Az októberi forradalom nem volt a hagyományos marxizmus törvényes gyermeke.
Oroszország kevéssé emlékeztetett egy olyan helyre, ahol,
Marx szavaival
élve, "a termelési eszközök koncentrációja és a munkaeszközök
társadalmasítása elérkezett arra a fokra, hogy többé nem tarthatók meg a
kapitalista keretek között. Szétfeszítik kereteiket..."
Oroszországban a keretek váratlanul törtek szét. A robbanás akkor történt,
amikor az alacsony technikai és ipari fejlettségi szinten állt és a
termelési eszközök centralizációja épphogy csak megkezdődött. Oroszország
rosszul szervezett közlekedési hálózattal, gyenge burzsoáziával és
proletariátussal, ellenben nagy számú és társadalmilag igen jelentős
paraszti népességgel rendelkezett. Magyarán, szemmel láthatólag szó sem volt
a felnövekedett ipari munkásság és az érett kapitalista rendszer
antagonisztikus ellentétéről. Ennek ellenére 1917-ben a körülmények
alakulása különleges helyzetet teremtett Oroszországban, mely az egész
gazdasági rendszer katasztrofális összeomlásában tetőzött. Az események
láttán jogosan írta
Lenin, hogy "könnyű volt az oroszoknak megkezdeni a
szocialista forradalmat egy olyan kivételes pillanatban, mint 1917".
A különlegesen kedvező feltételek, melyek elősegítették a szocialista
forradalom kitörését, a következők voltak:
1. A tömegek elcsigázottsága és kiábrándultsága olyan helyzetet teremtett,
amelyben a szocialista forradalom jelszavait egyesíteni lehetett az
imperialista világháború befejezésére irányuló népi követeléssel.
2. Megvolt rá a lehetőség, hogy Oroszország, legalább a kiugrás után egy kis
időre, kívül maradjon a háborút folytató európai tőkés csoportok befolyási
övezetén.
3. E lélegzetvételnyi idő is alkalmat adott rá, hogy megkezdjék a belső
szervezési munkákat és lerakják a forradalmi újjáépítés alapjait.
4. Az ország hatalmas területe és a hírközlés elégtelensége különlegesen
kedvező helyzetet teremtett az oroszok számára arra az esetre, ha netalán új
támadás érné őket a nyugat-európai imperializmus részéről.
5. Ezek a körülmények a polgárháború esetén is előnyt jelentenek.
6. S végül megvolt rá a lehetőség, hogy a forradalmi parasztság alapvető
követeléseit szinte haladéktalanul teljesítsék, jóllehet a mezőgazdasági
népesség alapvetően demokratikus szempontjai mindenestül ellentmondtak a
"proletariátus pártja" - mely magához ragadta a kormányzást - által
meghirdetett szocialista programnak.
Továbbmenve, a forradalmi Oroszországnak megvolt az az előnye, hogy már
nagy tapasztalatokkal rendelkezett - mögötte volt 1905, amikor a cári
autokráciának éppen azért sikerült levernie a forradalmat, mert az
kizárólagosan politikai kívánt maradni s így sem a parasztságot nem tudta
mozgásba hozni, sem a proletariátus nagy tömegeit fellelkesíteni. A
világháború, azáltal, hogy feltárta a parlamentáris rendszer teljes csődjét,
olyan hatalmas társadalmi mozgásokat készített elő és gyorsított fel,
amelyek legbensőbb lényegüknél fogva nem torkollhattak másba, csak
társadalmi forradalomba.
A forradalmi tömegek a forradalmi kormány intézkedéseit megelőzve, sőt
gyakran azok ellenére, már jóval az októberi napok előtt önhatalmúlag
nekiláttak társadalmi eszményeik megvalósításának. Birtokba vették a földet,
a gyárakat, a bányákat, a malmokat és a termelési eszközöket. Kiebrudalták
a kormány és a hatalom leggyűlöletesebb és legveszélyesebb képviselőit. A
kitörő forradalmi lelkesedés elsöpörte a politikai és gazdasági elnyomás
minden formáját. Oroszország belsejében társadalmi forradalom tombolt,
miközben a fővárosokban, Péterváron és Moszkvában megindultak az októberi
változások.
A kommunista párt, mely diktatúrára törekedett, már kezdettől fogva helyesen
ítélte meg a helyzetet. Miközben kidobálta pártprogramjának demokratikus
ballasztjait, egy határozott mozdulattal kisajátította a társadalmi
forradalom jelszavait, hogy ily módon ellenőrzése alá vonja a tömegek
mozgalmát. A forradalom kibontakozása során a bolsevikok konkrét formát
adtak az anarchista kommunizmus olyan alapelveinek és módszereinek, mint
például a parlamentarizmus tagadása, a burzsoázia kisajátítása, a közvetlen
akció taktikája, a termelési eszközök birtokbavétele, a munkás- és
paraszttanácsok (szovjetek) rendszerének kiépítése és így tovább. Ezenkívül,
a kommunista párt magáévá tette a tömegek minden, halasztást nem tűrő
követelését: Békét! Minden hatalmat a forradalmi proletariátusnak! Földet a
parasztoknak! stb. Ez a közönséges demagógia, mint később látni fogjuk,
felmérhetetlen pszichológiai tényezőnek bizonyult a forradalmi folyamat
felgyorsításában és intenzívebbé tételében.
Mindazonáltal, ha
megkezdeni könnyű is volt a forradalmat, mint ahogy
azt
Lenin is megállapította, továbbvitelét és megszilárdítását már jóval
nehezebb körülmények között kellett megvalósítani.
1918 közepe táján maga Lenin is úgy jellemezte Oroszország
külső
helyzetét, hogy az továbbra is "szokatlanul bonyolult és veszélyes", és
"pillanatnyi gyengeségével kísértést jelent a környező imperialista államok
számára". A Szovjet Szocialista Köztársaság "rendkívül bizonytalan és
meglehetősen kritikus nemzetközi helyzetben" volt.
Tulajdonképpen Oroszország egész innen kezdődő külső története telve volt
nehézségekkel amiatt, hogy állandó harcra kényszerült, gyakran egyszerre
több fronton is a nemzetközi imperializmus ügynökei ellen, sőt közönséges
kalandorok ellen. Csak a
Vrangel csapatai felett aratott döntő győzelemmel
sikerült véget vetni az oroszországi belügyekbe való közvetlen katonai
beavatkozásnak.
Az ország
belső helyzete sem volt kevésbé bonyolult és összetett, sőt
mi több kaotikus. Összeomlott az egész ipar; csődöt mondott a
nemzetgazdaság; szétzilálódott a közlekedési rendszer; éhség és
munkanélküliség pusztított; elégtelen volt a munkásság szervezettsége; a
paraszti életben szokatlan bonyolult és ellentmondásos viszonyok uralkodtak.
Aztán ott volt az új szovjet rendszerhez ellenségesen viszonyuló
"kistulajdonosi" lelkület, és a szovjetmunkát szabotáló műszaki értelmiség;
a pártból hiányoztak a helyi viszonyokat ismerő képzett munkások, a
pártvezetők pedig gyakorlatilag alkalmatlanok voltak feladataik ellátására.
Végül, a nagy bolsevik vezető őszinte bevallása szerint, "a tömegek
mérhetetlen gyűlölete és bizalmatlansága mindennel szemben, ami állami" -
ezek alkották azt a közeget, amelyben a forradalomnak első és legnehezebb
lépéseit tennie kellett.
Meg kell említenünk, hogy a forradalmi kormánynak további sajátos
problémákkal is szembe kellett néznie. Nevezetesen azzal, hogy az egyes
társadalmi csoportok érdekei és törekvései között mélyen gyökerező, ha nem
kibékíthetetlen ellentétek feszültek. E társadalmi csoportok közül a
legjelentősebbek a következők voltak:
-
A legfejletlenebb és az ipari központokban a legnagyobb befolyással
rendelkező csoport a gyári munkásság volt. Viszonylagos kulturális és
szakmai elmaradottságuk ellenére a társadalomnak ezek az elemei támogatták
a valódi kommunista módszerek alkalmazását.
- Számszerűleg igen jelentős volt a paraszti népesség, amelynek
gazdasági magatartása döntő volt, különösen egy olyan helyzetben, amikor az
országot gazdaságilag térdre kényszerítették és blokád alá vették. Ez az
osztály telve volt bizalmatlansággal, sőt gyűlölettel minden olyan kísérlet
iránt, amellyel a kommunista állam megpróbálta a gyámolító szerepét
eljátszani és így ellenőrzése alá vonni a parasztok gazdasági tevékenységét.
- Igen jelentős és pszichológiailag befolyásos csoportot alkottak (a
közvélemény-formálás és pánikkeltés értelmében) az úgynevezett
átlagpolgárok: a burzsoázia felsőbb rétegeinek maradványai, műszaki
szakemberek, kiskereskedők, kistulajdonosok, mindenféle ügynökök - szóval
egy népes társadalmi réteg, amelyben az új viszonyokhoz alkalmazkodó, volt
cári hivatalnokok is megtalálhatók voltak, akik hol kiszolgálták, hol
szabotálták a szovjet állam működését. De ide sorolhatók azok az elemek is,
akiket csábított a dolgok új rendje, és megpróbáltak karriert kovácsolni
belőle; s végül azok az emberek is, akik kiszakadva megszokott életmódjukból,
a szó szoros értelmében éheztek. A becslések szerint ez az osztály a szovjet
intézményekben dolgozó alkalmazottaknak megközelítőleg 70 %-át tette ki.
Természetes, hogy mindezek a társadalmi csoportok más-más szemüvegen át
nézték a forradalmat, jövőjét saját szempontjaik szerint ítélték meg, s a
forradalmi kormány intézkedéseire mindegyikük a maga sajátos módján reagált.
