A posztmodernizmus elsősorban szellemi és akadémiai irányzat, s kevés
kivételtől eltekintve nem kapcsolódott konkrét, aktuális
társadalmi-politikai mozgalmakhoz. Ez azért érthető, mert nyelvkritikai
beállítódása a politikai ideológiák iránti mély szkepszist is magában
foglalja, s így nehéz elképzelni, hogy gondolati tőkéje miként szolgálhatna
valamely ideológiát követő napi mozgalmat. Ugyanakkor azonban a
posztmodernizmus politikai jelentősége elvitathatatlan, két értelemben is.
Egyfelől kritikai potenciálja valamennyi politikai "-izmus"
egyoldalúságának, esetlegességének és érdekvezéreltségének kimutatására
felhasználható. Másfelől a posztmodern nyelvelmélet gyakran éles
kultúrkritikába fordul, s kimutatja a nyugati kultúrkör, illetve az emberi
civilizáció alapvető társadalmi és nyelvi szerkezeteinek elnyomó jellegét. A
posztmodernizmus itt a feminizmussal találkozik, s ez a találkozás
egyszersmind a posztmodernizmus legkomolyabb politikai potenciált hordozó
randevúja.
A feminista mozgalom első hulláma a múlt században, a női választójogért
folytatott szüfrazsettmozgalomból született. A mozgalom az 1960-as években
új lendületet kapott, s az élet valamennyi területén egyenjogúságot -
egyenlő fizetést, karrierlehetőségeket, politikai képviseletet, szexuális
élvezetet - követelt a nőknek (az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való
joggal együtt). E formális jogokért folytatott küzdelem mellett a feminizmus
1970-es évektől kezdődően azokra az informális, hétköznapi elnyomó
magatartás-, tudás- és nyelvi formákra is figyelmet fordított, amelyek az
említett formális jogok megléte mellett is akadályozzák a nők
érvényesülését. A feminista kritika nyomán létrejött és valamennyi nyugati
nyelvben bevetté vált egy új fogalom, a
szexizmus, amely azokat az
előítéletszerű, nemegyszer agresszív elvárásokat fedi, amelyek kötelező
érvénnyel kötnek a különböző életterületeken való viselkedést az ember
neméhez.
[92]
Az informális, hétköznapi szexizmus megnyilvánulásainak és a mögöttük fekvő
nyelvi-társadalmi mélyszerkezeteknek a kritikája az a terület, ahol a
feminista elemzők felhasználták és politizálták a posztmodernizmus
szemléletét. Így alakult ki számos feminista irányzat egyikeként a
posztmodern feminizmus, amely ma - elsősorban Nyugat-Európában - a
legnagyobb hatású akadémiai-értelmiségi feminista iskola.
A nyugati logikai rendszer válságba jutott, s nem tud megfelelni a
posztmodern kihívásnak - állítják a posztmodern feministák, - s hozzáteszik:
ez a válság nem semleges a nemek tekintetében. Végül is egy olyan narratív
rendszer válságáról van szó, amelyet férfiak alkottak, s amely nem
reprezentálja a "feminint", a "nőit". A nyugati gondolkodás vakfoltja ez: a
"feminin" elmondatlan, kimondatlan, elnyomott maradt: "kiírták", "leírták" a
történelemből; része a csend. Ez a csend hozzájárult a nők marginalizált és
alávetett helyzetéhez, s ezt a csendet akarja megtörni a posztmodern
feminizmus:
felforgatni a meghatározó patriarchális
gondolkodásmintát, megszakítani folyamatosságát.
A szubverzió vágya abból táplálkozik, hogy a nyugati gondolkodásmintát
általában jellemző
kétpólusú ellentétek [binary oppositions]
(jó-rossz, igaz-hamis, menny-pokol, minden-semmi stb.) megléte szerkezetileg
összefügg a férfi-nő ellentétpár jelentésével. Míg a maszkulin, a
"férfi" érték a pozitív póluson elhelyezkedve előnyt élvez, addig az
elnyomott feminin, "női" érték a maszkulin érték negatív lenyomataként,
inverzeként, alvilágaként határozódik meg a hétköznapokban, a magas- és a
tömegkultúrában.
