Találkozási és elágazási pontok [1]
Tán sohasem volt még eszme, mely oly jelentőségre tett volna szert - akár
híveinek számát, akár hatókörét tekintve - mint a modern szocializmus, és
amelyet ugyanakkor oly kevéssé értettek meg s oly igen félreértettek nemcsak
ellenfelei és az iránta közömbösek, hanem a rokonszenvezők, sőt híveinek
sokasága is. Ez a szerencsétlen és igen veszélyes körülmény részben annak
köszönhető, hogy azok az emberi viszonyok, amiket e mozgalom - ha egy ilyen
kaotikus valami egyáltalán mozgalomnak nevezhető - meg akar változtatni,
nemcsak egy meghatározott osztályt vagy osztályokat érintenek, hanem
gyakorlatilag az egész emberiséget; részben annak, hogy ezek a viszonyok
mérhetetlenül összetettebbek és sokszínűbbek, mint azok, melyek
megváltoztatását eddig a reformok feladatuknak tekintették; végül pedig
annak tudható be, hogy a nagy társadalomformáló erőket, a tudást és a
híráramlás csatornáit szinte kizárólagosan oly csoportok tartják kezükben,
kiknek közvetlen anyagi érdekei kibékíthetetlen ellentétben állanak a
szocializmus fő követelésével, vagyis hogy munkájával végre mindenki maga
rendelkezzék.
A szocialisztikus erők szélsőséges szárnyainak vezetői, s talán még a
pénzfejedelmek közül néhányan az egyedüliek, akikről elmondható, hogy
akárcsak megközelítőleg fölfogták a szocializmus jelentőségét, elveit és
céljait. Nagy divattá vált újabban a szónokok, egyetemi tanárok és az
írásaikat oldalszámra mérők körében az e témával való foglalkozás, s
munkájukkal jórészt nem értek el mást, minthogy fölkeltették az avatott
ítészek gúnyolódását s szánakozását. Hogy a szocialisztikus nézetek
sokaságában középutat választók nagyjai nem igazán értik, mit is akarnak ők
valójában az elfoglalt helyzetüknél fogva, az magától értetődik. Ha mégis
megértették; ha következetesen és logikusan gondolkodtak, ha azok voltak,
amit a franciák
konzekvens személyiségnek neveznek, akkor érvelésük logikája
már régóta valamelyik szélsőséges szárnyhoz sodorta őket.
Meglehetősen különös, hogy a hatalmas hadsereg két szárnya - bár egységesek
követelésükben, hogy, mint azt már korábban említettük, munkájával mindenki
maga rendelkezzék - a politikai cselekvés alapelveit és az elérendő célok
megvalósítási módjait tekintve ádázabb ellenfelei egymásnak, mint
bármelyikük a közös ellenségnek - a fennálló társadalmi rendnek.
A két szárny két elvet követ, mely elvek szembenállásának története szinte
egyidejű az emberiség történetével. A középutas pártok, a fennálló rend
támogatóit is beleértve, a két szélsőség közötti kompromisszumot
választották. Így hát világos, hogy minden, a fennálló renddel szembeforduló
megfontolt és mélyről fakadó ellenzékiség e két szélsőség egyikéből ered,
mivel bármi, amit más szellemi forrás táplál, csak afféle felületi
változtatások híve lehet, s mint ilyen, teljességgel képtelen arra, hogy
olyan fokú figyelmet és érdeklődést keltsen fel maga iránt, mint amilyet
korunk a modern szocializmus eszméjének szentel.
A két elv, amiről beszéltünk, az
autoritás és a
szabadság, a szocialista
gondolatot valló két iskola pedig - melyek tisztán, a maga valóságában
képviselik az egyik, illetve a másik elvet - az
államszocializmus és az
anarchizmus. Aki tudja, mi e két iskola célja, és hogy hogyan akarják
azt elérni, az érti a szocialista mozgalmat. Hiszen, ahogy a mondás tartja,
vagy víz, vagy bor - vagy államszocializmus, vagy anarchizmus. A
szocialisztikus erők magjából két áramlat ered, az egyik bal, a másik jobb
felé hajlik. Amennyiben a szocializmus győzne, könnyen lehetséges, hogy
miután a két ág elkülönülése teljessé válik és a fennálló rend
szétmorzsolódik a két tábor között, eljön a végső és engesztelhetetlen
leszámolás ideje. És ekkor minden "napi nyolcórás", minden szakszervezeti
aktivista, mindenki, aki a munka lovagja, a földállamosítás harcosa és
minden "greenbacker" (*) vagyis mindenki, aki tagja a munka hatalmas
hadseregét alkotó ezer és ezer harci tábornak, elhagyja majd régi őrhelyét,
és miután felsorakozott az egyik vagy a másik zászló mögött, kezdetét veszi
a végső küzdelem. Jelen írásunk célja, hogy röviden kifejtsük, mit is
jelent majd a végső győzelem az államszocialisták és mit az anarchisták
számára.
(*) greenbacker (angol): a (jelen szövegkörnyezetben) fizetésből élő kereső
(a greenback [dollár] szóból).
Az érthetőség kedvéért először közös gyökereiket tárom föl, azokat a
sajátosságokat, amelyek e két szellemi irány követőit szocialistává teszik.
A modern szocializmus gazdasági eszméi a nemzetek gazdagsága első
fejezeteiben
Adam Smith által lefektetett elvek logikus továbbgondolásainak
tekinthetők. Adam Smith azonban, miután a lehető legtömörebb és
legérthetőbb formában felállította legfontosabb tételét - nevezetesen, hogy
a munka az ár igazi mértéke -, rögvest felhagyott e gondolat további
boncolgatásával, s annak fejtegetésébe kezdett, hogy mi határozza meg
ténylegesen az árat, ennélfogva hogyan megy végbe az adott korban a javak
elosztása. Azóta a politikai gazdaságtan tudorai szinte kivétel nélkül
követik Adam Smith példáját és megmaradnak a meglévő társadalom iparának és
kereskedelmének taglalásánál. A szocializmus azonban továbbmegy ennél és
nemcsak azt írja le, hogy milyen a társadalom adott állapota, hanem azt is,
hogy milyennek kellene lennie, s keresi az eszközöket, amikkel e kívánatos
állapot megvalósítható. Több mint fél évszázaddal azután, hogy Smith fent
említett tételét meghirdette, a szocializmus ott folytatta, ahol Smith
abbahagyta és levonva elméletéből a logikus következtetéseket, tanait egy új
gazdaságfilozófia alapjaivá tette.
