Eljött most a rég várt óra…

Már alkonyodott, amikor Janice és Leonora pakolni kezdték holmijaikat a nyaralóban. Közben énekeltek, eszegettek és segítettek egymásnak, ha szükséges volt. Az ablakon azonban soha nem néztek ki, s így nem láthatták, hogy észrevétlenül leszáll az est, és kigyúlnak a fényes, hideg csillagok.

- Figyelj! - szólt Janice.

- Ez egy régi wyomingi dal - közölte Leonora. - Egy kicsit változtattam a szövegén, és máris olyan; mintha most, 2003-ban íródott volna.

Janice felemelt egy doboz élelmiszertablettát, és azt számolgatta magában, mennyit lehetne belőle elvinni azokon a magas tengelyű szállítóvagonokon. Annyi ember számára rengeteg kell! Sonka, szalonna, cukor, só, liszt; szárított gyümölcsök, "pilótakenyér", citromsav, víz, gyömbér, bors a lista végeláthatatlanul hosszúnak tűnt. Igaz ugyan, hogy a modern tudománynak köszönhetően már egy pénzérme nagyságú pasztilla is képes jóllakatni az embert.

Sok évvel ezelőtt két szörnyű élményben volt része. A nővére egyszer bezárta őt a kamrába, hiába sikoltozott kétségbeesetten. A másik alkalommal bújócskát játszottak, s ő a konyhán keresztül szaladt - úgy hitte, a sötét hall felé tart. De nem a hallba jutott, hanem egy megvilágítatlan akna lejáratához. Gyorsan kirohant a szabad levegőre. Hirtelen elfogyott a lába alól a talaj, és ő sikoltva zuhant le a sötét pincébe. A zuhanás egy örökkévalóságig tartott, ereiben megfagyott a vér. Nem sérült meg, de aztán órákig lapult reszketve a pince mélyén. A barátai nem hallották sikoltásait, ott volt egyes-egyedül, mindentál elzárva. Úgy érezte, hogy a sötétség lassan megfojtja.

Most a tágra nyílt ajtó előtt állt, szemközt vele a sötétség, mint bársonyos halotti lepel, melyből mindjárt kinyúl érte egy reszkető kéz. Hallani vélte egy fekete párduc lélegzését, mely félig lehunyt pillái mögül figyeli. Nem tudott szabadulni az emlékektől. Sötét űr és zuhanás. Ott van elzárva mindentál. Ő és Leonora rendületlenül dolgoznak, pakolnak, és vigyáznak ama, hogy még véletlenül se nézzenek ki az ablakon, mert odakint a félelmetes Tejút húzódik és a vég felen üresség. Már ez a máskor oly barátságos kis kamra is a végzetére emlékezteti.

Sikoltott, de sikoltása nem a szájából tört elő. Úgy érezte, hogy mellkasát és fejét feszíti szét e szörnyű belső hang. Sikoltott. Őrült erővel csapta be a kamra ajtaját, majd kívülről nekidőlt. Hallani vélte, hogy mögötte lélegzik a sötétség, kaparászik az ajtón, s ő elkerekedett szemekkel kapaszkodott a kilincsbe. Sokáig állt így mozdulatlanul, nézte, hogyan dolgozik Leonora. Félelme lassan elpárolgott. A szobában valahol egy karóra ketyegett barátságosan.

- Nem! Éjfélre várható a hívás. Úgysem tudnék aludni, mert egyfolytában csak azon gondolkodom, hogyan mondjam el Willnek, hogy úgy döntöttem: a Marsra repülök. Ó, Leonora, gondold csak el, a hangom hatvanmillió mérföldet fog utazni az űrben, míg eljut hozzá. Olyan hirtelen jött ez a döntés… félek!

Ezt már régóta tudtak és elfogadták, most mégis nagyon megdöbbentette őket. Elmennek innen, és talán soha többé nem jönnek vissza. Itt hagyják Independence városát, Missouri államot, az egész Esztik-Amerikát, az Atlanti- és a Csendes-óceánt - egyiket sem pakolhatják be a bőröndjük be. Nagyon megrázta őket ez a gondolat. Úgy érezték, a testük és az agyuk egyaránt elzsibbad.

- Félek! Félek az űrtől; a sötétségtál, a rakétától, a meteoroktól! Mindentől félek! Miért kellene nekem elmennem? Leonora átölelte a vállát, és szelíden ringatni kezdte.

Ezt a nevet jólesett Janice-nek hallani, egyből elcsendesült.

