A gyakorlati forradalom (*)
(*) Umanita nuova, 1922. október 7. A cikk a bienne-i (Svájc) Nemzetközi
Anarchista Konferencia vitáit ismertető beszámoló egy részlete, amelyet az 1872
szeptemberében Saint Imier-ben tartott önkényellenes kongresszus ötvenedik
évfordulója alkalmából rendeztek.
Mi a forradalmat a lehető legrövidebb időn belül kívánjuk megvalósítani,
és ehhez minden kínálkozó alkalmat felhasználunk.
A "nevelés híveinek" csekély számú csoportjától eltekintve, akik hisznek
abban, hogy a tömegeket már anyagi és erkölcsi viszonyaik megváltozása előtt
fel lehet emelni az anarchizmus eszméihez, és ezzel a forradalmat azon
időkre halasztják, amikor már mindenki képes lesz anarchista módon élni, az
anarchisták egyetértenek abban, hogy minél előbb meg kell dönteni a fennálló
rendet: sőt gyakran egyedül ők mutatnak tényleges akaratot arra, hogy ezt
meg is tegyék.
Egyébként forradalmak voltak, vannak és lesznek az
anarchisták szándékaitól és tevékenységétől függetlenül is; és mivel az
anarchisták csupán a lakosság igen csekély kisebbségét alkotják, és mivel az
anarchiát nem lehet erőszakkal megvalósítani, sem másokra rákényszeríteni,
nyilvánvaló, hogy sem az eddigiek, sem pedig a közeljövőben várható
forradalmak nem anarchista forradalmak.
Olaszországban két évvel ezelőtt már majdnem kitört a forradalom, és mindent
el is követtünk azért, hogy ez megtörténjen. A proletariátus ellenségének
tekintettük a szocialistákat és a konföderalistákat, akik a drágaság elleni
tiltakozások, a piemonti sztrájkok, az anconai felkelés, a gyárfoglalások
alkalmával lefékezték a tömegek lendületét, és megmentették a minden
eresztékében recsegő monarchista rendszert.
Mit tettünk volna, ha tényleg kitör a forradalom?
És mit fogunk tenni holnap, ha kitör a forradalom?
Mit tettek, mit tehettek, és mit kellett volna tenniük elvtársainknak
nemrégiben az Oroszországban, Bajorországban, Magyarországon és másutt
lezajló forradalmakban?
Mi nem valósíthatjuk meg az anarchiát, legalábbis az egész lakosságra és az
összes társadalmi viszonyokra kiterjedően nem, mert eddig még egyetlen
ország lakossága sem lett anarchista, de nem is fogadhatunk el más rendszert,
mert ez azt jelentené, hogy feladnánk törekvéseinket, és mint anarchisták
elveszítenénk mindenfajta létjogosultságunkat. Mit tehetünk, mit kell tehát
tennünk?
Erről folyt a vita Bienne-ben, ez a kérdés foglalkoztat leginkább bennünket
ebben az oly sok nehézséggel terhes pillanatban, amikor hirtelen olyan
helyzetbe kerülhetünk, ami azonnali, habozás nélküli cselekvést kíván; vagy
azt, hogy miután másokat hozzásegítünk a győzelemhez, mi magunk
visszavonuljunk a csatatérről.
Nem azt kívántuk felvázolni, hogy milyen
lenne az igazi anarchista forradalom, amit mi szeretnénk. Erre ugyanis csak
akkor nyílik lehetőség, ha egy bizonyos terület lakosságának egésze vagy
többsége már anarchista. Azt kellett kutatnunk, hogy mivel segíthetnénk
legjobban az anarchizmus ügyét egy olyan társadalmi megmozdulás során,
amire a jelen helyzetben ténylegesen sor kerülhet.
A tekintélyuralmi alapon álló pártok meghatározott programmal rendelkeznek,
és programjukat másokra is rá akarják kényszeríteni; ezért nem számít, hogy
törvényes vagy törvénytelen eszközökkel, a hatalom megszerzésére törekednek,
hogy aztán az új törvényhozás révén, a saját elképzeléseik szerint alakítsák
a társadalmat. Ezért van, hogy bár szavakban, de gyakran szándékaik szerint
is forradalmárok, amikor alkalom kínálkozik rá, nem merik megvalósítani a
forradalmat; nem bizonyosak a többség passzív egyetértésében, nincs hozzá
elegendő katonai erejük, hogy parancsaiknak mindenütt érvényt szerezzenek;
nem rendelkeznek ügybuzgó, a társadalmi tevékenység végtelen sok ágában
járatos emberekkel és ez arra készteti őket, hogy mindig későbbre halasszák
a forradalmi cselekvést, egészen addig, amíg a népi felkelés szinte akaratuk
ellenére kormányra nem juttatja őket, ahol aztán a végtelenségig szeretnének
megmaradni, s ezért igyekeznek fékezni, leszerelni, megállítani a forradalmat,
amelyik felemelte őket.
Mi ezzel szemben, bár eszményeink megvalósulásáért küzdünk, hiszen szeretnénk
őket a valóságban viszontlátni, nem hisszük, hogy egy szabadság-, igazság- és
szereteteszmény a kormányzati erőszak segítségével megvalósítható lenne.
