- Oda nézz! - És a zöld üvegen keresztül smaragd-, moha- és mentaszínű volt a világ. - Oda nézz! - Az akáclila ablakszem kékeslila szőlőfürtökké varázsolta odakinn a járókelőket. És végül az eperszínű ablakszemen át mindig meleg rózsaszínben fürdött a város; az eperszínű ablakszem a napkelte rózsás fényébe burkolta a világot; a rövidre nyírt pázsit olyan volt, mintha egy perzsaszőnyeg-kereskedésben vásárolták volna. Az eperszínű ablakszem, a legszebb, kigyógyította az embereket sápadtságukból, fölmelegítette a hűvös esőt, és lángra lobbantotta a kavargó februári hópelyheket.

Észre sem vette, hogy hangosan beszélt. Olyan csöndesen feküdt, amilyen csöndesen csak tudott. De most, valami furcsa, zsibbadt valóságérzékkel, látta, hogy a felesége fölkel, nyugtalanul járkálni kezd a szobában, látta az asszony sápadt arcát, amint kibámul a henger alakú kunyhó magasan levő, apró ablakain a fényes, de szokatlan csillagokra.

De a felesége csak ült magba merülve a kék csillagfényben, és nem nézett rá. Bárcsak sose menne le a nap - gondolta -, bárcsak sose lenne sötétség. Nappal ugyanis a telepes várast ácsolgatta, a fiúk iskolában voltak, s Carrie-nek takarítania, kertészkednie, főznie kellett. De mikor lement a nap, és nem volt a kezükben virág, kalapács, szög és számtanpélda, képzeletük a sötétben mindig hazajárt, akár az éjjeli madár.

S mintha még mindig álomban mozogna; kihúzta a sublód fiókjait, kiszedte az egymásra rakott zsebkendőket, ingeket, alsóruhákat, és rárakta a sublód tetejére. Oda se nézett, ujjai maguktól tapogatták ki a fiókokat, tették a sublódra a holmit. Már régtől fogva ismerős, begyakorlott szokása volt ez. Beszélt, kiszedte a holmit, némán állt egy darabig, aztán később mindent elrakott, s könnytelen arccal visszatért az ágyhoz, az álmaihoz. A férfi félt, hogy egy éhszaka minden fiókot kiürít, és kinyújtja kezét a fal mellett álló néhány ócska bőrönd után.

- Bob… - Az asszony hangja nem volt keserű, csak halk, jellegtelen és színtelen, akár a holdfény, amely leleplezte, mit csinál. - Hat hónapja nagyon sokszor beszéltem már így éjszaka. Szégyellem magam. Te keményen dolgozol, házakat építesz a városban. Egy ilyen keményen dolgozó férfinak nem volna szabad ilyen elszomorító szavakat hallania a felesége szájából. De muszáj kibeszélnem magam. A semmiségek hiányzanak a legjobban. Nem is tudom… csupa ostoba holmi. A hintánk a verandán. A fonott hintaszék nyári estéken. Hogy elnézhessem az embereket, amint elsétálnak vagy elhajtatnak a házunk előtt, mint régen, Ohióban. A nagy, fekete, lehangolt zongoránk, a svéd metszett üvegpoharaim. A társalgónk bútorzata… Ó, tudom, olyan volt, akár egy elefántcsorda, ósdi minden darab. Meg a kínai kristályfüggöny, amelyik megcsörrent, ha fújt a szél. A szomszédokkal való beszélgetés a verandán, júliusi estéken. Mind ostoba, hülye dolog… nem fontosak. De úgy látszik, mindig ezek jutnak az eszembe hajnali három körül. Ne haragudj.

- Ugyan - mondta a férfi. - A Mars távoli bolygó. Furcsa a szaga, furcsa érzéseket kelt, minden furcsa rajta. Én is szoktam tűnődni éjszakánként. Szép városból jöttünk ide.

