Felültem az ágyon, és alig tudtam elkapni a kapaszkodót. Reggeltől súlytalanság volt. A képernyőkísérletek előtt abbamaradt a forgás: az állomást mikronpontossággal irányították. Nem szeretem a súlytalanságot. Csak néhány perc gyermeki csodálkozást nyújt testünk lehetőségei felett. Azután gyorsan megunjuk, elfáraszt, könnyű hányingert okoz, és zavar az alvásban.

- Köszönöm. Emlékszem. Tudom, hogy fél óra múlva bekapcsoljuk a képernyőt. - Erre jártam, és gondoltam, figyelmeztetem. Ma az ön napja lesz, professzor. Egy percig üldögéltem, hallgattam az állomást átjáró könnyű zajokat és suttogásokat.

Ezek a hangok, bármennyire gyengének tűnnek is, csodálatos tanúbizonyságai az életnek, kontrasztjai a tér reménytelen ürességének. Éppen megcsendült egy fazék a konyhában, egy robot nyikorgott, a légkondicionáló belsejében sziszegett a levegő, szúnyoghangon válaszolt neki az egyik laboratóriumi műszer, megnyikkant a kismacska… Tudomásom szerint nyolc kismacska van. Lehet, hogy több. Felborzolt szőrrel röpülnek ki az ajtó mögül, elúsznak a szemünk előtt, és megpróbálnak körmeikkel valami biztosban megkapaszkodni.

Szilvia a képernyővel átellenes, legtávolabbi falnál ül, hegyes térdein egy jegyzetfüzet. Hálásan és félénken mosolyog rám. Ne félj, egérkém, senki nem kerget ki! Ma valóban a mi napunk jött el. Szilviával mi vagyunk az egyetlen szakemberek, akiknek működni fog a képernyő. A többiek megtervezték, kiszámították, összeszerelték, belőtték, és ismét csak belőtték. Mi nézni fogjuk. Szilvia antropológus. Én történész vagyok.

- Legalább a szellőzőablakot nyisd ki! - mondta az orosz fizikus.

Körben mindenki nyugodt volt, lehet, hogy túlságosan is nyugodt. Hangtalanul, gyorskorcsolyázóként érkeztek be a technikusok a laboratóriumba, varázsoltak a pultnál, halkan, röviden és legnagyobbrészt érthetetlenül váltottak szót. A laboratórium lassacskán megtelt nézőkkel. Szűken lettünk. Valaki a fiatalok közül levette a cipőjét, és helyet foglalt a falon, a plafon alatt a kapaszkodón lógva.

Tajk kiegyenesedett, végigpillantott rajtunk, mint a hadvezér az ütközet előtt, ránézett a képernyőre és azt mondta:

A laboratóriumi lámpák elhomályosultak, a különböző szintű indikátorok fényesebben világítottak a pulton.

- Még hogy jobb! - mondta csalódottan valaki a nézők közül. - Ah! - mondta Szilvia.

Valami varázsló letépte a leplet a képernyőről, élesre állította a képet, és szemünk előtt feltűnt a megszokott földi táj, annyira valós és plasztikus, mintha a képernyő ablak lenne a szomszéd világba, amit forró nap önt el, por és friss szél itat át. A széles kék sáv éggé változott. Az okkersárga homokon házak rajzolódtak ki, mély kerékvágások a keskeny úton és ritkán álló pálmák.

Dél volt. Vékony porréteg kavargott a föld fölött, amit feltúrtak és összetapostak a bivalyok. Bambuszállványokkal körülfonva és nádgyékénnyel lefedve magasodott egy épülő ház. Logikus középpontja volt az általunk megfigyelt jelenetnek. Nagyszámú, sárga téglával megrakott ökör- és bivalyfogat tartott feléje. Hajlékony bambusznádon egyensúlyozva mászott fel az állványokra csaknem mezítelen emberek serege. Legfelül a kőművesek dolgoztak. A képernyő bal oldalán egy veranda látszott, melynek oszlopait finom faragással díszítették. Előtte két harcos szunyókált, lándzsával a kezében…

- Nem rajtam múlott. Ezt a képet még tíz másik tudósnak is megmutathatták volna, és ők ugyanezt mondanák.

