Ray Bradbury
Az ember
Hart kapitány a rakéta ajtajában állt.
- Miért nem jönnek? - kérdezte.
- Ki tudja? - mondta Martin, a hadnagya.
- Én talán tudom, kapitány?
- Miféle hely ez egyáltalán? - A kapitány szivarra gyújtott. A gyufát a csillogó fűbe hajította. A fű meggyulladt.
Martin mozdult, hogy eltapossa a lángot.
- Nem - szólt rá a kapitány -, hagyd csak égni. Talán akkor majd idejönnek, hogy megnézzék a tudatlan barmok, hogy mi történik.
Martin vállat vont, s visszahúzta lábát a terjedő tűztől.
Hant kapitány az órájára pillantott.
- Már egy órája, hogy leszálltunk itt, és hol a fogadóhízottság meg a rezesbanda, hogy megszorítsák a kezünk
et? Sehol! Megteszünk sok millió mérföldet az űrben, s akkor egy ismeretlen bolygó ostoba városkájának finom polgárai fütyülnek ránk! - Morogva bökött az órájára. - Adok nekik még öt percet, aztán…- Aztán? - kérdezte igen udvariasan Martin, látva, hogy a kapitány álla megrándul.
- Fölszállunk e fölé az átkozott város sólé, és halálra rémítjük őket. - Majd kissé nyugodtabban folytatta: - Mit gondolsz, Martin, talán nem látták, hogy leszálltunk?
- Láttak minket. Fölnéztek, amikor elrepültünk fölöttük.
- Akkor miért nem jönnek ide? Talán bujkálnak? Gyávák?
Martin a fejét rázta.
- Nem. Itt a látcső, uram. Nézze meg őket. Mindenki kint van az utcán. Nem félnek. Csak… nos, csak szemlátomást nem törődnek velünk.
Hart kapitány fáradt szeméhez emelte a látcsövet. Ma
rtin fölpillantott, s látta a kapitány arcán a harag, a fáradtság és az idegesség ráncait. Hart millióévesnek látszott; soha nem aludt, keveset evett, egyre csak hajszolta magát. Öreg és keserű, de kemény vonalú szája megmozdult a látcső alatt.- Nem is tu
dom, Mariin, hogy minek izgatjuk magunkat. Rakétákat építünk, nagy nehezen átszeljük az űrt, hogy megkeressük őket, és ezt kapjuk. Közönyt. Nézd csak ott azokat az idiótákat. Hát nem értik, hogy milyen nagy dolog ez? Az első űrhajó, amely leszáll provinciális kis világukon. Hányszor történik ilyesmi? Hát ilyen közönyösek?Mariin nem tudta.
Hart kapitány fáradtan visszaadta neki a látcsövet.
- Miért csináljuk, Martin? Mármint ezt az űrutazást. Mindig úton lenni, mindig keresni valamit. Mindig feszültségben é
lni, soha nem pihenni.- Talán éppen a békességet és a nyugalmat keressük. S azt a Földön biztosan nem találjuk meg mondta Martin.
- Hát nem, az biztos. - Hart kapitány eltöprengett. A tűz kialudt. - Egészen Darwin óta igaz? Amióta minden elveszett, minden
, amiben hittünk, he? Az isteni hatalom meg ilyesmi. Szóval szerinted ezért röpülünk a csillagok közé, Martin? Az elveszett lelkünket keressük? Gonosz bolygónkról egy jó bolygóra próbálunk jutni?- Talán, uram. Az biztos, hogy keresünk valamit. Hart kapitány megköszörülte a torkát, s ismét a régi, kemény ember volt.
- Nos, most éppen ennek a városnak a polgármesterét keressük. Szaladj be a városba, és mondd el, kik vagyunk: az első rakétaexpedíció, amely leszállt a Harmadik Csillagrendszer Negyvenharmadik b
olygóján. Hart kapitány az üdvözletét küldi, és találkozni kíván a polgármesterrel. Futás!- Igen uram! - Martin lassan átvágott a mezőn. - Siess! - kiáltott utána a kapitány.