Ezt a munkát egymástól függetlenül három különböző ember is elvégezte; három
különböző nemzet fia, három különböző nyelven: egy amerikai,
Josiah Warren;
egy francia,
Pierre Joseph Proudhon; és egy német zsidó,
Karl Marx. Hogy
Warren és Proudhon önállóan, minden segítség nélkül jutott következtetéseire,
az bizonyos, azt azonban már kétségbe vonnám, hogy Marx nem Produhontól vette
kölcsön közgazdaságtani eszméinek jó részét. De még ha így is van, Marx
értelmezése olyannyira sajátos, hogy nem veszít semmit az eredetiség
hiteléből. Hogy e figyelemre méltó hármas szinte párhuzamosan fejtette ki
munkásságát, mintha azt jelezné, hogy a szocializmus már a levegőben volt,
hogy megérett az idő s a feltételek kedvezőek voltak az új iskola
megjelenéséhez. Ha már az idő jelentőségéről beszélünk, ne felejtsük el,
hogy az elismerés Warrent, az amerikait illeti - amit jó lesz, ha a
hordószónokok is eszükbe vésnek, akik előszeretettel ágálnak a szocializmus
ellen, mondván, hogy az importált áru. Ráadásul
Warren ereiben a legtisztább
forradalmi vér csörgedezik, mivelhogy attól a Warrentól származik, aki
elesett Bunker Hillnél. (*)
(*) Bunker Hill-i csata: az amerikai forradalom második csatája, amely 1775.
július 17-én zajlott a Boston melletti dombokon. Bár az angol csapatok
leszorították a felkelőket a dombokról, az amerikaiak jelképessé vált
erkölcsi győzelmet arattak bátorságukkal és fegyelmükkel.
Smith tételéből, miszerint a munka az ár igazi mértéke - vagy ahogy Warren
megfogalmazta, az árat a ráfordítás szabja meg -, e három gondolkodó az
alábbi következtetéseket vonta le: hogy a munkatermék a munka természetes
bére; hogy jogosan csak ebből a bérből, illetve munkatermékből származhat
jövedelem (kivételt képez természetesen az ajándék, az örökség stb.); hogy
mindazok, akiknek jövedelme más forrásból származik, azt közvetve vagy
közvetlenül a munka természetes jussából, a munkabérből orozták el; hogy ez
az eltulajdonítási folyamat általában e három forma egyikét ölti magára -
kamat, járadék, profit; hogy ezek hárman alkotják az uzsora triumvirátusát,
s valójában nem mások, mint a tőkehasználat megadóztatásának különböző
módozatai; hogy miután a tőke nem más, mint felhalmozott munkám, mely
járandóságát már teljes összegben megkapta, használatának is ingyenesnek
kéne lennie abból az elvből kifolyólag, hogy az ár alapja csakis a munka
lehet; hogy a tőkehitelezőnek arra és csakis arra van joga, hogy tőkéjét
érintetlenül visszakapja; hogy a bankár, a részvényes, a földesúr, a gyáros
és a kereskedő csak azért képes a munkán uzsorát behajtani, mert a törvény
előjogokat, illetve monopóliumot biztosít számára; és hogy a monopóliumok
megdöntése az egyetlen módja annak, hogy a munkás végre teljes mértékben
rendelkezzék munkájának eredményeivel, vagyis természetes jussával.
A fentiek persze nem jelentik azt, hogy Warren,
Proudhon vagy
Marx
megfogalmazása is pont így hangzott, vagy hogy pont ezt a gondolatmenetet
követték; arra azonban éppen elegendő volt e felsorolás, hogy érzékeltessük
hármójuk közös kiindulási pontjait, felfogásuk lényegét, amennyiben az
közös gondolatot követ. S még mielőtt az a vád érne, hogy hűtlenül
tolmácsolom e három gondolkodó álláspontját s érvelését, hadd bocsássam
előre, hogy munkásságukat általánosságban szemléltem, hogy az élesebb,
szemléletesebb s nyomatékosabb összehasonlítás és szembeállítás kedvéért
gondolataikat meglehetősen szabadon kezeltem, saját elveimnek s gyakran
saját fogalomrendszeremnek megfelelően rendezve át őket, anélkül azonban - s
ez nagy megelégedésemre szolgál -, hogy gondolatmenetüket akár egyetlen
lényeges ponton is meghamisítottam volna.
A monopóliumok megdöntésének szükségessége volt az a pont, ahol útjaik
elváltak egymástól. Válaszút elé értek. Dönteniük kellett, jobbra vagy balra
térnek - az
Autoritás vagy a
Szabadság ösvényére lépnek-e. Marx az előbbit
választotta, Warren és Proudhon az utóbbit. Így született meg az
államszocializmus és az anarchizmus.
Az államszocializmus úgy írható le, mint az
a tan, mely szerint az emberek
minden ügye a kormányzat hatáskörébe tartozik, függetlenül az egyén
döntésétől.