A posztmodern feminizmus célja, a maszkulin logikai rendszer felforgatása
egyben a nemi különbség újraalkotásának igényét is magában foglalja - köztük
levő hierarchia nélkül. Ennek eszköze a feminista diskurzus, a női írás - a
női történetírás, a női szépírás - megteremtése: a nőélmény kiírása. "A
feminin szöveg - írja
Helene Cixous - nem lehet kevesebb, mint
felforgatás. Vulkanikus: megírása feltépi a férfibefektetéseket védő, régről
felhalmozott tulajdont; nincs más út. A nő számára nincs hely, mert a nő nem
férfi. Ha a nő valódi nő, ez azért van, hogy mindent szétzúzzon, hogy
darabokra törje az intézményi kereteket, hogy szétrobbantsa a jogrendszert,
s hogy megtörje az »igazságot« nevetéssel."
[93]
A nőiség ebben az értelemben felforgatás, összefüggéstelenség,
irracionalitás, többértelműség. Szimultán jelentése tudatosan megsérti a
kétpólusú ellentétek maszkulin törvényeit. Célja, hogy megzavarja azokat a
gondolkodási szerkezeteket, amelyekkel az uralkodó struktúrák jelentéseket
hoznak létre, s megteremtik az "igazság" fogalmat, megjelenítik a
"valóságot", és legitimizálják magukat. Röviden: a "nőiség" támadást intéz a
meghatározott, objektív, fixált tudás és jelentés elképzelése ellen.
A posztmodern feminizmus tehát elveti "az
identifikáció logikáját",
[94]
s ennek szellemében nem határozza meg a "nőiség" pontos tartalmát sem. A
"nőiség" egyszerre több jelentést tartalmazó, anarchista szemléletet tükröző
fogalma nem teszi lehetségessé és szükségessé a meghatározást. Lényege éppen
a két nem fixált jelentéseinek, s az elnyomó gondolkodási szerkezet, a
kétpólusú ellentétek rendszerének felforgatása. A nőiség így a
felforgatás metaforájává válik - a "nőit" nem szükséges a nőkhöz, s a
maszkulint a férfiakhoz kötni: a férfiak is lehetnek "nőiek", képviselhetik
a "női", anarchisztikus szemléletet.
[95]
Vannak férfiak (bár túl kevesen) - írja Cixous -, akik nem félnek a
nőiségtől."
[96]
A
"nőiség" posztmodern feminista értelmezése így a felforgatás terét
jelöli, amit bárki elfoglalhat: nők és férfiak egyaránt - bár a nőknek jobb
esélyük van erre elnyomott helyzetüknél fogva.
Az elnyomó és általánosító nyugati logika mélyszerkezetének gyökeres
felforgatása a társadalom és diskurzusai teljes újragondolásának és
újrarendezésének követelményét jeleníti meg. Cixous szavaival a cél nem
kevesebb, mint teljesen átírni a régi játékszabályokat, "felrobbantani a
Törvényt".
[97]
Miért pont úgy van, ami "van"; s miért kellene pont így lennie? - eme
tiszteletlen feminista kérdésfeltevés hordozza az anarchista szellemiség
örökségét. Az uralkodó rendszer és gondolkodási szerkezeteinek felborítása,
a merev jelentések széttörése, a flexibilis, sokszínű jelentések propagálása
és a hierarchiaellenesség azok a vonások, amelyek a posztmodern feminizmust
az anarchizmussal társítják. S bár az anarchisztikus szemléletű posztmodern
feminizmus csak egyetlen - elméleti - irányzata a sokágú feminista
mozgalomnak, a mozgalom egészéről is elmondható, hogy az elnyomás - a
patriarchális elnyomás - ellenében, a tekintélyellenesség, és az emberi
emancipáció jegyében született. A feminizmus fő sodrát, fő hatásirányát
általában az jellemzi, hogy a nők felszabadítását összekapcsolja a
férfiakéval; mindkét nem számára megszüntetendőnek tartja a
hierarchikus-uralmi viszonyt és az uralom- és erőszakmentes, kooperatív
kapcsolatok létrehozásának a híve a nemek között."
[98]