Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

RAY BRADBURY AZ ÛRHAJÓ

  Mostanában minden éjszaka felriadt Fiorello Bodoni. Felült, a sötétségbe fülelt, hallgatta hogyan süvöltenek az ûrhajók a fekete égen át elhúzva a messzeségben. Látta, hogy felesége békésen alszik, lábujjhegyen átlopakodott a hálószobán, kilépett az éj hûvösségébe. Úgy érezte, hogy azonnal megszabadult a folyóparti házacska terjengõ ételszagától. Szívét egy csendes pillanatra az ezüstös ragyogású hajók után küldte a világûrbe.
  Ezen az éjszakán is félmeztelenül álldogált Fiorello a sötétben, figyelte a sziporkázó tûzcsóvákat, hallgatta a levegõ zúgását. Ûrhajók! Hosszú és vad utak a Mars, a Saturnus, a Venus felé!
  - Hé, Bodoni!
  Fiorello megrázkódott.
  Öregember ült a csendes folyó partján, egy felfordított ládán, s az éjszakai hallgatásban õ is az ûrhajókat bámulta.
  - Te vagy, Bramante?
  - Minden éjjel látlak, Bodoni…
  - Kijöttem levegõt szippantani…
  - Hm… Én az ûrhajókért… - mondta az öreg. - Kisfiú voltam, amikor az elsõk indultak. Nyolcvan éve… Nyolcvan év elmúlt, és még sohasem repültem velük…
  - Én fel akarok szállni egyszer - mondta Fiorello.
  - Bolond! - kiáltotta Bramante haragosan. - Sohasem sikerülhet. Ezt a világot a gazdagoknak találták ki. - Megrázta szürke fejét. - Mikor gyerek voltam, lángoló szavakat irkáltak: "A holnap világa! Tudás! Jólét és luxus mindenkinek!" Nyolcvan éve! Ma van az a holnap! Hát ültünk ûrhajóban? Nem. Voltunk a Marson, Saturnuson, Jupiteren? Nem. Ócska viskókban lakunk, ugyanott, ahol apánk és nagyapánk!
  - Talán majd a fiaim…
  - Még az unokáid se! - kiáltotta az öreg. - Csak a gazdagok ülhetnek ûrhajóra! Csak az õ álmaik teljesülnek!
  Fiorello zavartan hallgatott. - Figyelj ide, öreg - mondta aztán -, van háromezer dollárom. Hat éve gyûjtöm, hogy új gépeket vegyek a mûhelyembe… De egy hónapja minden éjszaka felébredek, és hallgatom az ûrhajókat. Gondolkozom, gondolkozom… Ma éjjel döntöttem. Valaki a családomból a Marsra repül!
  Fekete szeme ragyogott.
  - Ostoba! - ripakodott rá az öreg. - Ki repüljön? Kit választasz? Ha te mégy, meggyûlöl a feleséged, mert te ott fönn közelebb jártál az Istenhez. És késõbb, ha eszébe jutnak csudálatos meséid az útról, azt hiszed, nem keserítik meg az életét?
  - Nem, nem.
  - De igen. És a gyerekeid? Azt hiszed, beérik annyival, hogy életük végéig kérõdzhetik apjuk Mars-utazásának emlékét, amikor nekik itthon kellett maradniuk? Ostoba és értelmetlen célt tûzöl a fiaid elé! Éjszakákon át ébren hevernek majd. Elsorvadnak a vágyakozástól, mert õk is látni akarnak, mint te. Akár az életüket is odaadnák, csak repülhessenek! Örökké az ûrhajón jár az eszük. Figyelmeztetlek, Fiorello, rossz útra vezeted õket. Irányítsd figyelmüket a kezük munkájára meg az ócskavas-telepedre, ne a csillagokra!
  - De…
  - Jó, jó! Nem te repülsz, hanem a feleséged. Hogyan viselnéd el, hogy õ látta, amit te egész lelkedbõl kívánsz? Õ nyugodt lenne, te meg azzal a gondolattal játszanál, hogy hogyan taszítsd a folyóba. Nem, nem, Bodoni... Vedd csak meg az új ócskvastörõt, arra van szükséged, és zúzd szét vele az álmaidat.