A tan alapítója, Marx arra a következtetésre jutott, hogy az osztályelőjogok
megszüntetésének egyetlen módja, ha az ipari és kereskedelmi érdekeket, a
termelési eszközöket és elosztási rendszereket egyetlen hatalmas
monopóliumban, az állam kezében egyesítjük. Az állam legyen bankár, gyáros,
földműves, szállító és kereskedő egyszerre, és ebben a minőségében ne legyen
versenytársa. Ki kell csavarni az egyén kezéből a földet, a szerszámokat, az
összes termelési eszközt és a közösség tulajdonába kell adni azokat. Csak a
fogyasztásra kerülő termékek maradhatnak az egyén tulajdonában, az
előállításukra szolgáló eszközök semmiképpen. Enyém lehet a ruha, ami rajtam
van és az étel, ami tányéromra kerül, de nem a varrógép, ami ingeimet
varrja, vagy az ásó, ami kiforgatja burgonyámat a földből. A munkatermék és
a tőke lényegüknél fogva különböző dolgok. Az előbbi az egyént illeti, az
utóbbi a társadalomé. A társadalomnak birtokba kell vennie a tőkét, ami az
övé - ha lehet, szavazócédulával, ha kell, forradalommal. S ha már egyszer
birtokba vette a többségi elv alapján kell kezelnie legfőbb szervén, az
Államon keresztül; az Állam hasznosítja a tőkét a termelésben és az
elosztásban, az Állam rögzíti az árakat a befektetett munkának megfelelően
és alkalmazza az embereket műhelyeiben, gazdaságaiban és boltjaiban stb. A
nemzetnek egyetlen hatalmas bürokratikus apparátussá kell rendeződnie, az
egyéneknek pedig Államhivatalnokokká kell válniuk. A költségelv alapján
készül minden, mivel az embereket semmi sem ösztönzi arra, hogy haszonra
dolgozzanak. Miután egyéneknek nem lehet tőkéjük, senki sem alkalmazhat
munkára mást, vagy akár saját magát. Mindenki bérből él és az Állam az
egyetlen bérkifizető. Aki nem az Államnak dolgozik, annak számára nem marad
más, mint az éhezés vagy ami még valószínűbb, a börtön. Eltűnik a
kereskedelem szabadsága. Megszűnik a verseny. Minden ipari és kereskedelmi
tevékenység egyetlen óriási, gigantikus, mindent elnyelő monopóliumban olvad
össze. A
monopóliumok ellenszere a
monopólium.
Ez az államszocializmus gazdasági programja,
Karl Marx elképzelései
alapján. Fejlődésének és alakulásának történetét itt most nem részletezzük.
Híveit hazánkban vagy szocialista munkáspártnak hívják - ők úgy tesznek,
mintha Karl Marx követői lennének - vagy nacionalistáknak, akik Karl Marxot
Edward Bellamy szűrőjén át kapják, vagy keresztényszocialistáknak, akik Karl
Marxot Jézus Krisztus szerint értelmezik át.
Hogy az autoritás elve - ha már egyszer a gazdasági szférában alkalmazásra
került - milyen más megoldási lehetőségeket fog még kifejleszteni, az
igencsak nyilvánvaló. Az államszocializmus az egyén tetteinek teljes
ellenőrzését jelenti a többség által. Az államszocializmus elismeri a
többségnek ezt a jogát, de mindamellett fenntartja követelését, hogy az
egyén kapjon jóval nagyobb szabadságot - de ne követelhesse azt mint őt
megillető jogot. A társadalom alapját ne a lehető legteljesebb szabadság
garantált egyenlősége alkossa. Az efféle szabadságot nem néznék jó szemmel,
s bármelyik percben megvonhatnák azt. Hiábavaló lenne minden alkotmányos
garancia. Az államszocialista ország alkotmányába egyetlen cikkely lenne
beiktatva: "A többség joga korlátlan."
Mindamellett az államszocialisták azon állítását, miszerint ezt a jogot nem
gyakorolnák az emberek legbensőbb magánügyeiben, a történelem nem igazolta.
A hatalom mindig saját kiterjesztésére, hatókörének növelésére törekedett,
mindig benne rejlett a lehetőség, hogy túllépjen a számára megszabott
határokon. És ahol nem honosodott meg az ellenállás szokása az effajta
terjeszkedéssel szemben, ahol az állampolgárt nem tanították meg rá, hogy
féltékenyen őrizze jogait, ott az egyéniség fokozatosan eltűnik, és az
állam vagy a kormány mindenhatóvá válik. Az irányítás természetesen
felelősséggel jár. Ebből következik, hogy az államszocialista rendszerben -
amelyben a társadalom felelős az egyén egészségéért, vagyonáért és tudásának
fejlettségéért - a közösség egyre több és több jogot követel magának az
egészség, a vagyon és a tudás fölött, s ily módon csonkítja meg, végül
pedig rombolja le az egyéni függetlenséget és vele együtt mindenféle egyéni
felelősségtudatot.
Bármit is tanít az államszocializmus, rendszere - ha már egyszer uralomra
került - elkerülhetetlenül arra van ítélve, hogy államvallássá váljon,
vallássá, amelynek kiadásaihoz mindenkinek hozzá kell tennie egy garast, és
amelynek oltára előtt mindenkinek le kell borulnia; olyan állami gyógymód
ez, melynek doktorai betegeiket szüntelenül gyógyítják; olyan állami
egészségügyi szabályzat, mely előírja, kinek mit szabad ennie, innia,
viselnie és tennie; olyan állami erkölcskódex, mely nem elégszik meg azzal,
hogy a bűnöket büntetéssel sújtja, hanem azt is tiltja majd, ami a többség
szerint vétek; olyan állami oktatási rendszer, mely elsorvasztja a
magániskolákat, főiskolákat és egyetemeket; olyan állami óvoda, ahol minden
gyermeket közköltségen és együtt nevelnek; s végül egy olyan "államcsalád",
amely fajtanemesítéssel, illetve tudományos tenyésztéssel kísérletezik,
amelyben egyetlen férfinak vagy asszonynak sem lehet gyermeke, ha az állam
tiltja, és amelyben egyetlen férfi vagy asszony sem mondhatja, hogy nem nemz
gyermeket, ha azt az állam előírja számára. Így hág fel az Autoritás a
csúcsra, így éri el a Monopólium hatalmának tetőpontját.
Ez hát a következetes állam szocialista eszményképe, ez a cél, amihez a
Karl Marx által választott út vezet. És most kövessük
Warren és
Proudhon
sorsát, azét a két férfiét, akik a másik utat választották - a Szabadságét.
