Wendelin Thomas (az 1918-as német matrózlázadás egyik vezetője, a Moszkvai
Pereket Vizsgáló Amerikai Bizottság tagja) és
Trockij levélváltása az
1921-es kronstadti eseményekről széles körű nemzetközi vitát váltott ki. Már
önmagában ez is jelzi a probléma fontosságát. Másfelől nem véletlen, hogy
különös érdeklődés nyilvánul meg ma a kronstadti lázadás iránt: túlságosan is
nyilvánvaló, hogy valamiféle analógia, sőt közvetlen kapcsolat van a
tizenhét évvel ezelőtti
[1]
kronstadti események és az újabb moszkvai perek között. Ma az orosz
forradalmi vezetők legyilkolásának vagyunk tanúi; 1921-ben a forradalom
bázisát alkotó tömegeket mészárolták le. Meg lehetne-e szégyeníteni és el
lehetne-e hallgattatni ma október vezetőit a nép egy pisszenése nélkül, ha
ezek a vezetők nem némították volna el fegyveres erővel a kronstadti
matrózokat és Oroszország-szerte a munkásokat?
Trockij válasza, amelyet Weldelin Thomasnak adott, azt mutatja, hogy sajnos
még mindig nem hajlandó elfogulatlanul nézni a múltat. Ráadásul
Túl nagy
a zaj Kronstadt körül című cikkében növeli az akkor teremtett szakadékot
maga és a munkásosztály között; azok után, hogy 1921-ben elrendelte
bombázásukat, nem habozik a "teljesen demoralizált, elegáns, bő szárú
nadrágot és stricifrizurát viselő elemekként" jellemezni ezeket az
embereket.
Nem, nem ezek a bürokrata gőgtől szagló vádak jelentik a hasznos
hozzájárulást a nagy orosz forradalom tanításához.
Hogy felmérhessük, hogyan hatott Kronstadt a forradalom kimenetelére, félre
kell tennünk minden személyeskedést, s figyelmünket három alapkérdésre kell
összpontosítanunk: 1. Milyen általános körülmények között tört ki a
kronstadti lázadás? 2. Milyen céljai voltak a mozgalomnak? 3. Milyen
eszközökkel próbálták a felkelők elérni ezeket a célokat?
A tömegek és a bürokrácia 1920-21-ben
Mindenki egyetért abban, hogy 1920-21 telén az orosz forradalom rendkívül
válságos szakaszon ment keresztül. A lengyelországi hadjárat vereséggel
végződött Varsónál, nyugaton nem tört ki a társadalmi forradalom, az orosz
forradalom elszigetelődött, éhínség és bomlás kerítette hatalmába az egész
országot. Küszöbön állt a burzsoá restauráció veszélye. A válságnak ebben a
pillanatában a forradalmi tábor valamennyi osztálya és pártja
előterjesztette a válság megoldására hivatott javaslatát.
A szovjet kormány és a kommunista párt felső körei saját megoldásukat, a
bürokrácia hatalmának növelését alkalmazták. Az addig a szovjetekhez
tartozó jogosítványokat átruházták a "végrehajtó bizottságokra", az osztály
diktatúráját felváltották a párt diktatúrájával, a hatalmat még a párton
belül is átjátszották a tagok kezéből a káderek kezébe, a bürokrácia és a
munkások kettős hatalmát a gyárakban a bürokrácia kizárólagos uralmával
helyettesítették - s tették mindezt "a forradalom megmentéséért". Ekkor adta
elő
Buharin védőbeszédét a "proletár bonapartizmus" mellett. Szerinte a
proletariátus azzal, ha "korlátozná magát", megkönnyítené a burzsoá
ellenforradalom elleni küzdelmet. Már itt megnyilvánult a kommunista
bürokrácia mérhetetlen messianisztikus gőgje.
A kommunista párt IX. és X. kongresszusa, s a közbülső évek az új politika
égisze alatt teltek.
Lenin keményen keresztülvitte ezt a politikát,
Trockij
meg a dicséretét zengte. A bürokrácia ugyan megakadályozta a burzsoá
restaurációt, de megszüntette a forradalom proletár jellegét.