Lazításra volt szükségük. Inkább engem dobáljanak, mint Szilviát. Csak arra törekedtem, hogy ne ütközzek bele valamilyen műszerbe, bár erre sem volt szükség: lassan és méltóságteljesen röpültem, mint egy léggömb. A kínzóim szintén elszabadultak a padlótól, és utánam röpültek, amitől a laboratórium félhomályában, a távoli világ napjától megvilágítva, egy sok karú, sok fejű szörny lebegett. És ne adja az Isten azoknak az embereknek a képernyő túloldalán, hogy bepillantsanak hozzánk! Meghaltak volna a félelemtől.

Ráncos, aszott öregember egy agyagkorsót vitt, melléhez szorítva. Olyan közel ment, és annyira élesen látszott, hogy minden ráncát meg lehetett számolni az arcán. És még érthetetlennek is tűnt, hogy ő nem lát minket. Megállt egy pillanatra, felénk fordította a tejét, sóhajtott, és folytatta útját. És a pillantása azonnal megszakította a felszabadult vidámságot. Az emberek leereszkedtek, mint az őszi levelek.

- A professzor meg tudná érteni, hogy miről beszélnek?

- Nem is tudom, hol kezdjem - mondtam. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Annál is inkább, mivel sehogy sem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valójában bitorló vagyok, kalandor. Ma nem a történelem a legfontosabb. Az a fontos, hogy az embereknek végre sikerült betekinteniük a múltjukba.

- Ez egy hatalmas állam volt. Birtokai a Himalájától és a dél-kínai hegyektől a Bengál öbölig húzódtak. Kétszázötven évig állt fenn, fővárosa Pagan volt. A beállványozott épület: Ananda temploma, Pagan egyik legelső gigantikus temploma, amit Csan-zitta császár alatt emeltek. Ez a templom, csakúgy, mint a többi templom és pagoda sokasága, összesen mintegy ötezer, Burma közepén, az Irrawaddy folyó partján emelkedik.

A kapitány segített eljutnom az ajtóig. - Ez nagyszerű! - mondtam neki.

Én valóban nem akartam elrepülni az állomásra. Próbáltam meggyőzni a rektort, hogy válasszon ki valaki fiatalabbat, kevésbé elfoglaltat, aki könnyebben kimozdul. "Jól van mondtam neki. - Tegyük fal, hogy a kronoszkópiának van valami alapja! Tegyük fel azt is, hogy megfelelő feltételek mellett meg lehet találni a térben azt a pontot, amelynek saját ideje ezer év késésben van a földihez képest. Tegyük fel azt is, hogy ebből a pontból pillantást lehet vetni a Földre! De mit fogunk látni ilyen távolságból?" A rektor türelmes és udvarias volt. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor Burma történelméből vizsgázott nálam. Mindig volt benne egy bizonyos udvarias elnézés beszélgető partnerével szemben, legyen az akár a tanára, akár az egyik beosztott professzora. "Nem - felelte -, önnek nincs igaza, professzor. Ugyanilyen alapon azt is mondhatjuk, hogy a gőzmozdony nem indul el, mert nincsenek eléfogva a lovak. Senki nem fektette volna bele évek erőfeszítését az állomás felszerelésébe, ha a kronoszkópia ábránd lenne. Ha a fizikusok úgy tartják, hogy az állomás képernyője bepillantást enged a tizenegyedik századi Burmába, akkor így is lesz…" A rektor végigsimította a feje búbján nem létező haját, és szemrehányóan nézett rám: megélt ennyi évet, és kételkedik a tudomány mindenhatóságában! Azután más hangon, kedélyeskedve azt mondta: "Különben is szeretnénk Burma legjobb történészét látni az állomáson. Ön, professzor, Burma történetének legjobb ismerője, ezt nemcsak mint rektor mondom, hanem mint az ön tanítványa. És ha önnek drága az egyetem presztízse…" Itt elcsuklott a hangja, és felajánlott nekem egy pohár hideg narancslevet. Kiittam, és arra gondoltam: miért is ne? Hiszen a Holdnál messzebb még sohasem jutottam el.