Ilyen, gyakran véres összecsapásokká fajuló ellentétek szaggatták az
országot s terelték ellenállhatatlanul az ellenforradalom felé - ez nem
valami kis összeesküvést vagy lázongást jelentett, hanem szörnyű
megrázkódtatást az ország számára, mely kettős katasztrófát élt meg
egyszerre: a háborút és a társadalmi forradalmat.
A diktátor szerepében fellépő politikai párt hallatlanul bonyolult
problémákkal került szembe. A kommunista párt nem riadt vissza e problémák
megoldásától s ebben áll halhatatlan történelmi érdeme.
Bármilyen mélyek is voltak ezek az ellentmondások, bármennyire nyilvánvaló
volt, hogy a társadalmi forradalom feltételei hiányoznak, már túl késő volt
arról vitatkozni, hogy kitessékeljék a hívatlan vendéget, és egy új,
kedvezőbb alkalomra várjanak. Csak a vakok és a dogmatikusok vagy a
kifejezetten reakciós elemek képzelhették, hogy a forradalmat "másképp
is lehetett volna" csinálni. A forradalom nem volt és nem is lehetett az
elvont emberi akarat mechanikus terméke. A forradalom egy organikus folyamat
eredménye volt, mely az emberek legmélyebb szükségleteiből, a létüket
meghatározó viszonyok bonyolult összhatásából robbant ki elementáris erővel.
Ám az, hogy visszatérjenek a régi politikai és gazdasági rendszerhez, vagyis
az ipari feudalizmushoz, az szóba sem jöhetett. Lehetetlenség lett volna, s
mindenekelőtt azért, mert megtagadta volna a forradalom legnagyobb
vívmányát: a munkások jogát ahhoz, hogy normális emberi életet éljenek. Egy
ilyen fordulat az új nemzetgazdaság alapelvei miatt is elképzelhetetlen lett
volna; a régi rendszer eredendően ellenségesen viszonyult a szabad
társadalmi kapcsolatok kialakulásához - abban a rendszerben nem volt hely az
alulról jövő kezdeményezések számára.
Nyilvánvaló volt, hogy az egyedül
helyes és hatékony megoldás - amellyel meg lehet menteni a forradalmat külső
ellenségeitől, amellyel meg lehet szabadítani az ország testét tépő belső
küzdelmektől, amellyel magát a forradalmat is ki lehetne terjeszteni és el
lehetne mélyíteni - szóval, hogy egy ilyen megoldás csakis a dolgozó tömegek
közvetlen és alkotó kezdeményezéséből fakadhat. Csakis ők, akik évszázadokon
keresztül viselték a legnehezebb terheket, csakis ők találhatják meg az utat
tudatos és módszeres munkával a megújhodott társadalom felé. S ez lett volna
példátlan forradalmi küzdelmük méltó betetőzése.
A kérdésre, hogy: "hogyan őrizzük meg, s hogyan erősítsük a proletariátus
forradalmi pártjában a fegyelmet?",
Lenin maga világos és határozott választ
adott egyik munkájában: "Tudnunk kell, hogyan találkozzunk, hogyan fogjunk
össze, sőt bizonyos mértékig, hogy hogyan egyesüljünk a dolgozók széles
tömegeivel, elsősorban a proletariátussal,
de a dolgozó tömegek nem
proletár rétegeivel is." [Lenin kiemelése.]
Egészében véve azonban ez a felfogás kibékíthetetlen ellentétben állt, s áll
ma is a marxizmus hivatalos bolsevik értelmezésével, de mindenekelőtt
annak lenini, tekintélyelvű válfajával.
A bolsevikok, miután éveken át a maguk sajátos "földalatti"
társadalomfilozófiájukon nevelkedtek, amelyben a társadalmi forradalomba
vetett izzó hit valami furcsa módon megfér az állami centralizáció iránti
nem kevésbé fanatikus lelkesedéssel, a taktikának teljesen új módszereit
dolgozták ki. Abból a meggondolásból jutottak erre a következtetésre, hogy a
társadalmi forradalom előkészítéséhez és végigviteléhez szükség van egy
olyan különleges, konspiratív élcsapat megszervezésére, mely kizárólag a
mozgalom teoretikusaiból áll és diktatórikus hatalommal rendelkezik abból a
célból, hogy a maga konspiratív eszközeivel már jó előre megtisztítsa és
tökéletessé fejlessze a proletariátus osztályöntudatát.
Ily módon a bolsevik lelkület legalapvetőbb jellegzetességévé vált a
tömegekkel, a proletariátussal szembeni bizalmatlanság. A magukra hagyott
tömegek - a bolsevikok meggyőződése szerint - csak a kisstílű reformer
tudati szintjére tudtak felemelkedni.
Így tértek le arról az útról, mely a tömegek közvetlen alkotó
tevékenységének kibontakoztatásához vezet.
A bolsevik felfogás szerint a
tömegek "sötétségben élnek", lelküket megnyomorította az évszázados
szolgaság. A tömegek sokfélék: a forradalmi élcsapattól eltekintve,
soraikban ott találjuk a közömbösek népes táborát és a haszonlesőket. A
tömegeket,
Rousseau régi, de máig érvényes megfogalmazása szerint,
erőszakkal kell felszabadítani. Nem szabad tétovázni: a szabadságra
neveléshez szükség van kényszerítésre és erőszakra.
"A proletariátussal szemben alkalmazott kényszer - írja
Buharin, az egyik
legkiemelkedőbb kommunista teoretikus -, annak minden formájában, az
adminisztratív kivégzéseken kezdve a kényszermunkáig, bármilyen képtelenül
is hangozzék, a kapitalista korszakban formálódott emberanyag
megmunkálásának eszköze, amelynek segítségével a kommunista humanizmus
megvalósításához jutunk el."
Ez a cinikus doktrinerség, ez a fanatikus kvázifilozófia megspékelve egy kis
kommunista pedagógiával és megtámogatva a "szentséges funkcionárius"
(
Slapnyikov, a kiemelkedő kommunista és munkásvezető kifejezése)
befolyásával, képezi a pártdiktatúra valódi módszereinek lényegét, mely a
"proletárdiktatúra" jelvényét csak hazai ünnepi alkalmakra veszi fel vagy
reklám céljából külföldön.
A nép és a párt szerepét a forradalmi újjáépítésben pontosan kijelölték és
szigorúan elválasztották egymástól, s mindezt már egészen korán, 1918-ban, a
forradalom első napjaiban, amikor
Lenin először számolt be részletesen a
világnak társadalmi és gazdasági programjáról. Az egyik oldalon ott van egy
tökéletesen engedelmes nyáj, a néma tömeg; a másik oldalon a mindent tudó és
mindenekfölött álló politikai párt. Amit még csak felfogni sem tud senki, az
nyitott könyvként fekszik előtte. A földön egyetlen kétségbevonhatatlan
forrása lehet az igazságnak - az állam.
A kommunista állam azonban - lényegét és gyakorlatát tekintve - egyedül a
párt vagy helyesebben a központi bizottság diktatúrája. Minden egyes
állampolgárnak az államot kell szolgálnia mindenekelőtt, engedelmes
hivatalnokokká kell válnia, aki szó nélkül végrehajtja ura akaratát - ha nem
meggyőződésből, hát félelemből. Az államról alkotott képből hiányzik
mindenféle szabad kezdeményezés, származzon bár az az egyéntől vagy a
közösségtől. A népi szovjeteket az uralkodó párt végrehajtó szerveivé
degradálták. Intézményei lélektelen hivatalnokká váltak, melyeknek egyetlen
feladata, hogy a centrum akaratát a perifériára közvetítsék. Az állami
tevékenység minden megnyilvánulására a kommunizmus jóváhagyó pecsétjét kell
ütni, egy olyan kommunizmusét, mely megfelel a hatalmon lévő klikk
elképzeléseinek. Minden más fölösleges, haszontalan, sőt veszélyes.
Ez a töltényekkel és szuronyokkal megtámogatott kaszárnya-abszolutizmus az
élet legapróbb megnyilvánulását is maga alá rendelte. Nem rettent vissza a
legnagyobb kulturális értékek elpusztításától, sem attól, hogy a
legelképesztőbb módon pazarolja az emberi életet és energiát.
A bolsevik diktatúra, amikor kijelentette, hogy "L'état, c'est moi" ("Az
állam én vagyok"), a forradalomért való teljes felelősséget magára vállalta,
annak minden történelmi és erkölcsi következményével együtt.
A kommunista párt, miután minden alulról jövő alkotó kezdeményezést
elfojtott, nem is számított már másra, csak saját magára. Milyen eszközökkel
akarta ezek után a bolsevik diktatúra a legelőnyösebben kihasználni a
társadalmi forradalom erőforrásait? Milyen úton-módon kívánta a tömegeket,
nem csupán hatalmának engedelmes végrehajtóvá tenni, hanem tanítani,
magasrendű társadalmi eszmékkel átfűteni, és - mivel nemcsak kimerültek a
háborútól, a gazdasági összeomlástól és a rendőruralomtól - erőt önteni
beléjük a társadalmi újjászületésbe vetett megújult hittel? Mivel pótolta a
párt a forradalmi lelkesedést, mely oly hévvel lángolt azelőtt? Két
dologgal, mely a bolsevik diktatúra alkotó tevékenységének kezdő- és
végpontját jelentette:
1. a kommunista állam elmélete és
2. a terrorizmus.