Ezen az úton az anarchizmushoz jutunk. Az anarchizmus úgy írható le, mint
az a tan, mely szerint az ember minden ügye az egyének, illetve önkéntes
társulások hatáskörébe tartozik, és amely szerint az államot fel kell
számolni.
Warren és Proudhon azon dolgozott, hogy igazságot szolgáltasson a munkának.
Amikor azonban kutatásaik során beleütköztek az osztályelőjogok emelte
korlátokba és ráeszméltek arra, hogy ezek az előjogok a hatalomból
táplálkoznak, nem arra a következtetésre jutottak, hogy a hatalmat meg kell
szilárdítani és ily módon egyetemessé tenni az előjogokat, hanem pont
ellenkezőleg; Warren és Proudhon szerint a feladat az, hogy a hatalmat
gyökerestül kiirtsuk, és az ellentétes elv, a szabadság általánossá
tételével az előjogok tagadását - a versenyt tegyük egyetemessé. Azt
gondolták, hogy a verseny fogja egy szintre hozni az árakat a termelésbe
fektetett munkával. Ezen a ponton egyetértettek a politikai gazdaságtan
művelőivel. A kérdés innen már szinte magától vetődött fel: miért nincs
minden ár arányban a munkaráfordítással; hogyan származhat jövedelem másból
is, mint munkából; egy szóval, miért vannak kamatszedők, profitból és
járadékból élők, vagyis uzsorások. A választ a versenyről alkotott egyoldalú
felfogásban találták meg. Rájöttek, hogy a tőke már oly mértékben manipulálta
a törvényhozást, hogy az a termelőmunka területén korlátlan versenyt tesz
lehetővé, ily módon szorítva le a béreket az éhezés szintjére vagy
legalábbis oly közel hozzá, amennyire csak lehetséges; hogy az kiterjedt
versenyt tesz lehetővé az elosztás munkája területén, vagy más szóval a
kereskedő osztályok tevékenységében, ily módon szorítva le nem a termék
árát, hanem a kereskedő tényleges hasznát addig a szintig, ami még úgy-ahogy
méltányos fizetség a kereskedő munkájáért. Rájöttek viszont arra is, hogy ez
a manipulált törvényhozás azt már egyáltalán nem engedi meg, hogy a tőke
világában is legyenek versenytársak - a tőke világában, amitől mind a
termelő, mind az elosztó munka olyannyira függ, hogy rendeltetésüket nélküle
be sem tudnák tölteni - ily módon tornászva fel a kamatlábakat, a ház- és
földbéreket olyan magasságokba, ami az emberek számára még épp hogy
elviselhető.
Amikor Warren és Proudhon eljutottak idáig, azzal a váddal álltak elő, hogy
a politikai gazdaságtan tudorai megijednek saját tanításuktól. Azzal vádolták
a manchesterieket, hogy következetlenek. E jeles gondolkodók csak addig
hittek a szabad versenyben, amíg az a munkások között folyt és a bérek
alacsonyan tartását szolgálta; mihelyst azonban arra került volna a szó,
hogy a tőkések is versenytársak legyenek s ily módon az uzsora is kordában
tartassék, elpártoltak a szabad verseny eszméjétől. A
laissez faire
jó körítés volt a munka, de nem a tőke számára. A kérdés, hogy hogyan
lehetne helyrebillenteni e következetlenséget, hogyan lehetne ezt a körítést
mindkét esetben megfelelően tálalni, hogyan lehetne a tőkét költségáron,
illetve uzsoramentesen a kereskedő és a munkás szolgálatába állítani, még
megoldásra várt.
Amint láttuk,
Marx úgy lépett túl ezen a problémán, hogy élesen elkülönítette
egymástól a tőkét, illetve termelési eszközt és a munkaterméket, kijelentve,
hogy a tőke az egész közösségé, s így társadalmasítása, a köz szolgálatába
állítása elkerülhetetlen.
Proudhon számára azonban nevetségesnek tűnt ez a
megkülönböztetés termelési eszköz és munkatermék között. Azt állította, hogy
a termelési eszköz és a használati tárgy nem az anyagi javak különböző
formája, hanem egyszerűen ugyanannak a vagyontárgynak egymást követő
állapota, illetve funkciója; hogy az anyagi javak szakadatlan változásban
vannak, termelési eszközből használati tárggyá, használati tárgyból
termelési eszközzé lesznek; hogy termelési eszköz és használati tárgy
pusztán formális fogalmak; hogy ami az egyik ember kezében használati
tárgy, az a másikéban termelési eszköz és fordítva; hogy ha csak egyetlen
ember élne a földön, számára egyszerre lenne minden vagyontárgy termelési
eszköz és használati tárgy; hogy ami
A verejtékének gyümölcse, az az ő
használati tárgya, de ha eladja
E-nek, akkor az már
B számára tőke (kivéve,
ha
B olyan fogyasztó, aki nem termel, mert ez esetben
A terméke pusztán
elfecsérelt fáradság, ami kívül esik a politikai gazdaságtan körén); hogy a
gőzgép ugyanúgy használati tárgy, mint a köntös, és hogy a köntös ugyanúgy
termelési eszköz, mint a gőzgép; végül pedig, hogy az egyiknek, illetve a
másiknak a megszerzésére az igazságosságnak ugyanazok a szabályai érvényesek.
