Sok mindent olvasott a dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla: jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat. A csoda eltűnt, Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyában, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belsõ álmok között, és semmi oka egyiket többre becsülni a másiknál. A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létezõ dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sõt képtelenek, mert szereplõi csökönyösen jelentõsnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmibõl a valami felé, és a valamibõl vissza a semmibe, nem törõdve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezésérõl.

Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani e megismerhetõ és mérhetõ dolgokon, azt mondták, hiányzik belõle a képzelõerõ, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzionál.

Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét.

Ennek ellenére idõnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de õ úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködõ, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízrõl ízre mesterkélt és szertelen. Így hát olyan humoristaféle lett belõle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igazi törvényeitõl megfosztott, értelmetlen világegyetemben.

Szolgaságának elsõ napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebbõl mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettõl. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhezõ képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek. kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amelyunalmasan és lehengerlõen uralkodott legtöbb professzorának elõadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az õsember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni õsi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja õket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást; melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengõ szertartásokat és érzelmi pótlékokat.

De mikor azokat az embereket kezdte tanulmányozni, kik elvetették a régi mítoszokat, õket még rútabbnak találta azoknál, kik megtartották õket. Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldelve, hogy elszöktek valamitõl, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta õket. A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire.

Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága elmélyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött. bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt. Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétõl jajgat az egész természet. A félreértelmezett igazság, szabadság és logika bűvöletében vakbuzgón elvetik az ótudományt, az õsi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben. E mesterséges keretek híján életükbõl mindjobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat. Soha nem jöttek rá, hogy maguk a durva alapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint õseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következõ pillanatban. Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait.

Az űrnek és nyugtalanságnak e zűrzavarában Carter igyekezett úgy élni, ahogy egy élénk eszű, tisztes örökséggel bíró embernek illik. Hogy álmai elfakultak a kor gúnykacajában, már nem tudott semmiben sem hinni, ám a harmónia szeretete nem engedte, hogy túlságosan eltávolodjék fajának útjaitól és pozíciójától. Közönyösen haladt át az emberek városain, és felsóhajtott, mert egyetlen látvány sem tűnt valódinak; mert a sárga napsugár minden villanása a magas tetõkön és az esti lámpák fényében derengõ balusztrádos terek csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék valaha volt álmaira, honvágyat ébresszenek benne az éteri földek iránt, melyeket nem talált többé. Minden utazás gúnyos paródia volt; még az elsõ világháború is csaknem hidegen hagyta, holott kezdettõl ott szolgált a francia idegenlégióban. Egy ideig barátokat keresett, de hamarosan belefáradt érzelmeik nyerseségébe, látomásaik egyhangúságába és szürkeségébe. Tétova örömére szolgált, hogy csak távoli rokonai voltak, akikhez nem volt köze, mivel amúgy sem értették volna meg szellemi életét. Ez alól csak nagyapja és Christopher nagybátyja jelentett kivételt, õk pedig rég meghaltak.

Ismét könyveket kezdett írni, amirõl akkor mondott le, amikor álmai elõször hagyták cserben. De most már ebben sem lelt enyhülést vagy beteljesedést; a Föld érintése rajta volt elméjén, nem tudott olyan szépségekre gondolni, mint hajdanán. Ironikus humor rontotta le az alkonyati minareteket, amelyeket épített, és a valószerűtlenség földi félelme tarolta le tündérkertjének finom és meghökkentõ virágait. Alakjaira hamis sajnálkozás löttyintett érzelgõsséget, míg a valóság, a jelentõségteljes események és emberi szenvedélyek mítosza az allegóriák vékony fátyoláig és az olcsó társadalmi szatíráig alacsonyították magasan szárnyaló fantáziáját. Új regényei olyan sikeresek voltak, amilyenek a régiek sohasem; mivel tudta, mily üreseknek kell lenniük, ha elnyerték egy sekélyes csorda tetszését, elégette õket, és abbahagyta az írást. Nagyon kecses írások voltak, amelyekben udvariasan nevettek a könnyű kézzel felvázolt álmokon, de Carter látta, hogy mesterkéltségük elszívja az egész életét.