Mi nem törekszünk hatalomra, de nem kívánjuk, hogy mások se kerülhessenek
oda. Ha már megfelelő erő híján nem tudjuk megakadályozni, hogy kormányok
legyenek és alakuljanak, azért harcolunk, és azért fogunk a jövőben is
harcolni, hogy ezek a kormányok ne erősödhessenek meg, vagy éppen tovább
gyengüljenek, ezért mindig készen állunk a cselekvésre annak érdekében, hogy
a fennálló kormányzat megbukjon vagy hatalma meggyengüljön, s ezenközben nem
túlságosan aggódunk amiatt (és azt mondtam, hogy nem túlságosan, nem pedig,
hogy egyáltalán nem), hogy mi lesz utána.
Számunkra az erőszak csupán arra szolgál, és csakis azt a célt szolgálhatja,
hogy visszaverjük az erőszakot. Ha ugyanis azt pozitív célok érdekében
alkalmazzák, akkor vagy tökéletesen csődöt mond, vagy csupán azt éri el,
hogy stabilizálja egyes embereknek mások által történő kizsákmányolását és
elnyomását.
A szabad emberek társadalmának kialakulása és fokozatos tökéletesedése
csakis szabad fejlődés eredménye lehet; és nekünk, anarchistáknak éppen az
a feladatunk, hogy védelmezzük, biztosítsuk a szabad fejlődést.
Megdönteni a
politikai hatalmat vagy közreműködni annak megdöntésében, bármilyen jellegű
legyen is ez a hatalom, az őt támogató erők egész széles skálájával együtt;
megakadályozni, vagy megpróbálni megakadályozni, hogy új kormányok és új
elnyomó erők jöjjenek létre, és soha, egyetlen esetben sem elismerni a
kormányzatot, bármilyen legyen is, hanem mindig folytatni ellene a küzdelmet,
és követelni, kikövetelni, ha kell, erővel is, a szervezkedéshez való
jogot, hogy úgy élhessünk, ahogy akarunk; és végül kipróbálhassuk az
általunk legjobbnak tartott társadalmi formákat, természetesen amennyiben ez
nem sérti mások egyenlő szabadságát: ez a mi küldetésünk.
E harcon kívül, mely a kormányok erőszakos hatalma ellen irányul, amely szüli
és lehetővé teszi a tőkés kizsákmányolást, amikor a néptömegeket arra
ösztönöztük és segítettük, hogy vegyék birtokukba a meglévő javakat, különös
tekintettel a termelőeszközökre; amikor már eljutottunk odáig, hogy senki
sem kényszerítheti rá erőszakkal másokra munkájuk gyümölcsét - akkor már
csak a propaganda és a példamutatás eszközével tudunk majd hatni.
Szét kell-e zúzni a meglévő társadalmi intézményeket, mechanizmusokat és
szervezeteket? Igen, amennyiben elnyomó intézményekről van szó, ezek azonban
semmiségek a társadalmi élet egészének bonyolultságához képest. A rendőrség,
a hadsereg, a börtön, a bíróság, e nagy hatású eszközök a rossz ügy
szolgálatában, csupán élősdi funkciót töltenek be. Más intézmények és
szervezetek azok, amelyek jól vagy rosszul biztosítják az életet az
emberiség számára; ezeket az intézményeket pedig csak akkor lehet haszonnal
lerombolni, ha jobbakkal helyettesítjük őket.
A nyersanyagok és termékek cseréjét, az élelmiszerek szétosztását, a
vasutat, a postát és az összes állami vagy magántulajdonban lévő
közszolgáltatást úgy szervezték meg, hogy tőkés érdekeket szolgálnak, de
mégis a lakosság valós érdekeinek felelnek meg. Nem verhetjük szét őket (ezt
egyébként az érdekelt lakosság sem engedné meg nekünk), legfeljebb akkor, ha
a korábbinál jobban szervezzük újra őket. Mindez azonban nem megy egyik
napról a másikra, és a dolgok mai állását tekintve ezt nem is lennénk
képesek megtenni. Igen szívesen látjuk tehát, ha addig is, amíg az
anarchisták cselekedhetnek, megteszik mások, még ha más szempontok szerint
járnak is el.
A társadalom életét nem lehet megszakítani, az emberek a forradalom napján
is élni akarnak, meg azután is, mindig.
Régen rossz nekünk, régen rossz eszméinknek, ha olyan értelmetlen rombolás
felelősségét kell magunkra vállalnunk, ami az élet folytonosságát
veszélyezteti!
Az erről folyó vita során merült fel Bienne-ben a pénz kérdése, ami minden
másnál súlyosabb gond.
A mi táborunkban szokás szerint ezt a kérdést igen leegyszerűsítő módon
kezelik, azzal intézve el a dolgot, hogy a pénzt meg kell szüntetni. Ez
rendben is lenne, ha anarchista társadalomról beszélünk vagy olyan elképzelt
forradalomról, ami mondjuk száz év múlva valósul meg, feltételezve persze,
hogy a néptömegek akkor már képesek lesznek anarchistává vagy kommunistává
válni, mielőtt még egy forradalom gyökeres változást hozna
életkörülményeikben.
Ma azonban a kérdés egészen másként merül fel.
