Hernando csak állt, és várta az eső elálltát, hogy faekéjével visszatérhessen a mezőre. Lent a folyó barnán kavargott, medrét teljesen kitöltve. A beton országút, a másik folyó, egyáltalán nem folyt, csillogott üresen terült el. Vagy egy órája nem járt erre autó. Már ez magában is figyelemfelkeltően szokatlan volt. Hosszú évek óta egyszer sem telt el óra úgy, hogy legalább egy kocsi ne állt volna meg, hogy aztán valaki fölkiáltson: "Hé, odafönt, lefényképezhetnénk?" Valaki egy dobozzal, ami kattant, és egy pénzdarabbal a kezében. Ha lassan sétált a földjén, a kalapja nélkül, néha megkérték: "ó, szeretnénk, ha fölvenné a kalapot!" És integettek, csuklójukon aranyszerkezetekkel, amik megmondták az időt, vagy azonosították viselőjüket, vagy nem csináltak egyáltalán semmit, csak kacsingattak, mint pókszemek a napfényben. Ilyenkor sarkon fordult, és visszament a kalapjáért.

Kisétált a kunyhóból, lassan és könnyedén, az eső áztatta összefont fűszálakból és vastag autógumiból készült lábbelijét. Nagyon jól emlékezett az esetre, ami e pár cipőhöz kötődött. A gumi egy éjjel érkezett nagy reccsenéssel a kunyhóba, szétrebbentve a csirkéket és szétszórva az edényeket! Egyedül érkezett, gyorsan gurulva. Az autó, amelyikhez tartozott, még továbbszáguldott, egész a kanyarig, ott a levegőbe emelkedett - reflektorainak fénye visszaverődött a vízről -, aztán elmerült a folyóban. Még mindig ott volt. Az ember láthatta is a derült napokon, ha a folyó lejjebb apadt, és az iszap leülepedett. Mélyen a felszín alatt feküdt a csillogó fémtömeg, hosszan, laposan és díszesen. De aztán az iszap mindig újra felkavarodott, és elfedte a képet.

Most elérte az országutat, és megállt a betonon, hallgatva az apró hangokat, melyeket az eső csiholt ki belőle.

Aztán hirtelen, mintha csak jelre indultak volna meg, megjelentek az autók. Több százan, kilométeres sorban húztak el egymás után mozdulatlan alakja mellett. A hatalmas, fekete kocsik északnak tartottak, az Egyesült Államok felé, bömbölve, túl nagy sebességgel véve a kanyarokat. A tülkölés és dudálás egy pillanatra sem maradt abba. És volt valami az autókba zsúfolódott emberek arcán, valami, ami mélységes csöndet kényszerített rá. Hátralépett a járműfolyam útjából. Számolta őket, míg csak bele nem fáradt. Ötszáz, ezer autó haladt el, és volt valami különös az emberek arcán, de túl gyorsan húztak el mellette, hogysem megállapíthatta volna, mi.

Végül aztán visszatért a csönd és az üresség. A gyors, hosszú, lapos, lenyitható tetejű autók elmentek. Az utolsó dudaszó is elhalt.

Olyan volt ez, mint egy temetési menet. De a valaha látott legvadabb, versenyiramú, hajmeresztő és hisztérikus menet, egyenest észak felé tartva. Miért? Csak a fejét rázta, és ujjait puhán az oldalához dörzsölte.

Egy fiatalember vezette, úgy huszonegy éves lehetett. Sárga kabátot viselt, nyitott gallérú fehér inget szürke nadrágot. A kocsinak nem volt teteje, az eső szabadon áztatta őt és még öt fiatal nőt, akik úgy összezsúfolódtak, hogy moccanni se bírtak volna. Mind nagyon csinosak voltak, és újságpapírral védték magukat s a vezetőt az esőtől. De annak ez nem jelentett akadályt, átáztatta - már az ő fényes ruhájukat csakúgy, mint a fiatalemberét. A férfi haja is csurom víz volt. Úgy látszott azonban, mindez egyáltalán nem érdekli őket. Szokatlan módon senki sem panaszkodott. Azelőtt mindig mindenki panaszkodott: az esőre, a hőségre, az időre, a hidegre, a távolságra.

- Ó, kérem, siessen! - kiáltotta az egyik lány. Hangja magasba szökött az aggodalomtól. Nem türelmetlenség volt ez tőle, csupán félelemkitörés. Hernando első ízben kezdett futni egy turista kérésére; azelőtt ilyenkor csak még lassabbra fogta lépteit.

Egy vízzel teli dísztárcsával tért vissza. Ez is az országút ajándéka volt. Egy délután feldobott pénzdarabként vitorlázott be a földjére, kereken, csillogón. Az autó, amelyhez tartozott, továbbhaladt, észre se vette senki az ezüst szem hiányát. Mostanáig a feleségével mosáshoz és főzéshez használták; tálnak pont megfelelt.

Amint a vizet a forró hűtőbe töltötte, Hernando fölnézett a riadt arcokra.

A szavaival nem akar rájuk ijeszteni. De mikor újra fölpillantott, ahogy ott ültek az esőben, mind sírtak. Szívszorítóan sírtak. A fiatalember pedig megpróbálta lecsillapítani a többieket, vállukra téve a kezét, és gyengéden megrázva őket, egyiket a másik után, de ők csak tartották az újságokat a fejük fölött, a szájuk mozgott, a szemük lehunyva, az arcukból kifutott a szín, és sírtak egyesek hangosan, mások halkan.

- Nem akartam megbántani önöket, szenyor - mentegetőzött.

Ezzel csak rontott a helyzeten. A többiek szavai hatására csak még jobban kezdtek sírni, egymást átölelve, megfeledkezve az újságokról is, hagyva, hogy az esőcseppek elkeveredjenek könnyeikkel.

Hernando közömbösséget erőltetett magára. A maradék vizet is beöntötte a hűtőbe. Az égre pillantott, melyet már egész elfeketített a vihar. Aztán lenézett a vágtató folyóra. Talpa alatt ott érezte az aszfaltot.

Csak állt ott, miközben a sebességbe kapcsolt kocsi lecsörömpölt a hegyoldalban, és eltűnt a völgy túlsó vége felé. Elment hát az utolsó autó, a fiatal nőkkel együtt, az újságok ott csapkodtak a fejük fölött.

Az eső elállt. Kibukkant az ég a felhők mögül. Tíz percen belül a vihar elvonult, elmúlt, akár a rossz szájíz. Édes szél fújta felé a dzsungel illatát. Hallotta a folyó finom és könnyed futását. A dzsungel élénk zöld volt; minden frissnek látszott. Lesétált a mezőn a házához, és fölemelte az ekét. Kezét rajta tartva fölkémlelt az égre, amelyet a nap éppen forró lángba borított.