Ezután szándékosan az illúzióhoz fordult, a közönségesség ellenszereként használta a bizarrt, az excentrikust. Mindazonáltal hamarosan ezekben is megmutatkozott a szegénység, a terméketlenség; látta, hogy az okkultizmus népszerű tanai éppolyan szárazok és merevek, mint a tudomány tételei, de még a megváltó igazság gyenge balzsamát is nélkülözik. Az otromba butaság, hamisság, sáros gondolkodás nem álom, és nem kínál menekvést az életbõl egy, az övéhez foghatóan pallérozott elmének. Így hát még különösebb könyveket vásárolt, és olyan emberek ismeretségét kereste, kik mélyebbre ereszkedtek a fantasztikus tanok szörnyű kútjában; alámerült az öntudat oly titkaiba, ahol kevesen jártak õelõtte, az élet rejtett vermeit, legendákat, emlékezet elõtti üledékeit tanulmányozta, amelyek ezután sem hagyták nyugton. Elhatározta, hogy egzotikusabb síkon fog élni, bostoni otthonát változó hangulatának megfelelõen alakította át; minden szoba ehhez alkalmazkodott, színnel, könyvekkel, tárgyakkal teremtve ingereket a szemnek, a bõrnek, a fülnek, a nyelvnek és az orrnak.

Egyszer hallott egy déli emberrõl, akit rettegtek és kerültek, Indiából és Arábiából becsempészett történelem elõtti könyvekbõl és agyagtáblákból merített szentségtörõ műveltsége miatt. Meglátogatta, és hét évig élt mellette, osztozván tanulmányaiban, amíg egy éjszakán, egy ismeretlen, õsi temetõben nem gyõzedelmeskedett fölöttük az iszonyat, s csupán egyikük jött ki onnan, ahová ketten mentek be. Ekkor visszatért a New England-i Arkhambe, õseinek boszorkányoktól kísértett, félelmetes, ódon városába, és olyan tapasztavatokat gyűjtött a sötétben, vén fűzfák és roskadozó hollandi tetõk között, hogy örökre lepecsételte egyik bomlott elméjű õse naplójának néhány lapját. Ám ezek a borzalmak csupán a valóság peremére juttatták el, és ez még nem az ifjú fõvel ismert valódi álombirodalom volt; és ötvenéves korára elfogta a kétségbeesés, hogy soha többé nem lelhet nyugtot vagy örömet egy olyan világban, mely túl elfoglalt lett a szépséghez, és túl körmönfont az álmokhoz.

Belátva végre a valódi dolgok ürességét és hiábavalóságát, Carter visszavonultan tengette napjait álmodó ifjúságának fájdalmasan szétszórt emlékei között. Arra gondolt, micsoda ostobaság tovább erõltetni az életet, és egy dél-amerikai ismerõsétõl fölöttébb sajátságos folyadékot szerzett be, mely szenvedés nélkül átjuttathatta a feledésbe. Ám tehetetlenségbõl, megszokásból egyre halogatta a dolgot; tétován lézengett múltakra emlékezve, leszedte az idegen tapétát a falakról, és úgy rendezte át a lakást, amilyen gyermekkorában volt - bíbor falmezõkkel, viktoriánus bútorokkal, egyebekkel.

Szinte boldoggá tette az idõ visszaforgatása; ifjúkorának emlékeitõl, visszavonultságától olyan távolinak, valószerűtlennek tűnt a világ, hogy egy csipet varázslat és reménység lopózott vissza álmaiba. Éveken át, ahogy ez a legközönségesebb álmokban szokás, csak a mindennapi események torzképei bukkantak föl, de most megint felvillant valami különösebb és vadabb; valami félelmetesen` lenyűgözõ dolog közeledett, gyerekkorából ismert tiszta képek alakjában, rég elfelejtett emlékeket idézve. Gyakran ébredt arra, hogy anyját és nagyapját hívja, kik mindketten negyedszázada nyugodtak sírjaikban.

Aztán egyik éjjel nagyapja emlékeztette a kulcsra. Ugyanolyan élénken, mintha élne, beszélt hosszan és bölcsen az õsz professzor elõdei soráról, családjuk kifinomult, érzékeny lelkeinek különös látomásairól. Mesélt a lángoló tekintetű keresztes lovagról, aki a fogságban eltanulta a szaracénok vakmerõ titkait; az elsõ Sir Randolph Carterrõl, aki a mágiát tanulmányozta Erzsébet uralkodása idején. Szólt Edmund Carterrõl, aki épphogy megúszta a bitót a salemi boszorkányperben, és aki egy ódondad dobozban helyezte el az õsöktõl jussolt nagy ezüstkulcsot. Mielõtt Carter fölébredt volna, a szelíd látogató még elmondta, hol találhatja meg azt a dobozt, az õsi csodáknak ama tölgyfából faragott ládikáját, melynek groteszk fedelét kétszáz éve nem emelte föl emberi kéz.

