A Hudson keleti partja mélyén bevágódó, tágas völgyeinek egyikében, a folyó nagy kiöblösödése vidékén, melyet az egykori hollandus hajósok Tappan Zeenek hívtak, s ahol Szent Miklóshoz fohászkodva, mindig óvatosan  behúzták a vitorlát, terült el a kis vásárváros, hivatalos nevén  Greensburgh, azaz "Zöldségváros", közönségesen azonban inkább csak Tarry Town, azaz Marasztófalva. Ez utóbbi nevet, mint hallom, még régebbi időkben a környező vidék derék asszonyaitól szerezte, férjeiknek ama javíthatatlan hajlandósága jogcímén, melyet a városi kocsma környékén marasztódás iránt mutattak vásári napokon. Bármint álljon a dolog, valódiságáért nem felelhetek, s csak azért tárom a nyílvánosság elé, hogy elbeszélésem pontosságához és hiteléhez ne férhessen kétség. A községtől nem messze, mintegy három mérföldnyire, kicsi völgyecske, vagyis inkább amolyan domb-öle bújik meg a magas hegyek lába alatt. Ez a világ egyik legcsöndesebb zuga. A kis patak, mely átsiet rajta, nem ver több zajt, mint amennyi éppen álomba ringatja a pihenni vágyót. Az általános csöndességet csak nagy ritkán töri meg a fürj füttyentése vagy a harkály kopácsolása. Suttyófiú korom első vadászkalandjának emléke (mókusra lőttem) ehhez a helyhez, a völgy oldalát beárnyékoló magas, szelídgesztenyés ligethez fűződik. Déltájt érkezhettem a ligetbe, amikor a természet egyébként is mindenütt különösen nyugodt, megriasztott saját puskám döreje, mely felverte a környék ünnepi csendességét, s hosszú, haragvó morajlással verődött vissza körüs-körül a vidéken. Ha valaha is búvóhelyre vágynék, ahová a világ zajától visszavonulhatnék, s ahol hányatott életem hátralevő részét végigálmodhatnám, e völgyecskénél ígéretesebb helyet aligha találhatnék.
    Egykedvű nyugalmáról, az első hollandus telepesektől leszármazott, különös jellemű lakóiról ezt az elhagyatott szurdokot már régen Álmosvölgy néven ismerik, faragatlan fiait pedig az Álmosvölgy legényeinek hívják az egész országrészben. Mintha valami zsibbasztó, álmos köd ülné meg a tájat, és megmérgezné még a levegőt is. Mesélik, hogy egy félnémet doktor varázsolta el a vidéket még régen, az első telepesek napjaiban; mások azt mondják, hogy itt tartotta tanácskozásait egy indián törzsfőnök, aki népe prófétája és varázslója is volt, még mielőtt Hendrick Hudson úr felfedezte volna az országot. Annyi bizonyos, hogy ezt a helyet, valamint a vidék derék lakóinak lelkét varázslat tartja hatalmában, minek következtében az emberek itt úgy jönnek-mennek, mintha folyvást álomban járnának. Mindenféle csodás hiedelemben élnek, révületbe esnek és víziókat látnak, gyakran jelennek meg előttük különös látomások, zenét vagy hangokat hallanak a légből. Az egész környező vidék tele van mindenféle helyi mendemondával, kísértetjárta helyekkel, éji babonával. Több hullócsillag és meteor hasítja át az eget e völgy felett, mint az egész országban együttvéve. Úgy látszik, a lídérc is, mind a kilenc fészekalja gyerekével, ezen a helyen járja legjobb kedve szerint vad éji táncait. Ám a varázslat megülte táj uralkodó szelleme s a jelek szerint valamennyi légi hatalom fővezére egy lóháton nyargaló kísértet, melynek nincs feje. Egyesek szerint egy hesseni huszár szelleme, kinek a fejét a forradalmi háborúk valamelyik névtelen csatájában ágyúgolyó tépte le. A vidék népe azóta is meg-megpillantja, amint homályos éji órán a szelek szárnyán lebegve nyargal tova. Nemcsak a völgyet kísérti, hanem időnként a szomszédos vidék útjait is, leginkább pedig egy közeli templom környékét. S valóban, a vidék történetének legszavahihetőbb ismerői, akik a kísértetre vonatkozó kusza tényeket gonddal összegyűjtötték és egybevették, azt állítják, hogy miután a huszár testét a templomkertben hantolták el, a kísértet éjszakánként innen jár ki a csatamezőre, ahol elveszett fejét keresi. S néha, amikor úgy nyargal végig a völgyön, mint éji mennydörgés, azért siet, mert késő van, s igyekeznie kell, hogy pirkadat előtt visszaérjen a temetőbe.
    Ez a rövid summája a legendás babonának, amelyből ezen az árnyaktól népes tájon annyi vad mendemonda született. A kísértetet a családi tűzhelyek mellett az Álmosvölgy Fejetlen Huszárjaként emlegetik.
    Feltűnő, hogy e látomásos hajlam, melyről beszéltem, nem csupán a völgy bennszülött lakóinak sajátja, hanem mindenkit hatalmába kerít, aki egy bizonyos időt ott tölt. Bármily éber szellemi állapotban kerüljön is a babonás tájra, biztos, hogy hamarosan úrrá lesz rajta az álmos levegő, képzelmek varázslatába esik, álmokat, jelenségeket lát. E békés helyet mindamellett a legnagyobb dícséret hangján említem, mert egyike ama eldugott hollandus völgyeknek, amelyekből itt-ott még
  rejtőzik egynéhány a hatalmas New York állam ölén. Lakosai, erkölcsei, szokásai állandók, és a vándorlás meg a fejlődés sebes árja, amely annyi szakadatlan változást hoz e nyugtalan állam más részein, itt észrevétlenül hömpölyög tova. E helyek olyanok, mint a gyors folyam mentén megülő apró tavacskák állóvizei, ahol a szalmaszál meg a buborék a rohanó ártól zavartalanul, kényelmesem megállapodhatik, vagy csendesen forgolódhatik a piciny kikötőben. Bár sok éve múlt már, hogy az Álmosvölgy andalító árnyai alatt utoljára jártam, nem csodálkoznám, ha csendes ölének oltalma alatt ugyanazokat a családokat, ugyanazokat a fákat találnám meg ma is.
    Az amerikai történelem távoli múltjának idején - azaz mintegy harminc esztendeje - a természetnek ebben az elhagyatott zugában lakott egy érdemes férfiú, Ichabod Crane. Itt-tartózkodásának, illetve az ő szavai szerint "ittragadásának" célja az Álmosvölgy és környéke gyermekeinek oktatása. Connecticutban született, ez az állam pedig arról nevezetes, hogy az Uniót a szellem és a vadon úttörőivel látja el; évről évre innen rajzanak ki a határvidékek erdészeinek és iskolamestereinek légiói. Hősünk
 vezetékneve: Crane, azaz Daru, nem volt személyéhez méltalan. Termete magas, de roppant ösztövér, keskeny vállal, hosszú karral és lábszárral. Keze mérföldnyire lengett ki a kabátja ujjából, lába lapátnak is beillett, és alakjának egész váza valahogy igen lazán függött össze. Apró, lapos fején óriási fülek nőttek, és nagy, zöldes, üveges szem, meg hosszú, pisze orr ékítette az arcát. Mindez orsószerű nyakon ült, és az egész fejszerkezet szélkakashoz hasonlított, melynek kizárólagos rendeltetése az, hogy a szél járását jelezze. Ha az ember ezt a figurát szeles napon egy domb gerincén meglátta, amint a szélben kipüffedő vagy lobogó ruháiban ügetett, azt hihette volna, hogy magával az éhínség éppen földre szállt
szellemével találkozott, vagy hogy egy gabonaföldről elszabadult madárijesztővel akadt össze.

   Az iskola alacsony, gerendákból durván összerótt épület volt, és egyetlen nagyteremből állott. Néhány ablakát üveg is borította, a többit ócska irkákból kitépett lapokkal ragasztották be. Tanszüneti órákban az épület biztonságáról emberünk fölöttébb eredeti módon gondoskodott: fűzfaköteget tűzött az ajtókilincsbe, kívülről husángokkal támasztotta meg az ablakredőnyöket, miáltal tökéletesen megkönnyítette bármely tolvaj útját befelé, ugyanakkor ő maga nagy zavarban lett volna, hogyan is kerülközzék kifelé. Az ötletet valószínűleg Yost Van Houten, az építész, az angolnavarsák titkából leste el. Az iskolaépület elég magányosan, de szép helyen, egy erdőborította domb lábánál állt, közelében patakocska csörgedezett, s a ház egyik végében hatalmas nyírfa állt. E helyről mint méhkas zsongása szűrődőtt ki tikkadt nyári napokon a leckék fölött görnyedő nebulók hark mormogása, melybe néha fenyegetőleg vagy parancsolóan harsant bele a Mester tekintélyes szava vagy időnként a nyírfapálca rémítő suhintása, amint egy-egy elmaradt késlekedőt buzdított előre a tudás irányain. Meg kell adni, iskolamesterünk lelkiismeretes ember volt, és jól eszébe véste a tanítást: "Ha kíméled a pálcát, kényezteted a gyermeket." Nem mondhatjuk, hogy Ichabod Crane növendékeit elkényeztette.
   De azt sem kell hinni, hogy amolyan kegyetlen iskolazsarnok lett volna, aki örömét lelte alattvalói kínzásában. Ellenkezőleg: mérlegelve és vad szigorral tett igazságot, a gyengék válláról az erősebbre rakva a terhet. A vézna, gyenge gyerek, aki már a pálca rezdülésére is hunyorított, elnézésben részesült. Ám a tömzsi, konok, széles kötőjű kis hollandus lurkók, akik morcoskodtak meg makacskodtak, dupla porciót kaptak az igazságból. Mindezt hősünk "a szülők helyett végzett kötelességének" nevezte, és testi fenyítéseket soha nem osztott anélkül, hogy a duzzogó ifjoncot ne figyelmeztette volna: "Ezt örökre megemlegeted, és halálod napjáig hálás leszel érte."