A munkásellenzék létrejötte a párton belül, melyet nemcsak a párton belüli
proletárfrakció támogatott, hanem a szervezetlen munkások hatalmas tömegei
is, a pétervári munkások általános sztrájkja röviddel a kronstadti lázadás
előtt, s végül maga a kronstadti felkelés is a tömegek vágyait fejezték ki,
akik többé-kevésbé világosan érezték, hogy egy "harmadik fél" kezdi
tönkretenni győzelmüket. Az ukrán szegényparasztok
Mahno által vezetett
mozgalma hasonló körülmények között született és hasonló ellenállás
eredménye volt. Ha a ma rendelkezésünkre álló történelmi adatok fényében
vizsgáljuk 1920-21 harcait, döbbenten látjuk, hogy ezeknek az éhező, s a
gazdaság széthullása következtében elgyengült, szétszórt tömegeknek mégis
volt erejük arra, hogy pontosan megfogalmazzák társadalmi és politikai
pozíciójukat, s egyszerre védekezzenek a bürokrácia és a burzsoázia ellen.
A kronstadt program
Nem elégszünk meg Trockij módjára az egyszerű kinyilatkoztatásokkal,
ezért megismertetjük az olvasót azzal a határozattal, amely a kronstadti
mozgalom programjául szolgált. Óriási történelmi jelentősége miatt teljes
terjedelemben közöljük. A
Petropavlovszk csatahajó matrózai február
28-án fogadták el, s ezt követően elfogadta minden kronstadti matróz, katona
és munkás.
"Miután meghallgatta a hajók legénységének nagygyűlése által kiküldött
képviselők beszámolóját a pétervári helyzetről, jelen gyűlés a következő
határozatokat hozza:
-
A jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok
kívánságait, ezért meg kell szervezni a szovjetek azonnali újraválasztását
titkos szavazással, gondoskodva minden munkás és paraszt számára a szabad
választási propagandáról.
- Biztosítani kell a szólás- és sajtószabadságot a munkásoknak és a
parasztoknak, az anarchistáknak és a baloldali szocialista pártoknak.
- Biztosítani kell a gyülekezési jogot a szakszervezeteknek és a
munkásszervezeteknek.
- Legkésőbb 1921. március 10-ig össze kell hívni a pétervári, kronstadti
és a Pétervár vidéki munkások, vöröskatonák és tengerészek pártbefolyástól
független konferenciáját.
- Szabadon kell bocsátani a szocialista pártok minden politikai foglyát,
és minden munkást, parasztot és tengerészt, akiket a munkás- és
parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be.
- Bizottságot kell választani a börtönökben és koncentrációs táborokban
tartottak ügyeinek kivizsgálására.
- Meg kell szüntetni minden "politogyelit", [2]
mert egyetlen párt sem rendelkezhet sajátos kiváltsággal nézeteinek
propagálásában és nem kaphat kormányzati támogatást ilyen célokra. E helyett
helyileg választott oktatási és kulturális bizottságokat kell létrehozni,
amelyeket a kormány finanszíroz.
- Azonnal fel kell oszlatni minden "zagragyityelnyie Otrjagyit". [3]
- Egyenlővé kell tenni minden dolgozó fejadagját, azokét kivéve, akiknek
foglalkozása káros az egészségre.
- Meg kell szüntetni a kommunista harci egységeket a hadsereg minden
területén, valamint a gyárak és üzemek kommunista őrségét is. Amennyiben
szükségesnek minősül ilyen egységek és őrségek fenntartása, ezeket a
hadseregben a közkatonákból állítsák ki, a gyárakban pedig felállításukat
bízzák a munkások megítélésére.
- Teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani a parasztoknak a
földjükön és jogot kell kapniuk állattartásra, amennyiben azt saját
eszközeikkel, azaz bérmunka alkalmazása nélkül meg tudják oldani.
- Fel kell szólítani a hadsereg minden fegyvernemét és kadéttiszt
elvtársainkat, hogy csatlakozzanak határozatainkhoz.
- Követeljük a legteljesebb nyilvánosságot határozataink számára.
- Követeljük egy utazó ellenőrző bizottság létrehozását.
- Követeljük az iparűzés szabadságát, amennyiben nem alkalmaz bérmunkát.
Egyszerű megfogalmazások ezek, vitathatatlanul elégtelenek, de október
szelleme itatja át őket, s a világ semmilyen rágalma sem teheti kétségessé,
hogy bensőségesen összefüggenek a forradalommal és azokkal az érzelmekkel,
amelyek az 1917-es kisajátításokhoz vezettek.
Hogy milyen elvi mélység hatja át ezt a határozatot, jól mutatja az a tény,
hogy nagyrészt még ma is alkalmazható. Éppúgy nekiszegezhető az 1938-as
sztálini rezsimnek, mint az 1921-es lenininek. Mi több:
Trockij vádjai a
sztálini rendszerrel szemben csupán felmelegítései, igaz, szégyenlős
felmelegítései a kronstadti követeléseknek. Mert milyen más - legalábbis
szocialista jellegű - programot lehet megfogalmazni a kronstadti
követeléseken és a munkásellenzék követelésein kívül a bürokratikus
oligarchiával szemben?
