Éjszaka csak egy állat üvöltött az erdőn, egyetlenegy.
    A farkas ízig-vérig húsevő, és éppolyan ravasz, mint amilyen kegyetlen; ha egyszer megízlelte a húst, azután semmi mást nem eszik.
    Éjjel a farkasok szeme úgy fénylik, sárgásan-vörösesen, akár a gyertyaláng, ez pedig azért van így, mert szemük bogara megtelik a sötétséggel, és elfogja lámpásodból a fényt, hogy rád villantsa vissza - vörösen, veszélyt jelezve; ha a farkas szeme csak a holdfényt tükrözi, akkor hideg és természetellenes zöldet, kristályos, metsző színt sugároz. Ha az esttéli utazó észreveszi a borzalmasan világító klipszeket, melyeket egyszer csak a fekete sűrűségre tűztek, akkor tudja, hogy rohannia kell, ha a félelem még nem dermesztette mozdulatlanná.
    Ám az erdei gyilkosoknak mindössze a szemét pillanthatod meg, ha láthatatlanul összeverődnek húsod szagára, amikor oktalanul későn vágsz át az erdőn. Olyanok ők, akár az árnyak, akár a szellemek, a lidércek gyülekezetének közkatonái; csitt! ez a hosszú, hullámzó üvöltés... a hallhatóvá tett rettenet áriája. A farkasok dala a szétmarcangolást zengi, melyet majd elszenvedsz, és maga a gyilkolás.
    Tél van és hideg. A hegyek és az erdők e táján nincs semmi, amit a farkasok ehetnének. A kecskéket és a juhokat akolba zárják, a szarvasok útra kelnek a déli lejtőkön megmaradt legelők felé - a farkasok lesoványodnak és éheznek. Olyan kevés hús marad rajtuk, hogy irhájuk alatt megszámolhatod a koplalástól kiálló bordákat, ha elég időd marad, mielőtt lecsapnak rád. Azok a nyáladzó állkapcsok; a kilógó nyelv; a nyál zúzmarája az őszes pofán - az éjszaka és az erdő hemzsegő veszedelmei közül a kísértetek, koboldok és emberevő óriások közül, akik roston sütik meg a csecsemőket, a boszorkányok közül, akik ketrecben hizlalják foglyaikat a kannibál asztaltársaság számára, a farkas a legrosszabb, mert ő nem hallgat a józan észre.
    Az erdőben, ahol nincsenek emberek, mindig veszélyben forogsz. Lépj be a nagy fenyők kapuján, ahol köréd tekerednek a kusza ágak, hálóba ejtve az elővigyázatlan utast, mintha maga a vegetáció is egy követ fújna az itt élő farkasokkal, mintha a rosszindulatú fák barátaik megbízásából halásznának - a legnagyobb rettegéssel és határtalan elővigyázattal lépj be az erdő kapuján, mert ha egy pillanatra letérsz az ösvényről, felfalnak a farkasok. Szürkék ők, mint az éhínség, kegyetlenek, akár a pestis.
    A gyér falvak komoly szemű gyermekei mindig visznek magukkal kést, amikor kiterelik a kecskenyájakat, melyek keserű tejjel és áporodott, kukacos sajttal látják el a tanyákat. A kések fele akkorák, mint ők, és a pengéket naponta élezik.
    Ám a farkasok tudják a módját, hogyan jussanak be otthonodba. Egyre próbálkozunk, de néha nem tudjuk távol tartani őket. Nincs oly téli éjszaka, amikor a paraszt ne tartana attól, hogy megpillant egy girhes, szürke, kiéhezett pofát, mely az ajtó alatt szimatol, egy asszonyt pedig egyszer saját konyhájában haraptak meg, amint éppen tésztát szűrt.
    Rettegj és menekülj a farkastól; mert a farkas - mindennek legrosszabbika - néha több annál, aminek látszik.