A kommunisták programjáról tartott beszédeiben, a konferenciákon és a
kongresszusokon elhangzott vitákban valamint a
Baloldaliság mint a
kommunizmus gyermekbetegsége című nevezetes brosúrájában Lenin
fokozatosan alakította ki a kommunista állam sajátos elméletét, melynek az a
sors jutott, hogy döntő módon határozza meg a párt magatartását és hogy
irányt szabjon a bolsevikok minden további lépésének a gyakorlati politika
területén. A kommunista állam doktrínája zegzugos politikai útra vitte a
bolsevikokat; ezt az utat "időnyerések" és "anyagi áldozatok", megalkuvások
és engedmények, előnyös hátraarcok, hasznos visszavonulások és
kapitulációk szegélyezték - vagyis egy minden ízében klasszikus
kompromisszumos politika kellékei.
Lenin, miközben mély megvetéssel kísérte a "burzsoá lakájok kárörömét és
gúnykacaját", arra szólította fel a munkástömegeket, hogy "szélirányban
hajózzanak", vonuljanak vissza, várják meg az alkalmas pillanatot, fontolva
haladjanak stb., stb. Szó sem volt már a kommunizmus lángoló szelleméről,
csak józan üzleti megfontolásokról, melyek tán hozzásegíthetnek néhány
morzsányi szocializmushoz a még mindig eleven burzsoáziával folytatott
alkudozásokban - ez volt hát "a szükség parancsa". Kifejleszteni a jó
kereskedő erényeit, a krajcároskodó gondoskodást, támogatni a jövedelmező
üzleti kapcsolatokat - ez a "felemelkedett" nép számára az első parancsolat.
Említett brosúrájában
Lenin mélységes megvetéssel sújtja a hagyományos
erkölcsi elveket, és a pártja által követett taktikát egy hadvezér
hadműveleteihez hasonlítja, megfeledkezvén arról, hogy milyen óriási
szakadék választja el e módszereket az általuk elérendő céloktól. A
győzelem érdekében minden eszköz felhasználható. Elkerülhetetlenek a
kompromisszumok. Lenin, megleckéztetvén a "naiv német baloldali
kommunistákat", akiket saját forradalmi buzgalmuk tesz képtelenné a
cselekvésre, a következőket írja: "A bolsevizmus egész története, az
októberi forradalom előtt és után, bővelkedik a más pártokkal, sőt magával
a burzsoáziával kötött kompromisszumokban." Állításának igazolása Lenin a
burzsoá pártokkal folytatott alkudozások egész sorát hozza fel, kezdve
1905-tel, a "a szociálforradalmárok agrárprogramjának
in toto,
változtatás nélküli" elfogadásáig, mely utóbbira az októberi forradalom
idején került sor.
Kompromisszumok és engedmények, melyek miatt a bolsevikok oly könyörtelenül,
ám jogosan kárhoztatták és bélyegezték meg az államszocializmus más
felfogásának képviselőit, most a forradalmi újjáépítéshez vezető út felett
ragyogó betlehemi csillaggá változtak. Magától értetődik, hogy az effajta
módszerek végzetes törvényszerűséggel vezetik az embert a konformizmus, a
képmutatás és az elvtelenség mocsarába.
A breszt-litovszki béke; a görcsös agrárpolitika, amelyben a paraszt hol
szegényember, hol kulák; a tanácstalan, fejvesztett magatartás a
szakszervezetekkel szemben; a műszaki értelmiség teljesen következetlen
megítélése, beleértve azt az elméleti és gyakorlati váltást is, amely az
ipari üzemek testületi vezetését, az "egyszemélyi hatalommal" váltotta fel;
kapkodó egyezkedések a nyugat-európai kapitalizmussal a hazai és
nyugat-európai proletariátus feje fölött; s végül az a legutóbbi
következetlen és kanyargós úton megvalósított intézkedéssorozat, mely minden
kétséget kizáróan a már megszüntetett burzsoázia újjáélesztését szolgálja -
ezek alkotják a bolsevizmus újfajta rendszerét. Irdatlan méretekben
gyakorolt, példátlan cinizmus jellemzi ezt a rendszert, gyalázatos kettős
játék, amelyben a bal kéz - a kommunista párté - elvi alapon, szándékoltan
nem tudja, mit csinál a jobb. Így aztán, miközben kijelenti, hogy a
legsürgősebb és legfontosabb feladat a kispolgársággal szembeni küzdelem (és
mellesleg a hagyományos bolsevik frazeológiával élve, az anarchista elemek
elleni harc) új intézkedések bevezetésével termeti meg ugyanennek a
burzsoáziának az újjászületéséhez és megerősödéséhez szükséges
műszaki-gazdasági és lélektani feltételeket. Így néz ki az a bolsevik
politika, mely örök mementóul szolgálva testesíti meg azt az alapvetően
hamis és ellentmondásos, csak saját hatalmával törődő, opportunista
magatartást, mely a kommunista pártdiktatúrát jellemzi.
Bármilyen hangosan is kürtölje szét a diktatúra új politikai módszereinek
hatalmas sikerét, a tragikus tény az, hogy a forradalom legfájóbb,
gyógyíthatatlan sebei magától a kommunista diktatúrától származnak.
A kommunista párturalom logikájából kikerülhetetlenül adódott a bolsevik
vezetés másik "módszere": a terrorizmus.
Valamikor régen
Engels azt
mondta, hogy a proletariátusnak nincs szüksége az államra szabadságának
megvédéséhez, számára az állam egyedül arra kell, hogy segítségével
elhallgattassa ellenfeleit; s ha már lehet majd a szabadságról beszélni, az
állam is eltűnik. A bolsevikok magukévá tették ezt a társadalompolitikai
irányelvet, de nemcsak az "átmeneti korszakban" kívánták alkalmazni, hanem
általános érvényre emelték.
A terrorizmus mindig is a létében fenyegetett államok
ultima ratioja
volt, s az is marad. A terrorizmus hatalmas lehetőségekkel kecsegtet.
Reményetlen helyzetekben, úgyszólván tányéron kínálja a megoldást.
Pszichológiai szempontból az önvédelem ad rá magyarázatot, az a megfontolás,
hogy a felelősségtől úgy szabadulhatunk a legjobban, ha rajtaütünk az
ellenségen.
A terror azonban visszaüt, mert vele a forradalom és a szabadság szenved
végzetes sérelmet. A korlátlan hatalom saját híveit ugyanúgy megrontja és
maga alá gyűri, mint ellenfeleit. Egy nép, mely nem ismeri a szabadságot,
természetesnek veszi a diktatúrát: a terrorizmus maga neveli ki a
zsarnokságot és az ellenforradalmat, amely ellen harcol.
Ha az állam egyszer a terror útjára lépett, szükségképpen elidegenedik a
néptől. Az állam biztonsága érdekében a lehető legszűkebbre kell korlátozni
a különleges hatalommal felruházott személyek körét. Így jön létre az, amit
tán hatalmi pániknak nevezhetnénk. A diktátor, a zsarnok mindig gyáva.
Mindenhol árulást sejt. És minél inkább úrrá lesz rajta a félelem, annál
veszettebbül tombol rémült fantáziája, s végül képtelenné válik arra, hogy
különbséget tegyen a valódi és a képzelt veszélyek között. Az elégedetlenség,
ellenségeskedés és a gyűlölet magvait hinti szét. Ha az állam erre az útra
lépett, sorsa, hogy végig kell járnia.
Az orosz nép néma maradt. És az állam nevében - az ellenforradalommal
szembeni halálos küzdelem örve alatt - a kommunista párt könyörtelen
leszámolásba kezdett politikai ellenfeleivel. Gyökerestül téptek ki mindent,
ami még a szabadságból megmaradt. Gondolat-, sajtó- és gyülekezési
szabadság, munkás- és szakszervezeti önkormányzat, szabad munkavállalás -
mindenről kiderítették, hogy avítt kacat, doktriner ostobaság, "burzsoá
előítélet" vagy ellenforradalmi mesterkedés. Gyanússá vált a tudomány, a
művészet és az oktatás. A tudomány egyetlen feladata, hogy a kommunista párt
által hirdetett igazságokat tanulmányozza és terjessze. Az iskolák és az
egyetemek rohamos gyorsasággal alakultak át pártiskolákká.
A választási kampány - mint például a moszkvai szovjet legutóbbi (1921-es)
újraválasztása - azt jelenti, hogy letartóztatják és börtönbe vetik a
hatalom által rossz szemmel nézett ellenjelölteket. Az állam teljesen
büntetlenül teszi a nem kommunista jelölteket köznevetség tárgyává és
nyilvános sértegetések célpontjává a hirdetőtáblákra kiragasztott
hivatalos lapok hasábjain. A másik oldalon pedig a legkülönbözőbb fogásokkal
ugratják be és tartják sakkban a választókat, hogy aztán az úgynevezett
választások a népakarat teljes eltorzításával érjenek véget.
Az állami terrorizmust a Különleges Bizottságok néven ismert kormányszervek
gyakorolják. Ezek a bizottságok, amelyek fel vannak mentve minden ellenőrzés
alól, gyakorlatilag senkinek sem tartoznak felelősséggel, a vizsgálat és az
eljárás számukra fenntartott "egyszerűsített" formáit alkalmazzák és
nagyszámú tudatlan, korrupt, minden jó érzéstől mentes hivatali személyzet
fölött rendelkeznek, rövid időn belül nemcsak a valóságos vagy képzelt
ellenforradalom számára váltak rettegetté, ennél sokkal fontosabb, hogy
létükkel elevenen sajgó sebet ütöttek az ország forradalmi lelkén.
A titkosrendőrség mindent behálózó módszerei, s mindaz, ami velük együtt
jár, a provokációs mechanizmus, a lakosság felosztása jószándékú és
ellenséges elemekre, a besúgás, szabad rablás és erőszak tomboló őrületté
változtatta az új világért folytatott küzdelmet.
