Ray Bradbury
Az a nagy, tágas világ
Felvirradt az a nap, amikor muszáj volt kiugrani az ágyból, elhúzni a függönyöket, és szélesre tá
rni az ablakokat. Ha csak ennyit tett meg az ember, már akkor is jobb kedvre derült, tüdeje pedig megtelt üde, langyos hegyi levegővel.Cora, aki valahogy olyan ósdinak és elhasználtnak érezte magát, mélyet sóhajtva ült fel az ágyában.
Korán volt még. A na
p éppen csak megmutatta magát a horizonton, de a madarak már kinn csicseregtek a fenyőfákon, és a hangyák is hozzáfogtak a szorgos gyűjtögetéshez. Cora férje, Tom még úgy aludt a takaró alatt, akár a medve. "Vajon felébreszti-e őt a szívdobogásom?", tűnődött az asszony.Hirtelen eszébe jutott, miért is oly különleges nap ez.
- Ma érkezik Benjy!
Elképzelte a fiút távoli tájakon, ahogy mezőkön szökell, megáradt patakokon gázol át, magas hegycsúcsok szikláit mássza meg. Szinte maga előtt látta a hatalmas bakancsot, amely szilárd léptekkel, rendületlenül lépked az úttalan utakon, legyen bár eső, hó, jég vagy sár. Látta még a fiú szeplős, naptól cserzett arcát, amint egykedvű tekintettel bámul egy szakadék szédítő mélységébe, s hosszú karjait keresztbe fonja a m
ellén."Siess már, Benjy!", gondolta Cora, s fürgén kinyitotta az ablakot. A friss szél belekapott a hajába, és lengette, mint valami hosszú pókhálót. Hol járhat most Benjy? Talán Iron Brigde-nél, Meadow Pike-nál, Creek Pathnál vagy esetleg Chasley szántóföldjein.
Benjy valahol a Missouri-hegységben rója az ösvényeket. Cora lehunyta a szemét, maga elé képzelte a kopár sziklák közt vezető kis utat, amelyen ő még Tom minden évben kétszer a városba mennek a megrakott szekérrel. Eszébe jutottak a harminc évvel ezelőtt mondott szavai: "Ó, Tom, csak menjünk, menjünk, míg el nem érünk a tengerhez!" Tom azonban akkor úgy nézett rá, mintha arcul ütötte volna, majd megfordította a szekeret, és meg sem állt hazáig. Cora valójában mit sem tudott arról, hogyan élnek az e
mberek a tengerparton, ahol egész nap a hullámok morajlanak néha halkabban, néha hangosabban. Ő nem ismerte a nagyvárosok világát sem; nem tudta, milyen az, amikor esténként villogó neonfények világítják ki a zsúfolt utcákat. Számára csak ez a völgy létezett; keleten, nyugaton, északon és délen hatalmas hegycsúcsok zárták el őket a világ többi részétől.De ma végre megérkezik Benjy a nagyvilágból, s ő látott, hallott, tapasztalt mindent, amit Cora nem. Az asszony a jobb kezére nézett. Erős, dolgos kéz, de írni sajnos nem tud vele. Nem baj, gondolta, Benjy úgyis itt lesz egy hónapig, majd megtanítja rá. Ha majd ő is tud írni-olvasni, könnyedén kaphat hírt bárhonnan a világból. Csak arra van szükség, hogy Tom készítsen neki egy postaládát.
- Kelj fel, Tom! Hallod?
Az asszony gyengéden megrázta a férfit, hogy elűzze a szeméből az álmot.
Kilenc órakor már javában gomolygott a kéményből a füst, a levegőben pedig mindenütt szöcskék ugrándoztak.
Cora a lábasokat és a fazekakat sikálta, és közben énekelt. A csillogó
réz visszatükrözte az asszony bronzszínű, kissé ráncos arcát, Tom eközben mormogva ette a reggelijét, mint egy álmos, vén medve. Az énekszó az egész házat betöltötte, mintha egy kismadár dalolna a kalitkájában.- Nagyon vidám itt valaki - szólalt meg egy hang.
Cora nyomban elhallgatott. A szeme sarkából látta, hogy a szoba falára egy emberi árny vetül.
- Mrs. Brabbam? - kérdezte Cora, kezében a súrolóronggyal.