    Élt egyszer errefelé egy vadász, aki csapdába ejtett egy farkast. Ez a farkas halomra ölte a juhokat és a kecskéket; felfalt egy bolond öregembert, aki magában lakott egy kunyhóban, félúton a hegy oldalában, és mindennap Jézushoz énekelt; rávetette magát egy lányra, aki birkákat őrzött, ám az akkora hűhót csapott, hogy puskás emberek jöttek, és elriasztották a farkast, majd követték az erdőbe, de a farkas ravasz volt, és könnyedén kisiklott a kezükből. Szóval ez a vadász vermet ásott, és beletett egy kacsát csaléteknek, teljesen elevenen; aztán farkasürülékkel bekent szalmával takarta le a vermet. Háp-háp!, kezdte rá a kacsa, mire egy farkas ólálkodott ki az erdőből, nagy, súlyos példány, annyit nyomott, mint egy felnőtt férfi, és a szalma beszakadt alatta - belezuhant a verembe. A vadász utána ugrott, elmetszette a torkát, levágta trófeának az összes mancsát.
    Ám akkor már egyáltalán nem farkas hevert a vadász előtt, hanem egy férfi véres, fej és láb nélküli torzója, haldokolva, holtan.
    Egy boszorkány egyszer az egész násznépet farkassá változtatta, mert a vőlegény más lányt választott. Bosszúból megparancsolta, hogy éjszaka látogassák meg őt, azok pedig ültek és üvöltöttek a háza körül, szerenádot adtak neki nyomorúságukban.
    Nem is olyan nagyon régen egy falunkbéli menyecske hozzáment egy férfihoz, aki a nászéjszakán nyomtalanul eltűnt. Az ágyát új lepedőkkel vetették meg, s a menyasszony lefeküdt; a vőlegény azt mondja, kimegy, hogy könnyítsen magán, ehhez illendőségből ragaszkodott, a lány pedig fölhúzta a takarót az álláig, úgy feküdt ott. És várt, várt, egyre csak várt - olyan régen kiment volna már? Majd felugrik ágyában, és felsikolt, mert üvöltést hall, melyet a szél hoz az erdőből.
    Ebben az elnyújtott, hullámzó üvöltésben szörnyű zengése miatt valami szomorúság bújkál, mintha a fenevadak - ha tudnák a módját - nem akarnak oly bestiálisak lenni, és mintha örökké saját helyzetükön keseregnének. Roppant melankólia van a farkasok énekében, melankólia, mely határtalan, mint az erdő, végtelen, mint a hosszú téli éjszakák, és ez a rettenetes szomorúság, a gyógyíthatatlan étvágy e siratása mégsem indíthatja meg soha a szíveket, mert egyetlen hang sem utal benne a megváltásra; a farkas nem várhat szabadulást saját kétségbeesésétől, csak valamilyen külső közvetítő lehet a megmentője, úgyhogy a fenevad néha úgy fest, mintha félig-meddig örömmel várná a kést, mely a másvilágra küldi.
    A fiatalasszony fivérei átkutatták a gazdasági épületeket és a szénakazlakat, de semmilyen nyomot sem találtak, az okos lány ezért megtörölte a szemét, és másik férjet keresett magának, aki nem túl szemérmes ahhoz, hogy edénybe vizeljen, s aki a házban tölti az éjszakákat. Szült neki két pirospozsgás csecsemőt, és minden úgy ment, mint a karikacsapás, mígnem egy dermesztő éjszakán, a napforduló éjjelén, az év sarkpontján, amikor a dolgok nem illeszkednek úgy, ahogyan kellene, a leghosszabb éjszakán első férje hazatért.
    Erős dörömbölés jelentette be a férfit, amikor az asszony éppen a levest főzte gyermekei apjának, és abban a pillanatban megismerte, ahogy ajtót nyitott, bár évek teltek el, mióta feketébe öltözött érte, és a férfi most rongyos volt, tetvektől nyüzsgő haja a hátát verdeste, és sohasem látott fésűt.
    - Megjöttem, asszony - mondta. - Ide a tál káposztámmal, de rögvest.
    Akkor belépett a második férj a tűzifával, és amikor az első látta, hogy az asszony egy másik férfival hált, és - ami rosszabb - vörös szeme megpillantotta a gyerekeket, akik belopództak a konyhába, hogy lássák, miért ez a lárma, felkiáltott: - Bárcsak újra farkas lehetnék, hogy móresre tanítsam ezt a ringyót! - És azon nyomban farkassá változott, s letépte az idősebb fiú bal lábát, mielőtt agyonvágták volna a fejszével, melyet a tuskók felaprításához használtak. De amikor a farkas vérében heverve kilehelte a lelkét, irhája lehámlott róla, és éppen olyan volt, mint évekkel azelőtt, amikor megszökött a nászi ágyból, úgyhogy az asszony könnyekre fakadt, a második férj pedig elverte őt.