- Zöld volt - mondta az asszony. - Tavasszal meg nyáron. Ősszel meg sárga és piros. És szép házunk volt. Igaz, öreg ház volt, nyolcvan-kilencven éves. Éjszakánként hallani lehetett, hogy suttag, beszél. A száraz fa, a lépcsőkorlát, a veranda, a küszöbök. Ahol csak hozzáért az ember, beszélt. Mindegyik szobája másképp. És ha az egész ház beszélt, valóságos család vette körül az embert a sötétben, és ringatta álomba. A manapság épített házak nem tudnak ilyenek lenni. Sok embernek kell megfordulnia és élnie egy házban, hogy igazán megérlelődjön. Ez a ház itt, ez a kalyiba, nem tudja, hogy benne lakom, nem érdekli, élek-e, halok-e. Bádoghangja van, és hideg, mint a bádog. Nincsenek pórusai, amelyekbe beivódhatnának az évek. Nincs pincéje, ahol az ember elrakhatna valamit jövőre vagy azutánra. Nincs padlása, ahol megőrizhetné tavalyi holmijait vagy elődje dolgait. Ha csak valami csekélységünk volna, Bob, ami hozzánk nőtt, lakályossá tehetnénk, nem lenne olyan idegen. De ha minden, minden egyes dobog idegen; akkor egy örökkévalóság kell ahhoz, hegy megszokottá tegyük.

Az asszony a fal mellett álló bőröndökre eső holdfényt nézte. A férfi észrevette, hogy a keze a bőröndök felé mozdul.

- Kidobtam, Carrie, esküszöm, kidobtam semmire. Meglepetésnek szántam. De most, ma éjjel itt vagy te, és ott vannak azok az átkozott bőröndök a padlón, és…

- Nem is tudom - mondta a férfi. - Esztelen bolond vagyok. Ide figyelj, már nincs messze a reggel. Korán felkelünk. Elviszlek, hogy lásd, mit csináltam. Nem akarom elárulni, azt akarom, hogy lásd. És ha nem jól tettem, akkor… nos, akkor még mindig ott vannak azok a bőröndök, és a hetenként négyszer a Földre induló rakéta.

- Bob, Bob… - Az asszony lassan, hitetlenkedve megcsóválta a fejét. A férfi elfordult, és visszafeküdt, az asszony meg leült az ágy másik oldalára, és egy darabig nem feküdt le, csak ült, s nézte a sublódot, amelyen gondosan egymásra rakva hevertek a zsebkendői, ékszerei, ruhái, úgy, ahogyan hagyta őket. Odakünn szél kerekedett, megváltozott a Hold színe, felkavarodott az alvó por, és tele lett vele a levegő.

Végül az asszony is lefeküdt, de nem szólt többet, csak feküdt tehetetlen súlyként az ágyban, belemeredt az éjszaka hosszú alagútjába, lesve a hajnal első, halvány jelét.

Mihelyt megvirradt, azonnal felkeltek, és nesztelenül mozogtak az apró, henger alakú kunyhóban. Olyan volt az egész, mint valami pantomim, amely addig tart, amíg valakinek a sikolya meg nem töri a csöndet, miközben az anya, az apa és a fiúk megmosakodtak, felöltöztek, és némán megreggeliztek: pirítóst, gyümölcslevet és kávét. Egyikük se nézett a másikra, de mindegyikük figyelt valakit a kenyérpirító, a poharak vagy az evőeszközök tükrében, amelyben mindnyájuk arca elmosódott, és ijesztően idegennek tűnt ebben a korai órában. Aztán végre kinyitották a hengeres ajtót, és beengedték a levegőt, amely végigfújt a kihűlt, kékesfehér Mars-tengereken, amelyekben csak a homok változtatta helyét, és hullámzott ide-oda, kísérteties mintákat alkotva. Aztán kiléptek a rideg, dermesztően hideg ég alá, és elindultak egy város felé, amely csak egy hatalmas, üres színpadon álló filmdíszletnek látszott a messze távolban.

A fiúk lelassítottak, és a fülüket hegyezve lépkedtek szüleik mögött. Az apa mereven előrenézett, és beszéd közben egyszer sem pillantott sem a feleségére, sem a fiaira, hogy lássa, hogyan fogadják szavait.