A hatalmas padlás porában és árnyai között találta meg, eldugva, elfeledve egy magas szekrény egyik fiókjában. Széle-hossza körülbelül 30 centiméter lehetett, és olyan félelmetes gótikus faragványok borították, hogy nem is csoda, ha Edmund Carter óta senki se merte kinyitni. Nem zörgött, amikor megrázta, viszont rejtélyes õsi fűszerek illatát árasztotta. A kulcs már csak egy elmosódott legenda volt, és Randolph Carter apja azt sem tudta, létezik-e még a doboz. Rozsdás vaspántok tartották össze, csudálatos zárát semmilyen módon nem lehetett kinyitni. Carter homályosan sejtette, hogy ebben fogja megtalálni a kulcsot az álmok elveszett kapujához, de hogy hol és miként tudja majd használni, arról nagyapja nem mondott semmit.

Egy idõs szolga feszítette föl a faragott fedelet, és közben egyfolytában vacogott, mert ocsmány arcok kacsingattak rá a megfekedetett fáról, és volt az egészben valami oda nem illõen ismerõs. A dobozban fakó pergamenbe göngyölt, rejtélyes arabeszkekkel borított, megfeketedett ezüstkulcs hevert; olvasható magyarázatnak azonban semmi nyoma. A nagyméretű pergamen mindössze egy ismeretlen nyelv ódon, náddal írt hieroglifáit tartalmazta. Carter fölismerte a betűket, mivel már látta õket egy bizonyos papirusztekercsen, annál a félelmetes déli tudósnál, ki egy éjjel eltűnt egy névtelen temetõben. Az az ember mindig remegett, ha ezt a tekercset olvasta, és most Carter is megborzongott.

Mégis megtisztította a kulcsot, és éjszakára visszatette illatos ódon tölgyfa dobozába. Álmai eközben mind élénkebbek lettek, és noha nyoma sem volt bennük a régi napok különös városainak és hihetetlen kertjeinek, határozott mintát öltöttek, amelynek célját nem lehetett félreérteni. Õt hívogatták az idõk homályából, és elõdeinek akaratával szövetkezve húzták valamilyen rejtett, õsi forrás felé. Megértette, hogy vissza kell mennie a múltba, eggyé kell Alvadnia a régiekkel, és mindegyre az északi dombok jártak a fejében, hol családjának egyszerű otthona áll a kísértetjárta Arkhamben, a sebes Miskatonic partján.

Az õsz borongó parazsában, kecsesen hullámzó dombok, kõfalakkal határolt mezõk, távoli völgyek, lecsüngõ faágak, megbúvó tanyaházak között, a kígyózó Miskatonic kristálytiszta vizén átívelõ rusztikus fa- és kõhidakon Carter megjárta az emlékek régi útját. Egy kanyarból meglátta azt az óriás szilfacsoportot, hol oly különösen tűnt el másfél évszázada egyik õse, és megborzongott a pagonyban sokat sejtetõen fújdogáló széltõl. Ezután az öreg Goody Fowlernek, a boszorkánynak roskatag tanyája következett, apró, gonosz ablakaival és magas tetejével, amely az északi oldalon csaknem a földig ért. Felgyorsította kocsiját, amikor elhaladt mellette, és nem is lassított, amíg föl nem ért a dombra, hol anyja és anyjának apái születtek, és ahol az öreg fehér ház még mindig büszkén pillantott le a lélegzetelállító szépségű látványra: a sziklás lejtõre és a zöld völgyre az út másik oldalán, Kingsport távoli toronysisakjaira a látóhatáron, melyen túl a messzeségben az õsi tenger ringatott álmokat.

Most jött a meredek lejtõ, amelyen a több mint negyven éve nem látott régi Carter-ház emelkedett. A délután régen elmúlt, mire elérte a hegy lábát. Félúton megállt, hogy elnézze a tájat, amelyet aranyban és dicsfényben fürdettek a nyugati nap ferde bűvsugarai. Mintha utóbbi álmainak reményei és furcsaságai lebegtek volna itt, ezen a nem e világi, csöndes vidéken, és Carter más bolygók ismeretlen magányára gondolt, amikor végigjártatta tekintetét a megdõlt falak között hullámzó, bársonyos, puszta réteken, bíbor dombsorokat koronázó tündéri pagonyokon, árnyékba merült kísérteties erdõs völgyeken, hol a nyirkos horpadásokban csörgedezõ vizek dudorásztak és bugyogtak a duzzadt, torzult gyökerek között.

