ARTUR E. POWELL

 

 

A KAUZÁLIS TEST






Számítógépes változat: Szabari János, 2002.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Teozófiai Társulat

 

 

 

 

 

                                                                  Ajánlás

Ezt a könyvet, mint három elődjét is, hálával és megbecsüléssel ajánlom mindazoknak, akiknek fáradhatatlan munkássága és kutatása rendelkezésemre adta azt az anyagot, amelyből összeállítottam.

A.   E. Powell

 

 

Bevezetés



Ez a könyv a negyedik és az utolsó az ember testeivel foglalkozó sorozatban. Az egész sorozatban ugyanazt a módszert folytattam. Körülbelül negyven, főként dr. Annie Besant és C. W. Leadbeater által írott könyvet tanulmányoztam át gondosan, az így megismert anyagot osztályoztam, és a megfelelő fejezetekbe rendeztem, hogy a modern Teozófia tanulmányozóinak összefüggő és folyamatos beszámolót adjak az ember finomabb testeire vonatkozólag.

 

Elmondhatom, hogy ebben a négy könyvben mindaz megtalálható, amit az Ősi Bölcsességnek a fent említett két úttörője kiadott e tárgyról, kivéve bizonyos különleges tárgyra vonatkozókat (például az Okkult Kémia).

 

A szerző ezért reméli, hogy a beható munka, amely közel három és fél éven át tartott, nem volt hiábavaló, és sokaknak segítségére lesz, hogy könnyebbé tegye azon az ösvényen az utat, melyet el akarnak érni a modern Teozófia tanításainak megértésében.

1. FEJEZET

ÁLTALÁNOS LEÍRÁS


Midőn eljutottunk a kauzális test tanulmányozásához, munkánk új fázisába lépünk, és az ember fejlődésének áttekintésénél sokkal nagyobb lendületet kell vennünk, mint eddig. Ennek az az oka, hogy míg az éteri, asztrális és mentális testek csak egy emberi testet öltésen át léteznek, azaz ezek határozottan halandóak, addig a kauzális test az ember fejlődésének egész tartama alatt tart, s ezért relatíve halhatatlan. Ezért mondjuk szándékosan, hogy relatíve, mert amint majd megfelelő helyen látni fogjuk, van egy pont, ahol az ember, midőn tisztán emberi fejlődését befejezte, elkezdi ember feletti fejlődését, és ténylegesen elveszti azt a kauzális testet, amelyben fejlődésének elmúlt korszakaiban élt és növekedett.

 

Ezért, midőn az ember kauzális testével foglalkozunk, már nem időzünk a személyiségénél, és nem tekintjük ennek bármelyik eszközét, és nem nézzük ennek saját álláspontjából, hogyan szolgálja annak a valódi embernek a fejlődését, aki használja azokat. Ehelyett nézőpontunkat fel kell emelnünk magához az emberhez, felülről tekintve a személyiség eszközeire, úgy tekintve azokat, mint oly sok időleges eszközt, amit magának az embernek használatára készítetek, és elvetették, mint törött szerszámokat is elvetnek, ha céljukat betöltötték.

 

Azonkívül, hogy tanulmányunk érthető legyen, meg kell találnunk, és tanulmányoznunk kell a kauzális test születését, vagyis hogyan alkották azt első ízben: Ha kimutattuk eredetét, azonnal meglátjuk, hogy végnek is kell lennie, s azt is, hogy az öntudatnak kell egy másik alakjának is lennie, ami a kauzális testet használja éppen úgy, amint az Ego használja a kauzális testben a személyiség eszközeit. Ez a másféle öntudat természetesen az emberi Monád. Ezért, hogy tökéletesen megérthessük azt a részt, amit a kauzális test az emberiség fejlődésének óriási történetében játszik, tanulmányoznunk kell a Monádot is.

 

Ezért, hogy a kauzális testről szóló tanulmányunk érthető legyen, rövid körvonalakban le kell írnunk a fejlődés terének kialakulását, az élet birodalmainak megalkotását és a Monádoknak felmerülését az anyagi univerzumban, az életnek fokozatos kifejlődését a csoportlelkekbe, míg megszámlálhatatlan korszakok elteltével elérkezett az egyéniesülés időpontja, midőn a kauzális test először jelenik meg a színen.

 

A továbbiakban a sorozat előző könyveiben használt módszert fogjuk követni. Először a kauzális test működésével, szerkezetével fogunk foglalkozni, a kauzális gondolat természetével, a kauzális test tulajdonságaival és fejlődésével, és az életnek azzal a részével, amelyet az egyén a halál után tölt el a felső mennyországokban.

 

Azután teljesebben kell tanulmányoznunk az Egot, aki lakja és használja a kauzális testet, és kivetíti belőle az egymásra következő személyiségeket a reinkarnációs ciklusokba. Meg kell vizsgálnunk a „trishná”-nak, „szomjúságnak” nevezett jelenséget, ami a reinkarnáció igazi oka, a permanens atomokat és a reinkarnáció technikáját; azt a magatartást, amit az Ego tanúsít az egész reinkarnációs folyamattal és a személyiségekkel szemben, melyeket kivetít az alsó világokba. Az Egonak a személyiséghez való egész viszonyát, a vele való kapcsolatot, és a módot, ahogyan azt használja, szintén gondosan meg kell vizsgálnunk.

 

             Azután le kell írnunk, amennyire lehetséges, az Egonak saját síkján való életét. Végül az Egonak „mennyei atyjá”-hoz a Monádhoz való kapcsolatával zárjuk le hosszú történetünket.

2. FEJEZET

A FEJLŐDÉS TERE


A „fejlődés tere” kifejezés alatt az anyagi világegyetemet értjük, ahol a fejlődésnek meg kell történnie. Szigorúan véve az élet, illetve szellem és az anyag nem elkülönült a világban, és azok nem különböző lételemek, hanem inkább egy noumenonnak a két különböző pólusai. Azonban az intellektuális elemzés és tanulmányozás céljaira megfelelőbb, ha ezt a két aspektust vagy pólust úgy tekintjük, mintha különbözőek és különállóak lennének, oly módon, mint például az építő többé-kevésbé különállóan tervezi és osztja fel épületeit, bár ezek csupán csak absztrakciói egy dolognak - magának az épületnek.

 

A fejlődés tere naprendszerünkben hét síkból vagy világból áll, ezeket három csoportra lehet felosztani: 1. csakis a Logosz megnyilvánulásainak tere; 2. a rendes fejlődés feletti tér és 3. a rendes emberi, állati, növényi, ásványi és elemi birodalmak.

 

Az első két sík az Adi és Anupadaka. (Ezeknek nincs megfelelő magyar szavuk Az Adi szó szerint elsőt jelent, az Anupadaka pedig köntös nélkülit.) E síkokat úgy tekintjük, hogy azok már léteznek, mielőtt a Naprendszer kialakult. Az Adi síkot úgy lehet elképzelni, hogy csak annyit tartalmaz a tér anyagából, (amit grafikusan pontokkal jelképeznek), amennyit a Logosz kijelöl, hogy megformálhassa annak a rendszernek az anyagi alapját, amelyet alkotni készül.

 

Az Anupadáka síkot grafikusan vonalakkal szokták jelezni, és úgy lehet elképzelni, hogy itt az előbbi anyagot a Logosz már módosítja, és az színezve van az Ő mindent meglelkesítő tudata által, ami ezáltal különbözik bizonyos módon egy másik naprendszer megfelelő síkjától.

 

Ezt az előkészítő munkát más módon és más jelképekkel is lehet illusztrálni: az egyik a Logosz tudatának hármas megnyilvánulását mutatja, a másik a hármas változást az anyagban, ami az öntudat hármas változásának felel meg.

 

Egy üres kör jelzi a színteret, a kör közepén egy ponttal (1.) a Logosz megjelenik a szférában, (2.) a Logosz háromfelé ágazik el ettől a ponttól a kör kelületéig; (3.) a Logosz tudata önmagába tér vissza, és a kör minden egyes pontjával érintkezve a három alapvető aspektus egyikében nyilvánul meg: akarat, bölcsesség, tevékenység. E három aspektus, vagy megnyilvánulási fázis egyesülése alakul ki, és az alapháromszöget vagy az anyaggal való érintkezést mutatja. Ez a háromszög azzal a másik háromszöggel együtt, ami a középponttal érintkezik, mutatja az isteni négyszöget vagy a kozmikus négyességet.

 

Most nézzük az egyetemes anyagban létrejövő változásokat. Az üres kör jelzi a szűz anyagot, a kör a ponttal a Logoszt, amint megjelenik az anyag szférájában, a pont rezeg a középpont és a kerület között, egy vízszintes vonallal jelezve az anyag és a szellem különállását, a kör két vonallal, egy vízszintessel és függőlegessel kettéosztva alakítja az elsődleges kereszt jelét a körben. A kereszt ezért az Atyától (a pont) és a Fiútól (átmérő) „halad”, és képviseli a harmadik Logoszt, a teremtő Elmét, az isteni Tevékenységet, ami mint Teremtő kész a megnyilvánulásra.

 

 

 

3. FEJEZET

A MONÁD MEGJELENÉSE

 

Mielőtt a harmadik Logosz teremtő tevékenységét és a fejlődés terének részletes előkészítését tárgyalnánk, meg kell emlékeznünk a Monádok, illetve öntudat egységek eredetéről, akiknek az anyagban való fejlődése céljából készítették elő a világegyetem terét. Egy későbbi fejezetben még vissza fogunk erre térni.

 

Ezeknek az egységeknek a milliárdjai, akiknek ki kell fejlődniük az eljövendő világegyetemben, az isteni életben lettek létrehozva, mielőtt még fejlődésünknek terét megalkották. Erről a kiáramlásról egy ősi hindu könyvben van megírva: „AZ akart: Meg kell sokszorozódnom, és megszületnem.” Így keletkezett a Sok az Egyben, az akarat ténykedése folytán. Ez az akarat az első Logoszé, a megoszthatatlan Úré, az Atyáé.

 

A Monádokat a Legfelsőbb Tűz szikráinak „Isteni töredékek”-nek nevezik. A Titkos Tanítás I. részében ezt olvashatjuk: "Emeld fel tekintetedet, oh Lanu; látod az egy, de megszámlálhatatlan fényt feletted, amint a sötét, éjféli égen ragyognak? Egy lángot látok, oh Gurudeva, számtalan elkülöníthetetlen szikrát látok ragyogni benne.” A láng Ishvara, megnyilvánulásában mint első Logosz, az elkülöníthetetlen  szikrák a Monádok; az emberiek és az egyebek. Az „elkülöníthetetlen" szót különösen meg kell jegyeznünk, mert ez jelzi, hogy a Monádok maga a Logosz.

 

A Monádokat tehát, mint az isteni élet töredékeit lehet meghatározni, akik mint egyéni lét az anyagnak a legfinomabb hártyája által vannak elkülönülve. Oly finom anyag ez, hogy míg mindegyiknek külön lakot ad, nem nyilvánul meg semmi akadály az így mintegy tokba zárt életnek szabad kölcsönhatásában, az őt körülvevő életekkel.

 

A Monád ennélfogva nem tiszta öntudat. A valós (konkrét) univerzumban az öntudat és hüvelye mindig együtt vannak, bármily szubtilis is ez a hüvely; úgyhogy ez az öntudategység elválaszthatatlan az anyagtól. Így a Monád: öntudat, plusz anyag. A Teozófia Monádja a hindu filozófia Jivatmája, a sankya filozófia Purushája és a Vedanta filozófia sajátságos ÉNje.

 

A Monádok élete tehát az Első Logosz élete, őket az Egy Atya Fiainak is lehet tekinteni, amint a Második Logosz is az Atyának Fia. De a Monádok a fiatalabb fiak, akiknek isteni ereje nem tud működni a saját síkjuknál - az Anupadakánál - sűrűbb anyagban; míg a Másodík Logosz, a fejlődés korszakaival maga mögött, készen áll, hogy gyakorolja isteni erőit, „az elsőszülött a számtalan testvér között.”

 

Míg a Monádok életének gyökere az Adi síkon van, ők maguk az Anupadaka síkon élnek; mindaddig eszközök nélkül, melyen keresztül kifejezhetnék magukat, várván „Isten Fiai megnyilvánulásának napját.” Itt maradnak mindaddig, amíg a Harmadik Logosz elkezdi megnyilvánulásának külső művét, megalakítván az objektív univerzum anyagát. Ezt a munkát a következő fejezetben írjuk le.

 

Ezeket a Monádoknak nevezett tudat-egységeket úgy írják le, mint fiakat, akik a teremtő korszak kezdete óta az „Atya kebelében” tartózkodtak, „ahol még nem voltak érettek a szenvedés által”. Ezek mindegyike - az athanázi hitvallás szavai szerint – „egyenlő az Atyával

az istenséget tekintve, de kisebb (alsóbbrendű) az Atyánál az emberséget tekintve.” Mindegyiküknek le kell ereszkednie az anyagba, abból az okból, hogy „minden dolgok alája legyenek neki vetve”. (Pál I. levele a Corintusbeliekhez 15:28) „Így elvettetik erőtlenségben és feltámasztatik erőben”. (U. ott. 15:43) Sztatikus állapotból, beburkolva az összes isteni lehetőségekbe, dinamikussá válik, szétbontva az  összes isteni erőket.

 

Míg saját síkján - az Anupadaka síkon - mindentudó és mindenütt jelenlevő, az összes többi síkokon öntudat nélküli, „eszméletlen”; dicsőségét az anyagba kell fátyoloznia, hogy mindentudó és mindenütt jelenlevő legyen az összes többi síkokon, és képes legyen az univerzum összes isteni rezgéseire válaszolni, nemcsak a legfelsőbb fokon levőkre.

 

Mivel a Monádok létezése az Első Logosztól származik, a Logosznak a megnyilvánulás iránti akarata, a Monádok akarata is. Ezért az egyéni „Én” a fejlődés egész folyamatán a Monádok által választott aktivitás. Azért vagyunk itt az anyagi világokban, mivel mi, mint Monádok élni akarunk.

 

Ez az isteni ösztönzés az életnek mind teljesebb megnyilvánulása után való törekvés, az egész természetben megtalálható, és gyakran életakarásnak nevezik. Megjelenik ez a magban, ami csíráját a fény felé löki, a rügyben, ami széttöri bilincsét és kibújik a napsütésben. Ez a teremtő erő a festőben, a szobrászban, a költőben, a zeneszerzőben, a kézművesben. Minden dolog akkor érzi magát a legélőbbnek, ha megsokasodik a teremtés által. A terjeszkedést, a növekedést az életakarat eredményezi, a siker a boldogság: élni, az öröm-élőnek lenni.

 

 

4. FEJEZET

AZ ÖT SÍK KIALAKULÁSA


A Harmadik Logosz most, a teremtő művelet folyatatásaként, a térnek anyagában működik, - a mulaprakritiban, a boldogságos Szűz Máriában - és beleönti a három tulajdonságot: a tamaszt (tehetetlenség, inercia), rajast (a mozgás) és sattvát (ritmus).

 

Így teremti a Harmadik Logosz az öt alsó sík atomjait: atma, buddhi, manas, kama, és stula (fizikai). „Fohat életre villanyozza és atomokká különíti el az ősanyagot.” Zárójelben megjegyezhetjük, hogy ezen atomok kialakításának három fokozata van:

1.      Annak a határnak a lerögzítése, amelyen belül a Logosz rezegni fog.

2.      Az atom növekedése tengelyeinek a kijelölése, azoknak a vonalaknak, melyek alakját meghatározzák; ezek megfelelnek a kristályok tengelyeinek.

3.      A rezgés mértékétől és a tengelyek egymáshoz való szögviszonyától függ az atom felülete vagy falazata.

 

     A Harmadik Logosz irányító tevékenysége alatt minden egyes sík atomjai új erőre és a vonzás és taszítás új lehetőségeire ébrednek, úgyhogy molekulákká tömörülnek össze, az egyszerű molekulák bonyolultabbakká, míg végül az öt sík mindegyikén hat alsík alakul ki. Így lesz minden síknak hét alsíkja. Az így kialakított alsíkok anyaga azonban még nem az, ami most létezik; ugyanis a Második Logosznak, a bölcsesség és szeretet aspektusának a sokkal vonzás teljesebb és összefüggőbb energiája az, ami az általunk jelenleg ismeretes anyaggá formálja azt.

 

Azonkívül az atomokban levő örvénylő áramlatokat, amiket spirillumoknak (tekervényeknek nevezünk) nem a Harmadik Logosz hozta létre, hanem a Monádok, akikkel jelenleg foglalkozunk. Ezek a tekervények a fejlődés folyamán alakultak ki teljes tevékenységre, rendszerint minden fejlődési körben egy – egy.

 

Így minden atomban megszámlálhatatlan lehetőség rejlik arra, hogy a tudat három aspektusára válaszoljon; és ezek a lehetőségek a fejlődés folyamán alakulnak ki az atomban. A Harmadik Logosznak ezt a munkáját rendszerint az Első Élethullámnak vagy Első Kiáramlásnak nevezik.

 

 

5. FEJEZET

AZ ÉLET BIRODALMAI


A Harmadik Logosz által éltetett anyagba, az isteni életnek második nagy hulláma száll alá. Ez a Második Logosztól vagy a Szentháromság második személyétől ered; ezt rendszerint Második Kiáramlásnak nevezzük. A Szentháromság második személye ekként alakot vesz fel, nemcsak a „szűz”, illetve terméketlen anyagból, hanem abból az anyagból, ami már ösztönzött a harmadik személy életével. Így tehát mind a kettő: az élet és az anyag is körülveszi őt, mint valami ruha. Ennélfogva helyes állítás az, hogy „testet a Szentlélektől és a Szűz Máriától”. Ez az igazi értelme a keresztény hitvallás eme kiemelkedő kitételének.

 

Az életnek ez a fokozatos és ellenállhatatlan áradása leáramlik a különböző síkokra és birodalmakba, és mindegyiken egy egész bolygólánc tartama alatt megmarad, ami több milliárd évet tesz ki.

 

A Második kiáramlás életét, leszállásának különböző fokain, különböző elnevezések alatt ismerjük. Mint egészet, gyakran monádi esszenciának nevezik, bár ezt a kifejezést arra a részére kellene korlátozni, ami csak a különböző síkok atomi anyagába van öltözve. Ezt az elnevezést eredetileg azért adták neki, mert készen állott arra, hogy a permanens atomokat Monádokká alakítsa.

 

Midőn az egyes síkok alsó alsíkjainak, (azaz az atomi alatt levő összes síkoknak, melyek molekuláris anyagból állanak), anyagát meglelkesíti, monádi esszenciának nevezik. Ezt a nevét a középkori okkultistáktól vették kölcsön. (Lásd erre vonatkozóan a Mentális test c. mű II. fejezetét.)

 

Ha a kiáramlás elérte a mentális sík legfelső fokát, nagy tömegű atomi mentális anyagot lelkesít meg. Ebben, annak legegyszerűbb állapotában, az atomokat nem egyesíti molekulákká, testet alakítsanak önmagáét, hanem egyszerűen a vonzás következtében, hatalmas összenyomó erőt alkalmaz. Miután összevonta az anyagot a kauzális síkon, azt azzá egyesíti, ami ezen a fokon megfelel a szubsztanciának, és ezekből alakítja a formákat, melyekben lakik. Ezt nevezzük Első elemi birodalomnak.

 

Mivel itt a monádi esszenciának a lefelé vezető ívével van dolgunk, az ő részére a haladás az anyagba való leszállást jelenti, ellentétben velünk, akik a felső síkok felé haladunk. Ezért ez az esszencia mi vagyunk, de talán helyesebb lenne azt mondani, hogy kevésbé involvált, mivel evolúciója a kifejezés szószerinti értelmében, még nem fejeződött be.

 

Az Első elemi birodalomnak hét alosztálya van, az első egyezik az első alsíkkal, a második, harmadik és negyedik a második alsíkkal az ötödik, hatodik és hetedik pedig a harmadik alsíkkal. Miután egy egész lánc-időszakot töltött el a legkülönbözőbb formákon át fejlődve, ezen a fokon az élethullám, mely az egész idő alatt állandóan lefelé nyomult, annyira azonosítja magát ezekkel a  formákkal; hogy periodikus elfoglalásuk és azokból való visszavonulás helyett képes arra, hogy állandóán elfoglalja, és önmaga részévé tegye azokat Ha ezt a fokot elérte, időlegesen még alacsonyabb formákat is elfoglalhat. Ehhez képest a mentális sík alsó (rupa) fokán foglal el formákat, és itt, mint második elemi birodalom ismeretes. Jegyezzük meg, hogy a meglelkesítő élet a felső vagy kauzális fokon tartózkodik; míg az eszközök, melyeken keresztül megnyilvánul, az alsó mentális fokon.

 

A második elemi Birodalom is hét alosztályra oszlik. A legmagasabb alosztály egyezik a negyedik alsíkkal, a második és harmadik az ötödikkel, a negyedik és ötödik a hatodik alsíkkal, és a hatodik és hetedik a hetedikkel. E fokon eltöltött Lánc-időszak után az állandó lefelé tartó nyomás okozta azt, hogy ez a folyamat megismétlődik. Mikor ez a folyamat az asztrális anyagban vesz fel alakokat, akkor lesz belőle a Harmadik elemi birodalom.

 

Mint már láttuk az előző könyvekben, a mentális és asztrális elemi esszenciák nagyon benső összeköttetésben állnak az emberekkel, és eszközei összetételében nagymértékben vannak jelen. Miután az élet egy teljes Lánc-időszakot töltött a Harmadik elemi világban, az ásványvilág éteri részét lelkesíti meg, és ennek életévé válik. Az ásványi fejlődés folyamán a lefelé hatoló nyomás ismét azt eredményezi, hogy az élet az elért formákkal azonosítja magát, és ezekből az ásványok még sűrűbb anyagát lelkesíti meg. Így lesz az felfogható érzékeinek számára. Az általunk ismert ásványvilág természetesen nemcsak a szorosan vett ásványokat foglalja magában, hanem a folyadékokat, gázokat és a nyugati ortodox tudomány által eddig még fel nem fedezett éteri anyagokat is.

 

Ha a kiáramlás elérte az ásványvilág középső pontját a lefelé haladó nyomás megszűnik, és a felfelé törekvés foglalja el a helyét.  A „kilehelés” megszűnt és a „belélegzés” megkezdődik. Meg kell jegyeznünk, hogyha az életnek csak egy kiáramlása lenne, ami az egyik birodalomtól a másikig halad, akkor az adott időpontban mindig csak egy birodalom 1éteznék. Ez azonban, mint tudjuk, nincs így. Ennek oka az, hogy a Logosz állandó egymásutánban küldi ki az élethullámokat, úgyhogy minden adott időpontban mindegyiket működésben találjuk. Így mi magunk emberek képviseljük ilyen hullámot; a közvetlen utánunk következő hullám most az állatvilágot lelkesíti meg, az utána következő a növényvilágot és így tovább. Ezek mind a Logosz második aspektusa kiáramlásának eredményei.

 

Az alosztályokra oszlás folyamata mindaddig tart, míg végül egyénekre, azaz emberekre oszlik. Minden egyes ember különvált és határozott lélek, bár eleinte természetesen fejletlen lélek. Ha a Második kiáramlásra mint egészre tekintünk, ezt a leáradást az őseredeti szövetek elkészítésének is tekinthetjük, melyből kellő időben a finom és sűrű testeket formálja. Ezt a folyamatot egyes ősi írásokban „szövés”-nek nevezték.

 

A Harmadik Logosz által előkészített anyagokból a Második Logosz fonalat sző, és szövedéket készít, melyből a jövőben ruhák - azaz testek - készülnek. A Harmadik Logoszt vegyésznek is gondolhatjuk, aki a laboratóriumban dolgozik, a Második Logoszt pedig szövőmesternek tekinthetjük, aki a gyárban működik.

 

A Második Logosz tehát különböző fajta szöveteket „sző”, azaz  anyagokat, melyekből később az ember kauzális és mentális teste  készül; még később az asztrális szövetből az ember asztrális teste  alakul ki. Az anyagba való elmerülés legalsó fokának elérése után, úgy az első, mint a második kiáramlás felfelé fordul, és megkezdi hosszú  felfelé vezető útját a síkokon keresztül.

 

Meg kell jegyeznünk, hogy a fejlődési folyamatnak, mely az involvált öntudattól annak kifejezéséhez vezet ki, a legkülső eszközével szerzett érintkezéseknél, vagyis a fizikai síkon kell azt elkezdenie. Az öntudat csak a kívülről jövő ütődések következtében lehet tudatában valaminek. Addig csak önmagába zárva álmodik, hasonlóan a földalatti forráshoz, kifolyást keresve. Ezzel a felemelkedési folyamattal és a Harmadik kiáramlással, ami az ember kauzális testének kialakítását eredményezi, a következő fejezetben fogunk foglalkozni.

 

Visszatérve a Második kiáramláshoz, meg kell jegyeznünk, hogy ez nemcsak majdnem végtelenül szétosztódik, hanem megkülönböztetve is megjelenik, s így számtalan millió csatornán át áramlik mindegyik síkon és alsíkon. A buddhikus síkon, mint az emberben lévő Krisztus  princípium jelenik meg; az ember mentális és asztrális testében az  anyagnak különböző rétegeit élteti; az asztrális felső részében, mint nemes érzelem, az alsóban csupán mint az életerőnek az áramlása, ami energizálja az ebben a testben lévő anyagot. Legalsó megtestesülésében az asztrális testből az éteri csákrámokba árad, ahol a Kundalinivel találkozik.

 

Közben azt is megjegyezhetjük, hogy a Kundalini vagy a Kígyótűz, ami az emberi test belsejéből buzog fel, az Első kiáramláshoz (Harmadik Logosz, Szentlélek) tartozik, és mindegyik síkon létezik, de erről nem sokat tudunk. Ez a Kundalini erő természetesen teljesen különálló a Pránától, mely a Második kiáramláshoz tartozik, és Foháttól is, vagyis a fizikai energia mindenféle alakjától: elektromosság, hő, stb. (A Kundalinire vonatkozólag lásd még az előző könyvekben elmondottakat is.)

 

A Kundalini nem az a része az Első kiáramlásnak, ami a kémiai elemek felépítésének munkájával van elfoglalva; az inkább az erő további fejlődésének a természete, amely erő oly elemek központja, mint pl. a rádium. Kundalini az első kiáramlásnak a része, miután már elérte a legalsóbb elmerülését az anyagban és ismét felemelkedik ama magasságok felé, ahonnan származott.

 

 

6. FEJEZET

AZ ATOMOK ÖSSZEKAPCSOLÁSA

I.                  A felső hármasság (triád)

 

A Második kiáramlás nemcsak – amint az első fejezetben láttuk – elárasztja az öt síkot, s ezáltal létrehozza a különböző birodalmakat, hanem egyúttal magával hozza és aktivizálja a Monádokat, akik, míg készek elkezdeni fejlődésüket, az Anupadaka síkon várakoznak  mindaddig, míg az anyag a különböző síkokon elkészült számukra.

 

Ha azt mondjuk, hogy a Monád előrehalad, ez a kifejezés nem egészen pontos: Inkább tovafénylik, kiküldve életének sugarait. Ők maguk mindörökre az Atya kebelében maradnak, mialatt élet-sugaraik kiáramlanak az anyag óceánjába, megszerezvén itt az alsó síkokon való fejlődésükhöz szükséges anyagot. Maguk a Monádok mindig az ötrétű univerzum fölött maradnak, s ebben az értelemben Szemlélők. Ők az öt anyagi sík fölött tartózkodnak.

 

A Monádok hét típushoz vagy sugárhoz tartoznak, amint az anyag is hét típusú. A folyamat, mely által ez a hét típus keletkezik, a következő: A Logosz vagy Egyetemes Én öntudatának a három aspektusa, az akarat, bölcsesség és tevékenység. A három ennek megfelelő tulajdonság az anyagban: a tehetetlenség (inercia) vagy tamas, a mozgás vagy rajas, és a ritmus vagy sattva.

 

Ezek a következőképpen viszonylanak egymáshoz: az akarat aspektus az anyagnak tamast adja, az ellenállás, állandóság, nyugalom erejét. A tevékenység aspektusa adja az anyagnak a tevékenységre, mozgásra való hajlandóságát, rajast. A bölcsesség aspektusa adja az anyagnak a ritmus, harmónia tulajdonságát, sattvát.

 

Minden Monádnak megvan ez a három tudat-aspektusa, melyek arányai a különböző Monádokban hétféle módon váltakoznak a következőképpen:

 

Túlsúlyban levő aspektus             Másodlagos  aspektus              Harmadlagos  aspektus

Akarat                                              Bölcsesség                                  Tevékenység

Akarat                                              Tevékenység                               Bölcsesség

Bölcsesség                                       Akarat                                         Tevékenység

Bölcsesség                                       Tevékenység                                Akarat

Tevékenység                                    Akarat                                          Bölcsesség

Tevékenység                                    Bölcsesség                                   Akarat

 

A hetedik változat az, amelyben mind a három aspektus egyenlő.

 

Az anyag három típusa is hasonlóképpen alakul a három tulajdonság, tamas, rajas és satttva, változó arányai szerint. A második kiáramlás élete valójában két folyamatból van összeállítva, s az anyagban előfordulható kombinációk hét típusának egyike e hét folyamat mindegyikében megtalálható. Bár mindegyik Monád alapvetően egy sugárhoz tartozik, mégis valami az összes sugarakból is van benne.

 

Azonkívül ezeknek a Monádoknak a testei, melyek eredetileg a hét planetáris Logosz egyikén keresztül sugároztak tova egész fejlődésük alatt, ennek a Logosznak több részecskéjét fogja tartalmazni, mint bármelyik másikét, és ily módon az embereket úgy is meg lehet különböztetni, hogy a hét sugár vagy Logosz egyikéhez vagy másikához tartoznak elsődlegesen.

 

A rendes szabály az, hogy a Monád ugyanazon a sugáron marad fejlődésének egész tartama alatt, de vannak ritka kivételek. A Monád megváltoztathatja sugarát, úgyhogy egy másik planetáris Angyalon át fog visszatérni, mint amelyen át először kiáradt. Ilyen áthelyezések az első és második sugárhoz szoktak végbemenni, mivel a fejlődés korai fokain aránylag kevés személy tartozik ehhez a két sugárhoz.

 

Mielőtt még leírnánk a módot, mely által az atomok a monádokhoz kapcsolódnak, van még egy dolog, mellyel foglalkoznunk kell. A Második Kiáramlás azonkívül, hogy kialakítja az elemi és egyéb birodalmakat, már a fejlődés különböző fokain álló fejlett lényeket a Logosz egy megelőző fejlődésből hozta magával. Ezek a lények együttműködnek a Logosszal, később pedig az emberekkel a fejlődés általános elrendezésén.

 

Ezeket a lényeket Angyaloknak, Déváknak, Fénylőknek nevezik. Platon „kisebb istenek”-nek nevezi őket. A Déva szónak istenekre való téves fordítása a keleti gondolatnak félrevezető értelmezését a „330 millió istenről”. Ezek nem istenek a szónak nyugati értelmezésében, hanem Dévák vagy „Fénylők”. Az angyalok teste annak a birodalomnak elemi esszenciájából van alkotva, amelyhez tartoznak, és a lény akarata szerint változtathatja az alakját.

 

Az angyalokkal az előző két könyvben már bőven foglalkoztunk, ezért ezeket most itt nem ismételjük. Minden, mivel e pillanatban foglalkoznunk kell, az ő eredetük és a szerep, melyet e Monádok megsegítésében játszanak, hogy azok véghezvigyék fejlődésüket az alsó síkokon.

Szigorúan véve a Déva kifejezés nem eléggé tág ahhoz, hogy magába foglalja az összes segéderőket, akik a Monáddal és annak az alsó síkokon való vándorlásával kapcsolatos munkák elvégzésére vannak hivatva. Ezt a munkát a lények hét rendje látja el, akiket kollektíve Teremtő Hierarchiáknak nevezünk, s akiknek egyike, elég különösen, maguk a Monádok. Mégis egyelőre, hogy ne komplikáljuk túlságosan a dolgot, a déva kifejezést fogjuk ezekre a hierarchiákra használni, s csak később fogunk részletesebben foglalkozni velük, és megadni a hét Tetemtő Hierarchia nevét és működését.

 

Amint már láttuk, mielőtt bármi testet öltött öntudat, kivéve a Logoszt és a Teremtő Hierarchiákat, megjelenhetett, és bármit tehetett volna, hatalmas előzetes munkát kellett elvégezni, nevezetesen elkészíteni a fejlődés terének „formai oldalát”. Most tehát a három tényezőre lesz szükségünk, hogy az atomoknak a Monádokhoz való csatlakozását tárgyalhassuk. Ezek:

1.      a különböző síkok atomjai,

2.      maguknak a Monádoknak a készsége az Anupadaka síkon,

3.      a dévák segédkezése, akik nélkül a Monádok képtelenek lennének véghezvinni fejlődésüket.

 

A Monád, mint láttuk, az őstudatnak három aspektusával rendelkezik, melynek mindegyike, midőn eljön az idő a fejlődési folyamat megkezdésére, elindítja a rezgő hullámnak nevezhető valamit, ami így rezgésbe hozza az atma, buddhi és manas síkoknak atomi anyagát, ami körülveszi őt.

 

Az előző rendszer dévái, akik hasonló tapasztalaton már átmentek, ezt a rezgéshullámot a Monád akarat aspektusától az egyik atomhoz vezetik, amely így „csatlakozik” a Monádhoz, és az ő atmikus permanens atomja lesz. Azért nevezik így, mert a Monáddal marad a fejlődésének egész tartama alatt. Hasonlóan történik ez a Monád bölcsesség aspektusából eredő rezgéshullámmal, amit a dévák a buddhi egyik atomjához vezetnek, ami a buddhikus permanens atom lesz. Ugyanígy történik ez az aktivitás aspektussal és a mentális sík atomjával, ami a harmadik-permanens atom lesz. Így alakul az atma-buddhi-manas, amit gyakran a Monád sugarának neveznek.

 

A Dzyan Könyvében „háromnyelvű láng”-nak nevezik. „A szikra Fohát legfinomabb fonalán függ a lángon.” (VII. rész. 5. vers.) A permanens atomokat Blavatskyné a Titkos Tanításban „élet-atomok"-nak nevezi. A maradék atomok az egyes síkokon, melyek nem csatlakoznak a Monádhoz, megmaradnak, és továbbra is az egyes síkok monádi esszenciájának nevezik azokat. Bár ez a kifejezés kissé megtévesztő, azért nevezték így, mert az esszencia ezen a fokon megfelelő, hogy a Monádhoz mint permanens atom csatlakozzék, bár egyáltalán nem mindegyik csatlakozik a Monádokhoz.

 

Ezt a háromságot sokféléképpen nevezik: mennyei embernek, szellemi vagy felső hármasságnak, felső Énnek, különálló Énnek, és így tovább. Fontos megjegyeznünk, hogy a felső hármasság a természetben azonos a Monáddal, sőt az valóban maga a Monád, azonban erejében csökkent a körülötte lévő anyag fátyola következtében.

 

A Monád, miután ezt a három atomot így a saját használatára birtokba vette, elkezdi munkáját. Ő maga saját természetében nem ereszkedhet az Anupadaka sík alá; ezért mondják, hogy „csendben és sötétségben” van, azaz megnyilvánulatlanul. De él és működik az atomokban, és azok segítségével, melyeket birtokába vett.

 

Bár a Monád saját síkján az Anupadaka síkon, ami az ő belső életét illeti erőteljes, tudatos, alkalmas, mégis az alsó síkokon, azoknak idő és térbeli korlátjai között, pusztán csak csíra, embrió, erőtlen, érzéketlen, eszméletlen, gyámoltalan. Bár eleinte az alsó síkok anyaga rabul ejti őt, lassan egészen biztosan kialakítja azt, hogy önmagát kifejleszthesse. Ebben a második Logosz mindent fenntartó és megőrző élete figyeli és segíti őt, míg végül az alsó világokban is oly teljesen tud élni, amint odafent.

 

Az öntudat három aspektusának a Monád által kifejezett teljes megnyilvánulása ugyanabban a sorrendben történik meg, amint a hármas Logosz megnyilvánulása történik az univerzumban. A harmadik aspektus a tevékenység, mint teremtő elme nyilatkozik meg, mint a tudás felhalmozója, az első, aki tökéletesíti eszközeit. A második aspektus a bölcsesség, mint tiszta és könyörületes értelem vagy intuíció nyilvánul meg, a második, ez a Krisztus az emberben. A harmadik aspektus az akarat, az ÉN-nek az isteni ereje, az atma, ami utoljára nyilvánítja ki magát.

 

 

7. FEJEZET

AZ ATOMOK CSATLAKOZÁSA

II.               Az alsó triád

 

Miután a szellemi hármasság (Atma, Buddhi, Manas) kiformálódott, a logoszi élet melege keletkezik benne, a válaszoló élet halvány rezdülései. Hosszú előkészítés után vékony fonál, hasonlóan egy piciny gyökérszálhoz, az életnek buddhikus anyagba zárt aranyszínű fonala indul ki a triádból.

 

Ez a fonál, bár többféleképpen használják, mindig azt az eszmét fejezi ki, hogy a fonál különböző részeket kapcsol össze. Így alkalmazzák a reinkarnálódó Egóra, mint fonálra, melyen sok külön élet van felfűzve; a Második Logoszra, mint fonálra, melyre rendszerének lényei fel vannak fűzve, és így tovább. Így az inkább működést jelez, mint valami speciális dolgot vagy a dolgok valamely osztályát.

 

Mindegyik szellemi triádból megjelenik egyike ezeknek a fonalaknak, melyek először csak bizonytalanul lebegnek az életnek két nagy folyamában. Azután mindegyik, mint a felső triád esetében is történt, lehorgonyoz a dévák közreműködésével egy mentális molekulához vagy egységhez. Ez a negyedek mentális alsík egy része, azaz az alsó mentális sík legmagasabb foka.

 

E mentális egység köré gyűlnek a második elemi birodalom elemi esszenciájának ideiglenes csoportosulásai szétszórva és összegyűlve, ismét és ismét. Az esszencia rezgései a mentális egységet fokozatosan halvány válaszokra ébresztik, ezek megint halványan felfelé rezdülnek a triádban lévő öntudat magjához, és ott bizonytalan mozgásokat hoznak létre.

 

A mentális egységről nem lehet azt mondani, hogy mindig megvan a saját alakja, mert több különböző mentális egység is elmerülhet az esszenciának adott csoportosulásaiban, míg az esszencia egyéb csoportosulásaiban lehet, hogy csak egy mentális egység van.

Így tehát a mentális egységek elképzelhetetlen lassúsággal tulajdonába jutnak bizonyos képességeknek, vagyis megszerzik az erőt, hogy bizonyos módon rezegjenek, ami a gondolkodással van összefüggésben, és egy későbbi fokon lehetségesek lesznek a gondolatok.  Ebben a második elem dévái vannak segítségükre, akik rájuk irányítják a rezgéseket és azzal az elemi esszenciával veszik őket körül, melyet saját testükből bocsátanak ki. Ezenkívül a két tipikus csoport mindegyike monádi esszenciából alakult finom fallal van elkülönítve a többitől - atomi anyag ez, amit a Második Logosz élete lelkesített meg - ezt a jövendő Csoportlélek falának kezdete.

 

Az-egész folyamat ezután megismétlődik a következő alsóbb fokon. A buddhikus anyagba tokozott életfonál a mentális egységgel megerősítve az asztrális sík felé törekszik, ahol hasonlóképpen az asztrális atom társul hozzá. Ezen asztrális permanens atom köré gyűlnek a harmadik elemi birodalom elemi esszenciájának ideiglenes csoportosulásai, úgy, mint előbb, a felső fokon.

 

A további folyamat azonos a fent leírttal, és itt a rezgések az érzékeléssel vannak összefüggésben, ami később az érzékelést teszi lehetővé. Itt a harmadik elemi birodalom dévái segítik elő ezt a munkát. A hét csoport mindegyikének elkülönítő fala most egy újabb réteget kap, ami az asztrális monádi esszenciából alakul.