  Az öregember elhallgatott. Átnézett a folyón, melynek lágy hullámaiba belefulladt a tûzokádó égi hajók rezgõ tükörképe.
  - Jó éjszakát - mondta Bodoni.
  - Aludj jól - dörmögte az öreg.
 

  Bodoni a krómcsillogású pirítóból kiugráló kenyérszeleteket figyelte, s közben majdnem felkiáltott az iszonyattól. Egész éjjel nem tudott aludni. Reggelinél ideges volt, nem találta helyét, a semmibe meredt ficánkoló gyerekei és a hullámverést sziklaként álló nyájas felesége mellett. Bramanténak igaza van. Okosabb lesz befektetni a pénzt. Minek gyûjtögetni, ha a családnak csak egyetlen tagja repülhet, és a többiekre a csalódás vár?!
  - Edd a pirítósodat, Fiorello - mondta Maria, a felesége.
  - Száraz a torkom - ellenkezett Fiorello.
  A gyerekek rohangásztak, a három srác egy játékûrhajót cibált, el akarták venni egymástól, a kislányok fantasztikus babákat ringattak. Mars-, Venus- és Neptun-lakók másolatait, húszujjú, három sárga szemû, zöld bábukat.
  - Láttam a Venus-rakétát! - kiáltotta Paolo.
  - Csak úgy süvített, hissss! - ujjongott Antonello.
  - Csend legyen! - rivallt rájuk Bodoni, és befogta a fülét.
  Meglepetten meredtek rá. Ritkán kiabált.
  Bodoni felállt. - Figyeljetek ide - mondta -, van annyi pénzünk, hogy a családból valaki ûrhajóval a Marsba utazhat.
  A gyerekek túlordították egymást a lelkesedéstõl.
  - Értettétek? - kérdezte. - Csak egy utazhat. Ki legyen az?
  - Én, én, én… - kiáltoztak a gyerekek.
  - Te - mondta Maria.
  - Te - mondta Fiorello.
  Mindnyájan elnémultak. A gyerekek is gondolkodóba estek.
  - Lorenzo repüljön, ó a legidõsebb.
  - Nem. Miriam repüljön, hiszen leány.
  - Gondolj csak arra, mit láthatnál - mondta Maria a férjének. - A meteorok, mint a világítóhalak. A világmindenség! A Hold! Az repüljön, aki legszebben meséli el, hogy mit látott. Te tudsz legszebben mesélni…
  - Ne butáskodj. Te legalább annyira… - ellenkezett Fiorello.
  Az egész család remegett az izgalomtól.
  - Nézzetek ide - mondta szánalmasan Fiorello. Egy cirokseprûbõl különbözõ hosszúságú szálakat húzott ki. - Aki a legrövidebbet húzza - nyert! - Eléjük tartotta a szálakat. - Húzzatok!
  Komoly arccal sorban választottak.
  - Hosszú…
  - Ez is…
  A következõ.
  - Hosszú…
  A gyerekek végeztek. Csend ereszkedett a szobára. Még két szál volt Fiorello kezében. Összeszorult a szíve.
  - Maria - suttogta -, te következel.
  Az asszony húzott.
  - Ez a rövid… - mondta.
  - Ó - sóhajtott Lorenzo elégedetten is, szomorúan is. - Mama repül a Marsba!
  Fiorello mosolyogni próbált. - Gratulálok, mama. Még ma megveszem a jegyedet.
  - Várj, Fiorello…
  - A jövõ héten indulhatsz… - mormolta a férfi.
  Az asszony látta a gyerekek szomorú szemét s a mosolyt csinos, egyenes orruk alatt. Lassan nyújtotta férjének a cirokszálat. - Nem utazhatok a Marsba.
  - Miért nem?
  - Annyi mindent kell készítenem… Tudod, a következõnek… - Lesütötte a szemét. - Ebben az állapotban nem tesz jót az utazás…
  - Igaz? - kérdezte a férfi, és megfogta a karját.
  - Kezdjétek elölrõl, húzzatok újra.
  - Miért nem mondtad? - kérdezte hitetlenül a férfi. - Nem is gondoltam rá…
  - Maria, Maria - suttogta Fiorello, és megsimogatta a felesége arcát. Aztán a gyerekekhez fordult. - Húzzatok még egyszer.