- Hát persze, hogy én vagyok! - És már ott állt az özvegyasszony tarka pamutruhájában, vékony kezé
ben egy csomó teleírt papírlappal. - Jó reggelt! Épp most szedtem ki a postámat. Kaptam egy gyönyörű levelet George bátyámtól Spririgfieldből. - Mrs. Brabbam fürkész tekintettel mérte végig Corát. - Kedvesem, maga mikor kapott utoljára levelet a nagybátyjától?- Mindegyik nagybátyám meghalt már. - A hazugság szinte ösztönösen csúszott ki Cora száján.
- Úgy örülök, hogy végre írt nekem - lobogtatta Mrs. Brabbam a levelet a reggeli szélben.
Cora úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Mrs. Brabbam már
évek óta mindig eldicsekedett neki, ha hozott valamit a postás, s így kimondatlanul is utalt arra, hogy sok mérföldes körzetben ő az egyetlen, aki tud írni-olvasni. Cora beleharapott az ajkába, és nevetve felkiáltott:- Ó, valamit elfelejtettem mondani! M
a érkezik az unokaöcsém, Benjy. Az ő szülei nagyon szegények, ezért nálunk tölti a nyarat. Amikor legutóbb itt járt, megígérte, hogy megtanít írni. Tom pedig készít a ház elé egy postaládát Igaz, Tom?Mrs. Brabbam mérgesen összegyűrte kezében a levelet.
-
Hát ez igazán nagyszerű! Szerencsés asszony maga! - Azzal se szó, se beszéd, elment.Cora az özvegyasszony után sietett. Meglátott valamit, ami részben egy madárijesztőhöz hasonlított, részben egy fénylő napsugárhoz, részben talán egy kis hegyi patakokban ficánkoló pisztránghoz. Ez a valami, - vagy inkább valaki! - átugrotta a ház kerítését. Hatalmas keze elhessegette a körülötte szálldosó madarakat, amelyek rémülten menekültek eme életre kelt fa elől.
Cora lélekszakadva rohant le az ösvényen.
- Benjy!
A két rokon melegen összeölelkezett. Az asszony szinte táncra perdült örömében.
- Benjy!
Cora önkéntelenül a fiú füle mögé nézett.
Igen, ott volt az a bizonyos sárga ceruza.
- Isten hozott nálunk!
- No de, néném! - A fiú magához szorította az asszonyt. - No de néném, te sírsz!
- Itt az unokaöcsém! - kiáltotta Cora.
Tom kissé morcosan nézett fel a tányérjából.
- Nagyon örvendek - mosolygott Benjy.
Cora olyan szorosan fogta a fiú kezét, mintha attól félne, hogy eltűnik előle. Furcsán ére
zte magát: egyszerre akart ülni, állni és futni, és szíve is sokkal gyorsabban vert a megszokottnál. Egy pillanat leforgása alatt eljutott hozzá az egész világ, hiszen itt volt ez a langaléta legény, aki világosságot hozott a házukba, mert járt már számtalan kis- és nagyvárosban, amikor a szüleinek még jobban ment a sora.- Benjy, reggelire van borsó, kukorica, sonka, puliszka, leves, bab…
- Elég lesz már! - szólt közbe Tom.
- Hallgass, Tom, ez a szerencsétlen fiú csontig fogyott a sok gyaloglásban! - Cora az unokaöccséhez fordult. - Benjy, mesélj valamit magadról! Ugye, jártál iskolába?
Benjy nem szólt, csak lerúgta a cipőjét. Az egyik meztelen lábujjával írt egy szót a kandalló előtti hamuba.
Tom összeráncolta a szemöldökét.
- Mit jelent ez? - kérdezte.
- Azt - felelte Benjy -, hogy C, O, R, A. Vagyis Cora.
- Az én nevem, Tom, látod! Ó, Benjy, annyira örülök hogy te tudsz írni! Volt régen egy unokafivérem, aki azzal dicsekedett, hogy oda-vissza tudja betűzni a szavakat. Megfűztük, hogy írjon egy levelet a n
evünkben, de sohase kaptunk rá választ. Biztosan csak annyira értett az íráshoz, hogy Senkifalvára címezte meg a levelet. Tom aztán jól ellátta a báját annak a csirkefogónak: egy kerítésléccel kergette végig az úton.Mindhárman kényszeredetten nevettek.
- Én valóban tudok írni-olvasni - mondta komolyan a fiú.
- Nem is kételkedtünk benne. - Cora egy szelet áfonyás pitét rakott az unokaöccse elé. - Egyél!