- Én hiszek a Marsban - kezdte csöndesen. - Hiszem, hogy egyszer a miénk lesz. Megadásra kényszerítjük. Betelepítjük. Nem fordulunk vissza, és nem futamodunk meg. Egy esztendeje, nyomban ideérkezésünk után jutottam erre a felismerésre. Miért jöttünk ide? - tettem fel magamnak a kérdést. Csak, feleltem, csak. Ugyanez a helyzet minden évben a lazacokkal. A lazacok se tudják, miért mennek oda, ahová mennek, de azért mennek. Folyókon, amelyekre nem is emlékeznek, patakokon, vízeséseken, de végül is eljutnak oda, ahol szaporodnak és elpusztulnak, aztán kezdődik elölről az egész. Nevezhetjük ezt faji emlékezetnek, ösztönnek, akárminek vagy semminek, de van. Így kerültünk ide mi is.

Ballagtak a néma reggelben, csak a széles égbolt figyelte őket, és a furcsa kék és gőzfehér homok kavargott a lábuk körül az újonnan épült országúton.

Állhatatosan meredt a szilvaszínű, makulátlan égboltra.

- Hadd fejezzem be. Nem vagyont gyűjteni jöttünk ide, nem. Nem kirándulni, nem. Az emberek az ilyesmit csak hazudják, ilyenekkel hitegetik magukat. Meggazdagszunk, híresek leszünk, mondják. Szórakozunk, éljük világunkat, mondják. Pedig valami más mocorog bennük, akár a lazacokban meg a bálnákban, valami, ami - istenemre mondom - ott él a legparányibb mikróbában is, akármelyikben. És tudod, mit mond az a kis óra, amely ott ketyeg minden élőlényben? Azt, hogy menekülni, szétszóródni, költözni, úszni, szünet nélkül. Eljutni annyi bolygóra, és olyan sok várost építeni, hogy soha semmi se pusztíthassa el az embert! érted, Carrie? Nem mi jöttünk a Marsra, hanem a fajtánk, az egész átkozott emberi faj, s minden attól függ, hogy boldogulunk mi a mi életünkben. Ez olyan nagy dolog, hogy nevetni volna kedvem, annyira félek a nehéz feladattól.

- Ez pontosan ugyanolyan, mint amikor papa meg én gyerekkoromban a szántóföldeket jártuk, és kézzel szórtuk szét a magot, mert a vetőgépünk elromlott, és nem volt pénzünk megjavíttatni. De valahogy csak kellett vetni, hogy aztán arathassunk. Ó, istenem, Carrie, emlékszel azokra a cikkekre a vasárnapi mellékletben: EGYMILLIÓ ÉV MÚLVA KIHŰL A FÖLD! Valamikor gyerekkoromban bőgtem, ha ilyen cikkeket olvastam. Anyám megkérdezte, mért bőgök. Azokért a szerencsétlenekért a jövőben, feleltem. Sose törődj velük, mondta anyám. Csakhogy, Carrie, ez a lényege a mondandómnak: mi törődünk velük. Különben nem volnánk itt. Ez a fontos, ha továbbra is nagy E-vel írjuk az Embert. Egész könyvtáramban nincs szebb, mint a nagy E-vel írt Ember. Elfogult vagyok, mivel én is a fajta egyik tagja vagyok. De ha egyáltalán el lehet érni a halhatatlanságot, amiről folyton szónokolnak, ez az egyetlen módja… eljutni mindenhová… bevetni a világegyetemet. Akkor lesz aratás; még akkor is, ha valahol nem érik be a termés. Nem számít, hogy a Földön éhínség van, vagy üszög pusztít. Lesz új búza a Vénuszon, vagy a fene tudja, hol, ahová eljut az ember a legközelebbi ezer évben. A megszállottja vagyok ennek az elképzelésnek, a megszállottja, Carrie. Amikor eszembe ötlött, szerettem volna elkapni mindenkit, téged, a fiúkat, és elmagyarázni nekik. De a fenébe is, tudtam, hogy fölösleges. Tudtam, hogy eljön egyszer az a nap vagy éjszaka, amikor ti is meghalljátok magatokban azt a bizonyos ketyegést, és akkor ti is megértitek, és nem kell semmit se magyarázni. Tudom, Carrie, hogy ez nagyzolásnak, óriási elképzelésnek hangzik egy olyan ember szájából, aki alig öt láb öt hüvelyk magas, de mindenre, ami szent: igaz.

