Ha valamire nehéz az embereket megtanítani, akkor a minden vitatott
kérdés bárminemű vizsgálatához szükséges logikus és kiegyensúlyozott
szellem, a megfelelően széles látókör - mely lehetővé teszi, hogy
megszabaduljunk a szűk partikularizmustól és a kérdést összes velejárójával,
valamennyi más kérdéssel való összefüggésében vizsgáljuk - bizonyára ilyen.
Mivel mostanáig az egyéneket hierarchikus és centralizált rendszerekbe,
úgynevezett szervezetekbe próbálták besorolni, találkozunk az anarchisták
között olyan elvtársakkal, akik tagadván a hatalmat, tagadják a szervezetet
is.
Nem kell fennakadnunk azok állításain, akik, mert logikusabbaknak vagy
forradalmárabbaknak akarnak látszani mindenkinél, érvelésüket
ad
absurdum viszik; vagy azokéin, akik túl vázlatosan érvelve, nem veszik
észre az okozati viszonyok bonyolultságát, és egy kérdést mindig csak egy
oldalról látván, azt mondják nekünk, hogy individualizmusuk nem teszi
lehetővé számukra, hogy ígéretekkel előre elkötelezzék magukat, amikor
másokkal szövetkeznek, s azt állítják, hogy akaratukon vagy szeszélyükön
kívül nincs más vezetőjük. Abszurditásokról nem vitatkozunk.
Mások, akik racionálisabbak, megértik, hogy az eredményesség érdekében az
esetek többségében előnyös erőfeszítéseiket más elvtársak erőfeszítéseihez
kapcsolniuk, és szövetség csak azzal a feltétellel lehetséges, ha a
szövetségesek előzőleg egyetértenek, és a közös erőfeszítések jó
koordinálása kedvéért jól határozzák meg a közös akciót és az egyes emberek
külön akcióit. Csakhogy, mondják, ez nem szervezet, ez "szabad
együttműködés". "Szabad együttműködés" vagy szervezet, mindez kevéssé volna
fontos, ha a zavar nem azt eredményezné, hogy szavakon vitatkoznak olyan
emberek, akik az alapokban egyetértenek; lehetővé téve ellenfeleinknek, hogy
ezt a zavart kihasználva, szeleburdiaknak tüntessenek fel minket, akik nem
tudják, mit akarnak.
*
De a kérdésnek ez a meg nem értése nem áll meg itt, és ez bizonyítja, milyen
nehéz a kellő ponton megállni. Némely elvtárs, megértve, hogy az anarchista
erők szétforgácsolódásából milyen gyengeség származik, reagálni akart erre a
sértett individualizmusra, és egyesíteni próbálta az erőket. Így a
szervezetek védelmezőivé váltak, minden lehetséges alkalommal föderációs
rendszereket mutattak be. Egy dologban azonban tévedtek: hogy ugyanis
centralizáló és autoritárius rendszerekkel számoltak, az erőfeszítések
koordinálását csak a kezdeményező szellem kárára tudták biztosítani.
Így történt, hogy az S.R.I.-diákok csoportja a "levelező iroda" nevezetes
tervével állt elő, melyet oly gyakran ajánlottak az anarchistáknak, de amely
soha nem tudott meghonosodni köztünk.
Természetesen azok szerint az elvtársak szerint, akik ma ezt ajánlják nekünk,
ahogy azok szerint sem, akik régebben javasolták, ez a "levelező iroda" nem
rendelkezne hatalommal; a csoportok megőriznék benne autonómiájukat, az
irodának csupán közvetítő szerepe lenne, semmi több.
Ez a teória; de látni kell, mit ér a gyakorlatban.
*
Miről is panaszkodunk? Hogy az anarchisták nem tartanak össze, egy kissé
vaktában lövöldöznek, mindenféle kapcsolat nélkül, vesztegetve erejüket,
mert nem elég eltökéltek, hogy több következetességet adjanak akciójuknak.
Igaz, hogy gyakran csoportok vagy egyének harcoltak külön-külön anélkül,
hogy megpróbálták volna akciójukat másokéhoz kapcsolni. Igaz, hogy az
anarchisták látszólag nélkülözik a kohéziót - több esetben nem találtuk meg
azokat az elvtársakat, akikre szükségünk lett volna.
De én nem hiszem, hogy ez olyan nagy baj. Az autoritárius pártok módszere az
egység, a szövetkezés elrendelése olyan szervezetek és csoportosulások
létrehozásával, melyek célja, hogy ezt az összefogást és a cél egységét
biztosítsák. Teljesen természetes volt, hogy az anarchisták, akik harcolnak
ez ellen az eljárás ellen, egyenként kezdtek harcolni, mert szövetség és
egység csak a cél és cselekvés közösségéből fakadhat.
Az anarchista szövetségnek fokozatosan egymáshoz kapcsolódó csoportokból
kell létrejönnie, nem pedig úgy, hogy elhatározzuk: megszervezésének
feladatával létrehozunk egy csoportot.
Egyébként nem egészen pontos azt állítani, hogy nincs egyetértés, nincs
kapcsolat az anarchista csoportok között. Ilyen kapcsolatok léteznek mind
csoportok, mind egyének között, csak éppen nem látványosak. Márpedig sokak
számára a látszat minden.
Ezek a kapcsolatok azonban nélkülözik a koordinációt, a folyamatosságot és
az általánosságot. Ezen az általánossá tételen, ezen a folyamatosságon, ezen
a koordináción kell dolgoznunk.
Más elvtársak még messzebbre mennek. Mivel a propaganda nem úgy alakult,
ahogy elképzelték, egyesek, új Jeremiásként, az anarchista mozgalom
eltűnésén siránkoznak, azt hangoztatva, hogy a propaganda haldoklik, a
propaganda "nincs többé"!
Ezek az elvtársak elfelejtettek körülnézni, elfelejtették megvizsgálni a
tényeket.
Mivel alig vetettek számot azzal, hogy a gondolatok milyen lassan fejlődnek,
propagandájuktól olyan villámcsapásszerű hatást várnak, mely az egész
világot bevilágítja! Voltak villámcsapások, ám a világ nem világosodott meg.
Előre kidolgoztak egy programot, amely köré a tömegeknek csoportosulniok
kellett volna; kijelölték az utat, amelyen haladni kell az eszme meghódítása
felé; az eszme fejlődésének azt az irányt kellett volna vennie, amit az ő
erőfeszítésük kijelölt.