Fél tizenegyre járt az idő, mire Benjy végzett azzal a nagy halom ennivalóval, amit az asszony feltálalt
neki. Tom ekkorra megelégelte a semmittevést, fejébe nyomta a sapkáját, és útnak eredt.- Elmegyek, és kivágom a fél erdőt! - dörmögte mérgesen.
A másik kettő ezt már nem hallotta meg. Cora úgy ült a székben, mint akit elvarázsoltak. Egyre csak a Benjy füle mögé tűzött ceruzát bámulta. Látta, hogy a fiú lustán, könnyedén kézbe veszi az aprócska íróeszközt. "Ne olyan lazán, Benjy!", gondolta "Úgy fogd meg, mintha hímes tojás lenne!" Cora szerette volna megérinteni a ceruzát, de nem tette, mert sok évvel eze
lőtt az kicsúfolta, felmérgesítette és elszomorította őt. Keze hittelen megrándult az ölében.- Van egy kis papírod? - kérdezte Benjy.
- Lám csak, erre nem is gondoltam - sopánkodott az asszony. A világ mintha elsötétült volna körülötte. - Most mit tegyünk?
- Van itt nálam valami. - A fiú elővett egy palatáblát a táskájából. - Vagy te levelet akarsz írni valakinek?
Az asszony töprengve elmosolyodott.
- Levelet szeretnék írni… hm… kinek is? - Az arca hirtelen elsötétült. Körülnézett, mintha keresne valakit a
távolban. Látta a reggeli napfényben fürdő sziklákat. Hallani vélte a tenger zúgását mintegy ezer mérföld távolságra innen. Madárraj húzott el a völgy fölött észak-déli irányban, s Cora biztosra vette, hogy egy nagyváros félé tartanak.- Lám csak, Benjy, erre nem is gondoltam. A nagynénémen kívül senki olyat nem ismerek a világban, akinek levelet írhatnék. De ha írnék neki innen százmérföldes távolságból, biztosan nem találna egykönnyen alkalmas embert, aki felolvasná a levelet. Ő amúgy is elég zárkózott
asszony.Csak idegesíteném a levelemmel. Nem, neki semmiképpen sem írok. - Cora tekintete visszatért a messzeségből. - Akkor meg kinek? Hova? Valakinek. Egyszerűen csak levelet szeretnék írni és kapni, bárki legyen is a levelezőtársam.
- Vá
rj egy kicsi! - Benjy előhalászott a kabátzsebéből egy eléggé viharvert magazint. A címlapján egy hiányos öltözetű hölgy látszott, amint éppen egy szörnyeteg elől menekül. - Ebben mindenféle levélcím van.Együtt lapozgatták az újságot.
- Mi ez? - mutatott Cora egy hirdetésre.
- "ITT EGY LISTA AZ ERŐ ÉS IZOM KFT. KÍNÁLATÁBÓL" olvasta Benjy. - "Ingyenes tájékoztatóért forduljon cégünk 3. sz. kirendeltségéhez!"
- És ez miről szól?
- "DETEKTÍVEK VÉGEZTEK TITKOS NYOMOZÁST, A TALÁLT ADATOK NYILVÁNOSAK. ÍRJON
A G. D. NYOMOZÓIRODÁNAK…"
- Minden nyilvános. Hát, Benjy… - Az asszony a ceruzát nézte az unokaöccse kezében. A fiú kihúzta a székét. Mélyen elgondolkodva forgatta ujjai közt a ceruzát, és egyszer még bandzsított is. Az asszony visszatartotta a lélegzetét. Azo
n vette észre magát, hogy Benjyt utánozza: maga is előredőlt, az ajkát harapdálta, és bandzsításra húzta a szemét.Végül Benjy felemelte a ceruzát, megnyalta a végét, és írt valamit papírra.
Kezdjük már, gondolta Cora.
Az első szavak lassan öltöttek formát
a vékony papírlapon.Tisztelt Erő és Izom Kft!
Uraim!, írta Benjy.
A reggel lassan tovatűnt: elfújta a szél, elsodorta a patak, elvitték magukkal a hollók. A nap melegen tűzött a háztetőre. Cora nem fordult hátra, amikor csoszogást hallott az ajtóban. Tom érkezett haza, de számára Tom most nem létezett, csak az újságot, a halkan karistoló ceruzát és Benjy kezét látta maga előtt. Cora öntudatlanul körbeforgatta a fejét, ha a ceruza o vagy m betűt írt le, biccentett, ha pont került egy mondat végére, és meg
nyalta a felső ajkát, ha egy-egy t volt soron.- Dél van és én éhes vagyok! - dörmögte Tom az asszony háta mögött.