Az állomás először zöld szikraként tűnt elő a lokátor képernyőjén, majd lassan csövek, gömbök és drótok szövevényévé nőtt, ismeretlen, főképp fiatal, könnyedén öltözött emberek kézfogásával és hőséggel fogadott. Az állomáson olyan volt, mint Rangoonban májusi estéken, amikor párás a közeli monszunfellegektől, fülledt attól, hogy a nap sugarai eltévedve a tamarindusz levelei között, melegítik a kék levegőt.

Azóta eltelt három hét és személyemben a képernyő hívei (nem hivők itt nem voltak) szenvedélyes neofitára leltek. Ez alatt a három hét alatt a képernyő háromszor kivilágosodott, sokszínű felhőkkel telt meg, pillanatokig tartó, érthetetlen képekkel ajándékozott meg, de nem többel. És végül megláttuk Pagant.

A fedélzeti idő szerint hét órakor összegyűltünk a laboratóriumban. Egy szeánsz naponta. Huszonhét perc és néhány másodperc. Azután a kép kiúszott a sugárból…

Az első feltevésem, hogy a faragott oszlopos veranda Csan-zitta császár palotájának része, fényesen beigazolódott már másnap, a mikor a szeánsz közepén a távolba a gomolyogni kezdett a por, és a porfelhőből lovasok röpültek ki, és ugratták lovaikat a lépcsők előtt. Az őrök kihúzták magukat, felemelték a dárdákat. A verandához egy rézzel kivert agyarú elefánt közeledett. A hátán arany ernyő alatt egy széles arcvonású, még nem öreg ember ült. Megismertem. A szobor alapján, amit annyiszor láttam az Ananda-templom félhomályos központi termében. A művésznek igaza volt, amikor a császárt éppen ilyennek ábrázolta. Semmi kétségem nem maradt afelől, hogy a császár anyja, ahogy a krónikákban feljegyezték, indiai volt.

- Ez az - mondtam akkor. - Igazam volt. A krónikáknak éppen a részleteiben kell hinnünk, amiket nem lehet megmagyarázni későbbi politikai meggondolásokkal.

- Professzor, maga óriási! - mondta a kapitány. - Magától értetődik, hogy Csan-zitta császárt mindannyian gyermekkorunk óta ismerjük.

A császárt elmaradhatatlanul követte a főpap, akinek személye szintén jól ismert a krónikákból, Sin Arahan, ráncos, jóságos öreg. Az öreg nem követte a palotába a császárt, hanem valamilyen fontos tanácsokat kezdett osztogatni az Ananda építészének, még árkádokat is rajzolt a porba a sétabotjával.

Még aznap láttuk, hogy a felügyelők bambuszpálcával verték a valamiben bűnösnek talált munkásokat. A látvány szörnyű volt, úgy tűnt, hogy az emberek sikolya századokon és milliárd kilométereken keresztül behatol a laboratóriumba. Két perc múlva az egész állomás tudott a történtekről, a termet megtöltötték a fizikusok, elektrotechnikusok, szerelők, és a történtek értékelése annyira éles volt, hogy szégyellni kezdtem magam a középkori Burmáért, és valószínűleg ezért mondtam, amikor kihunyt a képernyő:

- Ne keseredjék el, professzor! - válaszolt nekem mindenki helyett a kapitány. - Volt ennél már rosszabb is. Ehhez nem is kell ezer évet visszamenni a múltba. De nekünk éppen Burmát sikerült meglátnunk. És nem tudunk bemenni a képernyőbe és elkapni a felügyelőt a kezénél fogva.

