A válság kellős közepén
Az elmúlt három évtizedben úgy éreztük, hogy az emberiség által ismert
legnagyobb válság kezdeti szakaszában élünk. Fokozatosan megértettük, hogy
az elmúlt évek borzalmas történéseit is csak e válság tüneteiként érthetjük
meg. A válság nem pusztán egy gazdasági, társadalmi rendszer válsága,
amelyet kiszorít a felváltására többé-kevésbé kész másik, hanem minden
rendszeré, régié és újé egyaránt. Nem kevesebb vált tehát kérdésessé, mint
az ember egész léte a világban.
Ez a teremtmény, az "ember", ez a természet szempontjából a majdnem
felfoghatatlan anomália, s a szellem szempontjából szinte ugyanilyen
felfoghatatlan megtestesülés, ez a talán egyedülálló lény, amelyet mindkét
szempontból lényegénél fogva minden pillanatban katasztrófa fenyeget
kívülről és belülről, s egyre mélyebb válságnak van kitéve, korszakokkal
ezelőtt kezdte el útját, jóval azelőtt, hogy számolni kezdtük az időt.
Földi útjának korszakai alatt egyre nagyobb tempóban növelte azt, amit
szeret "természet feletti uralmának" nevezni, s diadalt diadalra halmozott a
"szellem alkotásaival". De ugyanakkor, ahogy egyik válság a másikat követte,
egyre mélyebben átérezte, hogy mennyire törékeny minden dicsősége; s a
tisztánlátás pillanataiban ráébredt, hogy mindannak ellenére, amit szívesen
nevez "haladásnak", egyáltalán nem a főúton jár, hanem két szakadék között
tapogatózik bizonytalanul egy keskeny ösvényen. Minél súlyosabbá válik a
krízis, annál őszintébb és annál tudatosabban felelős ismeretekre van
szükségünk, mert ugyan cselekedetekre van szükségünk, de csak az a
cselekedet segít túljutnunk a válságon, amely tudásból születik. A nagy
válság idején nem elég a közelmúltba néznünk, hogy közelebb vigyük a jelen
titkát a megoldáshoz. Az út most elért szakaszát a kezdetekkel kell
szembesítenünk, már amennyire a kezdetek képét fel tudjuk idézni.
Mindazon dolgok közül, amelyek hajdan segítették az ember kiemelkedését a
természetből, és amelyek természeti lényként való gyengesége ellenére
segítették fennmaradni, a legfontosabb - még a kifejezetten e célra
létrehozott dolgokból kialakított "technikai világ" megteremtésénél is
fontosabb - az, hogy az emberek szövetkeztek saját fajtájukkal, hogy
védekezzenek és vadásszanak, eleséget gyűjtsenek és dolgozzanak. S tették
ezt oly módon, hogy a kezdet kezdetétől, majd később egyre inkább
többé-kevésbé független lényekként néztek szembe egymással, és így
kommunikáltak, független lényként szólították meg társaikat, és azok is őket.
A "társadalmi" világnak ez az egyszerre kölcsönösen függő és kölcsönösen
független személyekből való megteremtése minőségileg különbözik az állatok
minden hasonló vállalkozásától, ahogy az ember technikai tevékenysége is
minőségileg különbözik az állatok munkájától. A majmok is felhasználnak
egy-egy botot, ha épp találnak, emelőnek, ásónak vagy fegyvernek, de ez csak a
véletlen műve; nem tudnak elképzelni és létrehozni egy eszközt épp így és nem
másként alkotott, önálló léttel rendelkező tárgyként. Ugyanígy sok rovar él
szigorú munkamegosztáson alapuló társadalomban, de épp ez a munkamegosztás
az, ami kizárólagosan megszabja egymáshoz való viszonyukat - mind olyanok,
mintha szerszámok volnának, csak épp saját társadalmuk használja fel őket
"ösztönös" céljai elérésére; nincs improvizáció, nem létezik akár a
legszerényebb mértékű kölcsönös függetlenség sem, lehetetlen "szabadon"
tekintetbe venni egymást, s így nincs személyes kapcsolat sem.
Ahogy az ember sajátos technikai alkotásai a függetlenség átruházását jelentik
a dolgokra, sajátos társadalmi alkotásai a függetlenség átruházását jelentik a
saját fajtájabéliekre. Ennek a sajátosan emberi idioszinkráziának a fényében
kell értelmeznünk az ember útját minden sikerével és kudarcával együtt, s azt
a pontot is, amelyet ezen az úton elértünk, vagyis mély és sajátos válságunkat.
Az emberiség eddigi evolúciójában tehát a fővonal az egyre növekvő személyes
függetlenségen, a kölcsönös elismerésen, s az ezeken alapuló együttműködésen
nyugvó közösségek megteremtése és újrateremtése. Viszonylag nagy bizonyossággal
megállapíthatjuk, hogy mi volt a két legfontosabb lépés, amelyet a korai ember
az emberi társadalom útján megtett. Az első az, hogy az egyes klánon belül
minden egyén - noha a munkamegosztás különlegesen primitív formájában -
sajátos képességeinek megfelelően volt elismerve és hasznosítva; úgyhogy a
klán egyre inkább különböző funkciókat hordozó személyek örökké megújuló
szövetségének jellegét öltötte magára. A második az, hogy a különböző klánok
bizonyos körülmények között összefogtak, hogy együtt szerezzenek élelmet és
viseljenek hadat, s kölcsönös segítségnyújtásukat egyre erősebb gyökerekkel
rendelkező szokásokká és törvényekké szilárdították; úgyhogy mint hajdan az
egyének, most a közösségek esetében is felismerték és elfogadták, hogy
különbözik természetük s különböznek funkcióik. Ahol csak valódi emberi
társadalom alakult ki azóta, az mindig a funkcionális autonómia, a kölcsönös
elismerés és a kölcsönös felelősség alapján jött létre, lett légyen az
individuális vagy közösségi. Ugyanakkor különböző hatalmi központok váltak le
azzal a céllal, hogy megszervezzék és szavatolják a közös rendet és az
összesség biztonságát. A szigorúan vett politikai szféra, az állam a maga
rendőrrendszerével és bürokráciájával azonban mindig ellentétben állt a
funkcionális, organikusan szerveződött társadalommal mint olyannal, a nagy
társadalommal, amely különböző társadalmakból épült fel, a nagy társadalommal,
amelyben az emberek együtt éltek és együtt dolgoztak, versenyeztek egymással
és segítették egymást. Az egyes emberi lény, az egyén, minden nagy és azt
alkotó kis társadalomban, minden kommunában és minden közösségben, minden
nehézség és konfliktus ellenére otthon érezte magát, mint hajdan a klánban,
úgy érezte, elfogadják és megerősítik funkcionális függetlenségében és
felelősségében.