A pénz a kizsákmányolás és az elnyomás nagy hatású eszköze; de egyben az
egyetlen eszköz (mármint a legzsarnokibb diktatúrán vagy a legharmonikusabb
közmegegyezésen kívül), amit az emberi elme ez idáig a termelés és az
elosztás automatikus szabályozására kiötlött.
Egyelőre tehát nem annyira a pénz megszüntetésével kellene foglalkozni,
hanem meg kellene találni a módját, hogy a pénz ténylegesen annak a hasznos
erőfeszítéseit tükrözze, aki birtokolja.
De térjünk rá a közvetlen gyakorlat
kérdésére, hiszen voltaképpen erről volt szó a bienne-i találkozón.
Képzeljük el, hogy holnap győzelmes felkelés tör ki. Anarchia ide, anarchia
oda, a lakosságnak ennie kell, és ki kell elégítenie minden alapvető
szükségletét.
Ha a parasztok, a fuvarosok és a többiek megtagadják, hogy a kezükben lévő
termékeket és szolgáltatásokat ingyen biztosítsák anélkül, hogy pénzt
kapnának érte, amit addig a valódi gazdagságnak tekintettek, akkor mi a
teendő?
Erőszakkal kényszeríteni őket? Akkor nemcsak az anarchiától búcsúzhatunk el,
de búcsút mondhatunk minden olyan reményünknek is, hogy a dolgok jobbra
fordulhatnak. Tanuljunk Oroszország példájából.
Akkor hát?
Erre az elvtársak általában azt felelik, hogy a parasztok majd
megértik a kommunizmus vagy legalábbis a közvetlen árucsere előnyeit.
Na igen, de bizonyosan nem egyetlen nap alatt, márpedig az emberek egyetlen
napra sem maradhatnak élelem nélkül.
Nem állt szándékomban megoldást javasolni.
Csupán fel akarom hívni az elvtársak figyelmét azokra az igen komoly
problémákra, amelyekkel maholnap szembekerülhetünk.
Anarchia és anarchizmus (*)
(*) Az cikk eredeti címe: Még egyszer a gyakorlati forradalomról. Umanità
nuova, 1922. október 14.
A témáról szóló legutóbbi cikkem felkeltette jó néhány elvtárs érdeklődését,
és számos megjegyzést és kérdést eredményezett.
Talán nem voltam elég világos; talán megzavartam néhány ember megszokott
észjárását, akik nem szívesen gyötrik az agyukat, inkább a hagyományos
megfogalmazásokra hagyatkoznak, és ami gondolkodásra késztet, csak
bosszúságot vált ki belőlük.
Mindenesetre megpróbálom világosabban kifejezni
magam, és örülni fogok, ha azok, akik számára a mondandóm kissé eretneknek
tűnne, bekapcsolódnak a vitába, és részt vesznek egy gyakorlati cselekvési
program kimunkálásában, ami a közeljövő társadalmi mozgalmai során
vezérfonalként szolgálhat számunkra.
Propagandistáink eddig főként a jelen
társadalom bírálatával foglalkoztak, és egy olyan, szabad megegyezésen
alapuló társadalmi rend kívánatos és lehetséges voltának bizonyításával,
amelyben az emberek testvériségben, szolidaritásban, a legnagyobb
szabadságban élnek, és mindenki megtalálhatja a maga számára a legnagyobb
anyagi, erkölcsi és szellemi fejlődés feltételeit. Elsősorban arra
törekedtek, hogy az egyéni és társadalmi tökély állapotának azon felfogásával
lelkesítsék az embereket, amit mások utópiának, mi viszont eszmeinek
nevezünk. Helyesen és szükségszerűen cselekedtek, mert kijelölték a célt,
amelyre erőfeszítéseink irányulnak; azonban keveset foglalkoztak
(foglalkoztunk) vagy szinte egyáltalán nem törődtünk a cél felé vezető úttal
és eszközökkel. Sokat foglalkoztunk azzal, hogy szét kell verni a rossz
társadalmi intézményeket, de nem fordítottunk kellő figyelmet arra, hogy a
rombolás során vagy közvetlenül utána mit kell tenni, illetve hagyni, hogy
mások tegyenek annak érdekében, hogy az egyén és a társadalom élete a lehető
legjobb feltételek között folyhasson tovább, hiszen azt gondoltuk,
legalábbis így tettünk, hogy a dolgok a természet törvényei szerint majd
maguktól elrendeződnek, anélkül hogy erőfeszítéseinket tudatosan a kitűzött
cél megvalósítására összpontosítanánk. És valószínűleg ennek tudható be
egész tevékenységünk sikertelensége.
Itt az ideje, hogy a társadalom átalakításának kérdését a maga teljes
szélességében szemléljük, és igyekezzünk kidolgozni a kérdés gyakorlati
vonatkozásait is. A forradalom akár holnap kitörhet, és nekünk fel kell
készülnünk rá, hogy a forradalom során a lehető legnagyobb hatásfokkal
cselekedjünk.
Mivel ebben az átmeneti időszakban a diadalittas reakció megakadályoz minket
abban, hogy a jelenleginél sokkal szélesebb körű propagandát folytassunk a
tömegek között, használjuk fel az időt arra, hogy átgondoljuk és tisztázzuk
teendőinket, miközben igyekszünk szavazatokkal és tettekkel sürgetni az időt,
hogy mihamarabb eljöjjön a cselekvés, a megvalósítás órája.