   A tanítási órák végeztével a nagyobb fiúkkal barátkozott, sőt játszópajtásukul szegődött, a kisebbeket meg, ha csinos nővérük vagy éléskamrája kincséről nevezetes háziasszony mamájuk volt, ünnepnap délutánokon hazakísérte. Valóban, illendőség kérdésének tekintette, hogy jó viszonyt tartson tanítványaival. Az iskolából kevés jövedelmet húzott, amiből még a mindennapi kenyérre sem futotta, mivel barátunk hatalmas evő volt, ösztövér bendője úgy tágult, mint az óriáskígyóé. Ezért, híven a környék szokásaihoz, megélhetési gondjai enyhítésére kvartélyt, kosztot azoknak a gazdáknak a házában kapott, akiknek gyermekeit tanította. Egy-egy hetet töltött minden családnál, így járta végig házról házra a környéket, egy vászonzsebkendőből alkotott bugyorba rejtve minden ingóságot, amit a földön magáénak mondhatott. Hogy mindez falusi vendéglátóinak erszényét túlságosan ne terhele - hiszen a falusi ember az iskoláztatás költségeit amúgy is súlyos tehernek érzi, a tanítót pedig ingyenélő herének tekinti -, hősünk többféle módszerrel tette magát hasznossá és kellemessé. Időnként, könnyebb munkáknál, segített a gazdáknak; kaszált, megjavította a kerítést, megitatta a lovakat,  hazahajtotta a lovakat a legelőről, felhasogatta a télire való tüzelőt. Ilyenkor kis birodalmában, az iskolában viselt fensőbségét és teljhatalmát félretéve, bámulatos szelídséget és szeretetreméltóságot mutatott. Megnyerte az anyák kegyét, mert kedvében járt a gyerekeknek, különösen a legkisebbeknek, s gyakran, mint a bárányt nagylelkűen ajnározó oroszlán, órák hosszat eldajkálta a gyerekeket, egyiket a térdére ültetve, a másiknak a bölcsőjét ringatva szabad lábával.
   Egyéb foglalkozásai mellett a környék énekmesterekéntis működött. Sok fényes forintja gyűlt össze abból, hogy az ifjú népet zsoltáréneklésre tanította. Hiúságát nem kis mértékben kenegette, hogy vasárnaponként válogatott énekesek kis csoportjával a kórus korlátjához állhatott, s ott, az ő véleménye szerint, a tiszteletesen teljes diadalt arathatott. Nem kétséges, hogy az ő hangja messze túlszárnyalta a gyülekezetét, és az is tény, hogy ebből a templomból még ma is kitörnek, sőt a malomtó túloldaláig
 is elhatolnak csendes vasárnapokon olyan hangok, melyek Ichabod Crane orrának elvitathatatlan örökeként szálltak ifjabb nemzedékekre. Ily módon, apró kis ügyeskedései segítségével, melyeket leginkább a "bárhogyan is, de fő az, hogy valahogy" fogalmával lehetne jellemezni, a derég pedagógus
 elég jól megélt, sőt élete csodálatosan könnyűnek is tűnt azok szemében, akik nem tudják, mi az agymunka értéke.
   Az iskolamesternek mindig van némi súlya a falusi környezet hölgyei előtt, mivel olyan úrféle, semmittevő embernek tartják, aki ízlésben műveltségben messze felülmúlja a faragatlan falusi legényeket, tudásban pedig csakis a tiszteletesnek marad mögötte. Ezért felbukkanása az uzsonnaasztalnál alkalmasint szokatlan mozgolódást okoz; tartalék süteményestál vagy egyéb édesség, sőt talán ünnepi ezüst teáskanna is kerül az asztalra. Tudósunkat már csak ezért is külön boldoggá tette a falu minden ifjú hölgyének mosolya. Elképzelte, milyen sikere lesz köztük vasárnaponként, istentiszteletek szünetében, a templomkertben! Fürtöt tép nekik a kertet övező fákra futó szőlőkről, szórakoztatásukra kibetűzgeti a sírkőfeliratokat, vagy egész falkányi leányzó élén a közeli malomtó partján barangol. Közben a szemérmesebb falusi legények félszegen csak hátul kullognak, irigyelve az ő felsőbbrendű eleganciáját és csiszolt modorát.
   Félig kóbor életmódjával járt, hogy amolyan vándorújságféle szerepet is játszott, mivel folyvást magával hurcolta az egész helység pletykakészletét. Ezért mindig szívesen is látták, ha megjelent. Azonkívül az asszonyok nagy műveltségű embernek is tartották, mert több könyvet elejétől végéig elolvasott, betűről betűre ismerte Cotton Mather "A boszorkányság  története Új-Angliában" című művét, szilárdan s megingathatatlanul hitt e munka minden szavában.
   Szóval végeredményben a kisszerű agyafúrtság és együgyű hiszékenység keveréke volt. Rendkívüli mohósággal vágyott a csodás dolgokra és rendkívüli tehetséggel dolgozta fel azokat; mindkét tehetsége csak gyarapodott ezen a varázs ülte vidéken. A legvadabb, a leghajmeresztőbb históriákat is bevette. Délutánonként, a tanórák végeztével, gyakran kifeküdt az iskolaépület mellett csörgedező csermely partján a dús lóhereföldre, és ott élvezte Mather borzasztó történeteit, amíg csak az alkony a könyv minden nyomtatott lapját ködös párává nem oldotta. Ekkor mocsáron, patakon és szörnyű erdei tájon át annak a parasztháznak az irányába vette útját, ahol éppen lakott; e babonás órán minden éji nesz - a bagolyfecske sírása a domboldalról, a kecskebéka vihart jelző visítása, a bagoly rémes huhogása, éjszakai nyugalmukban megzavart madarak sürgése a csalitban - felkavarta képzeletét. A szentjánosbogarak, mik a legsötétebb zugokban ragyognak a legfényesebben, szintén megriasztották némelykor, ha véletlenül útjába kerültek. S ha egy oktondi, nagy fejû bogár zümmögõ, váratlan röptével feléje szállt, szegény barátunk kísértet gyötörte képzelete rögvest a boszorkányok rémképeire váltott rá, mert azt hitte, boszorkány küldte rá az éji bogarat. Ily alkalmakkor rémképei feledtetésére meg a gonosz szellemek elûzésére alkalmas egyetlen eszközként zsoltárdallamokat énekelt. Az Álmosvölgy jó népe, amint esetenként a kapuk elõtt üldögélt, gyakran hallhatta a zsoltár hosszúra nyújtott, orrhangú dallamát, amely a távoli domboldalról vagy az esthomályba borult országútról szállt feléje.
   Barátunk a borzongató gyönyörûség egy másik forrását a hollandus vénasszonyok elbeszéléseiben lelte, akik téli estéken a tûzhely mellett fonogattak (miközben a tûzhelyen egy sor sistergõ alma sült), és csodálatos történeteket regéltek a kísértetekrõl és manókrólm kísértetjárta mezõkrõl, patakokról, hídakról, különösen pedig a Fejetlen Lovasról, illetve a Völgy Nyargaló Huszárjáról, mert néha így is nevezték. Õ pedig viszonzásul Connecticut múltjából vett boszorkánytörténetekkel, szörnyû ómenektól, baljós látomásoktól és égi hangoktól terhes regékkel gyönyörködtette az asszonyokat. Aztán üstökösökrõl és hullócsillagokról szóló borús spekulációkkal rémítgette õket, valamint azzal a nyugtalanító tényközléssel, hogy a föld forog, minek következtében életünk felét fejjel lefelé lógva töltjük el!
  Minél több gyönyörûséget lelt ebben mindaddig, amíg a pattogó, pirosan izzó fahasábok melegét a kemence sarkába kuporodva élvezte - ahová természetszerûleg egyetlen kísértet sem merte dugni az orrát -, annál drágábban fizetett ezért az örömért a borzalmakkal, amelyek hazafelé mentében kísérték. Mily szörnyû alakzatok és árnyak vetõdtek útjába egy-egy havas éj kísérteties világánál! Minõ irtózatba dermedt a tekintete, valahányszor a kopár mezõn távoli ablakból odavetõdött csöppke fény villant! Hányszor rettent meg egy-egy hófedte bokortól, mely úgy állt az útjába, mint lepedõbe burkolt kísértet! És hányszor görnyedt össze a nyomasztó borzadálytól, amit a fagyott földön saját lépteinek ropogása idézett fel; ilyenkor még saját válla fölött sem mert hátrapillantani, hátha valami borzasztó lényt látna, aki éppen követi õt, és már a sarkában is van! És hányszor fogta el végsõ kétségbeesés, amikor a fák közt felsüvítõ szélrohamról azt hitte, hogy a Nyargaló Huszár rohan az éjszakában!
   De mindezek csupán éji borzalmak voltak, az elme rémlátásai, melyek a sötétségben fogannak; s noha hõsünk annak idején sok kísértetett látott, és a Sátán többféle alakban többször is megkörnyékezte õt magányos sétaútjain, mindeme bajnoknak mégis mindig végett vetett a napvilág; az ördög és minden mûve ellenére barátunk élete boldog is lett volna, ha útját nem keresztezi valaki, aki halandó ember kebelében több zavart okoz, mint a kísértetek, manók és boszorkányok minden fajtája együttvéve - tudnillik egy nõ.
   Zenekedvelõ tanítványai között, akiket hetenként egyszer a zsoltáréneklés mûvészetére oktatott, volt egy Katrina Van Tassel nevû módos hollandus gazdalány. Tizennyolc esztendõ hamvas szépségében virágzó leányka volt, begyes, mint egy töltött galamb, érett, zamatos és piros képû, mint az apja gyümölcsöskertjében mosolygó õszibarack, és általában nemcsak szépségérõl, hanem a reá váró örökségrõl is híres. Némi kacérság is jellemezte, ami kitûnt abból, hogy öltözékét a régebbi és új divat ama elemeibõl állította össze, amelyek a legmegfelelõbb módon domborították ki bájait. Sárga színarany fejdíszt viselt, amit még ükanyja hozott Saardamból, csábos pruszlik feszült a keblén, a rövid alsószoknya pedig látni engedte a környék legformásabb lábacskáit és bokáit.