Nem volt még olyan reakciós rendszer, mely állampolgárainak életét és
szabadságát oly önkényes és zsarnoki módon uralta volna, mint az
állítólagos "proletárdiktatúra". Mint annak idején, a cárizmus napjaiban, az
országot az
ohrana (a titkosrendőrség) tartja a kezében. A szovjet
börtönök zsúfolásig teltek a legkülönbözőbb politikai hitvallású
szocialistákkal és forradalmárokkal. Újból napirenden vannak a politikai
foglyokkal szemben alkalmazott fizikai erőszak és az éhségsztrájkok a
börtönökben. Bevett dologgá vált, hogy rögtönítélő bíróságok ítélkezzenek az
emberek fölött és nemcsak egyénenként küldik őket a halálba, hanem
en
masse. (*) A szocialista állam nem habozik olyan eszközökhöz nyúlni,
amelyeket még a legelvetemültebb burzsoá kormány sem mert volna használni: a
túszszedés módszeréhez. Még az olyan ártalmatlan kapcsolatok is, mint az
alkalmi barátkozás, elegendő alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy könyörtelenül
üldözzenek embereket, és - ami gyakran megtörténik - főbenjáró büntetést
rójanak ki rájuk.
(*) en masse (francia): tömegesen
A legelemibb emberi jogok égbekiáltó és durva megsértése a kommunista állam
számára alaptétellé vált.
A Különleges Bizottságok fokozatosan, s mintegy ellenállhatatlan
törvényszerűséggel növekedtek roppant hatalmi gépezetté; minden más szervtől
függetlenül, senkinek sem tartozván felelőséggel, élet és halál uraivá
váltak. A fellebbezés elképzelhetetlen, nem is létezik. Keserű tapasztalatok
mutatják, hogy még az államhatalom legfelsőbb szervei is tehetetlenül állnak
a különleges bizottságok előtt.
A bolsevik párt jó szokásai közé tartozik,
hogy az igazság semmiféle eltorzításától nem riad vissza, ha arról van szó,
hogy a bolsevikellenes bírálatokat lejárassa, azokat a "jobboldali"
szocialista pártok: a szociáldemokrata mensevikek és a szociálforradalmárok
"összeesküvéseként" tüntesse fel. A kommunisták így akarják igazolni a
"jobboldali elemek" kegyetlen elnyomását. Az anarchisták szerint azonban a
bolsevik terror nem igazolható ilyen eszközökkel.
És itt helyénvaló, hogy végre felvázoljuk - még ha oly röviden is - az
anarchizmus és bolsevizmus kapcsolatát a forradalomban.
1917-ben, a forradalom első napjaiban a munkástömegek az anarchistákkal
vállvetve láttak neki, hogy lerombolják a magántulajdon rendszerét és az
állam épületét. Az októberi forradalom ösztönösen követte azt az utat,
amelyet a nagy népfelbuzdulás jelölt ki számára, s amely természetéből
fakadóan anarchista tendenciákat tükrözött. A forradalom szétzúzta a régi
államgépezetet és szovjetek föderációit tette a politikai élet alapjává.
Hogy megszüntesse a magántulajdont, a közvetlen kisajátítás módszeréhez
folyamodott: a munkások és a parasztok kisajátították a földesurakat,
elüldözték a pénzintézetekből a bankárokat, magukhoz ragadták a gyárak, a
bányák, a malmok és a hivatalok irányítását. A gazdasági újjáépítés
területén a forradalom létrehozta a munkahelyi és üzemi bizottságok
föderációs rendszerét, hogy így biztosítsa a termelés irányítását.
Lakóbizottságok gondoskodtak a lakások elosztásáról.
Az októberi forradalom e korai szakaszában, az anarchisták minden
rendelkezésükre álló erővel segítették a tömegeket, és kéz a kézben
dolgoztak a bolsevikokkal az új elvek támogatása és megszilárdítása
érdekében. A forradalom lelkes harcosainak táborában, akik a végsőkig hűek
maradtak az anarchizmus elméletéhez és gyakorlatához, itt mindenekelőtt
Justin Zukot, a híres Schluesselburg lőporgyár alapítóját említhetnénk meg,
aki forradalmi katonai kötelességek teljesítése közben vesztette életét.
Ide sorolhatjuk
Zseleznyakovot (*) is, aki ritka erőről és bátorságról tett
tanúbizonyságot, amikor feloszlatta az Alkotmányozó Nemzetgyűlést, és aki
később egy ellenforradalmi támadás visszaverése során esett el.
(*) Zseleznyakov, Anatolij Grigorjevics (1895-1919) kazánfűtő,
katona. 1917-től egy, a bolsevikokat támogató anarchista csoport tagja.
1918-ban a dunai flotta komiszárja; majd egy helyi egység parancsnokaként
részt vett az intervenciósok elleni harcban. 1919-ben a 14-es hadseregben
egy páncélvonat parancsnoka; Gyenyikin és Grigorjev csapatai ellen harcolt.
Mihelyt azonban a bolsevikoknak sikerült ellenőrzésük alá vonni a tömegek
mozgalmát, a társadalmi újjáépítés folyamata mind jellegében, mind
formájában éles fordulatot vett. Ettől kezdve a bolsevikok a
proletárdiktatúra nevének fedezékéből mindent elkövettek, hogy felépítsenek
egy centralizált bürokratikus államot. Mindazok, akik úgy értelmezték a
társadalmi forradalmat, hogy az mindenekelőtt a tömegek önkormányzatát és
egy nem állami jellegű kommunizmus bevezetését jelenti - ettől kezdve
üldöztetésnek voltak kitéve. Elsősorban a "baloldaltól", az anarchistáktól
származó bírálatokat vették tűz alá. 1918 áprilisában az uralmon lévő
kommunista párt úgy határozott, hogy megszüntet minden anarchista
szervezetet. Április 12-én éjszaka, minden előzetes figyelmeztetés nélkül,
ágyukkal és gépfegyverekkel vették körül a moszkvai anarchista kör épületét,
az ott tartózkodókat megadásra szólították fel. Aki ellenállni próbált, arra
tüzet nyitottak. Az anarchista központokat lerohanták, és másnap az egész
anarchista sajtót betiltották.
Ettől fogva az anarchisták és szervezeteik üldözése szisztematikus jelleget
öltött. S miközben elvtársaink sorra pusztultak a polgárháború frontjain az
ellenforradalommal szembeni küzdelemben, otthon a bolsevik állam mért rájuk
halálos csapást a Különleges Bizottság (Cseka) segítségével.
Minél jobban letért az október forradalom által kijelölt útról az uralmon
lévő párt, annál ádázabbul számolt le a forradalom többi képviselőjével, s
köztük is elsősorban az anarchistákkal. 1918 novemberében, az
anarchoszindikalisták Moszkvában tartott összoroszországi konferenciájának
résztvevőit
in corpore (*) letartóztatták. Az anarchisták többi
szervezetét szétzúzták és terrorizálták. Mivel törvényes működésük teljesen
lehetetlenné vált, az anarchisták egy része úgy döntött, hogy illegalitásba
vonul. Többen közülük, a baloldali szociálforradalmárok egy csoportjával
együttműködve terrorista tevékenységbe kezdtek. 1919. szeptember 25-én
bombát robbantottak abban az épületben (
Leontyevszkij Pereulok), amelyben
a párt moszkvai bizottsága ülésezett. A moszkvai anarchista szervezetek,
miután azon a véleményen voltak, hogy a terrorizmus nem oldja meg a
problémákat, nyilvánosan elítélték a földalatti csoport módszereit. Ennek
ellenére a kormány azzal válaszolt, hogy a megtorlást minden anarchistára
kiterjesztette. A földalatti csoport számos tagját kivégezték, a moszkvai
anarchisták közül sokakat letartóztattak, vidéken pedig felléptek az
anarchista mozgalom minden megnyilvánulásával szemben. Ha egy házkutatás
során olyan anarchista műveket találtak, mint
Kropotkin és
Bakunyin írásai,
akkor azt szükségszerűen letartóztatás követte.
(*) in corpore (latin): testületileg
Az anarchista mozgalom egyedül Ukrajnában marad bizonyos mértékig aktív,
mivel a bolsevik hatalom itt viszonylag gyenge volt a mahnoviscsinaként
(vezetőjük, az anarchista
Mahno után) ismert, széles körben elterjedt
lázadó parasztmozgalom következtében. Miután
Vrangel egészen Ukrajna szívéig
nyomult és a Vörös Hadsereg képtelen volt előretörését megakadályozni,
Mahno átmenetileg felfüggesztette a szabad szovjetekért és a munkás tömegek
önrendelkezési jogáért vívott harcát. Felajánlotta segítségét a
bolsevikoknak a közös ellenség,
Vrangel leküzdése érdekében. Ajánlatát
elfogadták, és a szovjet kormány hivatalos szerződést kötött Mahno
hadseregével.
Vrangelt visszaverték, csapatait szétszórták, és Mahno nem kis szerepet
játszott e nagyszabású katonai győzelemben. Vrangel megsemmisítése után
azonban már nem volt többé szükség Mahnóra. Miután veszélyt jelentett a
bolsevikok számára, elhatározták, hogy megszabadulnak tőle, véget vetnek a
mahnoviscsinának, és vele együtt az anarchistákat is, úgy, ahogy vannak,
elintézik. A bolsevik kormány elárulta Mahnót: a Vörös Hadsereg erői álnok
módon bekerítették csapatait s megadásra szólították fel őket. Ezenközben
Harkovban - hivatalos engedéllyel - kongresszust készültek tartani az
anarchisták, ám az oda érkező küldöttségeket egytől-egyik letartóztatták s
velük együtt az összes Harkovban tartózkodó anarchistát, meg a kongresszusra
igyekvő, még
en route lévő elvtársakat is.