Megjegyzéseim két alapelvre támaszkodnak.
Az első: az anarchiát nem lehet erőszakkal érvényre juttatni. Az anarchista
kommunizmus a maga teljességében, minden jótékony hatásával együtt csakis
akkor válhat valóra, ha a nép széles tömegei, amelyek minden szükséges
elemet magukban foglalnak a jelenleginél magasabb szintű civilizáció
megvalósításához, megértik és akarják. El lehet képzelni olyan válogatott
emberekből létrejövő csoportokat, amelyeknek a tagjai egymással és a
hozzájuk hasonló csoportokkal önkéntes, szabad közösségben élnek. Jó, ha
ilyenek létrejönnek, és nekünk kell majd ilyen csoportokat alkotnunk
elképzeléseink gyakorlati kipróbálása és a példa kedvéért; ezek a csoportok
azonban még nem jelentik az anarchista kommunizmus társadalmának
megvalósulását, inkább az ügy melletti elkötelezettség és áldozatkészség
példái lesznek mindaddig, amíg nem tudják magukba foglalni az egész
lakosságot vagy annak nagy részét. Nem arról van tehát szó, hogy már az
erőszakos forradalom másnapján - ha már a forradalom csak erőszakkal
valósítható meg - megvalósul az anarchista kommunizmus, hanem csupán
elindulunk az anarchista kommunizmus felé.
A második: a tömegek megnyerése az anarchizmus és a kommunizmus - de
még a legszelídebb szocializmus számára - sem lehetséges addig, amíg a
jelenlegi politikai és gazdasági viszonyok fennállnak. S minthogy ezeket a
viszonyokat, amelyek a dolgozókat rabszolgaságban tartják a kivételezettek
előnyére, akik a brutális erőszak eszközével tartják fenn és állandósítják a
rendszert, e viszonyokat erőszakkal is meg kell változtatni, az öntudatos
kisebbségek forradalmi cselekvése révén. Tehát amennyiben elfogadjuk azt az
elvet, hogy az anarchia nem valósulhat meg kényszerből, a tömegek tudatos
akarata nélkül, a forradalomnak nem lehet célja az anarchia közvetlen vagy
közvetett megvalósítása, inkább olyan viszonyokat kell kialakítania, amelyek
gyors fejlődést tesznek lehetővé az anarchia irányában.
Gyakran hallottuk ezt a mondatot: "Vagy anarchista forradalom lesz, vagy
semmilyen." Lehet, hogy ez nagyon "forradalmi", nagyon "anarchista" módon
hangzik, de valójában ostobaság, ha ugyan nem magának a reformizmusnak még
ennél is rosszabb eszköze, hogy megbénítsa a jó szándékokat, és arra intse
az embereket, hogy a jövőbeni mennyországra várva maradjanak veszteg, tűrjék
békésen a jelent.
Az "anarchista forradalom" nyilvánvalóan vagy anarchista
lesz, vagy semmilyen. De nem voltak-e a világon forradalmak, amikor az
anarchista társadalomra vonatkozó elképzelés még meg sem született? És vajon
nem is lesz több, amíg a tömegek át nem térnek az anarchizmusra? És ha nem
tudjuk megnyerni az anarchizmus számára az életkörülményeik által
megnyomorított tömegeket, talán le kell mondanunk mindenfajta forradalomról,
és bele kell törődnünk, hogy egy monarchikus-polgári társadalomban éljünk?
Az az igazság, hogy a forradalom olyan lesz, amilyen lehet, és a mi
feladatunk, hogy a lehető legnagyobb mértékben siettessük, és azon legyünk,
hogy a lehetséges legradikálisabb formában menjen végbe.
Egy dolgot azonban tisztáznunk kell.
A forradalom nem lesz anarchista, ha - amint ma sajnos még ez a helyzet -
nincsenek anarchista tömegek. Mi azonban anarchisták vagyunk, azok is kell
hogy maradjunk, és anarchistaként kell cselekednünk a forradalom előtt,
alatt és utána is.
Az anarchisták nélkül, az anarchisták tevékenysége
nélkül, vagy ha az anarchisták csatlakoznának bármely kormányzati formához,
bármilyen úgynevezett átmeneti társadalmi alakulathoz, ahelyett hogy az
elkövetkező forradalom, a szabadság és az igazságos társadalom felé
haladnának, és az emberiség teljes felszabadításának a megindításáért
harcolnának, az elnyomás és a kizsákmányolás talán az eddiginél is
súlyosabb, új formái alakulnának ki, és még a legjobb esetben is csak
felszínes, nagyrészt illuzórikus javulás lenne az eredmény, ami semmiképpen
nem állna arányban egy olyan forradalommal járó küzdelmekkel, áldozatokkal
és fájdalommal, mint amilyen egy többé-kevésbé közeli jövőben várható.
A mi feladatunk, hogy miután magunk is részt vettünk a mostani rendszer
megdöntésében, meggátoljuk vagy igyekezzünk meggátolni, hogy új kormány
alakuljon; vagy ha ez nem sikerül, legalább azért harcoljunk, hogy az új
kormány ne az egyetlen legyen, ne összpontosíthassa a saját kezében a
társadalmi hatalom egészét, hanem gyenge, bizonytalan legyen, ne
rendelkezhessen elegendő katonai és pénzügyi erővel, és a lehető
legcsekélyebb elismerésre és engedelmességre számíthasson. Mindenesetre
nekünk, anarchistáknak sohasem szabad részt venni benne, sem elismerni, és
továbbra is harcolnunk kell ellene, mint ahogy a jelenlegi kormányzat ellen
harcolunk.