És előttük, mögöttük, jobbról, balról, hosszában,
széltében megjelent a propaganda. Nem így képzelték; következésképpen,
mondják, nem történt semmi.
Ha ezek az elvtársak szétnéznének maguk körül,
meglátnák a társadalomban zajló dezorganizáció lassú, de biztos munkáját.
Mindenütt az eszme sarjadását látnák: a tudományban, a művészetben, az
irodalomban, az emberi cselekvés minden területén.
Lehet, hogy azoknak a száma lassan növekszik, akik teljes terjedelmében,
minden konzekvenciáját elfogadva megértik az anarchista gondolatot; de nincs
e pillanatban olyan gondolkodó lény, aki ne fogadná el egyik-másik
követelésünk jogosságát.
Bizonyos, hogy ez még nem az áhított szakadék; kicsiny hasadékok csak, de
egyre szélesednek, míg el nem nyelik az egész építményt.
Hihető-e, hogy antimilitarista és hatalomellenes propagandánk húsz éve
nélkül a
Dreyfus-ügy (*) olyan nagyságrendű lett volna, mint amilyen lett, s
magával sodorta volna azok nagy részét, akik belekeveredtek? S cserébe olyan
rombolást végzett, amit húszévnyi propaganda sem végezhetett volna el.
(*) Dreyfus, Alfred (1859-1935): Francia vezérkari tiszt ellen
1894-ben indított antiszemita koncepciós hazaárulási per. A francia és
nemzetközi haladó közvélemény nyomására Dreyfust 1906-ban felmentették és
rehabilitálták.
*
Szélesebben kell szemlélni az eseményeket, és elfogadni azt a gondolatot,
hogy az események, a fejlődés, amelyen dolgozunk, nem veszik azt az irányt,
amit mi hiszünk nekik szabhatni. Túl bonyolultak ahhoz, hogy beérjék azokkal
a kis csatornákkal, melyekkel irányt akarunk szabni nekik; látásmódunk
túlságosan korlátozott ahhoz, hogy összességükben megítélhessük őket, és
pontos értéküket felbecsülhessük.
Világosan el kell gondolnunk, mit akarunk,
és ennek megfelelően kell cselekednünk. De az események sokkal inkább
irányítják az embert, mint az ember az eseményeket. És ha nem megy vágyaink
szerint, őrizkedjünk attól, hogy következtetésünkben tagadjuk azt, ami
történik. Talán éppen onnan fog elindulni a kívánt átalakulás, ahonnan a
legkevésbé gyanítjuk.
Ostromoljuk meg az akadályokat; de ne higgyük, hogy a világ mozdulatlan
marad, csak mert menetét nem tudjuk irányítani.
Csak egy pillantást kell vetnünk az anarchista gondolat haladására, mióta
úgy húsz évvel ezelőtt a Centrum Kongresszusán megnyilatkozott
Franciaországban, hogy lássuk, bármennyire fegyelmezetlenek és elaprózottak
voltak is az erőfeszítések, gondolataink fejlődése hatalmas utat járt be más
gondolatokéhoz képest; és bár az anarchisták kevés vagyonnal rendelkeztek, a
többség szegény volt, egy sor olyan erőfeszítést tettek, melyeket más pártok
nem, noha több tagjuk és több pénzük volt.
A legkisebb fialt a legtöbbet.
*
Ha propagandájuk kezdetén az anarchisták valamilyen központot hoztak volna
létre vagy szövetkeztek volna, kezdeményezőkészségben és autonómiában
elveszítették volna, amit egységben nyertek. Egyébként pedig, miután
lerázták az autoritárius forradalmi pártok béklyóját, kijárták szabadságuk
iskoláját, tanácsot csak saját kezdeményezéseiktől kértek.
Itt talán jelezhetjük egy fenntartásunkat, és beismerhetjük, hogy a
kezdeményező szellem csak néhányak osztályrésze volt, azoké, akiknek
sikerült bevonni akciójukba az őket körülvevőket, s ezek az akciók elhaltak,
amikor ők eltűntek.
Ezért láttunk alakulni számos csoportot, amelyek hosszabb-rövidebb aktivitás
után eltűntek.
De hihetjük-e, hogy a kezdeményezést felerősíti, ha egy
csoport megbízást kap megszervezésére? Ha az egyének nincsenek áthatva attól
a gondolattól, hogy valamit meg kell csinálniok, és ahhoz, hogy
megcsinálják, öt, tíz, ötven, száz embernek kell összefognia, azonnal hozzá
kell látni, és addig mozgolódni, amíg nincsenek ennyien: hihetjük-e, hogy
erről a "levelező iroda" fogja meggyőzni az embereket? Ha létrehozunk még
egy csoportot, pótolja ez a hiányzó kezdeményezést? Ha az anarchisták
mostanáig nem tudtak egyesülni és egymás között szilárd kapcsolatokat
teremteni, ez nem azért van-e inkább, mert mostanáig nem érezték szükségét,
vagy, bár érezték, hiányzott belőlük a szükséges meggyőződés, hogy ennek
megfelelően cselekedjenek?
Ez a híres "levelező iroda" nem újdonság. Megpróbálták már létrehozni az
anarchisták 1881-es londoni kongresszusa után is. A szóban forgó iroda soha
nem volt működőképes. Később az olaszországi elvtársak egyik kongresszusukon
elhatározták, hogy egy központot hoznak létre maguknak. Az ötlet szerzőjét
jelölték ki, hogy intézze a levelezést. Azóta bevallotta, soha kevesebb
levelet nem kapott, mint mikor hivatalosan ki volt jelölve erre.
Íme, így ösztönözzük a kezdeményezést, ha fölülről akarjuk kezdeni, nem
pedig az alapoktól, ha az összetartást összekeverjük az egységesítéssel.
És azok a motívumok, amelyekkel az S.R.I.-diákok egy nemzetközi orgánum
létrehozását indokolják, hogy megerősítsék az "információs irodát", azt
bizonyítják, hogy éppen ebbe a tévedésbe estek.
*
Magam is lapszerkesztő lévén, szívesen félretettem volna ezt a kérdést, ha
indoklásában a diákok beszámolója nem tűnt volna centralista tendenciájúnak
- bár ezzel talán ők maguk sincsenek tisztában.