 

Az egész folyamat még egyszer megismétlődik, mikor a nagy élethullám eléri a fizikai síkot. Lefelé haladtában a fizikai permanens atomot is magához csatolja. Ez atom köré, mint előbb, éteri anyag gyűl. Mégis a súlyosabb fizikai anyag összefüggőbb, mint a felsőbb síkok finomabb anyaga, ezért itt hosszabb élettartamok figyelhetők meg. Azután, amint a különböző fémek, nem-fémek és ásványok éteri típusai kialakulnak, az éteri alsíkok dévái a fizikai permanens atomokat elmerítik a hét éteri típus egyikébe vagy másikába; amelyhez tartoznak. Így kezdődik meg a permanens atom hosszú fizikai fejlődése. A fizikai sík atomi alsíkján ismét egy réteg (a harmadik) rakódik le az elválasztó falra, ami a jövendő csoportlélek burkolatát fogja kialakítani.

 

Ilyen módon alakul ki az, amit gyakran alsó hármasságnak (triádnak) neveznek, s ami a mentális egységből, az asztrális és fizikai permanens atomokból áll. Az általunk jelenleg elért fokozaton tehát itt van a Monád három aspektusával (felső triád: Atma, Buddhi, Manas), és az idők folyamán ez el lett látva az alsó triáddal (alsó Manas, Káma, Stuhla vagy fizikai test). A Monád nem lehet közvetlen hatással a permanens atomokra, de hatással lehet a felső triádra és ezen keresztül állandó közvetett  hatással van a permanens atomokra is.

 

A felső triád legtöbb energiáját és irányító képességét a Második Logosztól kapja. De saját különleges aktivitása nem tartozik a Második Logosz formáló és építő munkájához. Az örvény, ami az atom maga, a Harmadik Logosz élete, a fal, ami fokozatosan alakul az örvény felületén, a Második Logosz leszálló élete által alakul ki, de nem élteti a spirillákat (tekervényeket).

 

 

 

 

 

 

 

 

8. FEJEZET

A TEREMTŐ HIERARCHIÁK


Már láttuk, hogy az Egyetlen Létezés, a Legfőbb, akiből minden megnyilvánult élet ered, hármas módon fejezi ki magát, mint a Trimurti, a Háromság. Ezt minden vallás felismerte különböző elnevezések alatt.

 

Az elsődleges hármasság körül, a belőlük áradó fényben találjuk meg azokat, akiket a „Hét”-nek neveznek. A hinduk Aditi hét fiáról beszélnek; a Nap Hét fiainak is nevezik. Egyiptomban, mint „Isten hét titka” voltak ismeretesek; a zoroasztriánusok hét Amshaspendnek nevezték. A Júdaizmusban ők a hét Zephiroth, a keresztények és mohamedánok között a hét Arkangyal, a trón előtt álló hét Szellem. A teozófusok rendszerint hét Planetáris Logosznak nevezik, mindegyik saját osztályát kormányozva a Naprendszerben. A hét szent bolygóval azonosították őket mindig, ezek lévén fizikai testük.

 

A Hét körül, nagyobb körben vannak a Teremtő Hierarchiák: az Univerzum tizenkét Teremtő Rendje, amint őket nevezik. Ezek élén áll a tizenkét Hatalmas Isten, amint az ősi írásokban nevezik őket, s az állatöv (zodiákus) ősi és ismert 12 jele által vannak jelképezve. Ha azt mondjuk, hogy uralkodó bolygó vagy az állatövi jelek egyikének az Ura, ez annyit jelent, hogy a bolygó Szellemének vagy Logoszának hatalma van a 12 Teremtő Hierarchia valamelyike felett, amely ellenőrzése és irányítása alatt építi fel birodalmát, és segítségére van a Monádoknak, hogy fejlődjenek.

 

A 12 teremtő Hierarchiára tehát hozzátartozik az Univerzum belső felépítése. Ezek az értelmes Hierarchiák az elmúlt Kalpákban, illetve univerzumokban fejezték be fejlődésüket, s így munkatársai lettek az Egy Akaratnak az új univerzum alkotásában. Ők az építészei, az alkotói a naprendszereknek, Ők a mi naprendszerünket is betöltik, és mi emberek nekik köszönjük szellemi, értelmi és fizikai fejlődésünket. Ők azok, akik felébresztik a Monád öntudatát és sugarát, a „mások és az Én halvány megérzését”, ama izgalom utáni törekvést, hogy ezt az „Én”-t és „másokat” tisztábban meghatározzák, ezt ami az „egyéni élet-akarat léte”, ami a sűrűbb világokba vezeti őket, ahol egyedül lehetséges ily éles meghatározás.

 

A fejlődés jelenlegi fokán a 12 Teremtő Hierarchiából négy már előrehaladt a felszabadulásba, és egy ennek a küszöbén áll. Így öten már elhagyták világunk legnagyobb és legfejlettebb tanítóinak csoportját. Így heten maradtak csupán, akikkel foglalkoznunk kell.

 

A.   AZ ARUPA TEREMTŐ RENDEK

 

1.      Az első Arupa vagy alaknélküli Tetemtő rendről a tűzzel kapcsolatban beszélnek. Ezeket, mint Alaknélküli Tűzlehelletet, a Tűz Urait, Isteni Lángokat, Tüzes Oroszlánokat, az Élet Oroszlánjait emlegetik. Az univerzum Élete Szívének is nevezik, Atmának, Kozmikus Akaratnak. Rajtuk keresztül árad a Paramatma isteni sugara, ami felébreszti a Monádokban az Atmát.

 

2.      A második rend természetében kettős, és mint kettős egység ismeretes, a tüzet és az étert képviseli. A kozmikus Buddhát is jellépezik, a rendszer bölcsességét, a megnyilvánult értelmet. Feladatuk a Buddhi felébresztene a Monádokban.

 

3.      A harmadik rendet, mint a hármasságot (triád) ismerjük, akik a tüzet, étert és a vizet képviselik. A kozmikus manast vagy tevékenységet képviselik. Feladatuk a Manas felébresztése a Monádokban.

 

 

B . A RUPA TEREMTŐ RENDEK

 

4.      A negyedik Teremtő Hierarchia maguk a Monádok. Első tekintetre talán különösnek tetszik, hogy a Monádokat más rendekkel együtt osztályozzuk, de ha kissé gondolkozunk, belátjuk, hogy ez az osztályozás megfelelő, mivel a Monádoknak sokat kell dolgozniuk saját fejlődésük érdekében. Semmiképpen sem határozzák meg csupán külső befolyások involúciójukat és evolúciójukat. Ismételjük meg röviden a Monádokat magukat illető tényezőket.

 

a.     Az Első Logos akarata, hogy megnyilvánuljon, az ő akaratuk is.

b.    A Monádok „fénylenek tova”, küldik ki életüket, ami felépíti a sugarat vagy a felső triádot, és működik rajta keresztül.

c.     A Monádok választják ki a permanens atomok típusait, melyek hozzájuk társulnak.

d.    A Harmadik Kiáramlás, amiből a kauzális test alakul, magukon a Monádokon át áramlik.

e.     A Monádok maguk árasztják le életüket az atomok spirilláiba és éltetik azokat, úgy a permanenseket, mint az egyebeket.

f.      A Monádok, amint a fejlődés tovahalad, állandóan mindig többet és többet árasztanak le életükből, és fokozatosan mindig szorosabban jutnak érintkezésbe sugarukkal - az egyéniséggel és ezen keresztül a személyiséggel is.

 

5.      Az ötödik Teremtő Hierarchiát Makarának nevezik, és szimbóluma az ötágú csillag az ú.n. pentagon. Ebben a természetnek a kettős szellemi és kettős fizikai oldala jelenik meg a pozitív és negatív, harcban állva egymással. Ezek a mítoszok és mitológiák „Lázadó Angyalai”. Némelyek közülük mint Asurák ismeretesek, és az első Lánc eredményei. Nagy spirituális erővel és tudással rendelkező lények. Mélyen bennük van elrejtve az Ahamkara csíra az ÉN-alkotó képesség, ami szükséges az emberi fejlődéshez. Az ötödik Hierarchia a rezgő hullámokat a Monád Atmájának aspektusától az Atmának egyik aspektusához vezeti, ami mint permanens atom csatlakozik hozzá.

 

6.      A hatodik Teremtő Hierarchiában vannak azok, akiket Agnishattvák-nak ismerünk, vagy a hatszoros Dhyaniknak. Ezek a második Bolygó Lánc eredményei. Ehhez a hierarchiához hatalmas Déva seregek is tartoznak. Ők vezetik a rezgő hullámokat a Monád bölcsesség aspektusától a buddhikus permanens atomhoz. Ezenkívül az Atmán és a fizikai  testen kívül mindent ők adnak az embernek, s így „az öt középső princípium adományozói”-nak nevezik őket. Ők vezetik a Monádot az ezekkel a princípiumokkal kapcsolatos permanens atomok megszerzésében (beleértve természetesen a mentális egységet is), azaz buddhi, manas (felső), alsó manas, káma, éteri testmás. Ők különösen az ember intellektuális fejlődésével foglalkoznak.

 

7.      A hetedik Teremtő Hierarchiába tartoznak a Hold-Pitrik, vagy Barishad-Pitrik-nek nevezett lények, akik a harmadik (Hold) Lánc eredményei. Ezek az ember fizikai fejlődésével foglalkoznak. Ide tartoznak hatalmas déva seregek is, a természetszellemek, akik az ember testének tényleges felépítésével foglalkoznak.

 

 

9. FEJEZET

CSOPORT-LELKEK


Most már eljutottunk arra a fokra, ahol mindegyik Monád el van látva a felső triáddal, vagyis az Atma, Buddhi és Manas permanens atomjával, és az alsó triáddal (mentális egység, asztrális és fizikai permanens atom). Ezek az anyagi részecskék természetesen csak magok, melyek képessé teszik a Monádot, hogy „sugarán” keresztül érintkezésbe kerüljön a különböző síkokkal, és felépítse a testeket, illetve eszközöket, melyeken keresztül tapasztalatokat gyűjthet a létnek ezekről a síkjairól és megtanulja ott magát kifejezni.

 

Hogy azt a technikát megérthessük, amellyel ezeket az eredményeket elérték, legelőször a Csoport-léleknek elnevezett és ismert jelenséget kell tanulmányoznunk.

 

Már láttuk, hogy amint az alsó triád atomjai csatlakoznak az életfonálhoz (suratma), vékony hártyák keletkeznek, melyek a triádok két fő típusát elválasztják egymástól Így alakul ki a triádok két őstípusa vagy „sugara”, melyek ismételt osztályoknak a csoportlelkek nagy számának, az élet különböző birodalmaiban. A Csoport-lelkek két nagy „sugara” külön marad, fejlődésük összes viszontagságain keresztül; ez annyit jelent, hogy ez a két típus párhuzamos áramlásokban fejlődik, s ezek soha sem egyesülnek vagy keverednek egymással: A két típus világosan megkülönböztethető mindegyik birodalomban.

 

A két elsődleges csoport-lélek típus mint bizonytalan filmszerű alak úszik az anyag nagy óceánjában, mint ahogyan a bóják lebegnek a tengerben. Ezeket először a mentális síkon lehet látni, azután az asztrális síkon tisztábban kivehetők, és még jobban a fizikai világban. Mindegyik a Második Élethullám hét fő áramában úszik tova. Mindegyik elődleges Csoport-lélekben számtalan alsó triád van természetesen, mindegyik összeköttetésben van a ragyogó aranyfonálon keresztül a felsőbb triádjával, s ez megint a fölötte lebegő Monádtól függ. Amíg az arany életszövedék meg nem jelenik a triádok körül, az nem jön létre, míg el nem érte az ásványvilágot.

 

Az evolúciós - jobban mondva az involúciós folyamat - amint láttuk az isteni élet nagy folyamatának fokozatos megkülönböztetése (differenciálódása) mindaddig, míg ismételt megoszlások után, a végleges emberi lényként való individualizáció el nincs érve, ami után további alosztály már nem lehetséges, mivel az emberi lény oszthatatlan egység vagy „lélek”.

 

A Csoport-lelkek, melyek az ásvány-, növény- és állatvilágban léteznek, így azt a közbenső fokozatokat képviselik, melyek elkülönített emberi lények vagy egységekhez, a tökéletes megkülönböztetéshez vezetnek. Ezért az említett három birodalomban nem fogunk lelket találni, mondjuk egy ásvány tömbben vagy egyetlen növényben és állatban. Ehelyett egy tömb életét - ha ilyen kifejezést egyáltalán használhatunk - fogunk találni, ami hatalmas tömegű ásványi anyagot éltet, nagy számú fát és növényt, vagy egy csomó állatot. A részleteket később tárgyaljuk, most egy pillanatig csak a Csoport-lelkek általános működését és célját tárgyaljuk.

 

A Csoport-lelkek legjobb fizikai hasonlata a vödörben levő víz. Ha a vödörben levő vízből egy pohárnyit kimerítünk, az egyetlen növény vagy állat „lelkét” képviseli. Addig az ideig, míg a víz a pohárban van, teljesen el van különítve a vödörben lévő víztől, sőt mi több a pohár alakját is felveszi, amelyben van. Így foglalja el és élteti a Csoport-lélek egy része a növényi és állati alakot.

 

Egy állatnak a fizikai síkon tartó élete alatt és egy ideig azután is az asztrális síkon, éppoly különálló lelke van, mint az embernek, de ha az állat asztrális élete végéhez ér, ez a lélek nem reinkarnálódik egyetlen testben, hanem visszatér a Csoport-lélekbe, mely egyfajta tartálya a lélek-anyagnak.

 

Az állatnak a halála így hasonlatunk szerint megfelel a víznek a pohárból a vödörbe való visszaöntésének. Amint a víz teljesen összekeveredik és egyesül a vödörben levő vízzel, úgy keveredik össze és egyesül annak a bizonyos állatnak a lelke a Csoport-lélek teljességével. És amint nem lehetséges a vödörből ugyanazon a molekulákat tartalmazó pohár vizet kimeríteni, mint előbb, ugyanúgy nem lehetséges, hogy a Csoport-lélekben levő totális lélekből egy másik külön állati formába az előbbi lélek-rész költözzék.

 

Az analógiát tovább folytatva, világos, hogy a vödör vízből sok poharat tölthetünk meg egy időben, hasonlóan az is lehetséges, hogy sok állati alakot lehet éltetni és meglelkesíteni ugyanazon Csoport-lélek által. Továbbá, ha feltesszük, hogy egy adott pohárnyi víz megszíneződik bizonyos határozott saját színárnyalattal, ha a vizet visszaöntik a vödörbe, a színező anyag szét fog oszlani az egész vödör vízben, és annak színe bizonyos mértékig megváltozik.

 

S ha meggondoljuk, hogy a színező anyag a bizonyos állat által szerzett tapasztalatokat, illetve tulajdonságokat képviseli, midőn azt az állatot éltető lélek-rész visszatér a szülő Csoport-lélekbe, ezek a tapasztalatok, illetve tulajdonságok az egész Csoport-léleknek részévé válnak. Mindegyik részében egyenlően oszlanak meg, bár kisebb mértékben, mint a tapasztalat idején abban a bizonyos állatban léteztek; ennélfogva azt mondhatjuk, hogy az egy bizonyos állatban összpontosított tapasztalatok szétszóródnak, bár hígított alakban, az egész Csoport-lelken át, melyhez az állat tartozik.

 

Az ásványi, növényi és állati birodalmak Csoport-lelkei és az ember születés előtti (embrionális) élete között pontos hasonlatosság van. Amint az emberi magzatot az anya életárama táplálja, úgy táplálja a Csoport-lélek védő burkolata a benne lévő életeket, fogadja és osztályozza a benne összegyűjtött tapasztalatokat. A keringő élet a szülő élete; a fiatal növények és állatok még nem étettek az egyéni életre, a szülőktől kell függeniük, hogy táplálkozhassanak. Így az ásványi, növényi és állati csírázó életek, az elemi és monádi esszencia borítása által tápláltatnak, amelyet a Logosz élete hoz működésbe.

 

Az élet fejlődése a Csoport-lélekben ezekben a korai fokozatokban három tényezőtől függ:

a.       először és főleg a Logosz ápolgató életétől,

b.      a dévák együttműködő vezetésétől,

c.       saját öntudatlan  feszítésüktől, a befedő prána korlátjai ellen.

 

A folyamat technikája, mely által ezen a három tényezőn keresztül az atomok rezgési erői az alsó triádban fel lesznek ébresztve, a következő:

A Második Logosz, a Csoport-lélek borításában működve, energiával látja el a fizikai permanens atomokat. Ezek a dévák közreműködésével elmerülnek az ásványvilág által nyújtott különböző állapotokban, ahol minden atom ásványi részecskéhez társul. A tapasztalatok – meleg, hideg, ütés, nyomás, rázkódás, stb. – melyeken keresztül az ásványi szubsztanciák haladnak, át lesznek ruházva a társult fizikai permanens atomokra, s így a rokon rezgések halvány, bizonytalan rezgéseit, illetve válaszait keltik fel a benne levő mélyen szunnyadó öntudattól.

 

Ha bármely permanens atom bizonyos fogékonyságot már elért, vagy ha az ásványi forma, azaz azok a részecskék, melyekhez a permanens atomok csatlakoztak szétoszlottak, a Csoport-lélek ezt az atomot visszavonja önmagába. Az atom által szerzett tapasztalatok – azaz  a kényszer a rezgések végrehajtására, megmarad benne, mint bizonyos módon történő rezgés, röviden mint rezgési erő. Azután a permanens atom elvesztvén az ásványi alakban való megtestesülését, mondhatnánk meztelenül marad a Csoport-lélekben, s itt folytatja a megtanult rezgések ismétlését. Ismétli élettapasztalatait, lüktetéseket támaszt, melyek keresztül hatolnak a Csoport-lélek borításain, s átruházzák azokra a többi permanens atomokra, melyek ebben a Csoport-lélekben vannak. Így mindegyik permanens atom hatással van a többire és segíti azokat.

 

Most egy másik fontos dolog történik. Világos, hogy azok a permanens atomok, melyeknek jellegében hasonló tapasztalatok voltak, sokkal erősebb hatással vannak egymásra, mint azok, akiknek eltérő tapasztalataik voltak. Így bizonyos elkülönülés következik be a Csoport-lelken belül, és egy hártyaszerű elkülönítő fal növekszik a borításon belül, ami ezeket a különválasztott csoportokat elkülöníti egymástól. Bizonyos idő múlva a hasadás következtében így két Csoport-lélek alakul ki. Ez a folyamat folytonosan ismétlődik, és állandóan újabb Csoport-lelkek keletkeznek, melyek folytonosan megkülönböztetéseket hoznak létre a tudatban, míg bizonyos alapvető jellegzetességekben osztoznak.

 

Azok a törvények, melyek szerint bizonyos Csoport-lélékben levő permanens atomok a természet birodalmaiban elmerülnek, eddig még egyáltalában nem tisztázottak. Vannak utalások, hogy az ásvány- növény- és állatvilág legalsóbb részének fejlődése inkább magának a földnek fejlődéséhez tartozik, mint a triádokéhoz, melyek a Monádot képviselik, akik a naprendszerben fejlődnek, s akik kellő időben jönnek a földre, hogy folytassák fejlődésület, felhasználva a még szükséges állapotokat.

 

Így a füvek és a mindenféle fajta alsóbbrendű növények, úgy látszik, magához a földhöz vannak kapcsolva, amint pl. az ember szőrzete, haja, körme testével kapcsolódik, és nem a Monádokkal és triádjaikkal. A füvekben stb. levő élet a Második Logosz élete, ami azokat  mint formákat tartja egybe, míg az őket tartalmazó atomok és molekuláké természetesen a Harmadik Logosz élete, amit nemcsak Lánc-rendszerünknek Planetáris Logosza módosít, hanem az a kissé ismeretlen lény, a Föld Szelleme is. Így ezek a birodalmak, míg a Monádok és triádjaik fejlődésének teret nyújtanak, úgy látszik nem egyedül e célért léteznek.

 

Így találunk permanens atomokat szétszórtan a növény- és ásványvilágban, bár még eddig nem értjük az értelmét, amely szerint osztályozásuk történik. Például permanens atom van a gyöngyben, a rubinban vagy a gyémántban, sokat lehet találni szétszórtan a termésércek ereiben stb. De másfelől sok ásványi szubsztanciában úgy látszik, egyetlen permanens atom sincsen.

 

Ugyanez az eset a rövid életű növényeknél. De a hosszú életű növényeknek, mint pl. a fáknak állandóan vannak permanens atomjaik. Itt viszont a fának élete inkább szorosabban látszik kapcsolódni a déva fejlődéséhez, mint az öntudat fejlődéséhez, amellyel a permanens atom összefügg. Meg kell jegyeznünk, hogy erre vonatkozó ismereteink még igen töredékesek.

 

10. FEJEZET

ÁSVÁNYI CSOPORT-LELKEK


Ennek a Csoport-léleknek a borítása három rétegből áll, a legkülső fizikai atomi anyagból áll, a középső asztrális monádi esszenciából, és a legbelső mentális elemi esszenciából, azaz a negyedik mentális alsík anyagából.

 

Az ásványi Csoport-lelket tehát úgy lehet meghatározni, mint a triádoknak a gyűjteményét hármas borítékba zárva, melyek mentális elemi esszenciából, asztrális monádi esszenciából és fizikai atomi anyagból állanak.

 

A Csoport-lelken belül néhány alsó triád látható, természetesen megfelelő felső triádjaikhoz társulva; s ezek megint hozzácsatoltan a felettük lebegő Monádhoz Ezek a triádok a Csoport-lelken belül ebben a pillanatban még nem merültek le semmiféle ásványi szubsztanciába. A Csoport-lélek alatt egy csomó szabálytalan forma látható, melyek az ásványi anyagok tömegei. Ezek között is találni néhány alsó triádot.

 

Minden alsó triádnak át kell haladnia az ásványvilágon, mivel ez a hely az, ahol az anyag eléri a legdurvább alakját, s ahol a nagy élethullám leszállásának határát eléri, és megfordul, hogy felfelé kapaszkodását megkezdje. Azonkívül a fizikai öntudat az, amit először kell felébreszteni; a fizikai síkon kell az életnek véglegesen kifelé fordulnia és felismernie a külső világgal való érintkezését. A tudat fokozatosan megtanulja; hogy felismerje a kívülről jövő ütődéseket, és a külvilágba továbbítsa azokat, és a változásokat, melyeknek eme ütődések következtében alá lesz vetve, a sajátjának ismerje el. Más szavakkal a fizikai síkon lesz először a tudat öntudattá. Hosszabb tapasztalat után a tudat megszerzi eme ütődésekből, illetve benyomásokból eredő örömet vagy fájdalmat, azonosítja magát  ezekkel, és elkezdi azokat, melyek külső felületét érintik nem mint  önmagát tekinteni. Így alakul az első goromba megkülönböztetés a „Nem-Én” és az „Én” között.

 

Amint a tapasztalatok gyűlnek, az „ÉN” mindig befelé fog hátrálni egész jövendő fejlődése alatt; és az anyagnak egyik fátyolát a másik után fogja kifelé száműzni, mint a „Nem-Én”-hez tartozókat. De míg a mellékes jelentések változnak, az alapvető megkülönböztetés az alany és a tárgy között mindig megmarad. Az „Én” az öntudat, mely akar, gondolkodik, érez és cselekszik, a „Nem-Én” az, ami fölött az öntudat akar, gondolkozik, érez és cselekszik.

 

Tehát, amint mondottuk, az öntudat a fizikai síkon ébred és kifejezése a permanens fizikai atomon keresztül történik. Mivel az  ásványban alszik, ezért bizonyos fajta ébredésnek történnie kell,  hogy magához térjen az álomnélküli szunnyadásból, és eléggé aktívvá váljék, hogy elérhesse a következő fokot, a növényvilágot, ahol már „álmodnia” kell.

 

A tudatnak a külső ösztönzésekre történő válaszai az ásványvilágban sokkal erősebbek, mint azt fel tudnánk fogni. Így a kémiai elemek határozott kölcsönös vonzásokat mutatnak; a vegyi összetételek folyamatosan feloszlanak, ha új elem hatol be. Például két elem ezüst sót képez, de azonnal szétválik a klórhidrogén (klórsav) jelenlétében. A klór a savból egyesül az ezüsttel, és a hidrogén új partnert kereshet, illetve vegyületet alkothat egy másik elemmel, ami azelőtt az ezüsttel egyesült.

 

Ha ilyen aktív kicserélések történnek, gyenge rezdülés keletkezik az asztrális atomban, a heves fizikai rezgések következtében. Így az asztrális öntudat lassan feltámad a fizikaiból; az asztrális permanens atom körül ezek által a gyenge izgalmak által kis asztrális felhő keletkezik. Ez az asztrális anyag azonban egészen laza, és szervezetlennek látszik. Ezen a fokon a mentális egységben még semmi rezdülés sincs.

 

A következő táblázatban bemutatjuk az ásványok egy csoportját (különösen a drágaköveket és féldrágaköveket), a hét sugárhoz tartozásuk szempontjából.

 

Sugár

A sugár fő drágaköve

Egyéb drágakövek ezen a sugáron

1.

Gyémánt

Hegyi kristály

2.

Zafír

Lapis lazuli, Türkiz, Sodalit

3.

Smaragd

Aquamarin, Jade, Malachit

4.

Jáspis

Kalcedon, Achát, Kígyókő (Szerpentin)

5.

Topáz

Citrin, Steatit

6.

Rubin

Turmalin, Karneol, Karbunkulus, Rodonit

7.

Ametiszt

Porfír, Violan

 

                       

11. FEJEZET

NÖVÉNYI CSOPORT-LELKEK


A Csoport-lélek falának csak két rétege van: a külső asztrális monádi esszenciából van összetéve, azaz asztrális atomi anyagból, a belső mentális elemi esszenciából, a negyedik mentál sík anyagából. A fizikai réteg, ami az ásványi Csoport-lélek borításában megvolt,  most eltűnt, mintha a Csoport-lélek tartalma abszorbeálta volna saját éteri testének megerősítésére.

 

A Csoport-lélek belsejében van néhány alsó triád, társulva a megfelelő felső triádjával, s ezek felett lebegő őket beárnyékoló Monádokkal. A Csoport-lelken belüli alsó triádok e pillanatban még nincsenek közvetlenül társulva semmiféle növényi élettel. A Csoport-lélek alatt vannak a növényi életek csoportjainak alakjai. Amint ezek a formák, mint szervezetek megsemmisülnek, a Csoport-lélek visszavonja azokat önmagába.

 

A Csoport-lélek tevékenysége most a fizikaiból az asztrálisba került. Munkája az őt tartalmazó élet asztrális testeinek gondozása lesz. Ugyanúgy, mint az ásványi Csoport-lélek tárgyalásakor, itt is megismételjük, hogy nem kell azt gondolnunk, hogy minden fűszálnak, növénynek, fának van permanens atomja, ami a rendszer folyamán emberi fokra fejlődik. A növényvilág saját magáért létezik, és még más célok érdelében.

 

Itt is a dévák kísérik a permanens atomokat egyik növényi formától a másikig úgy, hogy tapasztalhatják a rezgéseket, melyek áthatják a növényvilágot. A rezgések kicserélődésének módszere, s következésképpen a különválás itt is folytatódik. A Csoport-lelkek ezért állandóan és ismételten oszlanak, és számtalan éltető jellegzetességekkel rendelkező csoportokat alkotnak.

 

A növényvilágban eltöltött idő alatt az asztrális permanens atomban nagyobb tevékenység észlelhető, mint az ásványi birodalomban eltöltött idő alatt történt. Ennek következtében az asztrális permanens atom asztrális anyagot von maga köré, amit a dévák határozottabb módon rendeznek el. Egy erdei fa hosszú élete alatt az asztrális anyag növekvő felhalmozódása önmagát minden irányban, mint a fa asztrális alakját fejleszti ki. Az asztrális alak rezgéseket tapasztal, melyek „masszív”, kellemes vagy kellemetlen érzést okoznak, ami a fizikai fában a napsütés vagy a viharok, eső, hideg, meleg keltenek fel. Ezek a tapasztalatok bizonyos mértékig tovább jutnak abban a bizonyos fában elraktározott permanens atomba. S amint a fa megsemmisül, a permanens atom visszatér a Csoport-lélekbe, és magával viszi tapasztalatait. Azonkívül amint az öntudat készségesebbé; válaszoló-képesebbé válik az asztrálison, kis izgalmat küld le a fizikai síkra. Ezek oly érzéseket keltenek fel, melyek bár valóban az asztrálisból származnak, mégis úgy érzik, mintha a fizikaiban lennének.

 

Ha hosszú elkülönült életről van szó, mint például egy fánál, a mentális egységnek halvány rezdülését is tapasztalhatjuk, ami kis mentális anyagból álló felhőt gyűjt maga köré, ami pl. az évszakok változásának és visszatérésének halvány emlékezetét fogja belevésni, ami viszont gyenge előérzetté válik.

 

12. FEJEZET

ÁLLATI CSOPORT-LELKEK


Az állati Csoport-lélek borításának már csak egy rétege van, ami a negyedik mentális alsík elemi esszenciáját tartalmazza, egyébként a beosztás pontosan olyan, mint az előző Csoport-lelkeknél. Itt is a dévák irányítják a triádokat az állati alakokba. Az állati élet alsóbb formái a permanens atomokat csak hébe-hóba inkább csak mint látogatókat kapják, és saját életük és növekedésük nyilván nem függ attól, és nem is szűnik meg a permanens atom visszavonásakor. Semmi esetre sem alakulnak ki testeik egy permanens atom körül. Mielőtt a dévák egy sokkal későbbi fokon testeket építenek a permanens atomok köré, az atomoknak az állatvilágban sok tapasztalatot kell szerezniük és elraktározniuk.

 

Természetes dolog, hogy a permanens atomok az állatvilágban sokkal változatosabb rezgéseket fognak fel, mint az alsóbb világokban; következésképpen sokkal gyorsabban differenciálódnak. Amint a Csoport-lélek ismételten megoszlik, minden egyes alsó triádnak külön borítása lesz. Így közeledik az egyéniesüléshez, és ekkor a Csoport-lélek kifejezés már nem illik többé pontosan rá, mert világos, hogy egy alsó triád, ami elkülönült a csoporttól, ahová előbb tartozott.

 

Bár a Csoport-lélek borításában már csak egy alsó triád van, még mindig számos állati alak társul a Csoport-lélekben. A következő fokot akkor éri el, ha már csak egy állati alak tartozik a Csoport-lélekhez. A magasabb rendű házi állatok nagy száma érte el ezt a fokot, és ezek valóban elkülönült lények lettek, folyamatosan állati testekbe inkarnálódva, de természetesen még nem jutottak a kauzális test birtokába, ami az egyéniesülés igazi ismertető jele.

 

Mielőtt az individualizáció rendkívül érdekes folyamatának ismertetésére rátérnénk, megjegyezhetünk egy analógiát az individualizációihoz közeledő állt és az ember születés előtti élete között.  Az említett fokon lévő állat egyezik a hét hónapos magzattal.

Ismeretes, hogy a hét hónapra született csecsemő életképes és meg is maradhat, de erősebb, egészségesebb és életképesebb, ha még két hónapig az anyaméh védelmezi és táplálja életét. Így az ego normális fejlődésének hasznosabb, ha nem repeszti fel túl korán a Csoport-lélek burkát, hanem megmarad ott, és az életet még rajta keresztül szívja fel, és annak alkotó elemeiből erősíti meg saját mentális testének legfinomabb részét. Ha ez a mentális test ily védett állapotban elérte a lehető növekedés határát, akkor az idő megérett arra, hogy az individualizáció megtörténjék.

 

A tények ismeretében az okkultisták néha óva intik az embereket, akik nagyon kedvelik az állatokat, hogy ne túlozzák el szeretetüket, és ne nyilvánítsák azt helytelen módon. Mert lehetséges, hogy az állat növekedése nem egészséges módon van erőltetve, és az állat egyéniesülése így a kellő idő előtt gyorsul meg. Nyilvánvalóan sokkal jobb, ha az állatot természetesen engedjük fejlődni, míg az teljesen kész az egyéniesülésre, mint mesterségesen erőltetni, aminek következtében egyéniesül, mielőtt még teljesen meg tudna állni a saját lábán, és a világban élni, mint különálló emberi lény.

 

Emlékeznünk kell arra is, hogy az állatvilág csak a jelen negyedik fejlődési kör végére fogja elérni az emberi fokot. Ezért minden olyan állatnak, mely már most eléri vagy közeledik az individualizációhoz, nagyon előrehaladottnak kell lennie a többihez képest, ennélfogva az ilyen állatok száma igen csekély. Mindazonáltal alkalmilag előfordulnak individualizációk. Az emberrel való szoros kapcsolat szükséges ennek az eredménynek az eléréséhez. Két tényező működik ilyenkor:

1.      az ember érzelmei és gondolatai állandóan hatnak az állatra, és arra irányulnak, hogy úgy érzelmileg, mint értelmileg magasabb fokra emeljék őt;

2.      az állat, ha jól bánnak vele, odaadó vonzalmat fejleszt ki emberi barátjával  szemben, ezenkívül értelmi képességeket is kifejleszt, midőn megpróbálja megérteni gazdáját és felfogni kívánságait.

 

Az a tapasztalat, hogy az egyéniesülés, ami egy lényt az állatvilágból véglegesen az ember világába emel, csak bizonyos fajta állatoknál történik meg. Ezek közül biztos tudomásunk van a következőkről: az elefánt, a majom, a kutya és a macska. Az ötödik lehetne a ló. Az állatok is besorolhatók a hét nagy típusba vagy sugárba. A bizonyos sugárhoz tartozó állat egyéniesülése esetén is ugyanazon sugárhoz fog tartozni és nem máshoz.

 

A méhek és hangyák (melyeket a búzával együtt a Láng Urai a Vénuszról hoztak magukkal) egészen másként élnek, mint a földi teremtmények. Náluk a Csoportlélek az egész méh- vagy hangyaközösséget lelkesíti meg úgy, hogy ez a közösség egyetlen akarattal cselekszik, és különböző egyedei valójában egyetlen test tagjai, olyan értelemben, mint a kezek és lábak tagjai az emberi szerkezetnek. Így valóban azt is mondhatjuk ezekre, hogy nemcsak Csoport-lelkük van, hanem Csoport-testük is.

 

A fenti gondolatokat fejezi ki Maurice Maeterlinck is „A fehér hangya élete" c. könyvében. Az állati Csoport-lelkeket nagymértékben érintik és segítik azok a befolyások, melyeket a Bölcsesség Mesterei állandóan széles sugárban árasztanak ki maguk körül.

 

 

 

 

 

 

13. FEJEZET

AZ EGYÉNIESÜLÉS, ANNAK MECHANIZMUSA ÉS CÉLJA

 

Most elérkeztünk arra a fokra, ahol a fejlődő életnek rendkívül fontos változása történik meg, éspedig az állat egyéniesülése, a kauzális test kialakulása és belépés az emberi birodalomba.

 

Az egész jelenség megértéséhez szükséges, hogy röviden ismételjük az eddig elért fokozatokról tudottakat. Először láttuk a Monádokat, amint életüket az első Logosztól származtatják, és az Anupadaka síkon tartózkodnak. A Dévák segítségével mindegyik Monád kialakított magának három permanens atomot, melyek mint Jivatma képviselik őt az Atma, Buddhi és Manas síkjain. Ezek alkotják a Felső Triádot. Ráadásul minden Felső Triádhoz egy alsó triád is társul, a mentális egység, az asztrális és a fizikai permanens atom.

 

Az alsó triád fokozatosan alámerült az alsó világokban, ahol a Csoport-lelkek védték és táplálták azokat. Ismételt felosztás által, amit a tapasztalatok különbözősége okozott, mindegyik alsó triád birtokába került saját borításnak vagy zsáknak, ami az eredeti Csoport-lélekből származott. A sorozatos tapasztalatok után, az alsó triád egyes állati formák sorozatában végül eléggé felébredt, hogy megtehesse a következő lépést a fejlődés rendszerében, ami az isteni élet egy újabb részét vagy aspektusát hozza meg neki.

 

Amint az emberi magzatot az anya táplálja méhében mindaddig, míg a gyermek elég erős arra, hogy saját független életét élje a külső világban, úgy táplálja a triádot az a közvetítő, a Csoport-lélek, amely által a Második Logosz védi és táplálja zsenge gyermekeit, míg a triád eléggé erős ahhoz, hogy mint élet egységet kibocsássák a külső világba, ahol saját független fejlődését folytathatja.

 

Így a Jivatma (Felső-Triád: Atma, Buddhi Manas) születés előtti  életében, beleértve a Monád életét is, elérte azt az időpontot, ahol és amikor már megérett a megszületésre a külső világban. A Második Logosz anyai-élete felépítette számára azokat a testeket, melyekben  mint különálló lény élni képes a formák világában, és ezeknek a testeknek közvetlen birtokába fog jutni és elkezdheti az emberi fejlődést.

 

Eddig a pontig a Monádnak az alsó síkokkal való minden összeköttetése csak a Sutratmán keresztül (életfonalon) történt, melyre a permanens atomok vannak felfűzve. De most eljött az idő a teljesebb összeköttetésre, mint az eredetileg történt. A Sutratma megfelelőn kiterjed, a Monádból sugár izzik fel, növekszik, és tölcsér alakot vesz fel.

 

A Monádi életnek ez a leáradása a buddhikus és manasi permanens atomok között megnövekedett áradásával társul. A manasi permanens atom felébred, és minden irányban rezdüléseket küld ki. Egyéb manasi atomok és molekulák gyűlnek köréje, s forgó örvény alakul ki a mentális sík három felső alsíkján. Hasonló örvénylő mozgás foglal helyet a mentális egységet körülvevő felhőszerű tömegben, ami a Csoport-lélekbe van burkolva. A Csoport-lélek fala ezután kettészakad, és a felső örvénybe szívódik. Itt szétporlik, beleolvad a harmadik mentális alsík anyagába, és amint az örvény elcsendesedik, finom hártyaszerű borítékká alakul, ami a kauzális test.

 

A Monádot úgy tekinthetjük, mint aki saját magas fokú síkján uralkodik, míg alsó testei a hozzá csatlakozott atomok körül ki nem alakulnak. Ha ezek már eléggé kifejlődtek, levillan, és birtokába veszi azokat, hogy saját fejlődése érdekében használja fel őket. Amint találkozik a felfelé törekvő még kifejletlen mentális anyaggal, egy lesz vele, megtermékenyíti azt, és az egyesülés pillanatában megalakítja a kauzális testet, az egyén eszközét. Az életnek ezt a leáradását, ami a kauzális test kialakulását eredményezi, mint harmadik élethullámot vagy harmadik kiáramlást ismerjük. Ez az Első Logosztól ered, az örök mindent szerető Atyától, akitől származnak – amint láttuk – elsősorban maguk a Monádok.

 

A három kiáramlásnak működése röviden a következő: A Harmadik Logosztól származó első kiáramlás (vagy élethullám) egyenesen az anyagba száll le, és élettel tölti el a különböző síkok anyagait, először megalakítván az atomokat, majd elemekké csoportosítván azokat. (Lásd az 5. fejezet). Az így éltetett anyagban a Második Logosztól (a Fiú Istentől) eredő második kiáramlás (vagy élethullám) leszáll egészen az ásványvilágig, azután újból felemelkedik a növény- és állatvilágon át az emberi birodalomig, ahol találkozik az Első Logosztól eredő és lefelé ereszkedő harmadik kiáramlással.

 

Ezalatt a Harmadik Logosz ereje, az első kiáramlásé, amint a legalsó pontot érintette, ismét felfelé emelkedik. A visszatérésnek ezen az ösvényen van Kundalini, ami a fejlődő teremtmények testében benső összeköttetésben az életerővel működik, s e kettő együttműködve, viszi a teremtményt arra a pontra, ahol elfoghatja az Első Logosz kiáramlását és egóvá lesz, emberi lénnyé; és az eszközön még ezután is tovább munkálkodik. Így azt mondhatjuk, hogy mi Isten erejéből úgy lentről a földből, mint fentről a mennyből részesülünk, tehát gyermekei vagyunk úgy a földnek, mint a Napnak. Ez a két erő találkozik bennünk, és dolgozik együtt fejlődésünk érdekében. Egyik nem lehet a másik nélkül, de ha az egyik nagymértékben túlsúlyban van, abból komoly veszély származik.

 

Míg a három kiáramlás valóban Istennek magának a tényleges élete, lényeges és fontos megkülönböztetést kell tenni egyfelől az első és második kiáramlás, másfelől a harmadik kiáramlás között. Mert az első és második kiáramlás lassan és fokozatosan érkezett az összes alsíkokon át, maga köré vonva ezek mindegyikének anyagát, és annyira behálózva magát keresztül-kasul ezekbe, hogy alig lehet megkülönböztetni azoktól és felismerni azt mint isteni életet egyáltalán. De a harmadik kiáramlás egyenesen a forrásából cikázik le anélkül, hogy a közbeeső anyagban bármiképpen involválna. Ez a tiszta fehér fény, és nincs semmivel sem beszennyezve, amin áthaladt.

