Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

EDGAR A.POE  AZ ÁRULÓ SZíV

  Ó, igen! Ideges -- nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy õrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette... nem ölte meg... nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát õrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul... milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.
  Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az elsõ gondolat agyamban: de amint egy megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyûszeme volt -- halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekintete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként -- nagyon lassú átmenetekben -- elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétõl örökre.
  Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy õrült vagyok. Az õrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, milyen okosan jártam el, mily óvatosan, mily elõrelátóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az elõtte való héten -- mielõtt megöltem. És minden éjjel, éjfél felé, megnyomtam ajtaja kilincsét, és kinyitottam -- ó, egészen halkan! S akkor, amint eléggé kinyitottam, hogy a fejem beférjen, bedugtam egy sötét tolvajlámpát, zártan, egészen zártan, úgyhogy semmi fény sem szivárgott ki, s aztán bedugtam a fejemet. Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy õrült ilyen okos lenni? S aztán, mikor fejem már jócskán benn volt a szobában, kinyitottam a lámpát, óvatosan -- ó, mily óvatosan, óvatosan, mert a födele csikorgott -- kinyitottam, csak annyira, hogy egyetlen vékony sugárka ráesett a keselyûszemre. Ezt tettem hét hosszú éjszakán át -- minden éjjel pontosan éjfélkor --, de ezt a szemet mindig csukva találtam; úgyhogy lehetetlen volt megtenni, amit akartam; mert nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem. És minden reggel, mikor feljött a nap, bátran a szobájába mentem, és vakmerõen beszédbe elegyedtem vele, szívélyes hangon nevén szólítottam, s megkérdeztem, hogy töltötte az éjet? Mint látjátok, igazán nagyon bölcs öregnek kellett volna lenni, hogy gyanítsa, hogyan néztem rá minden éjjel, pont éjfélkor, míg aludt.
  Nyolcadik éjjel még óvatosabban nyitottam rá az ajtót, mint szoktam. Az óra kismutatója nem mozog olyan lassan, mint ahogy az én kezem mozgott. Soha azelõtt nem éreztem ennyire biztosnak erõmet és okosságomat. Alig tudtam visszatartani diadalujjongásom. Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s õ még csak nem is álmodik titkos szándékaimról... tetteimrõl! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna. Erre azt hiszitek, hogy visszahúzódtam? Szó sincs róla. Szobája szurokfekete volt a sûrû sötétségben -- az ablaktáblákat szorosan bezárta, mert félt a betörõktõl --, s így tudtam, hogy nem láthatja az ajtó nyílását, és csak löktem tovább, tágabbra, tágabbra.
  A fejem már benn volt, s éppen ki akartam nyitni a lámpát, mikor a hüvelykujjam megcsúszott a sima cinfödelén, s az öreg hirtelen fölült az ágyban, elkiáltva magát:
- Ki jár itt?
  Teljes csöndben maradtam, s nem feleltem. Egy egész óra hosszat nem mozdítottam egyetlen izmomat, s egy egész óráig nem hallottam, hogy visszafeküdt volna. Még mindig fönn ült az ágyban fülelve; pont ahogy én szoktam, éjrõl éjre, hallgatva a szú percegését a falban.
  Most halk nyögést hallottam, s tudtam, hogy a halálos félelem nyögése. Nem fájdalom vagy bánat nyögése volt -- ó, nem! --, az a mély, elfojtott hang volt, mely akkor szakad föl a lélek fenekébõl, ha csordultig tölti az iszonyat. Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívembõl is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta. Mondom, jól ismertem. Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott. Tudtam, hogy ébren van már a legelsõ csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nõtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. "Semmi, csak a szél a kandallóban -- mondta magának --, egér szaladt át a padlón", vagy: "valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt". Igen, megpróbálta ilyen föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába. Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát. S e láthatatlan árny gyászos befolyása alatt megérezte -- noha se nem látta, se nem hallotta --, megérezte,
hogy a fejem benn van a szobában.
  Miután sokáig nagyon türelmesen vártam, anélkül, hogy hallottam volna lefeküdni, elszántam magam, hogy egy kicsi -- igen, igen kicsi rést nyitok a lámpán. Kinyitottam hát -- nem is képzelitek, milyen lopva, lopva --, míg végre egyetlen homályos sugara, csak mint egy pókfonál, kiszökött a résbõl, s teliben ráhullt a keselyûszemre.
  Tárva találta -- tágra, tágra tárva --, s amint ránéztem, fölgyûlt bennem a düh. Tisztán, élesen kivehettem -- tompa kék volt, s rajta csúnya hályog, mely megfagyasztotta a velõt csontjaimban; de az öreg arcából vagy testébõl nem láttam semmi mást, mert a sugarat, szinte ösztönszerûleg, pontosan az átkozott helyre irányoztam.
  S nem mondtam már nektek, hogy amit ti õrületnek néztek, az csak érzékeim túlzott élessége? -- most, figyeljetek, fülemhez halk, tompa, sebes hang ütõdött, amilyet egy vattába csavart óra adhat. Ezt a hangot is jól ismertem. Az öreg szívének dobogása volt. Csak növelte dühömet, ahogy a dobverés tüzeli a katona bátorságát.