Mindez egyre jobban megváltozott, ahogy a centralisztikus politikai elv maga
alá gyűrte a decentralisztikus társadalmi elvet. A döntő dolog nem is az
volt, hogy az állam, különösen a többé-kevésbé totalitárius formájában,
meggyengítette és fokozatosan felváltotta a szabad egyesüléseket, hanem az,
hogy a politikai elv a maga centralisztikus jellegzetességeivel beszűrődött
az egyesülésekbe, megváltoztatva struktúrájukat és egész belső világukat, és
így egyre növekvő mértékben politizálta a társadalmat. A társadalom
beolvadását az államba felgyorsította az a tény, hogy a modern ipari fejlődés,
s annak rendezett káosza következményeképp, amelybe beletartozik mindenki
harca mindenki ellen a nyersanyagokért és a világpiacon való nagyobb
részesedésért, az államok közötti régi harcokat felváltották a teljes
társadalmak közötti küzdelmek. Az egyes társadalom, mivel fenyegetve
érezte magát, méghozzá nemcsak szomszédai agresszív vágyától, hanem
általában is, nem látott más utat a menekülésre, mint hogy teljesen alávesse
magát a központosított hatalom elvének; s ezt tegye meg vezérlő elvévé a
demokratikus társadalmi formákban épp úgy, mint a totalitáriusokban. Az
egyetlen fontos dolog mindenütt a hatalom aprólékos megszervezése, a
jelszavaknak való feltétlen engedelmesség, az egész társadalom átitatódása
az állam valódi vagy feltételezett érdekeivel. Ezt egy belső fejlődés
kíséri. A modern élet szörnyű zavarodottságában, amit épp csak elleplez a
gazdaság és az államapparátus megbízható működése, az egyén kétségbeesetten
csügg a közösségen. A kis társadalom, amelybe beágyazódik, nem tud segíteni
rajta, úgy hiszi, csak a nagy kollektivitások tudják ezt megtenni, és
készségesen, túlságosan is készségesen hagyja magát megfosztani egyéni
felelősségétől; csak engedelmeskedni akar. És a legnagyobb érték - az ember
és ember közötti élet - elvész ebben a folyamatban; az autonóm kapcsolatok
értelmetlenné válnak, a személyes kapcsolatok elsorvadnak, s az ember
szelleme elszegődik funkcionáriusnak. A személyes egyéni lény már nem egy
társadalmi test élő tagja, hanem csavarrá válik a "kollektív" gépezetben.
Ahogy degenerálódott technológiája következtében az ember elveszíti a jó
munka érzését és arányérzékét, ugyanúgy lealacsonyító társadalmi élete miatt
elveszíti a közösségérzetet, épp akkor, amikor annyira el van telve azzal
az illúzióval, hogy a közösségének való teljes odaadásban él.
Egy ilyen válságból nem lehet úgy kikerülni, hogy megpróbáljuk visszaküzdeni
magunkat az útnak egy korábbi szakaszába, csak azt tehetjük, hogy
megpróbálunk úrrá lenni a problémákon anélkül, hogy kisebbítenénk őket. Nem
fordulhatunk vissza, előre kell mennünk. De csak akkor mehetünk előre, ha
tudjuk, hogy hová akarunk jutni.
Nyilvánvalóan azzal kell kezdenünk, hogy
létfontosságú békét teremtünk, amely megszünteti a politikai elv uralmát a
társadalmi elv fölött. Ez az elsődleges cél viszont nem érhető el a
politikai szerveződés eszközeivel, csak és kizárólag az emberek szilárd
akaratával, hogy együtt műveljék és hasznosítsák planétánk területeit és
nyersanyagait, és kormányozzák lakóit. Ezen a ponton azonban minden
korábbinál nagyobb veszély fenyeget bennünket, a hatalom gigantikus
centralizációjának veszélye, amely beborítja az egész földgolyót és elnyel
minden szabad közösséget. Minden azon múlik, hogy ne engedjük át a politikai
elvnek a földgolyó irányításának munkáját.
Közös irányítás csak a szocialista irányítás lehet. Ám ha a mai ember számára
az a fatális kérdés, hogy el tudja-e kötelezni magát egy közös szocialista
gazdaság mellett, s fel tudja-e készíteni magát erre, akkor a kérdés lényege
magának a szocializmusnak a milyenségében áll: milyen fajta szocializmus
égisze alatt jöhet létre - ha egyáltalán létre jöhet - a közös emberi
gazdaság?
Az általunk használt fogalmak itt homályosabbak, mint bárhol másutt. Az
emberek azt mondják például, hogy a szocializmus az, ha a termelőeszközök
ellenőrzése a tulajdonosok kezéből a közösségek kezébe kerül; de viszont
minden attól függ, hogy mit értünk "közösségeken". Ha az, amit általában
"államnak" nevezünk, azaz egy olyan intézmény, amelyben egy gyakorlatilag
szervezetlen tömeg megengedi, hogy ügyeit - mint mondják - "képviselet"
révén intézzék, akkor egy szocialista társadalomban a fő változás a
következő lesz: a munkások úgy fogják érezni, hogy a hatalom birtokosai
képviselik őket. De mi a képviselet? Nem az-e modern társadalmunk legnagyobb
baja, hogy mindenki hagyja, hogy
ad libitum képviseljék? S egy
"szocialista" társadalomban vajon nem az történik-e, hogy a passzív
politikai képviselet tetejébe kialakul egy passzív gazdasági képviselet is,
úgyhogy mivel mindenki hagyja, hogy mindenki más képviselje, a gyakorlatilag
korlátlan képviselethez, s ezzel a gyakorlatilag korlátlan központi
hatalomfelhalmozás uralmához jutunk? De minél inkább engedi egy emberi
csoport, hogy közös ügyei igazgatásában képviseljék, s minél inkább hagyja,
hogy ez a képviselet külső legyen, annál jobban lecsökken benne a közösségi
élet, annál szegényesebb lesz közösségként. Mert a közösség - nem a primitív,
hanem a modern ember számára lehetséges és megfelelő közösség - annak közös
és aktív irányításában nyilvánul meg, ami közös ügye, s enélkül nem
létezhet.