    Azt mondják, az ördögnek van egy kenőcse, mely azonnal farkassá változtat, amint bedörzsölöd magad vele. Vagy hogy ő lábbal előre született, farkas volt az apja, s a teste emberi, de a lába és a nemi szerve a farkasé. És farkasszíve van.
    Hét esztendő a farkasember természetes élettartama, de ha elégeted emberi ruháját, arra ítéled, hogy farkas legyen egész életében, így hát errefelé a vénasszonyok azt hiszik, valamiféle védelmet nyújt, ha egy kalapot vagy egy kötényt hajítanak a farkasember felé, mintha a ruha tenné az embert. A szeméről, erről a világító szemről mégis minden alakjában ráismerhetsz; egyedül a szem nem változik meg a metamorfózis során.
    A farkasember, mielőtt farkassá válhatna, anyaszült meztelenre vetkőzik. Ha mezítelen férfit pillantasz meg a fenyők között, fuss, mintha az ördög kergetne.

Tél dereka van, és a vörösbegy - az ember barátja - a kertész ásójának nyelén ül, és énekel. Egész évben ez a legrosszabb időszak a farkasokra, ám ez az erős akaratú gyermek ragaszkodik hozzá, hogy az erdőn át menjen. Habár teljesen biztos benne, hogy a vadállatok nem árthatnak neki, azért óvatosságból elhelyez egy húsvágó kést a kosárban, melybe anyja sajtot csomagolt. Van benne egy palack fanyar szederpálinka, egy sütet kemencében sült zabpogácsa, néhány bögre lekvár. A lenhajú leány e pompás ajándékokat világtól elvonult nagyanyjának viszi, aki olyan öreg, hogy az évek súlya lassan agyonnyomja. A nagymamához kétórás fárasztó gyalogút vezet, át a téli erdőn; a gyermek magára teríti, fejére húzza vastag kendőjét. Belebújik kemény facipőjébe; felöltözött és készen áll. Karácsony este van. A napforduló vészterhes ajtaja még mindig leng a pántjain, de őt jobban szeretik, hogysem visszarettenjen.
    Ezen a vad vidéken a gyermekek nem sokáig maradnak kiskorúak. Nincsenek játékaik, ezért keményen dolgoznak, és megokosodnak, ám ezt itt, aki oly bájos és családjában a legfiatalabb, a kis kései gyermeket, elkényeztette anyja és a nagymama, aki a piros kendőt kötötte, mely ma vészjósló - bár ragyogó - vércsepphez hasonlít a hóban. A lány melle éppen csak duzzadni kezdett; haja akár a fátyol, olyan szőke, hogy alig vet árnyékot halovány homlokára; fehér arcán csak jelképes a bíbor, és most indult meg a vérzése, a belső óra, mely ezentúl havonta egyszer ütni fog.
    Szüzességének láthatatlan pentagrammájában áll és jár. Fel nem tört tojás ő; bontatlan palack; varázslatos űr van benne, melynek bejáratát hártya torlaszolja el szorosan; zárt rendszer ő; nem tudja, hogyan kell reszketni. Nála van a kése, és semmitől sem fél.
    Apja, ha otthon volna, talán el se engedné, de elment az erdőbe fáért, anyja pedig nem tagadja meg a kérését.
    Az erdő rázárult, akár egy állkapocs.
    Az erdőben mindig akad látnivaló, még a tél derekán is - az apró halmokká kuporodott madarak, megadva magukat az évszak letargiájának, fölpúposodnak a recsegő gallyakon, és túl reményvesztettek ahhoz, hogy énekeljenek; a téli gombák fényes fodrai a foltos fatörzseken; a nyulak és a szarvasok ék alakú lábnyomai, a madarak szálkás nyomvonala, egy nyúl - sovány, akár egy szelet szalonna -, amint átszalad az ösvényen, ahol a bágyadt napsugár bepöttyözi a tavalyi páfrány rozsdabarna bozótját.
