- Az otthontól. A Földtől. New Yorktól. Chicagótól. Akárhonnan jöttél is.

Hitchcock újabb cigarettára gyújtott. Keze nem remegett, de úgy nézett ki, mintha a napsütötte bőr alatt titokban reszketne, mindkét keze egy kicsit, és a teste is, nagyon, csakhogy épp láthatatlanul. A két férfi a kilátófolyosó padlóján ült, kibámulva a csillagokra. Clemens szeme csillogott, de Hitchcocké a semmibe révedt; üres volt és zavarodott.

- Én 5.00-kor keltem föl - szólalt meg, mintha csak a jobb kezéhez beszélne. - Hallottam, ahogy fölkiáltok: "Hol vagyok, hol vagyok?" És válasz is érkezett: "Sehol!" Erre azt kérdeztem: "Hol voltam?", és azt feleltem: "A Földön!" "Mi az a Föld?", gondolkodtam el. "Ahol születtem", válaszoltam magamnak. De mindez semmit nem jelentett, sőt még annál is kevesebbet. Nem hiszek semmiben, amit nem láthatok, hallhatok vagy nem foghatok meg. Nem látom a Földet, hát miért kéne hinnem benne? Biztosabb így, ha nem hiszek.

- Az nem ugyanaz, te bolond - mondta Hitchcock hirtelen. Hangjában árnyalatnyi harag érződött. - Én arról beszéltem, hogy nem látni. Mindig így volt velem. Ha Bostonban vagyok, New York meghalt számomra. Ha New Yorkban vagyok, ugyanez áll Bostonra. Ha valakit nem látok egy napig, az meghalt. Aztán ha szembejön velem az utcán, te jó isten, itt a feltámadás. Majdnem táncra perdülök, annyira örülök, hogy látom. Legalábbis azelőtt így volt. Többé már nem táncolok. Csak nézek. És ha az illető elmegy, meghalt megint.

- Egyszerűen arról van szó, hogy az agyad elég primitív szinten működik. Nem képes megőrizni dolgokat. Hitchcock, öreg fiú, neked nincs fantáziád. Meg kell tanulnod használni az agyad.

- Te sündisznókat rugdosol. Később majd nem tudsz ebédelni, és nem fogod tudni, miért - mondta Hitchcock élettelen hangon. - Azért lesz, mert a lábad tele lesz szúrós tüskékkel. A pokolba vele! Ha nem tudom meginni, megcsípni, megütni, vagy nem tudok ráfeküdni, azt mondom, behajíthatod a napba. Én halott vagyok a Földnek. És az is halott nekem. Ma éhjel senki sem sír értem New Yorkban. Félre New Yorkkal. Itt nincs egyetlen évszak se; a nyár és a tél is eltűnt. No meg a tavaly és az ősz. Még este és reggel sincs; csak űr és megint csak űr. Az egyetlen, ami pillanatnyilag létezik, az te vagy, én meg ez az űrhajó. És ezek közül is csak saját magamban lehetek biztos. Ennyit erről.

- Most egy tízcentest dobok a telefonba - mondta, és lassan elmosolyodva pantomimszerűen előadta a jelenetet. - A barátnőmet hívom Evanstonban. Helló, Barbara!

- Látod, ugye megmondtam? - szólalt meg Hitchcock. - Te és az átkozott sündisznóid! Hagyd őket békén, ahogy mondtam. Nézz csak rám, hogy belapátolom a kaját. - Gépies, lassú, teljesen humortalan hangon mondta ezt. - Nézz csak. - Nagy darab süteményt tömött a szájába, és a nyelvével megízlelte. Úgy nézett a tányérján maradt részre, mintha a szerkezetére volna kíváncsi. Odébb lökte a villájával. Megtapogatta az evőeszköz nyelét. Összenyomta a citromos tölteléket, és figyelte, ahogy föltör a villa ágai közt. Aztán végigtapogatott egy üveg tejet, fél litert egy pohárba töltött belőle, a hangját hallgatva. Úgy nézett rá, mintha tovább akarná fehéríteni. Olyan gyorsan itta meg, hogy az ízét sem érezhette. Pár perc alatt végzett az egész ebéddel, lázasan tömve magába mindent, és most körülnézett, van-e még valami, de nem talált. Kifejezéstélen tekintettel bámult ki az űrhajó ablakán. - Azok sem igaziak ott - szólt.