Minden történelem elsődleges vágya az emberek eredeti közössége - eredeti,
mert közösség
mindenben. Az a közösség, amelyik nem az együtt élő és
együtt dolgozó nagy és kis csoportok tényleges és közösségi életén alapul, s
ezek kölcsönös kapcsolatán, koholt és hamis. Ezért minden attól függ, hogy
vajon az a kollektivitás, amelynek a kezébe kerül a termelőeszközök
ellenőrzése, megkönnyíti-e és előmozdítja-e saját struktúrájában és minden
intézményében az őt alkotó különböző csoportok igazi közös életét, hogy ezek
a csoportok válnak-e a termelési folyamatok középpontjává, tehát hogy a
tömegek úgy vannak-e különböző szervezeteikben (a különböző "közösségekben")
megszervezve, hogy olyan hatalmasak legyenek, amilyen hatalmasak csak
lehetnek az ember közös gazdaságának körülményei között, tehát hogy a
központi képviselet annyira jut-e csak érvényre, amennyire a dolgok új
rendje óhatatlanul megköveteli? Az elkerülhetetlen kérdés tehát nem
alapvetően vagy-vagy formájú, hanem csak egy állandóan megújítandó
demarkációs vonal helyes meghúzásának kérdése, egy olyan ezerszeres
demarkációs rendszeré, amelynek a szükségképpen centralizálandó és a
szabadon működtethető szférák, a kormányzás mértéke és az autonómia mértéke,
az egység törvénye és a közösség követelményei közé kell kerülnie. A
centrális hatalom pusztításainak folyvást kitett közösségi igények
lankadatlan vizsgálata,
az igazi határok őrzése, amely határok
állandóan változnak a történelmi körülmények változásának megfelelően - ez
volna az emberiség spirituális lelkiismeretének, egy példátlan jellegű
legfelsőbb bíróságnak, egy élő eszme igaz és helyes képviseletének a
feladata.
Platón "őrei" várnak itt új megtestesülésre.
Egy eszme képviselete, s nem egy merev elvé; egy olyan élő formáé, amely e
föld mindennapjainak anyagában akar megformálódni. A közösséget nem szabad
elvvé tenni, annak is mindig egy szituáció, s nem egy elv kielégítésének
kell lennie. Egy közösség megvalósítása, mint egy eszme megvalósítása sem
történhet meg egyszer s mindenkorra; mindig a pillanat válasza kell hogy
legyen a pillanat kérdésére, se több, se kevesebb.
Lényegbevágó jelentése érdekében ezért a közösség eszméjét meg kell őrizni a
szentimentalizmus avagy érzelgősség minden fertőzésétől. A közösség sohasem
a lélek puszta beállítódása, és ha érzés, akkor egy átérzett belső hajlam. A
közösség egy közösen vitt élet belső diszpozíciója vagy alkata, egy olyan
életé, amely ismeri és magába foglalja a "kemény számítást", szemben álló
"esélyt", s az "aggodalom" váratlan rohamát. A szenvedés közössége, s csakis
emiatt a lélek közössége; a kemény munka közössége, s csakis emiatt a
megváltás közössége. Még a vallásos közösségek is, amelyek a lelket nevezik
uruknak, és a megváltást az ígéret földjének, csak akkor közösségek, ha
urukat és istenüket az egyszerű, köznapi, átlagos valóságban szolgálják, egy
olyan valóságban, amelyet nem választottak, hanem amely épp olyanként és nem
másként adatott nekik; csak akkor közösségek, ha ennek az ember nem járta
órának a bozótján át készítik elő az ígéret földjére vezető utat. Nem a
"művek" számítanak, hanem a hit munkája. A hit közössége csak akkor létezik
igazán, ha a munka közössége.
A közösség valódi lényege abban a - nyilvánvaló vagy rejtett - tényben
található, hogy van egy centruma. Egy közösség valódi kezdete az, amikor
tagjainak közös kapcsolatuk van a centrummal, mégpedig olyan, amely maga
alá rendel minden más kapcsolatot; a kört a sugarai jellemzik, nem a
kerületén lévő pontok. És a centrum eredetiségét nem lehet felismerni,
hacsak nem valami isteni fény számára áttetsző dologként ismerik fel. Mindez
igaz, de minél evilágibb, kreatúraszerűbb, és szolgálóbb a centrum, annál
valódibb és áttetszőbb lesz. Itt lép be a "szociális" elem. Nem valami
elkülönült dologként, hanem mint az a mindent átható birodalom, ahol az
ember kiállja a próbát; és itt bizonyosodik be a centrum igazsága. Az
őskeresztények nem voltak elégedettek azzal a közösséggel, amely körülöttük
vagy akár a világon túl létezett, és ezért kimentek a sivatagba, hogy ne
legyen más közösség, csak az istennel való közösség, és ne legyen többé
zavaró világ. De megmutatkozott, hogy isten nem kívánja, hogy az ember
egyedül legyen vele; s a testvériség a remete szent impotenciáján túl jön
létre.
Szent Ferenc végül - túllépve
Szent Benedeken - az összes
teremtménnyel szövetségre lépett.
Egy közösséget ugyanakkor nem kell "megalapítani". Amikor a történelmi
végzet egy nyájba terelt egy embercsoportot, mindig lehetőség támadt arra,
hogy igazi közösség alakuljon ki; és nem kellett a város istenségének
középütt oltárt emelni, amikor a városlakók tudták, hogy a Név Nélküli körül
és által egyesülnek. Jelen volt már az eleven, folytonosan megújuló együvé
tartozás, s a kapcsolatok közvetlenségén kívül semmi mást nem kellett
erősíteni. A legszerencsésebb eseteken a közös ügyeket nem képviselők révén,
hanem közösen gondolták át és döntötték el a gyűléseken, a piactéren; az
együttesen átérzett egység áthatott minden személyes érintkezést. A közösség
felett ott függhetett a magányosság veszélye, de a közösségi szellem előzte;
mert ez a szellem itt úgy virágzott, mint sehol másutt, s ablakot tört
magának a keskeny falakon, tágas kilátást nyitva a népekre, az emberiségre,
a világra.
Mindez - mondhatják - visszahozhatatlanul és örökre elveszett. A modern
városnak nincs agórája és a modern embernek nincs ideje megbeszélésekre -
ezektől nagyon jól mentesítik választott képviselői. A szervezetek formáinak
és számának nyomása lerombolt minden igazi együttlétet. A munka másfajta
személyes kapcsolatokat kovácsol, mint a szabadidő, a sport megint másokat,
mint a politika, a nap világosan fel van osztva, és fel van osztva a lélek
is. Ezek a kapcsolatok materiálisak, bár együtt követjük közös érdekeinket
és közös hajlamainkat, nincs szükségünk "közvetlenségre". A kollektivitás
nem valami meleg, baráti együttlét, hanem a romantikus képzelgések játékával
szemben ellenséges gazdasági és politikai erők nagy összekapcsolódása, amely
csak mennyiségi fogalmakban érthető, tettekben és hatásokban fejeződik ki,
olyan dolog, amelyhez az egyénnek mindenfajta intimitás nélkül kell
tartoznia, viszont örökké tudatában kell lennie energikus hozzájárulásának.