Ennek ellenére az oroszországi anarchisták, nem törődve a bolsevikok velük
szemben alkalmazott provokatív és terrorisztikus módszereivel, a
polgárháború alatt mindvégig tartózkodtak attól, hogy Európa és Amerika
munkásaihoz forduljanak - mindenkor csakis az orosz dolgozók előtt emelték
fel tiltakozó szavukat -, mert attól tartottak, hogy egy ilyen akció
sértheti az orosz forradalom érdekeit, és a közös ellenségnek, a nemzetközi
imperializmusnak nyújthat segítséget.
A polgárháború befejeztével azonban az
anarchisták még rosszabb helyzetbe kerültek. A bolsevikoknak a burzsoá
világgal folytatott nyílt kompromisszumos politikája egyre határozottabbá és
egyértelműbbé vált, s mind élesebben kerültek szembe a munkástömegek
forradalmi vágyaival. Az anarchizmus ellen folytatott harc, melyet addig
azzal a kifogással mentegettek, hogy le kell számolni az "anarchizmus
álarcában jelentkező banditizmussal", mostanra kifejezetten az anarchista
eszmék és eszmények ellen vívott nyílt és gátlástalan háborúvá fejlődött.
A kronstadti események meghozták végre a várva várt alkalmat az anarchizmus
teljes "megsemmisítésére". Letartóztatási hullám kezdődött szerte az
országban. Gyakorlatilag minden ismert orosz anarchista - függetlenül attól,
hogy melyik irányzathoz tartozott - a rendőrség hálójába került. Mind a mai
napig vádemelés nélkül tartják fogva őket. 1921-ben, az április 25-ről
26-ra virradó éjszaka erőszakkal más börtönökbe szállították a Butirkában
(Moszkva) őrzött több mint négyszáz politikai foglyot. A foglyok mindannyian
a szocialista pártok jobb-, illetve balszárnyának képviselői közül kerültek
ki, vagy valamely anarchista szervezethez tartoztak. Az átszállítás jó
alkalmat nyújtott arra, hogy a rabokat kegyetlenül bántalmazzák: a
nőket hajuknál fogva vonszolták le a lépcsőn és más politikaiak is súlyos
sérüléseket szenvedtek. A foglyokat csoportokra osztották és szétszórták
őket különböző vidéki börtönökben. További sorsukról mindeddig nem sikerült
megbízható értesülést szereznünk.
[1]
Így válaszoltak hát a bolsevikok arra a forradalmi lelkesedésre és arra a
megingathatatlan hitre, mely annak idején erőt adott a tömegeknek ahhoz,
hogy a szabadságért és igazságosságért vívott nagyszabású küzdelmüket
megkezdjék. Ez a magatartás kifelé kompromisszumos politikát, befelé terrort
jelentett.
A bolsevikok politikája végzetesnek bizonyult: szétzilálta a
forradalom sorait, lezüllesztette és megmérgezte magát a forradalmat,
kioltotta a lángját és megfosztotta erkölcsi, szellemi jelentőségétől. A
"proletárdiktatúra", zsarnokságával, csökönyös és kisszerű
paternalizmusával, a forradalmi eszmék elárulásával, fojtó formalizmusával,
a tömegek érdekei és vágyai iránti bűnös közömbösségével, és egyáltalán, a
néppel szemben tanúsított gyáván gyanakvó és bizalmatlan magatartásával
menthetetlenül elvágta magát a dolgozó tömegektől.
A proletariátus, miután félrelökték és megakadályozták, hogy a forradalmi
alkotó munkában közvetlenül részt vegyen, miután minden lépését figyelték,
örökösen zaklatták és állandó ellenőrzés alatt tartották, kezdett
hozzászokni ahhoz, hogy a forradalmat s annak további sorsát
a bolsevikok magánügyének tekintse. A kommunista párt azonban hiába
próbálja újabb és újabb intézkedésekkel biztosítani hatalmát az ország élete
fölött. Az emberek keresztüllátnak a pártdiktatúrán. Ismerik annak igazi
arcát: szűklátókörű, önző dogmatizmusát, gyáva opportunizmusát. Tisztában
vannak a párt belső rothadtságával, tudják, hogy milyen intrikák zajlanak a
színek mögött.
Azon a földön, ahol három évi roppant erőfeszítés, szörnyű és hősies áldozat
után végre fel kellett volna röppennie a kommunizmus kék madarának - sajnos,
még a szárnyaikat bontogató fiókái is a bizalmatlanság, közöny és
ellenségeskedés áldozataivá váltak.
Így következett el a stagnálás és a meddőség kora, a párt politikai
módszerei itt már semmit sem segíthetnek. Ezek már a teljes társadalmi
összeomlás jelei.
A kompromisszumok e mocsara, amelybe a bolsevik diktatúra tévedt,
végzetesnek bizonyult: gyilkos levegőjével megmérgezte a forradalmat. Hiába
próbálják az imperialista világot felelőssé tenni az Oroszországban
bekövetkezett gazdasági csődért; hiába próbálják azt a blokád és a fegyveres
ellenforradalmi támadások számlájára írni. Nem ők az összeomlás és a bukás
igazi okai.
Sem a blokád, sem az idegen reakció elleni háború nem csüggeszthette el és
nem győzhette le azt a népet, amelyek példátlan hősiessége, önfeláldozása és
kitartása minden külső ellenséget visszavert. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy
a polgárháború valójában a bolsevikokat segítette. Elevenen tartotta a nép
lelkesedését és táplálta a reményt, hogy a háború végzetére majd a hatalmat
birtokló kommunista párt megvalósítja az új forradalmi eszméket és olyan
körülményeket teremt, hogy a nép élvezhesse a forradalom gyümölcseit. A
tömegek alig várták már az áhított alkalmat, hogy a társadalmi és gazdasági
szabadságot megvalósíthassák. Bármilyen képtelenül is hangozzék, a
kommunista diktatúra, uralmának megszilárdításához és meghosszabbításához
nem is találhatott volna jobb szövetségest, mint az éppen ellene harcoló
reakciós erőket.
Csupán a háború befejezése után derült teljes fény arra, hogy a diktatúra
elvakult, zsarnoki módszereivel milyen gazdasági romlásba vitte a forradalmi
országot és hogy erkölcsileg mennyire szétzüllesztette. Ekkor vált
nyilvánvalóvá, hogy a forradalom legveszedelmesebb ellensége nem az ország
határain kívül, hanem
belül keresendő; a veszély éppen azoknak a
társadalmi és gazdasági intézkedéseknek a formájában leselkedik az országra,
amelyek a jelenlegi "átmeneti időszak" lényegét képezik.
Teljes mértékben tisztában
vagyunk azzal, hogy a polgári közgazdaságtan tudorai durva hibát követnek el
akkor, amikor társadalmi-történeti vizsgálódásaik során szándékosan
figyelmen kívül hagyják a gazdasági fejlődést és ostoba módon összekeverik
az államkapitalizmus rendszerét a szocialista diktatúráéval. A bolsevikoknak
igazuk van, amikor kijelentik, hogy e kétféle társadalmi-gazdasági fejlődés
"lényegénél fogva kizárja egymást". Mindazonáltal hiábavaló s helytelen
lenne tagadnunk, hogy a gazdasági életnek a proletárdiktatúra jelenlegi
rendszerében megvalósult formája valami lényegesen más dolog, mint az
államkapitalizmus. A proletárdiktatúra mai megjelenésében valójában semmiben
sem különbözik az államkapitalizmustól.
Az államkapitalizmus sajátosságait, a belső társadalmi ellentmondásokat a
Szovjetköztársaság csak látszólag szüntette meg. Kizsákmányolás, szolgaság,
kényszermunkarendszer és annak büntető szervei - ezek az államkapitalizmus
jellegzetes vonásai, mely nem tekinti emberi lénynek, önálló személyiségnek
az állampolgárt, hanem az állami kézben lévő univerzális gazdasági
mechanizmus mikroszkopikus alkatrészévé teszi.
Mindeme jellemvonások a mai orosz rendszerben is megtalálhatók.
Megbocsáthatatlan naivság, sőt mi több, megbocsáthatatlan képmutatás lenne
úgy tennünk - ahogy a bolsevik teoretikusok s köztük is elsősorban
Buharin
tesz -, mintha a proletárdiktatúrában, az államkapitalizmussal szemben,
munkaszolgálat a tömegek önálló kezdeményezéséből jött volna létre a munka
megszervezése céljából, vagy mintha a "gazdasági mozgósítás egyet jelentene
a szocializmus megszilárdításával", és a "proletárdiktatúrában alkalmazott
állami kényszer a kommunista társadalom felépítésének eszköze" lenne.
Egy évvel ezelőtt, a Szovjetunió Kommunista Pártja X. kongresszusán
Trockij
hangzatos kirohanást intézett az ellen a "burzsoá nézet" ellen, mely azt
állítja, hogy a kényszermunka nem hatékony. Trockij abban látta a fő
problémát, s hallgatóságát is arról szerette volna meggyőzni, hogy "a
munkást nem külső kényszerrel kell a munkafolyamatba bevonni, hanem a
késztetés belső, pszichológiai eszközeit kell igénybe venni". Amikor azonban
a gyakorlati végrehajtás kérdése került szóba, Trockij egy olyan "rendkívül
komplex megoldási módot" vázolt fel, "mely a munkatermelékenység fokozása
érdekében egyrészt etikai természetű eszközökhöz folyamodik, másrészt a
jutalmazás és
büntetés módszereit is alkalmazza, összhangban azokkal
a kényszermechanizmusokkal, amelyekre egész gazdasági rendszerünk épül".