A tömegek között kell maradnunk, a közvetlen cselekvésre kell ösztönöznünk
őket, arra, hogy vegyék kezükbe a termelőeszközöket, szervezzék meg a munkát
és a javak elosztását, foglalják el a lakható épületeket, lássák el a
közszolgáltatásokat, és ne várjanak felsőbb hatóságok döntésére vagy
parancsára - ebből a munkából valamennyiünknek ki kell vennünk a részünket,
és ehhez már most a lehető legtöbb ismeretet kell megszereznünk.
Míg azonban megalkuvás nélkül szembe kell szállnunk minden elnyomó
szervezettel és mindazzal, ami erőszakos módon próbálja gátolni a
népakaratot és a kisebbségek szabadságát, óvakodnunk kell attól, hogy
szétzúzzuk azokat a dolgokat, szétverjük azokat a hasznos szolgáltatásokat,
amelyek helyébe nem tudunk jobbat állítani.
Emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy az erőszak, amire sajnos szükség van
azért, hogy szembeszálljunk az erőszakkal, nem alkalmas eszköz semmiféle
pozitív dolog létrehozására: hogy az erőszak a szabadság természetes
ellensége, a zsarnokság szülője, azért alkalmazása nem mehet túl a
legszükségesebb határokon.
A forradalomra szükség van, hogy megdöntse a kormányok, a kivételezettek
erőszakos hatalmát; a szabad emberek társadalmának felépülése azonban csakis
szabad fejlődés eredménye lehet.
Az anarchistáknak őrködniük kell a fejlődés szabadsága felett, mert azt
mindaddig veszély fenyegeti, amíg az emberekben él a hatalom és az előjogok
iránti vágy.
Fokozatosság és realizmus (*)
(*) Eredeti címe: Anarchizmus és reformok. Pensiero e Volontà, 1924.
március 1.
A szó gyűlöletes volta ellenére, amellyel a rossz politikusok visszaéltek és
ezzel lejáratták, az anarchizmus mindig is reformista volt, és soha nem is
lehet más. Mi szívesebben használjuk a reformer kifejezést, hogy minden
lehetséges módon elkerüljük, hogy összetévesszenek minket azokkal, akiket
hivatalosan "reformistáknak" neveznek, akik apró s gyakran csupán
látszólagos javulással akarják elviselhetőbbé tenni, vagyis megszilárdítani
a jelenlegi rendszert, vagy jóhiszeműen azzal áltatják magukat, hogy a
panaszolt társadalmi bajok eltüntethetők, s ha elméletben nem is, de
legalább a gyakorlatban elismerik és tiszteletben tartják azokat az alapvető
politikai és gazdasági intézményeket, amelyek e bajoknak az okai és
tartópillérei. De mindenképpen reformokról van szó, a lényegi különbség
viszont a reform jellegében van és abban, hogy ki milyen módon kívánja
elérni az új társadalmi formát.
A forradalom, a szó történeti értelmében, az intézmények gyökeres reformját
jelenti, ami rövid idő alatt valósul meg, a hatalom és az intézményes
előjogok ellen irányuló erőszakos népi felkelés révén; mi azért vagyunk
forradalmárok és felkeléspártiak, mert a jelenlegi intézményeket nem
megjavítani akarjuk, hanem teljesen le akarjuk rombolni őket, megszüntetve
az embernek emberek feletti uralma és a mások munkáján való élősködés minden
formáját; mert ezt a lehető legrövidebb időn belül akarjuk megvalósítani, és
mert meggyőződésünk, hogy az erőszak által született intézmények erőszakkal
tartják fenn magukat, és csupán elégséges mértékű erőszak előtt hátrálnak
meg.
Ahhoz azonban, hogy kitörjön a forradalom, nem elég akarni, hogy legyen.
Akkor hát várjunk tétlenül, amíg az idő megérik?
És vajon a győzelmes felkelés után egy csapásra megvalósíthatjuk vágyainkat,
és a jelenlegi tőkés kormányzatok poklából szinte a csodával határos módon
átlépünk a szabadságelvű kommunizmusba, amelyben a többi emberrel vállalt
érdekközösségben az egyén teljes szabadsága megvalósul?
Ez olyan vágyálom, ami csak a tekintélyelvű pártok soraiban születhet meg,
akik a tömegeket nyersanyagnak tekintik, melyet a hatalom birtokosa
rendeletekkel, a puskák és a bilincs erejével tetszése szerint formálhat.
Az anarchisták azonban nem táplálhatnak efféle illúziókat. Nekünk
szükségünk van az emberek egyetértésére, ezért propagandával és a példa
erejével meg kell győznünk, nevelnünk kell őket, és úgy kell alakítani az
emberek környezetét, hogy a nevelő szó egyre több emberhez eljuthasson.
A történelemben, akárcsak a természetben, a fejlődés mindig fokozatos.
