Szenvedélyesen szeretem az éjszakát. Szeretem, ahogy a hazánkat vagy a szeretőnket szeretjük, ösztönös, mély, leküzdhetetlen szerelemmel. Szeretem minden érzékemmel, sötétbe néző szememmel, éjt szippantó szaglásommal, csendjét hallgató fülemmel, éj cirógatta egész testemmel. A pacsirta a napfényben énekel, a kék, meleg légben, a világos reggelek könnyű levegőjében. A bagoly az éjszakába menekül, fekete foltként suhan át a fekete térségeken, s a végtelen feketeségtől örömittasan hallatja zengő, baljós huhogását.

De napszállatkor valami kósza öröm járja át egész testemet. Ébredezem, fölélénkülök. Ahogy terjed a homály, egészen másnak érzem magam : fiatalabbnak, erősebbnek, fürgébbnek, boldogabbnak. Látom, mint sűrűsödik az égből aláhulló nagy, puha homály : megfoghatatlan és átjárhatatlan hullám gyanánt elönti a várost, elrejti, mossa, törli a színeket, a formákat, érezhetetlen érintésével átölel házat, embert, szobrot.

Járok, barangolok, hol a sötét külvárosokban, hol a Párizs környéki erdőkben: ott hallom csörtetni húgaimat, az állatokat, s bátyáimat, a vadorzókat.

Amit erősen szeretünk, végül mindig megöl. De hogy is magyarázzam, mi van velem? Hogy értessem meg, hogyan tegyem egyáltalán elmondhatóvá? Nem tudom, már nem is tudom, csak azt tudom, hogy van. Nna.

Egyszóval, tegnap - tegnap történt? -, igen, kétségkívül, hacsak nem előbb, egy másik napon, egy másik hónapban, egy másik esztendőben - nem tudom. Mégiscsak tegnap kellett lennie, hiszen nem virradt fel azóta, nem kelt fel a nap. De hát mióta tart az éjszaka? Mióta?. . . Ki mondja meg? Ki fogja valaha is megtudni?

A körúton lobogtak a kávéházak; nevetés, nyüzsgés, ivás. Bekukkantottam a színházba; melyikbe? Már nem is tudom. Oly világos volt ott, hogy elszomorodtam, és kimentem, kissé nekibúsult szívvel; fejbe kólintott az erkélyek aranyán játszó nyers fény, a hatalmas kristálycsillár mesterkélt csillogása, a rivalda fénykorlátja, e hamis és nyers világosság mélabúja. Kimentem a Champs-Élysées-re, ahol a zenés kávéházak tűzfészekként világítottak a lombok között. A sárga fénybe mártott gesztenyefák festett, foszforeszkáló fáknak látszottak. S a villanylámpák gömbjei megannyi sápadtan csillogó hold, égből hullott hold-tojás, roppant, élő gyöngyszem; gyöngyháztüzű, sejtelmes és királyi fényükkel elhalványították a silány, szennyezett gázzal táplált gázlámpák harisnyáit meg a színes üveggömb-füzéreket.

Bementem a Bois de Boulogne-ba, és ott maradtam sokáig, sokáig. Valami sajátos borzongás fogott el, valami váratlan és óriási izgalom, egy szinte őrültségig fokozódó hevület.

Hány óra volt, mikor újra áthaladtam a Diadalív alatt, nem tudom. A város nyugovóra tért, s az égen lomha felhők, nagy, fekete felhők terpeszkedtek.

Most először éreztem úgy, hogy valami furcsa, új dolog fog történni. Úgy tűnt, hogy hideg lett, sűrűvé vált a levegő, s hogy az éj, az én szerelmetes éjszakám, ránehezült a szívemre. A sugárút most elhagyatott volt. Csak két rendőr silbakolt a fiákerállomás mellett, s a pislákoló gázlámpákkal alig megvilágított kocsiúton egy zöldségeskocsi-sor döcögött a Nagycsarnok felé. Lassan haladtak, megrakva sárgarépával, gyökérrel, káposztával. A kocsisok láthatatlanul szunyókáltak, a lovak egyenletesen poroszkáltak az előző kocsi után, zajtalanul, a faburkolatú kocsiúton. A gyalogjáró minden egyes lámpája előtt vörös fényben lobbant fel a karotta, fehérben a gyökér, zöldben a káposzta, s egymás után haladtak el a piros, tűzpiros, a fehér, ezüstfehér s a zöld, smaragdzöld kocsik. Nyomukba szegődtem, majd befordultam a Royale utcába, vissza a körútra. Ott már senki sem járt, nem volt kivilágított kávéház, csak néhány elkésett járókelő. Sohasem láttam még Párizst ilyen halottnak, ilyen sivárnak. Elővettem az órámat. Két óra.

Visszaindultam. Már senki sem volt körülöttem. A Cháteau-d'Eau téren ugyan még egy részeg ember majdnem nekem jött, aztán eltűnt. Egy darabig hallottam egyenetlenül kopogó lépteit. Mentem. A Faubourg Montmartre-nál egy fiáker kocogott a Szajna felé. Utánakiáltottam. A kocsis nem válaszolt. A Drouot utca közelében egy nő ácsorgott.

A Lyoni Hitelbank előtt egy kutya morgott. Befordultam a Grammom utcába, eltévedtem; bolyongtam, majd felismertem a Tőzsdét a vaskerítéséről. Egész Párizs aludt, ijesztő, mély álomban. Pedig a távolban fiáker haladt, egyetlen fiáker, talán az, amelyik az imént előttem ment el. Próbáltam utolérni a kerékzörgés irányában haladva a magányos és sötét, sötét, halálsötét utcákon át.

Megint eltévedtem. Hol lehetek? Micsoda őrültség ilyen hamar eloltani a gázlámpákat! Sehol egy járókelő, sehol egy elkésett gyalogos, egyetlen csavargó sincs, még csak egy szerelmes kandúr se nyávog. Semmi.

Hány óra lehet? Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság óta gyalogolok, hiszen rogyadozott a lábam, a mellem zihált, s iszonyatos éhség kínzott.

Elhatároztam, hogy becsöngetek az első kocsibejárón. Megrántottam a rézgombot, s a csöngő szólt a kongó kapualjban; oly furcsán, mintha ez a bongás lenne az egyetlen hang a házban.

Visszaindultam. De hány óra? Hány óra? Ki mondja meg, hogy hány óra? Egyetlen óra sem üt a templomtornyokban vagy a középületeken. Gondoltam, leemelem az órám üvegét, és kitapintom az ujjammal a mutatót. Elővettem az órámat. .. nem ketyegett. . . megállt. Most már semmi, semmi, egy moccanás sincs a városban, sehol egy fénysugár, még a levegő sem rezdül. Semmi, többé semmi, már a fiáker távoli zörgése sincs - semmi.

És éreztem, hogy soha többé nem lesz erőm kijönni... s hogy ott halok én is... elcsigázva, fázva, éhen.