A kísérletet megkezdték, s az meglepő eredményeket hozott. Vagy az elavult
"burzsoá nézet" bizonyult helyesnek, vagy a legújabb szocializmus nem
mutatkozott eléggé hatásosnak "belsőleg s pszichológiailag eléggé
kényszerítő erejűnek" ahhoz, hogy "a munkást" a jutalmazás és a büntetés
stb. módszereivel "vonja be a munka folyamatába". Tény az, hogy a munkás nem
hagyta magát a "pszichológiai kényszer" bűvös jelszavával lépre csalni. A
párt ideológiája és gyakorlata kétségkívül meggyőzte a dolgozókat arról,
hogy a bolsevikok társadalmi-gazdasági eszményei egyébként a munka
fokozottabb kizsákmányolásához is elvezetnek. Miután a bolsevizmus amellett,
hogy igencsak távol állt attól, hogy az országot megmentse a tönkremenéstől
s a tömegek életkörülményein sem javított egy jottányit sem, jó irányba
haladt afelé, hogy azt, aki tegnap még csak kiszolgáló volt, mára teljes
rabszolgaságba süllyessze. Hogy a kommunista állam mily kevéssé törődött a
munkások jólétével, az abból a kijelentésből is látszik, ami a párt X.
kongresszusán hangzott el az egyik jeles kommunista küldött szájából: "A
szovjet állam mind a mai napig semmiféle elképzelést nem dolgozott ki a
munkakörülmények javítására vonatkozóan." Majd később: "Legfeljebb
véletlenségből történt ez irányban valami vagy a helyi hatóságok tettek
tétova lépéseket kifejezetten a tömegek nyomására."
Mi ez hát akkor: proletárdiktatúra vagy államkapitalizmus?
Munkapadjához láncolták, megfosztották a jogtól, hogy otthagyja munkahelyét,
s "munkakerülésért" adminisztratív intézkedéssel kirótt börtön vagy
halálbüntetés vár rá, ha mégis megpróbálná; minden lépését pártellenőrök
fürkésző szeme kíséri és irányítja; beskatulyázták: vagy a szakképzett
bárányok (szakmunkások) vagy a szakképzetlen kecskebakok (segédmunkások)
nyájába tartozik, hogy aztán ennek megfelelően kapja eltérő fejadagját;
rongyos és éhes, s még ahhoz sincs joga, hogy tiltakozzék vagy sztrájkba
lépjen - így néz ki a modern proletár a kommunista diktatúrában. Nem a
feudális jobbágysághoz vagy a néger rabszolgasághoz tér-e vissza a dolgozó
tömegeknek ez az "összeszerveződése"? A kommunista állam végrehajtó
szerveinek kezében tán kevésbé kegyetlenül csattan a korbács, mint az
ültetvényeken a munkafelügyelőjében? A rabszolgaságnak ebben a legsúlyosabb
formájában csakis a skolaszticizmus vagy a vak fanatizmus láthatja a munka
emancipációját vagy akárcsak a legkisebb lépést is efelé.
A tragédiák tragédiája, hogy az államszocializmus nem tudott többet adni a
világnak, minthogy még kiélezettebbé tette annak a rendszernek az
ellentmondásait, amelynek visszásságai annak idején a forradalomba
torkolltak.
A pártdiktatúrának a parasztsághoz való viszonya is szóról szóra ezt az
irányt követi. A mezőgazdaságban ugyanúgy az állam a legfőbb úr. A
pártpolitikát itt ugyanúgy a kényszermunka jellemzi, az elnyomás, a
kémkedés, a paraszti munka gyümölcseinek szisztematikus kisajátítása; a jól
bevált beszolgáltatási rendszer, mely gyakran a legelemibb létszükségleti
cikkektől is megfosztja a parasztot; vagy az újonnan bevezetett, de nem
kevésbé rabló jellegű élelmiszeradó; meg az élelem felmérhetetlen és
értelmetlen pazarlása, mely a centralizáció ormótlan gépezetének elégtelen
működése és a bolsevik élelmiszerpolitika következtében áll elő; nem is
szólva arról, hogy egész megyéket ítélnek lassú éhezésre, betegségre és
halálra; hogy napirenden vannak a büntetőexpedíciók, melyek tömegével
irtják ki a parasztcsaládokat és egész falvakat tesznek a földdel egyenlővé,
ha azok a legkisebb ellenállást is tanúsítják a kommunista diktatúra
rablópolitikájával szemben - igen, ilyen módszerekkel dolgozik a bolsevik
uralom.
Így aztán az ipari és a mezőgazdasági proletariátust mind gazdasági, mind
politikai szempontból ugyanúgy kizsákmányolják, mint eddig. A dolgoknak csak
a külső megjelenése változott: a kizsákmányolás korábban tisztán kapitalista
jellegű volt; ma mindez az államkapitalizmus keretében történik, és
"munkás-paraszt kormánynak" meg "kommunista gazdaságnak" titulálják.
Ez a modern rendszerű államkapitalizmus azonban nemcsak azért kártékony,
mert az élő embert lélektelen géppé degradálja. Működéséhez egy másik, nem
kevésbé romboló hatású tényező is hozzátartozik - nevezetesen a szélsőséges
agresszivitás, mely természetének legbensőbb lényegéből fakad. A
militarizmust nemhogy megszüntették volna, ellenkezőleg, az emberi
tevékenység minden megnyilvánulását, a szó szoros értelmében militarizálták,
felhasználván a militarizmus minden tartozékát: a mechanikus fegyelmet, a
hatalom felelőtlenségét és az elnyomást.
A szocialista militarizáció tényét a pártteoretikusok nemcsak hogy
elismerik, de egyenesen védelmükbe veszik, s még igazolást is keresnek rá.
Ennek megfelelően
Buharin Az átmeneti időszak gazdaságáról szóló
tanulmányában a következőket írja: "A proletár állam azért visel háborút,
hogy gazdasági alapjait, amelyekre épül, azaz a szocialista termelési
formákat kiszélesítse és megszilárdítsa. Mellesleg, ebből az »azaz«-ból
kiderül, hogy elméletileg akár egy támadó jellegű forradalmi szocialista
háború is megengedhető." És valóban, már nem ismeretlenek előttünk a
"proletár"-diktatúra imperialista hatalmi igényei.
Az ablakon kidobált "burzsoá előítéletek" így térnek vissza az ajtón
keresztül.
Nyilvánvaló, hogy a többi militarista rendszerhez hasonlóan, a
"munkáshatalom" által kiépített militarista rendszer is csak úgy működhet,
ha egy hatalmas nemtermelő hadsereget hoz létre. Ehhez járul aztán, hogy
egy ilyen hadsereget s annak különböző szervezeteit technikailag fel kell
szerelni és el kell látni a létfenntartáshoz szükséges eszközökkel, ami
további terheket rak a termelők, vagyis a munkások és parasztok vállára.
A másik, s legkomolyabb belső veszélyt maga a diktatúra jelenti. A diktatúra
zsarnoki kíméletlenségével elidegenítette magát a dolgozó tömegektől,
eltaposta az önálló kezdeményezés és a szabadság csíráit, kiirtotta az
alkotó szellemet azokból, akik a legtöbb áldozatot hozták a forradalomért,
és lassan, de biztosan elhintette mérgét az emberi szívekben és agyakban.
A diktatúra így maga szórta el az ellenforradalom magvait. Nem külföldi
irányított összeesküvések s nem is
Gyenyikin vagy
Vrangel hadai tartják az
Oroszország fölött lebegő Damoklesz kardját. Az igazi s legnagyobb veszélyt
az az egész országban eluralkodott kiábrándultság, a bolsevik zsarnokság
ellen irányuló harag és gyűlölet, az az általános ellenforradalmi érzület
jelenti, mely a kommunista pártdiktatúra törvényszerű következménye.
Már a proletariátus soraiban is egyre fokozottabb erővel érlelődik a
tiltakozás a bolsevizmus reakciós "kemény kéz" politikája ellen.
A februári forradalom után az oroszországi szervezett munkásmozgalom gyors
fejlődésnek indult. A munkahelyi és üzemi bizottságok megalakítása
jelentette az első lépést a magántulajdon felett gyakorolt valódi
munkásellenőrzés megteremtése felé. A munkásellenőrzés általánossá
válásához azonban szükség volt a többi hasonló jellegű bizottság
tevékenységének összehangolására. Így jöttek létre a munkahelyi és üzemi
bizottságok szovjetjei, illetve általános gyűlései és azok összoroszországi
kongresszusa.
A munkahelyi és üzemi bizottságok ily módon úttörőkké váltak a gazdasági
élet felett gyakorolt munkásellenőrzés megteremtésében, és jó kilátásaik
lehettek arra, hogy a közeljövőben az üzemi irányítás teljes egészében a
kezükbe kerüljön. Mindehhez járultak még a szakszervezetek, amelyek tagságuk
életkörülményeinek és kulturális környezetének javításán fáradoztak.
Az októberi forradalom után azonban megváltozott a helyzet. Centralizációs
módszereivel a bolsevik diktatúra a szakszervezetekbe is beférkőzött.
Fölöslegesnek kiáltották ki a munkahelyi bizottságok önállóságát. A
szakszervezeteket üzemi alapon szervezték újjá, az üzemi bizottságot
egyszerűen a szakszervezet egyik "sejtjévé" fokozták le és a központi
szervek kizárólagos felügyelete alá helyezték. A munkások kezéből így
kiütötték az önálló tevékenység és kezdeményezés lehetőségét és azt a
szakszervezeti bürokrácia kiváltságává tették. E politika végül azt
eredményezte, hogy a munkásság teljesen közömbössé vált a szakszervezetekkel
és a termelés kimenetével szemben.
A kommunista párt ekkor megkezdte saját tagságával feltölteni a
szakszervezeteket.