    Amikor meghallotta egy távoli farkas dermesztő üvöltését, gyakorlott keze megragadta a kés nyelét, de színét sem látta farkasnak, sem pedig mezítelen férfinak, ám akkor zörgést hallott a bozótból, és egy teljesen felöltözött, igencsak jóképű fiatalember szökkent az ösvényre, zöld kabátban és széles karimájú vadászkalapban, vadmadarak tetemével megrakodva. A lány az ágak első zörrenésére a készre tette a kezét, de a férfi - amikor meglátta őt - fehér fogait megvillantva nevetett, és komikusan, de mégis hízelgőn, kissé meghajolt; a lány még sohasem látott ilyen pompás fickót szülőfaluja bárdolatlan népe között. Így hát együtt mentek tovább a sűrűsödő délutáni homályban.
    Hamarosan úgy nevetgéltek és tréfálkoztak, mint régi ismerősök. Amikor a férfi fölajánlotta, hogy viszi a kosarat, a lány - bár a kése benne volt - odaadta neki, mert a fiatalember azt mondta, a puska megvédi őket. Amint besötétedett, újra havazni kezdett; a lány érezte, hogy az első pelyhek ráülnek a szempillájára, de már csak fél mérföld volt hátra, forró tea és szélesre tárt karok várják az elragadó vadászt csakúgy, mint őt.
    A fiatalembernek figyelemre méltó tárgy volt a zsebében. Egy iránytű. A lány nézte a kis kerek üveglapot a férfi tenyerében, és bizonytalan kíváncsisággal figyelte a reszkető tűt. A férfi állította, hogy ez a tájoló biztonságban átvezette őt az erdőn vadászata során, mert a tű mindig hajszálpontosan elárulja, merre van észak. A lány ezt nem hitte el; tudta, hogy sohasem szabad elhagynia az ösvényt, mikor átmegy az erdőn, különben azonnal eltévedne. A férfi megint kinevette; csillogó nyálcsíkok tapadtak a fogára. Azt mondta, ha az ösvényről belevetné magát az őket körülvevő erdőbe, kezeskedik róla, hogy iránytűje útmutatását követve a sűrűben, jó negyedórával előbb érkezne a nagymama házába, mint a lány, aki végiggyalogolja a hosszú utat a kanyargós ösvényen.
    Nem hiszek magának. Meg aztán nem fél a farkasoktól?
    A férfi csak megérintette a puska fényes tusát, és vigyorgott.
    Fogadjunk?, kérdezte. Csináljunk egy jó mókát? Mit adsz, ha előbb érek a nagymamád házába, mint te?
    Mit szeretne?, kérdezte a lány ravaszul.
    Egy csókot.
    A paraszti csábítás közhelyei; a lány lesütötte a szemét, és elpirult.
    A férfi a bozóton át ment, és magával vitte a lány kosarát, de ő - bár már felkelt a hold - elfelejtett félni a vadállatoktól, mert időt akart veszíteni, hogy a jóképű úr biztosan megnyerje a fogadást.
    A nagymama háza egymagában állt, elég messze a falutól. A frissen hullott hó kavarogva szállt a konyhakertre, a fiatalember pedig kényeskedőn lépkedett a havas ösvényen az ajtó felé, mintha zavarná, hogy nedves lesz a lába, és magában egy kis dallamot dudorászva lógázta vadmadarait és a lány kosarát.
    Halvány vérnyom az állán; evett egy falást a zsákmányból.
    Ujjával kopogott az ajtón.
    Az idő és törékeny nagyanyó háromnegyed részben már megadta magát a halálnak, melyet a csontjaiban bujkáló fájdalom ígért neki, és csaknem készen állt arra is, hogy teljesen beadja a derekát. Egy órája egy fiú jött a faluból, hogy éjszakára megrakja a tűzhelyet, és a konyhában most eleven tűz ropog. A nagyanyó jámbor öregasszony, a Biblia a társasága. A paraszti módra falnak tolt ágyban több párna támasztja a hátát, színes darabokból vart takaróba burkolózik, melyet még házassága előtt készített, sokkal régebben annál, hogysem érdemes volna emlékeznie rá. Két, májszínű foltoktól tarka bundás és fekete orrú porcelánkutya ül a tűzhely két oldalán. A kockás kövön élénk színű rongyszőnyeg. A nagy ingaóra a nagyanyót emésztő időt ketyegi.
    Jámbor élettel tartjuk távol a farkasokat.
    Szőrös ujjával kopogott az ajtón.