Ezek s még sok más ok vezette Proudhont és
Warrent arra, hogy ódzkodjanak
minden olyasfajta elképzelés szentesítésétől, mint a termelési eszközök
társadalmasítása. Mégis - annak ellenére, hogy a tőketulajdon
társadalmasításával szembehelyezkedtek - a tőke produktumainak
társadalmasítását már igenis elengedhetetlennek tartották, s ezt úgy
akarták megvalósítani, hogy a termelési eszközöket - ahelyett, hogy a
kisebbség jóléte érdekében a többség nyomorba taszítására használnák -
mindenki számára elérhetővé teszik. És amikor mindez megvilágosodott
előttük, rádöbbentek, hogy egyetlen módon válthatják valóra elképzeléseiket,
ha a termelési eszközöket a verseny természettörvényének rendelik alá, ily
módon szállítva le költségszintre használatuk árát, ami annyit jelent, hogy
felhasználásukért semmivel sem lehet többet kérni, mint amennyi a
kezelésükkel és szállításukkal kapcsolatos ráfordítások összege. Felvonták
hát a korlátlan kereskedelmi szabadság zászlaját - szabad kereskedelem
belföldön és szabad kereskedelem az idegen országokkal; a manchesteri
doktrína végkövetkeztetése; a
laissez faire általános szabállyá
tétele. E zászló alatt kezdték meg harcukat a monopóliumok ellen, legyen szó
akár az államszocializmus mindent elnyelő monopóliumáról, akár a korunkban
uralkodó különböző osztályelőjogokról.
Az utóbbiaknál maradva, Warren és Proudhon négy elsődleges fontosságú
monopóliumot különböztetett meg: pénzmonopólium, földmonopólium,
vámmonopólium és szabadalmi monopólium.
Kártékony hatását tekintve a pénzmonopóliumot tették első helyre. A
pénzmonopólium a forgalomban lévő csereeszköz kibocsátásának előjoga és a
kormányzat csak bizonyos egyének vagy egyes tulajdonfajták birtokosai
számára biztosítja. Hazánkban a pénzkibocsátás privilégiumát jelenleg úgy
juttatják érvényre, hogy tíz százalék adóval terhelnek meg mindenki
mást, aki megkísérel csereeszközt forgalomba hozni, ráadásul az állami
törvények bűncselekménnyé nyilvánítják a fizetési eszközként történő
kibocsátását. A pénzmonopólium birtokosai ellenőrzik a kamatlábakat, a ház-
és épületbéreket, valamint az áruk árát - az első közvetett, a második és a
harmadik közvetlen ellenőrzést jelent.
Proudhon és
Warren szerint ugyanis,
ha mindenki előtt megnyílna a banküzlet, egyre többen és többen kérnének
részt belőle, míg végül a verseny elég késhegyre menő lenne ahhoz, hogy a
pénzkölcsönzés árát a munkaráfordítás szintjére szorítsa, ami pedig a
statisztikák szerint kevesebb, mint háromnegyed százalék. Ha ez
bekövetkezne, sok ezer ember útjából gördülnének el az akadályok, akik ma
nem mernek vállalkozásokba fogni, mert visszarettennek a tetemes
kamatköltségektől, amik az üzletkezdéshez, illetve fennmaradáshoz szükséges
tőke kölcsönvételével járnak. Ha a vállalkozók nem akarnák eladni és pénzzé
tenni vagyonukat, a bank zálogul köthetné le azokat, és piaci értékük
meghatározott százalékáig nyújtana hitelt a tulajdonosoknak, kevesebb, mint
egyszázalékos leszámítolás mellett. Ha azonban vagyontalan, de szorgos,
tisztességes és rátermett polgárok lennének, váltóikat ismert és hitelképes
üzlettársak meghatározott számú csoportjával forgattathatnák, és az ilyen
értékpapírokra a bank hasonlóan kedvező feltételek mellett nyújtana hitelt.
A kamat ilyen körülmények között zuhanásszerűen esne. Igazából a bankok
egyáltalán nem is hiteleznének tőkét, hanem üzleti vállalkozásokba
fognának ügyfeleik tőkéjével. Az üzleti vállalkozás keretében a bankok az
ismert és a részükről széles körben rendelkezésre álló hitelt adnák az
ügyfelek rejtett és hozzáférhetetlen, de ugyanolyan jó kölcsönpénzéért
cserébe olyan árért, mely ilyenformán kevesebb lenne, mint egy százalék, s
nem kamatul szolgálna, hanem a bank működési költségeit fedezné. Az ilyen,
mindenki számára elérhető tőkeforrás soha nem látott módon lendítené föl az
üzletet, és eleddig példátlan keresletet támasztana a munkaerő iránt - olyan
keresletet, mely a kínálatot mindig meghaladná, ellentétben a munkaerőpiacon
jelenleg uralkodó viszonyokkal. Saját szemeinkkel látnánk akkor
Richard
Cobden szavainak igazolását, aki azt mondta, ha két munkás áll a gyárkapu
előtt, a bérek esnek, de ha két gyárkapu áll nyitva a munkás előtt, a bér
emelkedik. Olyan helyzetbe kerülne akkor a munka, hogy maga szabhatná meg
saját árát, biztosítva maga számára a természetes bért, vagyis mindazt, amit
megtermelt. És ekkor ugyanaz az erő, melynek hatására a kamatlábak zuhanni
kezdtek, a béreket a magasba emeli. De ez még nem minden. A profit ugyanúgy
zuhanni fog. A kereskedő ahelyett, hogy magas áron hitelre vásárolna, a
banktól fog kevesebb mint egy százalékra kölcsönvenni pénzt, és az árut
alacsony áron készpénzért fogja beszerezni, hogy aztán ennek megfelelően
saját árait is csökkentse. Így fognak járni a házbérek is. Ugyanis, ha az
ember egyszázalékos hitellel saját házat is építhet, miért egyezne bele,
hogy ennél magasabb bért fizessen egy háziúrnak. Ez volt hát Proudhon és
Warren nagyszabású elképzelése a pénzmonopólium eltörlésének
következményeiről.