Elfoglalták a szakszervezeti hivatalokat. Ez annál
is könnyebben ment, minthogy minden más politikai pártot törvényen kívül
helyeztek, és a sajtónyilvánosság a hivatalos bolsevik publikációkra
redukálódott. Nem csoda, hogy a kommunisták rövid időn belül túlnyomó
többségbe kerültek a központi és helyi végrehajtó bizottságokban, majd
pedig a szakszervezeteket is kizárólagos irányításuk alá helyezték. Minden
munkásszervezetben kezükbe kaparintották a vezető pozíciókat, s ez alól még
azok sem voltak kivételek, ahol a tagság (mint a Szovjetalkalmazottak
Szakszervezetében) nyíltan és élesen szembefordult a bolsevikokkal.
Valahányszor csak egy szakszervezet, mint például a nyomdászoké, olyan
csökönyösnek bizonyult, hogy nem volt hajlandó engedni a "belső
pszichológiai meggyőzésnek", a kommunisták mindig a legegyszerűbb módon
bújtak ki a szorult helyzetből: felfüggesztették az egész szakszervezet
működését. A kommunista párt, miután ellenőrzése alá vonta a
munkásszervezetek politikai gépezetét, a párttagokból szűklétszámú
csoportokat, úgynevezett kommunista "sejteket" hozott létre az üzemekben és
a gyárakban, és így ezen a területen is az ő kezébe került a tényleges
hatalom. A kommunista "sejteket" olyan jogokkal ruházta fel, hogy a
munkahelyi és üzemi bizottságok egyetlen intézkedése sem lehetett érvényes
mindaddig (még akkor sem, ha ez utóbbi kommunistákból állt), amíg nem kapta
a "sejt" jóváhagyását. Még a munkásmozgalom legfelső szerve, a
Szakszervezetek Összoroszországi Legfelső Tanácsa is a Kommunista Párt
Központi Bizottsága közvetlen irányítása alatt állt.
Lenin, más bolsevik vezetőkkel együtt azon az állásponton volt, hogy a
szakszervezeteknek mindenekelőtt a "kommunizmus iskoláivá" kell válniuk. A
valóságban azonban az oroszországi szakszervezetek szerepe az uralkodó párt
intézkedéseinek mechanikus végrehajtására szorítkozott. A dolgok ilyetén
alakulása még azon munkáselemek számára is elviselhetetlenné vált, akiknek
az államkommunizmus parancsolataiba vetett hite még mindig nem rendült meg.
A szakszervezetek militarista államosításával szemben még a kommunista párt
sorain belül is ellenállás fejlődött ki. A munkásellenzék néven ismert új
ellenállási mozgalom - jóllehet, továbbra is hűséges maradt a kommunista
szülőatyjához - felismerte, hogy a bolsevik politika bűnös ostobasága milyen
reménytelen helyzetbe sodorta az orosz proletariátust és a forradalmat. Az
ország állapota, a tömegektől megkívánt "vak hűség" a maga egész
iszonyatával tárult fel előttünk.
A jó öreg ortodox kommunista
Kollontaj úgy jellemezte a munkásellenzéket,
mint "a proletariátus élcsapatát, melyet az osztályöntudat és az
osztályérdekek kovácsolnak egybe". Ez az élcsapat "még nem idegenedett el az
egyszerű néptől: a dolgozó tömegektől, s még nem veszett el a
szovjethivatalnokok tengerében". A munkásellenzék tiltakozik "a
bürokratizálódás, a »felsőbb« és »alsóbb« néposztályok közti különbségtétel
ellen", elutasítja a párthegemónia túlkapásait, és elveti a központi hatalom
lavírozó politikáját. A munkásellenzék szerint: "A kommunista társadalom
felépítésének folyamatában a proletariátus hatalmas konstruktív
alkotóerejét nem pótolhatja a puszta elnevezés, hogy a hatalmat a
munkásosztály diktatúrájának hívjuk." Erről a diktatúráról már egyébként is
megállapította a kommunista párt legutóbbi kongresszusán egy jeles
kommunista, hogy az nem más, mint a "pártbürokrácia diktatúrája".
Csakugyan, a munkásellenzék joggal teszi fel a kérdést, hogy "vajon valóban
mi, a proletariátus alkotjuk a munkásosztály diktatúrájának gerincét? Nem
akarat nélküli nyájnak kéne-e inkább tartanunk magunkat, amely csak arra jó,
hogy a hátán vigyen be a mennyországba néhány pártpolitikust, aki eljátsza,
hogy a mi ellenőrzésünk, a mi osztályszellemünk alkotóereje nélkül építi
újjá az ország gazdasági életét?"
Kollontaj szerint a munkásellenzék
"egyre erősebbé válik, hiába próbálnak keményen fellépni ellene a
legbefolyásosabb pártvezetők, Oroszország-szerte mind több és több követőre
talál a munkásosztály soraiban".
Az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusa (1921. április) azonban a
leghatározottabban vétót emelt a munkásellenzék ellen. Később hivatalosan is
elítélték, és nézeteik - Lenin szavaival - "anarchoszindikalista jellege"
miatt a róluk folytatott vitákat is betiltották. A kommunista párt hadat
üzent a munkásellenzéknek. A pártkongresszus olyan határozatot hozott, mely
szerint "a munkásellenzék nézeteinek propagálása összeférhetetlen a
párttagsággal". A követelést, hogy az üzemeket a proletariátus irányítása
alá helyezzék, törvényen kívül helyezték.
Az októberi forradalom annak idején az I. Internacionálé nagy harci
kiáltásával indult: "A munkásosztály emancipációját maguknak a munkásoknak
kell kivívniuk." Később mégis azt láttuk, hogy amikor a konstruktív rombolás
időszaka lejárt, amikor a cárizmus alapjait elpusztították és eltörölték a
burzsoá rendszert, a kommunista párt elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy
az ország irányítását teljes egészében a saját kezébe vegye. A legszigorúbb
tekintélyuralmi szellemben megkezdte a munkások átnevelését, és a szovjet
rendszert fokról fokra egy bürokratikus megtorló gépezetté változtatta. A
terrorizmus mint e rendőruralom kiszolgálója jelent meg, logikus,
törvényszerű következményeként.
E kormányzati irányvonal eredménye az általános közömbösség és gyűlölet
volt. A társadalom megbénult, az egész országot a szolgai alázat szelleme
hatotta át, mely amellett, hogy egyszerre volt felháborító és visszataszító,
az elnyomókat s az elnyomottakat egyaránt fojtogatta.
Mit számít az, ha a
józan gondolkodású, kompromisszumra kész
Lenin minden beszédét azzal kezdi,
hogy elismeri a párthatalom által elkövetett súlyos hibákat? Hiába halmoz
hibát hibára a "zseniális opportunista", ahogy
Lunacsarszkij csúfolta
Lenint, a bolsevizmus politikai hatalomtól megrészegült bajnokait semmi sem
rettentheti vissza. A kommunista teoretikusok és hírlapírók értelmezésében a
vezetők hibái mint "kikerülhetetlen szükségszerűség" jelennek meg, a hibák
(az egész agrárpolitika) kijavítására irányuló kapkodó kísérleteket pedig a
legmélyebb bölcsesség, humanizmus és a bolsevik elvekhez való hűség
tetteiként értékelik.
Hiábavaló
Kollontaj asszony türelmetlen felkiáltása: "A bírálattól való
félelem, mely oly mélyen beivódott bürokratikus rendszerünkbe, néhol már
önnön karikatúrájába megy át." Fáradságának jutalma, hogy a párt öregjei
eretneknek kiáltják ki,
A munkásellenzék című brosúráját betiltják és
maga Iljics (Lenin) is néhány gúnyos, személyeskedő megjegyzéssel "intézi
el". A szindikalista "veszély" állítólag elmúlt.
Miközben az ellenzék erősödik, mélyül és terjed az egész dolgozó
Oroszországban.
Csakugyan mire gondoljon a pártatlan megfigyelő e sajátos kép láttán, amit a
bolsevik Oroszország mutat? Sztrájkok, tucatjával letartóztatott munkások,
rövid úton kivégzett áldozatok; parasztfelkelések és lázadások, nem csituló
forradalmi zavargások az országban mindenhol. Szörnyű, tragikus helyzet ez,
már-már a téboly határán. Nem maguk a munkások és a parasztok lázadnak-e itt
fel - bármennyire is hiányozzék belőlük az osztályöntudat időnként -, s
viselnek valóságos háborút a munkás-paraszt kormány ellen - az ellen a
kormány ellen, mely vér a vérükből, hús a húsukból, amelyet éppen az ő
érdekeik védelmére hívtak életre, s amelynek csak addig szabadna léteznie,
ameddig összhangban van a dolgozó tömegek szükségleteivel és igényeivel?
A nép nem hagyja magát. Az ellenzéki mozgalom egyre erősebbé válik, s a
párt, önvédelemből, újból és újból rákényszerül, hogy lecsitítsa a nép
haragját, akár saját elveinek feláldozása árán is. Ahol azonban már
lehetetlen néhány morzsával jóllakatni a kenyérre és szabadságra sóvárgó
tömegeket, ott puskagolyóval és szuronyokkal fogják be az éhes szájakat, s a
hivatalos sajtó az "ellenforradalmár" szégyenbélyegét süti rájuk, mert áruló
az, aki tiltakozni mer.
Most Oroszország, bolsevik Oroszország újra csendes - a halál csendje ez.
Az elmúlt napok története telve van e csend borzongató képeivel.
Az egyik ilyen kép Kronstadtot mutatja - Kronstadtot, mely ellen a
pártdiktatúra minden eddiginél szörnyűbb bűnt követett el. Bűnt a
proletariátus, a szocializmus, a forradalom ellen. Bűnt, melyet százszorosan
is megsokszoroznak azok az alávaló hazugságok, miket a bolsevikok hintettek
szét a világban.