Minden olyan "uniónak", amelyik ellenáll az események szükségszerű
trendjének, el kell tűnnie. Itt van persze még a család, amely mint
háztartási közösség látszólag megköveteli és garantálja a közösségi élet
egy morzsáját; de ez is vagy egy közös célra szervezett egyesülésként fog
kikerülni abból a válságból, amelyben van, vagy pedig el fog tűnni.
A helyes premisszák és hamis konklúziók itt felvonultatott egyvelegével
szembesülve én a kommuna újjászületése mellett foglalok állást. Újjászületése
és nem visszahozása mellett. Valójában visszahozni nem is lehet, bár néha
azt gondolom, hogy a segítőkész szomszédi viszony minden kis megnyilvánulása
a társasházakban, a melegebb bajtársiasság minden hulláma, amely még a
legtökéletesebben "racionalizált" gyár szélcsendjét és békéjét is megborzolja,
hozzáad valamit a világ közösségtartalmához; és bár egy jól kialakított
falusi kommuna néha valóságosabbnak látszik előttem, mint egy parlament, nem
állítható vissza. Mégis úgy látom, hogy az emberi faj sorsa attól függ, hogy
sikerül-e újjászületnie a kommunának a küszöbön álló társadalmi átalakulás
"vizéből és szelleméből". Az organikus népközösség - és csak az ilyen
népközösségek képesek összekapcsolódni, hogy formás és artikulált emberi
fajt alkossanak - tehát sohasem egyénekből, hanem kicsi és még kisebb
közösségekből épül fel; egy nemzet annyiban közösség, amennyiben közösségek
közössége. Ha a család nem jut ki abból a válságból, amely minden jel szerint
a szétesés szélére sodorta - méghozzá megtisztulva és megújulva -, akkor az
állam emberi generációk testével etetett gépezet lesz csupán. Az a közösség,
amely képes lenne egy ilyen megújulásra, csak maradványként létezik. Ha
ennek újjászületéséről beszélek, nem egy tartós, hanem egy megváltozott
világhelyzetre gondolok. Az új kommunákon - ugyanúgy új szövetkezeteknek is
nevezhetném őket - egy megváltozott gazdaság alanyait értem: azokat a
kollektívákat, amelyeknek a kezébe kell hogy kerüljön a termelőeszközök
ellenőrzése. Ismét hangsúlyozom: minden attól függ, hogy készen állnak-e
majd.
Az, hogy mennyi gazdasági és politikai autonómiát kell kapniuk - hisz
szükségképp politikai és gazdasági egységek is lesznek egyidejűleg -,
technikai kérdés, melyet újra és újra fel kell tenni és meg kell válaszolni.
De nem technikai szinten kell feltenni és megválaszolni, hanem annak
tudatában, hogy egy közösség belső hatalma összefügg külső hatalmával. A
centralizmus és a decentralizáció közötti viszony - mint láttuk - olyan
probléma, amelyet nem lehet elvileg megközelíteni, hanem - mint mindent,
aminek egy elv és a valóság közötti kapcsolathoz van köze - csak a
legnagyobb szellemi óvatossággal, a köztük levő helyes arány állandó és
fáradhatatlan ellenőrzésével és mérlegelésével. Centralizálás - de csak
annyi, amennyi az adott hely és idő körülményei között elengedhetetlen. És
ha a demarkációs vonalak meghúzásáért és újrahúzásáért felelős hatalmak
ébren tartják lelkiismeretüket, akkor a hatalmi piramis alapja és csúcsa
közötti viszony nagyon másmilyen lesz, mint amilyen most, még a magukat
kommunistának, azaz a közösségért harcolónak nevező országokban is. Lesz
egyfajta képviseleti rendszer abban a társadalmi struktúrában is, amelyre
gondolok, de nem a választók alaktalan tömegeinek álképviselőiből fog állni,
mint most, hanem a kommunák életében és munkájában jól kipróbált
képviselőkből. A képviseltek nem üres absztrakciók, pártprogramok puszta
frazeológiája révén kötődnek majd képviselőikhez, mint most, hanem konkrétan,
a közös cselekvésen és a közös tapasztalaton keresztül.
A lényeges dolog azonban az, hogy a közösségépítés folyamatának végig kell
futnia a kommunák egymás közötti kapcsolatain is. Csak egy közösségekből
álló közösség érdemli meg a népközösség nevet.
Az a kép, amelyet itt sietősen felvázoltam, kétségkívül az "utópikus
szocializmus" dokumentumai közt fog heverni, míg a vihar újra felszínre nem
hozza. Nem hiszek az új formával való "viselősség" marxi elgondolásában, és
nem hiszek a forradalom méhéből való szűzszületés bakunyini elképzelésében
sem. Hiszek ellenben abban, hogy a kreatív órában összetalálkozik az eszme
és a sors.
Egy kísérlet, amely nem vallott kudarcot
A fejlett kapitalizmus korszaka szétzúzta a társadalom szerkezetét. Az
ezt megelőző társadalom különböző társadalmak sokaságából állt: bonyolult
volt és plurális struktúrájú. Ez adta különleges társadalmi elevenségét és
ez tette képessé arra, hogy ellenálljon a forradalom előtti központosított
állam totalitárius tendenciáinak, bár sok elem nagyon meggyöngült autonóm
létezésében. Ezt az ellenállást törte meg a francia forradalom politikája,
amely az összes szabad társulás speciális jogai ellen irányult. Ezután vált
sikeressé a centralizmus a maga új, kapitalista formájában ott, ahol a régi
csődöt mondott: a társadalom atomizálásában. A kapitalizmus, ellenőrzése
alatt tartva a gépeket, s rajtuk keresztül az egész társadalmat, csak
egyénekkel akar foglalkozni, s a modern állam azzal, hogy fokozatosan
megfosztja a csoportokat autonómiájuktól, segíti és bujtogatja. Azok a
harcos szervezetek, amelyeket a proletariátus a kapitalizmus ellen
létrehozott: a szakszervezetek a gazdasági és a párt a politikai szférában,
a dolgok természeténél fogva képtelenek meggátolni a bomlás folyamatát, mert
nem tudnak közel férkőzni magának a társadalomnak az életéhez, és ennek
alapjaihoz, a termeléshez és a fogyasztáshoz. Nem képes megváltoztatni a
társadalmi struktúrát a tőke átruházása sem az államra, még ott sem, ahol az
állam létrehozza a kötelező társulások hálózatát, amelyek, minthogy nincs
autonóm életük, alkalmatlanok arra, hogy egy új szocialista társadalom
sejtjeivé váljanak.