Valami azt súgta neki, hogy a motoroknak nincs helye abban a tartományban, amelyet õ keres, így hát otthagyta autóját az erdõ szélén, a nagy kulcsot a kabátzsebébe tette, és megindult fölfelé a hegyen. Most már teljesen magába szippantotta az erdõ, noha tudta, hogy a ház egy magas dombon épült, amelynek csak az északi oldalán nõnek fák. Azon tűnõdött, milyen lehet, hiszen amióta az õ különös Christopher nagybátyja harminc éve elhunyt, üresen áll, senki sem lakja, és nem gondozza. Gyerekkorában Carter sok idõt töltött itt, és különös csodákkal találkozott a kert mögötti erdõben.

Az árnyak megsűrűsödtek körülötte, közeledett az éjszaka. Jobbra egyszer csak nyiladék bukkant fel a fák között, amelyen át Carter jó pár mérföldre elláthatott az alkonyati mezõkön. Megütötte a szemét a kingsporti Central Hillen az öreg kongregacionalista templom tornya: rózsaszínnel öntötték el a nappal utolsó fényei, a kis kerek ablakok üvegszemei lángoltak a visszavert tűztõl. Mikor visszajutott a mély árnyékba, hökkenten eszmélt rá, hogy ez a pillantás egyedül gyermeki emlékeibõl táplálkozhatott, hiszen az ódon, fehér templom rég leomlott, és most a kongregacionalista kórház áll a helyén.

Érdeklõdéssel olvasta az újságban, hogy az épület alatt különös odúkat és járatokat találtak a sziklás talajban.

Sipító hang tört át megdöbbenésén, és õ ismét a sok évvel korábbi meghittséget érezte. Christopher bácsi bérese volt az agg Benijah Corey, réges-régi gyerekkori látogatásai idején is koros ember. Mostanra jócskán túl lehet a százon, de ez a sipító hang nem lehet senki másé. A szavakat nem tudta megkülönböztetni, a hanghordozás azonban kísértetiesen összetéveszthetetlen volt. Ha csak belegondol, hogy az "öreg Benijy" még mindig él!

- Randy úrfi! Randy úrfi! Hun van? Halálra akarja rémíteni Marthy nénjét? Nem memmonta, hogy el ne kódorogjik a háztul, és otthon legyík setítedísre? Ran… díí!… Ebatta kölke, ki gondúná, hogy ilyen messzire elkódorog az erdõbe, hát ma reggel is nem ott vót a felsõ pagonynál a kígyóverem környékín… Hé te, Ran… díí!

Randolph Carter megállt a szuroksötétben, és megdörzsölte a szemét. Volt ebben valami különös. Olyan helyen volt, ahol nem lett volna szabad lennie; nagyon messzire elkóborolt oda, ahol nem volt keresnivalója, és most már megbocsáthatatlanul késõ. Nem olvasta le az idõt a kingsporti toronyóráról, pedig zsebtávcsöve segítségével könnyen megtehette volna; tudta azonban, hogy késése valamiért nagyon különös és példátlan. Nem volt biztos benne, hogy nála van-e a kis távcsõ; benyúlt zakója szivarzsebébe, hogy ellenõrizze. Nem, nem hozta el, de ott volt a nagy ezüstkulcs, amelyet valami dobozban talált. Egyszer Chris bácsi mondott valami furcsát egy felnyitatlan régi dobozról, amelyben egy kulcs van, de Martha néni hirtelen félbeszakította a történetet, mondván, ez nem való egy olyan gyereknek, aki máris túl sokat fantaziál. Próbált visszaemlékezni, hol találta a kulcsot, de itt nagyon zavaros volt valami. Úgy sejtette, bostoni otthonának padlásán lelte, és homályosan emlékezett, hogy Parknek a heti illetménye felét ígérte, ha segít felnyitni, és befogja a száját; ám ahogy ez eszébe jutott, Park arca nagyon különösnek rémlett, mintha hosszú évek húztak volna barázdákat a fürge kis londoni arcára.