Cora azonban most nem látott, nem hallott. Egyre csak a ceruzát figyelte áhítattal.
- Dél van! - kiáltotta Tom ismét.
Cora végre felnézett, de kissé még kábult volt a tekintete.
- Ó, pedig még csak egy pillanattal ezelőtt fejeztük be a Philadelphiai Éremgyűjtő Szövetségnek írt levelünket! Ugye, Benjy? - Cora elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy túl kislányos volt egy ötvenöt éves asszonytól. -
Amíg az ebédre vársz, nem tudnád összerakni azt a postaládát? Ha lehet, nagyobbra csináld, mint Mrs. Brabbamé, jó?!- Majd összeszegezek egy cipősdobozt.
- Tom Gibbs! - Az asszony felállt. Mosolya ezt mondta "Menj és dolgozz, amíg jó dolgod van!" - Egy sz
ép, nagy postaládát akarok. Fehérre fesd, hogy Benjy fekete betűkkel tudja ráírni a nevünket! Nem akarom, hogy egy cipősdobozba dobják be életem első levelét.A láda percekén belül elkészült.
Míg Tom mérgesen morgott az orra alatt, Benjy fogta az ecsetet, és ráírt a postaládára: MRS. CORA GIBBS.
- Most mit írsz?
- MR. TOM GIBBS - válaszolta Benjy halkan, kezében az ecsettel.
Tom csendben bámulta egy percig, majd megszólalt:
- Én még mindig éhes vagyok. Valaki gyújtsa be a tüzet!
A háznál nem volt bélyeg. Amikor ez kiderült, Cora arca falfehér lett. Végül Tom kénytelen-kelletlen befogta a lovát, és elhajtott Green Forkba, hogy vegyen néhány bélyeget: két pirosat, egy zöldet és tíz rózsaszínt, mindegyiken egy-egy tekintélyes úriember képével. Alighogy elment,
Cora utánalovagolt, hogy megbizonyosodjék: Tomnak nincs-e szándékában a patakba dobni élete első leveleit. Amikor hazaértek Corának első dolga volt, hogy beleszagoljon a vadonatúj postaládába.- Megőrültél? - kérdezte Tom.
- Nem lopta el senki.
A délutá
n folyamán még hatszor ellenőrizte a postaládát. A hatodik alkalommal egy mormota ugrott ki belőle. Tom az ajtóban állt, és annyira nevetett, hogy közben a térdét csapkodta. Cora dühösen kergette el a férjét.Cora este az ablakban állt, és bámulta a postal
ádát, mely éppen szemközt állt a Mrs. Brabbamével. Tíz évvel ezelőtt az özvegyasszony szándékosan az ő orra alá helyeztette levélszekrényét, noha felépíttethette volna egy, a házához közelebb eső helyen is. Mrs. Brabbam mindig talált valami ürügyet, hogy nagy zajt csapva a postaládához mehessen, és közben lopva azt leste, hogy Cora figyeli-e őt. Cora általában figyelt. Virágot locsolt egy üres kannából vagy gombát szedett szárazság idején.Másnap reggel Cora még azelőtt felkelt, hogy a nap első melegedő sugarai elérték volna az epreskertet és a szél megcirógatta volna a fenyőket.
Benjy még az ágyán ült, amikor Coca visszajött a postaládától.
- Korán van még - közölte a fiú. - A postások ilyenkor nem ülnek autóba
- Autóba?
- Ilyen messzire mindig autóval hordják a küldeményeket.
- Ó - Cora leült.
- Rosszul vagy, Cora néni?
- Nem, nem. - Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét. - Nem emlékszem, hogy az utóbbi húsz évben láttam volna a faluban postást.
- Biztosan mindig akkor járt, amikor te mással foglalatoskodtál.
- Napközben általában gyújtóst vágok vagy a csirkékkel foglalkozom. Igazából persze sosem gondoltam rá, de…
Az ablakhoz fordult, mely Mrs. Brabbam házára nyílott. - Benjy, nekem van egy szörnyű gyanúm. - Azzal felállt, kiment a házból, és végigsétált a keskeny ösvényen egészen Mrs. Brabbam postaládájáig. Benjy követte őt. Mindenütt olyan csend lakozott, hogy az embert önkéntelenül is suttogásra késztette.