Ebből a szempontból a szövetkezeti mozgalom lényege abban lelhető fel, hogy
a társadalom a strukturális megújhodással megpróbál egy új
consociatio
consociationumot létrehozni, megpróbálja a belső társadalmi kapcsolatok
új tektonikus formáját újra elsajátítani. Mint rámutattam, alapvetően hibás
ezt a trendet romantikusnak vagy utópikusnak tekinteni pusztán azért, mert
korai szakaszában voltak benne romantikus reminiszcenciák és utópikus
fantáziák. A lényeget illetően teljes egészében időszerű és konstruktív;
azaz olyan változásokat céloz meg, amelyek az adott körülmények között a
rendelkezésre álló eszközökkel elérhetők. Pszichológiai szempontból pedig az
egyik örök emberi szükségletre épül, még akkor is, ha ezt a szükségletet
gyakran erőszakkal elnyomták, vagy érzékelhetetlenné tették: ez pedig az
embernek az a szükséglete, hogy saját házát egy nagyobb, mindent átfogó
építmény részének érezze, amelyben otthon van, hogy azt érezze, hogy a többi
lakó, akikkel együtt él és dolgozik, mind elismerik és jóváhagyják egyéni
létezését. Ezt a szükségletet önmagában egy olyan egyesülés nem képes
kielégíteni, amely csak a nézetek és a vágyak közösségén alapul; az egyetlen
dolog, amely révén ez elérhető, a közösségi élet érdekében létrehozott
egyesülés. Itt azonban a termelés vagy a fogyasztás szövetkezeti szervezete
- mindkettő a maga módján - alkalmatlannak bizonyul, mert mindkettő csak
bizonyos pontján érinti az egyént, és nem önti formába tényleges életét.
Pusztán részleges vagy funkcionális jellegüknél fogva az ilyen szervezetek
mind alkalmatlanok arra, hogy egy új társadalom sejtjeként működjenek. E két
részleges forma erőteljes fejlődésen ment keresztül, de a fogyasztói
szövetkezetek csupán erősen bürokratikus formákban, a termelőszövetkezetek
pedig erősen specializált formákban alakultak ki. Ma kevésbé tudják átfogni
a társadalom egész életét, mint valaha. Ennek a ténynek a felismerése vezet
a szintetikus formához, a teljes szövetkezethez. Ebben az irányban messze
a leghatékonyabb erőfeszítés a falusi kommuna, ahol a közösségi élet a
termelés és a fogyasztás ötvözetén alapul, ahol a termelés nem kizárólag
földművelésként értendő, hanem a földművelés, az ipar és a kézművesség
organikus egységeként.
Az utolsó százötven évben ismételten megkíséreltek Európában és Amerikában
is ilyenfajta falusi telepeket létrehozni. Ezek vagy kommunisztikusak, vagy
szűkebb értelemben szövetkezetiek voltak - ám e kísérletek többnyire
kudarcot vallottak. Itt természetesen nem foglalkozom az egyébként sikeres
"társadalmi-gazdasági szervezetekkel, amelyeket az állami és félig állami
intézmények a falusi viszonyok javítása céljából vesznek igénybe". (
Infield,
Co-operative Communities at Work, 63. o.) A "kudarc" minősítést nem
pusztán azokra a településekre vagy településkísérletekre alkalmazom,
amelyek hosszabb-rövidebb fennállás után teljesen felbomlottak vagy
kapitalista formát öltöttek, s így átmentek az ellenség táborába, hanem
azokra is, amelyek fenntartották magukat, de elszigeteltségben. Mert az
új falusi kommunák igazi, tényleges strukturális feladata
föderációjukkal
kezdődik, vagyis azzal, hogy ugyanazon elv alapján egyesülnek, amely belső
struktúrájukban működik. Idáig sehol se fejlődtek a dolgok. Még ahol létezik
is valamiféle föderatív unió, mint a kanadai Duchoborcoknál, a föderáció
maga változatlanul elszigetelt, s nem fejt ki nevelő hatást, és nem vonzza a
társadalmat mint egészet, ami azzal az eredménnyel jár, hogy a feladat nem
jutott túl kezdetén, s következésképp nem beszélhetünk szocialista értelemben
vett sikerről. Figyelemre méltó, hogy
Kropotkin ebben a két elemben - a
települések egymástól és a társadalom többi részétől való elszigeteltségében
- látta még köznapi értelemben vett kudarcuk tényleges okát is.
A szocialista feladatot csak oly mértékben lehet elvégzettnek tekinteni,
amennyiben az új falusi kommuna, amely kombinálja a termelés különböző
formáit, és egyesíti a termelést és a fogyasztást, strukturális hatást
gyakorol az amorf városi társadalomra. A hatás teljes egészében csak akkor
és olyan mértékben válik érzékelhetővé, amikor és amennyiben a további
technológiai fejlemények megkönnyítik, sőt ténylegesen megkövetelik az ipar
decentralizációját. De a modern kommunális falunak már most is van bizonyos
rejtett átható ereje, és ez átterjedhet esetleg a városokra. Újra
hangsúlyoznunk kell, hogy ez a tendencia konstruktív és időszerű: utópikus
és romantikus dolog volna, ha le akarnók rombolni a városokat, ahogy
utópikus és romantikus dolog volt, hogy szét akarták törni a gépeket; de
megkísérelni a város organikus átformálását a technológiai fejleményekkel
szoros összhangban, és kisebb egységekből felépülő együttessé változtatni
őket, konstruktív és időszerű dolog. Ebben a tekintetben számos országban
láthatunk jelentős kezdeteket.
Ahogy elnézem a történelmet és a jelenkort, csupán egyetlen kísérletet látok
egy teljes szövetkezet megteremtésére, amelyik igazolja, hogy sikerről
beszéljünk a szó szocialista értelmében: ez pedig a zsidó falusi kommuna a
maga különböző formáiban, ahogy Palesztinában fellelhető. Nem vitás, hogy ez
is súlyos problémákkal néz szembe a belső kapcsolatok, a föderáció és az
össztársadalmi hatás szférájában, de egyedül ez bizonyította be
életképességét mindhárom szférában. A kommunális települések történetében
sehol másutt nem találkozunk az adott embercsoportnak legjobban megfelelő
közösségi életforma ilyen fáradhatatlan keresésével, sehol sem látjuk ezt a
folyamatos próbálkozást és újrapróbálkozást, ezt az állandó haladást és
továbbhaladást, ezt a kritikus tudatot, az új hajtásoknak ezt az állandó
sarjadását ugyanarról a tőről és ugyanabból a teremtő impulzusból. Sehol
másutt nem tapasztaljuk, hogy ilyen éberen figyelik problémáikat, hogy
állandóan szembenéznek velük, s ezt a szilárd akaratot, hogy megbirkózzanak
velük, nem tapasztaljuk ezt a fáradhatatlan harcot - amely különben ritkán
fejeződik ki szavakban - a problémák legyőzéséért. Itt és csak itt találjuk
meg az önismeret alakuló közösségi orgánumait, amelyek hihetetlen
érzékenysége folyton kétségbeesésbe kergeti tagjaikat. De olyan kétségbeesés
ez, amely csak azért rombolja le a vágyteljesítő gondolkodást, hogy nagyobb
reményt ültessen a helyébe, amely már nem az emocionalizmuson, hanem a
valódi munkán alapul. A legjózanabb áttekintés és értékelés alapján is csak
azt mondhatjuk tehát, hogy a részleges kudarcok világában ezen az egyetlen
egy helyen felfedezhetünk valamit, ami nem kudarc, méghozzá jelzésértékűen
nem az.