Távoli őseim élete nehéz, piszkos és kegyetlen volt. A krónikák és legendák arany évszázada nem állta a próbát. És annál inkább csodálatosnak tetszett Ananda temploma, ami tökéletes, könnyed, nemes és a pagani állam dicsőségét hirdetendő volt. Büszkén emelkedett a kisemberek szenvedése fölé, és azok emlékművévé vált, hirdetve, hogy nemhiába töltötték a földön kijelölt éveiket.

Az öreg lánya (de lehet, hogy unokája) alacsony termetű, vékony és hajlékony volt, mint a patak nádja. Fekete haját kontyba fogta össze a tarkóján, és apró, fehér virágokkal ékesítette. A bőre tikfaszínű volt, szemei a tengerszemre hasonlítottak. Ne vádoljanak romantikus túlzásokkal: éppen ilyennek láttam, éppen ilyen hasonlatok jutottak eszembe, amikor először megpillantottam. És ha én, az öregember, ilyen emelkedett stílusban szólok a lányról, akkor a fiatalokról nem is érdemes beszélni. Csak Szilvia volt elégedetlen. Tajkot nézte. De Tajk a pagani lányt nézte.

- Mi ez a hülyeség, Szilvia? Miből gondolod, hogy beleszerettem? - Különben nem védenéd!

Egy fotelban ültem, észrevétlenül. Elmosolyodtam, amikor Szilvia elszaladt a folyosón, melléhez szorítva a pagani kor lakóinak rajzaival és fényképeivel teli dossziét. Tajk visszatért a pulthoz, és kotorászni kezdett az áramkörökben, miközben valami szomorút fütyült. Egy olyan emberhez hasonlított, aki beleszeretett Nofretetébe, a távoli múlt kőben megörökített gyönyörű pillanatába.

Három nap múlva új esemény történt, ami izgalomba hozta az egész állomást, mivel az állomás szívére vett minden eseményt, ami Paganban történt. Khmer küldöttek érkeztek. Valószínűleg a Burma történelmében járatlan személynek nehéz megérteni izgalmamat, amikor khmerekre ismertem a hosszú úttól fáradt, hosszú hajú, gazdagon öltözött emberekben. Lemásztak a térdre ereszkedett elefántokról, sarkukkal végigkarcolva a ráncos, szürke tomport, a szolgák széttárták fölöttük az arany ernyőket, az előkelőség és hatalom jelét. Igen, ezek khmerek voltak, akiknek birodalmával határos volt Pagan. És lehetséges, hogy éppen most, holnap, holnapután, megoldódik a történészek régi vitája, fizetett-e Pagan Angkornak adót, vagy igaz lenne Dhammajan Jazavin krónikája, aki azt állította, hogy a khmerek elismerték Pagan hatalmát.

A követek bevonultak a palota mélyébe. Mögöttük vitték az ajándékokkal teli dobozokat, bételt csészében, gyümölcsöstálcákat. A palotát elfogta a kapkodás, körbefogták a kíváncsiskodók tömegei, és az emelkedő porfelhőn keresztül meg lehetett látni, hogy a munkások sietve leszedik az állványokat és gyékényeket az Ananda-templomról: látható volt, hogy szeretnék megmutatni a magas rangú vendégeknek.

Éjjel altatót kellett bevennem. Nem jött álom a szememre. Az idő megállt. A követek bármikor elutazhattak, és elkerülhették a megfigyelésemet. És rejtve maradnak előttem és a történelem előtt azok a csak számomra érthető részletek, amelyek alapján tévedés nélkül meg lehet határozni a burmanok és khmerek - az ősi ellenségek és nagyszerű építők - közötti valódi viszonyokat.