- Nem tudom. - Végigfuttatta nyelvét a pohár peremén. - Egyszerűen muszáj volt, ennyi az egész. Honnan tudod, mit miért teszel az életben?

- Nem tudom. Igen. Nem. Nem akartam eljutni sehová. Inkább maga az utazás érdekelt. - Hitchcock először próbálta a tekintetét valamire összpontosítani, de az annyira ködös volt és távoli, hogy szeme nem bírta befogni, pedig kezén is, arcán is látszott, mennyire erőlködik. - Leginkább az űr. Az a rengeteg űr. Tetszett a gondolat, hogy a semmi van fölül, a semmi van alul, és a kettő között megint csak egy nagy adag semmi, no és én ennek a semminek a közepén.

- Sose voltam fiatal. Bárki voltam is akkor, az az énem már meghalt. Ez is a te tüskéd csak. Én nem döfködöm tele magam, köszönöm szépen. Mindig úgy fogtam fel, hogy minden nap újra meghalsz, és mindegyik egy doboz, tudod, számozva és sorba rakva; de sosem mehetsz vissza fölemelni a fedelüket, mert pár ezerszer meghaltál már életedben, és az rengeteg hullát jelent, ami mind máshogy végezte, és egyik randább, mint a másik. Minden nap egy újabb példányt jelent belőled, akit nem ismersz, nem értesz, és nem is akarsz megérteni.

- Miért kéne bármilyen közöm legyen ahhoz a fiatalabb Hitchcockhoz? Bolond volt, akit dróton ráncigáltak, és mindenféle módon kihasználtak. Az apja semmirekellő volt, és ő örült, mikor az anyja meghalt, mert vele is ugyanaz volt az ábra. Talán vissza kéne mennem, és újra látnom az arcát azon a napon, ahogy kárörvendezik? Bolond volt.

- Mind bolondok vagyunk - mondta Clemens egyfolytában. Csak éppen mindek nappal másként. Azt gondoljuk: "Ma nem vagyok bolond. Okultam a leckéből. Tegnap bolond voltam, de ma reggel nem." Aztán másnap rájövünk, igen, megint csak bolondok voltunk. Szerintem az egyetlen esélyünk, hogy felnőjünk és elboldoguljunk a világban, ez: el kell fogadjuk a tényt, miszerint nem vagyunk tökéletesek, és e szerint éljünk.

- Nem akarok tökéletlen dolgokra emlékezni mondta Hitchcock. - Nem foghatok kezet azzal a fiatalabb énemmel, igaz? Hol van ő? Meg tudod találni nekem? Meghalt, úgyhogy a pokolba vele! A holnapi tetteimet nem fogom aszerint alakítani, hogy milyen sületlenséget csináltam tegnap.

- Akkor mondd el még egyszer. - Hitchcock csak ült, mióta befejezte az ebédet, és az ablakon bámult kifelé. A többiek őt nézték.

- Azt gondoltuk, majdcsak kigyógyul belőle. Először mindenkire nagy hatással van az űr. Én is átéltem. Vadul filozofálni kezd az ember, aztán meg megrémül. Kiveri a veríték, megkérdőjelezi a származását, nem hisz már a Földben sem, leissza magát, macskajajjal ébred, és azzal vége is.

- Hogy feleltünk meg mi mindnyájan? Szükségünk volt emberekre. Legtöbb emberbe a szar beléfagy az űrben. Ezért aztán a bizottság rengeteg határesetet átenged.

Öt percig vártak. Hitchcock nem jött vissza: Clemens végül fölállt, kiment, és a csigalépcsőn fölmászott a fölső szintre. Hitchcock ott volt, gyengéden simogatta a falat.

- Nem - mondta Hitchcock. - Most, csak most, ebben a pillanatban élsz, míg itt vagy velem. Egy pillanattal ezelőtt még nem is léteztél.