Perbe akarnak szállni az
anarchista lapokkal, mert úgy vélik, hogy "azok kezében vannak, akik
csinálják őket, és a párt semmit sem tehet ellenük; ha a laptulajdonosoknak
úgy tetszik, hogy elhallgassanak egy kérdést, megtehetik, az anarchisták
velük szemben éppoly fegyvertelenek, mint a burzsoá lapokkal szemben".
E kritika megfogalmazásakor diákcsoportbeli elvtársaink tudatlannak
mutatkoznak a tekintetben, hogy milyen lehet és milyennek kell lennie egy
újságnak ahhoz, hogy jól ellássa feladatát; és elfelejtik, hogy ha van egy
eszmei áramlat, amely anarchizmusnak nevezi magát, amelynek céljai nagy
vonalakban tisztán meghatározottak, a megvalósítás módjai sokszínűek, és az
eltérés akkora, hogy többször kölcsönösen reakciósnak titulálják egymást.
Ezek a különbségek elég nagyok maradnak ahhoz, hogy minden egységesítésnek
ellenálljanak, mindig elég ellentmondóak lesznek ahhoz, hogy megtagadják a
csatlakozást a közös feladathoz. Távolról sem kívánjuk, hogy csökkenjenek,
ellenkezőleg, remélnünk kell, hogy mindegyik áramlat a maga irányában fog
fejlődni.
Nekem a "párt" megjelölés ellen személy szerint semmi kifogásom. Ha ezzel a
szóval csak egyének olyan csoportját akarjuk jelölni, akik közös gondolati
alappal rendelkezvén, ebből következőleg bizonyos gyakorlati és erkölcsi
szolidaritással bírnak, mely elkülöníti őket ellenfelüktől: a burzsoá
társadalomtól, elfogadom az "anarchista párt" kifejezést.
De ha egy olyan csoportról beszélnek, melynek az a feladata, hogy "képviselje
a pártot", orgánumról, amely "fejezze ki a párt eszméit", a magam részéről
elvetem ezt az elképzelést; mivel egy csoportban, bármilyen kicsiny is,
mindig szükségszerűen vannak bizonyos gondolati különbségek a tagok között.
És mihelyt a csoport egésze mond a sajátjának bizonyos gondolatokat, ez csak
e gondolatok egy része lehet - mert ha mindet kifejtenék, csak a gondolatok
ellentmondásosságáról adhatnának számot.
Nos tehát, hogyan csinálná meg ön az anarchista párt hivatalos lapját, mely
az "anarchista párt" gondolatait fejtené ki, miközben az anarchisták nem
értenek és nem érthetnek egyet minden kérdésben?
*
Valamennyien egyetértünk abban, hogy csak néhány pontot említsünk, hogy
harcolni kell a tulajdon ellen, de milyen módon döntsük meg? Ebben nehéz
egyetértésre jutni. Egyesek feltételezik, hogy ez a mód a lopás; mások -
köztük én is - ebben a polgári társadalomhoz való alkalmazkodást látnak.
Egyesek a szövetkezeti tömörülésekben a jövendő társadalom csíráit látják;
mások a polgári társadalom támogatásának polgári eszközét.
Valamennyien egyetértünk abban, hogy harcolni kell a munkáltatók ellen;
egyesek, bár a szakszervezeteket nem tekintik a legtökéletesebb harci
eszköznek, úgy gondolják, hogy hasznos oda belépni, hogy propagandát
csináljanak; tudják, hogy egy béremelés csak ideiglenes javítás, amelynek
semmiféle hatása nincs a vágyott eredményre, mégis úgy gondolják, hogy
minden anarchista szolidáris testülete munkásaival, mivel jelenleg,
koncepciójuk szerint, ez az egyetlen mód, hogy a munkáltatók ellen
harcolhassanak. Mások viszont túl reakciósnak találják a szakszervezeteket,
a sztrájkokat pedig túlságosan ártalmatlannak, ezért megtagadják a belépést.
Egyesek úgy gondolják, hogy mivel a legális házasság abszurditása ismert,
minden anarchistának kötelessége, hogy ne járuljon hozzá ehhez a komédiához.
Mások feltételezik, hogy - adott lévén a polgári társadalom - ez védelem az
asszonynak, és semmi anarchistaellenes nincs abban, ha elmennek az
anyakönyvvezetőhöz.
Valamennyien az egyén legteljesebb felszabadítását óhajtjuk, abszolút
cselekvési szabadságát; de hogyan fog végbemenni ez a felszabadítás?
Milyen körülmények között fog működni ez a szabadság? Íme, itt kezdődik az
egyet nem értés.
Egyesek, köztük én is, úgy gondolják, hogy mivel az egyén nem elvont lény,
hanem egy közel kétmilliárd példányban létező realitás, a harmonikus
fejlődés érdekében egymás szabadságjogait mindenkinek kölcsönösen
tiszteletben kell tartania.
Mások azt állítják, hogy az individuum minden, csak ő számít.
De leggyakrabban az történik, hogy éppen azok kényszerülnek az individuum
jogait megvédeni a magukat az individuum kizárólagos védelmezőinek tartók
önkénye ellenében, akik valamennyi emberi lény szolidaritását hangoztatják.
Jegyezzék meg, csak szélsőséges véleményeket említettem; nagyon változatosak
a nézetek, vannak fokozatok, és ha alapvető pontokon egyet tudunk is érteni,
a megvalósítás tekintetében nézetkülönbségek vannak, melyek sok esetben
abszolút ellentéthez vezetnek. Mi sem mutatja jobban egy hivatalos
pártorgánum létesítésének lehetetlenségét.
De van még valami. Számos olyan elvtársunk van, akiknek odaadását és
őszinteségét nem akarom vitatni, de akiknek tolla néha szertelen, s ez
minden orgánumra nézve veszélyes, amely hasábjait felkínálja nekik.
Ezektől közölnének kéziratot? - Nem alkotok hipotézist a közlésről, ennek
eredménye óhatatlanul komikus volna; nálunk jóval többen vannak, akiknek a
cikkei jó és rossz között ingadozván, alapvetően nem rosszak, de semmi
kiemelkedőt nem mondanak a tárgyalt kérdésben, s az a hibájuk, hogy egy
hasznosabb cikk helyét foglalják el. Ki vagy mi döntsön közlésükről vagy
elutasításukról?