  De még mindig visszatartottam magam, és csöndben maradtam. Mozdulatlanul emeltem a lámpát. Próbálgattam, meddig tudom a sugarat rezzenés nélkül pontosan a szemen tartani. Közben a szív pokoli dobogása erõsbödött. Gyorsabb és gyorsabb lett, s hangosabb és hangosabb, minden pillanatban. Rettenetes lehetett az öreg félelme! Hangosabb lett, mondom, a dobogás, másodpercenként egyre hangosabb! -- figyeltek rám? Mondtam, hogy ideges vagyok: és úgyis van. És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szíve kettéreped. És most új félelem szállott meg -- a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája! Hangos kiáltással kicsaptam a lámpa ajtaját, és beugrottam a szobába. Egyet sikoltott -- egyetlenegyet. Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve. De pár percig a szív még tovább dobogott, fátyolozott hangon. Ez azonban már engem nem zavart, nem fog áthallatszani a falon. Végre megszûnt. Az öreg halott volt. Elhúztam az ágyat, és megvizsgáltam a holttestet. Igen, halott volt, tökéletesen, mint egy kõdarab. Kezemet a szívére tettem, és rajta tartottam percekig. Semmi dobogás. Halott volt, mint a kõ. Többet nem bosszant a szeme.
  Amennyiben még mindig õrültnek hinnétek, nem fogtok tovább annak hinni, ha leírom a ravasz intézkedéseket, amiket a hulla elrejtése céljából tettem. Az éjszaka fogyott, s én gyorsan, de csöndben mûködtem. Elõször is szétdaraboltam a holttestet. Levágtam a fejét és a karokat és a lábakat.
  Aztán fölfeszítettem három deszkát a szoba padlójából, és mindent betettem a deszkák közé. Aztán visszaszögeztem a padlót oly ügyesen, oly ravaszul, hogy soha emberi szem -- még AZ sem -- föl nem bírt volna fedezni rajta semmi feltûnõt. Nem volt ott semmi fölmosni való, semmiféle folt, legkisebb vérnyom sem.Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment -- ha! ha!
  Mikor ezt a munkát befejeztem, négy óra volt -- még mindig sötét, mint az éjfél. Amint a toronyban elütötték az órát, az utcai ajtón kopogás hallatszott. Könnyû szívvel mentem le kinyitni -- mert mitõl félhettem most? Három férfi lépett be, s tökéletes udvariassággal bemutatkoztak, mint rendõrtisztek. Egy szomszéd sikoltást hallott az éjszaka; gyanút fogott, hogy bûntény történhetett; feljelentést tett a rendõrségen, s õket küldték ki helyszíni szemlére.
  Mosolyogtam -- mert mitõl félhettem? Üdvözöltem az urakat. A sikoltás, mondtam, éntõlem származott; álmomban kiáltottam. Az öregúr, jegyeztem meg, vidékre utazott. Végigvezettem látogatóimat az egész házban. Kértem, hogy vizsgáljanak meg mindent alaposan. Végre az õ szobájába vittem õket. Megmutattam értéktárgyait: biztonságban, hiánytalan. Bizakodásom nagy örömében székeket hoztam a szobába, s megkínáltam õket, pihenjék ki fáradságukat itt, míg én magam, a tökéletes diadal vad vakmerõségében, a saját székemet pontosan arra a helyre állítottam, amely alatt az áldozatom hullája nyugodott.
  A rendõrök nem gyanakodtak többé. Modorom meggyõzte õket. Feltûnõen nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem. De nemsokára éreztem, hogy elsápadok, s azt kívántam, bár már elmentek volna. A fejem fájt, és a fülem csengett: de õk még mindig ott ültek, és csevegtek. Fülem csengése mind határozottabb lett: hangosabban beszéltem, hogy megszabaduljak az érzéstõl; de csak nem akart véget érni, s egyre hangosabb lett -- míg végre úgy találtam, hogy a hang nem a fülemben van.
  Kétségkívül nagyon sápadt lettem; de csak még folyékonyabban beszéltem, és emeltebb hangon. Azonban a zaj még erõsbödött -- és mit tehettem? Halk, tompa, sebes hang -- amilyet egy vattába csavart óra adhat. Lihegve kaptam levegõ után -- de a tisztek nem hallottak semmit. Gyorsabban beszéltem, hevesebben, de a hang állandóan erõsbödött. Fölugrottam, s vitatkozni kezdtem csekélységekrõl magas hangnemben, s fölhevült gesztusokkal; de a zaj állandóan erõsbödött. Mért nem akarnak elmenni?! Föl-alá jártam a padlón, nehéz lépésekkel, mintegy földühödve a látogatók megjegyzésein -- de a hang állandóan erõsbödött. Istenem! mit tehettem? Tajtékzottam -- dühöngtem -- káromkodtam! Fölkaptam a széket, amelyiken ültem, és megcsikorgattam a deszkán, de a zaj mindent elnyomott, és folyton erõsbödött. Hangosabb lett -- hangosabb! S a vendégek még mindig udvariasan csevegtek és mosolyogtak. Lehetséges, hogy ne hallották volna? Mindenható Isten! -- nem, nem! Hallották! -- sejtették! -- tudták! -- gúnyt ûztek borzalmamból! -- gondoltam, és azt gondolom most is. De akármi jobb volt ennél a kínnál! Akármi tûrhetõbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat! Éreztem, hogy kiáltanom kell, vagy belehalok! és most -- újra! -- figyelem! hangosabb! hangosabb! hangosabb! hangosabb!
- Gazemberek! -- sikoltottam. - Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! -- szakítsátok föl a padlót! itt, itt! -- ez a rettenetes szív dobog!