 

Azonkívül, amint a 4. fejezetben láttuk, ezt a harmadik kiáramlást a Logosz már hosszú idő előtt bocsátotta ki, és az ott lebegett a második (Anupadaka) síkon, ahol Monádnak neveztük. Ez a „monádi befolyás”, ami az állatvilágból az emberibe való fejlődést eredményezte, a negyedik (atlantiszi) gyökérfaj közepéig tartott, s így az emberiség állandóan friss utánpótlást kapott. Ez a pont képviseli a mi bolygóláncunk rendszerében a középpontot, s miután ezen túlhaladtunk, már csak igen kevés állat éri el az egyéniesülést.

 

Így nyilatkozik a Titkos Tanítás is, mondván: „az evolúciós ciklus fordulópontján túl, egy Monád sem léphet be az emberi birodalomba. Az ajtó erre a ciklusra bezárult.” A harmadik kiáramlás még egy fontos szempontból különbözik a többitől, nevezetesen, hogy az első és második kiáramlás számtalan milliót érint egyidejűleg, míg a harmadik mindenkihez egyénileg jön, amint ez az egy kész befogadni azt.

 

A harmadik kiáramlás, amint láttuk, már leszállt egészen a buddhikus világig, de tovább már nem jut, amíg a felfelé ugrás az állat részéről meg nem történik alulról. Ekkor a kettő összevillan, és megalkotja az egot, mint állandó egyéniséget, a már leírt módon.

Ha az ember egyéniségéről, mint állandóságról beszélünk, meg kell értenünk, hogy ez az állandóság csak relatív, mert a fejlődésnek egy sokkal későbbi fokán az ember ezen túlhalad, és visszajut az isteni egységhez, ahonnan származott. Meg kell még jegyezni, hogy az egyéniesülést megelőzőleg a Csoport-lélek töredéke játszotta a meglelkesítő erő szerepét. Az egyesülés utáni azonban az, ami a Csoport-lélek volt, kauzális testté változott, s így azzá az eszközzé lett, amit az isteni szikra éltet, ami a felső világból szállt le belé.

 

Most, hogy a kauzális test megalakult, a felső vagy szellemi triádnak meg van az állandó eszköze a további fejlődésre. Ha az öntudat megfelelő idő után képes lesz szabadon ténykedni ebben az eszközben, a felső triád képes lesz ellenőrizni és irányítani, és pedig sokkal hatásosabban, mint előbb az alsó eszközök fejlődését.

 

Az ellenőrzésnek első erőfeszítései természetesen nem nagyon értelmesek, amint a csecsemő első mozdulatai sem lehetnek értelmesek, bár tudjuk, hogy intelligencia van velük összeköttetésben. A Monád is, szó szerint véve, most született a fizikai síkon, ezért mint csecsemőt kell őt tekinteni; igazi egyéniség, de csecsemő-ego. Még nagyon sok időnek kell eltelnie, míg ereje a fizikai test felett egyéb lesz az infantilisnál.

 

Az egot úgy tekinthetjük, mint ami individualizálja az Egyetemes Szellemet, ami az Egyetemes Fényt egy pontba összpontosítja, ami mint tartály szerepel, amibe beleömlik a szellem; úgy hogy ami önmagában egyetemes, ebbe a tartályba öntve elkülönültnek jelenik meg; lényegében mindig azonos, de megnyilvánulásában elkülönül. Elkülönülésének célja, mint láttuk az, hogy az egyén fejlődhessék és növekedhessék, hogy az egyéni élet a világegyetem minden egyes síkján hathatós legyen, hogy a fizikai és egyéb síkokon is tudjon, amint a szellemi síkokon tud; és ne szakadjon meg az öntudata.

 

Az individualizációs folyamatot azonban mégsem szabad puszta tartályalakításnak tekinteni, amely tartályba valamit beleöntünk, és ekkor az, ami beleömlik, azonnal felveszi az edény határozott körvonalait. A jelenség valójában inkább a naprendszernek a csillagködből való képződéséhez hasonlít: A tér ősanyagából először halvány köd jelenik meg, ami oly finom, hogy még ködnek sem nevezhető. Ez a köd, amint részecskéi szorosabban csoportosulnak, fokozatosan sűrűsödik, a ködben esetleges alakok formálódnak, melyek idő múltával mind határozottabbá válnak, míg végül kialakul a rendszer egy központi nappal és a körülötte keringő bolygókkal.

 

Így jut a szellem egyéniesülésre. Hasonló egy halvány árnyékhoz az egyetemes ürességben; az árnyék köddé válik, ami határozottabbá lesz, míg végül létrejön az egyén. Ez azonban eleinte nem lesz még tökéletes dolog; lassan sűrűsödik és alakul, míg az egyetemesből egyén lesz, aki tovább növekszik, amint fejlődése előrehalad. Így a harmadik kiáramlás minden emberben azt a határozott „emberszellemet alakítja meg, ami felfelé halad”, ellentétben az állati szellemmel, ami lefelé megy, ami azt jelenti, hogy míg az állat lelke a test halála után visszaömlik ahhoz a Csoport-lélekhez, amelyhez tartozik, az emberben levő isteni szellem nem esik többé vissza, hanem mindig tovább halad befelé és felfelé az isteniség felé, ahonnan ered.

 

A harmadik élethullám által képviselt isteni élet, mint hatalmas felhő lebeg a buddhikus síkon, és várja az alkalmat, hogy egyesüljön a második kiáramlásnak életével, ami emelkedőben van, hogy találkozzék vele. Bár úgy látszik, hogy ez a felhő állandó vonzást gyakorol a  lent levő esszenciára, mégis az erőfeszítésnek, ami az egyesülést  lehetővé teszi, alulról kell jönnie.

A harmadik kiáramlásnak az első és másodikkal való összekapcsolódása a kezdete az intellektuális fejlődésnek, az Ego eljövetelének, hogy birtokába vegye fizikai szentélyét és összekapcsolja azt a felette lebegett szellemmel, ami befolyásával formálta és készítette azt.

 

Az okkultizmus helyesen határozza meg az embert, mint olyan lényt a világegyetemben, akiben bármely részén is van a világegyetemnek a legmagasabb szellem és a legalsóbb anyag egyesül az értelem által, aki így végül a megnyilvánult Isten, aki tovább fog haladni, hogy meghódítsa az előtte lévő határtalan jövőt.

 

Az ember magát inkább a Gondolkodónak kell tekinteni, mint az Elmének, mert ez a szó: Gondolkodó egyéni lényre, míg az elme inkább bizonytalan, szertefoszló általánosság. Ha nagy vonalakban tekintjük az involúció és evolúció mozzanatait, két fokozatot különböztethetünk meg. Három fokozaton keresztül a szellem leszáll. Leszállása közben az anyag feletti út mintegy erőt ad neki és tulajdonságokkal ruházza fel. A negyedik fok egyedül áll, mert abban az anyag most már át van itatva különböző erőkkel, és sokféle összeköttetésbe kerül a szellemmel; ami most már elfoglalja azt. Ez az egyensúly-pont. A szellemet, aki számtalan vonakozásba jut az anyaggal, az először betakarja őt, azután következik az egyensúlyi állapot, mikor egyik sincsen előnyben a másik fölött; majd lassanként a szellem úrrá kezd lenni az anyag fölött, úgyhogy a negyedik fokozat végén a szellem az úr az anyagon, és lesz a felemelkedésre a három következő fokon, amivel teljes lesz a hét.

 

Ez utolsó három fokon a szellem megszervezi az anyagot, amit uralt és meglelkesített, és a maga céljára fordítja, saját kifejezésére alakítja, úgyhogy az anyag legyen az, melynek segítségével a szellem összes erői megnyílhassanak, és aktívakká legyenek. Indiában az anyagba való lefelé haladását pravritti margának, vagy a kimenetel ösvényének nevezik. Ha a legalsóbb pontot elérte az ember, a nivritti margára vagy a visszatérés ösvényére lép. E ponttól kezdve az ember a betakarítás munkája felé fordul, magával viszi a kévéket a teljesen felébredt öntudat alakjában, ami képessé teszi őt, hogy sokkal hasznosabb legyen, mint az anyagba leszállása előtt volt.

 

Az ember fejlődése folyamán az intellektuális fejlődésnek egy időre el kell homályosítania a szellemi fejlődést. A szellemiségnek egy ideig utat kell engednie az értelem rohamának, háttérbe kell vonulnia és megengedni az értelemnek, hogy megragadja a kantárszárat, és irányítsa a fejlődés következő fokozatait. A Monád azután elkezdi csöndben és finoman tájékoztatni az értelmet, közvetetten működik rajta keresztül, ösztönzi azt energiái és a belülről jövő szüntelen befolyásolás áltál, míg az értelem az alsó eszközökkel viaskodik. Ezek először legyőzik, és rabszolgaságba hajtják, de végül uralkodik rajtuk és kormányozza azokat.

 

Így az egy időre homályban maradt szellem csendben érlelődik, míg a harcos értelem folytatja a csatát. Végül elkövetkezik az idő,  midőn az értelem zsákmányát a szellem lábai elé rakja, és az istenivé vált ember uralkodni fog a „földön” azaz az alsó síkokon, és pedig mint mesterük, nem többé rabszolgájuk.

 

Az elkülönítő princípium az emberben, lényegében az értelem, ami megkülönbözteti az „Én”-t a „nem-Én”-től; ami önmagában tudatos, és minden mást önmagán kívülinek, Én-idegennek tekint. Ez a harcos, küzdő, önérvényesülésre törekvő princípium, és az értelem síkjától lefelé a világ képviseli az összeütközések színhelyét, ami annál elkeseredettebb arányaiban, minél inkább keveredik belé az értelem. Még a szenvedély-természet is csak akkor válik spontán harcossá, hogyha a vágy érzése mozgatja meg, és úgy találja, hogy valami közéje áll önmaga és vágyának tárgya közé. Sokkal támadóbbá válik, mert ekkor gondoskodni igyekszik a jövendő vágyak kielégítéséről, és igyekszik minél többet félretenni a természet tárházaiból. De az értelem önszántából harcos, az ő igazi természete az, hogy másoktól különállóan érvényesüljön. Ezért az értelemben találjuk meg az elkülönültségnek gyökerét, az emberek közötti megoszlás örökké bugyogó forrását. Másfelől az egységet azonnal érezni lehet, amint a buddhikus síkot elértük. De ezzel majd később foglalkozunk.

 

Nem kell azonban azt gondolni, hogy az ember csak az, ami a  kauzális testében mint elme vagy értelem működik. Az ember - mint láttuk - lényegében isteni tűznek egy szikrája, azaz a Monád, és ez a Monád három aspektusában nyilvánul meg: mint Szellem az atma világában, mint Intuíció a buddhiban és mint Értelem a manasz világában. Ez a három aspektus együttvéve alkotja az egot, ami a kauzális testben lakik, ami viszont a Csoport-lélek egy töredékéből lett alkotva. Így az ember, amint őt ismerjük, bár valóságban a Monád, aki a monádi világban székel, a felső mentális világban mintegy ego mutatkozik, ahol kinyilvánítja mind a három oldalát, a szellemet, az intuíciót és az értelmet.

 

Az ego az ember, a fejlődés emberi fokán. Növekedésétől eltekintve változatlan, az individualizáció pillanatától kezdve mindaddig, míg az emberiség átlényegül és beleolvad az isteniségbe. Nem érinti őt az általunk születésnek és halálnak nevezett folyamat, mert az, amit mi az ő életének tekintünk, az csak egy nap a valóságos életében. Az alsó testek, melyek születnek és meghalnak, csupán öltözetek, melyeket fejlődése bizonyos részének céljaira magára vesz. Tömören így fejezhetjük ki: az ember halhatatlan egyéniség, akinek mulandó személyisége van.

 

Az ember létezésének egészében három határozott változás van, melyek fontosságban és jelentőségben minden egyebet felülmúlnak. 

1.      Az első, mikor individualizálódik és elkezdi pályafutását, mint ego.

2.      A második, amikor eléri az első nagy Beavatást.

3.      A harmadik az adeptusi (mesteri) fokozat elérése.

 

Az individualizáció elérése az állati fejlődés szándéka, és határozott célt szolgál. Ez a cél az, hogy erős egyéni központ alakuljon ki, melyen keresztül végül a Logosz ereje szétáradhasson. Mikor ez a központ először alakul meg, az ego csak olyan még, mint a csecsemő, gyenge és bizonytalan. Hogy erőssé és határozottá váljék, először az önzésnek kell őt körülvennie, a primitív ember erőteljes önzésének. Sok életen át kell az önzés erős falának fennmaradnia, hogy a központ mind határozottabbá növekedjék benne.

 

Az önzést tehát úgy kell tekinteni, mint valamilyenfajta állványzatot, ami feltétlenül szükséges az épület felemeléséhez, de amit azonnal le kell bontani, amint az épület készen van, azért, hogy az épület most már arra a célra szolgáljon, amikre emelték. Az állványozás nem szép, és ha nem távolítanák el, az épület lakhatatlanná válnék, de mégis állványozás nélkül egyáltalán nem lenne épület.

 

A központi lény teremtésének a célja az, hogy rajta keresztül sugározzon a Logosz ereje a világra, de ily sugárzás lehetetlen lenne, ha az önzés fennmarad, de önzés nélkül a korai fokozatokban soha sem lehetne egy erős központot alapítani. Ennek a hasonlatnak a megvilágításában látjuk, hogy még legkellemetlenebb tulajdonságnak is megvan a maga helye a fejlődési rendszerben, a kellő időben.

 

Sok ember szármára az önzés már megtette munkáját, és véglegesen meg kell szabadulni attól. Balga és hiábavaló dolog, ha haragszunk az önző emberekre, mert az ő viselkedésükből az következik, hogy ami szükséges erény volt a primitív embernél, még mindig tart a civilizált állapotok között is. A legokosabb, ha az ilyen embereket, mint élő anakronizmust tekintjük.

 

14. FEJEZET

AZ EGYÉNIESÜLÉS MÓDJA ÉS FOKAI


Modottuk már, hogy az erőfeszítésnek, ami az egyéniesülést eredményezi, alulról, azaz az állattól kell erednie. Ez az erőfeszítés három különböző módon jöhet létre, ami azután a lénynek az egész jövendő életére is hatással van. Mikor az ego megalakul, a felső triád mind a három aspektusának, azaz Atma, Buddhi, Manas-nak is részt kell vennie abban, mégis az első összeköttetés csak az egyiken keresztül jön létre a három közül, és pedig:

 

1.      Az alsó és felső elme között.

2.      Az asztrális test és Buddhi között.

3.      A fizikai test és atma között.

 

Ennélfogva az egyéniesülés az első esetben az értelmen, a második esetben az érzelmen és a harmadik esetben az akaraton keresztül történik.

 

I.         Ha az állatnak oly összeköttetése van egy emberel, aki nem túlnyomóan érzelmi lény, hanem akinek fő tevékenysége értelmi  természetű, akkor az állatnak a születőben lévő mentális testét a  szoros összeköttetés ösztönözni fogja, és lehetséges, hogy az egyéniesülés az elmén keresztül fog megtörténni, midőn az állat erőfeszítéseket tesz, hogy megértse gazdáját.

II.      Másfelől, ha a gazda érzelmes ember, telve erős vonzódásokkal, a valószínűség az, hogy az állat főleg az asztrális testén át fog fejlődni, és a végső elszakadás a Csoport-lélektől bizonyos állati érzelmi kitörés következtében fog bekövetkezni, ami a lebegő Monád buddhi aspektusát éri el, és ez lesz az oka az ego kialakulásának.

III.    A harmadik esetben pedig, ha a gazda magas szellemiségű vagy rendkívül erős akarattal rendelkező ember, az állat erős vonzalmat és csodálatot fog kifejleszteni iránta, de mégis az állatban lévő akarat kerül főként ösztönzésre. Ez az akarat a fizikai testben rendkívüli tevékenységben nyilvánul meg, és abban a rettenthetetlen elhatározásban, hogy főként gazdája szolgálatában érje el azt, amire a teremtmény főként képes.

 

Látjuk ekként, hogy a gazdának a típusa és jelleme nagy hatással van és lesz az állat sorsára. Az emberi asztrális és mentális rezgések sokkal erősebbek és bonyolultabbak, mint az állatéi, és ezek állandó, meg nem szűnő nyomást gyakorolnak az utóbbira.

 

Ne essünk abba a tévedésbe, hogy az Atma és a fizikai test közötti „távolság” nagyobb, mint az alsó és felső elme közötti, vagy ami az asztrális és buddhikus princípiumok között van. Ez egyáltalában nem térbeli távolág kérdése, hanem inkább az együtt érző rezgéseknek az átruházása a visszatükröződésről az eredetire. Ha ily módon tekintjük a dolgot világos, hogy minden reflexiónak közvetlen összeköttetésben kell lennie eredetijével, akármilyen is a „távolság” közöttük.

 

Az állatnak a felemelkedésére való vágya folytonos nyomást idéz elő az említett vonalakon, és az a pont, amikor ez a nyomás végül áttöri a korlátokat és megalkotja a szükséges kapcsolatot a Monád és a személyiség között, bizonyos jellemvonásokat határoz meg az új egoban, melyek akkor létrejönnek. A kapcsolat tényleges megalakulása a vonzalom, illetve az akarat esetében rendszerint pillanatnyi, de az értelem következtében létrejöttnél fokozatosabb. Ez tehát a lény jövő fejlődésének folyamatában jelentős különbséget okoz.

 

Abból a nagy tömegből, akik a Hold-Lánc bizonyos időpontjában egyéniesültek, azok, akik az értelem által fokozatosan nyerték el az egyéniesülést, körülbelül egymillió évvel ezelőtt inkarnálódtak  a földön, és azóta a két életük között eltelt idő átlagosan 1200 évet  tesz ki. Az a csoport, amely hirtelen vonzalom következtében egyéniesült, 600 000 évvel ezelőtt inkarnálódott a földön, és életeik között eltelt időköz átlagosan 700 év. A két csoport állapota jelenleg is nagyjában ugyanaz.

 

Úgy látszik, hogy azok, akik érzelem által egyéniesülnek, valamivel több erőt képesek kifejleszteni, mint az értelem által egyéniesültek. De helyesebben azt mondjuk, hogy ez az erő különböző fajta. Az életek közötti rövidebb időköz oka az a tény, hogy ez utóbbi csoportnak boldog öröme sokkal sűrítettebb, s ezért eredményét sokkal rövidebb idő alatt dolgozza fel. De a két csoport végül a testesülések bizonyos száma után ugyanazt a fejlődési fokot fogja elérni, és így együttműködhetnek. Bizonyos csoportoknak egy testesülésbe való összehozásának az is a célja, hogy együtt dolgozhassanak a nagy cél elérésének érdekében.

 

Az individualizáció módjainak különbözőségén kívül, ennek fokozataiban is különbség van. Mert nagy különbség az, hogy az állat fejlődésének melyik fokában következik be az individualizáció. Ennélfogva a kauzális testekben is bizonyos különbség lesz. Ha pl. a kutya sokáig állott összeköttetésben az emberrel, s így csoport-lelke 10-20 főből állott csak, egyéniesülése alkalmával kauzális teste teljesen kialakult lesz. Más esetekben, ahol kb. 100 fő van egy csoportban, kosárfonás-szerű kauzális test alakul.

 

Vannak esetek, midőn az állat már az Állatvilágban oly fokú értelmet és vonzódást ért el, hogy az egész primitív emberi fokot egyéniesülése alkalmával átugorja és emberi pályafutásának. kezdetétől már mint elsőrendű egyéniség jelenik meg. Másfelől az, aki túl korán hagyja el az állatvilágot, az emberiségnek csak igen alsó fokozatán kezd el a fejlődést. Ez a magyarázata egyik Mester következő kijelentésének, mikor arra vonatkozóan beszélt, hogy az emberiség nagy tömegénél mennyi kegyetlenséget és babonát lehet tapasztalni. „Ezek túl korán inkarnálódtak emberi testben, még nem érdemesek az emberi formára.”

 

A fent említett három módja az egyéniesülésnek a normális mód. Alkalmilag mégis előfordulnak egyéniesülések más módokon is, melyeket rendellenes módoknak nevezhetünk. Például a Hold-Lánc hetedik körének kezdetén a lényeknek egy csoportja már az egyénlesülés pontján állott a Hold Urainak nevezett haladottabb holdlakókkal való összeköttetés következtében. Fejlődésükben azonban szerencsétlen fordulat következett be. Ugyanis annyira büszkék kezdtek lenni értelmi előrehaladásukra, hogy ez lett jellemük kiemelkedő vonása. Nem azon munkálkodtak, hogy megnyerjék uraik szeretetét, hanem előnyeiket állat-társaikkal szemben fitogtatták, hogy felkeltsék irigységüket.

 

Ez az indok ösztönözte őket az egyéniesülés felé való erőfeszítésükben, s így a kialakult kauzál testeik majdnem csak egy színt mutattak, a narancs-vöröset. Azért engedték meg nekik az egyéniesülést, mert ha megmaradnak az állatvilágban, sokkal rosszabbakká váltak volna.

Ez a különítmény, vagy hajórakomány, ahogy néha nevezik, kb. kétmillió főt tett ki. Ezek mind a gőg következtében egyéniesültek, és bár a maguk nemében meglehetősen eszesek, kevés más tulajdonsággal rendelkeztek. E rakomány tagjai a Hold-Lánc A bolygójáról, megtagadták azoknak az eszközöknek az elfoglalását, melyeket a Föld-Láncon elkészítettek számukra, míg a B bolygó aranyszínű kauzális testtel rendelkező egói és a C bolygó rózsaszínű kauzális testtel rendelkező egói elfogadták a feltételeket, elfoglalták az eszközöket, és így beteljesítették rendeltetésüket.

 

Ezek a narancsszínű kauzális testtel rendelkező egok történetük folyamán mindig zavarokat okoztak önmaguknak és másoknak, ami önteltségüknek és nyakasságuknak következménye volt. Úgy írják le őket, mint erőszakos és fegyelmezetlen, elkülönült lényeket, akik hajlamosak az elégedetlenségre, és mindig változást akarnak. A legeszesebbek közülük Atlantiszban „A Sötét Arc Urai” (fekete mágusok) lettek, később világpusztító hódítók és még később a semmivel nem törődő kizsákmányoló milliomosok, akiket „pénzügyi Napóleonok”-  nak is szoktak nevezni.

 

Másik rendellenes egyéniesülés a félelem következtében történik. Vannak esetek, midőn az állatokkal annyira kegyetlenül bánnak, hogy a kínzások elkerülése érdekében oly erőfeszítéseket tesznek, ami megszakítja a kapcsolatot a Csoport-lélekkel. Az ilyen ego nagyon alacsony értelmi képességgel rendelkezik. Ennek a típusnak a változata a gyűlölet által egyéniesült ego. Ezekből lettek a vért-szomjazó, különös kegyetlenségű bennszülöttek, a középkori inkvizítorok, és a jelenkor szadistái és kéjgyilkosai.

 

Még egy másik változat az a lény, aki az erőteljes hatalomvágy következtében egyéniesül. Például egy nyáj vezérbikája. Az ebből fejlődött egoban is gyakran nagyfokú kegyetlenség nyilvánul meg, amiben neki öröme telik, valószínűleg azért, mert mások kínzása a fölöttük való hatalmat nyilvánítja ki.

 

Másfelől azok, akik aránylag alacsony fokon a szeretet következtében egyéniesülnek, lesznek a vidám, jóindulatú bennszülöttek, illetve primitív emberek.

 

15. FEJEZET

A KAUZÁLIS TEST TÉNYKEDÉSEI

 

A kauzális test nevét onnan kapta, hogy benne tartózkodnak azok az okok (kauzák), melyek az alsó síkokon mint hatások nyilvánulnak meg. Az elmúlt életek tapasztalatai a kauzális testben vannak felhalmozva és ezek az élet iránti általános magatartásnak az okai, azonkívül az elkövetett cselekedeteknek is. Röviden azt mondhatjuk, hogy a kauzális testnek két fő tevékenysége van.

 

1.      Az ego eszközeként szerepelni. A kauzális test a Manas teste, az egyén formai oldala, az igazi ember, a Gondolkodó.

2.      Raktárként szolgáljon az embernek a különböző inkarnációk során szerzett tapasztalatok lényegére vonatkozóan.

 

A kauzális test az, amibe minden maradandó bele van szőve, amibe fel vannak halmozva a tulajdonságoknak, képességeknek a csírái, amelyeket a következő inkarnációkba kell átvinni. Láthatjuk tehát, hogy az ember alsó megnyilvánulásai, azaz a mentális, asztrális és fizikai testekben való megnyilvánulások végképpen magának a valódi embernek a növekedésétől és fejlődésétől függenek, attól, „aki részére sohasem üt az óra”.

Mint a 13. fejezetben láttuk, addig nem lehet emberről, illetve igazi emberi lényről beszélni, míg a kauzális test létre nem jött. A kauzális test birtoklása az, ami létesíti az egyéniséget. A kauzális testet, azaz a valódi ember formai oldalát, úgy írják le kialakulásakor, mint a legfinomabb anyagból készült kényes hártyát, ami éppen csak észrevehető, és azt jelzi, hol kezdi az egyén elkülönült életét. Ezt a majdnem színtelen finom hártya az a test, amely a fejlődés egész folyamán megmarad, arra lesznek, mint zsinórra felfűzve a jövő testetöltések.

 

A kauzális test fogadja be mindazt, ami maradandó, és csakis azt, ami nemes, harmonikus és összhangban van a szellem törvényével. Minden nagy és nemes gondolat, minden tiszta és magasztos érzelem ide kerül fel, és lényege bele lesz dolgozva a kauzális test szubsztanciájába. Ezért a kauzális test állapota valóságos jegyzék, az egyetlen igazi jegyzék az ember növekedéséről, fejlődésének elért fokáról.

 

Az ember összes különböző testeit, mint eszközöket vagy burkokat kell tekinteni, amelyek képessé teszik az Ént, hogy a világegyetemben, annak bizonyos meghatározott tájain működjék. Amint az ember a földön kocsit használ, a vízen hajót, a levegőben repülőgépet, hogy egyik helyről a másikra utazzék, úgy használja fel az Én, a valódi ember különböző testeit, mindegyiket megfelelő céljaira, de ő maga mindig ugyanaz marad, mindegy, hogy melyik eszközében működik az adott pillanatban. Az ember számára mindezek átmenetiek, ezek az ő szerszámai, illetve szolgái, ezeket időről-időre elhasználja és megújítja, hozzáidomítja különböző szükségleteihez, és állandóan növekvő erőihez.

 

Mivel azonban az elme működésében alapjában kettős, így az embernek két elme-testre van szüksége, és ezzel el is van látva. Mint már láttuk a „Mentális Test” című könyvben, a mentális test a konkrét elmét szolgálja, ami a konkrét gondolatokkal foglalkozik; a kauzális test pedig az elvont gondolkodás szerve.

 

A kauzális testben lakozó Gondolkodóban vannak mindazok az erők, amelyeket mi mint az elmét tartjuk nyilván, nevezetesen: emlékezet, intuíció, akarat. A Gondolkodó földi életének minden tapasztalatát itt gyűjti össze, átalakítja önmagában saját isteni alkímiája által, a tapasztalat és tudás ama lényegévé, ami a Bölcsesség. Még egyetlen földi életben is megkülönböztetjük a szerzett tudást és a bölcsességet, amit e tudásból fokozatosan - gyakran nagyon keveset - leszűrünk. A bölcsesség az élet tapasztalatának a gyümölcse, az idős kornak betetőzése. Teljesebb és gazdagabb értelemben a bölcsesség számos inkarnációnak az eredménye, sok tapasztalat és tudás produktuma.

 

A kauzális testben így csak az elvont van és nem a konkrét, a tiszta belső működés, amit nem zavarnak meg többé az érzékek, és semmiképpen sem avatkozik bele a külső világ. A tiszta értelem, a világos meglátás, az érzékek által nem befolyásolt, nyugodt, komoly, erőteljes értelem.

 

A kauzális testben van a meditáció teremtő ereje, és az egy dologra irányuló kontemplációból kinövő energiák ereje is. Ez az ember teremtő tartálya, mert az emberben lévő manas a kozmoszban Mahatnak felel meg, az Egyetemes Elmének, az isteni elképzelésnek, a formáló, irányító erőnek, ami az a teremtő erő, amiből minden ered. Az értelem az emberben mondják, Brahmának az Egyetemes Elmének visszatükröződése, a teremtő energia. Az emberben levő teremtő képesség az elképzelés; mely jelenleg a finom anyagban működik, ha az ember tökéletessé válik, éppen úgy fog működni a durvább anyagban is, mert az emberben levő elképzelő erő annak az erőnek a visszfénye, ami a világegyetemet teremtette. Bráhma meditált, és létrejöttek az összes formák. Így az elme teremtő erejében rejlik a forma minden lehetősége.

 

Az Atmának kiáradó energiája, ami a kauzális testben működik, az az erő, ami mindenen uralkodik, és mindent alakít, ami kívüle van. Az Atmának a kiáradó ereje az alsó manasban munkálkodva, a vágy és jellegzetessége az, hogy a külső dolgok vonzzák, és irányvonalát kívülről irányítják. De a kauzális testben működő Atma, az Akarat, ami nem foglalkozik többé a kívülről irányított választással, hanem azzal; ami belülről irányított és az örök képmások szerint van alakítva, a megkülönböztető reflexió folyamata által. Így a kauzális test kiáramló energiáját belülről vezetik, míg az alsó testekben ezt kívülről vonzzák. Ez a lényeges különbség az akarat és vágy között. Az akarat az ego tulajdonsága, nem a személyiségé.

 

Az emberben levő értelmi aspektust kell először kifejleszteni, ez az elemző képesség, ami érzékeli a sokféleséget és különbözőségeket; azután következik a bölcsesség, ami realizálja a dolgok egységét és megvalósítja az egységet, végül következik a harmadik legfelsőbb aspektus az ön-létezés, és az az egység, ami még az egyesülés fölött is van. Az ötödik faj az értelem aspektusát fejleszti ki, a hatodik fogja a bölcsességet, az egyesülést a „Boldogság Országát” kifejleszteni, a hetedik az ön-létezés aspektusát.

 

 

16. FEJEZET

ÖSSZETÉTEL ÉS SZERKEZET


A kauzális test a mentális sík első, második és harmadik alsíkjának anyagát tartalmazza. Az átlag emberben a kauzális test még nem teljesen aktív, ennek következtében csak az az anyag éltetett, ami a harmadik alsíkhoz tartozik. Amint azonban az egó fejlődésének hosszú tartama alatt rejtett lehetőségeit kifejleszti, a felső anyag fokozatosan tevékenységhez jut; de csak az Adeptusnak nevezett tökéletes emberben van teljes mértékben kifejlődve.

 

Nehéz dolog a kauzális testet tökéletesen leírni, mert a kauzális világhoz tartozó érzékek végképpen különbözőek és sokkal magasabbak, mint azok, melyeket a fizikai síkon foglalkoztatunk. A tisztánlátó által a fizikai agyába hozott kép a kauzális testről az, hogy annak alakja tojásdad, amilyen a többi felsőbb testeké is, amint körülveszi az ember fizikai testét, körülbelül 40 cm-nyire terjedve túl a fizikai test felületén.

 

A primitív ember esetében a kauzális test buborékra emlékeztet, és azt a benyomást kelti, hogy teljesen üres. Az csak színtelen hártya, éppen csak arra elég, hogy összeálljon, és egy reinkarnálódó lényt alkosson, de semmi egyébre. Bár telve van felső mentális anyaggal, ez még nem működésképes, ezért színtelen és átlátszó marad. Amint az ember fejlődik, ez az anyag fokozatosan riadó készültségbe kerül, azoknak a rezgéseknek következtében, amelyek az alsó testektől érik őt. Ez eleinte csak igen lassan történik, mert az ember ténykedései fejlődésének korai szakaszán nem olyan jellegűek, hogy oly finom anyagban is kifejezésre juthassanak, mint a kauzális test anyaga. De ha az ember már eléri azt a fokot, midőn elvont gondolatra vagy önzetlen érzelemre képes, a kauzális test válaszolásra képes állapotba kerül.

 

Az így feltámadt rezgések a kauzális testben mint színek mutatkoznak úgy, hogy az áttetsző buborék helyett lassan gömb alakúvá válik, telve a legkedvesebb és legfinomabb színárnyalatokkal, melyek  minden elképzelést meghaladnak. A színek jelentése ugyanaz, mint az asztrális és mentális test színeié. Így a halvány rózsaszín az önzetlen vonzalmat fejezi ki; a sárga a magas fokú értelmi képességet jelzi; a kék áhítatot jelent; az együttérzést a zöld fejezi ki, és a ragyogó liláskék a magas szellemiségre jellemző. Ugyanezek a színek természetesen az alsóbb testekben kevésbé finomak és élénkek.

 

Bár az ember fejlődése során az alsó világokban gyakran kialakít nem kívánatos tulajdonságokat, amelyek végképpen alkalmatlanok egójának életében, - pl. gőg, ingerlékenység, érzékiség - ezek egyike sem juthat kifejezésre a kauzális testben. A kauzális testet csak az asztrális test három felső része érintheti, és ezeknek rezgései csak a fő tulajdonságokat képviselik. A gyakorlati eredménye ennek pedig az, hogy az ember igazi világába csak jó tulajdonságokat építhet be. A rossz tulajdonságok, melyeket kifejleszt, az ego szempontjából csak ideiglenesek, és amint az ember előrehalad, félre kell dobni azokat, mivel nem lesz már benne oly anyag, ami ezeket kifejezhesse.

 

A színes képek, melyek a kauzális testet fejlődésének különböző fokain ábrázolják C. W. Leadbeater „A látható és láthatatlan ember” c. könyvében találhatók. Ezek: a primitív ember, a hétköznapi (átlag) ember, a fejlett ember és az Arhat (a negyedik beavatást elért ember) kauzális testei.

 

Azt gondolhatnánk, hogy a primitív ember kauzális teste eleinte igen kicsiny, de ez nem így van. Az ő kauzális testének terjedelme is olyan, mint a többié, de később terjedelmében megnövekszik, de csak akkor; ha előbb életre kel és aktív anyaggal lesz telítve. A hétköznapi embernél a nagy tojás alakú hártya tartalma határozottan megnövekedett. Nem egészen a feléig igen finom és éterszerű színnel van telítve. Valami már látszik a magasabb értelemből, és valami az áhítat és önzetlen szeretet erejéből is. Abból a rendkívül finom ibolyaszínből is van valami halvány árnyalat benne, ami a szeretetnek és áhítatnak azt a képességét jelzi, ami a legmagasabb eszmény felé fordul, azonkívül a tiszta zöldnek halvány árnyalata, ami az együttérzés és részvét színe.

 

Amint az ember elkezdi a szellemiséget, vagy éppen a magas fokú értelmet kifejleszteni, változás következik be. Az igazi egyéniségnek akkor már saját maradandó jelleme kezd kialakulni, ami a kauzális test terjedelmében, színeiben, fényességében és határozottságában nyilvánul meg, éppúgy, amint a személyiség is megnyilvánul a mentális testben, csak. természetesen az előbbi eszköz szebb és finomabb.

 

A spirituálisan fejlett ember esetében a változás óriási. A gyönyörűen ragyogó hártya most már tökéletesen teli van a legszebb színekkel, a szeretet, áhítat és együttérzés magas alakjait jellemezve. Vannak itt oly színek is, amelyeknek nincs megfelelője a fizikai sík színképében. Az ilyen kauzális test anyaga erősen életteljes, élő tűz lüktet benne. Ragyogó gömb az, mely színeket lövell ki, felületén barázdák és változó színárnyalatok cikáznak - oly színárnyalatok, melyek a földön teljesen ismeretlenek - ragyogóak, tiszták, világítóak, nincs nyelv, mely leírhatja őket.

 

Az ilyen kauzális test élő tüze még magasabb síkról ered, és úgy látszik, hogy ezzel egy fénylő, remegő fonallal van összekötve.

 

Már említettük, hogy midőn a kauzális test a fejlődés folyamán megtelik, nemcsak megnövekszik terjedelmében, hanem erő áramlatok is ömlenek belőle különböző irányokban. Valóban a fejlett embernek ez a legnagyszerűbb jellegzetessége, hogy mint vezeték képes szolgálni a felső erők számára.

Ezenkívül a kauzális test felső részéből ragyogó szikra-korona  emelkedik ki, ami a szellemi törekvés aktivitását jelzi. Ez a szikrafolyam állandóan növekszik, mindegy hogyan van az ember alsó része elfoglalva a fizikai világban. Ennek oka az, hogy az ember egoja egyszer már saját fokozatán felébredt és elkezd megérteni valamit magából és az Istenséghez való viszonyából, akkor mindig felfelé tekint a forráshoz, onnan eredt, teljesen függetlenül attól, hogy az alsó síkokon milyen tevékenységek inspirálják.

 

Emlékeztetnünk kell arra, hogy még a legnemesebb személyiség is csak igen kicsiny és részleges kifejezése igazi magas valójának, úgyhogy amint az a felső Én elkezd körültekinteni, azt fogja tapasztalni, hogy majdnem határtalan lehetőségek nyílnak meg előtte, amelyekről ebben a korlátokkal teli fizikai életében halvány eszmét sem formálhatott. Ez a felfelé törő szellemi vágyódás, ami ezt a dicső koronát helyezi a fejlett emberre, egyúttal csatorna is, amin keresztül az isteni erő leárad, úgy hogy amennyire teljesebbek és erőteljesebbek lesznek törekvései, aminél nagyobb a felülről jövő kegyelem.

 

Az Arhatnál (a negyedik beavatást elért embernél) a színeknek hét jellegzetességük van, melyek összeegyeztethetetlenek a fizikai síkon levőkkel. Sokkal finomabbak és éteriebbek, mint bármi, de ugyanekkor sokkal teljesebbek, ragyogóbbak és fénylőbbek. A kauzális test terjedelme sokszorosan nagyobb, mint a fizikai testé. A színövezetek most mint koncentrikus körök vannak elrendezve, míg ezeken át és ezek fölött fehér színű fény nyalábok terjeszkednek ki a központ felől kifelé. Az isteni befolyásnak kiáramlása így óriási módon elmélyül, mert az ember a Logosz életének és erejének majdnem tökéletes vezetékévé válik.

 

A Mester kauzális teste rendkívül megnövekedett terjedelmében, és napszerű ragyogással fénylik. A színek szépségét és alakját ennek lehetetlen szavakkal kifejezni, mert erre a földi nyelven nincsenek kifejezések. Az Arhat kauzális testében a színek nem mozognak többé, mint kavargó felhők, hanem nagy koncentrikus kagylókként vannak elrendezve, de mégis mindenfelé kiárasztják belőle élő fénysugaraikat, mintegy központból.

 

A színek elrendezése az Adeptus típusa szerint változik. Ennek a ténynek majdnem pontos hagyományát őrizték meg az Úr Buddháról készült képek a ceyloni templomok falán. A Nagy Tanítót itt aurával  körülvéve ábrázolják, melynek színei és elrendezései ha nagyon pontatlanok, sőt lehetetlenek is, mégis durva és anyagi érzékeltetése a bizonyos típusú Adeptus felső eszközének, amelyhez Buddha is tartozik.

 

A kauzális testről, mint Augoeidesről, a megfinomult emberről is beszélnek. Ez nem valamely múltbeli eszköznek a képmása, hanem magában tartalmazza annak a lényegét, ami mindegyikben a legjobb volt. A kauzális testet megfigyelve meg tudjuk állapítani azt a fejlődési fokot, amelyet az ember elért.

 

17. FFJEZET

A KAUZÁLIS GONDOLAT


A mentális sík, mint tudjuk, az elmének vagy manasznak a tevékenységi területe az emberben. Amint már láttuk, ez a sík két részre van osztva, a magasabb a három felső, az alsóbb a négy alsó alsíkot tartalmazza. Az alsó az arupa, alaknélküli, a második a rupa, az alakkal rendelkező osztály.

 

Az emberben az értelemnek az eszköze a kauzális test, működése az elvont gondolat, míg az elme eszköze a mentális test, a konkrét gondolati működéssel. Az elme a megfigyelő érzékek használatával szerez tudást, azok felfogásán munkálkodik, és fogalmakká építi azokat. Erői a figyelem, az emlékezet, az indukció és dedukció által való következtetés, a képzelet és hasonlók.