- Igen, uram! - Mariin ügetni kezdett. Aztán ismét ballagott, mosolygott magában.
A kapitány két szivart szívott el, míg Mariin visszatéri.
Mamin megállt, és fölnézett a rakéta ajtajára. Imbolygott, s a tekintete is zavaros volt.
- Nos? - sürgette Hart. - Mi történt? Eljönnek, hogy üdvözöljenek minket?
- Nem. - Mariin szédülve dő
lt a hajó oldalának. - Miért nem?- Nem fontos - mondta Martin. - Kérem, kapitány, adjon nekem egy cigarettát. - Ujjai vakon tapogatták a csomagot, meri most is a távoli, aranyló várost nézte. Rágyújtott, s egy darabig némán cigarettázott.
- Mondj már vala
mit! - förmedt rá a kapitány. Nem érdekli őket a rakétánk?- Micsoda? Ó. A rakéta. - Mariin a cigarettát nézte. Nem, nem érdekli őket. Úgy látszik, rosszkor jöttünk. - Rosszkor?!
- Figyeljen, kapitány - mondta türelmesen Martin. - Tegnap valami nagyon font
os történt a városban. Olyan nagy dolog, hogy mi csak másodrendűek vagyunk. Le kell ülnöm. - Elveszítette az egyensúlyát, és kifulladva lehuppant a földre.- Mi történt? - A kapitány dühösen rágta a szivarját.
Mariin fölemelte a fejét, a kezében tartott cigaretta füstjét a szél röpítette.
- Uram, tegnap megjelent ebben a városban egy igen fontos ember, aki jó, okos, együttérző és végtelenül bölcs!
A kapitány dühösen meredt a hadnagyára. - No és hozzánk mi köze?
- Nehéz megmagyarázni. Ám ez az az ember, akire nagyon régen vártak, talán egymillió éve már. És tegnap besétált a városukba. Ezért nem jelent semmit, uram, a rakétánk mai leszállása.
A kapitány dühösen leült.
- Ki az az ember? Csak nem Ashley? Csak nem ért ide előttem, hogy megfosszon a dicsőségemtől? Megragadta - Martin karját. Sápadt arcán fölháborodás tükröződött.
- Nem Ashley, uram.
- Akkor Burton! Tudtam. Burton elénk lopakodott, és megfosztott az első leszállás dicsőségétől! Már senkiben sem lehet megbízni.
-. Nem is Burton, uram - mondta csöndesen Martin:
A kapitány nem akart hinni a fülének.
- Csak három rakéta volt. Mi haladtunk az élen. Ki ez az ember, aki előttünk ért ide? Mi a neve?
- Nincs neve. Nincs rá szüksége. Minden bolygón másképp nevezik úgyis, uram.
A kapitány cinikus pillantást vetett a hadnagyára. - És miféle csodálatos dolgot tett, hogy senki sem kíváncsi a hajónkra?
- Például - kezdte csöndesen Martin - meggyógyította a betegeket, és megvigasztalta a szegényeket. Legyőzte a képmutatást és a piszkos politikát, s egész nap beszélg
etett az emberekkel.- És ez olyan nagy csoda? - Igen, kapitány.
- Nem értem. - A kapitány Martin szemébe nézett. - Te ittál, igaz? - Gyanakodott. - Nem értem. Martin a várost nézte.
- Kapitány, ha nem érti, ezt nem lehet megmagyarázni.
A kapitány követte
a tekintetét. A város csöndes és gyönyörű volt, s nagy békesség ölelte. A kapitány előrelépett, kivette a szájából a szivart. Élőszőr Martinra pillantott, aztán a város aranyló tornyaira.- Csak nem úgy érted… csak nem azt akarod mondani… Az az ember, akir
ől beszélsz, az nem lehet…- De úgy értem, uram - bólintott Martin.
A kapitány némán, mozdulatlanul állt. Aztán összeszedte magát.
- Nem hiszem - mondta végül.