- Ne szegd meg a törvényt, Cora néni!
- Ssssh! - Az asszony olyan óvatosan nyúlt be a levélszekrénybe, mintha patkánylyukba tenné a kézét. - Megvan!
- Néhány levelet tartott a kezében…
- Hiszen ezeket már valaki felnyitotta! Te voltál az, Cora néni?
- Gyermekem, én eddig még hozzájuk sem értem. - Az asszony arca elsötétült. Életemben először nyúlt
am bele ebbe a ládába.Benjy ide-oda forgatta a leveleket, majd meglepetten felkiáltott.
- Cora néni, ezek már tízévesek!
- Micsoda? - Cora megragadta a köteget.
- Cora néni, ez a hölgy már évek óta mindennap ugyanazokat a leveleket kapja. A címzett neve pedig nem Mrs. Brabbam, hanem egy bizonyos Ortega asszony Green Forkban.
- Ortega asszony, a mexikói boltos! Hány éve már! - suttogta, miközben a gyűrött leveleket bámulta: - Hány éve már?
Mindketten szótlanul nézték Mrs. Brabbam alvó házát.
- Ó az a ravasz
asszony évekig a bolondját járatta velem, azt akarta, hogy felsőbbrendűnek tartsam őt. Hogy hízott mindig a mája, amikor úgy csinált, mintha olvasna!Hirtelen kinyílt Mrs. Brabbam ajtaja.
- Tedd vissza a leveleket, Cora néni!
Cora még épp idejében csukta be a levélszekrényt.
Mrs. Brabbam lassan sétált a gyalogösvényen. Itt-ott megállt. Leszedett egy-egy nyíló vadvirágot.
- Jó reggelt! - köszönt negédesen.
- Mrs. Brabbam, ő az unokaöcsém, Benjy.
- Örvendek. - Mrs. Brabbam ringó csípővel a kerítéshez ment, megrázogatta a postaládát, lepattintotta a fedelét, és kivette belőle a köteg levelet. Úgy tett, mintha olvasni kezdené, majd vidáman intett nekik.
- Nagyszerű! Nézzék meg ezt a levelet, amit az én drága George bátyám küldött!
- Nem olyan nagysz
erű az! - dünnyögte Cora.A következő napok izgatott várakozással teltek el. A nyár javában tombolt. Kék és narancssárga pillangók szálldostak virágról, virágra, s a levegő megtelt fűszeres illatokkal. Délutánonként mindig nagy csend honolt a házban, csupán Benjy ceruzájának karistoló hangját lehetett hallani. Ám míg Benjy tányérjából sohasem fogyott ki az étel, addig Tom állandóan zsörtölődött, hogy az ebéd vagy a vacsora késik, hideg, vagy a felesége teljesen elfeledkezett róla.
Benjy páratlan könnyedségg
el tartotta kezében a ceruzát, és formázott meg egy-egy magán- vágy mássalhangzót. Cora egyszerűen nem tudta levenni a szemét a fiúról, végig ott állt mellette, és ízlelgette a szavakat, amit ő leírt. Ám írni mégsem tanult meg.- Olyan érdekes nézni, ahogy írsz, Benjy! Holnap már tényleg elkezdem a tanulást!
Áttanulmányoztak minden hirdetést a magazinban: olvastak az asztmáról, a varázslatról, csatlakoztak a Rózsakeresztesekhez, megrendelték A feledésbe merült tudás könyvé-t és az Ősi szentélyek titká-t. Kértek egy csomag ingyenes napraforgómagot és egy üveg csodaszert gyomorégés ellen. Egy fényes nyári reggelen éppen a bűnügyi rovatot böngészték.
- Figyelj csak! - kapta fel a fejét Cora.
Mindketten fülelni kezdtek.
- Egy autó - felelte Benjy.
És valóban: a
magas fenyőkkel övezett, poros országúton egy autó haladt a falu irányába, először csak halk motorzúgás hallatszott, később ez a zaj felerősödött, majd végül olyan hangos lett, hogy még a halott is felébredt volna rá. Cora lélekszakadva rohant ki az ajtón. Túl sok volt az, amit egyszerre látott, hallott és érzett. A szeme sarkából látta hogy Mrs. Brabbam az ellenkező irányból siet a kerítéshez. Az özvegyasszony lába a földbe gyökerezett, amint megpillantotta a fényes, zöld autót. Sípszó hallatszott, majd egy öregember ugrott ki a kocsiból, és Corához fordult.- Mrs. Gibbs?