- Ran… díí! Ran… díí! Hé! Hé! Randy!

Lámpa imbolygott a sötét kanyarban, és az öreg Benijah nekiesett a néma, megdöbbent zarándoknak.

- Végre, fiam, csakhogy itt van! Lenyelte tán a nyelvit, hogy nem válaszol az emberfiának? Félórája óbégatok, mán rég meg kellett vón hallania! Nem tuggya, hogy Marthy néne ijedezik, ha kimarad setítedís után? No majd lesz kapsz, csak gyüjjík haza Chris bácsi! Tudhatná, hogy ez az erdõ nem olyan hely, hogy ebbe az órába kóvályogjanak benne! A naccságos úr is megmonta, hogy fura dógok vannak erre, amik nem hoznak jót senkire. Gyüjjík, Randy úrfi, Hannah nem tartya tovább melegen a levest!

Így hát Randolph Carter fölbaktatott az úton, ahol csodálatos csillagok ragyogtak át a magas õszi ágak között. És kutyák ugattak, a távolabbi kanyarban apró ablakszemeken sütött ki a sárga fény, a Fiastyúk vibrált a kopasz halom fölött, ahol magas hollandi tetõ rajzolódott feketén a halvány nyugati égre. Martha néni az ajtóban állt, és nem dorgálta meg túlzott szigorral, amikor Benijah elébe állította a csavargót: elég jól ismerte Chris bácsit ahhoz, hogy ezt várja el minden Carter-ivadéktól. Randolph nem mutatta meg neki a kulcsot, de csöndesen bekanalazta a levest, és csak akkor tiltakozott, amikor elérkezett a lefekvés ideje. Néha jobban álmodott ébren, és használni akarta azt a kulcsot.

Reggel Randolph korán kelt, és már szaladt volna a felsõ pagonyhoz, ha Chris bácsi el nem kapja, és a reggelizõ asztal mellé nem kényszeríti. Türelmetlenül nézelõdött az alacsony szobában, amelynek padlóját rongyszõnyeg borította, mennyezetét és sarkait csupasz gerendák tartották, és csak akkor mosolyodott el, amikor a kerti gallyak megkocogtatták a hátsó ablak ólomkeretes üvegét. Közel voltak a fák és a dombok; õk voltak a kapuja annak az idõtlen birodalomnak, amely az õ igazi hazája volt.

Amikor végre elszabadult, megtapogatta zsebében a kulcsot; amikor megbizonyosodott róla, hogy megvan, kiszökött a kerten át az emelkedõhöz, ahol az erdõs hegyoldal lendült a magasba a fátlan dombtetõ fölött. Mohos, titokzatos volt az erdõ földje, itt-ott zuzmólepte nagy kövek ágaskodtak a halvány fényben, mint a druida monolitok a szent erdõ vaskos, görbe fatörzsei között. Fölfelé haladtában Carter keresztülvágott egy rohanó patakon, melynek esése kicsivel arrébb rúnikus varázsigéket dalolt a leselkedõ faunoknak és driádoknak.

Ekkor belépett a pagonyban levõ különös barlangba, az ijesztõ "kígyóverembe", amelyet a helyiek is elkerültek, Benijah pedig nem gyõzte inteni tõle. Mély üreg volt, sokkal mélyebb, mint bárki gyanította Randolphon kívül, a fiú azonban talált egy hasadékot a leghátsó, fekete sarokban, amely a mögötte levõ hatalmas barlangba vezetett. Különös, sírí hely volt, amelynek gránitfalai azt a sajátos illúziót keltették, hogy tudatosan hozták létre õket. A fiú szokása szerint bemászott, a konyhából csent gyufával világítva, és önmaga elõtt is érthetetlen buzgalommal araszolt végig az utolsó hasadékban. Nem tudta volna megmondani, miért közeledik a túlsó falhoz olyan magabiztosan, vagy hogy miért húzza elõ ösztönszerűen a nagy ezüstkulcsot. De folytatta, amit elkezdett, és amikor aznap éjjel visszatáncolt a házba, nem tudott magyarázatot adni késésére, és a legkisebb mértékben sem törõdött a pirongatással, amit azért kapott, mert rá se hederített az ebédidõt jelzõ kürtre.