  Elõször Paolo húzott, és éppen eltalálta a rövid szálat. - Én repülök a Marsba! Én repülök a Marsba! - kiabált és ugrált örömében. - Köszönöm, apu, köszönöm!
  Testvérei hátrább húzódtak. - Jó neked, Paolo.
  Paolo rögtön abbahagyta az ugrándozást. Végignézte szüleit és testvéreit. - De azért elrepülhetek, ugye? - kérdezte bizonytalanul.
  - Igen, igen…
  - És ha visszajövök, akkor is szerettek?
  - Természetesen, Paolo.
  Paolo a drága szalmaszálat nézegette. Aztán megrázta a fejét, eldobta a szalmaszálat. - Elfelejtettem valamit. Nem mehetek el, mert hamarosan kezdõdik az iskola. Húzzatok még egyszer.
  Senki sem akart még egyszer húzni. A fejüket lógatták.
  - Nem akarunk repülni - mondta Lorenzo.
  - Talán jobb így - vélte Maria.
  - Igaza van Bramanténak - sóhajtott Fiorello.

  A reggeli még nyomta a gyomrát, de Fiorello Bodoni már nekikeseredetten dolgozott ócskavastelepén. Szétcibálta a bádogot és vashulladékot, olvasztotta a fémet, és rudakba öntötte. A gépek és a berendezés kopottak voltak már, ócskák és töredezettek, de nem tudott újat venni, a megélhetés gondja mindig a nyomorúság szélére kényszerítette.
  Délután, amikor éppen lépegetõ ócskavaskalapácsával dolgozott, egy ember lépett a telepre. - Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem!
  - Milyen fém, Mr. Matthews? - kérdezte Fiorello kelletlenül.
  - Egy ûrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell?
  - De, de. - Izgatottan leugrott a géprõl, megragadta a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstõl.
  - Persze - mondta Matthews -, ez csak modell. Tudja, amikor ûrhajót építenek, elõször megcsinálják a modelljét alumíniumból. Kiszedhet valami kis hasznot belõle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé…
  Fiorello leejtette a kezét. - Nincs annyi pénzem…
  - Kár. Segíteni akartam magán. A múltkoriban azt mesélte, hogy a többiek mindig magára ígérnek az ócskavas-vásárlásnál. Azt gondoltam, hogy kéz alatt magának passzolom az egész tételt. De így…
  - Új gépek kellenének. Arra gyûjtöttem. Ha megveszem az ûrhajóját, be sem tudom olvasztani. Tönkrement a múlt héten az a nyomorult alumíniumkemencém.
  - Aha, értem.
  - Nem tudok mit kezdeni az ûrhajóval, ha megveszem.
  - Értem, Bodoni.
  Fiorello hunyorgott, és egy pillanatra becsukta a szemét. Aztán kinyitotta és elszántan nézett Mr. Matthewsra. - Micsoda barom vagyok! Kihozom a bankból a pénzemet, és magának adom.
  - Hiszen nem tudja beolvasztani…
  - Bízza rám - mondta Fiorello.
  - Na, jó. Ha így akarja… Ma estére?
  - Megfelel - mondta Bodoni. - Szóval, ma este lesz egy ûrhajóm.

  Ragyogott a hold. Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen feküdt az ûrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni körüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-hozzáért a vállával, elmondta volna néki szíve titkos kívánságait.
  - Az enyém vagy - mormolta -, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, he nem köpsz tüzet, ha itt fekszel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy!
  Az ûrhajó, akár az igazi, a végtelenség és az idõ illatát árasztotta. Amikor belemászott, úgy érezte, mintha óraszerkezetbe lépett volna. Tökéletesen kidolgozták minden részletét. Az ember szinte kedvet kapott, hogy meghúzza az óraláncot. - Akár itt is alhatnék - gondolta Fiorello felindultan.