 

A mentális sík alsó részén az anyagot az emberi gondolat nagyon készségesen alakítja határozott formákba, a felső részben ez nem történik meg, e fokon az elvont gondolat, mint a tisztánlátók észlelik, inkább villanásokban vagy áramlatokban mutatkozik meg.

 

Az alsóbb alsíkokon az elementál, illetve a gondolatforma, ami itt kialakul, a fölött az ember fölött lebeg, aki elgondolta, és megfelelő alkalomra vár, hogy energiáját az illető mentális, asztrális sőt esetleg fizikai testére is kiterjessze. De a három felső alsíkon az eredmény az esszenciának villámcsapásszerű jelensége, a Gondolkodó kauzális testéből eredve. Így tehát, mit az alsó alsíkokon a gondolat mindig csak a személyiségre van irányítva a felső alsíkokon mindig a reinkarnálódó, a valódi embert befolyásolják. Ha az üzenetnek bármi vonatkozása van a személyiséghez, a személyiséget csak felülről fogja elérni, a kauzális test szerkezetén keresztül.

 

A kauzális tudat a dolgok lényegével foglalkozik, míg az alsó értelem a részleteket tanulmányozza. Az elmével körülírjuk a tárgyat vagy igyekszünk megmagyarázni; a kauzális tudattal a dolog eszméjének lényegét ragadjuk meg, és mint egészet mozdítjuk, mintha valaki egy sakkfigurát mozdít meg. A kauzális sík a valóságok világa; itt már nem foglalkozunk többé érzelmekkel, eszmékkel vagy fogalmakkal,  hanem a dologgal önmagával.

 

Helyes lesz, ha részleteiben írjuk le a folyamatot, míg eljutunk a kauzális gondolathoz. Míg az alsó elme végképpen a mentális képeken időzik, benyomásokkal van elfoglalva, tisztán konkrét tárgyakon gondolkodik, és azok a tulajdonságok érdeklik, amelyek egyik tárgyat megkülönböztetik a másiktól, addig az ego a kauzális tudatot használva megtanul világosan megkülönböztetni a tárgyak között, azáltal hogy hosszan időzik eltérő voltuk felett, azután bizonyos tulajdonságaik szerint csoportosítja azokat, ami bizonyos számú tárgynál - melyek egyébként nem hasonlítanak egymáshoz - mindig jelentkezik, és így kapcsolatot teremt közöttük.

 

Így osztályoz maga körül mindent, és kifejleszti a szintetizáló képességet, megtanul építeni, szerkeszteni éppúgy, mint analizálni. Azután tovább lép, és a közös tulajdonságot mint eszmét gondolja el, ami minden tárgytól, amiben megjelenik, különálló, és így egyfajta magasabb képet alkot a konkrét tárgy képénél - egy eszmeképet, amivel nincs jelenségszerű megnyilvánulása a formák világában, hanem ami a felső mentális fokán létezik, és oly anyagot termel amelyen az ego, a Gondolkodó maga munkálkodhat.

 

Az alsó értelem az elvont eszmét gondolkodás útján éri el, és amikor ezt teszi, a legemelkedettebb szárnyalást hajtja végre, érintve a forma nélküli világ küszöbét, és homályosan látja azt, ami odalent van.

 

A Gondolkodó, akinek kauzális tudata van, világosan látja ezeket az eszméket és otthonosan él közöttük. Amint a gyakorlás következtében kifejleszti az absztrakt gondolkodás erejét, hatásosabb lesz saját világában, és elkezdi saját területén életének aktív működését. Az ilyen ember nem sokat fog törődni az érzékek életével, a külső megfigyelésekkel vagy a külső tárgyaknak mentális képekké való alkalmazásával. Erői befelé fordultak, többé nem áramlanak kifelé, hogy kielégülést találjanak. Nyugodtan megmarad önmagában, filozófiai kérdésekkel foglalkozva, az élet és gondolkodás mélyebb oldalaival, inkább az okok megértésének keresésével, mint azzal, hogy a következményekkel zavartassa magát. Így közeledik mindinkább az Egységnek a felismeréséhez, ami a külső természet összes eltéréseinek az alapja.

 

A mentális sík felső fokain a gondolatok sokkal nagyobb erővel működnek, mint az alsó fokon, ennek egyik oka az, hogy még aránylag kevesen képesen ezen a magas fokon gondolkodni. Az itt keletkezett bárminő gondolatnak gyakorlatilag önmagában van a területe, azaz nincs sok más gondolat ebben a birodalomban, amivel versenyeznie kellene.

 

A mindennapi embernek a legtöbb gondolata a mentális testben keletkezik, és amint leszáll, a megfelelő asztrális elemi esszenciába öltözik. De ha az ember már aktív a kauzális fokon, gondolata itt kezdődik, és először a mentális sík alsó fokainak elemi esszenciáját veszi magára, következésképpen végtelenül finomabb, sokkal erőteljesebb és minden tekintetben hatásosabb. Ha a gondolat kizárólag magasabb rendű dologra irányul, rezgései oly finom jellegűek lehetnek, hogy az asztrális síkon egyáltalában nem nyerhetnek kifejezést. De ha érintenek ilyen alsó anyagot, akkor azt sokkal messzebb terjedő hatással teszik, mint az ily alsó anyag közelében lévő fokon keletkezettek.

 

Tovább követve ezt az elvet, világos, hogy a Beavatott gondolata, ami a buddhikus síkon keletkezik egészen a mentális sík fölött, a kauzális alsíkok elemi esszenciájába fog öltözni. Hasonlóképpen a Mester gondolata az atma síkjáról fog leáradni az emberiségre.

 

Azok a tanítványok, akik még nem szoktak hozzá a kauzális gondolkodáshoz, ahhoz, hogy elvekben gondolkozzanak, legyenek óvatosak, hogy az elvont gondolkozás iránti erőfeszítéseikben ne okozzanak maguknak eleinte fejfájást, ami ebben az esetben azt jelzi, hogy az agy túlfeszült állapotba került. Évekig tartó, rendszeres meditációs gyakorlásnak bizonyos hajlamot kell kialakítania a kauzális gondolkodásra. Ha ez megtörtént, lehetséges lesz az elvont gondolkozás a kauzális fokozatokon, a feszültség kockázata nélkül a gondolkodó szerkezetben.

 

Ha az arra irányuló erőfeszítés, hogy kialakítsunk egy elvont eszmét, pl. egy háromszögét, sikeres volt, a tanuló lehet, hogy először kissé szédültnek érzi magát, hogy fel is fogja ezt az elvont ideát; később a tudat hirtelen megváltozik és tiszta lesz. Ez azt jelenti, hogy a tudat központja a mentálisról a kauzális testre lett helyezve, a tanuló tudatossá válik kauzális testében, különálló létre saját magán kívül.

 

Ez a kauzális test „intuíciója”, ami a külsőt ismeri fel. A buddhi intuíciója, amint egy későbbi fejezetben látni fogjuk, a belsőt ismeri fel, ami képessé teszi az embert, hogy belülről lássa a dolgokat. Az intellektuális intuícióval az ember azt a dolgot realizálja, ami rajta kívül van.

 

Emlékezzünk azonban arra, hogy a felső és alsó elme működésében lévő külső különbségek dacára, a manas, a Gondolkodó egy ugyanaz az én a kauzális testben. Ez számtalan energiának, és számtalan fajta rezgésnek a forrása. A legfinomabb és legszubtilisebb a kauzális test anyagában van kifejezve, mert egyedül csak ez az, amely elég finom a válaszadásra. Ezek alkotják azt, amit tiszta értelemnek neveznek, amelynek gondolatai elvontak, melynek módszere a tudás elnyerésére az intuíció. Az igazi „természete a tudás” és az igazságot úgy ismeri fel, hogy vele megegyezik.

Talán nem egészen szerencsés elnevezés Buddhit tiszta értelemnek és képességét intuíciónak nevezni. A pszichológia fejlődésével kétségtelenül megfelelőbb kifejezést fogunk találni és alkalmazni a kauzális tudat és a buddhikus képesség megkülönböztetésére. Az intuíció oly töretlen módon és természetének oly lényeges változása nélkül fejlődik ki az okoskodásból, mint a fejlődéstan szerint a szem fejlődik ki a tapintásból.

 

A tanulónak természetesen fokozatosan meg kell tudni különböztetni a valódi intuíciót attól az ál-intuíciótól, ami csupán ösztönös, vágy szülte, és nem magasabb rendű, hanem alacsonyabb az okoskodásnál. Az ember étertestében a homlok csakra vagy erőközpont az, ami a sötétkék pránát használja fel, és ami a felső manas princípiummal van kapcsolatban.

 

 

18. FEJEZET

A KAUZÁLIS TEST FEJLŐDÉSE ÉS TULAJDONSÁGAI


A 15. fejezetben láttuk, hogy a kauzális testben csak a jó elemek vannak elraktározva, a rosszak itt nem találnak kifejezési eszközre. Most ezzel a dologgal kissé bővebben fogunk foglalkozni.

 

A primitív embernek a kauzális test növekedése szükségképpen rendkívül lassú. Amint láttuk, az alsó síkok élete által kifejlesztett magasabb tulajdonságok lesznek fokozatosan beépítve a kauzális testbe; de a fejletlen ember életében igen kevés érzelem és gondolat van, ami a felső világhoz tartozik, és ami táplálékul szolgálhat a valódi ember növekedésének. Ezért a növekedés lassú, mert minden egyéb az életben nem segíti elő azt.

 

De még a legrosszabb ember is megmutatkozhat a kauzális síkon, bár csak mint végképpen fejletlen jelenség. Vétkei, még ha életről életre tartanak is, nem szennyezhetik be a kauzális testét. Azonban mégis, mindig nehezebb lesz számára az ellenkező erények kifejlesztése. A személyiségben a rossz tulajdonság léte minden esetben a megfelelő jó tulajdonság hiányát jelenti a kauzális testben. Az ego nem lehet rossz, csak tökéletlen. Azok a tulajdonságok melyeket az ego kifejleszt, csak jó tulajdonságok lehetnek, és ha helyesen határozzuk meg azokat, azok a számtalan személyiségeinek mindegyikében megmutatkoznak, következésképpen ezek a személyiségek sohasem lehetnek bűnösek eme jó tulajdonságokkal ellentétes hibákban.

 

A hiányzó jó tulajdonság is létezhet az egoban, bár eddig még nincs működésben. Amint ez megtörténik, erőteljes rezgései hatnak az alsó eszközökre, és amint mondottuk, lehetetlen lesz, hogy az ellenkező rossznak valaha is helye legyen benne. Ha valahol hiány van az egoban, jelezve, hogy egy tulajdonság még fejletlen, a személyiségben nincs ilyenkor valami határozott hiba; azonban nincs semmi pozitív sem benne, ami megakadályozná a kérdéses hiba megnövekedését. Így mivel minden valószínűség szerint a körülötte levő emberek már mind birtokában vannak ennek a hibának, több mint valószínű, hogy ő is ki fogja fejleszteni ezt a hibát. Ez a hiba azonban csak az alsó eszközökhöz tartozik, nem a kauzális testben lévő valódi emberhez. Ha az ego elhatározza magát, hogy megalkotja önmagában az ellenkező erényt, akkor ezt a hibát gyökerében vágja el, és az nem képes létezni többé, úgy az alatt, mint az elkövetkező életekben is.

 

Így a leggyorsabb mód a rossztól való megszabadulásra és visszatérésének megelőzésére az, hogy az egoban lévő hiányt kitöltsük úgy, hogy a kifejlesztett jó tulajdonság lényeges részét fogja képezni az ember jellemének az összes eljövendő életeiben.

 

Bár rosszat nem lehet elraktározni a kauzális testben, a rossznak állandó gyakorlása mégis hatással lehet a kauzális testre. A bűnöknek az alsó eszközökbe való minden elmélyítése, megerősítése, minden elnézés az alsó világokban, valahogyan elhomályosítja az ellenkező erény fényességét a kauzális testben.

 

Az „ÉN” nem képes asszimilálni a rosszat, ezért az nem érintheti a tudat „ÉN” fokozatát. Az ego nincs tudatában a rossznak, nem tud semmit sem róla, így tehát nem is tesz rá benyomást. A legvégső eredménye ennek a kauzális testre az, hogy a hosszan tartó alsó típusú életek valamiféle tompaságot okoznak anyagában, és így sokáig nem lesz képes a jó benyomásokat felfogni. Ezt az eredményt akkor figyelték meg, amikor az elmúlt életek tanulmányozása során arra törekedtek, hogy megértsék, miként hatottak a kauzális teste a primitív emberi fokozaton eltöltött életek.

 

További hatásai a rossznak, hogyha folyamatosan követik azt, a mentális test annyira össze lesz keverve az asztrálissal, hogy a halál után nem tudja magát attól végképpen megszabadítani, valami kiszakad annak valóságos anyagából, és ha az asztrális test idők múltával meghal és feloszlik, az ide bekevert mentális anyag nem tér vissza a mentális testbe, hanem elvész az egyén számára. A rendes esetekben a kauzális test sérelme csak ennyi. Erről még részletesen fogunk tárgyalni a 25. fejezetben.

 

Azonban, ahol az ego úgy intellektusban, mint akaratban erős anélkül, hogy ugyanakkor önzetlenségben és szeretetben növekednék, saját elkülönült központja körül húzódik össze, ahelyett hogy növekedésében kiterjedne; s így az önzés falát építi maga köré. Fejlődő erőit maga részére használja fel, mások érdeke helyett. Ily esetekben az a lehetőség adódik, hogy az ego tudatosan ellenszegül a „jó törvénynek”, és szándékosan az evolúció ellen harcol. Ekkor a kauzális testben magában mutatkoznak sötét színárnyalatok, melyek az összehúzódás eredményei, és elveszti azt a kápráztató ragyogását, ami a jellemző tulajdonsága. Ilyen esetek azonban csak a magasan fejlett egonál fordulhatnak elő.

 

Ez okból a nagyravágyás, a gőg és általában az intellektuális erők, melyeket önző célokra használnak, sokkal veszélyesebbek és halálosak hatásukban, mint az alsó természet kézzelfoghatóbb hibái. Ezért van a „farizeus” sokszor messzebb az „Isten országától”, mint a „vámszedő és bűnös”. Ezen a vonalon fejlődik ki a „fekete mágus”, az az ember, aki legyőzte a szenvedélyeket és vágyakat; kifejleszti az akaraterőt és az elme magas fokú erőit, de nem azért, hogy az egész fejlődés érdekében ajánlja fel azokat, hanem azért, hogy mindent magának szerezzen meg, hogy megtartson, nem hogy megosszon. Ilyen emberek arra törekszenek, hogy az elkülönülést tartsák fenn az egységgel szemben, hogy visszatartsák a fejlődést annak meggyorsítása helyett. Diszharmonikusan rezegnek az egésszel szemben, és az a veszély fenyeget, hogy az ego szétszakad és elveszti a fejlődés minden gyümölcsét.

 

Eddig csak a rossz hatásokról beszéltünk az ember növekedésére, lássuk most az érem másik oldalát is. Mindazok, akik kezdenek valamit megérteni a kauzális testről, ennek fejlődését határozott életcélul tűzhetik ki. Ezek arra törekedhetnek, hogy önzetlenül gondolkodjanak, érezzenek és cselekedjenek, és így járuljanak hozzá kauzális testük növekedéséhez és aktivitásához. Az a jó, ami egyszer bele lett szőve a kauzális testbe, sohasem vész el, sohasem szóródik szét, mert ő az az ember, aki addig él, amíg az emberi fokon marad. A fejlődés törvénye szerint mindenben, ami jó, benne van a halhatatlanság csírája. Minden rossz diszharmonikus, mert ellenszegül a kozmikus törvénynek. Előbb vagy utóbb összetörik a törvény hatása alatt, és darabokra hull. Másrészt minden jó összhangban van a törvénnyel, ami előre viszi azt, része lesz a fejlődés nagy folyamának, s ezért sohasem veszhet el és rombolható szét.

 

Ha a rossz nem is halmozódik fel a kauzális testben, de elraktározódik az alsó eszközökben, amelyhez tartozik. A karma törvénye szerint minden embernek el kell viselnie cselekedeteinek következményét, legyenek azok jók vagy rosszak. De a rossz szükségszerűen az alsó síkokon dolgozza ki magát, és anyagának nincs visszhangja a kauzális testben. Ereje saját síkján terjeszkedik ki, és teremtőjének csakis fizikai és asztrális életre hat vissza, akár jelen, akár jövendő inkarnációiban.

 

Pontosabban a rossz a mentális egységben halmozódik fel, valamint az asztrális és fizikai permanens atomban; így az ember ismételten szembetalálkozik vele; de ez természetesen nagyon különböző dolog attól, hogy beleépüljön az egoba, és valójában annak részévé váljék. A jó tettek és gondolatok is produkálnak természetesen eredményeket az alsó síkokon, de ráadásul ehhez, sokkal magasabb és maradandóbb hatással vannak a kauzális testre.

 

Ily módon eleinte lassan, de a későbbi fokokon mindinkább növekvő gyorsasággal épül fel az ember kauzális teste. Növekedésének minden fokán a színeinek és barázdáltságának tanulmányozása megmutatja azt a haladást, amit az ego tett, mióta a kauzális teste kialakult, és a fejlődés pontos fokát, amit most elért. Amint a kauzális test mindjobban ki tudja fejezni az egot, mind tovább terjeszkedik a fizikai központjától. Vannak esetek, ahol az ember kauzális testével ezreket boríthat be, és így temérdek jó befolyást gyakorolhat rájuk.

 

A személyiség által szerzett tulajdonságoknak a kauzális testbe való öntése hasonló ahhoz, amidőn a Csoport-lélek inkarnált tagjai által megszerzett tapasztalatok ömlenek bele a Csoport-lélekbe magába. Tanulmányunk során azonban jegyezzük meg jól, hogy a kauzális test nem az ego, hanem csak a felső mentális testnek olyan anyaga, amit felélesztettek, és ami az ego által szerzett tulajdonságokat kifejezi.

 

Magát a valódi embert - az isteni hármasságot nem láthatjuk, de amint belső látásunk és tudásunk növekszik, mindig közelebb jutunk ahhoz, amit lefátyoloz. Így a kauzális testet gondolhatjuk el, mint legközelebbit az igazi emberről szóló felfogásnak, amit jelenlegi meglátásunk szerint elérhetünk. A fejlett embernél a mentális test a kauzális test visszatükröződése lesz, mivel az ember megtanulja, hogy kizárólag a felső Én ösztökéléseit kövesse, és értelmét csakis ezek által vezéreltesse.

 

Az emberi fejlődés jelenlegi fokán a felső manas még csak ritkán nyilvánulhat meg. Alkalmi felvillanásait az igazi lángésznek nevezzük. Ilyen megnyilvánulások az ego előző életeiben szerzett egyéni tapasztalatoknak felhalmozódásától függnek. Mert bár az ego természeténél fogva mindent tud, még mindig szüksége van személyiségén keresztül szerzett földi tapasztalatokra. És bizonyos fogékonyságoknak a testesülések során való gyakorlásának végül egy bizonyos életben, mint lángésznek kell kicsúcsosodnia, egyik vagy másik irányban. De az igazi lángész megnyilvánulásához az élettisztaság is lényeges.

 

Fontos felismerni azt a szerepet, ami az ego a kauzális testben játszik a külső tárgyakról való felfogásunk kialakulásában. Az idegfonatok rezgései az agyban csupán benyomásokat hoznak létre; ezek osztályozása, kombinálása és elrendezése az ego feladata. Az egonak az agyon keresztül való megkülönböztetése mindenre kiterjed, amit az érzékek az agynak közvetítenek. Azonkívül ez a megkülönböztető képesség nem benne rejlő ösztöne az elmének, ami az elejétől fogva tökéletes, hanem egy csomó előző tapasztalat összehasonlításának az eredménye

 

Mielőtt szemügyre vennénk a kauzális síkon való tudatos működés lehetőségét, emlékeznünk kell arra, hogy a fizikai testhez kötött ember részére a mentális síkon való tudatos mozgás - úgy az alsó, mint a felső mentálison - csak akkor lehetséges, ha az már Adeptus vagy beavatott tanítvány, és Mestere megtanította, hogyan mozoghat szabadon még az alsó fokozatokon is.

 

Tudatos működése a felső síkokon a fizikai élet tartama alatt, természetesen még nagyobb haladásra mutat, mert az ember unifikációját jelenti; úgy hogy itt lenn ő többé már nem csupán személyiség, amit a fent lévő egyéniség többé-kevésbé befolyásol, hanem ő maga az egyéniség, az ego. Természetesen még korlátozva van a test által, de mindazonáltal birtokában van a magasan fejlett ego erejének és tudásának.

 

Jelenleg a legtöbb ember éppen csak tudatos a kauzális testben, de munkálkodni csak a harmadik alsík, azaz a kauzális test legalsóbb részében, és még ennek is csak a legalsóbb anyaga van működésben. Ha már az ösvényen van valaki, megnyílik a második alsík. Az Adeptus (Arhat) természetesen már teljes kauzális testét használja, mialatt öntudata a fizikai síkon van. Ezekről később még részletesebben beszélünk.

 

Mint az előző könyvekben láttuk, az ember asztrális és mentális testében nem mehet át egy másik bolygóra. A kauzális testben azonban, ha az igen magasan fejlett, ez lehetséges, bár nem olyan könnyen és gyorsan, mint ez a buddhi síkon lehetséges azok számára, akik fel tudták emelni öntudatukat erre a fokra.

 

Úgy látszik azonban, hogy a kauzális test sem lesz képes rendszerint mozogni az intersztelláris (csillagközi, vagyis a Naprendszeren kívüli) térben. Itt ugyanis az atomok az úgynevezett „szabad” állapotban vannak. A bolygók atmoszférájában ilyen állapotban egyáltalán nem találhatók, mert ha nem is csoportosulnak alakokká, mindenképpen rendkívüli mértékben össze vannak nyomva a vonzóerő következtében.

 

Az ember kauzális testének atomi anyaga a vonzás következtében határozott és egészen sűrű alakká lesz összenyomva, bár az atomok önmagukban semmiképpen sem változnak, és nem csoportosulnak molekulákká. Míg ilyen test saját atomi síkjában minden nehézség nélkül egy bolygó szomszédságában létezhetik, nem képes mozogni és tevékenykedni a sokkal magasabban fekvő térben, ahol az atomok „szabad” állapotban összenyomás nélkül vannak.

 

Az un. megnagyobbodás képessége is a kauzális testhez tartozik, és a homloknak a két szemöldök között elhelyezkedő csakrájával van összeköttetésben. Ennek a csakrának a középpontjából, kicsiny mikroszkópnak is nevezhető valami van kivetítve, melynek lencséje egyetlen atom. Ily módon egy szerve alakul ki, ami megfelelő alakú ahhoz a parányi tárgyhoz, amit meg kell figyelni. Az így használt atom lehet fizikai, asztrális vagy mentális, de bármilyen is, különleges előkészítést igényel. Ezt az erőt másféle elrendezésben kisebbítésre is használhatjuk.

 

A kauzális test látásával bizonyos mértékben a jövőbe is előreláthatunk. Még fizikai érzékünkkel is tudunk néha előre megmondani bizonyos dolgokat. Így pl. ha látjuk, hogy valaki kicsapongó életet folytat, biztosan megjósolhatjuk, hogy amennyiben nem változik meg, elveszti egészségét és vagyonát. Amit fizikai eszközökkel nem tudunk megmondani, az az, hogy vajon az illető megváltozik-e vagy sem.

 

De az, akinek megvan a kauzális látása, gyakran ezt is meg tudja mondani, mert ennek számára a másik ember tartalék erői is észlelhetők. Megláthatja, hogy az ego mit gondol a dologról egyáltalán, és elég erős-e hogy közbelépjen. Így most már nem csupán a fizikai jóslás bizonyos, hanem az okok nagy része is, melyeknek az életre való befolyása a fizikai síkon nem észlelhető. Természetesen a fejletlen ember jövőjét könnyebb előre látni, mint a fejlettebbét. Mert a mindennapi emberben kevés az akaraterő, a karma bizonyos környezetet jelöl ki számára, és ő ennek a környezetnek a teremtménye, elfogadja a részére kijelölt sorsát, mivel nem tudja, hogy azt meg is másíthatja.

 

A fejlettebb ember azonban megragadja a sorsát és formálja azt, olyanná teszi a jövőjét, amilyenné akarja hogy legyen, ellensúlyozza a múlt karmáját azzal, hogy új erőket hoz működésbe. Ezért ezt a jövendőt nehéz megmondani. De kétségtelen, hogy az Adeptus még ilyen esetekben is meglátja a lappangó akaratot és kiszámíthatja, hogyan fogja azt az illető használni.

 

Ha az ember tudatát kauzális testének legmagasabb alfokozataihoz emeli fel, és azt kizárólag a mentális sík atomi anyagába összpontosítja, három lehetőség áll előtte öntudatának mozgatására, ami bizonyos mértékben megegyezik a tér három dimenziójával. Nyilvánvaló, hogy

1.      Nyitva áll előtte az út, hogy vagy lefelé mozogjon a mentális sík második alsíkjára, vagy felfelé a buddhikus legalsó alsíkjára, feltéve természetesen, hogy eléggé kifejlesztette a buddhikus testét ahhoz, hogy azt mint-eszközt használhassa.

2.      Mozgásának második vonala, a lerövidítés valamely síknak atomi alosztályától a fölötte vagy alatta levő síkok megfelelő atomi alosztályához anélkül, hogy bármelyik közbenső alsíkot érintené.

3.      A harmadik lehetőség nem annyira egy másik vonalon való mozgás, ezeknek a derékszögén, hanem inkább annak a lehetősége, hogy feltekintsen arra a vonalra, ami az egohoz és a Monádhoz csatlakozik, hasonlóan ahhoz, midőn egy ember a kút fenekéről tekint fel az égen felette lévő csillagra.

 

A kauzális test növekedésében és fejlődésében nagy segítségünkre van a Mesterek munkája, mert ők inkább a kauzális testben lévő egokkal foglalkoznak, mint az ember alsóbb eszközeivel. Ők spirituális befolyásukat árasztják az emberekre, úgy sugározva rájuk, mint a napfény sugárzik a virágokra, s ezzel felébreszti bennük a legjobbat és legnemesebbet, s azáltal segíti elő növekedésüket. Sok ember néha tudatában van ennek a segítő befolyásnak, de képtelen azt forrásáig követni. Erről, a munkáról még beszélünk egy későbbi fejezetben.

 

 

 

 

 

 

 

 

19. FEJEZET

ÉLET A HALÁL UTÁN: AZ ÖTÖDIK MENNYORSZÁG

 

Most a halál után a kauzális testben eltöltött életet fogjuk leírni, a mentális sík három felső fokozatán.

 

A mentális világ két nagy osztálya - az alsó (vagy alakkal bíró) és a felső vagy (alak nélküli) között igen feltűnő különbség van; valóban oly nagy különbség van a két világ között, hogy az öntudatnak két eszközér e van szükség a bennük való működésre.

 

Az alsó mentális síkon az anyag az uralkodó; ez az első dolog, ami szembeötlik, és a tudat nehezen világít a formákon keresztül. De a magasabb síkokon az élet a kiemelkedő dolog és a formák csak ennek céljaira vannak ott. Az alsó síkokon az a nehézség, hogy az  életnek kifejezést kell adni a formákban, a felsőben ennek az ellenkezője - fenntartani az élet-áramot és alakot adni annak. Csak az alsó és felső mentális síkot elválasztó vonal fölött van az, hogy az öntudat fénye már nem tárgya a viharoknak és saját erejével ragyog. A „szellemi tűz” szimbólum igen találó az e fokozatokon lévő tudatra, mintegy megkülönböztetésül az alsó síkoktól.

 

Az arupa (forma nélküli) fokozatokon az anyag alá van rendelve az életnek, és minden pillanatban módosul. Valamely lény minden gondolatváltozással módosul. Az anyag a saját életének eszköze, és nem önmagának kifejezése. A forma csak pillanatnyilag készül, és életének minden változásával megváltozik. Ez nemcsak a manas arupa fokozatain van így, hanem a buddhi síkon is, és ez vonatkozik a szellemi egora is. Az alsó mentális fokozatok mennyei világai is véget érnek. A mentális test is feloszlik, mint a többi testek és az ember élete megkezdődik a kauzális testben. Az egész mennyei élet alatt a  legutóbbi fizikai élet személyisége határozottan meg van őrizve, és csak ha az öntudat végül visszahúzódik a kauzális testbe, olvad bele a személyiség érzése az egyéniségbe, és az ember a testetöltésbe való leszállása óta ebben ismeri fel először magát valódi és  aránylag permanens egonak.

 

A kauzális testben az embernek nincs szüksége „ablak”-ra, melyeket, mint arra visszaemlékezhetnek (lásd Mentális test) a saját gondolatai alakítottak ki az alsó mennyekben, a kauzális világ az ő igazi otthona, és a falak mind leomlottak. Az emberiség többségének még kevés tudatossága van ebben a magasságokban; ezek álmodozva megfigyelés nélkül nyugszanak, alig vannak ébren. A látomások itt azonban valódiak, bármennyire is korlátozottak a fejlettség hiányában.

 

A felső mennyei világ igen kevés szerepet játszik a mindennapi ember életében, mert ebben az esetben az ego még nem eléggé fejlett, hogy éber legyen a kauzális testben. Fejletlen egok egyáltalán nem érik el tudatosan a mennyei világot, míg egy nagyszámú egonak csak aránylag csekély érintkezése van az alsó alsíkok valamelyikével.

 

De a szellemileg fejlett embernek, mint egonak élete a saját világában, dicsőséges és teljesen kielégítő.

 

Mindazonáltal akár tudatosan, akár öntudatlanul, minden emberi lénynek érintenie kell a mentális világ felső fokozatait, mielőtt új testet ölthetne. Amint az illető fejlődése tovább haladt, ez az érintkezés természetesen határozottabb és reálisabb lesz számára. Nemcsak tudatosabb lesz, amint előrehalad, hanem az időtartam, amit a világban eltölt szintén hosszabb lesz, mert tudata lassan, de rendületlenül emelkedik a rendszer különböző síkjain.

A felső mentális világban eltöltött idő a fejlődés foka szerint változik, a két, három öntudatlanságban eltöltött naptól – mint a mindennapi fejletlen ember esetében – hosszú évekig tartó tudatos és dicsőséges életig, amint ez a különlegesen fejlett embernél történik. A felső síkon eltöltött élet általában jóval hosszabb, mint a fizikai élet és végtelenül hasznosabb is lehet, mint az ugyanannyi idő alatt a fizikai síkon lehetséges lehetne. Amint a fejlődés előre halad, a halál utáni életet kormányzó elv az, hogy ilyenkor az alsó fokokon eltöltött élettartam megrövidül és a magasabb élet mindig hosszabb és teljesebb lesz.

 

Csak ha a tudat az alsó testektől visszavonul, és ismét az egoban összpontosul, hogy az elmúlt testesülés eredményei ismeretesek lesznek, ekkor látható, milyen új tulajdonságokat szerzett fejlődésének ebben a bizonyos szakaszában. Ebben az időben az életről mint egészről is kap felvillanást, az egonak egy pillanatra tisztább öntudata jelentkezik, melyben meglátja az éppen most eltöltött  élet eredményeit, és valami arról, ami abból legközelebbi életében követni fogja.

 

Eleinte ebből kevés haszna lesz, mert csak nagyon halványan tudatos, és nagyon kevéssé képes a tényeket és azok változatos vonatkozásait megérteni, de ereje, hogy megértse, amit észlel, fokozatosan növekszik, és végül képes lesz visszaemlékezni ilyen felvillanásokra előző életének végén, összehasonlítani azokat és így felbecsülni a haladást, amit az általa még elvégzendő úton tett. Ráadásul bizonyos ideig az előtte lévő élet terveinek is szenteli majd magát. Tudata fokozatosan növekszik, míg végül jelentős életet fog eltölteni a mentális sík felső fokozatán, amikor arra sor kerül.

 

AZ ÖTÖDIK MENNYORSZÁG

A HARMADIK ALSÍK

 

Ez a forma nélküli mentális síkok legalacsonyabbika, és a legnépesebb az összes régiók közül, melyeket ismerünk, mert itt van jelen majdnem az egész 60 milliárd lélek, akik – mint mondják – részt vesznek a jelen emberi fejlődésben; valóban mindnyájan attól az aránylag kis számtól eltekintve, akik a második és első alsíkon tevékenykedni képesek.

 

Amint már láttuk, minden lélek tojásalakban van képviselve, ami eleinte színtelen hártya csupán, de ami később, amint az ego fejlődik, szivárványszínben kezd ragyogni, hasonlóan a szappanbuborékhoz.

 

Azok, akik még fizikai testben vannak, megkülönböztethetők a testen kívüliektől, a rezgéstípusok különbözőségei által, melyek a kauzális test felületén keletkeznek. Ezért e síkon egy pillanat alatt meg lehet mondani, vajon az illető egyén testelöltésben van, vagy sem az adott időben.

 

Az óriási többség, akár testben, akár anélkül, álmodóan félöntudatos, bár most már kevesen vannak a színtelen filmszerű állapotban. Azok, akik már teljesen tudatosak, úgy állnak a kevés ragyogású tömeg között, mint az égbolton az elsőrendű ragyogású csillagok. A többég még nem eléggé határozott, még a birtokában lévő tudatállapotában sem, hogy megértse a fejlődés törvényének a célját, amelyben részt vesz. Ezek a testesülést a kozmikus Akarat ösztönzése iránti engedelmességért és a megnyilvánult élet iránti vak szomjúság okából keresik. Az a vágy hajtja őket, hogy valami területet találjanak, melyben érezhetik és tudatosíthatják az életet. Az ilyen lények korai fokozataikon nem képesek érezni a saját síkjuk rendkívül kifinomult anyagának gyors rezgéseit; a fizikai sík súlyos anyagának kemény, durva, aránylag lassú mozgásai az egyedüliek, melyek valami feleletet ébresztenek tőlük. Ezért csak a fizikai síkon érzik magukat egyáltalán élőknek, és ez magyarázza erős vágyukat a földi életbe való születés iránt.

 

Meg kell még jegyeznünk, hogy az alakkal bíró rupa fokozat gondolatképeit nem visszük át a felső mentális világba. Minden illúzió most már a múlté, és mindegyik ego ismeri most már az igazi rokonságát, látja ezt, és őt is látják saját királyi természetében, mint az igazi halhatatlan embert, aki életről életre haladt, megszabadulva azoktól a kötelékektől, melyekkel valódi léte meg volt kötözve.

 

E harmadik alsíkon találhatók az állatvilág azoknak a kisszámú tagjainak kauzális testei, akik egyéniesültek. Szigorúan véve ezek nem is állatok már többé. Gyakorlatilag ezek az egyedüli példányok, akiknek egészen primitív kauzális testük van, fejletlen alakú és csak igen halványan színezett az újonnan keletkezett tulajdonságok első rezgései által. Ha az egyéniesült állat visszatér kauzális testébe, hogy megvárja a fejlődés kerekének újrafordulását, ami alkalmat ad neki egy primitív emberi testesülésre, elveszteni látszik a külső dolgoknak majdnem minden tudatát, és idejét kellemes bódulatban tölti, mély békében és megelégedettségben.

 

 

20. FEJEZET

A HATODIK MENNYORSZÁG:  A MÁSODIK ALSÍK


A sűrűn benépesített ötödik mennyből most egy sokkal gyérebben lakott világba jutunk. Mert az emberi fejlődés jelenlegi fokán az egyéneknek csak igen csekély száma emelkedett fel erre a magasztos fokra, ahol még a kevésbé haladott is teljesen öntudatos, és környezetének is tudatában van.

 

Az ide eljutott ember, legalábbis bizonyos mértékben áttekinteni képes a múltat, amelyen keresztül ideért, és tudatában van a fejlődés céljának és módszerének. Tudja, hogy az önfejlesztés kimunkálására van hivatva, és felismeri a fizikai és a halál utáni élet fokozatait, melyeken alsó eszközeiben áthaladt. A személyiséget, mellyel össze van kapcsolva, mint saját magának részét tekinti, és arra törekszik, hogy vezesse azt, mint tapasztalati tárházat használva fel a múltról való tudását, melyből megalkothatja a vezérelveket, a világos és változhatatlan meggyőződéseket a jóról és rosszról. Ezeket leküldi az alsó elmébe, így irányítva és felülvizsgálva annak ténykedéseit.

 

Ezen az alsíkon eltöltött életének korábbi idejében, bár állandóan balsikeres abban a törekvésében, hogy az alsó elmével megértesse azoknak az elveknek az alapját, melyeket reája nyom, mégis sikere lesz abban, hogy benyomásokat kelt, úgyhogy ilyen elvont eszmék, mint igazság, igazságosság és becsület, nem lesznek vitásak, hanem uralkodó felfogások lesznek az alsó mentális életben.

 

Az ilyen elvek az ego élete, és ezek ellen tenni lehetetlenség. Míg az ego az alsó eszköz vezetésében ilyképpen sikeres, erről az eszközről való ismerete mégis gyakran nem pontos és világos. Az alsó síkokat csak homályosan észleli, inkább elvekben érti meg, mint részleteiben és fejlődésének ezen az aksíkon töltött része mindinkább tudatos érintkezést tartalmaz a személyiséggel, mely oly tökéletlenül képviseli őt odalent.

 

Csak oly személyek élnek ezen az alsíkon, akik tudatos célul tűzték ki a spirituális növekedést, s akik ennek következtében igen fogékonyak lesznek a fölöttük lévő síkok befolyásaival szemben. E befolyás alatt a gondolat különlegesen tiszta és átütő tulajdonságot vesz magára, még a kevéssé fejletteknél is; ennek határa az alsó elmében a filozófiai és elvont gondolkodás iránti hajlamban mutatkozik. Ezen a síkon élő egóknak széleskörű alkalmuk van a növekedésre, midőn megszabadultak a fizikai testtől, mert itt sokkal haladottabb lényektől kaphatnak utasítást, és közvetlen érintkezésbe juthatnak tanítóikkal.

 

Ebben a régióban az ember az isteni elme roppant kincseit is szemlélheti teremtő aktivitásban, és az összes formák őstípusait is tanulmányozhatja, melyek az alsó világokban fokozatosan fejlődtek ki. E fokozat szélesebb körű meglátásában a jelenségek az ő megfelelő relatív arányaikat veszik fel, és az ember meglátja az isteni módoknak az igazolását, amennyire azok az alsó világok fejlődésével összefüggenek.

 

 

21. FEJEZET

A HETEDIK MENNYORSZÁG: AZ ELSŐ ALSÍK


Ez a legdicsőségesebb foka a mennyei világnak, emberiségünkből csak igen kevés lakosa van. Csupán a Bölcsesség Mesterei és az ő beavatott tanítványaik tartózkodnak itt.

 

Az itteni állapotok leírását mi természetesem meg sem kísérelhetjük. A forma, szín és hang szépségeit a kauzális síkon le nem írhatjuk szavakkal, mert a halandó nyelvnek erre kifejezései nincsenek.

 

A hetedik mennyország érintésével először jutunk összeköttetésbe kozmikus kiterjedésű síkkal, mert ez mentális síkunk atomi része, a Planetáris Logosz mentális testének legalsóbb alsíkja. Ezért ezen a fokon sok oly lény található, akinek leírására az emberi nyelvben nincsenek szavak. Jelenlegi céljainknak azonban legjobban megfelel, ha ezeket a kozmikus seregeket egyáltalában figyelmen kívül hagyjuk, és szigorúan a saját bolygó-láncunk világai mentális síkjának lakóira korlátozzuk ismertetésünket.

 

Azok, akik ezen a síkon vannak, már befejezték mentális fejlődésüket, úgyhogy bennük az alsó természeten mindig a magas világít keresztül. Az ő látásuk előtt a személyiség csalóka fátyla már fellebbent, ők tudják és realizálták, hogy ők nem az alsó természet, és azt csak mint tapasztalati eszközt használják. Ők már sohasem téveszthetik össze az eszközt a mögötte levő „való”-val. Ettől meg vannak óva, mert tudatukat nemcsak napról napra viszik át, hanem testetöltésről testetöltésre, úgyhogy elmúlt életeiket inkább egy életnek érzik, mint soknak.

 

Ezen a fokon az ego az alsó mennyei világnak úgy van tudatában, mint sajátjának. Ha itt valami megnyilvánulása van, mint pl. egy gondolatforma, barátai devachanjában a legteljesebben használhatja azokat.