- Azok az emberek ott fenn nagyon keményen dolgoznak - mondta Leonora. - Régen az számított nagy dolognak, ha a nő kétszáz mérföldet utazott a férje után. Később ez a távolság tízezer mérföld lett. Most az egész Univerzum van közöttünk. De ez sem tart vissza bennünket, nem igaz?

A levegőben nagy volt a sürgés-forgás. A helikopterek mint fehér hópelyhek szálltak le csendben a kifutópályán. Nyugatról, keletről, északról és délről egyre csak érkezett a sok-sok nő. Az éjjeli égboltot teljesen ellepték a helikopterek. A hotelek dugig voltak, a magánházakban szállóvendégek laktak és a mezőket egy egész sátorváros borította. A városban szinte izzott a levegő ezen a nyáréjszakán. Rózsapiros arcú nők és napbarnította férfiak kémlelték fáradhatatlanul az eget. A dombok mögött rakéták gyújtották be a hajtóműveiket, hangjuk akár egy hatalmas templomi orgona: még az ablakok is beleremegtek. A remegés mindenhol érződött: az emberek csontjában, karjában, lábában.

- Két malátás csokoládét késünk. - Leonora mindkettőjük helyett mosolygott, mintha Janice néma lenne.

Leonora megrázta a borítékot, és egy színes fénykép esett a pultra. A képen egy ház látszott, egy régi, mohos, kara mellbarna, kényelmesnek tűnő ház, piros virágokkal és zöld Páfrányokkal körülvéve, a tornácon felfuttatott borostyánnal. - De Janice!

Újra megnézték együtt, és most már Leonorának is feltűnt, hogy a ház két oldalán nem földi táj húzódik. A talaj furcsán ibolyaszínűnek hatott, a fű enyhén vörösnek, az ég úgy ragyogott, akár egy szürke gyémánt, az egyik szélen pedig egy különös görbe fa állt: olyan volt, mint egy öregasszony gyöngyökkel az ősz hajában.

Mindketten bámulták az otthonos kis házat, mely hatvanmillió mérföldnyire terült el onnan; ismerősnek tűnt, de mégis ismeretlen volt, régi, ám mégis új. A jobb oldali ablakon sárga fény csillogott.

- Bárhová - mondta Leonora -, bárhová elrepülhetünk. Hagyták, hogy a szél kénye-kedve szerint sodorja őket: elsuhantak az almafák, a nyüzsgő tömeg fölött. Alattuk egyre-másra tűntek fel a gyermekkoruk óta jól ismert házak, az iskolák, az utcák, a patakok, a mezők és a farmok. A búzaföldeken a kalászokat mintha arannyal hintették volna be. Repültek, mint viharban a falevelek a suttogó szél szárnyán. Látták a piszkosszürke országutat, és arra gondoltak, amikor legutóbb egy helikopteren ülve jártak errefelé. Azon a hideg éjszakán két fiatalember is volt velük, de ők nemsokára elmentek.

Sóhajtozva szálltak a város fölött, mely egészen összezsugorodott köztük és a föld között. A fekete folyó mentén minden ezernyi színben tündökölt, s olyan álomszerűnek tűnt a valóság. A szívük csordultig telt emlékekkel, noha tudták, hogy még nem múlt minden el.

Felidézték magukban a sok régi barát arcát, akiket elhagyni készültek. Elsuhantak a házak ablakai előtt, látták a lámpafénynél, hogy az emberek lefekvéshez készülődnek, s úgy érezték, hogy őket az Idő sodorja tova. Most minden fa kedves ismerősként köszönt vissza nekik: kérgeikbe egykoron a szerelem jeleit vésték. Végigszálltak a sétálóutcák fölött; a palaborítás úgy csillogott a házakon, akár a frissen esett hó. Először döbbentek rá, hogy milyen gyönyörű is ez a város, gyönyörűek a fények, az épületek, s ők sajnálták elhagyni e milliónyi szépséget. Alattuk feltűnt egy ringlispíl, amely ontotta a zenét minden irányba, a környező házakból pedig a televízió hangjai szűrődtek ki.

A két nő úgy suhant a fák között, mint tű a gomblyukakon keresztül. Az ő szemüknek most sok volt ez a látvány, noha próbáltak elraktározni minden részletet: minden árnyat, minden tölgyet és szilfát, a keskeny, kanyargó utcákon robogó autókat, míg végül elméjük és szívük csordultig tele lett e földi paradicsommal.

