Ray Bradbury
Az ajándék
Másnap volt karácsony, s az anya meg az apa még akkor is csupa izgalom volt, amikor hármasban a rakétakikötőbe hajtottak. Ez volt a fiú első utazása az űrben, első alkalommal ült rakétába, szerették volna hát, hogy minden tökéletes legyen, így aztán mikor a vámirodán kellett hagyniuk a fiuknak szánt ajándékot - amely csak néhány unciával haladta meg a megengedett súlyhatárt - meg a kis f
át a szép fehér gyertyákkal, úgy érezték; megfosztották őket az ünneptől s attól, hogy szeretetüket kimutathassák.A fiú az állomás várótermében várta őket. Miután az apa és az anya eredménytelenül csapott össze a Bolygóközi Hivatal tisztviselőivel, sugdoló
zva ballagott a fiú felé.- Most mit csinálunk?
- Semmit. Semmit. Mit tudunk csinálni?
- Ilyen ostoba előírások!
- Pedig hogy vágyott a fára!
Felüvöltött a sziréna, s az emberek benyomakodtak a Mars-rakétába. Az anya és az apa legutolsónak maradt, némán közrefogva sápadt kisfiukat.
- Majd kitalálok valamit - szólalt meg az apa.
- Tessék? - kérdezte a fiú.
A rakéta felszállt, s ők kiröpültek a sötét világűrbe.
A rakéta száguldott, tűzcsóvát lövellt ki, s maga mögött hagyta a Földet, ahol 2052. december 24-ét írtak, és száguldott oda, ahol egyáltalán nincs idő, se hónap, se év, se óra. Az első "nap hátralevő részét átaludták. A fiú - földi, New York-i időszámítás szerint - éjféltájban fölébredt, és megszólalt:
- Szeretnék kinézni az űrhajó ablakán.
Csak egyetl
en ablak volt, elég nagy, roppant vastag üvegablak, a fölöttük levő fedélzeten.- Még ne - mondta az apa. - Majd később fölviszlek.
- Szeretném látni, hol vagyunk, és merre megyünk.
- Én meg szeretném, ha várnál. Okom van rá - mondta az apa.
Ó végig ébren
feküdt, forgolódott, az elhagyott ajándékon, az ünnepen, az elveszett karácsonyfán meg a fehér gyertyákon gondolkozott. Aztán, körülbelül öt perce, felült, abban a meggyőződésben, hogy sikerült kitervelnie valamit. Csak végre is kell hajtania, és azért is szép és örömteli lesz az útjuk.- Fiacskám - mondta -, pontosan fél óra múlva karácsony.
- Ó! - sóhajtott fel az anya ijedten, hogy férje szóba hozta. Valahogy inkább azt remélte; hogy a fiú elfelejti.
A fiú arca kipirult, ajka megremegett.
- Tudom. Tudom. Ugye, kapok ajándékot? Ugye, lesz karácsonyfám? Megígérted…
- Igen, igen, lesz minden, sőt még egyéb is… - felelte az apa.
Az anya megdöbbent.
- Dehát…
- Komolyan - mondta az apa. - Igazán komolyan. Lesz minden, sőt még több is, sokkal több. De most ne ha
ragudjatok, el kell mennem. Mindjárt visszajövök.Körülbelül húsz percre hagyta magukra őket. Amikor visszajött, csupa mosoly volt az arca.
- Mindjárt karácsony.
- Megkaphatnám az órád? - kérdezte a fiú. Megkapta, s az ujjai közt szorongatta a tiktakoló jó
szágot, míg a még hátralevő idő tűzben, csöndben és érzékelhetetlen mozgásban el nem röpült.- Már karácsony van! Karácsony! Hol az ajándékom?
- Gyerünk - mondta az apa, azzal megfogta fia vállát, kivitte a fülkéből folyosóra, aztán föl egy lépcső
n. Az anya utánuk.- Nem értem - ismételgette.
- Mindjárt megérted. Itt is vagyunk mondta az apa.
Egy nagy fülke zárt ajtaja előtt álltak. Az apa bizonyos kulcs szerint először hármat, aztán kettőt kopogott. Az ajtó kinyílt, a fülkében kialudt villany, és
suttogás hallatszott.- Menj be, fiacskám - mondta az apa.
- Sötét van.
- Majd fogom a kezed. Gyere, mama.
Beléptek a helyiségbe, és az ajtó becsukódott. Odabenn csakugyan koromsötét volt. És előttük ott világolt egy hatalmas üvegszem, az űrhajó ablaka, egy négy láb magas, hat láb széles ablak, amelyen kiláthattak az űrbe.
A fiúnak elállt a lélegzete.
Elállt mögötte az apjáé és az anyjáé is, aztán a sötét fülkében valakik énekelni kezdtek.
- Kellemes karácsonyi ünnepeket, fiacskám! - szólalt meg az apa. És
a fülkében a hangok elénekelték a régi, ismerős karácsonyi énekeket, a fiú meg lassan addig ment előre, amíg hozzá nem nyomhatta az arcát az ablak hideg üvegéhez. És ott állt nagyon-nagyon sokáig, és bámult, bámult ki az űrbe, bámulta a mélyfekete sötétséget, a gyönyörű fehér gyertyák billióinak ragyogását…Szíjgyártó László fordítása