 

Most, hogy kauzális testében a legfelsőbb mennyország nagyszerű fényében és ragyogásában működik, tudata az alsóbb területek bármely pontján, amelyhez azt irányítani akarja, azonnal és tökéletesen aktív, és ezért tudatosan vetíthet pótlólagos energiát egy gondolatformába, ha azt tanulás céljára kívánja felhasználni.

A mentális síknak erről a legmagasabb fokáról áradnak le a Bölcsesség Mesterei által kibocsátott legtöbb befolyások, midőn az emberiség fejlődéséért dolgoznak. Ezek a befolyások közvetlenül az egora hatnak, rájuk hullatják inspiráló energiájukat, melyek ösztönzik a szellemi növekedést, megvilágítják az értelmet és megtisztítják az érzelmeket. Innen kapja a lángész is a felvilágosítást, innen kap minden felfelé irányuló erőfeszítés vezetést. Mindenki annyit használ belőle, amennyit asszimilálni képes, és ezáltal növekszik és fejlődik.

 

A mentális sík három felső fokozatán vannak az arupa vagy formanélküli dévák seregei, akiknek a kauzálisnál nincsen sűrűbb testük. Életük természete annyira lényegesen különbözik a mai életünktől, hogy azt fizikai szavakkal leírni lehetetlen. Az arupa dévák a világrészek fajok, nemzetek vezetésével vannak összeköttetésben. A mentális sík arupa fokozatán az emberek kis csoportja is tudatos, akik a távoli múltban „varázslók” vagy „mágusok” voltak. Bennük a felső értelem felébredt már, és ezzel együtt az egység intellektuális felismerése. Ők most már felismerték, hogy a helytelen ösvényen jártak, és a világot nem lehet visszatartani és megakadályozni, hogy a felfelé vezető íven kapaszkodjék Mivel az általuk alkotott karma által még meg vannak kötve, a helytelen oldalon, azaz a bomlasztás oldalán kell dolgozniuk. S már megváltozott indítékkal dolgoznak, és erőiket azok ellen az emberek ellen igyekeznek fordítani, akiknek arra van szükségük, hogy ellenállással küzdjenek meg szellemi életükben. Ezt az eszmét úgy látszik Mária Corelli ismert angol írónő is felfogta, mert ilyesmivel foglalkozik a „Sátán keservei” c. könyvében. Itt ugyanis a Sátán mindig akkor örül, amikor legyőzik, és akkor szomorú, ha diadalmaskodik. Arra törekszik, hogy szembeszegüljön, de örvendezik, ha az ember elég spirituálisnak bizonyul, hogy ellenálljon neki.

 

Az életnek ezt az oldalát a hindu Puránákban is felismerték. Vannak esetek, midőn az ember a tudásnak igen magas fokára emelkedett, és akkor inkarnálódik, hogy letudjon valamit a múlt karmájából olyan formában, hogy a jónak ellenfele lesz. Karmája következtében arra van kényszerítve, hogy a világ gonosz erőit magába gyűjtse össze abból a célból, hogy megsemmisüljenek. Más vallásoknál is megvan ez az eszme, különböző alakokban.

 

 

22. FEJEZET

A REINKARNÁCIÓ OKA


Ebben a fejezetben elkezdjük tanulmányozni az egonak a személyiségeihez való viszonyát, ami gyakorlatilag bizonyos tekintetben azonos a reinkarnáció élet-oldalával. Első része tárgykörünknek az a „szomjúság” (hindu kifejezéssel: trisna) lesz, ami az elsődleges oka annak, amiért az ego az újra testetöltést keresi. Egy későbbi fejezetben azután az újra testelöltés formai oldalával fogunk foglalkozni, azaz annak mechanizmusával.

 

Az első és lényeges oka a reinkarnációnak a kozmikus Akarat, ami az egora hatással van, s ami benne mint a megnyilvánulás utáni vágy jelenik meg. Ennek engedelmeskedvén az ego lemásolja a Logosz ténykedését, és leárad az alsó síkokba.

 

Ezt a vágyat a szanszkritban trisnának (szomjúságnak) nevezik. Ez a vak szomj a megnyilvánult élet iránt, az a vágy valami területet találni, ahol

1.      az ego kifejezheti magát, és

2. elfogadni azokat a kívülről jövő benyomásokat és intéseket, melyek egyedül teszik őt képessé a tudatos életre, arra, hogy élőnek érezze magát.

Ez nem a szó közönséges értelmében vett élet iránti vágy, hanem inkább a tökéletesebb megnyilvánulás iránti törekvés, az a vágy, hogy teljesebben élőnek és tevékenynek érezze magát, az iránt a teljes öntudat iránti vágy, ami magában foglalja a környezetből eredő, minden síkról jövő összes lehető rezgésekre vonatkozó válaszadás képességét, úgy hogy az ego elérhesse az együttérzésnek tökéletességét, azaz a vele-érzést.

 

Nem külső nyomás az, ami az ember testetöltésbe hajtja vissza, azért teszi ezt, mert akarja. Ha az ego nem akarna visszatérni, az nem is történne meg; de mindaddig, amíg a vágy megmarad az iránt, amit a világ adhat neki, vissza akar jönni. Így az egot nem hajtják akarata ellenére vissza a szenvedések világába, hanem a saját éhsége ezek iránt hozza őt vissza.

 

Nézzük a fizikai testtel kapcsolatos következő hasonlatot. Ha táplálékot vettünk magunkhoz és azt teljesen feldolgoztuk, a test újabb táplálékot követel, és éhséget érez. Senki sem kényszeríti az embert arra, hogy egyék, azért szerez táplálékot és eszi meg, mert ezt akarja. Hasonlóképpen az ember, amíg tökéletlen, amíg nem dolgozott fel mindent, amit ez a világ adhat, és nem hasznosította teljes mértékben, úgyhogy már többet nem akar ettől a világtól, addig mindig újra akar születni.

 

A trisnát úgy is felfoghatjuk, mint egyikét ama számtalan útnak, melyben a periodicitás egyetemes törvénye megnyilvánul. Az ezoterikus filozófiában ezt a törvényt, mint a világegyetem kiáramlását és visszahúzódását, Brahma éjjelét és nappalát, a nagy lélegzet ki és belélegzését ismerték fel.

 

Ez a szomjúság először külső tapasztalatokra irányul, és ebben az értelemben használják rendszerint a trisna kifejezést. De van egy másik és hevesebb szomjúság, amit jól kifejez a következő frázis: „Lelkem Isten után szomjazik, igen az élő Isten után”. Ez a résznek a szomjúsága az egész után, amelyhez tartozik Ha meggondoljuk, hogy a rész, ami az egészből eredt, de sohasem vesztette el kapcsolatát vele, akkor állandóan jelen van bizonyos visszahúzó erő, ami igyekszik a részt visszahozni. A szellem, ami isteni nem talál végleges kielégülést az isteniségen kívül, ez az a keresés utáni vágy, ami kihozza az embert a devachanból, illetve mindennemű állapotból, amíg keresése célját el nem érte.

 

Bizonyos alsóbb-fokú szabadulást elérhet az ember az újratestesülésből. Így vannak Indiában bizonyos kevésbé fejlett jógik, akik tudatosan kilöknek magukból minden erre a világra vonatkozó vágyat. Mivel megértették, hogy a világ mulandó, alig érdemes sokat bajlódni azzal, hogy megmaradjanak benne, különösen, ha sok csalódásban és szenvedésben volt részük. Ilyenkor az ember elérheti a nem-vonzódásnak bizonyos alakját, ami azonban nem vezet a teljes felszabaduláshoz, hanem csak részleges szabadulást eredményez.

 

Az egyik ősi hindu írás szerint az olyan ember, aki ez iránt a világ iránt minden vágyat megölt magában, eltávozik abból és nem tér oda vissza. Ekkor egy olyan helyre (világba) kerül, ahol korszakokon keresztül megmaradhat. Többféle ilyen világ van, ahol az illető meghatározhatatlan ideig marad. Vannak olyan he1yek, ahol pl. állandó meditációban merülhet el, ilyenkor vágya végképpen a meditáció tárgyára irányul. Következésképpen ez a hely a mentális világban lesz, ahová saját vágya vezette őt.

 

Végül is azonban ezeknek az embereknek is vissza kell térniük vagy ebbe a világba, ha ez még fennáll akkor, vagy egy másik hasonlóba, ahol fel kell venniük fejlődésük fonalát ott, ahol abbahagyták. Így a bajokat csak elhalasztották; s ezért sokkal okosabb, ha az előírt tervet idejében elvégzik.

Mivel a vágyak „megölése” lehetséges, ezért írják elő az okkult tanítások inkább a vágyak átalakítását. Amit megölnek, az ismét feltámad, de ami átalakul, az örökre megváltozott. A fejlődésének még nagyon tökéletlen állapotában levő ember, aki kiöli vágyait, ugyanakkor megöli a magasabb fejlődés iránti minden lehetőségét is, mivel nincs mit átváltoztatnia. A vágy meghalt a jelen életre, ez annyit jelent, hogy az érzelmeknek és az elmének minden magasabb élete is halott egy időre.

 

Ha az ember, aki a fenti módon kiölte vágyait, csak átlagos fejlődési fokon áll, különleges erkölcsi vagy értelmi képességek nélkül - amint mondják - távol a világtól olyan állapotban fog maradni, amelyben egészen boldog lehet, de nincs sem magának, sem senki másnak különösebb hasznára. Másfelől, ha az ember már megtett jelentős utat az ösvényen, már elérhette a meditációnak olyan fokát, ahol mentális erői igen értékesek. Már öntudatlanul is befolyásolni képes a világot és így segíteni a Mestereket munkájukban.

 

Az ilyen ember, aki telve van a szolgálat szellemével, olyan világba fog jutni, ahol ebben az irányban munkálkodhat. Ez a világ a kauzális fokozaton lesz. Itt fog élni korszakokon át, kiárasztva összpontosított gondolatainak hullámait, mások segítségére. Ezzel ő is közreműködik a szellemi erőtartály megtöltésében.

 

 

23. FEJEZET

A PERMANENS ATOMOK ÉS A REINKARNÁCIÓ SZERKEZETE


Miután az ego egyenként megszabadult testeitől, ezeknek a testeknek permanens atomjai alvó állapotba kerülnek, és a kauzális testben maradnak ilyen nyugalmi állapotban. Míg az ember csupán a kauzálisban van, ott van vele a fizikai, az asztrális permanens atom, és a mentális egység. Ez a három a buddhikus élet-hálóba öltözötten, mint ragyogó magszerű rész jelenik meg a kauzális testben. Ez minden, ami az egonak előző testesüléséből megmaradt.

 

Meg kell értenünk, a fejlődéshez szükséges, hogy ezeket a permanens atomokat átvigyük; és ennek oka az, hogy a fejlett embernek a mindenség összes síkjait uralnia kell, és csak a permanens atomok alkotják a közvetlen vezetéket, akármilyen tökéletlenek is, az ego és a vele összekötött formák között. A permanens atomokra szükségünk van, a mi dolgunk az, hogy tisztítsuk és fejlesszük azokat.

 

Meg kell még jegyeznünk itt, hogy e permanens atomok sokkal fejlettebbek, mint a többiek. Ezek a lehető legfejlettebb atomok, és mint láttuk, fel vannak ruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyeket előző testetöltésekből hoztak magukkal.

 

Midőn az élet a felső mentális alsíkon a végéhez ér, és a további tapasztalatok iránti vágy újra jelentkezik, az ego figyelme megint egyszer kifelé fordul, átlépi a devachán küszöbét, magával hozván a devacháni munkájának kisebb nagyobb eredményét. Ezzel a kifelé figyelemmel az ego élet-rezdülést küld a mentális egységbe, ami, ennek következtében erősen elkezd rezegni.

 

Az élet-szövedék ezután ismét kiterjeszkedik, és a rezgő mentális egység, mint mágnes működvén, mentális anyagot vonz maga köré, melyek saját magával vannak összhangban.

A második elemi birodalom dévái viszik ezt az anyagot a mentális egység közelébe, és a fejlődés korai fokozataiban ők is formálják köréje, mint laza felhőt. Amint azonban a fejlődés előrehalad, maga az ego gyakorol mindég növekvő befolyást ennek az anyagnak az alakítására. Midőn a mentális test részben már kialakul, az egotól eredő életizgalom felébreszti az asztrális permanens atomot, és hasonló folyamat játszódik le körülötte is.

 

Az inkarnációba való leszállásban tehát, amint látjuk, az ego nem kap kész mentális és asztrális testet, hanem ehelyett olyan anyagot kap, amelyből ezeket a testeket az elkövetkező élet folyamán felépítik. Azonkívül a kapott anyag képes arra, hogy ellássa pontosan  ugyanolyan fajtájú mentális és asztrális testtel, mint amilyennel a legutolsó asztrális, illetőleg mentális életének végén rendelkezett.  Az új étertest felépítéséről, melybe mint egy formába épül be

az új fizikai test, „Az éteri testmás” c. könyvünkben bőven írtunk, ezért azt itt nem ismételjük.

 

Úgy látszik, hogy rendszerint a permanens atom jelenléte teszi lehetővé a pete megtermékenyítését, melyből az új fizikai test kialakul. Mégis, midőn a gyermek még születendőben van, rendszerint nincsen mögötte ego (következésképpen permanens atom sem) és természetesen éteri elementál sem (L. Éteri testmás). Bár nagy csapat ego keresi a testesülést, sokan közülük még oly alacsony fokon vannak, hogy majdnem minden hétköznapi környezet egyformán megfelel majd nekik; mégis néha megtörténik, hogy adott időben nincs ego, aki bizonyos különleges alkalomból előnyt húzni képes. Ilyen esetben, bár a test már bizonyos mértékig kialakulhat az anya gondolata következtében, mivel nincs jelen ego, az sohasem élő valójában.

 

A mindennapi ego természetesen egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy maga válasszon testet magának. Születésének helyét rendszerint három tényezőnek kombinált működése határozza meg:

1.      A fejlődés törvénye, mely az egonak olyan születési helyet jelöl ki, ahol az állapotok alkalmat adnak neki arra, hogy pontosan azokat a tulajdonságokat fejlessze ki, amelyekre a legnagyobb szüksége van.

2.      A karma törvénye. Lehet, hogy az ego még nem érdemelte meg a lehető legjobb alkalmat, így meg kell elégednie az utána következő jobbal. Az ego karmájának a kérdésére egyébként még visszatérünk.

3.      A szeretet vagy gyűlölet személyes kötelékének az ereje, amit az ego előzőleg kialakított.

 

A haladottabb, már az ösvényen lévő ember bizonyos mértékig képes választást gyakorolni születésének országára és a családra, melyben születni fog. De az ilyen ember lesz az első, aki végképp félretesz minden, a dologra vonatkozó személyes kívánságot és teljesen az örök törvény kezébe adja magát, bízva abban, hogy bárhová viszi  is az őt, az sokkal jobb lesz számára, mint a saját választása.

 

A szülők nem választhatják ki azt az egot, aki abban a testben fog lakozni, amelyet ők hoztak a világra, de ha olyan életet folytatnak, ami különlegesen jó alkalmat ad egy haladott ego előmenetele számára, akkor nagyon valószínű, hogy ilyen ego fog jönni hozzájuk.

 

Láttuk, hogy amint az ego új testesülésre száll alá, fel kell vennie múltjának terhét, melynek legnagyobb része mint hajlam van elraktározva a permanens atomokban. Ezeket a csírákat vagy magokat a buddhisták skandáknak nevezik, mely szónak megfelelőjét még nem találták meg a nyugati nyelvekben. Ezek anyagi tulajdonságokból, érzékelésekből, elvont eszmékből, az elme hajlamaiból állanak, melyeknek tiszta esszenciája a kauzális testbe épült be, és a maradék – amint mondottuk – a permanens atomokba és a mentális egységbe lett elraktározva.

 

A karma törvénye az, ami az embert tévedhetetlenül abba a fajtába és nemzetbe vezeti, ahová tartoznia kell, és ahol az általános jellegzetességek oly testet fognak teremteni, és oly szociális környezetről fognak gondoskodni, ami megfelel az ego által előző életében felépített általános jellem megnyilvánulásának és az általa elvetett termés érésének.

 

Tehát a karma jelöli meg a vonalat, ami az ego utját az új testetöltésben alakítja, mivel ez a karma az okok összessége, amit maga az ego hozott életre. Midőn a karmikus erők játékát szemléljük, van egy tényező, melynek kellő súlyt kell tulajdonítanunk, és ez az, hogy az ego világos meglátásában készségesen elfogadja személyiségére vonatkozó ezeket a feltételeket, sokkal másként, mint azt a személyiség tenné.

 

Ha az ego karmájáról beszélünk, meg kell mondanunk, hogy az ego felett lebegő összegyülemlett karmát látni is lehet. Ez rendszerint nem kellemes látvány, mert a dolgok természeténél fogva több rossz van benne, mint jó. Az ego néha megválaszthatja, hogy bizonyos karmát le akar-e tölteni a jelen életében, bár gyakran az agy-öntudata mit sem tud erről a választásról. Sokszor azok az igazán kellemetlen körülmények, amelyek felett az ember zúgolódik, lehetnek pontosan azok, melyeket az ego önakaratából választott, hogy fejlődését előre vigye.

 

A Mester tanítványa gyakran uralkodhat, és nagyrészt megváltoztathatja karmáját azzal, hogy új erőket hoz működésbe különféle irányokban, melyek természetesen módosítják a régiek kihatásait.

 

Van egy része a karmának, ami egy bizonyos életre van ledolgozásra kiválasztva, ezt „érett” karmának nevezik. Erre való tekintettel van megalkotva a mentális, asztrális és fizikai test egy bizonyos élethosszra. Ez az egyik ok, miért oly szörnyű tévedés az öngyilkosság. Ugyanis ez közvetlen visszautasítása a karma ledolgozásának, ami pedig erre a bizonyos testelöltésre volt kiválasztva, és csak elhalasztja a bajokat, és új kellemetlen természetű karmát idéz elő.

 

Az „érett” karma bizonyos inkarnációra való kiválasztása rendkívül bonyolult feladat. Megfelelő történelmi kor, megfelelő család, környezet és körülmények, mind figyelembe veendők. Az egyénnek az „érett” karmája két részre oszlik. Az egyiket, ami a fizikai testben jut kifejezésre, a Devaraják teszik be a testet felépítő elementálba (L. Éteri Testmás 15. fejezet). A másik, sokkal nagyobb tömeg, ami az élete során van hivatva kijelölni a jó vagy a rossz sorsot, aminek jönnie kell, egy másik gondolatformában van, ami nem száll le. Ez az embrió fölött lebegve a mentális síkon marad, és innen fejti ki hatásait.

 

Ez a gondolatforma addig ürül ki, míg teljesen üres nem lesz, s ekkor visszatér a sík anyagába. Az ember természetesen módosíthatja tevékenységét az állandóan alkotott új karma által. A mindennapi embernek rendszerint nincs elég akarata, hogy új erős okokat teremtsen, s így az elementál mintegy az eredeti programnak megfelelően üríti ki tartalmát, a megfelelő asztrológiai periódusokból és a környező körülményekből merítve előnyöket, amelyek könnyebbé és hatásosabbá teszi munkáját. Így ennek az embernek a horoszkópja meglehetős pontossággal működik. De ha az ember elég fejlett és erős akarattal rendelkezik, az elementál működését valószínűleg sokban módosítja, és élete egyáltalában nem fogja a horoszkópjában lefektetett irányvonalat lövetni.

A fizikai születés idejét és helyét az illető személy vérmérséklete, amit néha „alaphangnak” is neveznek, határozza meg, ezt pedig a permanens atom határozza meg. A fizikai testnek abban az időben kell a világra születnie, amikor a fizikai bolygó-befolyások a legmegfelelőbbek ehhez a vérmérséklethez, s így ez alatt az asztrológiai „csillag” alatt születik. Talán nem kell kiemelnünk, hogy nem a „csillag” határozza meg a vérmérsékletet, hanem a temperamentum rögzíti le a születésnek a bizonyos „csillag” alatti időpontját. Így keletkeznek összefüggések a „csillagok” és jellemek között, és a helyesen kidolgozott horoszkópok hasznosak lehetnek nevelési célokra, mint vezérfonal a gyermek személyes temperamentumánál.

 

Bizonyosnak látszik, hogy az esetek többségében az ember halálának pontos ideje és módja, nincs elhatározva születésekor, vagy közvetlenül azelőtt. Az asztrológusok gyakran állítják, hogy nem tudják előre megmondani a halálát, de ki tudják számítani, hogy bizonyos időpontban a rossz befolyások olyan erősek lesznek, hogy az ember meghalhat akkor. Ha ez nem következik be, akkor élete tovább folyik, míg bizonyos más alkalmakkor a rossz befolyások megint fenyegetik őt, és így tovább.

 

Miután már érintettük a halál tárgykörét, megjegyezhetjük, mennyiben befolyásolja a fejlődés menetét az emberölés. Ha megölnek egy embert, akkor elveszik tőle az alkalmat, hogy fejlődését tovább folytassa abban a bizonyos testben. Természetesen meg lesz az alkalma később, és más testben, de késleltették, és a karma végrehajtóinak bajt okoztak azzal, hogy új helyet kell keresniük az illető fejlődése számára. Nyilvánvaló, hogy az ember megölése sokkal komolyabb és súlyosabb dolog, mint az állaté, mivel az embernek teljesen új személyiséget kell kifejlesztenie, míg az állat visszatér a csoport-lélekbe, ahonnan az új inkarnáció aránylag könnyű dolog, de még ezt a kisebb karmát se idézzük elő gondtalanul és szükségtelenül.

 

A fejlett ego számára a gyermekévek rendkívül fárasztóak és unalmasak. Különösen fejlett személy néha ezt úgy kerüli el, hogy felkér valakit, engedje át számára felnőtt testét, amely áldozatot minden tanítványa örömmel meghoz neki.

 

Az éteri testmás c. könyvben leírtuk, hogyan épül bele az új fizikai test az éteri testmás által előkészített formába, és hogy ezt az éteri testmást egy elementál építi, ami a négy Dévarajának az egyesített gondolat formája. Ez az elementál visel gondot a testre elejétől fogva, de egy kis idővel a születés előtt az egó is érintkezésbe jut jövendő lakhelyével, és ez időtől előrehaladva, a két erő egymás mellett működik. Vannak esetek, mikor az elementál  aránylag hamar visszavonulhat, és a testet teljesen az ego ellenőrzése alá engedheti, de legtöbbször test 7 éves koráig megtartja  helyzetét.

 

Mégis a legtöbb esetben az ego tényleges munkája új eszköze felett, míg az elementál visszavonul, csak jelentéktelen. Minden bizonnyal érintkezésben van a testtel, de áltálában csak kevés figyelmet fordít rá, inkább vár addig, míg az eléri azt a fokot, midőn válaszképesebb lesz erőfeszítéseire.

 

Az embrionális időszak alatt, míg a fizikai test az anya anyagából épül, az ego az anya fölött tartózkodik, de keveset tehet a test alakítása tekintetében. Az embrió nincs tudatában jövőjének, halványan tudatos csak az anyai élet folyásáról, félelmei, gondolatai és vágyai gyakorolnak rá benyomást. Az egotól semmisem hathat rá, kivéve valami halvány befolyást, ami a fizikai permanens atomon keresztül jön, de nem osztozik benne, mert nem tud válaszolni neki, az egonak, messze ható gondolataira és érzelmeire, ami kauzális testében általa kifejezésre jutott.

Az egok erősen különböznek fizikai eszközük iránti érdeklődésük tekintetében, némelyek aggodalmasan lebegnek fölötte elejétől fogva, míg mások nem sokat törődnek vele. A beavatott esetében a helyzet egészen más. Mivel itt már nincs rossz karma, amit le kell dolgozni, nincs mesterséges elementál sem működésben, hanem maga az ego visel egyedül gondot a test fejlődésére kezdettől fogva, és korlátozva csak az örökletesség által van.

 

Mindez lehetővé teszi egy sokkal finomabb és érzékenyebb eszköz kialakítását, de több bajjal is jár az ego számára, és idejének és energiájának meglehetősen hosszú idejét veszi igénybe. Ezért, de nyilvánvalóan még más okoknál fogva is, a beavatott ezt a folyamatot nem akarja többször megismételni, mint amennyire az feltétlenül szükséges, miért is fizikai testének életét annyira kinyújtja, amennyire csak lehetséges. Míg a mi testünk megöregszik és meghal különböző okok következtében, melyek az Adeptusnál nem állnak fenn, arra is kell gondolnunk, hogy az ő teste végtelenül fölötte áll munkaképesség és kitartás tekintetében a mindennapi emberénél.

 

A mindennapi ember esetében a szermélyes megjelenés tekintetében csak igen kevés folytonosság tapasztalható, bár vannak esetek, mikor erős hasonlatosságot lehetett találni a személyiségek között. Mivel a fizikai test bizonyos mértékben az ego kifejezése, és az ego ugyanaz marad, elő kell fordulni olyan eseteknek, midőn hasonló alakban fejezi ki magát. De rendszerint faji, családi és egyéb jellegzetességek túlteszik magukat ezen a tendencián. Az Adeptusok már minden karmát teljesítettek, és fizikai testük majdnem kifejezése a megdicsőült alaknak. A Mestereket ennélfogva inkarnációkon keresztül meg lehet ismerni, és testük között sem lehet sok különbséget találni, bár különböző fajokhoz tartoznak is.

 

Sokszor hangsúlyozták a 7 éves időszakokat abban a vonatkozásban, hogy az ego ezalatt veszi teljesen birtokába a fizikai testét. Ennek fizikai okai vannak. Itt nagy szerepet játszanak a szülők és tanítók. (Lásd az Asztrális test és Mentális test c. művek vonatkozó fejezeteit.)

 

24. FEJEZET

AZ EGO ÉS A REINKARNÁCIÓ


Most részletesebben fogjuk tárgyalni azt a magatartást, amit az ego tanúsít a személyiségben való inkarnációjával szemben.

 

Mivel az ego látens tulajdonságainak fejlődésére megállapított módszer a kívülről jövő ütések segítségével történik, világos, hogy az egonak oly messzire kell leereszkednie, ahol ezek az ütések hatnak rá. A módszer ennek elérésére, mint tudjuk, a reinkarnáció. Az ego részeket küld le magából az alsó síkokra, abból a célból, hogy ott tapasztalatokat gyűjtsön; és azután ismét visszahúzódva önmagába magával vigye erőfeszítéseinek eredményeit. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy az ego a térben mozog. Inkább, hogy igyekszik öntudatát az alsó fokra összpontosítani, hogy az anyag sűrűbb változataiban kifejezésre juthasson.

 

Azt az eljárást, midőn az ego egy részét kinyújtja a testesülésbe, gyakran a tőkebefektetéssel hasonlították össze. Az ego elvárja, hogyha minden jól megy, nemcsak a befektetett tőkéjét kapja vissza, hanem jelentős összegű kamatot is, ami rendszerint be is következik. De mint az a befektetésnél előfordul, néha veszteség van nyereség helyett, mert lehetséges, hogy egy része annak, amit leküld, annyira összevegyülhet az alsó anyaggal, hogy lehetetlen azt visszanyerni.

Az eddigiek alapján most már megérthettük, hogy az ego inkarnációba való leszállásának minden fokozata korlátozásoknak való alávetést jelent; ennélfogva az ego az alsó egyikén sem fejezheti  ki tökéletesen magát. Ez csupán jelzése tulajdonságainak, amint egy kép is kétdimenziós felületen való ábrázolása egy háromdimenziós jelenetnek. Pontosan így, az egoban létező valódi tulajdonságokat sem lehet bármely alsó sík anyagában kifejezni. Az alsó anyag rezgései túl tompák és lomhák annak kifejezésére, a húr nem elég feszes, hogy válaszoljon a felülről jövő hangrezgésekre. De mégis, lehet azt úgy hangolni, hogy egy alsóbb oktávon megfeleljen neki, amint a férfihang is együtt zenghet a fiúéval, ugyanazt a hangot kifejezve, amennyire azt az alsóbb szerkezet megengedi.

 

Az ego, mivel felső síkhoz tartozik, sokkal nagyszerűbb dolog, mint bármely megnyilvánulása is lehet. Vonatkozása a személyiségeihez olyan, mint egyik dimenzió viszonya a másikhoz, a négyszögnek a vonalhoz, vagy a kockának a négyszöghöz. Négyszögből nem lehet kocka, mert az előbbinek két, az utóbbinak három dimenziója van. Így valamely alsó síkon történő bármilyen számú kifejezés sem merítheti ki az egó teljességét. A legtöbb, amit remélhet az, hogy a személyiség nem az egó szándéka, - hogy a személyiség oly sokat fog tartalmazni belőle, ami abban az alsó világban kifejezhető.

 

Bár az egonak a törvény értelmében csak egy fizikai teste lehet, akármennyi gondolatformát meglelkesíthet, amit szerető barátok esetleg készítenek róla. Amint az ember fizikai öntudatában egyidejűleg többféle fizikai kapcsolatnak is tudatában lehet, azonkívül érzelmeknek és gondolatoknak is, anélkül, hogy összezavarná őket, éppúgy lehet az ego is tudatos és aktív saját személyiségén és akárhány gondolatformán, melyeket barátai esetleg készítenek róla.

 

A bölcs ember tudatában van annak, hogy az igazi ember az ego, nem a személyiség vagy a fizikai test, és azt is látja, hogy az ego élete az, ami valóban jelentőségteljes, és hogy mindent, ami a testtel kapcsolatos, haladéktalanul alá kell rendelni a felső érdekeknek. Felismeri, hogy ezt a földi életet azért adták neki, hogy előrehaladjon, és ez a haladás az egyedüli fontos dolog. Az életének igazi célja erőinek kibontakoztatása és jellemének kifejlesztése.  Felismeri, hogy ez a fejlődés a saját kezében van; és minél hamarább válik ez befejezetté, annál boldogabb és hasznosabb lesz ő is.

 

Továbbá a tapasztalat hamar megtanítja, hogy semmi sem jó igazán neki, mint egonak, ami nem jó mindenkinek; idővel megtanulja azt is, hogy tökéletesen megfeledkezzék önmagáról, és csak azt kérje, ami az emberiségnek, mint egésznek a javára lesz. Ekként az anyagba való leszállás egész folyamatának a tárgya az ego fejlődése. Az ego magára veszi az anyag fátylait, pontosan azért, mert ezek által képes felfogni oly rezgéseket, melyekre válaszolhat, úgyhogy látens tulajdonságai kifejlődhetnek.

 

Az egonak a leereszkedése azért van, hogy határozottabbá váljék, hogy összes, addig halovány szép érzései határozott, cselekvő elhatározásokká kristályosodjanak. Az összes inkarnációi azt a folyamatot alakítják ki, melynek segítségével pontosságot és határozottságot szerezhet. Előrehaladásának útja ezért különleges. Sorban lejön mindegyik fajba és alfajba, azért, hogy megszerezze azokat a képességeket, melyeknek tökéletesítésén ez az alfaj munkálkodik.

 

Időről-időre sok hasonlatot és metaforát alkalmaztak, hogy illusztrálják az ego és személyiségei, illetve inkarnációi közötti viszonyt Így minden inkarnációt, egy az iskolában eltöltött nappal hasonlítottak össze. Minden új életnek a reggelén, az ego azon a ponton veszi fel feladatának teljesítését, ahol azt az előző este abbahagyta. Az idő, amit a tanuló művelődésére fordít, teljesen az ő elhatározására és erőfeszítésére van bízva. Az okos tanuló megérti, hogy ez az iskolai-élet nem a cél önmagában, hanem csak előkészület a sokkal dicsőbb és tágabb jövőre. Okosan együttműködik tanítóival, elhatározza, hogy a részére lehetővé tett munka maximumát fogja elvégezni.

 

Az egonak a fizikai világba való lemerülését a tengerbe halakért lemerülő madarakkal is összehasonlították. A személyiségek a fa által elhullatott levelekhez is hasonlóak, ezek kívülről felveszik az anyagokat, átváltoztatják értékesebb anyagokra, és mint értékes és hasznos nedveket átadják a fának (egonak), ezzel táplálván azt. A levelek miután elvégezték feladatukat, lehullanak, és kellő időben ismét új levéltermés következik.

 

Amint a búvár lemerül az óceán mélyére, hogy gyöngyöt keressen, úgy merül le az ego az élet óceánjának mélységeibe a tapasztalat gyöngyeinek megszerzése végett. De nem marad itt soká, mert ez nem az ő saját eleme. Innét felmerül saját légkörébe, lerázza a súlyosabb anyagot, amit hátra hagy. Ezért jól mondják, hogy a lélek elmenekült a földről, visszatért saját hazájába, az istenek országába és a földön ő számkivetett és fogoly.

 

Az egot mint földművest is tekinthetjük, aki kimegy a földekre, keményen dolgozik esőben, napsütésben, hidegben és hőségben és este hazatér. De a földműves egyúttal a föld tulajdonosa is, és munkájának eredménye mind az ő raktárába kerül, és saját készletét gazdagítja. Mindegyik személyiség az egyéniségnek közvetlenül hatásos része, mely az alsó világokban képviseli őt. Nem igazságtalan az a sors, ami a személyiséget éri, mert az ego vetette el a karmát a múltban, és ő neki kell azt learatnia. A földművesnek kell az általa elvetett magot learatnia, bár az a ruhája, amiben vetett már el lett használva a vetés és aratás közti időben. Az, aki arat, ugyanaz, mint aki vetett, és ha csak kevés vagy rosszul választott magot vetett el, ő talál majd kevés aratni valót, mikor evégből ismét kimegy a földekre.

 

Az egot, mint színészt is tekinthetjük, akinek különböző testetöltései a színész szerepei. A színészhez hasonlóan az ego is kénytelen sok olyan szerepet eljátszani, ami gyakran nem felel meg neki; de mint a méh, ami minden virágról gyűjti a mézet, az ego az erkölcsi tulajdonságoknak csak a nektárját gyűjti mindegyik földi személyiségéből, amellyel fel kellett magát ruháznia, míg végül ezeket a tulajdonságokat mind egyesíti, és tökéletes lénnyé válik.

 

Az ego a halhatatlan gondolkodó korszakokon át türelmesen munkálkodik művén, míg végül egyé válik az Istenséggel. Egyes életből lehet, hogy csak kis töredéket nyer majd munkájához, ami a korai időszakokban majdnem észrevehetetlen esetleg. De a haladás bizonyos fokán a személyiségek elkezdenek áttetszővé lenni, felelnek a Gondolkodótól eredő rezgésekre, halványan érzik, hogy van valami több is, mint az elkülönült életek, és valami maradandóhoz, halhatatlanhoz ragaszkodnak. Lehet, hogy még nem egészen fogták fel céljukat, de elkezdenek izgalomba jönni, megremegni az ego érintése alatt. Ezután a haladás már gyorsabb lesz, a fejlődés mértéke hatalmas módon megnövekszik.

 

Az ego és kifejezése (a személyiség) között a fizikai síkon óriási a különbség. Ennek két oka van: az első, hogy a személyiség egy parányi töredéke az egonak, a másik, mert annyira gátolt viszonyai következtében.

 

Az ős görög mondák némelyike is analógiát alkot az ego és személyisége viszonyára. A Narcissusról szóló mítosz szerint, Narcissus, a gyönyörű szép ifjú beleszeretett a víz tükre által visszatükrözött képmásába, és annyira el volt telve vele, hogy beleesett a vízbe és megfulladt. Később az istenek virággá változtatták és a földhöz lett kötve. Ez a mítosz arra utal, hogy az ego letekintve az asztrális sík vizeire és az alsó világra, a személyiségben tükrözi vissza magát, ezzel azonosul, beleszeret saját képébe, és így a földhöz kötött marad.

 

A másik Proserpina mítosza, akit nárcisz szedés közben Pluto elrabolt az alvilágba és bár anyjának, Demeternek erőfeszítései következtében megmenekült a teljes rabságból, mégis fél évet az alvilágban kellett töltenie és csak félévet odafent, azaz részben testetöltésben és részben azon kívül.

 

Egy másik misztériumi tanítás a Minotaurusról szóló. Minotaurus az emberben lévő alsó természetet jelzi - a személyiséget, ami félig ember, félig állat. Ezt végül Théseus megöli, aki a felsőbb ént vagy az egyéniséget jelzi, aki fokozatosan növekedett és erőre kapott, míg végül megforgathatja isteni atyjának kardját, a szellemet. Az illúziók labirintusában (az alsó síkokon), az okkult tudás fonala által vezetve, amit Ariadné (az intuíció) adott neki, a felső én meg tudja ölni az alsót, és sértetlenül megmenekülhet az illúziók  szövedékéből. De még mindig megmarad az a veszély, hogy kifejlődik benne az intellektuális gőg, ami elhagyja az intuíciót, mint Théseus is elhagyta Ariadnét, és így egy időre mellőzi legfelső lehetőségeinek felismerését.

 

Világos, hogy a reinkarnációról megfelelő távlatból csak akkor nyerhetünk képet, ha azt az ego szempontjából tekintjük. Az egonak minden megmozdulása az alsó síkok felé egy hatalmas körforgás. A személyiségnek a korlátozott látomása a kör alsó részének csak kis töredékét képes felfogni, és ezt is egyenes vonalnak tekinti, egészen indokolatlan fontosságot tulajdonítván a kezdetének és a végének, míg a körnek valódi fordulópontja végképpen figyelmen kívül marad.

 

Az ego nézőpontjából a lét ezen a fizikai síkon lévő kis töredékének a korai szakasza alatt, amit mi életnek nevezünk, az egonak a kifelé irányuló ereje még erős; a középső szakaszán az erő kezd kimerülni, és a nagy befelé sodrás megkezdődik. Mindazonáltal nincs hirtelen vagy heves változás, mivel ez nem sarok, hanem ugyanannak a körnek az íve - pontosan mint egy bolygó  aféliumának (naptávol) pályája során. A fejlődés e kis ciklusának az a valódi fordulópontja, bár semmi módon sincs jelezve. Az ősi hindu életrendszerben ezt a pontot a második, a családapa ciklus vége jelezte.

 

Az ősi hindu életrendszer szerint ugyanígy az ember az első 21 évét nevelésének és a tanulásnak szenteli, a következő 21 évet pedig mint családapa tölti el. De ezután elérve életének mintegy a delét, visszavonul a földi ügyektől, javait átadja a fiának, feleségével egy kis kunyhóba kölközik, ahol életének következő 21 évét nyugalomban és szellemi elmélkedésben tölti el. Ezután következik a negyedik fokozat, a tökéletes elkülönülés és szemlélődés az őserdőben, ha úgy érzi, hogy erre szüksége van. Mindebben az élet közepén van az igazi fordulópont, és világos, hogy ez sokkal fontosabb minden fizikai születésnél, vagy halálnál, mert ez jelzi az ego kiáradó energiájának a határát, a változást a kilégzéstől a belégzéshez.

 

Ettől a ponttól az ember egész erejével befelé forduljon, figyelmét mindjobban vonja vissza a földi dolgoktól, és felső síkokra összpontosítsa. A fejlődésnek ezen az ágán az az időpont, mikor az ember leveti fizikai testét, nem különösen fontos pillanat, sokkal fontosabb a következő változás, a halál az asztrális síkon és megszületése a mennyei világban, vagy másképpen kifejezve az öntudatnak az asztrális anyagból a mentális anyagba való átvitele az említett állandó visszavonulás folyamán. (Egyebekben hivatkozunk még a 13. fejezetben elmondottakra.)

25. FEJEZET

AZ EGO ÉS A „BEFEKTETÉSE”


Ez a „befektetés” hasonlat nem pusztán szókép, hanem ennek határozott és anyagi oldala is van. Midőn az ego kauzális testében mentális és asztrális testet vesz magához, ez a művelet magába foglalja a kauzális test egy részének tényleges belekeverését ezekbe az alsó asztrális és mentális típusokba. Önmaga egy részének a lecsökkentése, ennélfogva nagyon hasonlít a befektetéshez. Mint minden befektetésnél, az ego is azt reméli, hogy többet kap vissza, mint amennyit kiadott, de természetesen, megvan a csalódás kockázata is, az a lehetőség, hogy a befektetésből elvész valami.

 

Tovább fejtegetve ezt a hasonlatot, emlékezzünk arra, hogy a kauzális test a mentális sík első, második és harmadik alsíkjának anyagát tartalmazza. A legnagyobb rész az első alsíkhoz tartozik; kevesebb a másodikhoz és még kevesebb a harmadikhoz. A fejletlen embereknél a harmadik anyagának talán a századrésze aktív csak. Csak közvetlenül az Arhat fokozat alatt aktív kb. az egonak a fele.