Pontosan délben Hart kapitány kemény léptekkel besétált a vá
rosba, Martin hadnagy meg egy elektromos felszereléseket cipelő asszisztens kíséretében. A kapitány időnként hangosan fölnevetett, csípőre tette a kezét, és hitetlenkedve rázta a fejét.A város polgármestere jött elé. Martin fölállított egy háromlábú állványt, rátett egy dobozt, és bekapcsolta a készüléket.
- Maga a polgármester? - mutatott a férfira a kapitány.
- Az vagyok - mondta a polgármester.
Ott állt közöttük a finom műszer, melyet Martin meg az asszisztens kezelt. A doboz bármely nyelvből azonnal fordított. A szavak recsegtek a város üde levegőjében.
- Az a tegnapi eset - mondta a kapitány. Megesett?
- Igen.
- Vannak tanúi? - Vannak.
- Beszélhetnénk velük?
- Beszéljen bármelyikünkkel - mondta a polgármester. - Mindannyian tanúk vagyunk.
A kapitány halkan odaszólt Martinnak
- Tömeges hallucináció. - Aztán újra a polgármesterhez fordult. - Hogy nézett ki az az ember, az az idegen?
- Nehéz lenne megmondani - felelte elmosolyodva a polgármester.
- Miért.
- A vélemények kissé eltérhetnek egymástól.
- De legalább a magáét szeretném hallani - mondta a kapitány. - Ezt rögzítsd - szólt hátra Martirmale. A hadnagy lenyomta a magnó gombját.
- Hát - mondta a polgármester -, nagyon gyöngéd és kedves ember volt. Hatalmas és megértő intellektussal.
- Igen, igen, tudom, tudom - legyintett a kapitány. - Ezek általánosságok. Határozott tényeket kérek. Hogy nézett ki?
- Nem hinném, hogy ez fontos - felelte a polgármester.
- Nagyon fontos - mondta határozottan a kapitány. - Szükségem van a fickó leírására. Ha nem kapom meg magától, majd megkapom mástól. - Aztán határozottan Martinhoz fordult. - Biztos vagyok benne, hogy Burton tréfájával van dolgunk.
Martin nem nézett a kapitány szemébe. Hűvösen hallgatott.
A kapitány pattintott az ujjával.
- És volt valami… gyógyítás is?
- Sok gyógyítás - mondta a polgármester.
- Láthatnám az egyiket?
- Láthatja - mondta a polgármester. - A fiam. Egy kisfiúnak biccentett, aki előrelépett. - A karját sorvadás támadta meg. Nézze meg most!
A kapitány elnézően nevetett.
- Igen, igen. Jól tudja, hogy ez még közvetett bizonyítéknak sem elég. Nem láttam a fiúcska elsorvadt karját. Csak az egészséges karját látom. Ez nem bizonyíték. Mi a bizonyíték arra, hogy a gyerek karja tegnap még beteg volt, ma meg egészséges?
- Az én szavam - mondta egyszerű
en a polgármester.- Édes öregem! - kiáltotta a kapitány. - Csak nem képzeli, hogy bedőlök holmi szóbeszédnek? Ó, nem! - Sajnálom - mondta a polgármester, s kíváncsian, de egyben sajnálkozva nézte a kapitányt.
- Van képe a fiúról a mai nap előtti időkből?
kérdezte a kapitány.Néhány perc múlva előhoztak egy nagy olajfestményt, amelyen a fiú volt látható, sorvadt karral.
- Édes öregem! - legyintett a kapitány. - Festeni bárki tud. A festmények hazudnak. Fényképet akarok a fiúról.
Fénykép nem volt, mivel ez a társadalom nem ismerte a fényképezést.
- No - mondta rángatódzó arccal a kapitány -, altkor hadd beszéljek legalább néhány itteni emberrel. Így nem jutunk semmire. - Rámutatott egy asszonyra. - Maga ott. - Az asszony habozott. - Jöjjön ide parancsolta a k
apitány. - Beszéljen nekem arról a csodálatos emberről, akit tegnap látott.Az asszony merően nézte a kapitányt.
- Köztünk járt, és nagyon gyöngéd és jó volt. - Milyen színű volt a szeme?