A fontossági sorrendben a földmonopólium következik a második helyen,
amelynek kártékony hatásait elsősorban olyan egyoldalúan fejlett
agrárországokban vehetjük szemügyre, mint amilyen Írország. A
monopóliumoknak ez a fajtája olyan földbirtokkal kapcsolatos, a kormányzat
által érvényre juttatott jogosultságokra utal, melyek sem saját foglaláson,
sem saját művelésen nem alapulnak. Jól látta Warren és Proudhon, hogy
mihelyst az embereket nem támogatják másban társaik, csak saját foglalásban
és saját művelésben, a földjáradék eltűnik és így még egy lábat kihúznak az
uzsora alól. E két jeles gondolkodó mai követői készek bizonyos mértékig
módosítani e kijelentést, amennyiben elismerik, hogy a földjáradék egy
csekély hányada, amely nem a kizárólagos tulajdonból, hanem a talaj, illetve
a telek minőségéből ered, egy ideig - talán örökre - fennmarad, habár a
szabadság körülményei közepette folyamatosan csökkenő tendenciát mutatva. A
talajminőségnek a gazdasági jellegű földjáradék emelkedését előidéző
egyenetlenségei - ugyanúgy, mint az emberi képességekben mutatkozó másságok,
amelyek a tehetségek vásárán okoznak gazdasági eredetű árkülönbségeket - az
uzsora legádázabb ellenségeiben sem keltenek komoly aggodalmat; ugyanis nem
ezek a fajta magok azok, amelyekből az egyenlőtlenségek más, veszélyesebb
hajtásai kikelnek, inkább nevezhetnők őket elhaló ágaknak, melyek elszáradván
lehullanak az eleven törzsről.
Harmadjára a vámmonopóliumot vesszük sorra, ami nem jelent mást, mint
hogy a kormányzat "adóbüntetéssel" sújtja azokat, akik alacsony áron és
előnyös feltételek mellett termelnek azért, hogy a költséges és kedvezőtlen
körülmények között történő gyártást támogassa. Ez a monopólium olyanfajta
káros következményeket idéz elő, amit helyesebb, ha "visszuzsorának", mintha
uzsorának hívunk, mivel a munkának itt nem azért kell fizetnie, mert a tőke
használatával él, hanem sokkal inkább azért, mert visszaél vele. Ennek a
monopóliumnak az eltörlése hatalmas árcsökkenést eredményezne a
megadóztatott árucikkek körében, és ez a megtakarítás további lépést
jelentene afelé, hogy a munkás - aki e cikkek fogyasztója - hozzájusson
természetes béréhez: ahhoz, amit megtermelt. Mindazonáltal
Proudhon
elismerte, hogy kegyetlen, sőt végzetes játék lenne a vámmonopóliumot a
pénzmonopólium előtt eltörölni, először is azért, mert a pénznek az
országból való kiáramlása fokozná a pénzmonopólium következtében előálló
pénzhiányt, és ami ezzel együtt jár, a kereskedelmi mérleget a behozatal
javára billentené; másodszor pedig azért, mert az ország védett iparágakban
dolgozó munkásait az éhezés sanyarú sorsára juttatná, mivel nem
részesülhetnének a kompetitív pénzrendszer áldásában, a munka iránti
kereslet ugrásszerű megnövekedésében. Legyen szabad pénzkereskedelem az
országon belül, bőséggel álljon rendelkezésre a pénz és a munka - ezt
követelte Proudhon az idegen országokkal folytatott szabad árukereskedelem
elsődleges feltételeként.
A szabadalmi monopólium a negyedik a sorban. Ez a monopólium a feltalálókat
és tudósokat védi meghatározott ideig a versenytársaktól. Ez a védelmi
időszak éppen elég hosszú ahhoz, hogy a feltalálók és tudósok akkora árat
csikarjanak ki szolgálatukért, ami jóval meghaladja munkájuk mértékét - más
szóval e monopólium egyes emberek számára a természeti törvények és
ismeretek felett biztosít rendelkezési jogot s lehetőséget, hogy sarcot
szedjenek másoktól azért, mert részt kérnek a természet e gazdagságából,
ami pedig egyaránt mindenkié. A szabadalmi monopólium eltörlése a
versenytől való egészséges félelemmel töltené el haszonélvezőit, arra
kényszerítve őket, hogy már akkora fizetségnek is örüljenek, mint
amekkorát mások kapnak munkájukért, kikerülhetetlenné téve számukra, hogy
pénzükért piacra dobják műveiket s tudományos munkájuk eredményeit,
kezdetben oly alacsony áron, hogy hivatásuk semmivel sem lenne csábítóbb
versenytársaik számára más foglalkozásoknál.
A monopóliumok szétzúzását s a korlátlan kereskedelmi szabadságot
meghirdető gazdasági program kidolgozása rávezette szerzőit arra a
felismerésre, hogy minden elgondolásuk mögött egy alapvető elv áll, az
egyéni szabadság; az a jog, hogy az egyén szabadon rendelkezhessék maga,
munkájának terméke s ügyei felett; a jog, hogy szembeszállhasson a
külső hatalom parancsával. Ahogy a kiindulási pontból - mely szerint a tőkét
ki kell venni az egyén kezéből s azt a kormányzat kezébe kell adni -
Marx
azt a következtetést vonta le, hogy az államot mindenhatóvá s az egyént
semmivé kell tenni, ugyanúgy
Warren és Proudhon felfogása - miszerint a
kormányzat védelme alatt álló monopóliumoktól el kell ragadni a tőkét s azt
mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni - azt a következtetést
eredményezte, hogy az egyénnek mindenné, a kormányzatnak pedig semmivé kell
lennie. Ha az egyénnek joga van saját magát irányítania, akkor minden külső
hatalom zsarnokság. Egyszóval az államot el kell törölni. Ez volt az a
végpont, ahová
Warrennek és
Proudhonnak el kellett jutnia, az a gondolat,
mely politikai filozófiájuk alapjává vált.
Proudhon an-archizmusnak nevezte ezt a tanítást - a szó a görög nyelvből
származik, és nem feltétlenül a rend hiányát jelöli, ahogy azt általában
feltételezik, hanem egy uralom nélküli állapotra utal. Az anarchisták
egyszerűen csak rettenthetetlen jeffersoniánus demokraták. Meggyőződésük,
hogy "az a kormány a legjobb, mely nem kormányoz", s ha már nem uralkodik,
nem is kormány többé. Még a kötelező adóból fenntartott, egyszerű, személy-
és vagyonvédelmet szolgáló rendőri funkciót is megtagadták a kormányzattól.