- Igen! - válaszolta Cora.
- Levele érkezett, asszonyom - közölte a postás, és már nyújtotta is a borítékot. Cora el akarta venni, de aztán hirtelen visszahúzta a kezét.
- Kérem - hebegett -, nem bánná, ha megtenné, hogy bedobja a levelet a… postaládámba?
Az öregember értetlenül nézett rá és a postaládára, de aztán felnevetett.
- Természetesen - válaszolta. Odaballagott a szép fehér levélszekrényhez, és bedobta a küldeményt.
Mrs. Brabbam mozdulatlanul állt, és a szeme villámokat szórt.
- Érkezett valami Mrs. Brabbamnek? - kérdezte Cora.
- Ez az egyetlen küldemény jött. - És az autó már porzott is tovább az úton.
Mrs. Brabbam keze ökölbe szorult. Aztán anélkül, hogy a postaládájába benézett volna, sarkon fordult, és nyomban sietett vissza a házába.
Cora kétszer körbesétálta a levélszekrényt, de egy darabig még nem ért hozzá.
Benjy, levelem érkezett! - Csak most nyúlt bele a ládába. Ügyesen kihalászta a borítékot, és haladéktalanul felbontotta. A levelet a fiú kezébe nyomta.
- Olvasd fel nekem, légy szíves! Legfelül az én nevem áll.
- Igen, néném. - A fiú hangosan olvasni kezdett: - "Kedves Mrs. Gibbs…"
Benjy itt megállt, és hagyta, hogy nénje ízlelgesse a szavakat, aztán kissé mesterkélt hangon
megismételte az első sort, majd olvasta tovább a levelet:- "Itt küldjük Önnek ingyenes tájékoztatónkat, melyből megtudhatja, hogyan vehet részt az egészségtani levelező tanfolyamunkon…"
- Benjy, Benjy, én olyan boldog vagyok! Kérlek, kezdd el újra!
- "Kedves Mrs. Gibbs…"
Ezután a postaláda sohasem állt üresen. A világ minden, részéről érkeztek küldemények, olyan helyekről is, melyekről Cora még nem is hallott. Akadt köztük utazási prospektus, süteményrecept, sőt még egy házassági ajánlat is: "Ötvenéves, szolid, jómódú úriember keresi társát…". Benjy válaszolt neki: "Már férjes asszony vagyok, de szívből köszönöm a kedves közeledését. Üdvözlettel: Cora Gibbs".
A levelek egyre-másra érkeztek a hegyeken túlról: akadt köztük éremgyűjtő katalógus, könyvajá
nlat, mágikus számok listája, füzet az ízületi gyulladásról és kis tasakban bolhairtópor. A küldemények elhozták az egész világot Corának, aki már nem érezte annyira egyedül és elzártnak magát.Egy férfi A maja indiánok kincse című könyvet ajánlotta megvételre, ám Cora ezt a levelet megválaszolatlanul hagyta. Egyébként szinte minden ajánlatra küldtek választ, sőt egyik napon Benjy keze úgy bedagadt a sok írástól, hogy sós vízbe kellett áztatni.
A harmadik hét végén Mrs. Brabbam már egyáltalán nem ment megnézni a postaládáját. Ki sem mozdult a házából, míg Cora rámosolyogva társalgott a postással.
Szinte észre sem vették, hogy lassan eltelt a nyár, és ezzel Benjy látogatása is a végéhez közeledett. Az asztalról sohasem tűnt el a kis selyemabrosz, és mindig állt rajta egy tányér szendvics, amit hagyma és mentalevél tartott frissen és illatosan. A tisztára súrolt padlón ott hevert egy pár cipő, hogy gazdája bármikor belebújhasson. Benjy a széken ült, kezében a ceruzájával, mely egykor hosszú és sárga volt, ám m
ostanra már csak egy kis csonk maradt belőle. Cora a fiú mögött állt, állát a tenyerében tartotta, és szelíden ingatta Benjy fejét, mintha csak egy érett nyári tököt vizsgálgatna.- Benjy, tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Azt hiszem, egyetlenegyszer sem néztem még meg az arcodat. Ismerem már a fejednek minden szemölcsét, minden dudorát, minden ráncát, de nem biztos, hogy sok ember közül megismerném az arcodat.