- És ez a mai reggel? - kérdezte Carrie. - Most térek rá - felelte a férfi. - Az én egyik énem is szívesen hazamenne. De a másik azt mondja, hogy ha hazamegyünk, minden elveszett. Így aztán elgondolkoztam, mi miatt fáj a legjobban a fejünk. Néhány régi holmink miatt. A fiúk, a te meg az én holmijaim miatt. És azt gondoltam: ha valami régi kell ahhoz, hogy valami új elkezdődhessen, istenem, felhasználom a régit. Emlékszem rá a történelemkönyvekből, hogy ezer esztendővel ezelőtt faszenet raktak egy üreges tehénszarvba, és egész nap fújták. Így vitték a tüzet egyik helyről a másikra vonulva, s minden este a reggelről maradt parázzsal gyújtottak tüzet. A tűz mindig új volt, de mindig volt benne valami a régiből. Fontolgatni, mérlegelni kezdtem. Megéri-e a régi, hogy minden pénzünket ráköltsük? - kérdeztem. Nem! Csak az ér valamit, amit a régivel csináltunk. Hát az új megéri-e, hogy minden pénzünket ráköltsük? - tettem fel ekkor magamban a kérdést. Csakugyan úgy érzi az ember, mintha a jövő hét második felében fektetné be valamibe? Igen! - feleltem. Ha le tudom győzni, ami arra késztet, hogy visszavágyjunk a Földre, le kell öntenem a pénzemet petróleummal, és gyufát kell gyújtanom!

Lassan felmentek a rakétaállomásra a három lépcsőn, és a visszhangzó padlón a teherraktár felé ballagtak, amelynek épp akkor nyílt szét a tolóajtaja, jelezve, hogy kezdődik a nap.

A meleg délelőtt derekán hajtottak ki a városbál, bérelt teherautón, amely zsúfolásig meg volt rakva hatalmas ládákkal és dobozokkal meg hosszú, magas meg alacsony és lapos csomagokkal. Mindegyik meg volt számozva és gondosan megcímezve bizonyos Robert Prentissnek, New Toledóba, a Marson.

A henger alakú kunyhó előtt megállították a bocsit, a fiúk leugrottak, és segítettek kiszállni anyjuknak. Bob egy pillanatig még ülve maradt a kormánykerék mögött, aztán lassan ő is lekászálódott, megkerülte a kocsit, és megnézte hátul a ládákat.

A lépcsőfokok reccsentek és susogtak a talpuk alatt.

- Ide kerül a veranda, oda a nappali, az ebédlő, a konyha és a három hálószoba. Egy részét újonnan építjük fel, egy részét felhozatjuk. Persze ez itt még csak a veranda, néhány bútor a társalgóból és a régi ágy.

- Most nem haragszol. Nézz csak rám! Nem haragszol. Mindent felhozatunk. Jövőre, öt év múlva! A metszett üvegvázákat is meg a perzsaszőnyeget, amit anyádtól kaptunk 1961-ben. Aztán f előlünk felrobbanhat a Nap.

Pedig tudta, hogy az asszony mit lát, mert ő is keresztülnézett a színes üvegen. A Mars volt az most is, de hideg égboltja átmelegedett, halott tengerei színes lángra gyúltak, dombjai akár az eperfagylaltgömbök, homokja, mint a széltől sodort izzó faszén. Az eperszínű ablak, az eperszínű ablakszem halvány rózsaszínt lehelt a tájra, és soha véget nem érő hajnalpírral töltötte el a lelket és a szemét. Ahogy ott görnyedve meregette a szemét, a saját hangja ütötte meg a fülét:

- Egy év múlva idáig terjeszkedik a város. Ez árnyas utca lesz, s neked lesz verandád, lesznek barátnőid. Akkor már nem is lesz olyan nagy szükséged rá. De kezdetnek ez kell, ez az ismerős kis darab; figyeld csak meg, hogy lesz egyre nagyobb, hogy változik a Mars olyan meghitté, mintha egész életedben ismerted volna.

Leszaladt a lépcsőn, az utolsó, még fel nem bontott, vászonnal borított ládához. Zsebkésével lyukat hasított a vászonba. - Találd ki, mi ez!