Ennek a határozatnak a megjelenése bizonyítja, hogy milyen erős kapcsolat
volt a pétervári és a kronstadti mozgalmak között. Trockijnak az a
kísérlete, hogy szembeállítsa a pétervári munkásokat a kronstadtiakkal a
kronstadti mozgalom ellenforradalmi jellegéről szóló legendát bizonyítandó,
visszaüt: 1921-ben ő maga hivatkozott a
Leninre nehezedő nyomásról, hogy
igazolja a demokrácia elnyomását a szovjetekben és a pártban, és azzal
vádolta a párttag és a párton kívüli tömegeket, hogy
rokonszenveznek
Kronstadttal. Bevallotta tehát, hogy abban az időben a pétervári
munkások és az ellenzék, noha fegyveresen nem álltak ellen, kiterjesztették
rokonszenvüket Kronstadtra.
Trockij ezt követő vádja, mely szerint: "A lázadást az a vágy inspirálta,
hogy kiváltságos fejadaghoz jussanak", még arcátlanabb. A Kreml
kiváltságosainak egyike, akinek fejadagja jóval meghaladta a többiekét, az
merészel ilyen sértést vágni azok fejéhez, akik határozatuk 9. pontjában
kifejezetten követelik a fejadagok egyenlővé tételét! Ez a részlet
nyilvánvalóvá teszi Trockij bürokrata vakságának reménytelenségét.
Trockij cikke a legcsekélyebb mértékben sem tér el a párt központi
bizottsága által réges-rég kreált legendától. Trockij minden bizonnyal
tiszteletet érdemel a nemzetközi munkásosztálytól, amiért 1923 óta nem
hajlandó részt venni a bürokratikus elfajulásban és az új
"tisztogatásokban", amelyek arra szolgálnak, hogy megszabadítsák a
forradalmat összes baloldali elemétől. Még inkább megérdemli, hogy megvédjék
Sztálin rágalmaitól és orgyilkosaitól. Mindez azonban nem jogosítja fel
arra, hogy sértegesse 1921 dolgozó tömegeit! Ellenkezőleg!
Trockij bárki
másnál hivatottabb volna arra, hogy újra értékelje az 1921-es kronstadti
kezdeményezést, azt a nagy történelmi jelentőségű kezdeményezést, amely a
bürokrácia első véres "tisztogatása" elleni küzdelem közkatona harcosaitól
ered.
Az orosz munkások viselkedése 1920-21 tragikus telén mély társadalmi
ösztönre vall, és az orosz munkásosztályokat nemes hősiesség inspirálta
nemcsak a forradalom csúcspontján, hanem a forradalmat halálos veszedelembe
sodró válság alatt is.
Igaz, sem a kronstadti harcosoknak, sem a pétervári
munkásoknak, sem az egyszerű kommunistáknak nem volt akkora forradalmi
energiájuk, mint 1917-től 1919-ig, de amennyi szocialista és forradalmi
érzület az 1921-es Oroszországban létezett, az az egyszerű népben volt.
Velük ellentétben
Lenin és Trockij Sztálinnal,
Zinovjevvel, Kaganoviccsal
(*) és másokkal egy sorban a bürokrata káderek vágyait képviselték és az ő
érdekeiket szolgálták. A munkások a szocializmusért harcoltak, amit a
káderek épp akkor likvidáltak. Ez a probléma lényege.
(*) Kaganovics, Lazar Mojszejevics (1893-?): szovjet kommunista
politikus, 1924-től a Központi Bizottság tagja.