Nem kérdem, hogyan toboroznák szerkesztőbizottságukat; szótöbbséggel
neveznék ki, közfelkiáltással vagy önjelöltséggel? - Ki kell választaniok
néhány elvtársat, akikre rábízzák a munkát; az lesz-e a feladatuk, hogy
mindent közöljenek, ami beérkezik, vagy válogassanak? És akkor mi lesz a
közlés vagy az elutasítás kritériuma? - Ha tiltakozás lesz, össze kell
hívniuk az egész pártot?
*
Nem akarok kongresszusunkon személyeskedni. De mivel a létező lapok vita
tárgyává lettek, beszélnem kell erről is. Mi a
Temps Nouveaux-nál egy
kis elvtársi csoportot alkotunk, akik azért csinálunk lapot, hogy saját
felelősségünkre kifejtsük benne gondolatainkat, azt, ahogyan a dolgokat
elképzeljük.
Egyáltalán nem áll szándékunkban az egész anarchiát képviselni. Azt mondjuk,
amit gondolunk, akik pedig úgy gondolják, hogy jó munkát végzünk, segítenek
nekünk, akik nincsenek velünk megelégedve, nem segítenek, ez magától
értetődik. Mindenki afelé közeledik, aki az ő látásmódjára válaszol: ez
megfelel annak, ahogy mi gondolkodunk a kezdeményezésről.
Az S.R.I.-diákok beszámolója mindamellett tartalmaz egy állítást, amit nem
akarok említetlenül hagyni. Egy, az anarchista párthoz tartozó orgánum
létrehozásáról szóló javaslatot alátámasztandó, azt állítja, hogy a
Dreyfus-ügy idején nem talált fórumot, ahol e tárgyban kifejthette volna
gondolatait.
Ha a
Temps Nouveaux-hoz fordult volna, megtörténhetett volna, hogy
visszautasítjuk a közleményt. Elég szigorúak vagyunk a tekintetben, hogy
milyen tartalmi és formai minőséget várunk el attól, amit közlünk. Egy dolog
mindenesetre biztos: a Dreyfus-ügyben cenzúránkat nem alkalmazhattuk a
Diákok Szövegére. Soha nem jelentkeztek nálunk ebben a kérdésben. Ezt a
tényecskét nem a magunk védelmében említem, higgyék el, a
Temps
Nouveaux-nak senkitől sem kell anarchistabizonyítványt kérnie. Saját
elképzeléseink, saját benyomásaink alapján közöljük vagy adjuk vissza a
kéziratot. Lehet, hogy döntéseink talán nem mindig igazolhatók. Nem is
emberek lennénk, ha soha nem tévednénk. Mindazonáltal, így születnek
a legendák. Ma azt állítják, hogy voltak anarchista lapok, melyek nem
közölték egy csoport gondolatait a Dreyfus-üggyel kapcsolatban; holnap
valaki azt fogja kérdezni, milyen érdekük fűződött ahhoz, hogy ne engedjék
ezt a vitát megindítani; egy harmadik már azt fogja állítani, hogy
megfizették érte őket.
A mozgalomban való indulásom idején én is hittem az anarchisták gondolatainak
azonosságában; én is hittem, hogy fel lehet oldódni egyetlen erőfeszítésben.
Ez a hit csakis tudatlanságomból származott.
A tapasztalat megmutatja nekünk a dolgok bonyolultságát. Ahogy agyunk
apránként új meg új ismeretekkel gazdagodik, ez épp olyan, mintha megmásznánk
egy hegyet, ahol minél magasabbra jutunk, annál szélesebb panoráma tárul a
szemünk elé. Minden új ismerettel a sokaságát fogadjuk be azoknak a
faktoroknak, melyek az eleinte oly egyszerűnek tűnő kérdésben jelen vannak;
és ahogy olyan következmények is megmutatkoznak, melyeket eleinte nem is
gyanítottunk, korábbi rendíthetetlenségünk meginog.
*
Az emberek csak saját gondolataikat, saját szándékaikat képviselhetik jól,
elképzeléseiket csak a saját maguk módján védhetik meg.
A nézetek egysége megvalósíthatatlan; ezenkívül végzetes is volna, hiszen
maga volna a mozdulatlanság. Mivel nem értünk egyet bizonyos gondolatokkal,
megvitatjuk őket, és a vita közben fölfedezünk más gondolatokat, melyeket
nem is gyanítottunk. Egy harmonikus társadalmi rend megszervezéséhez eltérő
gondolatok, nézetek, képességek sokaságára van szükség. Élet csak akkor van,
ha minden eltérő felfogás megnyilvánulhat és fejlődhet. Ezért egy lap, ha
megbízható és folyamatos munkát akar végezni, csak olyan egyének műve lehet,
akik egyetértenek abban, hogy mit akarnak, és csak saját akaratuk megbízását
töltik be, saját veszélyükre és kockázatukra. A mű annyit fog érni, amennyit
ők maguk érnek.
Minél világosabb és tisztább vonalvezetésük, minél kevésbé hagyják magukat
rossz útra terelni, annál több esélyük lesz arra, hogy csak kevesebb embert
tudnak kielégíteni. De nem ez a valódi anarchista kezdeményezés?
Akik nincsenek vele megelégedve, csinálják jobban; ez is jó kezdeményezés.
Ha látjuk, hogy sokasodnak az újságok, könyvek és brosúrák, melyek
mindegyike különbözni akar és a saját felfogásmódját magyarázni, akkor lesz
esélyünk, hogy fejlődik az összes gondolat; a mozgalom központosítása
ellenben biztos módja elfojtásuknak - ez egyébként teljesen lehetetlen
dolog.
De hogy félre ne értsenek, megmagyarázom egy lap feladatát. Semmi kifogásom
egy új lap ellen. Ha valaki nem elégedett a meglévőkkel, csináljon még
egyet, mi sem jobb ennél; minél több lap lesz, annál jobban látszani fog,
hogy terjed az anarchista gondolat. És mivel meg vagyok győződve arról, hogy
az erőfeszítések, melyeket annak érdekében tesznek, hogy életben tartsák azt
a lapot, melyet létrehoztak, nem a már létező lapokért tétetnek - hiszen
éppen azért alapítanak újakat, mert a meglévők nem felelnek meg az
elszakadók kívánalmainak - legalább annyit nyer vele az eszme is, mivel
olyan erőfeszítéseknek ad teret, amelyek másképp nem jöttek volna létre.