  Elhelyezkedett a pilótaülésen. Meghúzott egy kart. Behunyta szemét, és összeszorított szájjal zümmögni kezdett. A zümmögés hangosabb lett, erõsebb, magasabb, élesebb, vadabb, egyre idegenebb, mindig izgatóbb, megremegtette Bodonit, elõrehajlította és egybeforrasztotta a hajóval, zúgó-zajongó nyugalomban, fém csikorgott, ökle a mûszerek felé lendült, összeszorított szemhéja remegett. A zümmögés erõsödött és erõsödött, láng csapott ki, tüzes csóva, hatalmas erõ, a remegések és lökések szét akarták szakítani a hajót. Fiorello lihegett már, de zümmögött tovább, tovább, nem hagyta abba, nem tudta abbahagyni, nem akarta, hogy vége legyen. Még jobban összeszorította a szemét, szíve háborodottan kalapált. - Start! - kiáltotta. Mennydörögve robbannak a hajtómûvek? A gyorsulás? - A Hold! - kiáltotta csukott szemmel. - Meteorok! - Hangtalan dübörgés a földön túli fényben? - A Mars! Istenem, a Mars! A Mars!
  Lihegve, kimerülten hanyatlott hátra. Reszketõ keze lecsúszott a mûszertábláról, feje egy rándulással visszahullott. Hosszú ideig ült, mélyen beszívta a levegõt, várta, hogy szíve megnyugodjék.
  Aztán lassan kinyitotta a szemét.
  Az ócskavastelepen volt.
  Egy darabig még mozdulatlanul ült, idegenül meredt az ócska fémek rozsdás halmaira. Hirtelen felugrott, rángatta a karokat, dühöngve csapkodott a gombokra. - Indulj, te, átkozott dög! Indulj, rögtön!
  Az ûrhajó néma maradt.
  - Majd megmutatom én neked! - kiáltotta felbõszülten.
  Kiugrott az éjszaka csendjébe, és lépegetõ ócskavastörõjéhez botorkált. A motor felbúgott, a szörnyû masina az ûrhajóhoz közeledett. Csörömpöltek a hatalmas súlyok, ahogy a holdvilágos ég felé emelkedtek. Remegõ kézzel szorította meg az emeltyût, hogy lesújtson a nehéz kalapácsokkal, hogy porrá zúzza ezt a hazug, hihetetlen és gyönyörû álmot, szétszaggassa ezt az ócska holmit, amelyért jó pénzét odaadta, és amely nem mozdul, nem engedelmeskedik parancsainak.
  - Most megtanítalak! - kiáltotta.
  De nem tudta megmozdítani a kezét.
  Az ûrhajó ezüstösen villogott a holdfényben. Mögötte, kicsit távolabb, házának ablakai hunyorogtak meleg, sárga sugárral. Halk rádiómuzsika szûrõdött a szabadba.
  Fél óra hosszat ült ott, hol az ûrhajót nézte, hol a távolból világító ablakokat. Szeme hol összeszûkült, hol kitágult. Aztán lassan lemászott az ülésrõl, és elindult az ablakok felé. Ment, ment, és egyszer csak nevetni kezdett. Mikor a ház hátsó ajtajához ért, mélyet lélegzett, kinyitotta az ajtót, és bekiáltott: - Maria! Maria! Csomagold össze a holminkat! Repülünk a Marsba!
  - Ó…
  - Ó…
  - Nem is hiszem…
  - Várjatok csak, várjatok csak.

  A gyerekek kirohantak a szeles udvarra, csörtetve szaladtak a ragyogó ûrhajóhoz, fölágaskodtak, nézték, s nem merték érinteni a csillogó fémet. Sírva fakadtak.
  Maria a férjére nézett. - Mit csináltál? - kérdezte. - Kidobtad a pénzünket ezért a vacakért? Ez sohasem fog repülni.
  - De repülni fog - ellenkezett Bodoni, és büszkén nézegette hajóját.
  - Az ûrhajó milliókba kerül. Honnan vannak millióid?
  - Ez repülni fog! - válaszolta szilárdan Fiorello. - Most pedig pucolás, mindenki haza. Telefonálnom kell, sok dolgom van. Reggel indulunk. De nem szabad elmesélni senkinek. Értitek? Ez titok!
  A gyerekek hátrahúzódtak, ragyogott az arcuk, botladozva indultak hazafelé. Bodoni látta a kis fejeket ide-oda táncolni a kivilágított ablakokban.
  Maria még ott maradt. - Tönkretettél minket - mondta -, kiszórtad a pénzünket ezért a holmiért… Pedig új gépekre szántuk.
  - Majd meglátod… - ellenkezett csendesen Fiorello.
  Az asszony szó nélkül megfordult.