   Ichabod Crane gyengéd, bolondos érzelmeket táplált a nõi nem iránt, s így nem csodálkozhatunk, hogy így csábító falaton hamarosan megakadt a szeme - kiváltképpen azután, hogy a leánykát az atyai házban is meglátogatta. Az öreg Baltus Van Tassel a jómódú, elégedett, szíves gazda mindtaképe volt. Igaz, pillantása vagy gondolata csak nagy ritkán szállt a saját gazdasága határain túl, de a határokon belül kényelem, boldogság, jómód honolt. Örömét lelte a gazdaságában, de nem kérkedett vele; törte magát, hogy minden bõségesen legyen, de nem törõdött azzal, hogy lássák is, milyen módban él. E boldogság erõs várát a Hudson partján építette fel, ama zöld, védett, termékeny zugok egyikében, ahol a hollandus gazdák oly kedvvel raknak fészket. Méltóságteljes szilfa erõs ágai borultak a ház fölé, a fa tövén lágy, tiszta, édesvizû forrás fakadt, vizét hordóból alkotott kicsi kútban fogták fel, a gyönyörû víz innen sietett a fû közt bújkálva, majd belefolyt egy közeli csermelybe, amely égerfák és törpe füzek ölén csörgedezett. A gazda háza mellett hatalmas csûr állt, mely akár templomnak is beillett volna; minden ablaka és zuga majd kipukkadt a túlcsorduló bõségtõl, reggeltõl estéig serényen püfölt benne a cséphadaró. Az eresz alatt fecske csicsergett, a tetõn galambok raja - némelyik fél szemével az eget kémlelte, hogy milyen idõ lesz holnap, némelyik a fejét a szárnya alá vagy a keblébe dugta, a hímek meg felfuvakodva, tubékolva, bókolgatva sürögtek hölgyeik körül, élvezve a napfényt. Zsíros bõrû, ormótlan kocák röfögtek az ól nyugalmában és bõségében; hasuk alól idõnként fürge szoposhad nyargalt elõ, és beleszimatolt a levegõbe. A közeli tó színén hófehér libák raja úszkált, egész kacsaflottát vezényelve. Falánk pulykák regimentje lepte el széltében-hozzában az udvart, köztük gyöngytyúkok lépkedtek sértõdötten, meg-megeresztve, zsörtös háziasszonyok módján, egy durcás, zsémbes rikoltást. Kevélyen járkált a csûrajtó elõtt a kakas, e mintaférj, hadfi és finom gavallér, csattogtatva fényes szárnyait, s büszke kukorékolással adva hírül a szívét dagasztó boldogságot, s idõnként a földben kaparászva, majd nagylelkû hívogatással riasztgatva örökkön éhes feleségei és gyermekei hadát, mert kövér szemet talált.
   Pedagógusunk szájában összefutott a nyál, amint fényûzõ téli étlapok eme pazar ígéretén végigtekintett. Lelkének éhes szeme elõtt az udvar valamennyi röfögõje már mint sült malac futkosott, jóízû pudinggal a hasában, sült almával a szájában; a galambokat e messze tekintõ lélek kényelmes pástétomágy közepén látta, ropogós sült kéreg takarója alatt; a libák saját zsírjukban úsztak, a kacsák párosával költöztek a tepsikbe, s gyengéd házaspáronként pihentek a hagymamártás kegyes oltalma alatt. A kocákban a jövendõ ragyogó oldalszalonnáit és gyenge, ízes sonkáit pillantotta meg, s egyetlen pulyka sem vonulhatott el szeme elõtt anélkül, hogy ne látta volna benne a majdani módosan feldíszített pecsenyét, zúzájával a szárnya alatt, esetleg illatos kolbászokból font ékességgel a nyaka körül. De még a hajnal harsonája, a kakas is belekerült az egyik melléktepsibe, hátára fektetve, égnek meredõ lábbal, mintegy ama tájakhoz esedezve, melyekhez lovagi lénye restellt volna fordulni addíg, amíg élt.
   Mialatt az elragadtatott Ichabod képzelete elõtt mindez elvonult, s míg nagy zöld szemével végigtekintett a Van Tassel nyájas házát övezõ kövér réteken, a dús búza-, rozs-, hajdina- és tengeriföldeken meg a piros terméstõl roskadó gyümölcsöskerteken, szíve sóváran szállt a hölgy felé, aki e birodalmat majdan örökli, s közben arra gondolt, mily gyorsan lehet majd mindezt készpénzzé tenni, a pénzt roppant vad pusztai birtokba fektetni, és a pusztaság közepén zsindelytetõs kastélyokat építeni. Gyors képzelete már látta is álma megvalósulását: a virágzó Katrinát egy falka gyerek élén, háztartási limlomokkal megtömött, himbálódzó fazekakkal és vödrökkel körülaggatott szekrény tetején, magamagát meg egy hetykén lépkedõ, csikajától körülnyargalt kanca hátán, amint éppen utaznak Kentucky, Tennessee vagy a jó ég tudja, mily vidék felé. De szíve akkor hódolt be igazán, amikor a házba lépett. Tágas, magas gerincû, de a tetõt mélyre eresztõ épület volt, melyet az elsõ hollandus telepesek ízlése szerint emeltek; a mélyen ûlõ falak felett kiugró ereszek a ház homlokzatán rossz idõ esetén zárható tornácot fedtek. Cséphadaró, nyereg, mindenféle gazdasági szerszám volt itt felakasztva és hálók is, mivel a közeli folyóban halászni lehetett. A falak mentén - nyári használatra - padok álltak, az épület egyik végén rokka, a másikon nagy köpû jelezte, míly fontos munkák színhelye ez a porta. A tornácról Ichabod a hallba lépett, mely a ház központi része és lakóinak tartózkodási helye. Itt polcok hosszú sorára kirakott ónedények ragyogása kápráztatta a szemet. Az egyik sarokban hatalmas, fonásra váró gyapjúval tömött zsák állt, a másikban már kész szõttesek; a tengericsövek, szárított alma- és õszibarackfüzérek derûs koszorúkban a falra szögezve, piros paprikaláncok közt. A nyitott ajtón át az úriszobába is bekukkanthatott, ahol a karomlábú székek és fekete mahagóni asztalok úgy ragyogtak, mint a tükör; a kandalló elõtt aszparáguszok rejtekében fényes, rézfogantyús parázsfogó, lapát és hasábfogó pecek pihent, mûnarancs és kagylók díszítették a kandallópárkányt, fölötte sokszínû madártojásokból kötötte füzér függött; a szoba közepén óriási strucctojás csüngött alá, a szoba sarkába épített szekrény szándékosan nyitva hagyott ajtaja óezüst- és nemesporceán étkészletre engedett bepillantást.
   Attól a pillanattól, hogy Ichabod tekintete a gyönyörûségnek eme tájaira esett, odavolt lelke békéje, s minden igyekezete arra irányult, hogy Van Tassel páratlan szépségû lányának kegyeit megnyerje. E törekvésben azonban több igazi nehézségre bukkant, mint aminõkkel a régmúlt kóbor lovagjának kellett megkûzdenie; amannak ugyanis csak óriásokkal, varázslókkal, tûzokádó sárkányokkal volt dolga, s az effélék igazán könnyen legyõzhetõ ellenfelek; ezután pedig a lovagnak más feladata sem maradt, mint a vas- és bronzkapukon meg sziklakemény falakon át abba a kastélytoronyba hatolni, mely szíve hölgyét rejti. Mindezeken a gátakon a lovag oly könnyedén gázol keresztül, mint ahogy az ember egy karácsonyi pástétom közepéig eljut. A dolgok természetes rendjébõl következik, hogy a hölgy tüstént kimondja a boldogító igent. Ichabod viszont egy kacér falusi teremtés meghódítását vette célba, kinek szívét szeszélyek és hóbortok szövevényes labirintusa védte, melybent folyvást újabb nehézségek és akadályok bukkantak elõ, ezenfelül egy falka igazi húsból és vérbõl való félelmetes ellenséggel kellett megkûzdenie - a falusi imádók nagyszámú hadával, akik mindegyike megszállva tartotta a hölgy szívének egy-egy bejáratát, mérges szemmel vigyázva egymás hadállásai, de közös támadásra készen minden új vetélytárssal szemben.
   Valamennyiük közt a legfélelmetesebb volt a nagydarab, harsány, hepciás fickó, Van Brunt Ábrahám, hollandus becenevén Brom. Az egész környék hõseként ismerték, széltében beszéltek a mesés tettekrõl, amiket erejével és szívósságával véghezvitt. Széles vállú, nagy csontú fiú volt, rövid, hullámos fekete hajjal, kissé darabos, de nem kellemetlen fellépéssel, melyben tréfás kedv és némi fennhéjázás keveredett. Herkulesi alkatáról és lábai roppant erejérõl Csontos Bromnak hívták - széltében ezen a néven ismerték. Híres volt arról is, hogy nagyszerûen értett a lovakhoz, oly ügyesen ülte meg õket, mint egy tatár. Legelsõ volt minden versenyen és kakasviadalon, s mivel a falusi életben a testi erõ fölényt is szerez, minden vitának õ lett maga választotta bírája. Kalapját maga mellé téve, ítéleteit olyan képpel és hangon nyilatkozta ki, amely sem ellentmondást, sem föllebbezést nem tûrt. Verekedésre, mulatságra mindig készen állt, de természetében inkább pajkosság volt, mint rosszindulat, és fölényeskedõ érdessége mögött mindig huncut jókedv bújkált. Három-négy hasonszõrû cimborája mintaképének tekintette õt, ezek élén járta a vidéket, mérföldnyi körzetben nem eshetett verekedés vagy mulatság, melyben részt ne vettek volna. Hideg idõben lengõ rókafarkkal díszített szõrmesapkát viselt, s mikor a népek egy-egy falusi mulatságra gyülekezve messzirõl megpillantották ezt a vágtató lovascsapat közt imbolygó, jól ismert, taréjos fejfödõt, biztosra vehették, hogy riadalom készül. Brom és csapata néha éjfélidõn nyargalt el a falusi házak mellett, nagy rivalgással és kurjongatással, mint egy csapat doni kozák; ilyenkor az öreg hölgyek, akiket felriasztott álmukból a zenebona, addig füleltek, amíg a patkócsattogás odább csörtetett, s aztán felsóhajtottak: "No persze, már megint Csontos Brom és bandája nyargalászik!". A szomszédok a félelem, csodálat és szeretet vegyes érzelmeivel tekintettek rá, s ha a környéken valami bolond csíny vagy falusi verekedés fordult elõ, fejüket csóválták, és biztosra vették, hogy Brom keze van benne.