 

Az egonak, amíg félig alvó állapotban van, csak igen halvány és tökéletlen ellenőrzése van a fölött, amit leküldött. De, amint a fizikai test megnövekedett és az asztrális és mentális testek is kifejlődtek, a hozzájuk vegyített kauzális anyag is felébred ama heves rezgések következtében, ami azt rajtuk keresztül eléri. Mindez életet, erélyt és az egyéniség érzetét adja ezeknek az eszközöknek, és ezek viszonzásképpen erősen visszahatnak rá, és az élet heves felismerését ébresztik benne.

 

Ez az életfelismerés természetesen pontosan az, amire szükség van, ezért csökkentette le magát; ezen heves felismerés utáni vágyakozás a trisna, amiről egy előző fejezetben már tárgyaltunk. De éppen ez is az oka, hogy ez a kis rész sokszor az egésznek gondolja magát, és egy időre megfeledkezik viszonyáról az „atyjával, aki a mennyekben van”.

 

Amennyiben az ego által kiküldött kauzális test anyaga az alsó mentális sík anyagával azonosul, akkor olyan emberekkel van dolgunk, akik teljesen materialisták. Rendkívül értelmesek lehetnek, de nem spirituálisak, lehet hogy nagyon is türelmetlenek a spiritualitással szemben, és teljesen képtelenek megérteni, illetve felfogni azt. Lehet, azt hiszik magukról, hogy csak gyakorlatiasak, érzelmesség nélküliek, míg a valóságban oly keményszívűek, mint a malomkő. Ezért életük az ego szempontjából balsiker, és az ego nem tesz spirituális haladást.

 

Még rosszabb az eset, ha az anyag, amellyel ilyen végzetesen összekeveredett, asztrális. Ilyenkor ugyanis az ember a fizikai síkon olyan lesz, aki csak a saját kielégítésére gondol, aki végképpen könyörtelen, mikor az általa erősen kívánt tárgyat meg akarja szerezni, teljesen lelkiismeretlen és brutálisan önző. Az ilyen ember csak szenvedélyeinek él. Az ilyen esetekről mondjuk, hogy ezek „elveszett lelkek”, bár jóvátehetően mégsem elveszettek.

 

Visszatérve a beruházásról szóló hasonlatunkhoz megjegyezzük, hogy az ego, midőn a beruházást eszközli, nemcsak azt akarja, illetve várja, hogy visszakapja a beruházást, hanem azt is, hogy az tökéletesedjék úgy minőségben, mint mennyiségben. Minőségben jobbnak kell lennie és alkalmasabbnak a rezgések változatosabb azonnali és pontos válaszolására, mint azelőtt.

Emlékeznünk kell arra is, hogy bár az eszközök rossz gondolatokra és érzelmekre is képesek válaszolni és ilyen rezgések zavart okozhatnak a csatlakozott kauzális anyagban, mégis teljesen lehetetlen, hogy az anyag maga reprodukáljon rezgéseket, vagy közvetítse azt az eszközökbe, egyszerűen azért, mert a három felső mentális fokozat anyaga nem tud többé a legalsóbb sík mértékén rezegni.

 

A kiküldött résznek mennyiségben is meg kell növekednie, mivel a kauzális test is mint eszköz állandóan változik anyagában, és ha  bizonyos részt gyakorlatoztatunk, akkor az terjedelmében növekszik, erősebbé válik, mint a fizikai izomnál is bekövetkezik, ha gyakran  használják. Minden földi élet alkalom ilyen minőségi és mennyiségi fejlődésre, amire az egonak leginkább szüksége van, s ha ez az alkalom sikertelen marad, akkor az a következő inkarnációra jut, és a szenvedések valószínűleg még súlyosabbakká válnak az okozott karma következtében.

 

A növekedéssel szemben, amit az ego jogosan várhat el minden egyes inkarnációtól, számításba kell vennünk bizonyos mennyiségű veszteséget, ami a korai időszakokban alig kerülhető el. A hatásosság érdekében az alsó anyaggal való összekeveredésnek igen bensőségesnek kell lennie, és ha ez így van, akkor aligha lehet minden részecskét visszavonni, különösen az asztrális testtel való összeköttetésben. Midőn az asztrális testtől való különválásnak ideje elkövetkezik, csupán egy árnyék és nem burok (lásd az Asztrális test c. művet) marad hátra az asztrális síkon, és ez a különbség jelenti azt, hogy a kauzális anyagból valami elveszett. Kivéve azonban az igen gonosz életeket, ez sokkal kevesebb, mint a nyereség, ami a növekedés következtében állott be.

 

A fentebb leírt emberek esetében, midőn azok kizárólag a szenvedélyeknek, vagy az értelemnek éltek, nem lesz nyereség sem minőségben, sem mennyiségben, mivel a rezgések nem olyanok, amelyeket el lehet raktározni a kauzális testben. Másrészt pedig mivel az összevegyülés annyira erős, a szétválásnál jelentős veszteség mutatkozik. Vannak emberek, akik tudatosan szegülnek szembe a természettel és a törvénnyel, és ahelyett, hogy az egység érdekében működnének, amely felé a világegyetem minden ereje törekszik, minden általuk birtokolt képességet pusztán önző célokra csökkentenek le. Életüket az elkülönülés iránti törekvésben élik le, és hosszú időre el is érik ezt a célt, de mondják, hogy a végképp egyedüllét a térben a legszörnyűbb sors, ami az embert érheti.

 

Az önzésnek ez a rendkívüli módon való kifejlődése jellemzi természetesen a fekete mágusokat. Sokféle fajtájuk van ezeknek, de két nagy osztályba csoportosíthatók. Mindkét osztály használja az okkult művészeteket önző célok érdekében, de ezek a célok különbözőek.

 

A közönségesebb és kevésbé félelmetes típus valaminő érzéki vágy kielégítését követi. Természetesen az ilyen élet eredménye az ember energiáját az asztrális testbe összpontosítja. Mivel minden önzetlen és szerető érzést kiölt magából, a magasabb ösztönzések minden szikráját, nem lett egyéb, mint könyörtelen, érzéki szörnyeteg, aki a halál után nem képes, de nem is kívánkozik felülemelkedni az asztrális sík legalsó síkján túl. Az ego természetesen semmit sem nyerhet, és következésképpen komolyan meggyengül. Egy időre ezzel kizárta magát a fejlődés áramából és így, amíg visszatérhet a testesülésbe, kívül áll - vagy legalábbis úgy tetszik neki - a fejlődésen. Még ha vissza is tér a testesülésbe, nem kerülhet azok közé, akiket előzőleg ismert, mert nem hagyott elég hasznos tőkét, ami az előző fokon levő test és elme meglelkesítéséről gondoskodhatnék. Ezért meg kell elégednie sokkal kevésbé fejlett típusú eszköz elfoglalásával, melyek valamilyen korábbi fajhoz tartozik. Ezzel visszavetette magát a fejlődésben, és a létrának sok fokát kell újra megmásznia.

Valószínűleg valamely primitív törzsben fog újraszületni, de azok között ő lesz a főnök, mert valamelyes értelem még lesz benne. Előfordulhat, hogy ha már nem találhat ebben a világban eléggé alsórendű emberi testet, ki lesz zárva e rendszer fejlődésének további részéből és meg kell várnia a következőt.

 

Azonkívül ez az úgynevezett „leamputált” személyiség elszakította azt az „ezüstfonalat” is, ami őt a Mesterhez fűzte, ezért nem  lesz többé fejlődő lény, hanem teljesen megmarad a tökéletesen gonosz életben, végképpen minden lelkiismeret furdalás és felelősség  nélkül. Mivel arra van kárhoztatva, hogy a nagyon kellemetlen környezetű „nyolcadik szférá”-ban bomoljon fel, megpróbálja a fizikai síkon oly hosszúra nyújtani létét, amennyire csak lehetséges. Ehhez vámpírizálást és a megszállást is igénybe veszi. Dacára ezeknek a kétségbeesett erőfeszítéseknek, hatalma hamar megbukik. Az ilyen teremtmény a legszörnyűbb típusú démon, akinek nincs helye abban a fejlődési rendszerben, amihez tartozunk.

 

A fekete mágusok másik csoportja külső megjelenésében tiszteletreméltóbb, de valóban még veszedelmesebb, mert sokkal erőteljesebb. Ez az az ember, aki ahelyett, hogy teljesen az érzékiségnek adná magát, sokkal rafináltabb, nem kevésbé lelkiismeretlen önzést tűz ki maga elé. Célja magasabb rendű és szélesebb körű okkult erő megszerzése, de mindig a saját kielégítésére és előmenetelének használatára, hogy a saját becsvágyát segítse elő vagy saját bosszúvágyát elégítse ki.

 

Hogy ezt elérhesse, a pusztán fizikai vágyak tekintetében a legszigorúbb aszkézist gyakorolja, és asztrális testének durvább részecskéit teljesen kiéhezteti. Éppoly állhatatosan, mint a Nagy Fehér Testvériség tanítványai teszik. De, bár csak kevés vágy-anyag van, amivel elméjének összekeveredését megengedi, energiájának központja nem kevésbé véglegesen a személyiségében van. Ezért, amikor az asztrális élet végén az elválás megtörténik; az ego semmit sem fog visszakapni beruházásából. Az ilyen embernél az eredménynek  ugyanolyannak kell lennie, mint az előző esetben, kivéve, hogy ő a személyiséggel sokkal hosszabb ideig marad érintkezésben, és bizonyos mértékig osztozik tapasztalataiban, amennyire az egonak is  lehetséges lesz osztozni bennük.

 

Az ilyen személyiségnek a sorsa mégis nagyon különbözik az előzőtől. Az aránylag vékony asztrális burkolat nem elégséges ahhoz, hogy hosszú ideig az asztrális síkon tartsa őt, és mégis a mennyei világgal, amelynek lakhelyéül kellene szolgálnia, minden kapcsolatát elvesztette. Egyetlen törekvése az volt, hogy ellenkezzen a természetes fejlődéssel, elkülönítse magát az egésztől, és harcoljon ellene. Ez, ami a személyiséget illeti, sikerült is. A naprendszer fényétől és életétől el van vágva, ami megmaradt, az a teljes elkülönülés érzése, az hogy egyedül van a világegyetemben. Az ilyen ritka esetben az elveszett személyiség gyakorlatilag annak az egonak a sorsában, aki azon van, hogy különválassza magát. De az ego esetében ez a tapasztalat csak időleges, bár nagyon hosszú ideig tarthat, de a végén mégiscsak új testesülés és új alkalom következik be.

 

A személyiség részére azonban a vég a szétbomlás - az elkerülhetetlen vég, mivel önmaga vágta el magát forrásától. Az ilyenfajta esetben, ami a végleges személyiség elvesztésében jelentkezik, az ego nem cselekedett készakarva rosszat. Kiengedte ugyan a személyiséget kezéből és ezért felelős. Inkább a gyengeségéért felelős tehát, nem a közvetlen rosszért.

 

 

 

 

26. FEJEZET

AZ EGO ÉS A SZEMÉLYISÉG


A Mentális Test c. könyvben a személyiség és az ego közötti viszonyt főként a személyiség nézőpontjából vizsgáltuk. Most ezt a viszonyt az ego nézőpontjából fogjuk tanulmányozni.

 

Ismételjük meg röviden az ember szervezetére, mint Monád-Ego és Személyiségre vonatkozó tényeket. Az Isteni Élet töredéke, amit monádnak nevezünk, az atma, mint hármas szellem síkján nyilvánul meg. A második az intuíció vagy tiszta értelem, egy fokkal lejjebb száll, és a buddhi sík anyagán keresztül nyilvánul meg. A harmadik az értelem (intelligencia) két fokkal ereszkedik lejjebb, és a felső mentális sík anyagán keresztül nyilvánul meg. A monádnak eme három síkon való megnyilvánulása az ego vagy egyéniség. Az ego az alsó síkokon, mint személyiség nyilvánul meg, ami szintén hármas megnyilvánulásban, és mi több, pontos visszatükröződése az ego elrendezésének. De mint minden tükrözés a megfordítottja magának.

 

Így a felső manas az alsó mamasban, a buddhi az asztrál-testben, és amit a legnehezebb megérteni, a szellem, az atma a fizikai testben tükröződik vissza. Mindig van kapcsolat a felső-Én és az alsó-Én (személyiség) között, amit szanszkrit szóval antakaránának (belső eszköz) neveznek.

 

Az antakaránát, mint kinyújtott kart tekinthetjük, az egonak kicsiny felébresztett része, és lehelyezett rész, a kéz között. Ha a kettő tökéletesen egyesült, azaz ha az ego és a személyiség teljes összhangban van és egyesül, akkor az antakarama feltételezett fonala megszűnik létezni. Ez azt jelenti, hogy az egonak nincs többé szüksége eszközre, hanem közvetlenül a személyiséggel dolgozik, egy akarat működik. Az antakarána kifejezést más értelemben is használják, nevezetesen, hogy az az egész egot is jelenti, mert ez a vezeték vagy híd a monád és az alsó Én között.

 

A testben a szív a központja a felső triádnak, úgyhogy ha a tudatot a meditáció alatt a szívben összpontosítjuk, az a legfogékonyabb a felső Én (ego) befolyására. A fej (agy) a pszicho-intellektuális ember székhelye, különböző ténykedései hét üregben (gyomrocsban), beleértve az agyfüggvény és tobozmirigyet is vannak. Az, aki a koncentrációban képes arra, hogy öntudatát az agyból a szívbe helyezze, az képes arra, hogy egyesítse a kama-manast a felső manasszal, ami ha tiszta és szabad kámától, az antakarána. Akkor abban a helyzetben lesz, hogy elérjen valamit a felső triád ösztökéléséből.

 

A teljesen gyakorlatlan embernek gyakorlatilag nincs semmi összeköttetése az egoval; másfelől a beavatottnak teljes összeköttetése van vele. E két véglet között minden fokon találhatók emberek.

 

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy csak egy tudat van, de mi gyakran úgy érezzük, hogy kettő van, és azon töprengünk vajon az ego végképpen elkülönült-e a fizikai testtől. Nekünk azonban tudatában kell lennünk annak, hogy csak egy tudat van, és a látszólagos különbözőséget csak a különböző eszközök korlátozottságai okozzák.

 

Ne képzeljük ezért, hogy az emberben két lény van. Az alsó Én sohasem elkülönült lény, de amint láttuk, az ego egy kis részt kibocsát önmagából a személyiségbe abból a célból, hogy az alsó síkok rezgését tapasztalja. Az alapvető azonosságot a felső és alsó manas között állandóan észben kell tartani. Kényelmi okokból különbséget teszünk közöttük, de a különbség nem a természetükből, hanem csak a tevékenység működésében van. Az alvó manas olymódon egy a felső manasszal, mint a napsugár is egy a nappal.

 

Az egonál ezt a kis töredékét, melyet a szimbológia csillagnak is nevez, tetszése szerint tarthatja a hét csakra bármelyikében. Hogy melyik hely a legtermészetesebb, az nagyrészt az ember  sugarától vagy típusától függ, és valószínűleg a faj és alfajhoz  tartozástól is. Az ötödik főfaj emberei ezt a tudatot mindig az agyban tartják, az agyfüggvény fölött lévő központban. De vannak más fajokhoz tartozó emberek, akik a szívben, a torokban, vagy a plexus solárisban tartják.

 

Az öntudat csillaga az egonak az alsó-síkokon való képvise1ője, és mivel az alsó eszközökön keresztül nyilvánul meg, személyiségnek nevezzük. Ez az az ember, amint barátai és környezete előtt ismeretes. Azonkívül, bár a mindennapi embernél az ego öntudata a saját  síkján csak részleges és bizonytalan, mégis amennyiben aktív, mindig a jó oldalán van, mert arra vágyik, ami fejlődésének, mint léleknek előnyére van.

 

Valóban az egónak soha nem változó vágya a haladás, a felső Én kifejlődése iránt, és arra, hogy az alsó közvetítő eszközöket összhangba hozza, mint az ő szerszámait. Az általunk rossznak nevezett gondolatok lehetetlenek az egonak, de világos, hogy az ego bizonyos dolgokban tudatlan, s az inkarnációnak éppen az a célja, hogy ez a tudatlanság megszűnjék.

 

De amint láttuk, az egonak az a kicsiny töredéke, amit letett az alsó anyagba, annyira élesen és élénken lesz tudatos ebben az anyagban, hogy úgy gondolkodik és cselekszik, mintha elkülönült lény lenne. Elfelejti, hogy az egonak kevéssé fejlett, de sokkal szélesebb körű tudatához tartozik, és az élet ügyeit saját számlájára végzi, megpróbálja, hogy azt cselekedje inkább, amit ő akar, és nem amit az ego szeretne.

 

Megjegyezhetjük itt, hogy fejlődésünk egész folyama alatt mindig fennáll a veszély, hogy az ember azonosítja magát azzal az eszközzel, amiben teljesen tudatos. Ezért néha úgy látszik, mintha a töredék az egész ellen működnék; de az az ember, aki tud, nem engedi megtéveszteni magát, és a töredéknek éber és óvatos tudatán keresztül visszanyúl a mögötte lévő igazi öntudathoz, ami eddig még oly kevéssé fejlett. Ezt nevezi Sinnett „hűséggel viselteti a felső Én iránt”.

 

Mondottuk már, hogy a dolgok természeténél fogva a kauzális testben, illetve egoban nem lehet semmi rossz, azonban bárhol is van a kauzális testben valami hiány vagy rés, megvan a lehetőség arra, hogy az alsó eszközök valamiféle helytelen cselekedetet hajtsanak végre. Így pl. az asztrális elementál birtokába veheti az embert, és valami bűncselekmény végrehajtására ragadtatja. Ilyen esetben az ego nem eléggé felébredt, hogy közbelépjen, és meggátolja a tényt; vagy talán nem fogja fel, hogy az asztrális test szenvedélye, illetve mohósága képes arra, hogy az alsó Ént bűncselekmény elkövetésére kényszerítse. A rossz ennélfogva nem a felső Éntől  ered, hanem a felső Énben való hiány következtében; mert ha az ego fejlettebb lenne, a gonosz gondolatot már a keletkezésénél megállítaná, és a bűncselekmény nem jönne létre.

 

A mindennapi emberben az ego nem tudja erősen megmarkolni a személyiséget; arról sincs egészen világos felfogása, hogy mi célból küldte őt ki, és amint láttuk, az a kis részecske, amellyel a személyiségben találkozunk, megnövekszik, és saját útjai és véleményei vannak. Az elnyert tapasztalatok következtében fejlődik, és ez tovább jut az egohoz, de az igazi fejlődésével együtt rendszerint sok olyat is gyűjt össze, ami szóra sem érdemes. Szerez ugyan tudást, de előítéleteket is, ami egyáltalán nem nevezhető igazi tudásnak. Az előítéletektől nem is szabadul meg teljesen addig, - legyen a tudás érzés, vagy cselekedet - amíg el nem érte az Adeptusi  fokot (a 4. beavatást). Lassanként felismeri a dolgokat, mint előítéleteket, és ezáltal előre is halad, de mindig erősen korlátozva van, amitől viszont az ego végképpen szabad.

 

Az egonak eszközei ellenőrzésénél, valamint abban, hogyan hasznosítsa az eszközöket saját céljaira, nagy segítségére lehetnek a szülők és nevelők. A mindennapi emberben állandó a feszültség az asztrális és a mentális test között. Ezenkívül ezen testek egyike sincs összhangban az egoval, és nincs is előkészülve, hogy mint eszköze dolgozzék vele. Ezért szükséges a személyiség megtisztítása, azonkívül a közötte és az ego közötti vezetéket ki kell nyitni, és tágítani. Ezt segíthetik és készíthetik elő a szülők és nevelők szakadatlan oktatással és helyes példaadással.

 

Amíg ez meg nem történik, a személyiség mindent a saját korlátozott nézőpontjából lát. Az ego nem láthatja, mi történik világában, ő csak a személyiség eltorzított képét látja. Ezért a legtöbb embernél az ego nem nyerhet semmi kielégítőt a személyiségtől, csak ha az már a mennyei világban van. Az ego maga meg tudja különböztetni a valót a hamistól, felismeri az igazságot, ha meglátja és elveti a hamisat. De általában, ha letekint a személyiségre, ott a következetlen gondolatoknak olyan őrült összevisszaságát tapasztalja, hogy semmi határozottat nem tud megkülönböztetni. Kétségbeesetten elfordul és elhatározza, hogy várni fog a mennyei világ nyugalmáig, ahol majd tisztán megvizsgálhatja az elmúlt fizikai élet érzelmeit és gondolatait, s ahol a salakot már elvetették, és csak az igazi érték maradt meg.

 

A tanítványnak természetesen ezt az állapotot már a fizikai testében meg kell közelítenie olymódon, hogy megtisztítja a személyiségét, és összhangba kerül az egoval.

 

Bár az ego kétségtelenül csak nagyon részlegesen van fizikai teste által kifejezve, helytelen lenne, ha úgy beszélnénk róla, mint ettől a testtől különválasztottról. Ha az egot, mint szilárd testet képzeljük el, és a fizikai világot, mint felületet, akkor, ha a szilárd a felszínen van, nyilván a sík alak, ami a szilárdnak a felszínnel való összefüggését képviseli, a szilárdnak csak nagyon részleges kifejezése lesz. Továbbá, ha a szilárdnak a különböző oldalai fokozatosan lennének a felületre helyezve, olyan benyomásokat szereznénk, amelyek lényegesen különböznek egymástól. Mindez azonban csak részleges és tökéletlen lenne, mert mindegyik esetben a szilárd végképpen különböző irányokba terjeszkedne szét, amit semmiképpen sem lehetne kifejezni a lapos felületen.

 

A mindennapi ember esetében a tényeknek majdnem pontos jelképezését nyerjük, ha feltesszük, hogy a szilárd csak annyiban tudatos, amennyiben a felülettel érintkezik. Mindazonáltal az ily tudat kifejezése által nyert eredmények a szilárdhoz, mint egészhez fognak tartozni majd, és bármely későbbi kifejeződésénél jelen is lesznek, bár esetleg jelentősen különböznek az előzőktől.

 

Ha az ego még fejletlen, nem tud többre válaszolni, mint a felső mentális sík igen kevés és rendkívül finom rezgéseire úgy, hogy ezek áthaladnak rajta anélkül, hogy érintenék őt. Először erőteljes és aránylag durva rezgésekre van szüksége, hogy hasson rá; mivel azonban ezek nem léteznek saját síkján, le kell ereszkednie az alsó fokokra, abból a célból, hogy rájuk találjon.

Ezért, mivel teljes öntudatot először csak a legalsóbb és legsűrűbb eszközben nyerhet, figyelme hosszú ideig e fizikai síkon összpontosul úgy, hogy bár ez a sík annyival alacsonyabb, mint a sajátja, és annyival kevesebb működési teret biztosít, mégis ezekben a korai fokozatokban sokkal elevenebbnek érzi magát, ha itt dolgozik. Amint tudata növekszik, és működési területe kiterjed, fokozatosan mindinkább az egy fokkal magasabb anyagban, az asztrálisban kezd el dolgozni. Még sokkal későbben, ha az asztrális anyagban már megfelelően tud működni, képes kezd lenni arra, hogy mentális testének anyagán keresztül fejezze ki magát. Még később oly teljesen és világosan működik a kauzális test anyagában a felső mentális síkon, mint most a fizikain.

 

A tanítvány és Mestere közötti viszony igen hasonló a személyiség és az ego viszonyához. Amint az ego leküld magából egy kis töredéket a személyiségbe, és a személyiségen át fejezi ki magát akármilyen tökéletlenül is; hasonló módon a tanítvány nem pusztán a Mester képviselője, hanem maga a Mester igen valóságos értelemben, de rengeteg korlátozással. Ezek a korlátozások nemcsak maguknak az alsó síkoknak a korlátozásai, hanem természetesen a tanítvány személyisége is, mely semmiképpen sem változott át.

 

Azonkívül még ha a tanítvány egoja el is érte az alsó eszközök fölötti teljes ellenőrzést, különbség van a tanítvány és a Mester egojának terjedelme között, amiből következik, hogy a tanítvány csak tökéletlen képviselője lehet a Mesternek.

 

A meditáció az egyik módszere az ego figyelmének felkeltésére. Itt azonban figyelni kell arra, hogy ne az egot húzzuk le a személyiséghez, hanem mi igyekezzünk felemelkedni hozzá. A mindennapi embernél, aki nem vette komolyan a spirituális dolgokat, csak egy fonal köti össze az egot a személyiséggel; ez a csatorna gyakran oly keskeny, hogy néha úgy látszik, teljesen el van dugulva. A fejlettebb embereknél azonban az ego és személyiség között bizonyos mértékben állandó áramlás van.

 

Három út van, melyben az ego fejlődhetik és befolyásolhatja az életet:

1.      A tudós és a filozófus útja; ezek nemcsak az alsó, de a felső elmét is befolyásolják, úgyhogy ezekből nagyrészt elvontabb és átfogóbb gondolatfajták jutnak le a tudatukba. Az ilyeneknél a buddhikus öntudat fejlődése csak később következik be.

2.      A felső érzelmek használatának módszere, úgymint szeretet, áhítat és együttérzés. Így a buddhikus princípium nagymértékben felébred anélkül, hogy a közbeeső kauzális test különösképpen kifejlődne. Mindazonáltal a kauzális test érintve lesz, mivel minden buddhikus fejlődés erőteljesen visszahat a kauzális testre. Ezek azonban nem fejlesztik ki szükségszerűen a buddhikus eszközt, amelyben állandóan élni képesek, hanem a magasabb érzelmek használata kétségkívül rezgéseket ébreszt a buddhikus anyagban. Ezért az eddig még ki nem fejlesztett, illetve ki nem alakult buddhikus anyagban megmozdulás történik, úgyhogy abból sok rezgés árad le, és az asztrális test fölött lebeg. Így az ember meglehetős mennyiségű befolyást kaphat a buddhikus síkról, még mielőtt ez az eszköze teljesen kifejlődik.

3.      Ez a módszer meglehetősen homályos, és nem sokat tudunk működéséről. Arról van szó, hogy az akaratot hívják tevékenységre, és a fizikai test hat vissza valahogyan az atmikus anyagra.

 

 

A leginkább gyakorolt mód az áhítaton és embertársaink iránti erős együttérzésen keresztül történik.

Az ego, mivel a saját síkján van elfoglalva, egy időre elfelejtkezhetik arról, hogy személyiségére megfelelő figyelmet fordítson. Előfordul, hogy ilyenkor a személyiség figyelmezteti őt létezésére, hogy valami baklövést követ el, ami komoly következményekkel jár. A mindennapi ember életében a világban nagyon kevés érdekes dolog történik az ego számára, és csak hébe-hóba történik valami igazán fontos dolog, ami komoly következményekkel jár, és ami egy pillanatra magára vonja az ego figyelmét, és levonja abból, amit érdemes.

 

Az ember gyakran panaszkodik, hogy egoja nem törődik vele. Ilyenkor kérdezzük meg tőle, vajon ő mennyire törődik egojával. Hány nap volt például, amikor egyáltalán gondolt is egojára. Ha az ego figyelmét magunkra akarjuk irányítani, tegyük a személyiséget hasznossá számára. Amint az ember gondolatainak nagyobb részét magasabb dolgok felé irányítja - más szavakkal, amikor egyáltalában elkezd élni - az ego valószínűleg több figyelmet fog rá fordítani. Az ego jól tudja, hogy a fejlődéshez szükséges bizonyos dolgokat csak személyiségén keresztül szerezhet meg, és pedig annak mentális, asztrális és fizikai testeiben. Tehát tudja, hogy bizonyos időt szentelni kell neki, kézbe kell vennie, és ellenőriznie kell.

 

De azt is megérthetjük, hogy ez a feladat sokszor nem nagyon látszik vonzónak, s hogy egy adott személyiség minden egyébnek néz ki, mint vonzónak vagy reményteljesnek. Ha megnézzük a körülöttünk lévő személyiségeket, soknak teste tele van kábítószerekkel, a dohány és az alkohol mérgeivel, asztrális testük gőzölög a mohóságtól és érzékiségtől, mentális testület a pénzszerzésen kívül semmi más nem érdekli, legfeljebb még a „sport”, de annak is a durvább változatai. Nem nehéz megérteni, hogy az ego, ezeket az ő fennkölt magasságából áttekintve, elhatározza, hogy komoly erőfeszítését egy másik inkarnációra halasztja el abban a reményben, hogy az eszközök következő sorozata irányíthatóbb lesz befolyásának, mint ez a mostani, amit rémülettel szemlél.

 

Midőn az ego elhatározza, hogy energiáját teljes egészében a személyiségre fogja fordítani, a változás, amit létrehozhat igen jelentős. Ha a feltételek megfelelőek, csodálatos, gyors és gyökeres változás mehet végbe. A feltételek akkor megfelelőek, ha az ego eléggé erős, és a személyiség nem javíthatatlanul gonosz, és különösen, ha a személyiség a maga részéről határozott erőfeszítést tesz, hogy az egonak tökéletes kifejezésévé váljék.

 

Minél inkább szokásunkká válik, hogy azonosítjuk magunkat az egoval, annál világosabban és értelmesebben tekintünk az élet problémáira. De ameddig még személyiségnek érezzük magunkat, nyilvánvalóan kötelességünk és érdekünk is, hogy tárjuk ki magunkat egonknak, nyújtsuk felé kezünket, és folytonosan olyan rezgéseket gerjesszünk fel magunkban, ami hasznára lehet neki.

 

Mivel az önzés a személyiség elmélyítése, az első lépés az legyen, hogy megszabaduljunk ettől a hibától. Azután az elme legyen telve magasröptű gondolatokkal; mert ha állandóan alacsonyrendű gondolatokkal van elfoglalva, - bárha ezek az alsóbbrendű dolgok egészen tiszteletreméltóak a maguk nemében - az ego nem tudja megfelelően használni azt, mint vezetéket a kifejeződésre.

 

Ha az ego kísérleti erőfeszítést tesz, azaz amint mondhatnánk, leküld egy kutató szondát, azt kitörő örömmel kell fogadni, és parancsainak azonnal engedelmeskedni kell. Így mindjobban birtokába veheti az elmét és örökségébe lép az alsóbb síkokat illetőleg. A személyiségnek azonban gondot kell fordítania arra, hogy a munkának és nem személyes érdekének szentelje magát. Az egész idő alatt eszében kell tartania, hogy az ego az, aki benne működik.

Világos, hogy a személyiségnek igyekeznie kell megbizonyosodnia arról, mit kíván az ego, és gondoskodni arról az alkalmakról, amit kíván. A benső dolgok tanulmányozása és a spirituális élet felébresztik az egót és felkeltik figyelmét.

 

A primitív emberben az Én mindenféle érzelemben és szenvedélyben fejezi ki magát, amit az ego nyilván nem hagyhat jóvá, de a fejlettebb emberben csak olyan érzelmek vannak, amelyeket ő maga választ magának. Az érzelmek ekként az elme uralma alatt vannak és ez az elme a kauzális test kifejezése, úgyhogy az ember nagyon közel kerül a felső és alsó Én teljes egyesülésének állapotához.

 

Az ego és a mentális test közötti összeköttetés igen nagy fontosságú, és minden erőfeszítést meg kell tenni, hogy ez aktív és élénk maradjon. Mezt az ego a mögöttes erő, ami a személyiség tulajdonságait és erőit használja. Avégből, hogy valamire gondoljunk, először emlékeznünk kell rá, avégből hogy emlékezzünk, figyelmet kell fordítanunk rá, ez a ráfordított figyelem az egonak a leszállása eszközeibe avégből, hogy keresztül tekintsen rajtuk.

 

Előfordul, hogy a személyiség tényleges tapasztalatait nem lehet továbbítani az egonak, de a lényege ezeknek átadható. Az ego keveset törődik a részletekkel, de szüksége van a tapasztalatok lényegére. Ebből nyilvánvaló, hogy a közönséges embernek kevés van az életében, ami az egohoz fordul.

 

A tanítvány jól teszi, ha követi a „Világosság az ösvényen” tanításait: figyeld az egot, hadd küzdjön rajtad keresztül; de ugyanakkor mindig emlékezz arra, hogy te vagy az ego.  Tehát azonosítsd magad vele, és hagyd, hogy az alsó helyet adjon a felsőnek. Még ha sokszor el is bukik, nincs ok arra, hogy elkedvetlenedjék, mert minden sikertelenség egyúttal siker is bizonyos mértékben, mivel a sikertelenségek révén tanulunk, és így bölcsebbek vagyunk a legközelebbi probléma megoldásakor.

 

Továbbá emlékeznünk kell arra, hogy az ego azért kapcsolódik össze a személyiséggel, mert a szomjúság (trisna) gyötörte őt tapasztalatok iránt. Amint fejlődik, a szomjúság lassanként csökken, és néha midőn haladottabb és érzékenyebb lesz a saját síkjának örömei és tevékenységei iránt, a másik végletbe esik, elhanyagolja személyiségét, amint a karma szorításában vergődik, és oly állapotba süllyed, mely tele van szomorúsággal, unalommal az ego részére, mivel érzi, hogy már túlnőtt rajtuk.

 

A szomjúságnak a csökkenése akkor következett be, amint személyiségét kifejlesztette. Ha már teljes tudatosságot ért el az asztrális síkon, a fizikai sík az előbbivel összehasonlítva, sötétnek, unalmasnak kezd megjelenni; s ha eléri az alsó mentális világot, az asztrálist fogja sötétnek és lehangolónak találni. És mind a négy alsó fokozat elveszti vonzerejét, ha elkezdi élvezni a még sokkal élőbb és sugárzóbb életét a kauzális testnek.

 

Mint már rámutattunk, szükséges mindig eszünkben tartani azt, hogy az öntudat egy; ezért teljesen elhibázott az egot vagy a felső Ént mint valami „odafent” levőt felfogni, mint valami számunkra lényegesen idegent, amit következésképpen nehéz elérni. Gyakran beszélünk a „roppant erőfeszítés”-ről, ami a felső Én eléréséhez szükséges; máskor az inspirációról stb. ami a felső Éntől leárad hozzánk. Mindezekben az esetekben az az alapvető tévedésünk, hogy azzal azonosítjuk magunkat, amik nem vagyunk, ahelyett, amik mi alapvetően vagyunk. A spirituális haladásnak első feltétele az a minden kétségen felüli bizonyosság, hogy mi vagyunk az ego, illetve a felső Én. A második feltétel pedig az, hogy saját erőnkben, mint egoban teljességgel megbízzunk, és ezeket bátran használjuk is.

 

Ezért ahelyett, hogy a személyiség öntudatában, mint szokásosra és normálisra tekintsünk, tekintsünk a személyiség öntudatára, mint nem természetesre és normálisra, és az ego életére, mint saját valódi életünkre, amelytől folytonos igyekezettel elidegenítve tartjuk magunkat.

A különböző testekkel szembeni ezt a magatartást alkalmazzuk a gyakorlati életben is. Így ne engedjük meg a fizikai testnek, hogy saját számlájára dolgozzék, hanem megfontoltan és tudatosan gyakoroljuk arra, hogy az ego parancsainak engedelmeskedjék. Ily módon eljutunk oda, amit a hermesi filozófusok a test „megújulásának" neveztek.

 

Hasonló változást kell létrehozni az asztrális test tekintetében. Ahelyett, hogy megengedjük az asztrális világ által való befolyásolását és tevékenységének meghatározását, az ego maga határozza meg tevékenységét, az ego maga válassza ki és határozza meg, milyen érzelmeket akar vendégül látni, és milyen érzéseknek engedi meg az asztrális testből való kisugárzását. Így az ego öntudata felszabadul az asztrális testtől, és ez a test az ego kívánságainak szolgájává válik.

 

Talán a leglényegesebb a mentális test ellenőrzése, mert a gondolat a legfőbb teremtő energia megnyilvánulása. Sohasem kellene megengednünk a gondolatképeknek kívülről való ösztönzését; ehelyett a gondolatképeket maga az ego teremtse meg szándékos és öntudatos tevékenységével.

 

Nagy veszély rejlik a fegyelmezetlen képzeletben. Ha nem lenne képzelet, a vágy külső tárgyainak nem lenne hatalma felettünk. Az egonak ennélfogva meg kell szereznie a teljes ellenőrzést a képzelet felett, és csak olyan irányban engedni meg neki, hogy gyakorolja a működést, amelyet ő elhatároz. A nem ellenőrzött képzelet erőteljes tényező az akarat aláásásában és gyengítésében. Nagyon is gyakran, midőn valami elhatározása jutottunk, megengedjük a képzeletnek, hogy az elhatározás nem kellemes oldalaival foglalkozzék, míg végül az olyan kellemetlennek fog feltűnni, hogy a kivitelt végleg elejtjük.

 

Ennek a szerencsétlen szokásnak a gyógyszere kézenfekvő: az akaratot és a figyelmet semmiképpen sem szabad a nehézségekre, illetve kellemetlenségekre összpontosítani, amelyekről elképzeljük, hogy szembe kell szállnunk velük, hanem a megfelelő feladatra. Fel kell adnunk azt az igen elterjedt nézetet, hogy az akarat tesz bizonyos dolgokat, hogy mi az akarat erőfeszítésével viszünk végbe valamit. Megtenni és kivitelezni nem az akarat tevékenysége, hanem az egonak egészen különböző aspektusa, a teremtő tevékenység. Az akarat a király, aki így szól: „ezt meg kell tenni”, de nem ő maga indul, hogy megtegye a dolgokat. Lélektanilag szólva az akarat az az erő, ami az öntudatot egy bizonyos dologra tartja összpontosítva, és minden egyebet kizár.

 

Amint az ember realizálja, hogy az egonak van egy belső és szellemi világa, ami óriási módon fontosabb minden tekintetben, mint az, ami külsőséges, könnyen magáévá teheti egy színész magatartását, aki szerepét a világban csak a belső igazi élet érdekében játssza. A színész különböző szerepeket játszik, különböző időkben, éppen úgy, mint mi is visszajövünk más-más testesülésekben, és más-más testet hordunk. De a színésznek az egész idő alatt megvan maga valódi élete, úgyis mint embernek, úgyis mint színésznek; és mivel megvan ez a saját élete, jól akarja szerepét játszani, ideiglenes életében a színpadon. Hasonlóképpen akarjuk mi is jól elvégezni ideiglenes fizikai életünket a mögötte levő nagy valóság érdekében, aminek az csak igen kis töredéke.

 

Ha ezt világosan realizáltuk, meg fogjuk látni, mi ennek a külső életnek a viszonylagos fontossága, hogy csak akkor értékes a számunkra, ha jól játsszuk a szerepünket, akármi legyen is az. Mindennek nincs nagy fontossága. A színész szerepében is vannak különböző szomorúságok és bajok, melyeket át kell élnie, de ezek végső soron nem zavarják őt. Lehet, hogy a színdarabban minden este megölik őt párbajban; mit törődik ő ezzel a színlelt halállal. Az egyetlen dolog, ami reá tartozik, hogy helyesen viselkedjék a szerep alatt.

 

Minden dolog, ami az embereket kívülről éri, karmájuk eredménye. Az okokat hosszú idő előtt más életekben helyeztük el, és most már nem lehet megmásítani. Ezért haszontalan dolog bánkódni a megtörtént dolgok miatt, viseljük el ezeket filozofikusan. Használjuk fel a karmát a bátorság, állhatatosság és más jó tulajdonságok fejlesztésére, s ezután vessük ki elménkből.

 

Így válik a tapogatódzó, igyekvő, küszködő isteni Én, amint fejlődése előrehalad, az igazi belső, halhatatlan uralkodóvá. Az az ember, aki felfogja, hogy ő maga ez a halhatatlan uralkodó, mindig erősebbé és méltóságteljesebbé válik, és alsó természetén is jobban uralkodik. Ennek az igazságnak a megismerése tesz bennünket valóban szabaddá.

 

Annak az embernek, aki elérte azt, hogy tudatát a kauzális fokra emelte, és ennélfogva egyesíti az alsó és felső Én öntudatát, a személyiségét az egyéniségével, illetve egojával, természetesen az ego öntudata áll rendelkezésére égész fizikai élete alatt. Ezt nem érinti a fizikai test halála sem, sőt a második és harmadik halál sem, amikor az asztrális és mentális testeket hagyja maga mögött.