…És újra kivilágosodott a képernyő. A kíváncsiak még mindig a palota előtt tülekedtek, és nem kevesen voltak. Következésképpen, mondtam magamnak, és kicsit könnyebb lett a szívem, következésképpen a követek még nem utaztak el.

Azután csatlakozott hozzájuk az erdei barátok kék tógájában levő szerzetes, átnézett a korláton a palota belsejébe, és a második őr kiáltott neki valami vidámat. Valaki, egy kövér és olajos bőrű ember az udvari cselédségből, kijött a verandára, felemelte a korsót, és ivott belőle.

Az egyik khmer követ lassan és méltóságteljesen, mint egy rossz színházból való ripacs, megjelent a képernyő szélénél, és megállt a korlátnál, szórakozottan nézte a fehér templomot. Mögötte, botjával alig kopogva, követte Sin Arahan, a főpap. Valamit kérdezett a khmertől, és a mellettem ülő fizikus kitalálta kérdését:

Tajk a lányt nézte. A lány a khmert. Az egy idegen, elérhetetlen világ egzotikus képviselője volt számára. A khmer láthatólag megérezte tekintetét, Sin Arahanhoz fordulva elmosolyodott, és valamit mondott. A fizikus azonnal lefordította:

"Add nekem őt", követeli a magas rangú vendég - mondta a fizikus. - Hallgass! - szakította félbe Szilvia.

És igaza volt, hogy kételkedett. Sin Arahan egy percig álldogált a verandán, elgondolkodott, kicsit hintáztatva testét, szemét a ráncok hálójába rejtette. Úgy tűnt, senkit nem lát maga körül. De amikor a lány odalopakodott a teraszhoz, hogy elvegye a korsót, Sin Arahan hirtelen magához tért, kiáltott az őröknek, megfordult, és gyorsan eltűnt a verandáról. Az őrök két oldalról körbefogták a megdermedt lányt, az egyikük hátba lökte a dárda hegyével. Az engedelmesen elindult előttük a téren keresztül, és a bámészkodók tömege hallgatagon szétnyílt előtte. A szeánsznak vége volt.

- A rosszabbikban? Nem tudom. Rosszabb variáns mindig több van, mint jó. Lehetséges, a főpap mégis úgy döntött, hogy meglepetést készít a khmernek, és az ajándékot elutazása előtt nyújtja át neki. Lehet, hogy a lány valamivel megsértette a khmert, és megbüntetik…

- Miben lehetek a segítségedre? - kérdeztem. - Próbáld megérteni, hogy ez illúzió, csodálatos módon megmaradt dokumentumfilm - és mi vagyunk az első nézői.

Tajk elment ellenőrizni a berendezéseket, megbizonyosodni, hogy holnap a szeánszot nem zavarja meg véletlen műszaki hiba. De azon a napon semmi különös nem történt. Igaz, láttuk az öreget. A porban hevert a palota lépcsőinél, könyörgött az érőknek, hogy engedjék be a palotába, de ez alkalommal szigorúak és hallgatagok voltak. Tehát a lányt még mindig veszély fenyegette. A templomról az utolsó állványokat szedték le és fényesítették. A talapzatánál egy kicsi, mély gödröt ástak, a palotától a főbejáratig gyékényeket fektettek le, és a rövid, görbe kardokkal felszerelt katonák szétkergették a kíváncsiskodókat, hogy ne lépjenek rá az utacskára.

Érdekes teremtmény az ember. Még két nappal ezelőtt csak egy probléma izgatott: milyenek Pagan és Angkor kölcsönkapcsolatai. Melyik volt a másik alárendeltje. Ez fontos kérdés volt Burma történelme szempontjából, de rajtam kívül nem nagyon érdekelt senkit. Az utolsó szeánsz napján viszont, azon a napon, melyre az Ananda-templom felszentelése, ez az ünnepi esemény esett, különösen ünnepi a külföldi vendégek jelenléte miatt, elfeledkeztem az alárendeltekről, vazallusokról és császárokról. Mint az állomás összes többi lakója, én is a lány sorsáért aggódtam, akinek a fényképei minden második kajütöt díszítettek az állomáson, és akinek az újból megjelenő mosolyáért készek voltunk bármilyen meggondolatlanságra. És képtelenek voltunk meggondolatlanságot elkövetni.