Csak tudjuk jól meghatározni, hogy mit akarunk, ne hagyjuk befolyásolni
magunkat autoritárius iskolázottságunk maradványaitól, ne érjük be szavakkal,
és főleg ismerjük fel szellemünkben saját hajtóerőinket, nehogy rossz irányt
szabjunk cselekvésünknek.
Mi eltöröltük a parlamenti képviselet intézményét; egyszer s mindenkorra
fogadjuk el, hogy bizonyos speciális, jól meghatározott esetekben egy
megbízott előnyösen helyettesíthet minket, de általános kérdésekben nem.
Ez áll az újságra vonatkozólag is. Önök szépen elhatározhatják, hogy
létrehozzák mindenki lapját. A valóságban azoknak a lapja lesz, akik
csinálják; a dolgok ereje folytán ez nem is lehet másképp.
*
De visszatérek a "levelező irodához".
Láttuk, hogy az anarchisták kapcsolatba lépésének nem az eszközei
hiányoznak, hanem e kapcsolatok hasznosságának érzése. Nem egy haszontalan
gépezettel kell tehát próbálkoznunk, hanem annak megértetésével, hogy amire
szükségünk van, az a csoportok és egyének közötti közvetlen kapcsolat, még
akkor is, ha nem értenek teljesen egyet minden kérdésben.
Őrizkedjünk integrálni azokat a gátló tényezőket, amelyeket ellenfeleinknél
kritizálunk. Azon dolgozzunk, hogy minden elvtársunkkal megértessük, milyen
hasznos, milyen fontos ismernünk egymást, kicserélnünk gondolatainkat,
erőnktől telhetően kölcsönösen támogatnunk egymást.
És a legjobb módszer a példamutatás. A csoportok, melyek megértették ennek
hasznosságát, lépjenek érintkezésbe egymással, kialakítván így azt a magot,
amelyhez csatlakozhatnak azok, akik a későbbiekben értik meg szükségességét.
Nem bocsátkozom hosszan annak a veszélynek az ecsetelésébe, melyet egy
központi csoport a rendőrség szempontjából képvisel. Elegendő lesz ezt a
csoportot zaklatni, tagjait szétszórni, hogy megbénítsák a tervezett
levélváltást.
Míg ha ötven, száz, kétszáz, ötszáz csoport kapcsolatban áll és
közvetlenül levelez egymással, a rendőrség számára sokkal nehezebbé válik a
dolog, mert hisz ötven, száz csoport eltűnhet, de ha tíz állva marad, semmi
nem akadályozza, hogy ez a tíz levelezzen.
*
De ez csak részletkérdés. Miért is panaszkodnak? Hogy az anarchista
csoportok nem eléggé kezdeményezőek a kapcsolatokban. És milyen gyógymódot
javasolnak? Ha rosszul meghatározott jogkörrel hozunk létre egy csoportot,
olybá fog tűnni, mintha azt akarnánk megcsinálni, amit maguk a csoportok sem
tudnak.
Az lenne a csoport feladata, hogy fogadja a leveleket és válaszoljon rájuk,
közvetítse őket a többieknek? Ez olyan centralizáció lenne, amely
veszélyessé válhat, s ez ellen minden erőmből küzdeni fogok.
Azért lenne csak, hogy összegyűjtse a címeket és közvetítse őket azoknak,
akik kérik, s hogy ezen túlmenően kapcsolatot teremtsen a csoportok között?
Ezért nem érdemes egy olyan gépezetet létrehozni, amelyből akadály is lehet.
Már mondottam, hogy a működő csoportok magukban és maguktól keletkeznek.
Jobb lesz, ha a látszat helyett a valósággal számolunk. A dolgok ilyetén
felfogása autoritárius iskolázottságunk maradványa. Mivel nem létezik
speciálisan a levelezéssel foglalkozó csoport, azt gondoljuk, hogy levelezés
sem létezik. A csoportok és az egyének szépen kicserélhetik nézeteiket, ez
nem számít, mert nem látszik. - Szemben egy olyan csoporttal, amely a
levelező iroda címkéjét viseli, ami látszik. Annál rosszabb, ha a látszat
mögött nincs semmi.
*
A központi szervezetek azokban az autoritárius pártokban hasznosak,
melyeknek pontról pontra megvitatott és elfogadott programjuk van, amelytől
nem lehet eltérni, és amit minden tag teljes egészében elfogad.
Mindaddig, amíg az egyének nem vitatják ezt a programot, a központi csoport
parancsol, vezet, szolgálatokat tenni látszik, magára vállalva a
kezdeményezést, amit az egyénekből kiölt.
De mikor ezek túlságosan gátolva kezdik érezni magukat, azt hiszik,
felszabadulnak, ha vezetőiket lecserélik. Mi, akik megértve a rendszer
abszurditását, elkezdtük megszabadítani magunkat vezetőinktől, nem esünk
ilyen hibába, nem érjük be a gépezet nevének megváltoztatásával, elhitetve
magunkkal, hogy ezáltal a dolgot magát változtattuk meg.
Egyesüljünk, legyünk szolidárisak, hangoljuk össze erőfeszítéseinket, de
olyan új formákban, amilyeneket az egyének közötti kapcsolatokról szóló új
koncepciónk követel.
Emlékszem, hogy valamikor a franciaországi anarchista mozgalom kezdetén
egy csoport,
a párizsi V. és XIII. kerületi társadalomkutatási
csoport megpróbálta megvalósítani az anarchista csoportok föderációjának
programját, és sikerült is fenntartania, amíg a kezdeményező csoport
létezett.
E csoport tagjai, attól a gondolattól áthatva, hogy jó dolog egymást
megismerni, gondolataikat kicserélni, folyamatosan egymásra támaszkodni a
végzett feladatok során, minden elvtársnak vagy csoportnak írtak, akinek a
címét meg tudták szerezni; hat hónap múlva mindenhova leveleztek, ahol
voltak anarchisták, akikkel eszmét cserélhettek.