- Mint a nap, mint a tenger, mint egy virág, mint a hegyek, mint az éjszaka.
- Ennyi elég. - A kapitány égnek emelte a kezét. - Látod, Martin? Sehol semmi. Valami sarlatán édes semmiségeket sugdos a fülükbe és…
- Kérem, hagyja abba - mondta Martin. - Micsoda? - lépett hátra a kapitány.
- Hallotta, hogy mit mondtam - mondta Martin. Szeretem ezeket az embereket. Elhiszem, amit mondanak. Önnek meglehet a maga véleménye, de azt tartsa meg magának.
- Velem nem beszélhetsz így! - üvöltötte a kapitány.
- Elegem van a nagyképűségéből - felelte Martin. - Hagyja békén ezeket az embereket. Részük volt valami jóban, és ön most beleköp a levesükbe. Én beszéltem velük. Végigjártam a várost, és láttam az arcukat, és ezekben az emberekben megvan az, ami önben sohasem lesz: egy kis egyszerű hit, és ezzel hegyeket fognak megmozgatni. Ön meg
csak dühöng, mert valaki előbb ért ide, mint ön, s ezzel megfosztotta a nagy belépőjétől, és jelentéktelenné tette.- át másodpercet adok, hogy befejezd - mondta a kapitány. - Értem én. A túlterhelés teszi, Martin. Hónapok az űrben, nosztalgia, magány. Hát
most fölkavart ez a dolog. Megértelek, Martin. Elnézem neked ezt a kis függelemsértést.- De én nem nézem el a kicsinyes zsarnokságát felelte Martin. - Kiszállok. Itt maradok.
- Ezt nem teheted!
- Nem? Próbálja megakadályozni. Ezt kerestem. Nem tudtam, de ez az. Ez kell nekem. Vigye máshová a mocskát, piszkítson bele más fészkekbe a kétkedésével meg a tudományos módszereivel! - Gyorsan körbepillantott. - Ezeknek az embereknek csodálatos élményben volt része, és ön képtelen a fejébe venni, hogy valóban megtö
rtént, és hogy olyán szerencsések vagyunk, hogy majdnem akkor érkeztünk. A földi emberek húsz évszázadon át beszéltek erről az emberről, miután köztük járt a régi világban. Mindannyian látni akartuk, hallani akartuk, és nem volt rá lehetőségünk. És ma csupán egypár órán múlott, hogy elszalasztottuk.Hart kapitány Martin arcát nézte.
- Sírsz, mint egy gyerek. Hagyd abba.
- Nem érdekel.
- De engem igen. A bennszülöttek előtt adnunk kell magunkra. Kimerültél. Mint mondtam, megbocsátok neked.
- Nincs szükségem a bocsánatára.
- Hülye. Nem látod, hogy ez Burton trükkje, ezzel akarja rászedni ezeket az embereket? Vallásos köntösbe akarja öltöztetni az olaj- és ásványüzletét. Őrült vagy, Martin. Tiszta őrült! Már ismerhetnéd a földi embereket. Mindenre képesek - ist
enkáromlásra, hazugságra, csalásra, lopásra, gyilkosságra -, csak hogy elérjék a céljukat. Minden jó, ami beválik; Burton pedig igazán gyakorlati ember. Hiszen ismered. Ugyan már, Martin - gúnyolódott a kapitány -, ismerd be végre. Csak Burton képes ilyen szélhámosságra, hogy átverje ezeket az embereket, és bezsebelje a hasznot.- Nem - mondta megfontoltan Martin. A kapitány az égre emelte a kezét.
- Ez Burton. Ez ő. Az ő mocskos fogásai. Minden elismerésem a vén sárkánynak. Flaming van itt glóriával a feje körül, gyöngéd szavakkal, simogató kézzel, egy kis gyógyító balzsammal meg valami gyógyító sugárral. Ez Burton műve!
- Nem. - Martin hangja fátyolos volt. Eltakarta a szemét. - Nem, nem hiszem.