  Egy idõ óta ez a korhely hõs faragatlan galantériái célpontjául a virágzó Katrinát szemelte ki, s bár szerelmi enyelgései egy mackó gyengéd símogatásaihoz és nyájaskodásaihoz hasonlítottak, hír szerint mégsem lelt a hölgy részérõl teljes visszautasításra. Annyi bizonyos, hogy az õ udvarlása egyben jelt adott valamennyi jelölt visszavonulására, akik nem óhajtották egy oroszlán szerelmi útjait keresztezni. Így, ha egy-egy vasárnap estén a Van Tassel porta kerítéséhez kötve meglátták Brom lovát, biztos jeléül annak, hogy a gazda bent udvarol, vagyis "tüzet csihol", a többi kérõ bús szívvel mind odébbállt, más tájakra téve át a csata színterét.
  Így félelmetes vetélytárssal kellett hát Ichabod Crane-nek megkûzdenie, s mindent mérlegelve meg kell mondanunk, hogy nem egy nálánál kövérebb ember feladata volna a verseny, a bölcsebb pedig megtört szívvel állt volna félre. Az õ természetében azonban hajlékonyság és kitartás szerencsésen keveredett; szellemének lényege rugékony és szívós volt, mint a keljföljancsi: meghajolt, de sohasem tört meg; a legkisebb nyomásnak is engedett, de mihelyt az elmúlt, rucc! Máris egyenesen állt, magasabban tartva fejét, mint valaha.
 Nyíltan hadat üzenni őrültség lett volna, hiszen az éppoly kevéssé tűrte, hogy szerelmi ügyeivel komédiázzanak, mint a harcos szerető, Achilles. Ezért Ichabod az udvarlásnak gyengéden rábeszélő módját választotta. Énekmesteri tisztének leple alatt gyakran megfordult a háznál. A szülők terhes jelenlététől, amely a szerető szívek sima útját oly gyakran megzavarja, nem kellett tartania. Balt Van Tassel megértő, engedékeny lélek volt. Lányát még a pipájánál is jobban szerette, mint okos ember és kitűnő apa tűrte, hogy a lány mindenben a maga feje szerint cselekedjék. Az ő jeles kis feleségének is éppen elég dolga akadt a háztartásban és a baromfiudvaron. A kacsák és libák - szokta volt mondani - bolondos jószágok, vigyázni kell rájuk, a lányoknak viszont van elég eszük, hogy vigyázzanak magukra. Igy, míg a szorgos hölgy a házban serénykedett, vagy a tornác egyik végén a rokkát pörgette, Balt a másik végén esti pipáját szítta, és a csűrtető csúcsára szerelt fából faragott kicsi hadfi tevékenységeit figyelte, amint az karddal minkét kezében vitézül vívott a szelek ellenében. Eközben Ichabod a nagy szilfa alatt, a forrás mellett ostromolta a lányt, vagy az esthomályban sétálva udvarolt, mivel ez az óra különösképp kedvez a szerelmes ékesszólásnak.
  Kijelentem, nem tudom, hogyan kell a hölgyek szívét megostromolni és megnyerni. E dolgok számomra mindig rejtélyes, csodás ügyeknek tűntek. Némely szívnek csak egy gyenge pontja, azaz bejárati ajtaja van; más szívekhez ezer út is vezet, vagyis ezerféleképp lehet beléjük jutni. Nagy diadalnak számít és roppant ügyességet igényel az előbbi elfoglalása is, de még ragyogóbb haditudományról tesz tanúbizonyságot az utóbbin aratott győzelem, hiszen ahhoz, hogy a vár birtokában is maradjon, emberünknek minden ajtó és ablak előtt külön csatát kell vívnia. Nem csekély hírnévre méltó az, aki ezer egyszerű szívet meghódít; viszont igazi hős az, aki teljes, elvitathatatlan uralmat nyer egy kacér hölgy szívén. Annyi bizonyos, hogy a félelmetes Csontos Brom nem jutott e hősök közé. Alighogy Ichabod Crane az udvarlók sorába lépett, nyílvánvalóan megcsappant a hölgy érdeklődése Brom iránt, a fiú lovát vasárnap esténként már nem látták a lányos ház kerítéséhez kötve. Lassanként halálos viszály kelt közte és az Álmosvölgy preceptora közt.
   Brom, kinek természetében kétségkívül lakozott némi csiszolatlan lovagiasság, szívesen vitte volna a dolgokat nyílt háborúságig, s kettejük jogát a hölgyhöz szívesen rendezte volna a régmúlt kóbor lovagjainak igen tömör és egyszerű gondolatmenete szerint egy párviadallal, de Ichabod túlságosan ismerte elenfele fölényes erejét, hogysem nyílt porondra lépett volna ellene. Kihallgatta a Csontost, amint azzal kérkedett, hogy "összehajtogatja a tanítót, és saját iskolája valamelyik polcára rakja föl". Ichabod, kellő óvatossággal, erre nem adott alkalmat. Konokul békés módszerében volt valami rendkívül kihívó, ami ellen Brom nem tehetett egyebet, mint hogy faragatlan humorából merítve, otromba tréfákat eszelt ki vetélytársa ellen. Ichabod a Csontos és vad lovasbandája személyes üldözésének céltáblája lett. Feldúlták addig békés birodalmát; betömték a kéményt, és ezzel kifüstölték az énektanfolyamot; éjnek idején, a tűzfagallyból és ablakpeckekből szerkesztett rettentő védőberendezés ellenére betörtek az iskolaépületbe, és úgy felforgattak mindent, hogy a szegény iskolamester méltán hihette, hogy a környék minden boszorkánya ott tartja összejöveteleit. De a legkínosabb az volt, hogy Brom egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy vetélytársát kedvese előtt nevetségessé ne tegye; gézengúz kutyáját képtelenül komikus vonyításokra tanította, s úgy vezette elő, mint Ichabod vetélytársát a zsoltároktatásban.
   Igy álltak hát a dolgok egy darab ideig, anélkül, hogy a versengő hatalmak viszonylagos helyzetében észrevehető változás következett volna be. Egy szép őszi délutánon Ichabod gondolatokba mélyedve ült magas székén, melyről mint trónusról szokta volt figyelni kis tudományos birodalma tevékenységét. Kezében pálcáját, a kényúri hatalom jogarát himbálta. Az igazságszolgáltatás nyírfavesszeje a csínytevők állandó félelemben tartása a trónus mögött három szögön pihent. A mester előtt, a katedrán pedig a lusta fickók személyi motozása során fellelt különféle csempészáruk és tiltott fegyverek hevertek, jelesül: félig megrágott almák, csúzlik, pörgőcsigák, légykalitkák és légiónyi apró ugróbéka. Ebből is kitűnt, hogy a terem nem sokkal előbb az igazságszolgáltatás valamely elrettentő aktusának volt színhelye; a tanulk most valamennyien szorgalmasan hajoltak könyveik fölé, vagy lopva, fél szemmel tanítójukat vigyázva suttogtak a könyvek mögött. A termet megűlő zsibbadt csendet hirtelen egy néger megjelenése törte meg. Durván szőtt posztókabátot és nadrágot viselt, kerek tetejű kalapjának már csak romja volt meg, s ez úgy festett, mint Merkur sisakja; inas, elvadult, félig betört csikón ült, melyet kötőfékül használt kötéldarabbal kormányzott. Nagy patkócsattogás közt érkezett az iskolaajtó elé, hírül adva Ichabodnak, hogy aznap este szívesen látják vendégül a Mynheer Van Tassel házánál tartandó mulatságon, azaz lakomával egybekötött bálon. Miután a néger az üzenetet elmondta, a megbízatáshoz mért fontoskodó modorban és oly finom nyelvezettel, aminőre néger csak képes ily apró küldetés teljesítésekor, átugratott a patakon, és a völgy irányába szökellt tova küldetése jelentőségének és sürgősségének teljes tudatában.
   E pillanattól fogva sürgés és zűrzavar lett úrrá az iskolaterem addigi nyugalmán. A Mester sietve hajszolta végig tanítványait lecéiken, nem törődve apró részletekkel; a fürgék a lecke felét is büntetlenül átugorhatták, a késlekedők hátulról kaptak egy-egy ösztökélést, hogy gyorsabban haladjanak, vagy hogy át tudjanak vergődni egy-egy testesebb szó buktatóján. Aztán a könyvek sarokba repültek, ahelyett, hogy szépen felsorakoztak volna a polcokra, tintatartók borultak fel, padok dőltek le, és az egész iskolát egy órával a szokásos idő előtt szabadjára eresztették; az ifjú had, mint az ördögfalka, fergetegként, visítva, zsibongva tódult ki a mezőre, élvezve váratlan felszabadulását.
   A gáláns Ichabod meg legalább egy külön félórát szentelt az öltözésnek, legjobb és egyetlen, immár kissé rozsdásveretű fekete ruháját kefélve, tisztítva; majd fürtjeit hozta rendbe ama tükörroncs visszfényénél, amely a tanteremben fügött. Hogy igazi lovagként mutatkozhassék kedvese előtt, kölcsönkérte akkori házigazdája, egy Hans Van Ripper nevezetű, mérges öreg hollandus gazda lovát, s így gálánsan, lóháton indult útnak, igazi kóbor lovag módján, kalandkeresésre.