Nem fizikai bizonyíték kell, amiért elmegy az ember, úgy szerzi meg. Olyan kell, amit mindig az agyamban hordhatok, és bármikor megérinthetek, megszagolhatok, érezhetek. De erre nincs mód. Hogy hinni tudj valamiben, magaddal kell cipeld. A Földet azonban, vagy egy embert, nem vághatod zsebre. Szeretnék erre egy lehetőséget találni, hogy mindig mindent magammal hordhassak, és így hihessek benne. Milyen esetlen dolog folyton ezzel vesződni, elmenni és valami szörnyen anyagi bizonyítékot szerezni valami más létezésére. Gyűlölöm az anyagi dolgokat, mert könnyen hátramaradnak, és így lehetetlen hinni bennük.

- Meg akarom változtatni őket. Nem jobb lenne, ha bármit bebizonyíthatnánk csak az agyunkkal, és biztosra vehetnénk, hogy a dolgok mindig a helyükön maradnak? Szeretném tudni, hogy néz ki egy helyiség, amikor nem vakok ott. Szeretnék biztos lenni benne.

- Tudod - folytatta Hitchcock -, először vagy öt éve jutott eszembe, hogy kijövök az űrbe. Körülbelül akkor, amikor elvesztettem a munkám. Tudod, hogy író akartam lenni? Ó igen, azoknak az embereknek az egyike, akik folyton az írásról beszélnek, de maguk csak ritkán írnak. Csak túl sok higgadtság kell hozzá. Így aztán elvesztettem az állásom, ott hagytam a szerkesztőségi munkát, és mivel nem tudtam újra elhelyezkedni, elindultam lefelé a lejtőn. Aztán meghalt a feleségem. Látod, semmi sem marad meg ott, ahová az ember rakja… az anyagi dolgokban nem lehet megbízni. A fiunkat kénytelen voltam egy nagynénihez adni, és a helyzet tovább romlott; aztán egy napon megjelent egy novella az én nevem alatt, de nem az enyém volt.

- Csak azt tudom mondani, hogy néztem az oldalt, rajta a nevemmel a cím alatt. Írta Joseph Hitchcock: De az valaki más volt. Nem lehetett bizonyítani ténylegesen, valóban bebizonyítani -, hogy én lettem volna. A történet ismerősnek tűnt - tudtam, én írtam -, de az a név ott a papíron mégsem az enyém volt. Csak egy szimbólum, egy név. Idegen volt. És akkor rájöttem; hogy még ha sikeres író leszek is, az se jelentene számomra semmit, mert nem tudom azonosítani magam azzal a névvel. Csupán holt betűket látok. Így aztán nem írtam többé. Különben abban sem voltam biztos, hogy a fiókomba rakott kéziratok pár nap múlva még mindig az enyémek-e, pedig emlékeztem rá, én gépeltem le őket. Mindig a végső bizonyíték hiányzott. Rés támadt a munkavégzés és a kész termék között. Ami kész van, az halott; tehát nem lehet bizonyíték, mert nem tehet semmit. Csalt a tettek fontosak. A papírlapok az immár láthatatlan tetteknek csupán maradványai voltak, véglegesen készek. Az alkotás bizonyítéka elkészült. Semmi más nem maradt, csak az emlék, de az emlékeimben nem bíztam már. Bebizonyíthattam volna, hogy én írtam azokat a történeteket? Nem. Bebizonyíthatja bármelyik szerző? Valódi bizonyítékkal? Szerintem csak a tett számít bizonyítéknak. Nem. Igazából nem. Nem, hacsak nem ül ott gépelés közben valaki a szobában, és aztán az ő emlékezete kisegít. Ha egyszer valami befejeződött, nincs többé rá bizonyíték, csak emlékek. Akkor kezdtem el mindenfelé réseket találni a dolgok között. Kételkedni kezdtem a házasságomban, a gyerekeimben, sőt a hivatásomban is. Kétségbe vontam, hogy Illinoisban születtem, apám részeges volt, anyám pedig egy szemét. Semmit se tudtam bebizonyítani. Ó igen, az emberek mondhatták: "Ez vagy, az meg amaz, innen, onnan, amonnan", de az nem számított.