- Nem akarod beismerni, hogy elhiszed - folytatta Hart kapitány. - Ismerd be végre! Ismerd be! Az egész Burtonre vall. Ne álmodozz, Martin. Ébredj jól! Reggel van. Ez valódi világ, és mi valódi, mocskos emberek vagyunk! És Burton köztünk a legmocskosabb!
Martin elfordult.
- No, jól van, jól van, Martin - ütögette gépiesen Martin hátát a kapitány. - Megértem. Nagy megrázkódtatás ez neked. Tudom. Nagy szégyen, meg ilyesmi. Az a Burton gazember. Ne vedd a szívedre, majd én mindent elintézek.
Martin lassan elindult a rakéta felé.
Hart kapitány nézte. Aztán nagyot sóhajtva ismét az asszonyhoz fordult.
- Mondjon még valamit arról az emberről, asszonyom! Később az űrhajó tisztjei a szabadban vacsoráztak. A kapitány elmondta értesüléseit Martinnak, aki kivörösödött szemmel merengett a tányérja fölött.
- Kihallgattam három tuc
at embert, mindnek ugyanazzal a maszlaggal tömték a fejét - mondta a kapitány. - Ez Burton műve, biztos vagyok benne. Majd holnap vagy a jövő héten szépen visszajön, hogy profitáljon a csodáiból; minket pedig elüssön a szerződésektől. Azt hiszem, itt maradok, és beleköpök a levesébe.Martin komor tekintettel pillantott föl. - Megölöm - mondta.
- Ugyan, Martin! Nyughass már.
- Megölöm… úgy segéljen, megölöm.
- Megleckéztetjük. El kell ismerned, hogy okos. Etikátlan; de okos.
- Mocskos féreg.
- Meg kell ígérn
ed, hogy nem ragadtatod magad semmiféle erőszakos cselekedetre. - Hart kapitány átnézte a feljegyzéseit. - Ezek szerint harminc csodás gyógyulás volt. Egy vak visszanyerte a látását, egy leprás meggyógyult. Meg kell hagyni, hogy Burton hatékonyan dolgozik.Gongütés hallatszott. Aztán egy ember futott oda hozzájuk.
- Kapitány úr! Jelentés! Burton hajója most száll le. Ashley hajója is, uram!
- Látod! - ütött az asztalra Hart kapitány. Gyűlnek a sakálok a zsákmányra! Alig várják, hogy zabálhassanak. De én majd a szemük közé nézek. Ebből a zsákmányból én is kapni fogok, úgy ám!
Martin szemlátomást rosszul volt. Csak bámult a kapitányra.
- Üzlet, édes fiam, üzlet - mondta a kapitány. Mindenki fölnézett. Két rakéta ereszkedett alá az égből. Leérve kis híján össze
ütköztek.- Mi ütött ezekbe a hülyékbe? - ugrott föl a kapitány. Az emberek rohantak a mezőn át a füstölgő hajókhoz. A kapitány odaért. Burton hajójának ajtaja kinyílt.
Az ajtóból egy ember zuhant a karjaikba. - Mi baj? - kiáltotta Hart.
Az ember feküdt a
földön. Fölé hajoltak, és látták, hogy alaposan összeégett. A testét sebek és horzsolások és füstölgő bőr borította. Badagadt szemével fölpillantott, duzzadt nyelve megmozdult az ajkai közt.- Mi történt? - A kapitány letérdelt, és megrázta az ember karját.
- Uram, uram - suttogta a haldokló. - Negyvennyolc órával ezelőtt a Hetvenkilences Űrszektorban, nem messze ennek a rendszernek az első bolygójától a hajónk meg Ashley hajója kozmikus viharba került. - Szürke nedv szivárgott az orrlukaiból. A szájából
vér fröcskölt. - Mindenki elpusztult. Az egész legénység. Burton halott. Ashley egy órája halt meg. Csak hárman éltük túl.- Figyelj rám! - kiáltotta Hart a vérző ember fölé hajolva. - Korábban nem jártatok ezen a bolygón? Csönd.
- Felelj! - kiáltotta Hart.
- Nem - mondta a haldokló. - Vihar. Burton két napja halott. Hat hónapja most szálltunk le először. - Biztos vagy benne? - kiáltotta vadul reszketve, a haldokló kezét szorítva Hart. - Biztos vagy benne?