Hogy ezt a fajta működést általánossá tegyék, hogy a levelezés ne kizárólag
az V. és XIII. kerületi csoport és partnerei között folyjék, hanem a
csoportok között általában, az említett csoport azt gondolta, hogy
ösztönzésképpen alapít egy bulletint, ami ennek a föderációnak az
orgánuma, s amelyben beszámolnak a csoportok munkájáról, vitáik érdekes
részeiről, akár egy csoporton belül, akár a csoportok között zajlottak.
És hogy kizárják a centralizációt, mindegyik csoportnak kellett egy-egy
számot szerkesztenie ebbe a bulletinbe. Ez levelezni késztette őket a
többiekkel; erőt adott nekik, mivel érdekeltté tette őket egy akcióban,
feladatot adott; mert ebben az időben túl kevesen voltunk ahhoz, hogy
eredményes próbálkozásra gondoljunk; csak vitával tudtunk foglalkozni.
Az V. és XIII. kerületi csoport megjelentette e sokszorosított bulletin első
számát. De jöttek a montceau-i és lyoni események, majd az azt követő
letartóztatások; több elvtárs lakóhelyváltoztatásra kényszerült; a műnek még
túl gyönge volt a gyökérzete ahhoz, hogy életben maradjon a kezdeményező
csoport szétszóratása után is - s a próbálkozás ennyiben maradt. De a kevés,
ami megvalósult, azt mutatja, hogy a gondolat praktikus, csak kitartásra van
szükség, s az a hatalmas előnye, hogy a csoportokra vár a kezdeményezés, míg
egy speciálisan levelezésre kijelölt csoport az egyéni kezdeményezést, ha
nem is semmisítené meg, legalábbis tétlenségre kárhoztatná; mivel az emberek
szívesen rábízzák az elvégzendő feladatot arra, aki megígéri, hogy
helyettesíti őket.
És ha a húsz év alatt, amióta "centrumok" létrehozásával próbáljuk
megteremteni a kapcsolatokat, egyetlen csoport hozzáfogott volna, hogy
levelezni kezd azokkal a csoportokkal, amelyeket fel tudott fedezni, és ha
fenn tudta volna tartani a levelezést, rábízva partnereire, hogy ők is
levelezzenek az általuk ismert egyénekkel és csoportokkal, most lenne egy
erőteljes mag, amely olyan egyénekből és csoportokból állna, akik
szisztematikus kapcsolatban vannak egymással.
Fogadjuk el, hogy semmi sem születik készen, kezdjük kis egységekkel, s ezek
az első maghoz egymás után felsorakozó kis egységek fogják végül létrehozni
az óhajtott blokkot.
*
De nem kell véka alá rejtenünk, hogy a csoportok azért izoláltak, azért jött
létre kevés kapcsolat köztük, mert végeredményben kevés csoport van, s azok,
amelyek létrejönnek, kevés kivétellel igen rövid életűek. Ahhoz, hogy
propagandánknak ezt a gyengeségét kiküszöböljük, mindenekelőtt irányt kellene
szabnunk ezeknek a csoportoknak, felébresztve bennük a kezdeményezés
szellemét, amely mostanáig csak néhányak érdeme volt azok közül, akik
anarchistáknak nevezik magukat.
De hadd magyarázzuk meg. Amikor irányt mondok, ezen azt értem, azt akarom
mondani, hogy meg kell találni azokat a csoportosulásra ösztönző
motívumokat, melyek eléggé hathatósak ahhoz, hogy a résztvevők aktivitását
kiváltsák, oly módon, hogy ezeket a csoportokat a cselekvés életben tartsa;
hogy ne tűnjenek el, ahogy ez általában történik, mivel nem tudják, mit
tegyenek.
Ha a létező csoportok, azok, amelyek megkísérlik a szervezkedést, csak
kérészéletűek, annak az az oka, hogy valamennyien tudjuk, mit nem akarunk,
fő vonalaiban azt is tudjuk, mit akarunk; de hogyan semmisítsük meg, amit
nem akarunk, és hogyan valósítsuk meg, amit akarunk? Nos, itt térünk el
egymástól, ez az, amit többé-kevésbé egyáltalán nem tudunk.
Akarjuk a forradalmat, rendben van. De a forradalom önmagában nem érték,
csak azt fogja elhozni, amit a benne részt vevők megvalósítanak. És a fő
vonalakon túl, ahány ember, annyi gondolat.
Továbbá, a forradalom nem egy csapásra zajlik le - egy eszmeállapotnak, egy
gondolati fejlődésnek kell előkészítenie. És itt is, nem számítva a
politikai intézmények kikerülését, amiben valamennyien egyetértünk,
többé-kevésbé valamennyien keressük annak praktikus módját, hogyan
folytassunk propagandát mostantól a bérmunka, a kapitalista magántulajdon,
az előítéletek ellen, minden ellen, ami a gazdasági életet érinti.
*
Jegyezzék meg, nem akarom vádlottként beállítani a köztünk fennálló gondolati
különbségeket. Ellenkezőleg, ezek, azt hiszem, először is elkerülhetetlenek,
másodszor szükségszerűek és igen hasznosak. A sokféleségből születik az élet
és a mozgás. Harmóniát, nem pedig egyszólamúságot akarunk, ami nem ugyanaz.
Ez történt hát: egyetértés van a főbb vonalakban, egy általános propagandacélban
minden alkalommal, mikor az egyének csoportot szándékoznak alakítani. Ez
gondolatnak sok, de cselekvésnek igen kevés; ugyanaz áll a csoportra is: vitát
nyit, ha vannak olyan tagjai, akik képesek támogatni, vagy lapot indít, ha
vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy érdekes dolgokat fognak írni.
Amíg a viták érdekesek, a csoport gyűléseit látogatják; de ha már hiányzik
az ellentmondás, és hosszabb-rövidebb idő múlva a gyűléseket már kevésbé vagy
egyáltalán nem látogatják, a csoport megszűnik. Egy lapnál ez még rövidebb idő
alatt megy végbe, ugyanis egy újság életben tartásához pénzre van szükség, és
ez az, ami mindig hiányzik.
Napjainkban néhány csoport hozzáfogott, hogy beszélgetéseket és könyvtárat
szervezzen; egyik-másik talált forrást az élethez és a cselekvéshez. Csak
éppen nyilvánvaló, hogy ez nem ölelheti fel valamennyi anarchista aktivitását,
és nem csinálhatjuk újra azt, ami már amúgy is létezik.