 

Az ilyen ember számára az inkarnációk sorozata csak egy hosszú élet lesz, amit mi egy testetöltésnek nevezünk, számára csak egy nap ebben az életben. Öntudata egész emberi fejlődése alatt teljesen aktív. Mellesleg megjegyezhetjük, hogy karmát éppúgy létrehoz az egyik periódusban, mint a másikban, s míg állapota egy adott pillanatban azoknak az okoknak az eredménye, melyeket mozgásba hozott a múltban, állapotát minden pillanatban módosíthatja a gondolat és az akarat gyakorlása által. Míg ez a megfontolás minden emberre érvényes, világos, hogy aki birtokában van az ego-öntudatnak, abban a helyzetben van, hogy tudatosan módosíthatja karmáját, és sokkal kiszámítottabb hatással, mint az, aki még nem érte el a folyamatos ego-öntudatot.

 

 

27. FEJEZET

AZ EGO A SZEMÉLYISÉGBEN


Többféle mód van, mely által meg lehet figyelni az ego aktivitását, amint a személyiség öntudatán át működik. Legelőször is, amint arra már többször rámutattunk, semmi rossz és önző dolog nem érintheti az egot a felső síkok szerkezete folytán, ezért elmondhatjuk, hogy ezekhez neki semmi köze sincsen. Az egot kizárólag a tiszta, önzetlen érzelmek és gondolatok illetik.

 

Sok ember van tudatában oly időknek, mikor telve volt ragyogó inspirációkkal és lelkesedéssel, izzó odaadással és örömmel. Ezek a pillanatok természetesen pontosan azok, midőn az egonak sikerül hatással lenni az alsó öntudatra; de amit ilyenkor a személyiség érez, az a valóságban mindig megvan, csak a személyiség nincs mindig tudatában annak. Azonkívül nyilvánvaló, hogy mialatt az elme válaszol a fizikai,  asztrális és az alsó mentális síkok felhívásaira, nem valószínű, hogy meghallja azt az üzenetet, amit az ego megpróbál átadni a személyiségnek saját felső síkjáról.

 

Az asztrális síkhoz tartozó érzelmi impulzust, néha tévesen igazi szellemi aspirációnak tartják, mivel ami a buddhi eszközben történik, ha lehozzák a személyiségbe, az asztrális síkon tükröződik vissza. Két egyszerű, de kitűnő szabály van annak megkülönböztetésére, hogy melyik az igazi intuíció és melyik csupán impulzus. Először, ha a dolgot félretesszük egy időre, és „alszunk rá egyet”, az impulzus valószínűleg elhal, de a valódi intuíció oly erős marad, mint eddig. Másodszor, az igazi intuíció mindig valami önzetlen dologgal van összefüggésben, ha bármi kis önzés van benne, bizonyosra lehet venni, hogy az csak asztrális impulzus, és nem valódi buddhikus intuíció.

 

Az ego befolyását gyakran érezni oly alkalmakkor, midőn az ember belső meggyőződése alapján tudja, hogy valami dolog igaz, anélkül, hogy okát tudná adni ennek. Az ego tudja, és tudásának jó oka is van, de néha nem képes ezeket az okokat a fizikai agyba átvinni, bár az a puszta tény, hogy ő tud, keresztül hat. Ezért, ha új igazságot tárnak elénk, azonnal tudjuk elfogadhatjuk-e vagy sem.

 

Buddhit, amit mi intuíciónak nevezünk, Indiában „tiszta értelem"-nek ismerik. Ez az ego értelme, ami egy fokkal magasabb annál, ami az alsó síkokon áll a mi rendelkezésünkre. Azt is mondhatjuk, hogy manas adja az inspirációt, buddhi adja az intuíciót, mi helyes és mi nem, atma pedig irányítja a lelkiismeretet, parancsolja, hogy az ember azt kövesse, amiről tudja, hogy a leghelyesebb, még ha az elme gyakran meg is próbálja, hogy kitaláljon valami kifogást, a másként cselekvésre.

 

Az élet kétféle módon tanít bennünket, az oktatás vagy gyámkodás útján, amit a világtól kapunk és az intuíció útján, ami a felső Én műve. Amint az emberek fejlődnek, intuíciójuk is növekszik, és nem függnek annyira, mint azelőtt a világ adta utasításoktól. Az az ember, aki belső erőit használja, sokkal többet tanulhat kevés tapasztalatból, mint a másik ember egy nagy csomóból.

 

Amit mi a lelkiismeret parancsának nevezünk, az felülről jön, és rendesen az ego ismeretét képviseli abban a bizonyos dologban. De itt bizonyos óvatosságra van szükség. Az ego maga is még csak részben fejlett. Ismeretei egy adott tárgykörben egészen csekélyek is 1ehetnek, sőt talán pontatlanok, és csak az előtte levő értesülésből következtethet. Ezért fordul elő, hogy az embert lelkiismerete gyakran félrevezeti, mert a fiatal és kevés tudással rendelkező ego is képes rákényszeríteni akaratát a személyiségre. De általános szabály szerint a fejletlen ego abban a képességében is fejletlen, hogy rákényszerítse akaratát alvó eszközeire, és talán ez jól is van így.

 

Ezért ha a lelkiismeret olyasmit látszik parancsolni, ami világosan ellenkezik a könyörület, igazság és igazságosság nagy törvényeivel, az ember mérlegelje gondosan, hogy az egyetemes szabály nem nagyobb dolog-e, mint az a részleges alkalmazás, ami összeütközni látszik vele. Az értelmet mindég oly módon használjuk, hogy az az ego eszköze legyen, ne akadálya a fejlődés ösvényén.

 

Az, amit a misztikusok a „Csend Hangjá”-nak neveznek, a különböző fejlődési fokokon álló emberek részére más és más. A csend hangja mindenki számára az, ami abból a részéből ered, ami magasabb, mint amit öntudata elérhet; és ez természetesen változik, amint fejlődése előrehalad.

 

Azok számára, akik még a személyiséggel munkálkodnak, az ego hangja a csend hanga; de ha valaki már végleg uralja a személyiséget, és eggyé tette az egoval úgy, hogy az ego tökéletesen munkálkodhat rajta keresztül, az atma hangja, illetve a monádé - a nirvána sík hármas szelleméé lesz a Csend hangja. Ha az ember a monádot és az egot azonosítja, és eléri a beavatottságot, még mindég lesz számára Csend hangja, ami felülről jön, de ez már az Istenség munkatársainak, talán a Planetáris Logosznak a hangja lesz. A csend hangja bármely fokról is hangzik, lényegében mindég isteni.

Az ego a fizikai testben az idegrendszer két nagy osztályán keresztül működik: a szimpatikus és a cerebrális-spinális (agyi-gerincagyi) idegrendszeren. A szimpatikus idegrendszer legtöbbnyire az asztrális testtel van összeköttetésben, a cerebro-spinál a mentális testtel, és ez a rendszer kerül mindjobban az ego befolyása alá, amint intellektuális erejében növekszik.

 

Amint a cerebrális-spinális rendszer növekszik, az ego a szimpatikus rendszeren is mindjobban továbbhalad öntudatában, és végül végleg megállapodik. Ekkor erre már nem kell figyelmet fordítania, azért, hogy megfelelő működésben tartsa. Ez például a Hatha-jóga gyakorlatokkal is lehetséges; ez a mód azonban nem előrehaladás a fejlődésben. Az ego mindég felfelé törekszik és meg akar szabadulni az alsó síkoktól, igyekszik levetni magáról azokat a korlátokat, melyek akadályozzák haladását. Például nem szereti, ha megzavarják azzal, hogy a test életszükségleteiről gondoskodjék, s erre a szerkezetre csak akkor figyel fel, ha valami baj van vele.

 

Előfordul továbbá, hogy az emberen egy u.n. „fixa idea” (rögeszme) uralkodik, ami bizonyos esetekben elmebajt okoz, más esetben pedig a szentnek vagy mártírnak rendíthetetlen áhítatát vagy elhatározásait eredményezi. E kétféle esetcsoportnak eltérő lélektani okai vannak, amit most tanulmányozni fogunk.

 

A mániás fixa idea olyan eszme, amit az ego a szimpatikus idegrendszernek adott át, úgy hogy az a „tudatalatti” részévé vált. Lehet ez egy elmúlt hangulat vagy képzet, amin az ego már túlnőtt, vagy egy elfelejtett tény, ami hirtelen újra felmerült, különválva a rendes környezettől, vagy két nem összeillő eszme összekötése, stb. Számtalan ilyen eszme van, mellyel az egonak dolga volt a múltban, és amit az öntudat mechanizmusa még nem vetett ki, úgyhogy ott időztek, bár az ego maga már túlnőtt rajtuk, kinőtte azokat. Mindaddig, míg az öntudat szerkezetének bármely része válaszolhat ezekre, ezek az eszmék az öntudat „küszöbe”, vagy láthatára fölé emelkedhetnek.

 

Ha ilyen eszme minden ok és ésszerűség nélkül rohamszerűen felmerül, a múltnak minden szenvedélyes erejével, lerombolja azt a finomabb szerkezetet, amelyet az ego felsőbb céljaira kifejlesztett. Mert az ilyen eszmék, amelyekről szó van, erősebbek a fizikai síkon, mint azok, amiket közönséges mentális eszméknek nevezünk, mivel rezgései lassúbbak és durvábbak, a sűrűbb anyagban több eredményt hoznak létre. Például a fizikai testre sokkal könnyebb hatni valamely barbár érzelem rohamával, mint a filozófus finom éveléseivel.

 

Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy az elmebeteg „fixa ideája” (rögeszméje) rendszerint olyan eszme, amely nyomot hagyott a szimpatikus idegrendszerben, és ami a cerebrális-spinális idegrendszer valamely zavara vagy gyengülése következtében érvényesülni képes a tudatban. Mindig alulról támad fel.

 

A szenteknek vagy a mártíroknak a rögeszméje már egészen másféle dolog. Ez magától az egotól jön le, aki arra törekszik, hogy a magasztosabb érzelmeit és szélesebb körű tudását rányomja a fizikai agyra. Az ego, aki a felső síkokon messzebbre tud nézni, mint a fizikai bezártságában, igyekszik saját akaratát, saját vágyait a magasabb és nemesebb iránt rányomni erre a fizikai tokba-zártságra. Mindent legyőző erővel érkezik; nem tudja elnyerni az értelem jóváhagyását, mert az agy még nem kész arra, hogy a magas tudás, mély meglátás és intuíció vonalát megértse. Az ego ereje így árad le a részére előkészített testbe, és így érvényesül, mint domináns erő, és vezeti az embert hősi cselekedetekre, mártíromságra és a szentségre.  Ezek a rögeszmék nem mint az előző esetben alulról jönnek, hanem felülről, nem a tudat-alattiból, hanem a tudat-fölöttiből. Nem kell visszariadnunk attól a ténytől, hogy a lángésszel gyakran valamely lelki állhatatlanság társul, amit az a mondás fejez ki, hogy a lángész rokon az őrülttel, és Lombrosonak és másoknak ama állítása, hogy a legtöbb szent idegbeteg volt. Minél érzékenyebb a gépezet, annál könnyebb azt túlfeszíteni, és annál könnyebben ugrik ki a fogaskerék. Ezért néha igaz az, hogy a lángész vagy szent túlságos állhatatlansága az ő inspirációjuknak igazi állapota, mert a normális agy még nem eléggé fejlett, nem eléggé kifinomult ahhoz, hogy válaszoljon a felső öntudattól jövő kifinomult hullámokra.

 

Így ezek az impulzusok, melyeket mi a lángész sugallatainak tartunk, a tudatfelettiből jönnek le, magából az ego birodalmából. A felső tudatból eredő ezek az inspirációk nemcsak agybeli egyensúlyzavart okoznak néha, hanem, mint jól tudott dolgok, gyakran társulnak az erkölcsi életmód rendkívüli rendellenességeivel is. Ennek oka igen érdekes és fontos.

 

Ha valamely erő a magasabb síkról az alacsonyabbra árad le abban az eszközben, ahová lejön, átalakulás tárgya lesz. Az eszköz természetének megfelelő lesz az erő átalakulása. Az erő egy része az eszköz által, amelyben szerepet játszik, változik meg, az energia olyan formájává, amellyel szemben az eszköz leginkább készséges.

 

Ezért pl. ha egy szervezetnek hajlama van szexuális izgalomra, a lángész erejének leáradása rendkívül megnöveli a szexuális erőt, és pedig azt a részét, ami vitalitássá változott át. A lecke, amit itt meg kell tanulni, világosan azt, hogy mielőtt még lehívjuk a magasabb erőket, a legfontosabb megtisztítani az alsó természetet; Buddha tanítása szerint az első szabály: „Ne tégy rosszat”.  A Csend Hangja c. könyv szavai szerint:

 

Vigyázz! sárosan ne lépj a hágcsónak legalsó fokára sem. Jaj annak, ki lépcsőjét szennyes lábbal fertőzi meg! Megszárad a mocskos, tapadó sár, szívóssá lesz, a felfelé törekvőt leszegezi, és mint ravasz lépvessző a madarat, úgy fogja meg haladásában. Vétkei alakot öltenek és lehúzzák. Sakálkacajt hallatnak vétkei, mely zokogássá lesz naplementével. Ellenséges sereggé vállnak gondolatai és rabszolgájuk gyanánt hurcolják őt magukkal.

 

Mielőtt e komoly útra lépnél Lánu, öld ki vágyaidat, tedd tehetetlenné gonoszságaidat.

 

Fojtsd meg bűneidet, némítsd el örökre, mielőtt a hágcsóra emelnéd lábadat.

 

Csitítsd el gondolataidat, egész figyelmedet Mesteredre fordítsd, kit még nem látsz, de kinek jelenlétét érzed.

 

 Aligha szükséges megmondanunk, hogy a „Mestered” kifejezés itt a saját egoját jelenti.

 

Az ösvényen lévő embernek teljes munkát kell végeznie. A küszöbön a tévedéseket könnyen ki lehet javítani. De ha a tanítvány nem szabadul meg végképpen mondjuk pl. a hatalmi vágytól spirituális tanoncságának mindjárt a kezdetén, az mindig erősebb lesz benne. Ha ki nem gyomlálja ott, ahol még csak a fizikai, asztrális és mentális síkon alapszik, hanem megengedi, hogy gyökeret verjen az ego szellemi síkján, nagyon nehéz lesz azt gyökerestől kitépni, onnan. A kauzális testben így megalapozott becsvágyat életről életre magával viszi. Így a tanítvány vigyázzon, nehogy megengedje azt, hogy a szellemi becsvágy megérintse a kauzális testet, és így beleépítse az elkülönülés elemeit, ami mindig jobban tokba zárja az életet.

A lángész bizonyos vonalon gyakran igen könnyen roppant koncentrációt képes kifejteni munkájában, de ha ebben megpihen, mindennapi élete nagyon valószínűen még telve lesz asztrális és mentális testeinek örvényléseivel. Ezek az örvénylések állandó előítéletekké kristályosodhatnak ki és tolulásokat, szellemi szemölcsöket idéznek elő a mentális testben. (Lásd Mentális Test c. művet). Természetesen nem ez az, amit el kell érni, s az okkult tanítványnak első dolga lesz, hogy ezeket az örvényléseket megsemmisítse, eltávolítsa az alsó elméből, s a felső elme nyugodt, engedelmes szolgájává alakítsa minden időkre.

 

A fizikai test alvása alatt, bár az ego elhagyja a testet, mindig szoros összeköttetésben marad vele. Vannak esetek, midőn az ego képes arra, hogy sokkal közvetlenebbül tudjon működni fizikai testével akkor, midőn annak asztrális és mentális eszközei távol vannak, ily esetek, midőn az ember álmában költeményt ír vagy képet fest, amire egyébként éber állapotában nem lenne képes.

 

Az ego rányomja eszméit a személyiségre az álmokban jelképes sorozatokat használva. Különböző egoknak más-más rendszerük van ebben, de vannak általános álom jelképek. Az u.n. jósálmok is ide sorolhatók. (Lásd erre vonatkozólag még a Mentális Test c. művet és C.W. Leadbeater Álmok c. könyvét).

 

Nyilvánvaló, hogy ha az ego bizonyos benyomásokat akar lehozni az agyba, annak tökéletesen nyugodtnak kell lennie. Tanácsos az agyból mindenféle előítéletet kiölni, máskülönben hamis benyomást kaphatunk az ego által leküldöttekről.

 

 

28. FEJEZET

EMLÉKEZÉS ELMÚLT ÉLETEKRE


Nyilvánvaló, hogy a fizikai testnek nem lehet sem emlékezete, sem feljegyzése az elmúlt életéről, amelyben nem vett részt. Ugyanaz vonatkozik az asztrális és mentális testekre, mivel ezek az eszközök mind újak minden egyes testesülésben. Így tehát, mivel egyedül a kauzális test az, ami egyik testesüléstől a másikig fennmarad, a legalsóbb fokozat, melyen igazán megbízható tudósítást szerezhetünk az elmúlt életekről, az a kauzális test.

 

Ezekben az elmúlt életekben az ego - illetve annak csak kis része - a kauzális testben jelen volt, s így ő tényleges tanú. A többi alsó eszköz, mivel nem volt tanúja az eseményeknek, csak arról adhat hírt, amit az egotól kaphatnak. Következésképpen, ha meggondoljuk, mily tökéletlen a közlekedés az ego és a személyiség között a mindennapi embernél, mindjárt felfoghatjuk, milyen végképpen megbízhatatlan lehet nyilván az ilyen másod, harmad vagy negyedkézből kapott tudósítás.

 

Bár valaki néha szerezhet az asztrális vagy mentális testéből elhatárolt képeket az elmúlt életeknek bizonyos eseményeiről, folyamatos és összefüggő beszámolót nem kaphatunk róla; s még ezek a képek is csak visszatükröződések a kauzális testtől, és valószínűleg nagyon homályosak és torzítottak, melyek alkalmilag utat találnak az alsó öntudaton keresztül.

 

Így tehát világos, hogyha pontosan akarunk olvasni elmúlt életeinkben vagy másokéban, elsősorban a kauzális test képességeit kell kifejlesztenünk. Négyféle módszer van ahhoz, hogy elmúlt életekben olvasni lehessen.

 

1.      A permanens atomok pszichometrizációja.

2.      Az ego saját emlékezetét igénybe venni a történtekre.

3.      Az egot, illetve kauzális testét pszichometrizálni, és a magunk részére megszemlélni a tapasztalatokat, melyeken ő áthaladt. Ez a módszer biztosabb, mint a 2., mert még az egonak is, amint egy  elmúlt személyiségen keresztül tekint, lehetnek tökéletlen vagy előítélettel telített benyomásai arról.

4.      A buddhikus képességek felhasználása, amikor a szemlélő a vizsgálat alatt álló egoval eggyé válik. Ilyenkor úgy olvassa az ego tapasztalatait, mintha azok sajátjai lennének, vagyis belülről, ahelyett, hogy kívülről szemlélné azokat.

 

A 3. és 4. módszereket használták fel A. Besant és C.W.  Leadbeater az „Alcyone 32 élete” c. könyv megírásánál. Ebben az esetben annak az egonak (aki a könyvben Alcyone fedőnév alatt szerepel) az intelligens közreműködése is segítségükre volt, akinek inkarnációit leírták.

 

Annak a személynek, akinek életét olvassák, a fizikai jelenléte előnyös, de nem szükséges. Hasznos abban az esetben, ha eszközeit tökéletes nyugalomban tudja tartani, de ha izgalomba kerül, mindent elront. A környezet nem különösen fontos, de fizikai nyugalom lényeges, mert a benyomásokat tisztán kell áthozni, és a fizikai agynak nyugodtnak kell lennie.

 

Az is szükséges, hogy minden előítéletet gyökeresen kiirtsunk, egyébként ezek olyan hatást idéznek elő, mint a piszkos vagy színes üveg, ami mindent megszínez, s így hamis benyomást kelt. A tévedésnek két forrása lehetséges:

 

1.      személyes elfogultság,

2.      korlátozott nézőpontok.

 

Annak a ténynek ismeretében, hogy alapvető különbségek vannak temperamentum tekintetében, ezek természetesen színezik a többi síkokról nyert nézeteket. Mindenki, aki az adeptusi fok alatt van, ilyen módon biztosan befolyásolt bizonyos mértékben. A világi ember megnagyít nem fontos részleteket, elhagy fontos dolgokat, mert ugyanezt teszi mindennapi életében is. Másfelől az ösvényen éppen elinduló ember lelkesedésében elveszítheti a kapcsolatot a mindennapi emberi élettel, melyből éppen kiemelkedett. De még így is megvan az az előnye, hogy a dolgok belső oldalát látja, és így közelebb van az igazsághoz, mint az, aki csak kívülről látja azokat. Annak érdekében, hogy a tévedésedet a minimumra csökkentsék, szokásos, hogy teljesen különböző típusú emberek dolgoznak együtt ilyen kutatásoknál.

 

A másik veszély, amint említettük, a korlátozott nézőpont, a részt tekinteni egésznek. Így pl. valaki egy adott közösség kisebbségének a nézetét tekintheti és alkalmazhatja az egész közösség nézetének, azaz beleesik abba a szokásos tévedésbe, hogy elégtelen megfigyelés alapján általánosít.

 

Azonban adott időpontnak vagy országnak van általános aurája is, ami rendszerint meggátolja az ilyenfajta tévedéseket. A nem gyakorlott pszichikus nem érzékeli ezt az aurát, és így sok tévedésbe eshet. Hosszas megfigyelés megmutatta, hogy minden gyakorlatlan pszichikus néha megbízható, néha megbízhatatlan, ennélfogva azok, akik ilyenektől kérnek tanácsot, kockáztatják, hogy félrevezetik őket.

 

A múlt életek vizsgálatánál biztosabb, ha megtartjuk a teljes fizikai tudatot, és ilyenkor mindent feljegyezni, amit megfigyeltünk, mint a megfigyelések alatt elhagyni a fizikai testet, és az emlékezetre bízni azok reprodukálását. Ez utóbbi módszert kell mégis alkalmazni, ha a tanuló, bár képes kauzális testét használni, ezt csak álmában tudja megtenni.

 

Az egok azonosítása néha nehéz, mert az egok természetesen jelentősen megváltoznak az évezredek folyamán. Némely kutató intuitíve érzi bizonyos egonak azonosságát, de ilyen intuíció lehet helyes, de lehet helytelen is néha. Az azonosítás biztosabb, de fáradságosabb módja, gyorsan átfutni a feljegyzéseken, és így nyomon követni az egot ezeken, míg végül meg nem találjuk őt a jelen időkben.

 

Bizonyos esetekben a hétköznapi emberek egóit azonnal fel lehet ismerni, még évezredek után is. Ez nem válik az illetők előnyére, mert azt jelenti, hogy nagyon kevés előrehaladást tettek. Hogy  valakit, akit jelenleg ismerünk, mondjuk húszezer év előtti időben felismerjünk, olyasvalami, mintha olyan valakivel találkozunk felnőtt korában, akit mint kisgyermeket ismertünk csak. Néha a felismerés lehetséges, de sokszor a változás túl nagy.

 

Azokat, akik időközben elérték a mesteri fokot, gyakran azonnal fel lehet ismerni, de teljesen különböző okból. Mert, ha az alsó eszközök már teljes összhangban vannak az egoval, azok az Augoide alakjára formálják magukat, és így életről életre keveset változnak.  Hasonlóképpen, ha az ego maga már tökéletes visszatükröződése a monádnak, ő is csak keveset változik, fokozatosan növekszik. Ezért ő is könnyen felismerhető. Egyebekben hivatkozunk még a Mentális Test c. könyvben az Akasha krónikával kapcsolatban elmondottakra.

 

Mondottuk már, hogy amint a belső képességek kifejlődnek, az élet folytonossá válik. Nemcsak hogy el lehet érni az ego öntudatát, hanem visszafelé is lehet haladni egészen az állati csoportlélekig, és állati szemmel szemlélni az akkor létezett világot. A körülmények azonban, mint mondják, annyira különbözőek, hogy leírásuk lehetetlen.

 

Ily folyamatos öntudat hiányában még a legfontosabb dolgok tekintetében sincs részletes emlékezet a múltra vonatkozólag. Tény azonban, hogy amit a múltban megismertünk, azt majdnem biztosan azonnal felismerjük, és azonnal elfogadjuk, mint a jelenben elénk tárják. Ezért, bár valaki értelmével el is fogadja a reinkarnációt, tényleges bizonyítékot csak a kauzális testben kaphat róla, ahol az ego múltjának tudatában van.

 

Ha az ember öntudatát a kauzális tetében használja, mikor is emlékezetében összes életei benne vannak, természetesen képes lesz arra, hogy különböző alsó megnyilvánulásait tudatosan irányítsa haladásának érdekében. Azokon a fokokon, melyeken az ember még nem teljesen képes erre, az ego mégis közölheti céljait a permanens atomokkal, úgyhogy ezeket a célokat életről életre magával viszi. Ennek a szándéknak az ismerete nem fog vele születni az emberrel, hanem amint az bármilyen alakban eléje kerül a következő inkarnációban, azonnal fel  fogja ismerni annak igazságát és aszerint cselekszik.

 

A nagyon gyors újraszületés esetében, az elmúlt inkarnáció emlékezete felújításának lehetősége igen jelentősen megnövekszik. Ilyenkor igen nagyszámú atom és molekula van még az asztrális és mentális testekben, melyek megőriztek bizonyos rokonságot a mentális egységgel és az asztrális permanens atommal, következésképpen a régi anyagnak jó részét fel lehet használni az új mentális és asztrális test felépítésénél. Ezek segítségével világos, hogy az utolsó inkarnáció emlékezete könnyebben elérhető, mint olyan esetekben, ahol hosszú időköz telt el a két élet között, és a régi anyag már rég szétszóródott a különböző síkokon.

Mindenképpen biztos azonban, hogy az ego, aki az igazi ember, amit egyszer megtanult, azt mindig tudni fogja; de nem mindig képes rányomni azt az új fizikai agyra a kívülről jövő sugalmazás nélkül.

 

Kivétel nélküli szabály az, hogy aki az egyik életében elfogadta az okkult igazságot, azzal a következő életében mindig érintkezésbe kerül, és így feléleszti alsó emlékezetét. Azt is mondhatnánk  talán, hogy az igazság felújításának ez az alkalma az elfogadásának és annak, hogy előző életünkben megpróbáltunk aszerint élni, a közvetlen karmája.

 

 

29. FEJEZET

AZ EGO A SAJÁT SÍKJÁN


Attól a pillanattól kezdve, hogy az ego kitör a csoport-lélekből és elkezdi elkülönült létét, mint emberi lény, tudatos valóság lesz, de az öntudat csak rendkívül bizonytalan természetű. A felső mentális világ erői keresztülhatolnak rajta anélkül, hogy gyakorlatilag hatnának reá, mivel még nem tud csak nagyon kevés ilyen finom rezgésre válaszolni.

 

A hétköznapi ember kauzális teste ezideig saját síkján még nincs tudatában semminek, ami kívüle van. Az egok túlnyomó többsége félöntudatosan álmodozik. A többség még nem eléggé határozott, még a birtokában lévő tudatosságban sem, hogy megértse a fejlődés célját, illetve törvényeit, amelyben részt vesz.

 

Bár az egok többsége még álomszerű állapotban van, mégis képes fizikai élete alatt bizonyos mértékig őrködve lebegni a személyisége fölött, és kevés eredményt is elér. Az átlag egot kauzális testében a tojásban lévő csirkéhez lehet hasonlítani. A csirke sincs tudatában a hőforrásnak, ami mégis ösztönzi növekedését. Ha az ego eléri azt a fokot, ahol áttöri héját és képes lesz  valaminő válaszra, az egész folyamat másféle alakot vesz fel és rendkívül meggyorsul.

 

Az ébresztő folyamatot nagymértékben elősegítik a Bölcsesség Mesterei, akik a napfényhez hasonlóan árasztják ki szellemi erejüket és elárasztják vele az egész síkot. A Mesterek sok legfontosabb munkája a mentális síkon megy végbe; ez még inkább az eset a kauzális síkon, ahol az egyéniségre, az egora közvetlenül lehet hatni. Erről a síkról záporozzák le a legnagyszerűbb szellemi befolyásokat a gondolat világára, innen ösztönzik a különféle nagyszerű és jó hatású mozgalmakat. Innen adják a közvetlen tanításokat azoknak a tanítványoknak, akik eléggé haladottak ahhoz, hogy ily módon elfogadhassák, mivel innen sokkal készségesebben és tökéletesebben lehet közölni, mint az alsó síkokról.

 

A fejlett embernél az ego teljesen éber. Az idők folyamán az ego rájön arra, hogy sok dolog van, amit meg lehet tenni, és ha ez megtörténik, oly állapotba emelkedhet, amelyben határozott élete van a saját síkján, bár sok esetben még csak álmodóan. Amint az ego megfelelően fejletté válik, nemcsak más egókat is segíthet, hanem saját életét is éli egyenrangú társai között, a hatalmas Arupa dévák és a többi angyalok között. Ilyen fejlett ego a világ legnagyobb intellektusainak a társaságát is élvezi, úgy az emberi, mint az angyali társadalomét. Az ego élete saját síkján minden képzeletet felül múl a személyiség szempontjából.

 

A személyiség természetesen nem fogja tudni, mit csinál az ego, kivéve, ha a személyiség és ego már egyesültek. Így az ego ismerheti már a Mestert, míg a személyiség nem. Az egonak saját síkján sokáig kell tudatosnak és tevékenynek lennie, mielőtt bárminő tudomás kerülne erről a létezésről a fizikai életébe.

 

Ezt az ego-öntudatot nem szabad összetéveszteni azzal az öntudattal, ami a felső és alsó Ének-nek a 26. fejezetben említett unifikációjából ered. Ha ez az unifikáció megtörtént, az ember öntudata az egész idő alatt az egoban székel, és az egoból akármelyik eszközben használatra kerülhet. De abban az esetben, amikor az ember ezt az egységet még el nem érte, az ego öntudatossága csak a saját síkján jut tevékenységre, amikor nincs összekötve egy alsó eszközzel sem, és csak addig áll fenn, amíg le nem jön a testesülésbe; mert amint már felvesz egy alsóbb testet, öntudata erre az időre csak ezen a testen keresztül nyilvánulhat meg.

 

A kauzális sík az igazi és viszonylagosan állandó otthona az egonak, mert itt ő szabad a személyiség korlátozásaitól, egyszerűen csak a reinkarnálódó valóság. Itt nemcsak szabad a személyiség illúzióitól és az alsó Én tükrözésétől, de nem teszi magáévá többé azokat a korlátolt formákat, melyeket magára vesz a kauzálisnál alsóbb fokokon.

 

A reinkarnálódó ego kétségkívül fejlődik, ami a kauzális látással rendelkezők számára nyilvánvaló. Egy ilyen teljesen felébredt egot úgy írtak le a tisztánlátók, mint a csillogó márványból készült görög Apollóhoz hasonló ragyogó ifjút, ami mégis anyagtalan. A másik ego hasonlított a British Múzeumban lévő Demeter szoborhoz, méltóságteljes, komoly, békés alak, mintha elmélkedne a világ felett, akinek segítségére akar lenni.

 

Ilyen lények között a gondolatok nem vesznek fel alakot, és nem áramlanak ide-oda, mint az alsó síkokon, hanem mint villámcsapások haladnak egyiktől a másikig. Itt már nincs dolgunk külső formákkal, hanem a dolgokat önmagukban látjuk, a valóságot, ami a tökéletlen kifejezés mögött van. Itt már ok és okozat egy, világosan láthatók egységükben, mint egy érmének a két oldala. Itt elhagyjuk a konkrétet az absztraktért, nincs többé meg a formák sokasága, hanem csak az eszme, ami mindezek a formák mögött van.

 

Az ego a saját síkján azonnal felfog, természetesen idegek használata nélkül. Ez okozza azokat az álmokat, ahol az érintésre vagy egy hangra, egész történetet álmodunk. Az ilyenfajta álmokat azonban csak a spirituálisan még aránylag fejletlen egok hoznak létre. A primitív egok szokása általában mindent dramatizálni.

 

Szimbólumok használata is jellemző az egora, amikor testen kívül van az álomban, ez annyit jelent, hogy ami a fizikai síkon egy eszme lenne, aminek kifejezésére sok szóra lenne szükség, azt az ego tökéletesen át tudja ruházni egy szimbolikus képpel. Ha erre a fizikai agy emlékszik, könnyen zűrzavar támad, kivéve, ha a megfejtés kulcsa is megvan. (Lásd az Asztrális test c. művet).

 

Az ego a saját síkján úgy használja az absztrakciókat, mint mi foglalkozunk a konkrét tényekkel a fizikai síkon. A síkján mindennek a lényege rendelkezésre áll, többé nem foglalkozik a részletekkel, nem kell többé körülírni egy tárgyat, erőlködni annak megmagyarázásával. Az ő világa a valóságok világa, ahol a megtévesztés nemcsak lehetetlen, hanem elgondolhatatlan is. Nem foglalkozik érzelmekkel, eszmékkel vagy fogalmakkal, hanem a dologgal önmagában.

 

Itt látja a karmikus okokat, amelyek azzá tették őt, ami; látja az előtte levő karmát, amit le kell dolgoznia, mielőtt a „hosszú, szomorú számla lezárul”, s így tévedhetetlen bizonyossággal megérti pontos helyzetét a fejlődésben.

 

Az egonak az idő és tér mértéke olyan különböző attól, amit mi használunk az éber életében, hogy nézőpontunkból úgy tűnik, mintha tér és idő nem is létezne számára. Események, melyek a fizikai síkon egymásután következnek, a mentális síkon egyidejűleg történtnek jelentkeznek és ugyan abban a pontban. Arra a hihetetlen sebességre, amivel az ego öntudata operál, példákat találhatunk C.W. Leadbeater „Álmok” c. könyvében.

 

Az ego természetfölötti időmérő-módszerének eredménye az, hogy bizonyos fokig lehetséges számára az előre meglátás. Ha tudja, hogyan olvasson a jelenben és a múltban, akkor bizonyos mértékig a jövő is nyitva áll számára. Ezeket az alkalmilag előrelátott eseményeket, melyek fontosak az alsó személyiség számára, sikeresen meg is kísérelheti beléje vésni.

 

Az ember szabad akarattal rendelkezik, ennélfogva az előre meglátásnak bizonyos mértéke lehetséges csak. Az átlag embernél ez valószínűleg nagyobb mértékben lehetséges, mivel az ember nem fejlesztett még ki oly akaraterőt, amiről beszélni érdemes volna, és nagymértékben a körülményiek teremtménye. Karmája bizonyos környezetbe helyezi őt, és ezek rá vonatkozó hatásai oly fontos tényezők élettörténetében, hogy jövendő sorsát majdnem matematikai biztonsággal előre lehet látni. A jövő előre meglátását már sok módon beigazolták. Nemcsak az u.n. jósálmokkal, de az u.n. másodlátás eseteivel és a tisztánlátók megjövendöléseivel is. A hatások előre megmondásán, a meglévő okok alapján, alapul az asztrológia is.

 

A fejlett embernél azonban a jövendölés már csődöt mond, mert ő már nem többé a körülmények teremtménye, hanem nagyrészt azok mestere. Életének fő eseményeit bizonyára előre elrendezték múlt karmája következtében, de a mód, amelyben megengedi, hogy hassanak rá, a módszer, ahogyan foglalkozik velük, és talán diadalmaskodik rajtuk - ezek az ő sajátjai, ezeket nem lehet előre meglátni, kivéve mint valószínűségeket.

 

Az ego, aki egyáltalán fejlett, saját síkján fog meditálni, ilyen meditáció nem szükségszerűen egyidejű bármely meditációval, amit a személyiség esetleg végez. De a fejlett ego valószínűleg leküld valamit önmagából a személyes meditációhoz, bár a saját meditációi nagyon különbözőek.

 

Mindig emlékezni kell arra, hogy az ego nemcsak manas, vagy elme, hanem a szellemi triád, Atma-Buddhi-Manas. Az öntudatnak jelenlegi fokán az ego a kauzális testben időzik a felső mentális síkon, de amint fejlődik, öntudata a buddhi síkon összpontosul, és amint eléri az Adeptusi fokot, az atma síkon fog összpontosulni. De nem kell azt gondolni, hogy a további fejlődés folyamán a manas elvész. Mert ha az ego a buddhi síkra emelkedik, a manast  magával vonja, a manasnak abba a kifejezésébe, ami az egész idő alatt létezett a buddhi síkon, csak eddig még nem ébredt fel teljesen.

 

Ugyanígy, ha az atma síkjára emelkedik fel, manas és buddhi vele vannak egész teljességükben, úgy hogy most a hatalmas szellem teljes megnyilvánulásban van mind a három aspektusban.

 

Amint az ego legalább részben tudatossá lesz környezetének és a többi egoknak, saját síkjának életét éli és saját érdeklődései és ténykedései is vannak. Azonban, amint már számtalanszor megmondtuk, mivel az ego csak egy igen kis részt küld le a személyisége, és ez a rész állandóan belekeveredik érdekekbe, melyek mivel oly részlegesek, gyakran magának az egonak általános ténykedéseitől is különböznek, aki következetesen nem szentel bárminő figyelmet a személyiség alsó életének, kivéve, ha valami meglehetősen különleges nem történik vele.

 

Ha ezt a fokot már elérte az ego, rendszerint valamelyik Mester befolyása alá kerül. Valóban gyakran az első világos tudata, ami önmagán kívül valami másra vonatkozik, a Mesterrel való érintkezés lesz. A Mester befolyásának roppant ereje magnetizálja őt, rezegéseit sajátjával hozza összhangba és megsokszorozza fejlődését. Ezért van az, hogy míg a haladás korai fokozatai annyira lassúak, hogy majdnem érzékelhetetlenek, ha a Mester ráfordítja figyelmét az emberre, fejleszti őt, felkelti akaratát, hogy részt vegyen a munkában és előhaladásának gyorsasága mértani haladványban fog növekedni.

 

 

30. FEJEZET

A BUDDHIKUS ÖNTUDAT


Egyetérthetünk abban, hogy minden a buddhikus öntudatról szóló leírás szükségszerűen és lényegesen hiányos. Ugyanis lehetetlen fizikai szavakkal egyebet adni arról, mint csupán utalást, mi a legfelsőbb tudat, mert a fizikai agy képtelen felfogni a valóságot.

 

Elég nehéz már az asztrális sík jelenségeiről is fogalmat alkotni, pedig itt csak négy dimenzióról van szó. A buddhikus világban azonban nem kevesebb, mint hat dimenzió van, úgyhogy a nehézségek nyilván erősen megnövekedtek.

 

A buddhikus sík jellegzetessége az egység érzete. Ezen a síkon minden korlátozás elesik, és az ember öntudata kiterjed, amíg nemcsak elméletben fogja fel, hogy embertársai öntudata egybe foglalt a sajátjával, és az együttérzésnek abszolút tökéletességével tudja és tapasztalja, hogy mindez megvan bennük, mert ez valóságban önmagának a része.

 

Ezen a síkon az ember nem csupán intellektuális értékeléssel tudja, hanem határozott tapasztalat folytán, hogy az emberiség testvériség, mert mindennek az alapja a spirituális egység. Bár ő még mindig saját öntudattal rendelkezik, ezt annyira kitágította a többiek öntudatával való tökéletes együttérzése, hogy realizálja azt, ami szerint ő valójában csak része a hatalmas egységnek.

 

Mint olyan lény, aki a napban állva, át van itatva annak fényétől, és azt tova árasztja, nem fog különbséget érezni sugár és sugár között, hanem egyiket oly készségesen és könnyen árasztja ki, mint a másikat, úgy érzi, a buddhikus síkon levő ember a testvériséget és árasztja ki magát mindenkibe, aki segítségére szorul. Minden lényt, mint önmagát látja és érzi, hogy mindene, amije van, éppúgy az övék, mint az övé; sok esetben inkább az övék, mert az ő szükségük nagyobb, az ő erejük kevesebb. Amint a kauzális testben az uralkodó elem a tudás és a végleges bölcsesség, úgy a buddhikus test öntudatában az uralkodó elem a boldogság és a szeretet.

 

Ezért a buddhikus testet a Vadantákban Anandamayakosha-nak, vagy a boldogság-hüvelyének nevezik. Ez az a „ház, amit nem emberi kéz épített, hanem öröktől van a mennyekben”, írja szent Pál. Pál az irgalmat és a tiszta szeretetet minden más erény fölött állónak hirdette, mert csak ezáltal egyedül járulhat a földi ember a dicső helyhez. Hasonló okból nevezik a buddhisták az elkülönülést a „nagy eretnekség”-nek, és célja a hinduknak az „egyesülés”, vagy jóga.

 

Az önző ember nem tud működni a buddhikus síkon, mert ennek a síknak az igazi lényege az együttérzés és tökéletes megértés, ami kizárja az önzést.