A fény elalszik a teremben. A képernyőn a tér. A tér tele van emberekkel. Csak a templomhoz vezető gyékényekből álló utacska szabad. Oldalain két sorban katonák állnak. A templom közelében a tömeg színes foltokra esik szét. Kék tógában állnak az árék, az erdei barátok. Fehér öltözékben a brahmánok. Narancsban és sárgában az igazi buddhisták, Sin Arahan követői. A por áttör a szorosan álló nézők között, és a képet könnyű ködbe burkolja.

A technikusok maximális nagyítást adnak, és úgy tűnik, hogy a képernyő széle befelé mozdul el, a templom nő, és mi követjük a császárt a templomhoz, ami ma csodálatos és vészjósló. Senki, még én, a vén bolond sem tudom, hogy mi történhet. Várunk.

Várunk, amíg a császár leküzdi a templomig hátralevő távolságot. Nézem az órámat. Tíz perc maradt a szeánsz végéig. Az, ami lesz, gondolom gyáván, legyen azután, amikor elmegyünk innen. És ekkor megértem, hogy félek valamitől, amit még magamnak sem merek beismerni, és amiről senki sem tudhat, létezik egy legenda. Sok krónikában olvasható. És sok tudós hisz benne. A templom felszentelésének napján a talapzatnál ástak egy gödröt, amelybe elföldelték a császárság legszebb leányát.

Beszélek nekik a legendáról. Nem tudom befejezni, amikor a tömeg szétválik, és a sárga tógájú szerzetesek előhozzák a derékig meztelen, kisírt szemű, szebb, mint valaha leányt. Nézem az órámat. Négy perc maradt a szeánszból. Érne véget minél gyorsabban! Már semmit sem tudunk megváltoztatni. Tajk zavar a figyelésben. Közvetlenül a képernyő előtt áll, mintha örökre szeretné emlékezetébe vésni ezt a percet, mintha emlékezetébe szeretné vésni a leányt vivő szerzetesek arcát és bosszút állni rajtuk, mintha szeretné emlékezetébe vésni a hóhérnak, egy nagydarab, sötét arcú embernek a képét, aki késsel a kezében a leány elé megy, és várja, félig Sin Arahan felé fordulva, a jelet.

Megfordulunk. Mind. Az ajtóban Szilvia áll. Elkésett. Valószínűleg nem akart jönni, de nem bírta ki a magányt. Szilvia kezével befogja a száját, és a képernyőt nézi. Mi is odanézünk. De késő. Elszalasztottuk a pillanatot.

Elmulasztottuk a pillanatot, amelyben Tajk megközelítette a képernyőt, és teljesen eltűnt benne.

A kiáltástól tágra nyitott szájak… A hóhér keze, amely megmerevedett a levegőben… A leboruló szerzetesek… Tajk már a leány mellett van. Ellöki a tanácstalan hóhért, karjába kapja a lányt, aki láthatólag eszméletlenül lóg a karján.

Többet nem sikerült normálisan behozni Pagant. Valami elromlott a kapcsolatrendszerben, és néhány hónapi munkára van szükség, mielőtt helyreáll.

Szilviával együtt elrepültünk az első űrhajóval. A fizikusok maradtak. Vitatkoznak, és tovább fognak vitatkozni a szokatlan jelenség okairól, amit képletek segítségével próbálnak megmagyarázni. Én ehhez nem értek, öreg történész vagyok, a konzervatív kutatási módszerek híve.