Úgy gondolták, hogy a biztonságot önvédelmi célból létrejött önkéntes
társulások és szövetkezetek együttműködése fogja megteremteni, de azt is
elképzelhetőnek tartották, hogy a védelem is áruvá válik, amit majd ugyanúgy,
mint minden más árut, attól kell beszerezni, aki a jobb minőséget alacsonyabb
áron kínálja. Szerintük az állami oltalom már önmagában véve is támadás az
egyén ellen, mivel arra kényszeríti az embert, hogy egy soha nem kért s nem
kívánt védelmet fizessen, illetve tűrjön el. Még azt is megjövendölték, hogy
miután gazdasági programjuk megvalósultával eltűnik a szegénység és
következésképpen a bűnözés, a védelem eladhatatlan áruvá válik. A kötelező
adózás számukra minden monopólium életelvét jelentette, és úgy vélték - ha
majd eljön az idő -, az adószedőkkel szembeni passzív, de szervezett
ellenállás lesz szándékaik megvalósításának egyik leghatékonyabb eszköze.
Állásfoglalásuk e kérdésben minden más politikai vagy társadalmi természetű
kérdéssel szembeni magatartásukat megmagyarázza. Ami vallásos meggyőződésüket
illeti - ateisták, az isteni hatalom és a morál vallásos szentesítése
ugyanis szerintük csak jó ürügy a kiváltságos osztályok számára, hogy saját
hatalmukat gyakorolhassák. "Ha van Isten - írja Proudhon -, akkor az ember
ellensége." És
Voltaire híres epigrammájával szemben: "Ha nem lenne Isten,
ki kellene találni",
Mihail Bakunyin, a nagy orosz nihilista jelszava így
szól: "Ha lenne Isten, le kéne trónjáról taszítani." Habár az anarchisták
elutasítják az isteni hierarchiát mint az anarchia tagadását, szent
meggyőződésük, hogy mindenkinek joga van hinni benne. Nyíltan kiállnak a
vallásszabadságért, minden támadással szemben.
Elveik szerint így mindenkinek jogában áll saját papot választani vagy saját
papjává lenni, de ugyanígy kell hogy megadassék számára az orvosválasztás
vagy akár az öngyógyítás joga is. Ha nincs monopólium a teológiában, ne
legyen az orvostudományban sem. Mindig és mindenhol verseny - a lelki vagy
orvosi jó tanács saját érdemei szerint használtassék fel. És ne csak az
orvostudományban, de az egészségügyben is a szabadságnak ugyanez az elve
érvényesüljön. Az egyén döntse el ne csak azt, hogy hogyan akar meggyógyulni,
hanem azt is, hogyan kívánja egészségét megőrizni. Semmiféle külső hatalom
nem szabhatja meg számára, hogy mit egyen vagy igyon, milyen ruhát viseljen,
mit tegyen vagy ne tegyen.
Az anarchisták az egyénre kényszerített erkölcsi normákat is száműzni
szeretnék. "Törődj a magad dolgával" - ez az egyetlen erkölcsi törvény.
Beleavatkozni más dolgába bűn, sőt az egyetlen bűn, így hát harcolni kell
ellene. Az anarchisták - e véleményükkel összhangban - már azt is bűnnek
tartják, ha valaki az önkény eszközeivel próbál meg fellépni a bűnözés ellen.
Meggyőződésük, hogy a szabadság s a szabadság nyomában járó társadalmi
jólét minden gyógymódnál alkalmasabb a bűnözés felszámolására. Mindamellett
az anarchisták elismerték, hogy az iszákosoknak, kártyásoknak, korhelyeknek
és örömlányoknak is joguk van a saját életüket élni mindaddig, míg önként jó
útra nem térnek.
Ami a gyermeknevelést és a gyermekekről való gondoskodást illeti, az
anarchisták nem kívánják meghonosítani az államszocialisták által előnyben
részesített kommunisztikus oktatási módszereket, ugyanakkor azonban a
jelenlegi közösségi jellegű iskolarendszert is fel akarják számolni. Az
orvoshoz és a paphoz hasonlóan a dajkát és a tanárt is választani kell, s
aki megválasztotta őket, fizessen is szolgálataikért. Nem kell elvenni a
szülői jogokat, de nem is kell a szülői kötelességeket más nyakába varrni.
Az anarchisták még az olyan kényes kérdésekben, mint a nemek kapcsolata,
sem ijednek vissza elveik alkalmazásától. Elismerik és védik minden férfinak
és nőnek azt a jogát, hogy addig szeressék egymást - legyen az bármilyen
hosszú vagy rövid idő - ameddig tudják, akarják vagy ameddig lehetséges.
Törvényes házasság és törvényes válás a szemükben egyaránt badarság. Várva
várják már azt az időt, amikor önellátó lesz minden ember, akár férfi, akár
nő; amikor mindegyiküknek önálló otthona lesz, és saját házában lakhat vagy
külön szobában egy másokkal közös házban; amikor a független egyének közötti
szerelmi kapcsolatok olyan sokfélék lesznek, mint hajlamaik és vonzódásaik;
és amikor a gyermekek, kik ezekből a kapcsolatokból születtek, csakis
édesanyjukhoz fognak tartozni, mindaddig, míg elég idősek nem lesznek ahhoz,
hogy ne szoruljanak rá másra.
Ezek hát az anarchista társadalomeszmény fő jellemvonásai. Megvalósításuk
legmegfelelőbb módja tekintetében híveik a legkülönbözőbb nézeteket vallják.
Sajnos az időszűke nem engedi meg, hogy e témára itt bővebben kitérjünk.
Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az eszmény nem fér
össze azoknak a kommunistáknak az elképzeléseivel, akik, miközben tévesen
anarchistának nevezik magukat, egy olyan anarchista
rezsim létrehozásán
fáradoznak, mely semmivel sem kevésbé despotikus, mint az államszocialisták
által megálmodott rendszer. Olyan cél ez, melyhez a
Johann Most és a
Kropotkin herceg által javasolt erőszakos tulajdonkisajátítás ugyanúgy nem
visz közelebb, mint ahogy nem késleltethetik eljövetelét seprőnyelükkel azok
a bírói széken terpeszkedő Mrs. Partingtonok, akik börtönbe küldték őket.