  - Istenem, segíts - sóhajtotta a férfi, és munkához látott.
  Éjféltájban teherautók gördültek a telepre, ládákat és csomagokat raktak le róluk. Bodoni nevetve merítette ki bankszámláját. Hegesztõpisztollyal, forrasztóvassal állt az ûrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belõle, bûvölte és bájolta, varázsolta szikrázó fémpálcikáival. Az üres motortérbe kilenc öreg autómotort szegecselt, gyújtókábeleket húzogatott, becsukta az ajtót, úgy hegesztett, hogy ne láthassa senki titokzatos munkáját.
  Már hajnalodott, amikor a konyhába lépett. - Maria - mondta -, megéheztem, szívesen reggeliznék.
  Az asszony hallgatott.
  Amikor a nap lement, bekiáltott a gyerekeknek. - Hé, gyertek! Start! Készen vagyunk! Gyertek! - De a házban senki sem mozdult.
  - Bezártam õket a fürdõszobába… - mondta Maria.
  - Miért csináltad? - kérdezte a férfi.
  - Mindnyájan elpusztultok abban az ûrhajóban - mondta az asszony. - Miféle ûrhajót lehet venni kétezerért? Roncs! Vacak roncs!
  - Nyugodj már meg, Maria.
  - Felrobbantok. És különben is, te nem vagy pilóta.
  - De tudok ezzel az ûrhajóval repülni. Úgy rendeztem be.
  - Megõrültél.
  - Hol a fürdõszoba kulcsa?
  - Nálam.
  Bodoni kinyújtotta a kezét. - Add ide.
  Az asszony odaadta a kulcsot. - Megölöd a gyerekeinket.
  - Nem, nem.
  - De. Tudom, hogy az lesz a vége.
  Bodoni az asszonyhoz lépett. - Nem akarsz velünk jönni ?
  - Itt maradok.
  - Majd megérted, ha látod, amikor repülünk - mondta a férfi és nevetett.
  Bodoni kinyitotta a fürdõszobát. - Gyertek, gyerekek. Gyertek apátok után.
  - Viszlát, mama, viszlát!
  Az asszony megállt a konyhaablakban, nézett utánuk, egyenesen állt, mint a gyertyaszál, összeszorította száját.
  Az ûrhajó légzsilipjénél így szólt az apa: - Csak egy hétre utazunk el, gyerekek. Titeket vár az iskola, engem meg a munkám. - Sorban megfogta mindegyiknek a kezét. - Jól figyeljetek ide. Ez az ûrhajó már nagyon öreg, csak egy utazásra jó. Többször nem tudunk vele repülni. Ez lesz életetek egyetlen ûrutazása. Nyissátok ki jól a szemeteket!
  - Igen, apu.
  - Figyeljetek, hegyezzétek a fületeket, ne hagyjatok ki semmit. Szívjátok be jó mélyen az ûrhajó szagát. Vegyetek észre mindent, hogy soha ne tudjátok elfelejteni, hogy jól emlékezzetek rá, és mindig el tudjátok mesélni.
  - Igen, apu.
  Némán, mint a lejárt óra, feküdt az ûrhajó.
  Beléptek. A légzsilip szisszenve csukódott be mögöttük. Fiorello leszíjazta a gyerekeket. Kis múmiák feküdtek a gumiágyakon.
  - Kész?! - kiáltotta.
  - Kész! - válaszolták kórusban. - Indulhatunk!
  Tíz kapcsolót lecsapott. Az ûrhajó mennydörgött, megremegett. Ujjongva fickándoztak nyugvószékeiken a gyerekek.
  - Itt a Hold!
  Mint lassú álom, úgy úszott eléjük a Hold. Aztán meteorok tüzijátéka szikrázott. Rohant az idõ. A gyerekek izgultak, túlkiabálták egymást. Néhány óra múlva, amikor apjuk kiszabadította õket a nyugvószékekbõl, kikukucskáltak a hajó kémlelõ ablakain. - Ott a Föld! Nini, ott a Mars!
  Rohantak a mutatók a számlapokon, az ûrhajó csóvája, mint tüzes virágpor süllyedt el a mélyben. A gyerekek szeme lecsukódott. Mint az alvó lepkék a gubókban, úgy függtek nyugvószékeikben.