Úgy érzem, mintha meghaltam volna, gondolta Janice, és még a temetőben is mintha minden élne és mozogna rajtam kívül ezen a nyáréjszakán. Eszébe jutott, amikor egyszer tizenhat évesen sétált a temetőben, és siratta a halottakat, mert olyan igazságtalannak tartotta, hogy ők már nem élhették meg azt a szép tavaszi napot. Akkor valahogy szörnyű bűntudat fogta el. Most viszont az az érzése támadt, hogy a halál egy utolsó sétára engedte el őt, hogy még egyszer pillantást vethessen az életre, de ha ennek vége, örökre becsukódik mögötte a sötét kapu.

Puhán és észrevétlenül szálit a két nő a nyári szellő szárnyán, s közben gondolataik valahol a múltban kalandoztak. Észre sem vették a mezón elterülő hatalmas sátorvárost és az utakon hangyaként mozgó kamionokat, mert ezek már valamennyien a holnapra készültek. Ők még nem akartak leszállni, csak lebegtek sokáig, nagyon sokáig.

A hőség miatt kinyitottak a ház ajtaját, s hallgatták, amint egyre-másra némulnak el a kinti hangok. Ahogy becsukták az ajtót, megszólalt a telefon.

Hosszú szünet következett, az idő lassan telt-múlt, de ez mégsem olyan volt már, mint a legutóbbi három év. És végre eljött a pillanat, amikor Janice hangja millió és millió mérföldeken repült keresztül, átsuhant meteorokon, üstökösökön, menekült a vakító Nap elől, mintha az megperzselné az elejtett szavakat. A szó hihetetlen sebességgel vágtatott az éjszakában, majd a Mars holdjairól visszaverődött. A hang végül megtalálta útját egy másik világ városának egy aprócska szobájába: öt percig tartott, míg odaért. Az üzenet pedig így szólt:

Hangja útban volt a láthatatlan világ felé. Alighogy elküldte az üzenetet, már szerette volna visszavonni azt, szeretett volna más szavakat mondani, olyan mondatokat, melyek jobban kifejezik, hogy belül mit érez. De a szavak már a két bolygó közt szállták elektromágneses hullám képében, s ha valamely eszköz képes lett volna kimutatni azokat, a belőlük sugártó szerelem biztosan lángra gyújtott volna egy tucatnyi világot, hajnalt varázsolt volna az örök éjszaka birodalmában. Janice nagyon remélte, hogy ez így van. A hang már nem az övé, az űrhöz tartozik, illetve nem tartozik senkihez, míg meg nem érkezik, másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel száguldva a cél felé.

Vajon ő mit mond majd nekem egy pere alatt, töprengett Janice. Csak izgett-mozgott nyugtalanul, a karóráját igazgatta a csuklóján, miközben a telefonkagyló recsegett a fülébe, az űr elektrosztatikus zörejeit közvetítve neki.

A hang a Marsról jelentkezett, és olyan tájakon haladt keresztül, ahol nincs napkelte vagy napnyugta, csak örök éjszaka van, s a feketeség közepén egy nap. Ám az üzenet elveszett valahol a Föld és a Mars között: talán kozmikus viharba került, talán egy meteorraj zavarta meg útját. Az apró, jelentéktelen szavak eltűntek nyomtalanul, csupán egyetlenegy jutott el belőlük Janice füléig:

- Hallottad őt? - kérdezte Leonora.

Azon töprengett, hogy vajon így volt ez egy évszázaddal ezelőtt is: a keleti városok asszonyai utoljára aludtak régi ágyaikban, míg odakinn prüszköltek a lovak, bőgtek az ökrök, indulásra készen álltak a szekerek. Az utcákon biztosan fáztak az emberek, a patkolókovácsok dolgoztak egész éjszaka. A kocsikat roskadásig megrakták sonkával, szalonnával, vizestömlőkkel; csirkék sipákoltak kétségbeesetten ketreceikben, a kutyák pedig rohantak az ismeretlen felé, s egy pere múlva rémüli tekintettet jöttek vissza. Így volt vagy másképpen történt mindez még nem is olyan regen? Akkor a sok szakadék jelentett veszélyt, most a csillagok. Száz éve a bölényszagot érezték a prérin, 2003-ban az űrhajó füstjét érlik az indítópályán. Így volt, így van ez?

Végül az álom küszöbén meggyőzte magái, hogy minden úgy történt, ahogy gondolta: így volt, így van és így is lesz mindörökké.