Ahogyan a gát egyszer csak átszakad (vagyis egy szempillantás alatt, de
mindig csak egy bizonyos idő elteltével), vagy mert olyan sok víz gyűlt
össze, hogy a nyomás már legyőzi az elébe állított akadályt, vagy mert az
anyagát alkotó molekulák fokozatosan széthullanak, úgy törnek ki a
forradalmak is, mert a társadalmi átalakulást igénylő erők addig növekednek,
amíg elegendő erőt képeznek a fennálló kormányzat megdöntéséhez, és ahhoz,
hogy a konzervatív erők - belső okok miatt - egyre inkább elveszítsék
erejüket.
Mi reformerek vagyunk ma annyiban, amennyiben igyekszünk megteremteni a
legkedvezőbb körülményeket és a lehető legtudatosabb és legnagyobb számú
emberi feltételt ahhoz, hogy megfelelően irányíthassuk a népi felkelést;
reformerek leszünk holnap, a győzelmes felkelés, a kivívott szabadság
másnapján, amennyiben minden, a szabadság viszonyai között megengedhető
eszközzel, vagyis propagandával, jó példával és akár erőszakos ellenállással
is mindennel szemben, ami korlátozni akarja szabadságunkat, tehát minden
eszközzel igyekszünk minél több embert megnyerni eszméinknek.
De sohasem fogjuk elismerni - és e tekintetben a mi reformizmusunk
kétségkívül különbözik attól az úgynevezett "forradalmiságtól", ami
Mussolini vagy mások szavazatszedő urnáiban végzi - az intézményeket, s a
lehetséges reformokat azzal a szellemmel valósítjuk meg, illetve vívjuk
ki, amellyel az ellenségtől elhódított területet elvesszük, hogy tovább
nyomulhassunk előre, és mindig is ellensége leszünk mindenféle kormánynak,
legyen az a mai monarchikus vagy a holnapi köztársasági vagy bolsevik kormány.
Az anarchista posszibilizmus (*)
(*) Eredeti címe: Gradualizmus. Pensiero e Volontà, 1925.
október 1.
A viták során, amelyeket az anarchisták az anarchizmus megvalósítása,
illetve megközelítése legmegfelelőbb taktikájáról folytatnak - és ezek
hasznos, szükséges viták, ha a kölcsönös türelem és kölcsönös bizalom
táplálja őket, s ha nem merülnek bele gyűlöletes személyi kérdések
megtárgyalásába -, gyakran megesik, hogy egyesek szemrehányó hangon másokat
gradualistának, vagyis a fokozatos fejlődés hívének neveznek, ők pedig úgy
utasítják vissza ezt a minősítést, mintha becsületsértés lenne.
Pedig az a helyzet, hogy a szó valódi értelmében mindnyájan gradualisták, a
fokozatosság hívei vagyunk, és már elveink logikája szerint is annak kell
lennünk, ha nem is egyforma mértékben.
Igaz, hogy bizonyos szavak, különösen a politikában, folytonosan változtatják
értelmüket, és gyakran más, az eredeti logikus, természetes értelmükkel
homlokegyenest ellentétes jelentést nyernek.
Jó lenne megfékezni azt a
rendszert, hogy a szavakat jelentésüktől eltérően használjuk, mert ez
rengeteg zavar és félreértés forrása lehet. De ki tudja ezt megtenni,
különösen, amikor a jelentésváltozás azért jön létre, hogy a botcsinálta
politikusok szép szavakkal leplezzék gonosz szándékaikat?
Így aztán valóban előfordulhat, hogy a gradualista szó, ha az anarchistákra
vonatkoztatva használják, tényleg azokat fogja jelölni, akik a célok
fokozatos, a lehetőségeknek megfelelő megvalósítására hivatkozva végül meg
sem mozdulnak, vagy éppen az anarchia megvalósításával ellenkező irányba
indulnak. Ebben az esetben valóban el kell utasítani ezt a minősítést; de a
fokozatosság elve akkor is érvényes marad: mert a természetben, az életben
minden fokonként történik, és a mi esetünkre alkalmazva ez annyit jelent,
hogy az anarchia is csak fokozatosan valósulhat meg.
Az anarchizmus, mint mondottam, szükségszerűen gradualista.
Az anarchiát felfoghatjuk úgy is, mint az abszolút tökéletesség állapotát,
és helyes, ha ez a felfogás, mint a lépteinket irányító eszmei
világítótorony, mindig jelen van gondolkodásunkban. De az is nyilvánvaló,
hogy ezt az ideált nem lehet egy csapásra megvalósítani, egyetlen ugrás
révén, mellyel a jelen helyzet poklából az áhított paradicsomba jutunk.
A tekintélyelvű pártok, vagyis azok, amelyek erkölcsösnek és a siker
lehetséges útjának hiszik, hogy egy bizonyos társadalmi rendet
ráerőszakolhatnak az országra, bizonyára azt remélik (mely hiú reménység!),
hogy ha majd a hatalom birtokosai lesznek, törvény, rendelkezések és
csendőrség segítségével tartósan alávethetnek mindenkit saját akaratuknak.
Ilyenfajta remények és törekvések azonban az anarchistáknál el sem
képzelhetők, mert ők semmit sem akarnak másokra ráerőszakolni, legfeljebb
csak a szabadság tiszteletben tartását, és eszményeik megvalósítása
érdekében a meggyőzésre és a szabad együttműködés bebizonyosodott előnyeire
számítanak.