Kronstadt és a NEP
Az emberek gyakran hiszik azt, hogy Kronstadt kényszerítette ki a NEP
[4]
bevezetését. Ez mélységes tévedés. A kronstadti határozat nemcsak az állam
bürokratikus kapitalizmusától, hanem a magánkapitalizmus visszaállításától
is megpróbálta megvédeni a munkásokat. Ezt a restaurációt - a
kronstadtiakkal szemben - a szociáldemokraták követelték, akik politikai
demokráciával kívánták kombinálni a magánkapitalizmust. És Lenin és Trockij
volt az, aki nagymértékben megvalósította (a politikai demokrácia nélkül) a
NEP formájában. A kronstadti határozat ennek ellenkezőjét követeli, hiszen
állást foglal a bérmunka alkalmazása ellen a mezőgazdaságban és a
kisiparban. A határozat és az alapjául szolgáló mozgalom a proletariátust és
a mezőgazdasági dolgozókat a vidéki dolgozók legszegényebb rétegével kívánta
egységbe tömöríteni, hogy a forradalom szocialista irányba fejlődhessék. A
NEP viszont a bürokraták szövetsége volt a falu felsőbb rétegeivel a
proletariátus ellen, az államkapitalizmus és a magánkapitalizmus szövetsége
a szocializmus ellen. A NEP épp annyira ellentétes a kronstadti
követelésekkel, mint mondjuk az európai munkások élcsapatának a versailles-i
rendszer megszüntetését célzó forradalmi szocialista programja ellentétes a
versailles-i szerződés
Hitler által elért megszüntetésével.
Vegyük végül szemügyre egy általánosan hangoztatott vádat, nevezetesen azt,
hogy a kronstadtihoz hasonló akciók
közvetve elszabadíthatták volna
az ellenforradalom erőit. Valóban lehetséges, hogy a forradalom még akkor is
megbukott volna, ha a munkásdemokrácia alapjára helyezkedik, az viszont
biztos, hogy semmivé lett, méghozzá vezetőinek politikája
következtében lett semmivé. Kronstadt vérbe fojtása, a munkások és a
szovjetek demokráciájának szétzúzása - az orosz kommunista párt műve -, a
proletariátus eltávolítása az ipar irányításából és a NEP bevezetése már a
forradalom halálát jelezte.
A polgárháború vége osztotta két alapvető csoportra - a dolgozó tömegekre és
a bürokráciára - a forradalom utáni társadalmat. Ami pedig a szocialista és
internacionalista aspirációit illeti, az orosz forradalom kifulladt:
kifejeződtek és megszilárdultak nacionalista, bürokratikus és
államkapitalista tendenciái.
Erről a kiindulópontról és ezen az alapon
indult el, s mutatkozott meg napról napra világosabban az erkölcsiség
bolsevista elutasításának oly sokat hangoztatott kibontakozása, ami
elvezetett a moszkvai perekig. Nyilvánvalóvá vált a dolgok kérlelhetetlen
belső logikája. A forradalmárok, akik csak szavakban maradtak azok,
gyakorlatilag elvégezték a reakció és az ellenforradalom munkáját, s eközben
szükségképpen hazugságokhoz, rágalmakhoz és hamisításokhoz kellett
folyamodniuk. Az általános hazudozásnak ez a rendszere nem oka, hanem
következménye a bolsevik párt elválásának a szocializmustól és a
proletariátustól.
Hogy igazoljam ezt az állítást, olyan emberek Kronstadtra vonatkozó
tanúvallomásaiból idézek, akikkel Szovjet-Oroszországban találkoztam.
"A kronstadtiak? Teljesen igazuk volt: azért léptek fel, hogy megvédjék a
pétervári munkásokat. Tragikus félreértés volt Lenin és Trockij, részéről,
hogy ahelyett, hogy egyetértettek volna, harcba szálltak velük" - mondta
nekem D. 1932-ben. Párton kívüli munkás volt 1921-ben Pétervárott, én
trockistaként ismertem meg a verknye-uralszki politikai elkülönítőben.
"Mítosz, hogy az 1921-es Kronstadtnak társadalmi szempontból teljesen más
lett volna a lakossága, mint 1917-ben" - mondta nekem a börtönben egy
másik pétervári férfi; ő 1921-ben tagja volt a kommunista ifjúsági
szövetségnek. 1931-ben "decistaként" (
Szapronov "demokratikus centralista"
csoportjának (*) tagjaként) börtönözték be.
(*) Szapronov demokratikus centralista csoportja a bolsevik párton belül
szerveződött. 1919-től kritizálták Lenint azzal, hogy döntéseit csak egy-két
közvetlen kollégájával konzultálva, a Központi bizottságot kihagyva hozza.
(Lenin szerint az erős centralizmust és fegyelmet a polgárháború
kényszerítette ki.) 1927-ben a csoport többi tagját eltávolították a KB-ból.
Alkalmam volt megismerni a kronstadti felkelés egyik leghatékonyabb
résztvevőjét is. Idős hajómérnök volt, 1917-es kommunista, aki aktívan részt
vett a polgárháborúban. Cseka-parancsnok volt egy Volga menti tartományban,
s 1921-ben Kronstadtba került a
Marat (korábban
Petropavlovszk) csatahajó politikai tisztjeként. A leningrádi
börtönben, ahol 1930-ban találkoztam vele, nyolc évet letöltött már a
Szolovjeckij szigeteken.