*
További hiba, hogy csak azonnal megvalósítható dolgokkal próbálkoznak. Ami
hosszabb erőfeszítést, türelmes, munkás éveket igényelne, annak nincs
vonzereje; amikor valamibe belevágnak, azonnali eredményt akarnak. És mivel
kevés olyan pontja van eszménknek, ami a jelenlegi társadalmi állapotban
azonnal megvalósítható volna, ezáltal a cselekvés és a csoportosulás esélyei
csökkennek.
Ha kevésbé türelmetlenek lennénk, nem hagynánk magunkat bizonyos céloktól
eltántorítani csak azért, mert túl sok időt igényelnek. Az idő semmi egy eszme
életében, a fontos az, hogy tegyünk valamit.
Nos, ha tenni akarunk valamit, nem szabad túl sokat markolnunk, hanem egy
világos, jól definiált gondolatot kell megragadnunk, és megpróbálnunk
átültetni a gyakorlatba.
Lehetetlen felsorolni, mi mindent lehetne csinálni, lehetetlen körülírni egy
ilyen hatalmas programot; csak azok segítségével ismerhetjük meg, akik abban
a meggyőződésben, hogy ez vagy az a dolog megvalósítható, megpróbálják
megvalósítását.
De hozhatok néhány példát abból a kívánságlistából, amely az újságokban,
vitákban kifejezésre jutott.
*
Sokakat akadályoz gondolataik őszintébb kifejtésében, hogy elveszíthetik
munkájukat, és nyomorra ítélhetik azokat, akikről gondoskodniok kell. Néha
többen lázadnának egy törvény vagy egy előítélet ellen, ha nem tartaná vissza
őket néhány hét börtön perspektívája, ha tudnák, hogy ez idő alatt övéik nem
lesznek elhagyatva.
A szolidaritás bizonyára nem hiányzik az anarchisták között, mindenki megteszi,
amit maga körül megtehet, mikor szükség mutatkozik rá; az anarchistákat nem a
kockázat akadályozza; egy vagy két hétig lehet áldozatot hozni, de ha a dolog
elhúzódik, gondolni kell azokra, akik közel állnak hozzájuk, és a szolidaritás
kénytelen visszahúzódni.
Néhány esetben az újságok segíteni tudtak, de ezek csak átmeneti sikerek, s
csak a legszorongatóbb veszélyeket tudják elhárítani, és nem érnek fel egy
állandó csoport erőfeszítéseivel, amely speciálisan azzal foglalkozna, hogy
pénzt gyűjt a letartóztatottak családjainak, aláírási íveket bocsát ki,
konferenciákat, bemutatókat vagy műsorokat szervez, melyek képesek pénzt hozni
a kasszába, vagy gyűjt azoknál, akiknek van pénzük, és szándékukban áll
mellénk állni.
Ott van az
általános sztrájk gondolata, amiről sokat beszélünk, de ami
körül semmilyen tartós propagandát nem fejtettek ki. Itt is alakulhatna egy
különleges csoport, amely minden erejét arra fordítaná, hogy konferenciák,
brosúrák, tüntetések segítségével mindenhová eljuttassa ezt a gondolatot;
részt venne a részleges sztrájkokban, támogatást hozna, hogy jobban
hallathassák hangjukat.
Folytatunk propagandát a háború és a militarizmus ellen. Nem kell önöknek
bemutatnom, mi mindent tehetne egy speciálisan a propaganda e formájának
szentelt csoport. Még ha csak azért volna, hogy segítsen munkát találni
azoknak a sorozottaknak, akik inkább külföldre menekülnek.
Ott van a vidéki propaganda, amit az e célra szerveződött csoportnak sajátos
eszközökkel kellene végeznie, alaposan mérlegelve és elsajátítva a követendő
cselekvési módot.
Ott van a "nyolcórás munkanap", amiből a politikusok választási platformot
csinálnak maguknak, és amit minden baj gyógyírjának tüntetnek fel.
Nos, ha csak napi nyolc órát dolgozni nem is csodaszer, azért még haladás a
jelenlegi állapothoz képest. Miért ne hasznosítsuk ezt a gondolatot saját
számlánkra, és próbáljuk megvalósítani, ha esélyt nyújt a dolgozók
tömörítésére?
Nem azért, hogy a Parlamenttől ennek a törvénynek a megszavazását kérjük,
hanem hogy megszervezzük a munkásokat, és előkészítsük őket arra, amit ők
maguk a gyakorlatban akarnak megvalósítani: hogy egy szép napon megjelennek az
üzemben, és azt mondják a tulajdonosnak: "Eldöntöttük, hogy csak nyolc órát
dolgozunk, és egy perccel sem többet", és egész addig kitartanak, amíg az bele
nem egyezik.
Ha ez a javulás bekövetkezik, az emberek újabb könnyítéseket akarnak
megvalósítani. Ha megértették az akarat és az összetartás erejét, biztosak
lehetünk abban, hogy nem a törvényhozóktól fogják kérni további akaratuk
megvalósítását.
Ott van a gyermekek oktatása, aminek monopóliumát az állam őrzi, és amivel
legalábbis szembeállíthatjuk a miénket. Nagy szolgálatokat tehetne egy olyan
csoport, amely összefogná a gyerekeket.
Most a legkézenfekvőbb példákat idéztem Önöknek; de vannak a cselekvésnek
távolabbi esetei, amelyek érdekében össze kell fogni.
Ott van az adó megtagadása; a bérlők sztrájkja, az ellenállás bizonyos
törvényekkel, bizonyos rendeletekkel szemben.
Születhetnek szövetségek a célból, hogy az egyének hozzanak létre egymás
között gazdasági szövetkezetet, szerezzenek maguknak kedvezményeket, és
szüntessenek meg egymás között minden csereértéket.
Ott vannak a törvénnyel való szembeszegülés esetei, amelyekkel egy
elszigetelt egyén nem merne megpróbálkozni, de könnyedén megbirkózik vele, ha
érzi, hogy támogatják, követik vagy másokkal együtt teheti azt.
*
A kezdeményezést követeljük, és ez az, ami a leginkább hiányzik nálunk.
Vegyük hozzá a társadalmi rend egyszerre történő megváltoztatásának vágyát;
íme, ezért van, hogy mostanáig csak vitatkoztunk, és semmit nem próbáltunk
tenni, hogy előkészítsük ezt a változást.