- Biztos, biztos - suttogta a haldokló.
- Burton két napja halott? Igaz ez?
- Igen, igen - suttogta az ember. A feje előrecsuklott. Halott volt.
A kapitány térdelt a halott mellett. Arca önkéntelenül rángatódzott. A legénység többi tagja néhány lépésnyi távolságból nézte. Martin várt. Végül a kapitány szólt, hogy segítsenek neki fölállni, ami meg is történt. Álltak, nézték a várost.
- Ez azt jelenti…
- Azt jelenti? - kérdezte Martin.
- Hogy csak mi jártunk itt - suttogta Hart kapitány. - És az az ember…
A kapitány arca érzéketlenül rángott. Most nagyon öregnek és szürkének látszott. A szeme elhomályosult. Megindult a száraz füvön.
- Gyere, Martin. Gyere. Támogass, kérlek, támogass. Félek, hogy elesem. Nem vesztegethetjük az időt…
És botorkálva elindultak a város felé a hosszú, szárőz fűben, a szélben.
Néh
ány órával később a polgármester fogadótermében ültek. Ezernyi ember jött, beszélt és ment el. A kapitány csak ült elgyötört arccal; és figyelt, figyelt. Olyan fény ragyogott az emberek arcán, akik jöttek és tanúskodtak és beszéltek, hogy látni sem bírta őket. S a kapitány keze egész idő alatt reszketve járt ide-oda a térde meg a derékszíja között.Mikor vége lett, Hart kapitány különös tekintettel fordult a polgármesterhez.
- De magának tudnia kell, hogy hová ment.
- Nem mondta meg - felelte a polgármester.
- Talán az egyik szomszédos világra? - kérdezte a kapitány.
- Nem tudom.
- Tudnia kell.
- Látja valahol? - kérdezte a polgármester a tömegre mutatva.
A kapitány erőltette a szemét. - Nem.
- Akkor nyilván elment - mondta a polgármester.
- Nyilván, nyilván
! - nyögte a kapitány. - Iszonyatos hibát követtem el, és most látni akarom őt. Csak most jöttem rá, hogy ez valami egészen rendkívüli dolog. Hogy részesei legyünk egy ilyen eseménynek. Az esélye egy a milliárdhoz, hogy millió bolygó közül éppen arra a bolygóra érkezzünk egy nappal később, ahová ő. Tudnia kell, hogy hová ment!- Mindenki a maga útján találja meg őt - felelte szelíden a polgármester.
- Maguk rejtegetik. - A kapitány arca csúnyán eltorzult. Ismét az a régi, kemény arckifejezés. A kapitány fölállt.
- Nem - mondta a polgármester.
- Szóval tudja, hogy hol van? - A kapitány ujjai a jobb oldalán levő bőrtokon matattak.
- Nem tudnám pontosan megmondani, hogy hol van - mondta a polgármester.
- Ajánlom, hogy kezdjen végre beszélni. - És a kapitány egy
kis pisztolyt vett elő.- Magának nem tudok elmondani semmit - mondta a polgármester.
- Hazug!
A polgármester sajnálkozva nézett Harcra.
- Maga nagyon fáradt - mondta. - Hosszú utat tett meg, és egy olyan fáradt nép tagja, amely nagyon sokáig élt hit nélkül, és most annyira szeretne hinni, hogy összeütközésbe kerül önmagával. Csak még nehezebbé teszi a dolgot, ha öl. Úgy sohasem jut el hozzá.
- Hová ment? Magának megmondta; maga tudja. Mondja meg nekem - hadonászott a pisztolyával a kapitány.
A polgármester a fejét rázta. - Mondja meg! Mondja meg!
A pisztoly csattant egyet, aztán még egyet. A polgármester vérző karral zuhant a földre.
Martin előreugrott. - Kapitány
A pisztoly Martinra villant. - Ne avatkozz bele!