- Nem megy. Annyi a rés és az űr. Így jutottak eszembe először a csillagok. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy rakétán utazni az űrben, a semmiben, a semmiben, és egyre tovább a nagy semmiben, miközben épp csak egy leheletnyi anyag, egy vékony fém tojáshéj vesz körül engem, és így elmenekülni attól a rengeteg valamitől, amikben ott tátongnak a rések, és nem képesek bizonyítani magukat. Akkor értettem meg, hogy számomra az egyetlen boldogság az űr. Ha az Aldebaranra érek, jelentkezem egy ötéves visszaútra a Föld felé, és az életem hátralevő részét így; ingázva fogom leélni.

Csengőszó harsant. Kettő, három is. A hajó megrázkódott, mintha egy kéz csapott volna rá. Szívó hang hallatszott, mintha valaki egy porszívót kapcsolt volna be. Clemens hallotta a kiáltásokat, érezte, ahogy fogy a levegő. Füle körül sziszegve áramlott el. Hirtelen kiürült az orra és a tüdeje. Lerogyott, de akkor a sziszegés megszűnt.

A távolban valaki beszélt, beszélt, aztán kiáltozni kezdett. Clemens végigrohant a folyosón a frissülő, sűrűsödő levegőben. Alighogy befordult az egyik választófalon túlra, megpillantotta a lyukat az acélfalban, frissen eltömve; a meteor szilánkjai úgy hevertek szerteszét, mint egy széttört játék darabkái. Látta a kapitányt, a legénységet és egy férfit, aki a padlón feküdt. Hitchcock volt az. Szemét lehunyva sírt.

A doktor egy kisebb vágást kötözött épp Hitchcock karján. Az fölnézett, sápadtan, és meglátta az őt bámuló Clemenst.

Tizenhét óra telt el. A hajó továbbhaladt az űrben. Clemens átlépett egy választófalon, és várt. A pszichiáter és a kapitány is ott volt. Hitchcock a padlón ült, libát a melléig fölhúzta kezével szorosan átölelte.

Clemens csöndben odasétált, lekuporodott Hitchcock mellé, és finoman megrángatta a karját, halk hangon szólítva őt

Igen, gondolta Clemens, sokkterápia. Játssz le neki egy tucat dzsesszlemezt, lengess meg egy üveg friss zöld pitypangos klorofill-oldatot az orra alatt, tegyél füvet a lába alá, spriccelj szét Chanelt a levegőben, vágd le a haját, a körmeit, hozz neki egy nőt, ordíts rá, üsd meg, rúgj bele, süsd meg villanyárammal, töltsd be a réseket és repedéseket, de akkor is, hol lesz a bizonyíték? Nem bizonygathatsz neki az örökkévalóságig. Nem köthetsz le egy csecsemőt csörgővel és szirénával minden este az elkövetkező harminc év során. Valamikor abba kell hagyni. És ha megteszed, ő újra elvész. Már ha addig is fordít rád egyáltalán valamennyi figyelmet.

Miután a futkározás alábbhagyott, a kapitány elmagyarázta, mi történt: Hitchcock egy pillanatra magához tért. Egyedül volt. Magára húzott egy szkafandert. Kinyitotta az egyik zsilipet, és kisétált az űrbe… egyedül.

- Igen. Vagy egymillió kilométerrel mögöttünk. Sosem találjuk meg. Akkor tudtam meg, hogy a hajón kívül van, amikor jelzés futott be a sisakrádiójából a vezérlőközpontba. Úgy hallottam, magában beszél. - Mit mondott?

- Valami olyasmit, hogy: "Az űrhajó nincs többé. Soha nem is volt. Emberek se. Az egész univerzumban nincsenek emberek. Egyet se láttam. Nincsenek növények. Se csillagok." Ezt mondta. Aztán még beszélt valamit a kezéről és a lábáról is. "Nincs kezem - mondta. - Többé már nincs kezem. Soha nem is volt. Nincs lábam. Soha nem is volt. Nincs arcom. Nincs fejem. Semmi. Csak az űr. Csak az űr. Csak a rés."