   Helyesnek tartom, hogy a lovagi hőstörténet szelleméhez híven, röviden leírjam hősünk és paripája külsejét, valamint felszerelését. Az állat, melyen ügetett, girhes igásló volt, amely már mindent túlélt, amit túlélni lehet, kivéve saját maga hamis természetét. Ösztövér volt és gubancos szőrű; rideg nyakán úgy állt a feje, mint kalapács a nyélen; rozsdás sörénye és farka csupa tompa folt, egyik szeméből kialudt a szembogár, és a holt golyó a szivárvány minden színét törte vissza, a másikból viszont ezer ördög szikrázott. Jobb napjaiban csupa tűz és temperamentum lehetett, erre mutatott a neve is: Puskapor. A mérges gazda, Hans Van Ripper, az egykori vad lovas, régebben ezt a lovát szerette legjobban, s lehet, hogy az ő mérge itatta át az állatot is; annyi bizonyos, hogy ebben a látszólag öreg és girhes gebében több rejtett ördögi tűz izzott, mint a környék akármelyik kancacsikajában.
   Ichabod figurája jól illett az efféle paripára. Rövid kengyelvasa arra kényszerítette, hogy a nyeregkápáig húzza fel a térdét, két szögletes könyöke úgy meredt hátra, mint a szöcskeláb; ostorát függélyesen tartotta kezében, mint egy jogart, s amint a ló előreügetett, a lovas karjainak mozgása erősen emlékeztetett egy madár szárnycsapkodására. Kis méretű gyapjúkalap ült az orra tövén, csekély homlokát ugyanis alig lehetett másnak nevezni. Hosszú fekete kabátjának szárnyai csaknem a ló farkáig
 lobogtak hátrafelé. Igy festett Ichabod és paripája, amint Hans Van Ripper kapuján kinyargalt, s valóban, ehhez fogható jelenséggel ugyancsak ritkán találkozhatik az ember fényes napvilágnál.
   Mint mondám, gyönyörű őszi nap volt, az ég tiszta és csendes, a természet gazdag aranyruhát öltött, s ehhez mindig a bőség képzeteit kapcsoljuk. Az erdők már a barna és sárga józan színeibe öltöztek, a kényesebb fák lombjaira a fagy a narancs, bíbor és skarlát ragyogó színeit festette. Magasan az égen vadkacsarajok húztak; a nyírfa- és feketedió berkekből mókusmakogást lehetett hallani, a közeli tarlóról meg időnként felhangozz a fürj méla füttye.
 Az apró madarak búcsúlakomára gyülekeztek. A dús vigalomban repdesve, csiripelve, hancúrozva, a bőség és változatosság terített asztalán személyesen válogatva, szálltak bokorról bokorra, fáról fára. Hangos, civódó szóval ott röpdösött a nyíltszívű vörösbegy, zöldfülű vadászok kedvelt madara; ott volt a csicsergő rigók fekete falkája, az aranycsőrű harkály is karmazsin taréjával, fekete gallérkával, fényes tollruhában; meg a selymeg, piros pöttyel a szárnya, sárga folttal a farka végén és tollbóbitás vadászsapkájában; megjelent a lármás ficsúr, a kékszajkó is, vidám kék színű kabátban és fehér alsóban; rikácsolt, fecsegett, biccentett, bókolt, hajlongott, és úgy tett, mintha a liget minden dalnokával jóban volna.
   Miközben Ichabod lassan ügetett célja felé, a bő éléstár ígéreteire mindig éber szeme élvezettel vette számba a vidám ősz kincseit. Az út mindkét oldalán almát látott; egy részük bódító bőségben még a fákon csüngött, más részük már kosarakba és hordókba rakva piacra szállításra várt, vagy hatalmas kupacokban állt készen, hogy a borsajtóba kerüljön. Távolabb hatalmas tengeriföldeket pillantott meg, az aranyló csövek előrekandikáltak sűrű levélrejtekükből, torták vagy sebtében sült pudingok ígéreteként. Alattuk, szép kövér hasukat a napnak fordítva, sárga tökök feküdtek, fényűző pástétomok dús reménységeit kínálva. Nemsokára hősünk kaptárak édes illatát árasztó hajdinamezőkhöz ért, s amint ezeken végigtekintett, lelkében a jövendő gyengéd ígéreteként jól megvajazott, mézzel vagy sűrített szörppel jól megöntözött, Katrina Van Tassel saját gyengéd párnás kacsói által készült palacsinták képe jelent meg. Amint elméjét sok édes, cukorral tetézett képzettel táplálta, Ichabod annak a hegyvonulatnak az oldalába ért, amely a Hudson-folyó néhány legszebb tájára tekint. Nyugat felé a nap széles korongja fokozatosan tűnni kezdett. A Tappan Zee széles öblének mozdulatlan és üvegsima víztükrén csak itt-ott nyújtotta meg a távoli kék árnyát egy-egy lágyan kelt hullám. Pár sárga felhő csüngött az égen, leheletnyi szellő sem mozdította őket. A látóhatár aranyos tündöklése fokozatosan tiszta almazöld színre változott, majd a déli mennybolt mély kékben ragyogott. A folyópart egyes szakaszai fölött meredő szakadékok erdőborította peremét még megvilágították a búcsúzó nap tétova, késő sugarai, még jobban kiemelve a sziklás oldalak bíborát és mélyszürke színét. A távolban egy vitorlás naszád ődöngött, nyilván a dagály sodrására bízva magát, hiszen vitorlái ernyedten, haszontalanul csüngtek az árbócokon. S mivel az ég tükörképe a csendes víz mentén mindenütt visszaragyogott, úgy tűnt, mintha a hajó az égen függene.
   Ichabod estefelé érkezett Van Tassel úr kastélyába, amelyben akkorra már ott tolongott a környék színe-virága. Öreg gazdák - szikár, cserzett arcú fajta - háziszőttes kabátokban és térdnadrágokban, mesés óncsatokkal ékített óriási cipőkben. Mellettük apró, fürge, hervadt hölgyeik, szorosra kötött főkötőkben, hosszú derekú, rövid szoknyákban, háziszőttes alsószoknyákban, melyek ollókat, tűpárnákat, vidám színű kartonzsebeket rejtettek ráncaik közt. Gömbölyű leányzók, csaknem oly ódivatú öltözékben, mint anyáink; holmi városi újítás jelét csupán egy-egy szalmakalap, csinos szalag vagy netán fehér szoknya mutatta. A fiak rövid, szögletes szabású, kövér rézgombokkal díszített kabátot viseltek, hajukat a kor divatja szerint, hacsak tehették, angolnabőrrel fonták copfba, mivel az egész vidéken az a nézet uralkodott, hogy az angolnabőr a hajat hathatósan táplálja és erősíti. A nap hőse persze a Csontos Brom volt, aki Vadördög nevű kedvenc lován érkezett a mulatságra. Mint gazdája, úgy ez a ló is csupa tűz és huncutság volt - nem is tudott vele más bánni. Bromot egyébként széltében
 arról ismerték, hogy csakis az olyan hamis állatokat kedveli, amely ravasz fortélyokkal állandóan a lovas nyakát veszélyezteti. Szerinte engedelmes, jól betört ló nem méltó egy bátor fiúhoz.
   Örömmel időznénk a gyönyörűség ama világának leírásánál, amely hősünk szeme elé tárult, amikor Van Tasselék úriszobájába lépett. E varázs fő forrása nem a piros és fehér színekben virító, gömbölyű leányzók hada volt, hanem egy eredeti hollandus falusi uzsonnaasztal minden gyönyörűsége, teljes őszi pompájában. Minő roskadásik púpozott tálai a sokféle süteménynek, melyek titkát csakis a tapasztalt hollandus háziasszonyok ismerték! Volt ott kőttes fánk, gyenge kuglóf, ropogós és omlós csőröge, édes sütemény, sós sütemény, gyömbéres sütemény és a sütemények egész családfája. Volt ott aztán almapástétom, őszibarack-pástétom és tökpástétom; mellette sonka és füstölt hús szeletben, továbbá ínycsiklandó tálak szilva-, őszibarack-, körte- és birsalmabefőttel, hogy ne is említsem a roston sült halak és sült csirkék légióit meg a tejes és tejszínes kancsókat, melyek mind olyan összevisszaságban gyülekeztek az asztalon, mint ahogy felsoroltam, középen a gőzpárát lehelő teáskannával - uramisten, hisz végére sem érek! Lélegzetet kellene vennem, hogy érdeme szerint fejezzem be a lakoma leírását, de már türelmetlenül vágyom mesém folytatására. Szerencsére Ichabod Crane nem sietett annyira, mint meséjének megörökítője, s így kellő áhítattal adózott minden csemegének.
   Kedves és hálás teremtés volt: mint másnak az ivástól, neki az evéstől lett jókedve, s e jókedv arányában tárult egyre szélesebbre a szíve. Evés közben a szeme folyvást körbejárt, s repesett a szíve a gondolattól, hogy egy napon e szinte elképzelhetetlen gazdagság és fény urává lehet. Majd elgondolta, mily fürgén fordítana hátat az öreg iskolaépületnek, hogyan hányna fittyet Hans Van Rippernek és minden fösvény házigazdának, s hogyan hajítana ki minden kóbor pedagógust, aki bajtársnak merné szólítani.
   Az öreg Baltus Van Tassel az elégedettségtõl és jókedvtõl széles arccal járt-kelt vendégei között, képe olyan kerekre és vidámra terült, mint a szüreti hold. Házigazdai kötelességeinek röviden, de nagy kifejezõerõvel tett eleget, egy-egy kézfogással, vállveregetéssel, hangos kacajjal és buzdító sürgetéssel, hogy "Fogjatok csak hozzá, vegyetek bátran!".
   Ekkor a fogadószobából, vagyis a hallból felhangzottak a táncra hívó zene dallamai. Öreg, õsz hajú néger muzsikált, aki már több mint fél évszázada a környék vándorzenekarának szerepét töltötte be. Zeneszáma épp oly vén és viharvert, mint õ maga. Többnyire csak két vagy három húron fûrészelt, a vonó minden mozdulatát egy-egy fejbólintással kísérve s csaknem földig hajolva, sõt a lábával is dobbantva, amikor új pár sorakozott fel a tánchoz.