Sebesült karját fogva a polgármester fölné
zett a földről.- Tegye le a fegyverét. Önmagát bántja vele. Maga sohasem hitt, és, most, amikor úgy véli, hogy hisz, másokat bántalmaz ezért.
- Nincs szükségem magára - mondta Hart. - Ha itt egy nappal késtem le, majd elmegyek egy másik világra. Aztán meg
int egy másikra, megint egy másikra. A következő bolygón talán már csak fél napot kések, aztán csak egy negyedet, aztán csak két órát, aztán egyet, aztán felet, aztán csak egy percet. No de aztán, egy szép napon csak utolérem. Hallja? Már üvöltött, és a földön fekvő férfi fölé hajolt. Kimerülten tántorgott. - Gyerünk, Martin. - A pisztoly ernyedten csüngött a kezében.- Nem - mondta Martin. - Én itt maradok.
- Bolond vagy. Maradj, ha akarsz. De én továbbmegyek, a többiekkel, amilyen gyorsan csak tudok.
A polgármester fölnézett Martinra.
- Nem lesz semmi bajom. Hagyjon itt nyugodtan. Majd ellátják a sebeimet.
- Visszajövök - mondta Martin. - Csak elkísérem a rakétához.
Pokoli sebességgel vágtattak végig a városon. A kapitányon látszott, hogy mennyire erőlködik, hogy ismét a régi, kemény önmagát mutassa. Amikor a rakétához ért, reszkető kézzel csapott a hajó oldalára. Eltette a pisztolyát. Martinra pillantott.
- Nos, Martin?
- Nos, kapitány? - nézett vissza rá Martin. A kapitány már az eget fürkészte.
- Biztos, hogy nem akarsz velem jönni, he?
- Nem, uram.
- Nagy kaland lesz, istenemre. Tudom, hogy meg fogom találni.
- Ez a célja, igaz, uram? - kérdezte Martin.
A kapitány arca megrándult, becsukta a szemét.
- Igen.
- Csak egyet szeretnék tudni, mit?
- Uram, amik
or megtalálja - ha megtalálja - kérdezte Martin -, mit fog kérni tőle?- Hát… - A kapitány habozott, kinyitotta a szemét. A keze ökölbe szorult, majd szétnyílt. Egy percig zavartan állt, aztán különös mosoly ült ki az arcára. - Hát, egy kis békességet és nyugalmat. - Megérintette a rakétát. - Régen, nagyon-nagyon régen… nem pihentem.
- Egyáltalán megpróbálta, kapitány?
- Nem értem - mondta Hant.
- Nem báj. Viszontlátásra, kapitány.
- Isten önnel, Mr. Martin.
A legénység a hajó ajtajánál állt. Csak hárman indultak tovább Harttal. Heten maradtak Martinnal. Hart kapitány végignézett rajtuk, és kimondta a véleményét
- Bolondok!
Ő mászott be utolsónak a hajóba, feszesen tisztelgett, élesen fölnevetett. Az ajtó becsapódott.
A rakéta tűzoszlopon emelkedett a levegőbe. Martin nézte, amíg eltűnik a távolban.
A rét széléről a polgármester - akit többen támogattak - integetett.
- Elment - mondta Martin, amikor odaért hozzá. - Igen, elment szegény - mondta a polgármester. - És most menni fog bolygóról bolygóra, egyre csa
k keresve őt, és mindig el fog késni: csak egy órát, csak egy fél órát, csak tíz percet vagy csak egyet. Végül csupán néhány másodpercet. És amikor már végigjárt háromszáz világot, s amikor már hetven- vagy nyolcvanéves lesz, csupán egy másodperc töredékével, majd egy másodperc töredékének a töredékével érkezik majd később. És ő csak megy majd, egyre megy, és azt hiszi, hogy megtalálhatja, amit itt hagyott, ezen a bolygón, ebben a városban…Martin hosszú pillantást vetett a polgármesterre, aki kinyújtotta a kezét.
- Hát valaha is kétséges volt? - Intett a többieknek, és valamennyien a város felé fordultak. - Jöjjetek. Ne várakoztassuk.
És bementek a városba.
Gálvölgyi Judit fordítása