Milyen okai vannak ennek? Jobban nem is ismerhetnénk meg e szövetkezeti
kolonizáció sajátos jellegét, mint épp ezeknek az okoknak a feltárásával.
Ezeknek az okoknak az egyik elemére többször rámutattak már. Ez pedig az,
hogy a palesztinai zsidó falusi kommuna nem egy doktrínának, hanem egy
helyzetnek köszönheti létét, egy helyzet szükségleteinek, nyomásának
és követelményeinek. A "Kvuza" vagy falusi közösség létrehozásakor az
elsődleges nem az ideológia volt, hanem a munka. Ez kétségkívül így van, egy
megszorítással. Igaz, a lényeg az volt, hogy együttműködve oldjanak meg
bizonyos munka- és építkezési problémákat, amelyeket a palesztin valóság
kényszerített a telepesekre. Amit a dolgok természeténél fogva az egyének
konglomerátuma nem oldhatott meg, sőt meg sem próbálhatott megoldani, lévén
a dolgok olyanok, amilyenek, a kollektíva megpróbálhatott, és sikerrel meg
is oldott. De amit "ideológiának" neveznek - magam jobban szeretem a régi,
de tündöklő "ideál" szót -, nem olyasmi volt, amit később tettek hozzá a
dologhoz, ami igazolhatta a bevégzett tényeket. Az első palesztinai kommunák
tagjainak lelkében az ideális motívumok közt furcsán keveredtek az orosz
artyel emlékei, az úgynevezett "utópikus" szocialisták olvasásából
hátramaradt benyomások, s a Biblia társadalmi igazságosságról szóló
tanításainak félig öntudatlan utóhatásai. A lényeg az, hogy ez az ideális
motívum laza és hajlékony maradt szinte minden tekintetben. Az emberek
többféle álmot álmodtak a jövőről: egy új, átfogóbb családformát láttak
maguk előtt; magukban a munkásmozgalom előfutárait, az új társadalom
prototípusát képviselő szocializmus megvalósulásának közvetlen eszközeit
látták, céljuk egy újfajta ember és egy új világ megteremtése volt. De
mindebből semmi sem keményedett száraz programmá. Ezek az emberek nem vittek
magukkal tervet - a szövetkezeti települések történetében mindig mások
vittek tervet -, amelyet a konkrét helyzet csak kitölthetett, de nem
módosíthatott; itt az ideál ösztönzést adott, de nem volt dogma, stimulált,
de nem diktált.
Még fontosabb az, hogy a palesztinai helyzet mögött, amely megteremtette a
munka és az építkezés feladatait, ott volt egy olyan nép történelmi
szituációja, amelyre óriási külső válság szakadt, s amely erre nagy belső
változással válaszolt. Továbbá a történelmi helyzet felszínre hozott egy
elitet - a "chaluzim"-okat, a pionírokat -, akik a legkülönbözőbb
néposztályokból jöttek, és ezért osztály felettiek voltak. Az az életforma,
amely megfelelt ennek az elitnek, a falusi kommuna volt, s ezen nem egyetlen
hangjegyet, hanem egy egész skálát értek, amely a "kölcsönös segélynyújtás"
szociális struktúrájától magáig a kommunáig terjedt. Ez a forma volt a
legalkalmasabb a központi chaluzim céljainak megvalósítására, és egyben ez
volt az, amelyben a társadalmi ideál a valóságban is befolyásolhatta a
nemzeti eszmét. Ahogy a történelmi körülmények megmutatták, lehetetlen volt,
hogy ez az elit, és az általa kedvelt életforma statikussá vagy
elszigeteltté váljék; minden feladata, minden, amit tett, egész úttörő
szelleme vonzásközponttá és centrális befolyásolóvá tette. A pionírszellem
(chaluziuth) minden részében összefügg egy új és átalakult nemzeti közösség
kialakulásával; ha önállósult volna, abban a pillanatban elveszítette volna
lelkét. A falusi kommuna mint a kialakuló társadalom magva, óriási vonzerőt
gyakorolt a kialakulását kívánó emberekre, s nemcsak barátait és társait
nevelte valódi közösségi életre, hanem a társadalmi perifériára is formáló
strukturális hatást gyakorolt. A történelem dinamikája határozta meg a
falusi kommuna és a társadalom kapcsolatának dinamikus jellegét.
Ez a jelleg számottevően csökkent, amikor a külvilág válságának tempója úgy
felgyorsult, s tünetei oly drasztikussá váltak, hogy a belső változások nem
tudtak lépést tartani velük. Ahogy Palesztina az alija - hazatérés -
kizárólagos földjéből a bevándorlók országává vált, egyfajta kvázichaluziuth
jött létre a valódi chaluziuth mellett. A kommuna hatása nem szűnt meg, de
nevelőereje nem alkalmazkodott a nagyon másfajta emberanyag beáramlásához,
és ennek az anyagnak időnként sikerült befolyásolnia a közösség tónusát.
Egyidejűleg megváltoztak a kommuna és a társadalom kapcsolatai. Ahogy a
társadalom szerkezete megváltozott, egyre többet semlegesített a
gyújtópontban lévő sejtek átalakító hatásából, sőt maga kezdett hatást
gyakorolni ezekre a sejtekre - ami első pillantásra nem volt mindig
észrevehető, ma azonban teljesen nyilvánvaló -, megragadva és magához
hasonlítva bennük bizonyos lényegi elemeket.
A népek, különösen a magukat valamilyen történelmi válság közepén találó
népek életében döntő jelentőségű, hogy kialakulnak-e valódi elitjeik (ami
azt jelenti, hogy olyan elitek, amelyek nem bitorolják központi
funkciójukat, hanem elhivatottak arra); hogy ezek az elitek hűek maradnak-e
a társadalom iránti kötelességeikhez, a társadalommal, s nem magukkal
alakítanak-e ki kapcsolatot; s végül hogy van-e erejük feladatuknak
megfelelően újra feltölteni és megújítani magukat. A palesztinai zsidó
települések történelmi végzete életre hívta a chaluzimot, s ez társadalmi
elemi formáját a falusi kommunában találta meg. Ugyanennek a végzetnek egy
másik hulláma hozta felszínre a kvázichaluzimmal együtt a valódi chaluzim
elit problémáját. Olyan problémát okozott, amely latensen mindig a felszínre
bukkanásra várt. Egyelőre nem sikerült még leküzdeniük, és mégis le kell
küzdeniük, mielőtt feladatuk következő szakaszához érnek. A belső feszültség
azok között, akik a közösségért való felelősség
teljes egészét a vállukra
veszik, s azok között, akik valamiképp kitérnek ez elől, csak nagyon mély
szinten oldható meg.