Ez nem jelenti azt, hogy én azt hinném (amint eszméimet vitatva, egy kevéssé
tájékozott és lelkiismeretes reformista újság adta a számba), hogy az
anarchizmus megvalósítására addig kell várnunk, amíg mindenki anarchista
lesz. Éppen ellenkezőleg, én azt hiszem, és ezért vagyok forradalmár, hogy a
jelen viszonyok között csupán egy különleges körülmények hatása alatt
formálódó szűk kisebbség juthat el az anarchia megértéséig, és hiú ábránd
volna valamiféle általános áttérésben reménykedni, ha nem változik meg a
társadalmi közeg, amelyben a tekintélyuralom és a sokféle előjog
háborítatlanul virágzik. És éppen ezért azt hiszem, hogy mihelyt lehetséges,
vagyis mihelyt elegendő szabadságot vívtunk ki, és valahol egy eléggé erős
és nagyszámú anarchista mag alakul ki, amely már önmagában is elégséges, de
képes hatását a környezetére is kisugározni, azonnal szerveződnünk kell
annak érdekében, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk az anarchiát, illetve
annyit belőle, amennyire időről időre lehetőség kínálkozik.
Miután nem nyerhetünk meg mindenkit egyszerre eszméinknek, valamint a
túlélés és a propaganda érdekében nem különülhetünk el, meg kell találnunk a
módját, hogy az anarchiából a lehető legtöbbet valósítsuk meg azok között,
akik nem anarchisták, vagy csak bizonyos mértékig tekinthetők annak.
A kérdés tehát nem az, hogy fokozatosan kell haladnunk vagy sem, hanem hogy
milyen úton juthatunk el a leggyorsabban és a legbiztosabban eszméink
megvalósulásához.
Ma ezt az utat az egész világon az erőszak és a hibák hosszú sorozata árán
megszerzett előjogok zárják el előlünk, olyan osztályok, amelyek az ezen
előjogokból származó intellektuális és technikai erőfölényen túlmenően,
pozícióik megvédéséhez az elnyomott osztályokban toborzott nyers erővel is
rendelkeznek, s ezt szükség esetén lelkiismeret-furdalás nélkül, korlátlanul
felhasználják, ezért forradalomra van szükség, ami lerombolja az
erőszakállamot, melyben ma élünk, és lehetővé teszi, hogy békés fejlődés
útján egyre több szabadságjogot, igazságot és egyre nagyobb szolidaritást
valósíthassunk meg.
Milyen legyen az anarchisták taktikája a forradalom előtt, alatt és után?
Hogy a forradalom előtt mit kellene tenni azért, hogy előkészítsük és
megvalósíthassuk, a cenzúra miatt talán ki sem mondhatnánk; ez mindenképpen
olyan téma, amit az ellenség jelenlétében nem lenne jó megvitatni. Azt
azonban bizonyára elmondhatjuk, hogy maradjunk azok, akik vagyunk, fejtsünk
ki propagandát és neveljünk, amennyire csak erőnkből telik, hogy kerüljünk
mindenfajta egyezséget az ellenséggel, és legalább lelkileg álljunk készen
arra, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadjunk.
A forradalom alatt?
Kezdjük azzal, hogy a forradalmat egyedül nem tudjuk megvívni; és az anyagi
erő kérdésétől eltekintve sem lenne kívánatos, hogy egymagunk cselekedjünk.
Ha ugyanis nem lendülnek mozgásba az ország összes szellemi erői, s velük a
népben rejtetten vagy nyíltan meglevő érdekek és törekvések, a forradalom
elvetél. Abban a kevéssé valószínű esetben viszont, ha egyedül is győzni
tudnánk, képtelen helyzetbe kerülnénk, ugyanis vagy arra kényszerülnénk,
hogy parancsoljunk, hogy másokat erőszakkal kényszerítsünk, ez pedig azt
jelentené, hogy nem vagyunk többé anarchisták, és azzal, hogy parancsolunk,
magát a forradalmat pusztítanánk el: vagy pedig, hogy "gyávaságból ezt
visszautasítsuk", vagyis háttérbe vonulnánk, és hagynánk, hogy mások a
miénkkel ellentétes céloktól vezérelve kihasználják, amit létrehoztunk.
Tehát minden létező haladó erővel, minden élenjáró párttal egyetértésben
kell cselekednünk, be kell vonnunk a forradalomba, fel kell ráznunk,
érdekeltté kell tennünk a nagy tömegeket, és hagynunk kell, hogy a
forradalom, amelynek mi csak az egyik tényezője leszünk, elvégezze, amit
tud.
Ezért persze még nem kellene lemondanunk sajátos célunkról: ellenkezőleg,
szilárd egységben kell maradnunk, és láthatóan különböznünk kell a
többiektől, hogy harcoljunk programunk megvalósításáért: a politikai hatalom
megszüntetéséért és a tőkés tulajdon kisajátításáért. És ha erőfeszítéseink
ellenére új hatalmak jönnek létre, amelyek gátolni akarják a népi
kezdeményezést és saját akaratukat akarják érvényre juttatni, nekünk sohasem
szabad részt vennünk ebben, sem elismernünk őket, hanem arra kell
törekednünk, hogy a nép tagadja meg tőlük a kormányzáshoz szükséges
eszközöket, vagyis a katonákat és az adófizetést; azon kell lennünk, hogy
ezek a hatalmak ne tudjanak megerősödni, hanem maradjanak gyengék egészen
addig, amíg le lehet őket verni. Mindenképpen sürgetni és követelni kell,
esetleg erőszakkal is, teljes autonómiánkat és a jogot, valamint az
eszközöket, hogy a magunk módján szervezkedhessünk és alakíthassuk ki
módszereinket.