Valamennyi távoli rokon egyetértett abban, hogy Randolph Carterrel valami történt tízéves korában, ami felfokozta a képzelõerejét. Chicagói unokatestvére, a nála tíz évvel idõsebb Ernest B. Aspinwall úr határozottan emlékezett rá, hogy 1883 nyara után a fiú megváltozott. Randolph olyan álomképekbe merült, amelyeket rajta kívül nagyon kevesen láthattak, és kapcsolata a való élettel még furább lett. Egyszóval, mintha különös prófétai tehetségre tett volna szert. Sajátosan reagált tökéletesen jelentéktelennek tűnõ dolgokra, melyek azonban késõbb igazolták a nekik tulajdonított fontosságot. A következõ évtizedekben, ahogy sorra teltek meg a történelemkönyvek oldalai új találmányokkal, nevekkel, eseményekkel, az emberek itt-ott csodálkozva emlegették Carter évekkel azelõtt odavetett szavait, amelyek kétségtelen kapcsolatban álltak a távoli jövõ méhében rejlõ eseményekkel. Carter maga sem értette ezeket a szavakat, és nem tudta, miért érzi bizonyos dolgokkal szemben azt, amit érez, de úgy képzelte, hogy valamilyen elfelejtett álom lehet érte a felelõs. Még 1897 elõtt történt, hogy elsápadt, amikor valamilyen utazó említette Belloy-en-Santerre francia várost; barátainak késõbb eszükbe jutott, hogy 1916-ban itt kapott csaknem halálos sebet, amikor az elsõ világháborúban az idegenlégióban szolgált.

A rokonok sokat emlegetik ezeket a dolgokat, mert Carter nemrégiben eltűnt. Szolgája, Parks, a kisöreg, aki éveken át tűrte hóbortjait, akkor látta utoljára, amikor elhajtott a kocsiján egy nem sokkal azelõtt talált kulccsal. Parks segített neki kivenni a kulcsot valami öreg skatulyából. Különös felindulást érzett, doboz faragásainak láttán, és még valami mást is, amit nem tudott szavakba foglalni. A távozó Carter azt mondta, hogy Arkhambe megy, õseinek szülõföldjére.

Félúton fölfelé a Szilfás-hegyen, ahol az ódon Carter-ház romjai vannak, megtalálták autóját, gondosan leállítva az út szélére; benne volt a faragott, illatos doboz, amely megrémítette a rábukkanó helybélieket. A doboz csak egy furcsa pergament tartalmazott, amelynek betűit egyetlen nyelvész vagy írásszakértõ sem tudta elolvasni vagy azonosítani. Az esõ rég elmosott minden nyomot, noha a bostoni nyomozók azt állítják, hogy zavaros nyomokat találtak a Carter-ház lehullott gerendái között. Azt mondják, olyan volt, mintha mostanában matatott volna ott valaki. A ház mögötti sziklás-fás hegyoldalon leltek egy közönséges, fehér zsebkendõt, de nem tudták róla bebizonyítani, hogy az eltűnt ember tulajdonában lett volna.

Szó van róla, hogy Randolph Carter vagyonát felosztják örökösei között, de én minden erõmbõl protestálok, mert nem hiszem, hogy meghalt volna. Vannak az idõnek és a térnek olyan kanyarulatai a látomás és valóság között, amelyeket csak egy álmodó képes megsejteni; és amit én Carterrõl tudok, abból úgy sejtem, csupán utat talált, amelyen átjuthatott ezen a labirintuson. Hogy visszajön vagy sem, meg nem mondhatom. Vágyott az álom vidékeire, amelyeket elvesztett, sóvárgott gyermekkorának napjai után. Azután megtalálta a kulcsot, és én úgy hiszem, hogy valamilyen különös módon sikerrel forgatta.

Majd megkérdezem, ha látom, mivel arra számítok, hogy hamarosan találkozunk egy álomvárosban, amelyet mindketten meg szoktunk látogatni. Az a hír járja Ultharban, a Skai-folyón túl, hogy új király ül az opáltrónon Ilek-Vadban, melynek mesés tornyai az üreges üvegsziklákról tekintenek le az alkonyati tengerre, melyben a szakállas, uszonyos Gnorrik építik semmihez sem fogható labirintusaikat, és azt hiszem, tudom, mire véljem ezt a szóbeszédet. Alig várom, hogy lássam azt a nagy ezüstkulcsot, amelynek rejtélyes arabeszkjei talán egy vakon személytelen világegyetem céljait és misztériumait jelképezik.