   Táncmûvészetére Ichabod éppoly büszke volt, mint a hangjában rejlõ kincsre. Egyetlen végtagja, egyetlen izma sem maradt tétlen, s ha az ember elnézte teljes gõzre fûtött, lazán összeszerkesztett alakját, amint a tánctermen végigcsörtetett, azt hihette, hogy a tánc áldott patrónusa, maga Szent Virtus, személyesen jelent meg a szeme elõtt. Valamennyi néger õt bámulta.
   A gazdaság és szomszédság minden korú és termetû négerje ugyanis szintén egybegyûlt a mulatságon, miáltal minden ajtót és ablakot egész gúlákba tömörült sok fényes fekete arc töltött meg, gyönyörködve a látványban, szemük fehérjét forgatva, fültöl fülig érõ vigyorgásban villogtatva ki fehér fogsorukat. Mi mást érezhetett e percben a lurkók ostorozója, mint vidámságot és örömet? - hiszen szíve hölgye volt a táncospárja, aki az õ szerelmes, pillantásait nyájas mosollyal hálálta meg. Brom, a Csontos, viszont szerelem és féltékenység verte szívvel, duzzogva ült a sarokban.
   A tánc végzetével Ichabod figyelme bölcsebb emberek társaságára verõdött, akik a tornác egyik végében a pipáját szívó Van Tassel körül gyûltek össze, és régmúlt idõkrõl pletykáltak, a háború korának hosszú történeteire emlékezve.
   Ez a környék ama kiváltságos helyek közt tündökölt, ahol, történelem idején, bõven akadt krónikás rege és Nagy Ember. A háború alatt ugyanis itt húzódott az angol-amerikai front. Portyák színhelye volt, tele menekülttel, csordahajcsárokkal és mindenféle végbeli vitézzel. A háború óta viszont éppen elég idõ telt el ahhoz, hogy minden mesélõ a maga történetét az igazsághoz vajmi kevéssé illõ, képzeletbeli díszítményekkel ékesítse fel, és az emlékezés homályos anyagából saját magát mintázza meg minden hadi vállalkozás hõseként.
   Ilyen történetet mesélt a széles termetû, nagyképû hollandus, Doffue Martling, aki egy mellvédrõl ócska, kilencfontos vaságyúval már-már sikerrel eltalált volna egy brit fregattot, csak hát éppen a hatodik lövésnél fölpukkadt az ágyúcsõ. Egy másik idõs férfiú - gazdagabb mynheer, semhogy nevét könnyelmûen meg is említhetnõk - a whiteplainsi csatában mint mestervívó rövid kardjával oly ügyesen védett ki egy puskagolyót, hogy tisztán hallotta is szisszenését a kardpenge körül, sõt azt is, amint a markolat melett tovavillant. Bizonyítékül kész volt a markolatnál kissé meggörbült kardot közszemlére be is mutatni. De a csatában kitûnt több más férfiú is jelen volt, közülük nem egy azzal a meggyõzõdéssel, hogy jelentõs szerepet vitt a háború gyõztes befejezésében.
   De mindez eltörpült a kísértetekrõl és jelenésekrõl szóló történetek mellett, melyek ezután következtek. A környéken bõven akadt efféle legendakincs. E régi, eldugott, magányos településeken ritka bõséggel tenyésznek a helyi regék és babonák, másutt legtöbbjüket sárba tapodja az a gyorsan cserélõdõ népesség, amely hazánk egyéb helyein egymást szakadatlanul váltja. Falvaink legtöbbjében a kísértetek nemigen lelnek bátorításra, hiszen alighogy elsõ álmuk után a másik oldalukra fordulnak sírjukban, életben maradt barátaik máris alköltöznek a környékrõl, s így, mikor megszokott éji sétájukra kelnek, már nem találnak ismerõst, akit meglátogathatnának. Valószínûleg ezzel magyarázhatjuk, hogy manapság más vidékrõl, mint az õsi hollandus telepek tájáról, csak nagy ritkán hallunk kísértetekrõl.
   De mégis, e vidék természetfölötti történetekben való különleges bõségét kétségkívül az Álmosvölgy közelségének rovására kell írnunk. Ragályos már a szél is, amely e kísértetjárta helyrõl fúj, álmok és képzelmek levegõjét hozza, amely megfertõzteti az egész tájat.
   Az Álmosvölgy több lakója Van Tassel vendégei közt is megjelent, és szokásukhoz híven most is vad és csodákkal terhes legendákat huhogtak. Sok borzalmas történetet meséltek halottas menetrõl, gyásznyögésekrõl és jajgatásról, amit a szomszédos nagy fa közelében láttak és hallottak, ott ahol a szerencsétlen André õrnagy lelte halálát. A fehér lepelbe burkolt asszonyt is emlegették, aki a sötét szurdokot kísértette a Hollókõ alatt, s akinek sikítását viharterhes téli éjszakákon gyakran hallották arról a helyrõl, ahol a hóban elpusztult. A törénetek java természetesen az Álmosvölgy kedvenc kísértetétõl, a Fejetlen Huszárról szólt, akirõl legújabban is azt hallották, hogy megint járja a vidéket, és számos elbeszélõ szerint éjszakánként a templomkertben a sírok közt pányvázza ki lovát.
   Ez a templom, mivel oly elhagyatott helyen állt, nyugtalan szellemek kedvelt mulatóhelye. Magas dombon épült, fehér akácok és magas szilfák veszik körül, melyek rései közt fehér fala úgy virít elõ, mint a magány árnya mögé vonult keresztényi tisztaság. A domb enyhe lejtéssel ereszkedik a magas fáktól övezett ezüstös víztükörhöz; a fák közt a Hudson kék dombjai tûnnek elõ. Ha az ember e templom fûvel benõtt temetõkertjére tekint, bízvést hiheti, hogy a halottak békében pihennek itt. A templom egyik oldalán széles, erdõs völgy terül el, ennek alján sziklák és leomlott fatönkök közt széles medrû patak kanyarog. A patak egyik árnyas szakaszán, nem messze a templomtól, valamkor régen fahidat ácsoltak; a hídhoz vezetõ utat, de magát a hidat is a föléje boruló fák úgy beárnyalják, hogy itt még nappal is csak félhomály, éjnek idején pedig félelmetes sötétség honol. A Fejetlen Lovasnak ez volt kedvenc kísértõ tanyája, ezen a helyen találkoztak vele a leggyakrabban. Az errõl szóló történetet az öreg Brouwer, a kísértetek legeretnekebb tagadója mesélte el; részletesen ecsetelte, miképp találkozott garázda útjáról az Álmosvölgy felé hazatérõ lovassal, hogyan kellett mögéje a ló farára felülnie, hogyan vágtattak ákron-bokron, dombon-mocsáron át, amíg csak a hídhoz nem értek, hogyan változott hirtelen csontvázzá a lovas, hogyan vetette a ló az öreg Brouwert a patakba, s hogyan ugrott végül a csontváz mennydörgõ dobanással a fák fölött tova.
   Ezt a történetet háromszorta csodásabb kalanddal licitálta túl a Csontos Brom, aki a nyargaló huszárt kóbor zsokénak nézte. Elmesélte, hogy valamelyik este, mikor a szomszédos Sing Sing faluból tartott hazafelé, utolérte ez az éjszakai lovas; õ egy tál puncsot ajánlva fogadásul versenyre hívta, és a versenyt meg is nyerte volna, hiszen Vadördög a kísértetlovat könnyen lehúzta, csakhogy mikor a hídhoz értek, a huszár megugrott, és egy tûzcsóvában eltûnt.
   Ezek a mesék félhangon elmondva, ahogy a sötétben szoktak férfiak beszélgetni, miközben a hallgatók arcát csak itt-ott világítja meg a pipa félizzó parazsa, mély benyomást tettek Ichabod elméjére. Viszonzásul az utólérhetetlen szerzõbõl, Cotton Matherbõl idézett néhány részletet, megtoldva mesjét szülõállamában, Connecticutban esett csodás történetekkel, valamint álmosvölgybeli esti sétáin tapasztalt félelmetes látományokkal.
   A mulatság most fokozatosan a végéhez ért. Az öreg gazdák családjuk tagjait szekérre pakolták, aztán egy ideig még hallatszott a kocsizörgés a völgy útjai meg a távoli hegyek felõl. Az ifjú hölgyek némelyike a kedvelt legény mögött pótnyeregbe szállt, patkócsattogással keveredõ vidám kacagásuk még sokáig visszhangzott a csendes erdei táj felõl, majd fokozatosan elhalt, az iménti zajongás és mulatozás színhelye pedig ismét csöndbe és magányba burkolózott. Csupán Ichabod késlekedett még, mivel falusi szeretõk szokásához híven arra várt, hogy bizalmas kettesben tölthessen még némi idõt az örökösnõvel. Meg volt gyõzõdve, hogy most már a siker biztos útján halad.
   Nem tartok igényt rá, hogy elmondjam, mi történt e találkozásnál, mert valójában nem is tudom. De tartok tõle, hogy valaminek ugyancsak balútra kellett futnia, mivel hõsünk, nem is hosszú idõ múltán, tökéletesen kétségbe esve és reménye vesztetten kirohant. Ó, ezek a nõk, ezek a nõk! Talán az történt, hogy ez a leány csak kacér cselszövései egyikét játszotta? Lehetséges, hogy a szegény pedagógust csak csalbõl biztatta, hogy azután vetélytársa szívét nyerje meg? Ezt bizony csak a jóisten tudja, én nem. Egy szó mint száz, Ichabod olyan képpel lopakodott elõ, mint aki a tyúkülõt dézsmálta meg, nem pedig egy csinos hölgy szívét. Pillantásra sem méltatva a falusi bõségnek ama képeit, melyeken éhes szemeit annyit legeltette egykor, egyenesen az iskolaistállóba ment, s roppant udvariatlan módon, néhány alapos ökölcsapással és rúgással kiterelte paripáját a kényelmes pihenõhelyérõl, pedig a jó állat már éppen mélyen aludt, zab- és árpahegyekrõl, komló- és lóheremezõkrõl álmodozva.