Olyan eszménykép ez, amelynek megvalósításáért sokkal többet tettek a
chicagói mártírok a bitófán a szocializmus közös ügyéért vállalt dicső
halálukkal, mint életükkel, melyben az erőszakot ostobán forradalmi erőnek,
a hatalmat pedig az új társadalmi rend őrének kiáltották ki, és mindezt az
anarchizmus nevében. Az anarchisták szerint a szabadság egyszerre eszköz és
cél, és szembeszállnak mindennel, ami ennek ellentmondana.
Nem vágnék neki a feladatnak, hogy összefoglaljam anarchista szempontból
ezt az egészében véve már amúgy is túl sommás áttekintést, ha nem végezte
volna ezt már el előttem egy ragyogó tollú francia újságíró és történész,
Ernest Lesigne egy sor frappáns ellentétpár formájában. Befejezésül hadd
idézzem hát sorait, remélve, hogy elmélyítem velük azokat a benyomásokat,
amiket írásommal kelteni törekedtem.
"Két szocializmus létezik.
Az egyik kommunisztikus, a másik a szolidaritáson alapul.
Az egyik diktatórikus, a másik a szabadság elvét követi.
Az egyik metafizikai, a másik pozitív.
Az egyik dogmatikus, a másik tudományos.
Az egyik indulati, a másik gondolati.
Az egyik destruktív, a másik konstruktív.
Mindkettő arra törekszik, hogy az emberiség számára a lehető legteljesebb
jólétet biztosítsa.
Az egyik boldoggá akarja tenni az embereket, a másik képessé tenni őket arra,
hogy a maguk módján teremtsenek maguknak boldogságot.
Az egyik úgy tekinti az államot, mint egy mindenek előtt való
sui generis
társadalmat, amely egyfajta, a társadalmon kívül és felül álló isteni
hatalom terméke, különleges jogokkal rendelkezik és képes arra, hogy
engedelmességre bírjon.
A másik szerint az állam csak egy a létező társulások között, amit azonban
általában a többinél rosszabbul vezetnek.
Az egyik az állam szuverenitását hirdeti, a másik nem ismer el semmiféle
szuverenitást.
Az egyik mindenféle monopóliumot az állam kezébe adna, a másik eltörölné a
monopóliumokat.
Az egyik az elnyomott osztályt uralkodó osztállyá tenné, a másik azt
szeretné, ha az osztályok megszűnnének.
Mindkettő úgy véli, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan.
Az egyik a forradalmat a fejlődés elengedhetetlen eszközének tekinti, a másik
azt tanítja, hogy az elnyomás az evolúcióból revolúciót csinál.
Az egyik a kataklizmában hisz.
A másik tudja, hogy a társadalmi fejlődés az egyéni erőfeszítések szabad
kibontakozása nyomán jön létre.
Mindnyájan tisztában vannak azzal, hogy egy új történelmi korszak határához
értünk.
Az egyik azt szeretné, ha mindenki proletárrá lenne.
A másik azt szeretné, ha soha többé nem lennének proletárok.
Az egyik az embereket mindenüktől megfosztaná.
A másik mindenkit meghagyna saját birtokában.
Az egyik mindenkit kisajátítana.
A másik mindenkit kisajátítóvá tenne.
Az egyik így szól hozzád: »Tedd, amit az állam parancsol.«
A másik azt mondja: »Saját lelkiismereted parancsát kövesd.«
Az egyik zsarnoksággal fenyeget.
A másik szabadságot ígér.
Az egyik az állampolgárt az állam alávetettjévé teszi.
A másik az államot az állampolgár szolgálatába állítja.
Az egyik azt hirdeti, hogy az új világ hosszú vajúdás árán fog megszületni.
A másik azt vallja, hogy az igazi fejlődés nem járhat szenvedéssel.
Az egyik a társadalmi küzdelembe veti reményét.
A másik csak a béke teremtő erejében hisz.
Az egyik parancsolni, szabályozni, törvénykezni akar.
A másik arra vágyik, hogy a lehető legkevesebb parancs, szabály és törvény
legyen.
Az egyik a legiszonytatóbb reakciókat váltaná ki.
A másik beláthatatlan távlatokat nyit meg a fejlődés előtt.
Az egyik bukásra van ítélve; a másik győzni fog.
Mindannyian egyenlőségre vágynak.
Az egyik úgy, hogy a magasak lealacsonyodjanak.
A másik úgy, hogy az alacsonyak felmagasztosuljanak.
Az egyik az egyenlőséget közös igába hajtva képzeli el.
A másik a tökéletes szabadságban látja az egyenlőség biztosítékát.
Az egyik türelmetlen, a másik türelmes.
Az egyik rémületbe ejt, a másik bizalmat ébreszt.
Az egyik mindenkit nevelni akar.
A másik mindenkit képessé akar tenni arra, hogy önmagát nevelje.
Az egyik mindenkiről gondoskodni akar.
A másik mindenkit képessé akar tenni arra, hogy önmagáról gondoskodjék.
Az egyik imigyen szól: a föld legyen az államé; a bánya legyen az államé; a
termelési eszköz, a munka terméke legyen az államé.
A másik így beszél: a föld legyen azé, aki megműveli; a bánya legyen a
bányászé; a termelési eszköz a munkásé; a munka terméke a termelőé.
Csak ez a két szocializmus létezik. Az egyik a szocializmus gyermekkora; a
másik férfivá érése. Az egyik immár a múlt; a másik a jövő.
Az egyik fel fogja váltani a másikat.
Itt az idő, hogy mindenki döntsön az egyik vagy a másik szocializmus
mellett, vagy ha nem, bevallja, hogy nem kívánja szocialistának nevezni
magát."
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Benjamin R.
Tucker: Anarchism and State Socialism. In: Instead of Book. New York,
1893. 3-18. o.)