És a forradalom után, vagyis a fennálló hatalom bukása, a felkelő erők végső
győzelme után?
Itt lép ténylegesen a színtérre a gradualizmus.
Foglalkoznunk kell az élet minden gyakorlati kérdésével: a termeléssel, az
árucserével, a közlekedéssel, az anarchista csoportok és valamely hatalom
fennhatósága alatt élő csoportok viszonyával, a közösségi és az egyéni
normák szerint élő emberek kapcsolatával, a város és a falu viszonyával, a
természeti források és a nyersanyagok mindenki számára előnyös
hasznosításával, az ipari és a mezőgazdasági termelés olyan megosztásával,
ami figyelembe veszi a különböző területek természeti adottságait, a
közoktatással, a gyermekek és a magatehetetlenek gondozásával, a
közegészségügyi és orvosi ellátással, a közbűntényesek és az olyan
veszélyesebb bűntetteket elkövetőkkel szembeni védekezéssel, akik pártok
vagy egyes emberek érdekeinek szolgálatába szegődve ismét megkísérlik
elfojtani mások szabadságát stb. És minden egyes kérdésben nem egyszerűen a
gazdaságosabb, hanem az olyan megoldásokat kell előnyben részesíteni, amelyek
jobban megfelelnek az igazság és a szabadság követelményeinek, és lehetővé
teszik a további fejlődést. Ha úgy adódik, a gazdasági előnnyel szemben is
az igazságot, a szabadságot, a szolidaritást kell érvényre juttatni.
Nem szabad arra törekedni, hogy mindent leromboljunk, mondván, hogy a dolgok
úgyis maguktól helyreigazodnak. Mai civilizációnk sok ezer éves fejlődés
eredménye, amely egyfajta módon már megoldotta a gyakran igen szűk területen
összezsúfolódott sok millió ember együttélésének a problémáit és növekvő,
egyre bonyolultabb szükségleteik kielégítését. Előnyei azonban jelentősen
csökkentek - sőt, nagy tömegek számára meg is szűntek - azáltal, hogy a
fejlődés az uralkodó rétegek fensőbbségének és érdekeinek a nyomása alatt
ment végbe. Ha azonban megszüntetjük a fensőbbségeket és az előjogokat, a
megszerzett előnyök továbbra is fennállnak, hiszen ezek az embernek az
ellenséges természet erői felett aratott győzelmének az eredményei, régi,
letűnt nemzedékek felgyűlt tapasztalatai, a hosszú együttélés során és
egymás kölcsönös támogatása kipróbált előnyeiből kialakult társadalmasodási
szokások - így nemcsak lehetetlen, de ostobaság is lenne lemondani róluk.
Harcolnunk kell tehát a fensőbbségek és az előjogok megdöntéséért, de élnünk
kell a civilizáció összes jótéteményével; és nem szabad lerombolnunk semmit,
ami, ha nehézkesen is, emberi szükségleteket elégít ki. Addig legalábbis
nem, amíg nem tudjuk jobbal helyettesíteni.
Miközben nem ismerünk megalkuvást a kényszer és a tőkés kizsákmányolás
egyetlen formájával szemben sem, toleránsnak kell lennünk az emberek
különböző csoportjaiban uralkodó társadalmi felfogásokkal szemben,
amennyiben azok nem sértik mások szabadságát és egyenlő jogait; be kell
érnünk a fokozatos fejlődéssel annak mértékében, ahogy az emberek erkölcsi
felemelkedése megvalósul és növekednek az emberiség rendelkezésére álló
anyagi és szellemi eszközök - miközben természetesen minden lehetségest
elkövetünk - tanulással, munkával, propagandával -, hogy meggyorsítsuk a
fejlődést a mind nemesebb eszmények megvalósítása érdekében.
A fentiekben inkább problémákat vázoltam fel, nem azok megoldását; de úgy
vélem, sikerült röviden ecsetelnem azokat a szempontokat, amelyek a megoldás
kutatásában és alkalmazásában vezethetnek bennünket. A megoldás bizonyára
sokféle lesz és változik a körülmények szerint is, de - amennyiben rajtunk
áll - mindig az anarchia alapelveinek megfelelően kell alakulnia: vagyis
annak szem előtt tartásával, hogy ember ne parancsoljon embernek és az egyik
ember ne zsákmányolja ki a másikat.
Feladatunk tehát az, hogy gondolkozzunk, tanuljunk és készüljünk - s mindezt
haladék nélkül, nagy odaadással tegyük -, mert az idő felgyorsult, és készen
kell állnunk bármely eshetőségre.
(Fordította: Peredi Mária. A fordítás alapja: Errico Malatesta: Il
gradualismo anarchico. In: Errico Malatesta: Rivoluzione e lotta
quotidiana. Vicenza, Antistato, 1982. 245-259. o.)