   Az éj legsötétebb, kísérteties óráján indult Ichabod hazafelé, nehéz szívvel és csüggedten. Útja a Marasztófalva fölött emelkedõ magas hegyek oldalán vezetett - ugyane vidéken járt délután, s mily vidám szívvel! De most komor az éj, és komor õ maga is. Messze alatta terült el a Tappan Zee sötét, homályba mosódó roppant víztömege, felszínérõl a part mentén egy-egy csendben horgonyzó hajó magas árbóca emelkedett ki. A halálos éjféli csöndben a házörzõ kutya ugatását még a Hudson másik partjáról is meghallotta, de oly elmosódottan és gyengén, hogy ez csak fokozta még azt a benyomást, hogy míly távol került az ember e hûséges társától is. Itt-ott álmából felriasztott kakas hosszúra nyújtott kukorékolása is felhangzott, messze-messze a hegyek ölén pihenõ tanyák felõl, s úgy tûnt, mintha álombeli hangot hallana. Az életnek úgyszólván semmi jelét nem észlelte maga körül, hacsak nem nagy ritkán a bús tücsökciripelést vagy a kecskebéka mély, tompa torokhangját, amikor a szomszédos mocsárban meg-megszólalt, úgy, mint akit nehéz álom nyom, és hirtelen a másik oldalára fordul.
   A sok szellem- és kísértettörténet, amit délután hallott, most csapatostul rohanta meg emlékezetét. Az éj egyre sötétebb lett, a csillagok mintha letûntek volna az égrõl, vagy el-elbújtak a sietõ fellegek mögött. Még soha ennyire magányosnak, szomorúnak nem érezte magá. És egyre közelebb is ért a helyhez, melyet a legtöbb kísérteties történet színhelyeként jelöltek meg. Itt, az út közepén, óriási tulipánfa állt, amely messze a környezõ fák fölé emelkedve, határjelzõül is szolgált. Bütykös, fantasztikus alakzatban nõtt vastag ágai rendes fatörzsnek is beillettek, s hirtelen csavarodással hol a föld felé, hol megint az égnek tartottak. Ehhez a fához fûzõdött a szerencsétlen André tragikus története, akit itt fogtak el, s így mindenki André õrnagy fájának nevezte. Az egyszerû nép babonás tisztelettel vette körül, részben balcsillagzatú névadója sorsán szánakozva, részben pedig a különös látományok és gyászos síránkozások miatt, melyekrõl a fával kapcsolatban regéltek.
  Amint Ichabod a félelmetes fához közeledett, fütyülni kezdett; füttyszavára választ vélt hallani - pedig csak egy szélroham süvített át a száraz ágak között. Mikor még közelebb ért, mintha valami fehérséget látott volna a fa törzsének közepén csüngeni; megállt és abbahagyta a fütyülést. De amikor valójában utánanézett a dolgoknak, észrevete, hogya  fát villám sújtotta, s a felhasított kéreg alól csupaszra került a fa fehér teste. Majd hirtelen nyögést hallott - megvacogott a foga, és térdét a nyereghez verte a remegés; pedig csak két erõs faág súrlódott egymáshoz a szélben. Baj nélkül túljutott a fán. Csakhogy most új veszélyekkel kellett szembenézni.
   Vagy kétszáz yardnyira a fától kis patak szelte át az utat, majd zsombékos, fákkal sûrûn benõtt szurdokba torkollt. Ez a hely Wiley mocsara néven volt ismeretes. A patakot néhány egymás mellé illesztett göcsörtös farönk hidalta át, s az útnak amaz oldalát, ahol a patak az erdõt érte el, barlangi sötétségbe borították a vadszõlõindákkal sûrûn benõtt tölgyek és vadgesztenyék. E hídon átkelni szörnyû megpróbáltatásszámba ment. Ezen a helyen ejtették ugyanis foglyul a szerencsétlen Andrét, e szõlõbokrok és vadgesztenyefák oltalma alatt álltak lesben azok az izmos parasztok, akik aztán lecsaptak rá. A patak azóta is kísértetjárta hely hírében áll, és szörnyû félelem fogja el az iskolás fiút, ha sötétedés után magányosan kell a patakon átkelnie.
   Amint hõsünk a patakhoz közeledett, szíve hevesen vert, de mégis, minden elszántságát összeszedve, lovát jó néhányszor oldalba rúgva, megpróbált a hídon gyorsan átnyargalni; ám a csökönyös vén jószág, ahelyett, hogy elõrement volna, hátramozgásba kezdett, s oldalával a kerírésnek rohant.
   Ichabod, kinek rettegését a késedelem csak fokozta, a másik oldal felé rángatta a gyeplõt, s szenvedéllyel rugdosta az állat oldalát az ellenkezõ irány felé; minden hiába, a paripa megindult ugyan, csakhogy az út másik oldala felé, szeder- és égerbokrok sûrûjébe.
   Iskolamesterünk most az ostort és sarkantyút egyszerre alkalmazta a jó öreg Puskapor ösztövér bordáin, mire az állat fújva és horkantva elõrerohant ugyan, de pont a híd elõtt oly hirtelen állt meg, hogy feje felett csaknem átvetette lovasát. Éppen ebben a pillanatban Ichabod érzékeny fülét a híd felõl lottyanó lépések zaja ütötte meg. S ekkor a berek sötét árnya alatt iszonyú, idomtalan, fekete és feltornyosuló valaminek körvonalait pillantotta meg. A valami nem mozdult, úgy látszott, hogy a félhomályban résen áll, hogy mint gigászi szörnyeteg az utasra vesse magát.
   A megrettent pedagógus fején minden hajszál égnek meredt a borzadálytól. Mit tegyen? Visszaforulni, menekülni már késõ, s különben is, kísértet vagy gonosz szellem elõl - feltéve, hogy az akadt útjába - úgysincs menekülés, hiszen azok a szél szárnyán repülnek. Ezért, a bátorság némi látszatát magára erõltetve, dadogva megszólalt: "Ki vagy?". Nem kapott választ. Még izgatottabb hangon megismételte a kérdést. Megint nem érkezett válasz.
   Újra megsarkanytyúzta a hajthatatlan Puskapor oldalát, és szemét lehúnyva önkéntelen buzgósággal egy zsoltárdallam éneklésébe fogott. Ekkor a hõsünk rémületét okozó sötét árny is megmozdult, s egyetlen iramodással meg szokelléssel az út közepén termett. Bár az éj sötét volt és komor, az ismeretlen alakjának körvonalait most már valamennyire ki lehetett venni. Hatalmas termetû lovasnak látszott, aki jól megtermett fekete lovon ült. Semmi jelét nem mutatta sem ellenséges, sem barátságos szándéknak, csak éppen az öreg Puskapor vak oldala mellé szegõdött, aki addigra már lekûzdötte félelmét és csökönyösségét.
   Ichabod, ki ehhez az éjféli utitárshoz vajmi kevés kedvet érzett, s kinek most eszébe jutott Csontos Brom, kalandja a Nyargaló Huszárral, meggyorsította lova lépteit, remélve, hogy maga mögött hagyhatja az éji lovast. Ám az idegen is ugyanolyan gyors ügetésbe kezdett. Ichabod megállt, majd lépésben poroszkált, gondolva, hogy hátramarad - de ugyanígy tett a másik is. Most már hõsünk szíve összeszorult; újra megpróbálta zsoltárosénekeit dalolni, de szikkadt nyelve a szájpadlásához tapadt, egyetlen zengzetet nem tudott kiadni. Kitartó útitársának konok, rosszkedvû halgatásában volt valami titokzatos, valami borzasztó. Hamarosan ki is derült a hallgatás félelmetes oka. Mikor a lovasok egy emelkedõhöz értek, ahol az ég világosabb hátterében Ichabod útitársa köpenybe burkolt, óriás termetének körvonalait kivehette, rémülettel vette észre, hogy az alaknak - nem volt feje! És rémülete még fokozódott, amikor meglátta, hogy a fej, melyet a lovasnak a vállán kellett volna viselnie, ölében, a nyeregpánthoz támasztva pihent. Ichabod rémülete most már borzadállyá fokozódott, s ezért ostorcsapások és rúgások özönét záporozta Puskaporra, remélve, hogy gyors iramodással elhagyhatja útitársát, de a kísértet gyors nyargalással mellette maradt. Ekkor bõsz vágtába kezdtek mindketten, árkon-bokron át; csak úgy repült a kõ, és szikrázott a patkó minden ugratásnál. Ichabod vékony öltönyének szárai lobogtak a szélben, míg õ maga hosszú, sovány testével elõreborult a ló nyakán, hogy ezzel is könnyítse a menekülést.
   A lovasok most elérték az Álmosvölgybe kanyarodó utat; de Puskapor, mintha démon szállta volna meg, nem erre, hanem ellenkezõ irányba, a bal oldali lejtõs útra tért. Ez az út homokos völgyön át vezet, mintegy negyedmérföldnyi szakaszon a két oldalát szegélyezõ fák árnyékában halad, majd eléri a kísérteties történetekrõl nevezetes hidat; a mögött domborodik már a zöld tetõ, melyen a fehérre meszelt templom áll.
   Mind ez ideig az ügyetlen lovasnak a ló rémülete némi elõnyt adott a hajszában. De amikor a völgyön át vezetõ út felénél tartottak, elszakadt a nyeregtartó heveder, s érezte, hogy a nyereg kicsúszik alóla. Megpróbálta ugyan a kápánál fogva tartani, de ez hiú kísérlet maradt. Épp hogy idejében megkapaszkodott Puskapor nyakában, a nyereg máris a földre hullt - hallotta, amint üldözõje végigtapos rajta. Ekkor egy pillanatra ugyan átvillant agyán a Hans Van Ripper haragjától való rémület, mivel a gazda vasárnapi nyergét hagyta el - de hát hosszabb idõ most nem jutott ilyen apró félelmekre, hiszen a kísértet már a sarkába ért, s mint afféle kocalovas, hõsünk csak nagy üggyel-bajjal tudott a ló hátán megkapaszkodni, hol jobbra, hol balra csúszva, hol meg a ló éles gerincére zökkenve oly erõvel, hogy majd kettészakadt belé.