Az a pont, ahol a probléma felmerül, nem az egyén viszonya az eszméhez, nem
is az egyén viszonya a közösséghez vagy a munkához; ezeken a pontokon még a
kvázichaluzimok is összeszedik magukat, s többé-kevésbé megteszik, amit
várnak tőlük. Az a pont, ahol a probléma felmerül, s ahol az emberek könnyen
elcsúsznak, embertársaikkal való kapcsolatuk. Ezen a kérdésen nem az
intimitás akkoriban sokat tárgyalt kérdését értem, hogy tudniillik az
intimitás a kicsiben létezik, de elvész a nagy Kvuzában; valami olyasmire
gondolok, aminek az égvilágon semmi köze sincs a kommuna méretéhez. Ez
egyáltalán nem az intimitás kérdése. Az intimitás megjelenik, amikor meg
kell jelennie, ha pedig hiányzik, nincs mit tenni. A kérdés inkább a
nyitottság kérdése. Egy valódi közösségnek nem kell olyan emberekből állnia,
akik örökké együtt vannak; de olyan emberekből kell állnia, akik épp azért,
mert bajtársak, kölcsönösen hozzáférhetők, s készen állnak egymás számára.
Egy valódi közösség olyan, hogy létének minden pontján legalábbis
potenciálisan rendelkezik a közösség egész karakterével. Egy közösség belső
kérdései így valójában a közösség valódiságával, és így belső erejével és
stabilitásával kapcsolatos kérdések. Azok az emberek, akik létrehozták
Palesztinában a zsidó kommunákat, ösztönösen tudták ezt; de ez az ösztön
mintha már nem volna olyan általános és olyan éber, mint volt. Mégis, ezen a
nagyon fontos területen találjuk meg azt a könyörtelenül világosan látó
kollektív önmegfigyelést és önkritikát, amelyre már felhívtam a figyelmet.
De hogy helyesen értsük és értékeljük, együtt kell látnunk ezt azzal a
meghökkentően pozitív kapcsolattal - ami egy szabályos hittel ér fel -,
amely ezeket az embereket kommunájuk legbelső létével összefűzi. A két dolog
ugyanannak a szellemi világnak a két oldala, s egyik sem érthető a másik
nélkül.
Annak érdekében, hogy e palesztinai zsidó közösségi települések sikerének
okait kellően elevenné tegyem, származásuk nem doktriner jellegével kezdem.
Ez a jelleg minden lényeges ponton meghatározta fejlődésüket is. Új formák
és új közbülső formák ágaztak ki folyamatosan, teljes szabadságban.
Mindegyik sajátos társadalmi és szellemi szükségletekből nőtt ki, amint ezek
nyilvánvalóvá váltak - teljesen szabadon, s mindegyik megteremtette már
kezdeti stádiumaiban a saját ideológiáját - teljes szabadságban; mindegyik
küzdött azért, hogy népszerűsítse magát, elterjedjen és létrehozza a neki
megfelelő szférát - mindegyik teljes szabadságban. A különböző formák
bajnokainak megvolt a maguk mondanivalója, az egyes formák elleni és
melletti érveket őszintén és hevesen megvitatták, de mindig azon az alapon,
amelyet mindenki magától értetődőnek tekintett: a közös cél és a közös
feladat alapján, és mindegyik forma elismerte a többi viszonylagos
létjogosultságát speciális funkciójában. Mindez egyedülálló a kooperatív
települések történetében. Mi több: amennyire látom, a szocialista mozgalom
történetében sehol sem engedték az emberek olyan mélyen érvényesülni a
differenciálódás folyamatát és kívánták mégis annyira megőrizni az
integráció elvét.
A különböző formák és közbülső formák, amelyek ilyen módon különböző
időpontokban és különböző helyzetekben létrejöttek, különböző társadalmi
alakzatokat képviseltek. Az őket építő emberek általában tudatában voltak
ennek, s azoknak a sajátos társadalmi és szellemi szükségleteknek is,
amelyek kiváltották őket. Nem voltak ugyanennyire tudatában annak, hogy a
különböző formák különböző emberi típusoknak felelnek meg, és ahogy az új
formák az eredeti Kvuzából ágaztak ki, az új típusok is az eredeti chaluz
típus kiágazásai, s mindegyiknek megvan a maga sajátos létmódja, és
mindegyik sajátos megvalósulási formát követel. Többnyire gazdasági és más
effajta külső tényezők indítottak egyes embereket arra, hogy szakítsanak egy
formával, és egy másikhoz csatlakozzanak. Lényegében azonban az történt,
hogy mindegyik típus a maga sajátosságainak a társadalmi realizálását
kereste ebben a sajátos formában, és azt lényegében meg is találta. És
nemcsak az egyes formák alapultak egy meghatározott típuson, hanem maga a
forma is alakította és folyton továbbalakította a típust. Az volt és maradt
a szándéka, hogy kialakítsa; az egyes formák alkata, szervezete és nevelési
rendszere - mindegy, hogy mennyire tudatosan vagy öntudatlanul - ennek a
célnak a szolgálatában állt. Így valami olyasmi jött létre, ami lényegileg
különbözik minden korábbi és egyidejű társadalmi kísérlettől; nem olyan
laboratórium, ahol mindenki magának dolgozik egymagában a saját problémáival
és terveivel, hanem olyan kísérleti állomás, ahol a közös talajon különböző
kolóniák vagy "kultúrák" kerülnek kipróbálásra különböző módszerek szerint
egy közös cél érdekében.
Azonban itt is felmerült egy probléma, immár nem az egyes csoportokon belül,
hanem a csoportok egymáshoz való viszonyában: és nem is kívülről, hanem
belülről - tulajdonképpen a szabadság elvének leglényegéből - jött.