Legutóbb láttam egy könyvet Amerikáról, arról, hogyan sikerült ott az egyéni
kezdeményezésnek az állam mindenhatóságát felváltania. Bizonyos, hogy ez még
mindig a tőke védelmezője; de ahelyett, hogy minden társadalmi viszonyba
belopakodna, egészen az egyén mindennapi életéig, maguk az egyének azok, akik,
amikor valaminek szükségét érzik, összefognak, egyesülnek és megszervezik,
amit elhatároztak.
Nálunk, ha lakbércsökkentést akarnak elérni, az állam közbelépését kérik.
Ha mi valaminek szükségét érezzük, miért nem hiszünk a megvalósulásában, miért
nem fordulunk azokhoz, akik érzik ezt a szükségességet, és hisznek
megvalósulásában?
Eleinte csak tízen, húszan leszünk, pedig a sikerhez ezrek kellenek: sebaj! Ez
a tíz, ez a húsz fejtsen ki propagandát a gondolat érdekében, dolgozzon addig,
amíg eljut a gondolat megvalósításához szükséges számig. Mit számít az idő? Ne
higgyünk többé a csodás átalakulásokban, amelyek csak a gondviselésbe vetett
hitből fakadnak.
*
Ugyanígy van az anyagi forrásokkal. Mindig azokra a gondviselésszerű milliókra
számítottunk, amelyek befolyhatnak a csoportok pénztáraiba, lehetővé téve
számukra a propaganda folytatását, és nem tudtuk rászorítani magunkat a
türelmes, rendszeres alapgyűjtésre, pedig az minden elképzelhető kombinációnál
eredményesebb lehet.
Nincs szó itt fix tagdíj kizárás terhe mellett való kivetéséről; de az
kellene, hogy az egyének tudják, hogy csak saját magukra, saját
cselekedetükre, saját erőfeszítéseikre számíthatnak, és hogy az egyenként
összegyűjtött fillérek végül komoly összeget alkotnak, ha kitartóak vagyunk.
Tudom, hogy van olyan, aki azt mondta: lemondást prédikálunk; hogy az
anarchisták számára mindez másképpen áll; hogy csak saját sorsát javítva
juthat el az egyén a társadalmi állapot megváltoztatásához, hogy a propaganda
érdekében vállalt nélkülözések nem jelentettek semmit, a háború költségeit a
burzsoákkal kellene megfizettetni.
Ez az élvhajhászok erkölcse, akik csak
azt látják az anarchiában, ami saját étvágyukat kielégítheti.
Az anarchistáknak természetesen nem kell szegénységi fogadalmat tenniök. Ha
javíthatnak személyes helyzetükön, rosszul tennék, ha nem csinálnák, mivel ha
valóban meggyőződött anarchisták, harcukhoz pótlólagos forrást fognak találni
benne. De a jelenlegi társadalmi állapotban nehéz anélkül javítani valakinek a
saját helyzetén, hogy másvalakién ne rontson. Ritka az az eset, amikor az
egyének kizárólag saját munkájuknak köszönhetik helyzetük javulását. És ezek
mindig egyedi esetek maradnak, mindennemű hatás nélkül az általános helyzetre.
A mi propagandánk nem más, mint a jelenlegi társadalmi állapot elleni harc.
Minden harc erőfeszítéseket, áldozatokat jelent. És hogyha meggyőződése nem
késztet valakit, hogy meghozza azt az áldozatot, melyet a harc követel,
kevéssé hatékony és kevéssé szilárd az a meggyőződés. Nem kívülről kell
várnunk a forrásokat a harchoz. És mikor azt mondjuk, hogy "a munkások
emancipációja csak maguknak a munkásoknak a műve lehet", ezen nem egy
"egységnek" a feladatát kell érteni, ami ki tudja, honnan fog felbukkanni,
hanem minden egyes munkás feladatát, aki maga fog munkához látni, saját
környezetében fog dolgozni, saját akcióját más munkásokéhoz fogja kapcsolni.
Ugyanígy áll a helyzet az anarchista forradalommal. Ez személyiségek műve
lesz, akik saját környezetükben fognak tudni cselekedni, összefogni,
csoportosulni azoknak a feladatoknak az érdekében, melyek túl nehezek ahhoz,
hogy egyénileg véghezvigyék őket. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy a
közösségek munkája csak egyszerű összege az őt alkotó egységek
erőfeszítéseinek, s mindez hatástalan marad, ha azok, akik alkotják, nem
tudnak maguk cselekedni és a siker érdekében megtenni a szükséges
erőfeszítéseket.
*
Ahogy már korábban mondottam, lehetetlen felsorolni a csoportosulás valamennyi
formáját; mindenkit saját törekvéseinek kell irányítania, s megkeresnie
azokat, akik úgy gondolkodnak, ahogy ő.
És e csoportok, bármennyire eltérők is céljaik, egymás számára is
hasznosak lehetnek. Azon a gondolaton kívül, amely erőfeszítéseinket leköti,
számos esetben és módon lehetünk hasznosak azoknak, akik másvalaminek a
megvalósításával foglalkoznak. Mindenkiben lehet elég erő ahhoz, hogy akár
több különböző célú csoportban vegyen részt, ezért sürgős lenne a lehető
legtöbb kapcsolatot létrehozni csoportok és egyének között, feltéve, hogy ezek
a kapcsolatok spontánok, direktek, közvetítő nélküliek.
Egy másik előnye ennek az eljárásnak azon kívül, hogy megkönnyíti a
propagandát, az, hogy felkészít minket a jövő társadalom életére,
hozzászoktatván bennünket, hogy saját elképzeléseink, saját vérmérsékletünk,
saját képességeink szerint cselekedjünk. Csak saját kezdeményezőkészségünk
fejlesztésével állhatunk ellen gazdasági és politikai uraink túlkapásainak. És
attól kezdve, hogy hozzászoktunk a cselekvésnek ehhez a módjához, nem kell
többé attól félnünk, hogy a forradalom meglepetésként ér minket, mert lesz
olyan új szervezetünk, amely kész a megdöntött helyébe lépni.
(Fordította: Lenkei Júlia. A fordítás alapja: Jean Grave:
Organisation, Initiative, Cohésion. Paris, Temps Nouveaux,
1902. 3-30. o.)