   Egy tisztás felbukkanása a fák közt most azzal kecsegtette, hogy a templomhoz vezetõ híd már nem lehet messze. Egy csillag reszketeg, ezüst visszfénye a patak vizében meggyõzte, hogy nem tévedett. Majd a túloldalon megpillantotta a fák törzse közt halványan elõfehérlõ templomfalakat. Jól emlékezetébe idézte a helyet, ahol a Csontos Brom-mal versenyre kelt kísértet eltûnt. "Csak a hidat érhetném el - gondolta Ichabod -, meg volnék mentve." De abban a pillanatban már hallotta is, hogy a fekete paripa, zihálva és fújva, egész közel a sarkába ért; forró leheletét is érezni vélte. Újabb görcsös rúgás Puskapor bordái közé, s a ló máris a hídra ugratott, majd végigmennydörögve a visszhangzó deszkákon, a másik oldalra ért. Most Ichabod hátranézett, várva, hogy üldözõje a dolgok rendje és módja szerint kénköves láng között eltûnjön. Ehelyett azt láta, hogy a gonosz szellem éppen abban a pillanatban felemelkedik a kengyelben, és tulajdon fejét hajítja felé! Ichabod megpróbálta kicselezni a borzasztó lövedéket, de már késõn. Iszonyú csattanással pont homlokon találta, és fejjel lefelé a porba döntötte, míg Puskapor, a fekete paripa és a kísértetlovas forgószélként száguldottak tova.
   Másnap reggel az öreg lovat nyereg nélkül és a lába elé hullt kantárral a gazda kapuja elõtt találták meg, amint éppen józanul ropogtatta a füvet. Ichabod viszont nem jelent meg a reggelinél, majd eljött az ebédidõ is, de Ichabodnak még mindig se híre, se hamva. A gyerekek eljöttek az iskolába, tétlenül lõdörögtek a patak partján, iskolamesterükenk nyoma sem volt. Ekkor már Hans Van Ripper némi nyugtalanságot érzett a szegény Ichabod, valamint nyergének sorsa miatt. Nyomozni kezdtek, s a szorgos kutatás eredményt is hozott.
   A templomhoz vezetõ út egyik szakaszán megtalálták a sárba tiport nyerget. Mélyen e talajba vágódott patkónyomok vezettek egészen a hídig, szédítõen gyors nyargalásról tanúskodva; a hídon túl, a patak partján, azon a helyen, ahol egy kiöblösödésben a legmélyebb és legfeketébb a víz, megtalálták a balsorsú Ichabod kalapját. Közvetlenül a kalap mellett egy összezúzott tök hevert.
   Felkutatták a patakot is, de az iskolamester hulláját nem találták meg. Hans Van Ripper, mint az iskolamester földi hagyatékainak gondnoka, megvizsgálta a bugyrot, mely összes földi javait tartalmazta. E javak jegyzéke: két és fél ing; két nyakravaló; egy vagy két pár gyapjúharisnya; egy ócska kordbársony térdnadrág; egy rozsdás beretva; erõsen szamárfüles zsoltároskönyv; egy rekedt hangsíp. Az iskolaépület bútorzata és könyvei községi tulajdont képeztek, a következõ kötetek kivételével: "A boszorkányság története" Cotton Mathertõl, "Új-angliai almanach", valamint egy álomfejtõ és jövendõmondó könyv. Ez utóbbi kötetben erõsen telefirkált és pacás miniszterpapír rejtõzött, emlékéül ama eredménytelen erõfeszítésnek, melyek a Van Tassel örökösnõ tiszteletére szánt versek lemásolására fejtettek ki. A mágia ezen mûveit a költõ macskakaparmánnyal együtt Hans Van Ripper a lángok martalékául vetette, s egyben elhatározta, hogy gyermekeit többé nem küldi iskolába, megjegyezve, hogy ebbõl az egész írás-olvasásból semmi jó nem származik. Pénzét, ami kevés lehetett (bár negyedévi fizetését egy-két nappal elõbb kapta meg), eltûnése idején bizonyára magánál hordta az iskolamester.
   A rejtélyes esemény a következõ vasárnapon sok találgatásra adott alkalmat a templomban. Bámészkodók és pletykázók csoportjai verõdtek össze a templomkertben, a hídnál és azon a helyen, ahol a kalapot meg a tököt megtalálták. Emlékezetbe idézték Brouwer, a Csontos és még egy csomó ember elbeszéléseit, valamennyit szorgosan egybevetették, fejüket csóválták és arra a következtetésre jutottak, hogy Ichabodot a Nyargaló Huszár ragadta el. Mint legényembert, aki adósságot sehol hátra nem hagyott, hamar elfeledték. Az iskolát a völgy másik részébe helyezték, új pedagógus uralma alá.
   Igaz, egy öreg gazda, éppen az, akinek elbeszélésébõl a kísérteties történet ránk maradt, jó pár évvel utóbb New Yorkban tett látogatásáról azzal a hírrel jött haza, hogy Ichabod Crane még mindig él, hogy a környéket részben a Hans Van Rippertõl és a kísértettõl való félelmében hagyta el, részben pedig ama szívfájdalom miatt, mely azzal érte, hogy az örökösnõ oly hirtelen adta ki az útját; hogy innen távoli országrészbe költözött, ott is tanított, közben elvégezte a jogot, ügyvédi oklevelet szerzett, politikus lett, választási harcokban vett részt, írt az újságokba, s végül kinevezték a Tyúktörvényszék bírájává.
   Csontos Brom is, aki nem sokkal vetélytársa eltûnése után diadallal oltárhoz vezette a virágzó Katrinát, egyes megfigyelõk szerint igen sokatmondóan bólogatott, amikor Ichabod történetére terelõdött a szó, és derûsen felkacagott, valahányszor a tököt említették; így hát egyesek gyanítani kezdték, hogy többet tud a dologról, mint amennyit el akar mondani.
   De az öreg falusi asszonyok, akik az efféle dolgok legilletékesebb bírái, a mai napig is azt állítják, hogy Ichabod Crane-t természetfölötti erõk tüntették el, és téli estéken a tûzhely mellett környékszerte szívesen mesélik ezt a történetet. A híd még inkább, mint valaha, babonás félelem tárgya lett. Ez lehet az oka, hogy az utat néhány éve áthelyezték úgy, hogy most a malomtó mentén visz a templomhoz. Az elhagyatott iskolaépület hamarosan düledezni kezdett, s ezt a helyet, mint mondják, gyakran kísérti a szerencsétlen pedagógus szelleme, és a parasztfiúk, amikor csendes nyári estéken a mezõrõl hazafelé ballagnak, gyakran azt képzelik, hogy az õ hangját hallják a távolból, amint bús zsoltáros dallamot kántál az Álmosvölgy csendes magányában.

Utóirat

mely Knickerbocker úr hagyatékában találtatott, saját keze írásával

   A fenti történetet csaknem szó szerint úgy írtam le, ahogy azt az ódon Manhattoes, vagyis New York város tanácsának ûlésén hallottam elbeszélni: az ûlésen sokan részt vettek a város legbölcsebb és legjelesebb polgárai közül. A mesélõ kellemes külsejû, kopottas, úriemberforma öreg férfiú volt, pepita ruhában, szomorkásan tréfás arckifejezéssel; erõsen gyanakodtam, hogy szegény ember lehet, mivel annyira erõlködött, hogy a többieket szórakoztassa. A mesét általános nevetés és helyeslés követte, fõként néhány helyettes városatya részérõl, akik az idõ nagyobb részét szundikálással töltötték. De volt egy magas, száraz képû, komor tekintetû öregúr, aki mindvégig komoly, sõt szigorú arcot mutatott; idõnként karba fonta kezét, ingatta a fejét, és a padlóra tekintett, mintha bizonyos kételyeket táplálna elméje. Ama megfontolt emberek egyike volt, akik csupán indokolt esetben nevetnek, és csakis akkor, ha a törvény és a ráció mellettük áll. Mikor a társaság többi tagjának vidámsága elült és a csend újra helyreállt, emberünk, egyik könyökét a szék karfájára, másik karját csípõre téve, csekény, de igen tudósan ható fejmozdulattal és szemöldökrándítással megkérdezte, mi a történet morálja, és minek bizonyítására szolgál.
   A mesélõ, aki fáradalmai végeztével frissítõként éppen egy pohár bort emelt az ajkához, néhány pillanatra megállt, végtelen tiszteletet sugárzó arckifejezéssel a kérdezõre tekintett, poharát lassan az asztalára helyezte, és kifejtette, hogy a történet, igen logikusan, azt szándékszik bizonyítani, hogy:
- Nincs az életben olyan helyzet, amelynek ne volnának elõnyei és örömei - feltéve, hogy a tréfát úgy fogadjuk el, ahogy ér bennünket;
   következésképp, aki kísértethuszárokkal nyargal versenyt, könnyen zabolátlan lovon találhatja magát;
   ergo, ha egy falusi iskolamester kosarat kap egy hollandus örökösnõ kezébõl, biztosra veheti, hogy magas polcra jut valamely államhivatalban.
   A megfontolt öregúr még tízszer szorosabbra vonta szemöldökét e magyarázat után, minthogy a szillogizmus érvelése mélyen zavarba hozta; közben, úgy vettem észre, a pepitaruhás kissé szemtelen diadalérzettel bámult vissza rá. Végül az öregúr megjegyezte, hogy mindez rendben is volna, de a történet mégis kissé extravagánsnak tûnik - egy-két részletének valóságában kételkedik.
   - Szavamra, uram -  válaszolta a mesélõ -, ami azt illeti, jó felét magam sem hiszem.