A küzdelem módszerei
A kronstadti munkások forradalmi célokért kezdtek harcot a bürokrácia
reakciós tendenciái ellen, s tiszta és becsületes módszereket használtak. A
bürokrácia ellenben gyűlöletesen megrágalmazta mozgalmukat, azt állítva,
hogy azt Kozlovszkij tábornok vezeti. A kronstadtiak elvtársak módjára
szerették volna őszintén megtárgyalni a vitás kérdéseket a kormány
képviselőivel. Akciójuknak - először - védekező jellege volt, ezért nem
foglalták el időben a Kronstadttal szemközti parton elhelyezkedő
Oranienbaumot.
A pétervári bürokraták a kezdet kezdetétől használták a túszmódszert,
letartóztatva a kronstadti matrózok, vöröskatonák és munkások Pétervárott
élő családját, mert Kronstadtban lefogtak több komisszárt, de közülük egyet
sem végeztek ki. A túszszedés repülőgépekről szórt röplapok révén jutott a
kronstadtiak tudomására. Rádióválaszukban március 7-én kijelentették, hogy
"nem kívánják utánozni Pétervárt, mivel úgy ítélik meg, hogy ez a
cselekedet, még ha a kétségbeesés és a gyűlölet túlzása vezeti is, minden
szempontból szégyenletes és gyalázatos. A történelem nem ismer hasonló
eljárást." (Izvesztyija, 1921. március 7. Kronstadti Forradalmi
Bizottság) Az új uralkodó klikk jobban megértette a kezdődő társadalmi harc
jelentőségét, az őket a munkásoktól elválasztó osztályantagonizmus
mélységét, mint a kronstadti "lázadók". Itt található a hanyatló
periódusukba érkezett forradalmak tragédiája.
De a kronstadtiaknak, miközben katonai konfliktusba kényszerítették őket,
még mindig volt erejük, hogy megfogalmazzák a "harmadik forradalom"
programját, amely azóta is az eljövendő orosz szocializmus programja.
[5]
Okunk van azt gondolni, hogy tekintettel a proletariátus és a burzsoázia, a
szocializmus és a kapitalizmus 1921 elején Oroszországban és Európában
fennálló erőviszonyaira, az orosz forradalom szocialista továbbviteléért
vívott harc bukásra volt ítélve. Azok között a feltételek között nem
győzhetett a tömegek szocialista programja; nyíltan hirdetett vagy
valamilyen elfajulás (a későbbiekben ténylegesen létrejött elfajulás)
formájában álcázott ellenforradalomnak volt kiszolgáltatva.
Ám az orosz forradalom fejlődésének ez a felfogása az elvek birodalmában a
legkevésbé sem csökkenti a dolgozó tömegek erőfeszítéseinek és programjának
történelmi jelentőségét. Ellenkezőleg. Ez a program az a
kiindulópont, ahol új ciklus kezdődik majd a forradalmi szocialista
fejlődésben. Egy új forradalom voltaképpen nem arról az alapról indul,
ahonnan a megelőző, hanem arról a pontról, ahol az előző volt, mielőtt
halálos csapást mértek rá.
Az orosz forradalom elfajulásának tapasztalata újra a nemzetközi
szocializmus lelkiismeretének előterébe állít egy rendkívül fontos
szociológiai problémát. Mi az oka annak, hogy az orosz forradalomban éppúgy,
mint a két nagy korábbi forradalomban, az angolban és a franciában, az
ellenforradalom belülről győzedelmeskedett a forradalmi erők kimerülésének
pillanatában, méghozzá magának a forradalmi pártnak (igaz, a baloldali
elemeitől "megtisztított" pártnak) a segítségével?
A marxizmus úgy tudja, hogy a szocialista forradalom, ha egyszer
megkezdődött, biztosan és fokozatosan halad előre egészen a szocializmusig,
vagy vereséget szenved a burzsoá restaurációtól.
Az orosz forradalom egészen másképpen veti fel a szocialista forradalom
mechanizmusának kérdését. Ennek a kérdésnek a nemzetközi viták legfontosabb
témájává kell válnia. És ebben a vitában Kronstadt problémája elnyerheti és
el is kell hogy nyerje méltó helyét.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Anton Ciliga:
The Kronstadt Revolt. In: Anarchy. Vol. 1. No 3., 1971.)