 

A buddhi és asztrál testek között szoros összeköttetés van, mivel az asztrális valami módon a buddhi visszatükröződése. De azért nem kell azt hinnünk, hogy az ember az asztrális tudatból azonnal a buddhikus tudatba tud ugrani a közbeeső eszközök kifejlesztése nélkül.

 

Bár a buddhi sík legfelsőbb fokain az ember mindenkivel egy lesz, nem kell azt gondolni, hogy mindenki iránt teljesen egyformán érez. Még az Úr Buddhának is megvolt a kedvenc tanítványa, Ananda, és az Úr Krisztus is másként kezelte Jánost, a tanítványt, mint a többit. A valóság az, hogy míg jelenleg az ember úgy szeret mindenkit, mint a neki legdrágábbat és a hozzá legközelebb állót, amint tovább fejlődik, a neki legkedvesebb iránt olyan szeretetet fog érezni, amit most felfogni még nem vagyunk képesek.

 

A buddhi síkon nincs elkülönülés. Ezen a síkon, amint mondják, az öntudat nem merül el szükségképpen azonnal a legalsó fokon, hanem fokozatosan növekszik mind szélesebbé, míg végül eléri a legelső fokot, ahol az ember tudatosan egynek találja magát az emberiséggel. Ez a legalsó fokozat, ahol az elkülönülés már teljességgel és tökéletesen nem létezik.

 

Arra is vissza kell gondolnunk, hogy míg a buddhikus öntudat egységbe hozza az embert minden dicső szellemmel, valóban magukkal a Mesterekkel is, szükségszerűen a gonosztevőkkel és a bűnösökkel is egységbe kell kerülnie. Az ő érzéseiket is meg kell tapasztalnia éppúgy, mint a magasabb rendű élet dicsőségét és ragyogását.

 

Az ego már a kauzális testben élve is felismeri mindenben az isteni öntudatot, s ha egy másik egora tekint, öntudata felszökken, hogy mintegy felismerje benne az istenit. De a buddhi síkon nem szökken fel többé kívülről üdvözlésére, mert már bele van zárva a szívébe. Ő az az öntudat, és ez az övé: Nincs többé „te” meg „én”, mert mind a kettő egy - facettjei valaminek, ami túlhaladja, és mégis magába foglalja mind a kettőt.

 

Nemcsak hogy megértjük a másik embert, hanem úgy érezzük, hogy általa cselekszünk, indító okait a magunkénak érezzük még akkor is, ha tökéletesen megértjük, ez a másik részünk több tudást birtokol, vagy más nézőpontja van, és ennélfogva egészen másként cselekedhet. A tulajdonságok és eszmék személyes birtoklásának érzete végképpen megszűnt, mert látjuk, hogy ezek a dolgok világában közösen mindenkinek, mert ezek részei a nagy valóságnak, ami egyformán rejlik minden mögött.

 

Ezért az egyéni fejlődés felett érzett büszkeség végképpen lehetetlenség lesz, mert most már látjuk, hogy a személyes fejlődés csak olyan, mint egy levélnek a növekedése a fa több ezer levele között, és hogy a fontos dolog nem annak a bizonyos levélnek a terjedelme vagy alakja, hanem vonatkozása a fához, mint egészhez, mert csak a fa mint egész az, amiről a valóságban állandó növekedést állíthatunk. Ezért ha az ember felemelkedik a buddhi síkra, a többiek tapasztalatait is elnyerheti, ennélfogva nem szükséges mindegyik egonak, mint elkülönült egyénnek minden tapasztalaton keresztül mennie.

 

A buddhi síkon van egy egészen új képesség, aminek nincs semmi közössége az alsó síkok képességeivel. Az ember a tárgyakat egészen különböző módszerekkel ismeri fel, melyben a külső rezgések nem játszanak szerepet. A tárgy önmagának részévé válik, és belülről tanulmányozza azt, ahelyett, hogy kívülről tenné.

A megértés ilyen módszerével világos, hogy sok ismerős dolog teljesen felismerhetetlen lesz. Még az asztrális látással is lehet a dolgokat egyszerre látni minden oldalról, éppen úgy, mint alulról és felülről, és ehhez még hozzájön a további bonyodalom, hogy a dolognak az egész belseje ki van terítve előttünk, mintha minden egyes része külön ki lenne helyezve az asztalra; ehhez hozzájárul még az a tény, hogy amíg erre a részekre tekintünk, ugyanabban az időben minden részben benne vagyunk, és rajta keresztül tekintünk. Nyilvánvaló, hogy lehetetlen itt felfedezni bármi hasonlóságot azzal a tárggya1, amit a fizikai világban ismerünk.

 

Míg a kauzális test intuíciója a külsőt, a buddhi intuíció a belsőt ismeri fel. Az intellektuális intuíció képessé tesz valakit arra, hogy egy dolgot realizáljon a világon önmagán kívül; a buddhi intuícióval az illető a dolgot belülről látja. Ekként, ha a kauzális testben működve, meg akarunk valakit érteni abból a célból, hogy segítségére legyünk, öntudatunkat annak kauzális testére fordítjuk, és tanulmányozzuk sajátságait; ezek jól elhatároltak és világosan láthatók, de mindig csak kívülről. Ha ugyanezért a tudásért öntudatunkat a buddhi fokozatra emeljük, ennek a másik embernek a tudatát, mint önmagunk tudatának részét fogjuk észlelni. Megtaláljuk egy pontját a tudatnak, ami őt képviseli - nevezhetnénk ezt inkább üregnek, mint pontnak, - leáradhatunk ebbe az üregbe, beléphetünk öntudatába, annak bármely  alsó fokába, és ennélfogva minden pontosan úgy láthatunk, mint ő látja - az ő belsejéből a külső helyett. Könnyen megérthető, mennyire alkalmas ez a tökéletes megértésre és együttérzésre.

 

Mégis, amint mondják, mindebben a különös állapotban semmi egyéniségvesztés sincsen, bár az elkülönülés érzése végképpen megszűnt. Bár ez paradoxnak látszik, mégis igaz. Az ember mindenre emlékszik, ami mögötte van. Ő maga ugyanaz az ember, aki ezt a ténykedést elkövette, vagy azt a másikat a múltban. Nem változott meg semmiképpen, kivéve, hogy most sokkal több, mint volt akkor, és érzi, hogy sok más egyéb megnyilvánulást is magába zár.

 

A fizikai testben a szívcsakrából kilépő sárga színű prána képviseli a buddhi princípiumot.

 

Bár a buddhi fokon az embernek még határozott teste van, mégis öntudata egyformán jelen látszik lenni a többi testek roppant tömegében. Az életszövedék, ami buddhikus anyagból van szerkesztve, annyira kiterjedt, hogy ezeket az embereket mind magába foglalja, úgy, hogy a sok elkülönült kis szövedék helyett egy óriási szövedék van, ami mindüket beburkolja egy közös életbe. Sokan ezek közül természetesen végképp öntudatlanok lehetnek e változás tekintetében, és részükre e szövedék saját kis részei még mindig elkülönültek lehetnek, mint eddig. Így ebből a nézőpontból, és ezen a fokon úgy látszik, hogy az egész emberiség aranyfonalakkal van egymáshoz kötve, és egy összetett egységet alkot, nem többé  egy ember, hanem az ember az absztraktban.

 

A buddhi síkon bizonyos módon, ami teljesen felfoghatatlan a  fizikai agy számára, a múlt, jelen és jövő egyidejűleg léteznek. (Lásd a Mentális Test c. könyvben az Akasha feljegyzésekről szóló részt).

 

A buddhikus síkon teljesen kifejlett öntudattal tehát tökéletes előre meglátás lehetséges, bár természetesen az ember nem lesz képes lehozni ennek az egész eredményét alsó öntudatába.

A buddhi síknak a kiterjedése oly nagy, hogy láncunk különböző bolygóinak buddhi testei érintkeznek egymással, úgyhogy csak egy buddhi teste van az egész láncnak. Ezért lehetséges, hogy az ember buddhi testében egyik bolygóról a másikra mehessen.

 

Az az ember, aki öntudatát a buddhi sík atomi fokára tudja emelni, annyira tökéletesen egységbe találja magát a többi emberrel, hogy ha meg akar találni egy másik embert, csak ennek a személynek a vonalára kell helyeznie magát.

 

A buddhikus eszköz teljes kifejlődése az Arhat fokozaton (4. beavatás), történik meg, de azok, akik még messze vannak ettől a foktól, is kaphatnak különböző módokon felvillanásokat a buddhi öntudatból. Az emberi szellemben Buddhi a tiszta és könyörületes értelem, ami a bölcsesség aspektus, a Krisztus az emberben.

 

A fejlődés rendes menetében a buddhi öntudatot az ötödik gyökérfaj hatodik alfajában fogjuk fokozatosan kifejleszteni, és még inkább magában a 6. gyökérfajban. A hatodik alfaj eljövetelét elszórtan fel lehet fedezni az ötödik alfaj embereiben is, akikben a szelídség az erő jele. A hatodik alfajt a szintetizáló szellem jellemzi; ennek tagjai egyesíteni képesek a nézetek és jellegek különbözőségeit, összegyűjteni a legkülönbözőbb elemeket, és azokat egységes egésszé vegyíteni.

 

Az együttérzés erősen jellegzetes. Ez az a tulajdonság, ami azonnal befolyásolt a gyengeség jelenlétében. Az egység és együttérzés érzete erővé és hatalommá válik, amit a szolgálat érdekében fognak használni. Az erő mértéke a felelősség és kötelesség mértéke lesz.

 

 

31. FEJEZET

AZ EGO ÉS A MONÁD


Ha először magának a monádnak a természetét vizsgáljuk, azzal a nehézséggel találkozunk, hogy a monádnak a saját síkján történő közvetlen megfigyelése lehetetlen kutatóink számára. A monád ugyanis az Anupadaka síkon tartózkodik, ami jelenleg még túl van a tisztánlátó kutatók hatáskörén. A legmagasabb, amit ezek elérhetnek az atmikus sík, ahol a monád mint hármas szellem nyilvánul meg. Még ezen a síkon is megfoghatatlan, mert három aspektusa egészen határozottan és nyilvánvalóan különálló, és mégis alapjában egy és ugyanaz.

 

Csak a Mester láthatja a monádot, de az Arhát már tudhat jelenlétéről. Az atmikus síkon a hármas megnyilvánulás felfogható, és a sugarak, melyek ezt a hármas megnyilvánulást teszik legmagasabb pontjukon, nyilván összefutnak. Ennélfogva látható, hogy egynek kell lenniük, bár ténylegyes egységük kívül van a meglátáson.

 

Talán a legkevésbé félrevezető mód, melyben elképzelhetjük magunknak a monád igazi természetét az, ha Isten egy részének tekintjük - egy részét Annak, amit mégsem lehet felosztani. Bár sajnos ez paradox a véges értelem számára, mégis örök igazságot zár magában, ami messze túl van megértésünkön.

 

Minden monád betű szerint egy része Istennek, időlegesen látszólag elkülönült tőle, míg be van zárva az anyag fátylaiba, de mégsem különült el egy pillanatra sem egészen. Nem lehet sohasem különvált Istentől, mert az az anyag, amibe beburkolja magát, szintén az Istenség megnyilvánulása. Bár az anyagot, amibe beburkolja magát, rossznak tekintjük, mert lehúz bennünket, akadályozza képességeinket, visszatart bennünket az úton, ez csak azért van, mert még nem tanultuk meg ellenőrizni azt, mert még nem fogtuk fel, hogy lényegében az is isteni, mert Istenen kívül nincsen semmi.

 

Tévedés azt hinni, hogy a monád valami nagyon messze levő. A monád nagyon közel van hozzánk, az a mi valónk, létünk igazi gyökere, az egyetlen valóság. Rejtve, megnyilvánulatlanul, csendben és sötétben van, mégis öntudatunk ennek a Valónak korlátozott megnyilvánulása, a megnyilvánult Isten testeinkben, melyek az ő ruhái.

 

A Monádot sokszor úgy írták le, mint az örök embert, Isten életének egy töredékét, Isten fiát, akit az Ő képére teremtett, szikrát az isteni tűzben; a „rejtett Istent”, amint az egyiptomiak ismerték, ő a bennünk lévő Isten, a mi személyes Istenünk, igazi Valónk vagy Énünk, az igazi, az egyedüli permanens „ÉN” az emberben. A monádokat azonkívül a Logosz erőközpontjainak is nevezték. Helyesebb lenne, ha az emberi monád kifejezés helyett azt mondanánk: „az emberi birodalomban megnyilvánult monád” bár ez a pedáns pontosság talán még meglepőbb lenne.

 

Ha a fizikai síkról veszünk hasonlatot, azt megértjük, hogy az elektromosság egy szerte az egész világon, és mivel hol az egyik, hol a másik gépezetben tevékenykedik, a gépnek a tulajdonosa azzal dicsekedhetik, hogy ez az ő megkülönböztetett elektromossága. Így a monád is mindenütt egy, bár sokféle irányban nyilvánul meg, látszólag elkülönült és különböző emberi lényeken keresztül.

 

De dacára az azonos forrásnak és az azonos alapvető természetnek, mégis mindegyik monád nagyon határozott saját egyéniséggel rendelkezik, az atma síkon való megnyilvánulási fokán is, mindegyik monádnak vannak bizonyos tulajdonságai, melyek minden más monádtól

megkülönböztetik.

 

A monád tudata saját síkján teljes, saját világában megosztja az isteni tudást. De az alsó világban minden szándékkal és céllal szemben öntudatlan, semmi módon sem érintheti az élet alsó síkjait, mivel az anyag itt oly jellegű, amely nem közelíthető meg befolyásának. A monád, aki egységben van minden körülötte lévővel; ha a sűrűbb anyagba merül el, végképpen elhatároltan fogja magát érezni, mint valami üres térben, öntudatlanul az anyag összes ütéseivel és érintkezéseivel szemben.

 

Mindazonáltal minden benne van az Egy Élet folytán, amiben osztozik, de ezt ki kell hozni; ezért beszélünk az életben lappangó öntudat felébresztéséről. Minden isteni tudás megvan a monádban, és ezt kihozni úgy, hogy az anyag minden síkján tudjon, az egész műve a fejlődésnek. Dr. Arundale „Nirvána” c. könyvében a következőket írja a monád megjelenéséről és fejlődéséről:

 

Ha a világra tekintünk, látjuk a mi Urunkat, a Napot milliárd napban kifejezve. Minden monád parányi nap, amit az Isteni Nap szórt ki, mint szikrákat magából, felruházva őket minden saját tulajdonságaival. A fejlődés folyamata elkezdődik, és ezek a szikrák megszíneződnek, szivárványos nap-központokkal. Minden fény-atom atomja az öntudatlan Istenségnek, lassan, de biztosan teljesítvén a Nap akaratát, hogy kifejlődjék öntudatos Isteniséggé. Minden atom öntudatlan Nap, és öntudatos Nappá kell válnia.

Midőn a megnyilvánulás elkezdődik, a monádot letaszítják az anyagba, előrehajtják és fejlődésre kényszerítik. (Lásd Titkos Tanítás II. kötet), ez minden fejlődés kútforrása, az ösztönző erő minden dolog gyökerénél. Ez az oka annak a titokzatos nyomásnak, ami annyira meglepi az ortodox tudósokat, hogy miért mozognak a dolgok előre, hogy mi az az erő, ami a fejlődést előidézi, hogy mi az oka mindannak a változatosságnak, amit a világban tapasztalunk, és az állandóan jelenlevő hajlandóságnak a változatosságra.

 

A monád elejétől fogva tudja mi az ő szerepe a fejlődésben, és meg is ragadja annak általános irányzatát. De míg az a rész belőle, ami az egoban fejezi ki magát, el nem érte a meglehetősen magas fokot, alig van tudatában a fenti részleteknek és kevés érdeklődést is tanúsít irántuk. Úgy látszik, ezen a fokon nem is tud a többi monádról, hanem leírhatatlan boldogságban nyugszik, környezetének aktív tudomása nélkül.

 

A monád anyagba való leszállásának a célja az, hogy e leszállás révén szerezze meg az anyagi részletekben való határozottságot és pontosságot. De – kérdezhetné valaki – ha a monád kezdetben az istenség lényege és hosszú zarándoklásának végén visszatér az istenségbe, ha a monád mindent tudó és mindenek felett jó, midőn elkezdi utazását az anyagban, miért szükséges számára, hogy mindezen a fejlődésen keresztül menjen, beleértve azt a sok szenvedést és bánatot, csak azért, hogy a végén egyszerűen visszatérjen forrásához?

 

Ez a kérdés a tények félreértésén alapszik. Midőn az, amit mi emberi monádnak nevezünk elvált az Istenségtől, a valóságban még nem volt emberi monád, még kevésbé mindent tudó és jó monád; de végül is millió és millió hatalmas Mester alakjában tér vissza, akik mindegyike maga is Logosszá fejlődhetik.

 

Amint az úszni nem tudó ember, ha beugrott a mély vízbe, először tehetetlen, de végül megtanul úszni, és szabadon mozog a vízben, úgy van ez a monáddal is. Az anyagba való merülése vándorlásának végén szabaddá válik a Naprendszerben, annak minden részében képes lesz működni, tetszése szerint teremteni, és tetszése szerint közlekedni. Minden erőt, amit a sűrű anyagon át fejleszt ki, mindig megőriz minden feltételek között, a beleértett kifejezetté, a helyzeti ténylegessé lesz. A saját akarata, hogy minden szférában élhessen, és nem csak egyben, ez hívja őt megnyilvánulásra.

 

Mert a monádban eleinte nem volt fejlett egyéniség; az egyszerűen a monádi esszenciának tömeg volt. A különbség a kimenetel és visszatérés állapota között, pontosan ugyanaz, mint a fénylő, ködszerű anyag óriási tömeg és a Naprendszer között, mely végül kialakult belőle. A csillagköd is kétségkívül szép dolog, de bizonytalan és bizonyos tekintetben haszontalan. A belőle, lassú fejlődés folytán kialakult Nap, életet áraszt tova, meleget és világosságot sok világra és annak lakóira.

 

Vagy vegyünk más hasonlatot. Az emberi test számtalan millió apró részecskéből (sejtből) áll, melyek közül némelyek állandóan ki lesznek dobva belőle. Tegyük fel, hogy ezeknek a részecskéknek lehetőségük lenne bizonyos fajta fejlődésen keresztül menniük, mely  által idővel emberi lény lehetne belőlük, nem mondhatnák azt, hogy mivel ennek a fejlődésnek a kezdetén bizonyos tekintetben emberi volt már, amikor a célt elérte, nem nyert vele semmit.

 

Így a monádi esszencia csupán mint erőkiáramlás jelentkezik,  bár ez az erő isteni. Míg a monád saját világában gyakorlatilag korlátozások nélküli, legalábbis, ami a mi Naprendszerünket illeti, mégis az anyag a leszállásának minden fokozatán nemcsak mind mélyebben süllyed az illúzióba, hanem ténylegesen veszít erőiből.

 

Ha fejlődésének kezdetén feltehetjük, hogy a monád az általunk dimenzióknak nevezett térirányokban mozogni és tapasztalni képes, akkor minden egyes lefelé tartó lépésnél elhagy egyet ezek közül, mert a fizikai agy öntudatának már csak három marad. Így az anyagba való involúció folytán a monád el van vágva a mindent-tudástól, kivéve a világnak azt a kicsiny részét, ami őt körülveszi. Továbbá, meg ami meg is marad számára, azt is tökéletlenül láthatja csak.

 

Mindazokat az áldozatokat és korlátozásokat, melyeket az anyagba való leszállás okoz, helyesen mondhatjuk szenvedésnek. De amint az ego tökéletesen megérti a helyzetet, ezeket örömmel viseli. Az ego nem olyan tökéletes, mint a monád, ezért először nem érti őt meg teljesen; még tanulnia kell. Mivel az egészen szörnyű korlátozások minden további leereszkedésnél az anyagba, elkerülhetetlen tények, ez a szenvedés elválaszthatatlan minden megnyilvánulástól, el kell  fogadnunk azt a korlátozást mint a célra vezető eszközt és részét  az isteni rendszernek.

 

Két érzet van, amelyben minden megnyilvánult élet siralmas, kivéve, ha az ember tudja hogyan éljen. Ezeknek egyike bizonyos mértékig elkerülhetetlen, de a másik végképpen tévedés és könnyen elkerülhető. Amint láttuk, a monád részére, aki az igazi szellem az emberben, minden megnyilvánult élet szomorúság, pontosan azért, mert az korlátozás; oly korlátozás, amit fizikai agyunkkal nem is tudunk felfogni, mert nincs semmi ideánk a magasabb élet dicsőséges szabadságáról.

 

Ebben az értelemben mondjuk mindig, hogy Krisztus - a Hármasság második személye - felajánlja magát áldozatul, midőn leszáll az anyagba. Kétségtelenül áldozat, mert az kifejezhetetlen korlátozás, mert kizárja őt mindazokból a nagyszerű erőkből, melyekkel saját fokán rendelkezik.

 

Ugyanez igaz az emberi monádra is; ő is nagy áldozatot hoz, midőn összeköttetésbe hozza magát az alsó anyaggal, midőn fejlődésének az emberi fokig tartó hosszú korszakai alatt felette lebeg, midőn leküld magából egy piciny töredéket, és ebből alakít egy egot vagy egyéni lelket.

 

A szomorúság második fajtáját, amit végleg el lehet kerülni, a „vágy” okozza, ezt a szót a legtágabb értelemben használva, beleértve az alsóbb dolgok iránti minden vágyat, úgymint hatalom, pénz, pozíció stb. Mindezek a kívánságok szükségszerűen zavarokat és szenvedést okoznak, ezért ebből a nézőpontból, ami a leginkább szükséges a haladásra, az a derültség és higgadtság.

 

Ha most az egot a monádhoz való viszonyában különlegesebben kezdjük tárgyalni, meg kell értenünk, hogy az egész egyéniesítő folyamat, mely által az ego létrejön, nem foglal helyet a spirituális síkon, hanem amint Atma-buddhin a manaszon át betekintve megjelenik, hogy megossza manasnak az individualitását. Még az ego sem az igazi örök ember, mert neki is van kezdete, az individualizáció pillanatában jött létre, és aminek kezdete van, annak végének is kell lennie. Ezért még az ego is, aki az állatvilágból való kiemelkedés pillanatától tartott, véges. Csak a monád az igazi maradandó ember.

 

Az egot, mint a monádnak a felső mentális síkon való megnyilvánulását tekinthetjük, de meg kell értenünk, hogy Ő végtelenül messze van attól, hogy tökéletes megnyilvánulás legyen. A síkról síkra való minden egyes leszállás sokkal többet jelent, mint pusztán a szellem lefátyolozása; az a szellem által kifejezett mennyiségnek a tényleges kisebbedését is jelenti.

 

Bár a szellemről mennyiségi kifejezésekben beszélni pontatlan és félrevezető, mégis ha kísérletet teszünk ezeket a magas dolgokat egyáltalán emberi szavakkal kifejezni, ilyen képtelenségeket, illetve össze nem egyeztethető dolgokat nem lehet teljesen elkerülni. A legközelebbi, amit fizikai agyunkkal felfoghatunk az, mi történik a monáddal, ha belemerül az anyagba, azaz a monádnak ezt a részét is három különböző aspektusban kell bemutatni, egésze helyett, ami ő igazában saját világában.

 

Így, midőn, a hármas szellem második aspektusa lelép egy fokozatot, és mint buddhi vagy intuíció nyilvánul meg, nem az egész aspektus nyilvánul így meg, hanem annak csak egy töredéke. S így van ez ismét, midőn a harmadik aspektus száll le két fokozattal, és megnyilvánul mint értelem, ez csak a töredék töredéke annak, ami a monád értelem aspektus a valójában. Ezért az ego nem a monád lefátyolozott megnyilvánulása, hanem a monád parányi töredékének lefátyolozott képviselője.

 

Követve az ősi mondást, „amint fent, úgy alant”, ami az ego a monádnak, az a személyiség az egonak. Ebből és ezzel a reménytelenül elégtelen töredékkel igyekszünk megérteni az egészet. Törekvésünk nehézsége, hogy megértsük a monádot ugyanolyan, csak sokkal magasabb fokon, mint amivel az ego fogalmának megértése kísérleténél tapasztaltunk. A monádot a lánggal, az egot vagy hármas szellemet a tűzzel, és a személyiséget a tüzelővel hasonlították össze.

 

A monád az egohoz való viszonyának és az ego viszonyának a személyiséghez való összeköttetéséről kissé bővebben kell beszélnünk. Amint az ego hármas, úgy a monád is az. A monádnak a három alkatrésze rendszerünk első három síkján létezik, azaz az Adi, Anupadaka és Atma síkokon. Az atmikus síkon vesz fel a monád magára megnyilvánulást, amit mi „a monád az ő atmikus ruhájában” kifejezéssel illetünk, vagy néha hármas atmának, illetve hármas szellemnek. Ez ugyanaz a monádnak, ami a kauzális test az egonak.

 

Amint az ego is felvesz három alsó testet (mentális, asztrális és fizikai), melynek elseje (a monád) saját síkjának alsó részén van, és a legalsóbb (a fizikai) két síkkal lejjebb; úgy a monád – most már mint hármas szellemet (atmát) tekintjük őt - három alsó megnyilvánulást ölt (atma, buddhi, manas), melynek elseje saját síkjának alsó részén van, és a legalsó két síkkal lejjebb. Láthatjuk ekként, hogy a kauzális test az a monádnak, ami a fizikai test az egonak, a monádot viszont az ego lelkének tekinthetjük.

 

Megjegyezhetjük, hogy a monád hármas megnyilvánulása az, amiről a kereszténység mint „egy Istenben három személyről” beszél, és az u.n. athanázi hitvallásban azt tanítja, hogy „tiszteljük az  egy Istent a Háromságban és a Háromságot az Egységben, nem keverve össze a személyeket, sem az állagot el nem választva” - ami annyit  jelent, hogy nem zavarjuk össze a munkáját és működését a három különálló megnyilvánulásnak, mindegyiknek a saját síkján, és mégsem felejtsük el egy pillanatra sem az „állagnak (szubsztanciának)” örök egységét, ami mindegyik mögött egyformán a legfelső síkon van,  ahol ez a három egy.

 

A felső Én-nek a három részét, mint egy nagy tudatnak vagy elmének a három aspektusát tekinthetjük. Ezek mind a megismerés három módja. Atma nem az Én, hanem ez a tudat ismeri meg az Én-t.  Buddhi az a tudat, amint megismeri a formában levő életet saját közvetlen felfogása révén. Manas ugyanaz a tudat, amint a tárgyak világára tekint. Az igazi Én a monád, akinek élete valahogyan nagyobb, mint az öntudat, ami ennek a teljesülésnek a magasabb Valónak az élete.

Feltételezhetjük talán - bár itt már tovább megyünk a tényleges tudomásnál -, hogy ha végül és teljesen realizáltuk, hogy a Monád az igazi ember, e fölött ismét találhatunk egy még dicsőbb kiterjedést. Észlelhetjük, hogy a Szikra sohasem különült el a Tűztől, hanem hogy amint a monád az ego mögött van, úgy a bolygó Angyala áll a monád mögött, és Maga a Nap Istenség áll a bolygó Angyala fölött, és így tovább.

 

A mindennapi emberben természetesen a Monád csak kevéssé van érintkezésben az egoval és az alsó személyiséggel, bár mind a kettő mégis valahogyan kifejezései neki. Amint a személyiség részére a fejlődés az, hogy megtanulja teljesebben kifejezni az egot, a fejlődés az ego részére az, hogy a monádot tanulja meg teljesebben kifejezni. És amint az ego idővel megtanulja ellenőrizni és uralni a személyiséget, úgy a monád is megtanul idővel uralkodni az egon. A monád vonatkozásának az egohoz és az ego vonatkozásának a személyiséghez, között igen szoros összeköttetés van. Amint az ego hosszú korszakokon át a személyiség éltető ereje, úgy végül eljön az idő, midőn maga az ego is eszköz lesz, amit a monád lelkesít meg, aki most már teljesen aktív és éber. Az egonak mindenféle tapasztalata, az összes benne kifejlesztett tulajdonságok, mind átmennek magába a monádba, és itt sokkal teljesebb megvalósításra találnak, mint amit még az ego is tudott adni nékik.

 

Felmerül a kérdés, hogy a monád a mindennapi ember esetében is tud-e tenni valamit, ami hathat a személyiségre idelent. Ilyen beavatkozás a legszokatlanabb. Az ego megpróbálja, hogy a monád érdekében tökéletes ellenőrzést érjen el a személyiségen, és mint eszközt használja azt; de mert ezt a célt még teljesen el nem érte, a monád helyesen érzi, hogy még nem jött el az idő a sugallatokon keresztül való beavatkozásra, és az egészet saját erejével való működésbe hozására. De ha az ego már elkezdett sikert aratni abban az erőfeszítésben, hogy alsó eszközeit vezesse, akkor a monád néha beavatkozik. A tisztánlátók egy csoportja több ezer emberi lény életét vizsgálva, ilyen beavatkozásnak a nyomait csak igen kevés esetben találta meg. E vizsgálódások „Alcyone 32 élete” cím alatt jelentek meg könyv alakban, s itt fordul elő az az eset, hogy az Alcyone fedőnév alatt szereplő ego fogadalmat tett egyik életében az Úr Buddhának, hogy a buddhaság elnyerése érdekében jövendő életeiben felajánlja magát az emberiség szolgálatára.

 

Mivel ez a messze jövőre szóló ígéret volt, nyilvánvaló, hogy a személyiség, melyen keresztül azt adták, semmiképpen sem tudja megtartani. A kutatás ki is mutatta, hogy még az egot is, bár ő teljes lelkesedéssel viseltetett az eszme iránt, egy sokkal hatalmasabb erő ösztönözte belülről, aminek akkor sem tudott volna ellenállni, ha akarta volna. Még tovább nyomozva kiderült, hogy az ösztönző erő félreérthetetlenül a monádtól származott. Ő határozott és ő rögzítette le elhatározását. Más példákat is találtak ugyanerre a jelenségre. Bizonyos monádok már válaszoltak a felsőbb tekintélyek hívására és elhatározták, hogy az ő megfelelő személyiségeik segítségére lesznek a hatodik gyökérfaj munkájában Kaliforniában több száz év múlva. Ezen elhatározásnál fogva a személyiségeknek a közbenső időben nem szabad semmi olyat tenniük, ami megakadályozná ennek az elhatározásnak a keresztülvitelét.

 

Az ösztönző erő ennélfogva nem kívülről, hanem belülről, magától az igazi embertől jön. Ha a monád elhatározta, akkor a dolgot meg kell tenni és, a személyiség jól teszi, ha készségesen engedelmeskedik, felismervén a felülről jövő erőt, és örömmel együttműködik. Ha ezt meg nem teszi, akkor sok hiábavaló szenvedésnek teszi ki magát. Mindég maga az ember, aki meg teszi a dolgokat, és neki a személyiségben kell realizálnia, hogy ő maga az ego és hogy ő még inkább a monád - a végső és legnagyobb kifejezése önmagának.

 

Annak az általános megfontolásnak a nézőpontjából, hogy egy tökéletes rendezett univerzumban nincs helye a véletlennek, valószínűnek látszik, hogy az állatvilágból való individualizációnak a módja valahogyan előre el volt határozva maga a monád által.

 

Mert el fog jönni az az idő, mikor már mi mindnyájan részei leszünk a nagy mennyei Embernek; legkevésbé sem mint valami mítosz vagy szimbólum, hanem mint élő és valóságos tény. Ennek az égi testületnek már számos tagja van, mindegyiknek megvan a saját ténykedési feladata, amit teljesítenie kell. Lehetséges, hogy az evolúció hajnalától kezdve már ki voltak ezek a részek választva, és minden egyes monádnak megvan az elhatározott vonala a fejlődésben, és cselekvési szabadsága főleg csak a mértéket illeti, amellyel a megadott vonalon mozognia kell.

 

 

32. FEJEZET

BEFEJEZÉS


Ha a tisztánlátó kutatás fontos tárgyköre felé fordulunk, el kell ismernünk, hogy jelenleg az, amit objektív tisztánlátásnak nevezhetnénk, igen ritka. Objektív tisztánlátás alatt a felső látásnak vagy megértésnek azt a határozott és végleges típusát értjük, ami az érzékelt dolgokat tárgyiasítja; ami valóban dolgokat csinál belőlük a saját fokukon objektíveket, mint a rendes jelenségek vannak a fizikai síkon.

 

Van azonban a tisztánlátásnak egy másik típusa is, amit szubjektív tisztánlátásnak nevezhetnénk. Ebben a típusban van egy forma érzéklelés, amit pontosabban megértésnek nevezhetünk, ami nem tárgyiasítja azt, amit megfigyelt, hanem inkább érzi, illetve megismeri, sokkal finomabb és belsőbb módon. Lássunk egy példát a kettő közötti különbségre.

 

Míg aránylag kevés ember képes meglátni az aurát oly módon, hogy az tökéletesen objektív legyen, sokkal többen képesek „érzékelni" az aurákat, és tudni a tényleges látás nélkül, milyen ezeknek az általános jellegzetességük, mint terjedelem, mint minőség tekintetében. Úgy látszik ezek a megfigyelők betű szerint „lelki szemeikkel” látnak.

 

A tisztánlátás mindkét esetében az okos és gyakorlott tanítvány igen óvatos és körültekintő lesz, és mindig a szigorúan óvatos állásponton lesz, akár látja vagy gondolja, hogy látja, vagy érzi, vagy gondolja, hogy érzi a dolgokat. Míg nagyon balga dolog lenne, és minden tudományos módszer szabály ellen való, ha nem venné egyáltalán figyelembe, vagy túl szigorúan bírálná el, amit látott vagy megértett, még helytelenebb, sőt veszélyes dolog túl gyorsan és gondos megvizsgálás nélkül mindent elfogadni, amit látott. A tanítványnak, midőn belépett a számára ismeretlen területre, az egyensúlyra kell törekedni az óvatosság és elhamarkodottság között, és ezt a bizonyos „középutat” kell követnie, mely az igazi tudáshoz vezet, és amely gyakran oly keskeny, mint a borotva éle.

 

Már az előző kötetekben megemlítettük, hogy az ezekben tett állításoknak az itt való bebizonyítása lehetetlen lenne, vagy legalábbis nem lenne gyakorlati értékű. Először is az itt előadottak nagy részét szigorúan intellektuális módon bizonyítani nem is lehet, mert jelenleg azok még nem hozzáférhetőek. Általában kevés dolgot lehet - némelyek azt mondanák, hogy egy dolgot sem - tökéletesen bebizonyítani; a tények, jelenségek megfigyelések, állítások, az egyik dolog; ezeknek bebizonyítása, és mi több ily bizonyíték felfogásának, megértésének a képessége ismét egészen különböző dolog. Az emberek, úgy látszik még nem voltak képesek kigondolni oly bizonyítási rendszert, mely szerint egyes dolgok igazak vagy nem igazak, oly megbízható rendszert, mint mondjuk egy mérleg, ami a tárgyak súlyát pontosan kimutatja.

 

És mégis, az élet jelenségei között számos nagyfontosságú dolog van, melyről az embereknek véleményt kell alkotnia, ha értelmes lényként akar élni, és híven akarja irányítani életét. Nem várhat addig, míg világos, tévedhetetlen bizonyítékot kap. Ha ezt tenné, ki tenné magát annak a kockázatnak, hogy pusztán elégtelen bizonyítékok miatt elvet olyan értesüléseket, melyek, ha valók, végtelen fontosak és értékesek lennének számára.

 

Csak egyféle magatartás látszik értelmesnek és igazságosnak. Akkor is el kell határoznunk magunkat egyik vagy másik irányban, ha bizonyíték még addig nem került rá. Ha az intellektuális bizonyíték elégtelennek látszik, a hitetlenség gyakran éppoly balga dolog lehet, mint a hit. Van babonás hitetlenség is éppúgy, mint van babonás hit is; és nagyon kétséges, hogy a babonának melyik formájától szenved többet az emberiség jelenleg.

 

A bizonyíték manapság majdnem mindig egyéni ügy minden ember számára. Van egy elmélet, és ez az elmélet egyáltalán nem támogatott bizonyíték és tapasztalat által, hogy az embernek lehetséges annyira begyakorolnia magát, hogyha egy való tényt először tárnak elébe, valami megszólal benne, és azonnal tudni fogja, hogy az a tény igaz. Nevezhetjük ezt intuíciónak, vagy aminek tetszik, - sok neve van ennek - de olyan jelenség, amit bárki megfigyelhet, és mint igaz jelenséget kipróbálhatja a maga részére.

 

Így a bölcs ember megfigyeli ennek a példáit önmagában és másokban, és ha felismeri ennek óriási és messze kiható fontosságát, önként elkezdi ennek a képességnek a begyakorlását és tökéletesítését önmagában. Nyilvánvaló, hogy ennek kiszámíthatatlan előnyei lesznek számára, főleg lelki és szellemi életében.

 

Lehet, hogy a négy könyv sok olvasójának, az azokban tett állítások idegenszerűek, különösen, sőt esetleg lehetetleneknek fognak látszani, de mégis (tudván, hogy ezeket mind komoly és becsületes kutatók tették) okosabb politika lesz számukra, ha nem vetik el azokat csupán azért, mert nem lehet bebizonyítani; hanem ha nem érezték azt a megrázkódtatást, hogy az igaz, tegyék félre, „irattározzák” azokat „későbbi előadás”-ra. De ha érzik azt a bizonyos izgalmat, amiről fentebb beszéltünk, akkor fogadják el legalábbis egy időre, mint valószínűleg  igazat. Az okkultizmus tanulmányozói mindinkább tapasztalják, hogy amint az idő haladtával belső erőik kifejlődnek, képesek lesznek a maguk számára sok oly állítást igazolni, amit évekkel vagy hónapokkal előbb csak mások tekintélye alapján fogadtak el.

 

Ennyit tartottunk szükségesnek elmondani az Ősi Bölcsesség tanításai nehéz és bonyolult bizonyítása tekintetében, amint azok a modern Teozófiában kifejezésre jutnak. Ami most már a négy könyvben kifejtett erkölcsi oldalát a dolgoknak illeti, az olvasó minden bizonnyal megfigyelte, hogy az erkölcsi meggondolásokat, melyek az ember okkult szervezetének tanulmányozásából merültek fel, csak alkalmilag érintettük és csak egészen másodlagosan. Ezt szándékosan tettük, azt a nézetet vallva, hogy a tények magukért beszélnek és emelik ki erkölcsi tanulságukat. Ha az ember úgy van szerkesztve, ahogyan leírtuk, ha a természet adott neki éteri, asztrális, mentális és kauzális testet, akkor minden bizonnyal nem lehet kétféle vélemény arról a módról, hogyan kell élnie még a saját érdekében is, hogyan kell viselkednie embertársaival szemben és általában a világban. Akár így tesz, akár nem, ez végképpen a saját ügye.

 

S most végül néhány szót, inkább az okkult tanulók számára, arról az általános módszerről, hogyan közelítsék meg e négy kötetben tárgyalt témakört. Az Ősi Bölcsességet kétségtelenül sokféle módon lehet bemutatni, melyek tökéletesen különböznek egymástól. A mérnök egyfajta módon mutatja be, a művész egészen másképpen; a tudós teljesen másként írná le, mint a költő vagy misztikussá fogná fel. Az emberek típusaik, illetve vérmérsékletük, képességeik és tudásuk szerint lesznek különbözők az örök igazságok bemutatása által. Ezért az egyik számára veszélyt rejthet magában a másiktól eredő bemutatás. Például azokban a könyvekben előadottakról sokan azt fogják mondani, hogy azok mechanikusak, sőt materialisztikusak. Lehet, hogy így van, de a dolgok természetében minden jelenségnek mechanikus és materiális aspektusának is kell lennie, mindegy mennyire szellemi az, mert anyag nélkül szellem nincsen. De az igazi okkult tanuló védekezni fog az ellen, hogy bezárja magát valami merev mechanikus rendszerbe.

 

A szerző reméli, hogy hosszú évek fáradságos munkájával, amit ennek a négy kötetnek az összeállítására fordított, sok olvasójának segítségére volt, legalábbis világosabbá, tisztázottabbakká tenni az eszméket, és mindenek fölött lelkesedést és mindig mélyebbre ható szeretetet kelteni a „Brahma Vidiya”, az Isten és az ember megismerésének nemes tudománya iránt. A tudásból lesz a megértés, a megértésből komolyság és béke, ami oly mérhetetlenül nagyobb minden tudásnál és megértésnél.