- Nincs az én arcomon semmi néznivaló - szabadkozott a fiú.
- De a kezedet megismerném millió kéz közül is - folytatta Cora. - Ha egy koromsötét szobában kezet fognék akár ezer emberrel, akkor is megmondanám, melyik a tiéd.
Csendben elmosolyodott, és a nyitott ajtóhoz sétált. - Egy kicsit elkalandoztam. Tekintete a szemközti házra tévedt.
- Már hete
k óta nem láttam Mrs. Brabbamet. Egész nap otthon ül. Egy kicsit furdal miatta a lelkiismeretem. Megaláztam őt, és ez nagyobb bűn, mint amit ő valaha is elkövetett ellenem. Csúnyán viselkedtem, és most már nagyon szégyellem magam. - Nem tudta levenni a szemét a domb tetején lévő házikóról.- Benjy, megtennél nekem még egy utolsó szívességet?
- Természetesen.
- Írj egy levelet Mrs. Brabbam nevében!
- Kérj valamelyik vállalattól egy ingyenes tájékoztatót Mrs. Brabbamnak.
- Rendben van - felelte Benjy. ,
Így egy hónapon vagy talán már egy héten belül jön a postás, fütyül a sípjával, én pedig majd megmondom neki, hogy menjen Mrs. Brabbam ajtajához, és kézbesítse a levelet. Közben az udvaromon állok, és nézem mindezt, s Mrs. Brabbam is látni fogja, hogy én látom. Majd integetünk egymásnak a leveleinkkel, és mindketten nagyon boldogok leszünk.
- Értem - bólintott Benjy.
A fiú megírt három levelet, leragasztotta és a zsebébe süllyesztette a borítékokat.
- Majd postázom őket, ha megérkezem St. Louisba.
- Szép nyarunk volt - jegyezte meg az asszony.
- Szép bizony.
- De Benjy, végül is én nem tanultam meg írni! Annyira vágytam egy levélre, hogy késő éjjelig írattam veled azokat a megrendeléseket. Aztán teljesen elárasztottak bennünket a különféle küldeményekkel, és nem maradt időnk a tanulásra. És ez azt jelenti…
A fiú tudta, hogy mit jelent. Szeretettel megszorította a nénje kezét.
- Köszönök mindent - mondta Cora.
Benjy futásnak eredt. Egészen a kerítésig futott, azt könnyedén átugrotta, majd szaladt-szaladt, míg Cora
szem elől vesztette. Amikor utoljára visszanézett, még levéllel a kezében intett egyet a nagynénjének, majd magába szívta őt az a nagy tágas világ.A levelek még hat hónapig folyamatosan érkeztek azután is, hogy Benjy elment. Reggelenként megjelent a postás kis zöld autójában, jó reggelt köszönt, majd beledobott két három rózsaszín vagy kék borítékot a levélszekrénybe.
És egyszer felvirradt az a nap is, amikor Mrs. Brabbam megkapta első igazi levelét.
Ám egy idő után a küldemények kezdtek megfogyatkozni, előbb még hetente, később már havonta járt a postás, majd végül egyáltalán nem jelentkezett többet, nem zörgött az autó a kihalt országúton. Először egy pók, majd egy veréb költözött a postaládába.
Amíg jöttek a levelek, Cora mindig reszkető kézzel halászta ki őket a ládából, s szája lassan sírásra görbült.
- Kitől jöhetett ez? - mutatott egy kék borítékra
- Nem tudom - felelte Tom.
- Vajon mi áll benne? - hüppögte.
- Nem tudom - felelte Tom.
- Már soha, soha nem fogom tudni, hogy mi történik a nagyvilágban!
Jaj, ezek a levelek! - Lesodorta a polcról azt a köteget, amit azóta kapott, hogy Benjy elment tőlük. - A világban annyi minden történik azzal a rengeteg emberrel, de én már semmiről sem értesülhetek. Ők arra várnak, hogy mi írjunk nekik, de mi nem írunk, s ők szép lassan elfeledkeznek rólunk!És egy napon a levélszekrényt elsodorta a szél. Reggelenként Cora mindig a nyitott ajtóban állt, őszes haját fésülgette, és vágyakozva nézett a távoli hegycsúcsok felé. Eltelt jó pár év, de ő soha nem tudott úgy elmen
ni a viharvert postaláda mellett, hogy le ne hajolt volna, hogy megnézze, nem érkezett-e számára levél…