A Kvuzában már első, differenciálatlan formájában is létezett egy tendencia
a föderációra, arra, hogy a Kvuzák valamilyen magasabb társadalmi egységgé
olvadjanak össze; s ez a tendencia már csak azért is fontos volt, mert azt
mutatta, hogy a Kvuza mintegy hallgatólagosan érti, hogy egy újszerűen
szervezett társadalom sejtje. A különböző formák szétválásával és
megsokasodásával abból a félindividualista formából, amely féltékenyen őrzi
személyes függetlenségét házi gazdaságában, életmódjában, gyermekei
nevelésében stb., a tiszta kommunisztikus formába való átmenet során az
egyszerű egységet felváltotta az egységek sora, amelyek mindegyikében egy
meghatározott embertípus szervezte meg magát föderális alapon. Az alapvető
feltevés az volt, hogy a helyi csoportok a szolidaritásnak és a kölcsönös
segítségnyújtásnak ugyanazon az alapelvén kombinálódhatnak, amely az egyedi
csoportban uralkodik. De a nagyobb egységekké formálódásra való hajlam a
legkevésbé sem csökevényesedett el ebben a folyamatban. Épp ellenkezőleg:
legalábbis a kibuc- vagy kollektivista mozgalomban nagy erővel és igen
világosan erősödik meg, provizórikus struktúraként ismeri el a föderatív
kibucokat, azokat az egységeket, amelyekben a helyi csoportok összegezték
különböző aspirációikat. Mozgalmuk egyik óvatos vezetője úgy beszélt róluk,
mint a kommunák kommunájának helyettesítőjéről. Függetlenül azonban attól a
ténytől, hogy az individuális formák, különösen a "mosavim" vagy
félindividualisztikus munkatelepek - bár a közösségi gazdasági kontroll és a
kölcsönös segítségnyújtás tekintetében ezek semmiben sem maradnak el a többi
forma mögött - túlságosan távol kerültek már az alapformától ahhoz, hogy
belefoglalhatók legyenek egy egységes tervbe, magában a kibucmozgalomban
járulékos szervezetek állják útját annak az egységesítő trendnek, amely
magába akarja foglalni és fel akarja szívni őket. Mindegyik kialakította, s
az egységben megszilárdította a maga sajátos karakterét, s természetes, hogy
mindegyik hajlamos saját befolyásának kiterjesztését látni az egységesítésben.
De van egy további dolog, amely rendkívül intenzívvé tette ezt a
beállítottságot az egyes egységekben, tudniillik a politikai fejlődés. Húsz
évvel ezelőtt az egyik nagy egység vezetője határozottan mondhatta:
"Közösség vagyunk, és nem párt." Ez időközben gyökeresen megváltozott, s
ennek megfelelően megnehezedtek az egységesülés feltételei. Fény derült arra
a sajnálatos tényre, hogy a felebaráti kapcsolatok mindennél fontosabb
attitűdje nem fejlődött ki megfelelően, habár sok olyan esetet jegyeztek
fel, amikor egy virágzó és gazdag falu nagyvonalúan megsegített egy fiatal
és szegény szomszédot, amelyik egy másik egységhez tartozott. Ilyen
körülmények között az egységesülés kérdésben különösen az utolsó tíz évben
kirobbant nagy vita még figyelemre méltóbb. Senki, aki szívében szocialista,
nem képes csodálat nélkül olvasni e harc nagyszerű dokumentumát,
A kibuc
és a kvuza című héber nyelvű összeállítást, melyet a néhai munkásvezető,
Berl Kaznelson szerkesztett. Lehetetlen nem csodálni azt az emelkedett
szenvedélyt, amellyel ez a két tábor harcolt egymással az igazi egységért.
Az egység valószínűleg nem fog megvalósulni, hacsak nem egy olyan helyzet
eredményeként, amelyik teljességgel elkerülhetetlenné teszi. De az, hogy
a zsidó kommunák tagjai oly fáradhatatlanul dolgoztak egymással és egymás
ellen egy
communitas communitatis, azaz egy strukturálisan új
társadalom létrejöttéért, meg lesz örökítve az emberiség önmaga megújításáért
vívott harcának történetében.
Azt mondottam, hogy ebben a bátor zsidó vállalkozásban "jelzésértékű
kudarchiányt" látok. Nem mondhatom, hogy jelzésértékű sikert. Hogy azzá
váljon, sok mindent kell még tenni. A mi halandó világunkban azonban így,
ilyen tempóban, ilyen visszaesésekkel, csalódásokkal és ilyen új
kísérletekkel szoktak lezajlani a valódi változások.
De mondhatjuk-e erről a kudarchiányról, hogy "jelzésértékű"? Rámutattam
azoknak a premisszáknak és feltételeknek a sajátos természetére, amelyek ide
vezettek. S amit egyik saját képviselője mondott a Kvuzáról, hogy tudniillik
tipikus palesztinai termék, igaz ezeknek a formáknak mindegyikére.
Mégis, ha egy bizonyos feltételek
között végzett kísérlet bizonyos fokig sikeresnek bizonyul, nekiláthatunk,
hogy kipróbáljuk más, kevésbé kedvező körülmények között is.
Aligha kétséges, hogy a legutóbbi háborút úgy kell tekintenünk, mint egy
világválság prelúdiumának végét. A válság - egy komor "közjáték" után, amely
túl sokáig nem tarthat - valószínűleg azoknak a nyugati nemzeteknek a
körében fog először kirobbanni, amelyek csak látszólag tudták rendbehozni
szétzilált gazdaságukat. Ők a társadalmasítás azonnali szükségességével
fogják szembetalálni magukat, mindenekfölött a föld kisajátításával. Ekkor
abszolút döntő jelentőségű lesz, hogy egy ennyire megváltozott gazdaságnak
ki a valódi szubjektuma, és ki a tulajdonosa a termelés társadalmi
eszközeinek. Egy erőteljesen centralizált állam központi hatalma vagy a
közösségi alapon termelő és élő városi és falusi dolgozók és
képviselőtestületeik? Az utóbbi esetben az állam átalakított szervei csak az
alkalmazkodás és az adminisztráció funkcióit fogják ellátni. Ezektől a
kérdésektől függ nagyrészt egy új társadalom és egy új civilizáció
kialakulása. A lényeg az, hogy döntsünk az alapkérdésekben: újraszervezzük-e
ligák ligájaként a társadalmat, s normális funkciójára, az egység
fenntartására redukáljuk-e az államot; vagy hagyjuk, hogy az amorf
társadalmat felfalja a mindenható állam; szocialista pluralizmust akarunk-e
vagy úgynevezett szocialista unitarizmust?
El kell döntenünk: a változó körülményeknek megfelelően minden nap újra
ellenőrzött helyes arány legyen-e a csoportszabadság és a kollektív rend
között, vagy meghatározatlan időre bevezetett abszolút rend egy állítólag
"saját törvényeit követő" szabadság kedvéért. Amíg Oroszország nem megy
keresztül lényeges belső változásokon - s ma nem tudhatjuk, hogy ez mikor és
hogyan következik be -, kénytelenek vagyunk a szocializmus két pólusának
egyikét, melyek közül választanunk kell, a félelmetes "Moszkva" névvel
illetni. A másikat bátorkodnék "Jeruzsálemnek" nevezni.
(Fordította: Pap Mária. A fordítás alapja: Martin Buber:
Paths in Utopia. New York, Collier-MacMillan, 1988. 129-149. o.)