  - Rendben - suttogta gyengéden Fiorello.
  Az irányítófülkébõl lábujjhegyen a légzsilip ajtajához surrant, visszanézett, hosszan hallgatódzott, és várt még egy darabig.
  Aztán megnyomott egy gombot. Az ajtó nagy lendülettel kinyílott. Bodoni kilépett rajta. A semmibe? Az éj fekete áradatába, meteorok porába, gomolygó gázokba? A végtelenségbe, hogy ott lebegjen az iszonyú gyorsaságban?
  Nem. Fiorello mosolygott.
  A rázkódó és remegõ ûrhajó körül ott nyújtózott az ócskavastelep.
  Ott volt a vaskapu, rozsdásan, és változatlanul rajta csüggött a lakat. Túl a kapun, a csendes folyó még most is a földi tenger felé hömpölygött, partján a ház nyitott konyhaablaka világított. És az ócskavastelep közepén varázslatos álmokat teremtve ott feküdt a remegõ és brummogó ûrhajó. Zötyögve és rázkódva, mint legyek a pókhálóban, himbálóztak benne az alvó gyerekek.
  Maria a konyhaablakban állt. A férfi mosolygott, és odaintett neki. Nem látta, visszaintett-e. Bólintott talán, vagy csak könnyedén elmosolyodott?

A nap a látóhatár fölé emelkedett.
  Fiorello sietve kapaszkodott vissza az ûrhajóba. Nagyon csendesen. Fellélegzett. Mindnyájan aludtak még. Szorosan a székre csatolta magát, és becsukta a szemét. Csendesen imádkozni kezdett. - Istenkém, hagyd meg nekik egy hétig az illúziót. Engedd, hadd jöjjön a világûr, és vonuljon el a szemük elõtt, hadd emelkedjék hajónk elé a vörös Mars holdjaival együtt - add, hogy a színes film el ne szakadjon. Ne engedd, hogy a rövidzárlat megszakítsa a rejtett lencsék és tükrök vezérlését. Ne engedd megzavarni boldogságukat.
  Felébredt.
  Az ûrhajó alatt a vörös Mars úszott.
  - Apu, apu! - A gyerekek ficánkoltak, és azt akarták, hogy kapcsolja ki õket. Fiorello kinézett, nézte a vörös Marsot, látta, hogy elképzelhetetlenül szép, és semmi színhiba vagy foltocska nem homályosítja el. Nagyon boldog volt.

  Hetedik napon este az ûrhajó rázkódása megszûnt. - Hazaértünk - mondta Fiorello.
  Kiszédelegtek az ûrhajóból, átbaktattak az ócskavastelepen. Izzott az arcuk, ereikben énekelt a vér.
  - Mindenki tükörtojást kap sonkával - üdvözölte õket Maria a konyhaajtóban.
  - Mama, mama. Mért nem jöttél velünk? Láttuk a Marsot és a meteorokat, a csillagokat és mindent.
  - Ó, mama, csodálatos volt!
  - Biztosan - mondta Maria -, elhiszem, hogy csodálatos volt.
  Lefekvés elõtt a gyerekek körbefogták apjukat.
  - Meg akarjuk köszönni, apu…
  - Szóra sem érdemes…
  - Egész életünkben gondolni fogunk rá, apu. Sohasem felejtjük el.

  Éjszaka Bodoni felébredt, és kinyitotta a szemét. Megérezte, hogy felesége figyeli álmában. Sokáig nem mozdult, az asszony mégis föléje hajolt, és gyorsan megcsókolta vállát és homlokát.
  - Mi az, Maria? - kérdezte meglepõdést tettetve.
  - Te vagy a legjobb apa az egész világon - suttogta az asszony.
  - Miért?
  - Mert most már mindent értek.
  Visszafeküdt, lecsukta szemét, megkereste férje kezét, és megszorította. - Valóban olyan szép volt? - kérdezte.
  - Igen - mondta a férfi.
  - Egyik éjjel talán - mondta Maria -, talán elvihetnél engem is egy kisebb útra.
  - Igen - mondta lassan a férfi -, egy kisebb utat ebben az állapotban is megengedhetnél magadnak…
  - Köszönöm, Fiorello. Jó éjszakát.
  - Jó éjszakát - mondta Fiorello Bodoni.