    Én vagyok a kisunokád, utánozta magas hangon.
    Nyomd le a kilincset, és gyere be drágaságom.
    Felismerheted őket a szemükről, vadállati szemükről, éjszakai, pusztító szemükről, mely vörös, akár a nyers seb; hozzávághatod a Bibliádat, aztán a kötényedet, nagyanyó, azt hitted, hogy ez biztos ellenszere e pokoli fattyaknak... hívd segítségül Krisztust és az ő anyját és az összes mennyei angyalt, de semmit sem használ.
    Vadállati pofája hegyes, mint a kés; leejti a szétmarcangolt, aranyszínű fácánköteget az asztalra, és drága kisunokád kosarát is lerakja. Ó, istenem, mit tettél vele?
    Leveti az álruhát, az erdőzöld kabátot, a kalapot, melynek szalagjába tollat tűzött; csapzott haja fehér ingére omlik, és a nagyanyó látja, hogy tetvektől nyüzsög. Közben megmoccannak és sziszegnek a fahasábok; a hajába tapadt sötétséggel az éj és az erdő jött be a konyhába.
    Kibújik az ingből. Bőre pergamen színű és -állagú. Göndör szőrsáv fut végig a hasán, mellbimbói érettek és sötétek, akár a mérgezett gyümölcs, de oly sovány, hogy megszámlálhatod a bőre alatt kiálló bordákat, ha elég időd marad rá. Kilép a nadrágból, és a nagyanyó látja, milyen szőrös a lába. Nemi szerve hatalmas. Ó, igen! hatalmas.
    Az utolsó, amit az öreg hölgy e világból látott, egy fiatalember volt, aki parázsló szemmel, anyaszült meztelen közelített az ágya felé.
    Amikor végzett vele, megnyalta a szája szélét, és gyorsan újra felöltözött, míg olyan nem lett, mint volt, mikor belépett az ajtón. Az ehetetlen hajat elégette a tűzön, a csontokat pedig belegyömöszölte egy asztalkendőbe, és elrejtette az ágy alá, a faládába, amelyben tiszta lepedőt talált. Ezt gondosan az ágyra terítette, az árulkodó foltos helyére, melyet berakott a szennyeskosárba. Fölrázta a párnákat, és kiporolta a színes takarót, fölvette a Bibliát a padlóról, és az asztalra tette. Minden olyan volt, mint azelőtt. Eltekintve attól, hogy a nagymama eltűnt. A fahasábok pattogtak a rostélyon, az óra ketyegett, a fiatalember pedig türelmesen, álnokul ült az ágy mellett, a nagyanyó főkötőjében.
    Kop-kop-kop.
    Ki az?, rebegi a nagymama öreges fejhangján.
    Csak a kisunokád.
    A lány tehát bejött, kis hóvihart hozva magával, mely vízcseppekké olvadt a kőkockákon, és talán kissé csalódott volt, hogy csak a nagymamát látja a tűz mellett üldögélni. Ám ő ledobta magáról a takarót, és az ajtóhoz szökkent, hátát nekivetette, úgyhogy a lány már nem juthatott ki.
    A lány körülnézett a szobában, és észrevette, hogy még horpadás sincs a párna sima felületén, és hogy - első ízben látja így - a Biblia összecsukva fekszik az asztalon. Az óraütés úgy csattant, akár egy korbács. Ki akarta venni a kést a kosárból, de nem mert érte nyúlni, mert a szemek fogva tartották - az óriási szemek, melyek most mintha kivételes belső fénytől égtek volna, a tányér nagyságú szemek, s ezek a tányérok görögtűzzel, sátáni izzással voltak tele.
    Milyen nagy a szemed.
    Hogy jobban lássalak.
    Az idős asszonynak semmi nyoma, mindössze egy ősz hajtincs, mely egy el nem égett hasáb kérgén akadt fenn. Amikor a lány ezt megpillantotta, tudta, hogy halálos veszedelemben forog.
    Hol van a nagymamám?
    Nincs itt senki, csak mi ketten, drágaságom.
    Hatalmas üvöltés támadt most körülöttük, közel, nagyon közel, a konyhakertből, temérdek farkas üvöltése; tudta, hogy a legrosszabb farkasok belül szőrösek, és reszketett, holott egyre szorosabbra húzta magán a piros kendőt, mintha az megvédhetné őt, bár vörös, akár a vér, melyet ki kell ontania.
    Ki jött el, hogy énekeljen nekünk?, kérdezte.
    Ez a fivérem hangja, drágám; szeretem a farkasok társaságát. Nézz ki az ablakon, és meglátod őket.
    A hó félig betemette az ablakot, és ő kinyitotta, hogy kinézzen a kertbe. A holdtól és a hótól fehér volt az éjszaka; a hóvihar körülkavarogta girhes, szürke fenevadakat, melyek kuporogva ültek a téli káposzta sorai közt, hegyes pofájukat a hold felé tartva és üvöltve, mintha a szívük szakadna meg. Tíz farkas; húsz farkas - annyi farkas, hogy a lány össze se tudta számolni őket, együtt üvöltve, mintha megőrültek vagy megtébolyodtak volna. Szemük visszatükrözte a konyhai fényt, és úgy világított, mint száz gyertya.
    Szegény párák, nagyon hideg van, mondta a lány; nem csoda, hogy úgy üvöltenek.
    Rácsukta az ablakot a farkasok gyászdalára, és levette piros kendőjét, melynek színe akár a pipacsé, akár az áldozaté, akár az ő havi vérzéséé, és - mivel félelme mit sem használt - már nem félt.
    Mit tegyek a kendőmmel?
    Vesd a tűzre, kedves. Nem lesz már szükséged rá.
    Összetekerte a kendőt, és a lángok közé dobta, melyek azonnal elemésztették. Azután levette a blúzát; apró melle úgy világított, mintha a hó elárasztotta volna a szobát.
    Mit tegyek a blúzommal?
    Tűzre vele, kincsem.
    A vékony muszlin úgy lobbant ki a kéményen, mint egy bűvös madár, és a lány most levette szoknyáját, gyapjúharisnyáját, cipőjét, ezek is tűzre kerültek, és örökre elenyésztek. A tűz fénye átvilágította a bőrét; már csak teste érintetlen burka volt a ruhája. Ily ragyogón s mezítelenül kibontotta haját az ujjával; haja oly fehér volt, mint odakünn a hó. Azután egyenesen a vörösszemű férfihoz lépett, akinek torzonborz sörényében mozogtak a tetvek; lábujjhegyre állt, és kigombolta az ing gallérját.
    Milyen hosszú a karod.
    Hogy jobban átölelhesselek.
    Az ablak túloldalán a világ összes farkasa nászdalt üvöltött, amikor önként megadta a csókot, mellyel tartozott.
    Milyen nagy a fogad!
    Látta, hogy a pofa nyáladzani kezd, és a szoba megtelt az erdő Liebestodjának morajával, de az okos gyermek nem rettent vissza, még akkor sem, amikor elhangzott a válasz:
    Hogy jobban fölfalhassalak.
    A lány nevetésben tört ki; tudta, hogy ő senkinek sem tápláléka. A szemébe nevetett, letépte róla az inget, és a tűzre hajította, saját eldobott öltözékén parázsló nyomába. A lángok úgy táncoltak, akár a holt lelkek a Walpurgis-éjen, és az öreg csontok borzalmasan zörögtek az ágy alatt, de a lány egyáltalán nem törődött velük.
    Ízig-vérig húsevő, csak a szeplőtlen hús engeszteli meg.
    A lány majd ölébe fekteti a szörnyű fejet, kiszedi a tetveket az irhájából, és talán a szájába teszi és megeszi a tetveket, ha ő így parancsolja, akárha egy barbár esküvői ceremónián tenné.
    A hóvihar hamarosan elül.
    A hóvihar elült, és oly véletlenszerűen hagyott hófoltokat a hegyeken, mintha egy vak asszony terített volna rájuk takarót, az erdei fenyők felső ágai kifehéredtek, csikorogtak, megduzzadtak a hótól.
    Holdfény, holdfény, lábnyomok összevisszasága.
    Minden néma, minden mozdulatlan.
    Éjfél, üt az óra. Karácsony van, a farkasemberek születésnapja, a napforduló ajtaja szélesre tárva; lépjenek be rajta valamennyien.
    Lám! édesen és mélyen alszik a lány a nagyanyó ágyában, a gyöngéd farkas mancsai közt.

Greskovits Endre fordítása