A történelem majd helyére teszi egyszer ezt az égbekiáltó aljasságot. E
helyütt csak vázlatos összefoglalóját adjuk a kronstadti eseményeknek.
1921. február havában négy pétervári üzem munkásai sztrájkba léptek.
Különösen kemény tél állt mögöttük: a munkásokat és családjaikat megviselte
a hideg, az éhség és a kimerültség. Követelték, hogy emeljék fel
élelmiszer-fejadagjaikat s hogy biztosítsanak számukra elegendő
tüzelőanyagot és ruhát. Itt-ott elhangzott, hogy hívják össze a
törvényhozást, s volt aki a szabad kereskedelmet éltette. A sztrájkolók
utcai tüntetést szerveztek, de a hatóságok katonasággal vonultak ellenük,
elsősorban a
kurszantokat, a katonai kiképző iskola ifjú kommunista
növendékeit vetették be.
Amikor a kronstadti tengerészek megtudták, hogy mi történik Péterváron,
szolidaritásukról biztosították a sztrájkolókat. Támogatták a pétervári
munkások gazdasági és forradalmi követeléseit, viszont nem értettek egyet a
törvényhozás összehívásával és elutasították a szabadkereskedelmet. Március
elsejére a tengerészek tömeggyűlést szerveztek Kronstadban. A gyűlésen
megjelent az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnöke (a
Szovjet Köztársaság legfőbb tisztségének betöltője),
Kalinyin; a kronstadti
erőd parancsnoka,
Kuzmin; és a Kronstadti Szovjet elnöke,
Vasziljev is. A
gyűlés, amelyet a Kronstadti Szovjet Végrehajtó Bizottsága tudtával és
engedélyével tartottak meg, határozatokat hozott a tengerészek, a helyőrség
és a tizenhatezer főnyi polgári résztvevő jóváhagyásával. Kalinyin, Kuzmin
és Vasziljev tiltakozott a döntések ellen. Határozatok a következő főbb
pontokban születtek: szólás- és sajtószabadság a forradalmi pártok számára,
a bebörtönzött forradalmárok szabadonbocsátása, a szovjetek újraválasztása
titkos szavazással, központi beavatkozástól mentes szabad választások.
Válaszképpen a hatóságok megkezdték az élelmiszer- és lőszerkészletek
elszállítását a városból. A tengerészek, hogy elejét vegyék e
próbálkozásoknak bezárták a városkapukat és letartóztatták a
legveszekedettebb komisszárokat. Kalinyin visszatérhetett Pétervárra.
Alighogy a pétervári hatóságok tudomást szereztek a kronstadti
határozatokról, rágalomhadjáratba kezdtek. Habár
Zinovjev (*) állandó
telefonösszeköttetésben volt a kronstadti szovjet elnökével, aki
biztosította róla, hogy Kronstadtban teljes a nyugalom, és a tengerészek
egyedüli gondja az újraválasztások előkészítése, a pétervári rádióállomás
minden igyekezetével azon volt, hogy telekürtölje a világot a kronstadti
ellenforradalmi összeesküvés és fehérgárdista felkelés hírével. Ezzel
egyidejűleg a Zinovjev-Kalinyin-féle tábornak sikerült meggyőznie a
pétervári szovjetet arról, hogy hozzon egy ultimátumról szóló határozatot,
amelyben azonnali megadásra szólítja fel Kronstadt városát, ellenállás
esetére a teljes megsemmisítést helyezve kilátásba.
(*) Zinovjev, Grigorij Jevszejevics (1883-1936): orosz-szovjet
kommunista párt- és állam vezető. Az 1917. februári forradalom után a
bolsevik propaganda egyik szervezője.
Ekkor jól ismert és megbízható forradalmárok egy pétervári csoportja
Zinovjevhez és az általa vezetett Honvédelmi Tanácshoz fordult, nem tudván
szemet hunyni a Kronstadttal szemben kibontakozó politika provokatív jellege
felett. Felhívták Zinovjev figyelmét magatartásának forradalmiatlanságára és
azokra a veszélyekre, amelyeket egy ilyen reakciós politika a forradalom
számára jelent. Mindeközben a kronstadti követelések konkrét megfogalmazást
nyertek: szembefordultak a törvényhozással, elvetették a szabad
kereskedelmet és kiálltak a kormányzás szovjet formái mellett.
Nyilatkozatukba azt is őszintén belefoglalták, hogy nem tűrik el többé a
párt zsarnokságát, és követelték a jogot, hogy kifejezésre juttathassák
sérelmeiket, valamint, hogy megválaszthassák az új, szabad szovjeteket.
Újból felhangzott az 1917-es nép és bolsevik jelszó: "Minden hatalmat a
szovjeteknek!" A Kronstadttal szembeni katonai fellépés az őrültség
netovábbja - sőt mi több, megbocsáthatatlan bűn volt. Az egyetlen helyes és
forradalmi megoldás lett volna, ha teljesítik a kronstadtiak kérését (amit a
tengerészek táviratban továbbítottak
Zinovjevnek, aki viszont nem adta át a
szovjeteknek), és független bizottságot választanak a békés megegyezés
létrehozására.
A pétervári forradalmi csoport felhívását figyelmen kívül hagyták. A
kommunisták jó része előtt teljesen világos volt, hogy a kormány mennyire
rosszindulatúan és reakciós módon áll hozzá a kronstadti eseményekhez.
Ennek ellenére azonban szolgai alázatra késztette és erkölcsileg gúzsba
kötötte őket a párt jezsuitizmusa, nem mertek szót emelni és néma részesei
voltak a bűncselekményeknek.
Március 7-én
Trockij megkezdte Kronstadt bombázását és 17-ére, néhány dühödt
támadás után, melynek során nem riadtak vissza a leggyalázatosabb
cselekedetektől sem, szörnyű emberáldozatok árán bevették az erődöt és a
várost. Kronstadtot "likvidálták", az "ellenforradalmi összeesküvést" vérbe
fojtották. A város felett aratott "győzelmet" a lakossággal szemben
tanúsított brutális kegyetlenség kísérte, jóllehet a kronstadti tengerészek
által letartóztatott kommunisták közül nem egyet a kormánycsapatok
bántalmaztak vagy gyilkoltak le. A Vörös Hadsereg katonái közül is sokakat
kivégeztek - még a támadás előtt -, mert azok forradalmi meggyőződésből és a
tengerészek iránti szolidaritásból megtagadták a vérfürdőben való
részvételt.
Az "összeesküvésre" és a "győzelemre" azért volt szükség, hogy a kommunista
párt így vegye elejét a fenyegető belső széthúzásnak. Trockij, akivel a
szakszervezetek szerepéről folytatott vita során (1920 december 30-án, a
kommunista párt, a Szakszervezetek Központi Tanácsa, valamint a VI. szovjet
kongresszus küldötteinek közös ülésén) úgy bántak, mint a rossz fiúval, aki
"nem ismeri
Marxot", újból mint az ország megmentője lépett fel. A béke
helyreállt.
Néhány nappal Kronstadt felett aratott "dicső győzelem" után, az
Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusán
Lenin így szólalt fel: "A
tengerészek nem akartak ellenforradalmat - de minket sem akartak." És
ugyanezen a kongresszuson Lenin - a hóhér arcátlanságával - a
szabadkereskedelem védelmében lépett fel - "időnyerésképpen".
Március 17-én a kommunista kormányzat a kronstadti proletariátus felett
aratott véres győzelmét ünnepelte, 18-án pedig a párizsi kommün áldozataira
emlékezett. Mintha nem lett volna mindenki számára nyilvánvaló, akinek szeme
volt, hogy lásson, hogy az 1871-es kommün leverésénél százszor súlyosabb és
szörnyűségesebb volt a Kronstadt ellen elkövetett bűntett, mert azt a
forradalom, a szocialista köztársaság nevében hajtották végre. Így most már
Thiers és
Gallifet (*) hitvány alakja mellé Trockij, Zinovjev,
Dibenko (**)
és
Tuhacsevszkij (***) is felsorakozik.
(*) Gallifet, Gaston Alexandre Auguste (1830-1909): francia tábornok,
a Párizsi Kommün leverésére küldött lovasság vakmerőségéről és
kíméletlenségéről nevezetes vezetője.
(**) Dibenko, Pavel Jefimovics (1889-1938): orosz-szovjet kommunista
hadseregparancsnok; 1921-ben összevont hadosztályok élén részt vett a
kronstadti lázadás leverésében. 1922-38 között a közép-ázsiai, baltikumi
és leningrádi katonai körzet vezetője.
(***) Tuhacsevszkij, Mihail Nyikolajevics (1893-1937): orosz-szovjet
kommunista katonatiszt. Jelentős szerepe volt a Vörös Hadsereg
megszervezésében; 1920-ban a kaukázusi és a nyugati front főparancsnoka;
1921 márciusában a kronstadti lázadást leverő 7. hadsereg vezetője.
Ekkora emberáldozatokat követelt kár a bolsevizmus Molochja, a gigantikus
hazugság, ekként válik egyre hatalmasabbá s hódítja meg a világot, melyet
lépre csalt csalárd, hamis szavával. De nemcsak a szabadságot, nemcsak az
egyes állampolgárok életét áldozták fel az agyagbálványnak, nemcsak az
ország jólétét temette maga alá a pusztítás; itt maga a szocialista eszmény,
a forradalom bukott el.
Valamikor régen
Bakunyin ezt írta: "Az orosz cár minden hatalma hazugságra
épül - hazudik otthon és hazudik külföldön. Hazugságokból oly roppant és
agyafúrt épületet emelt, amilyet szem nem látott még, tán soha azelőtt az
emberiség történetében." Az államkommunizmus rendszere azonban most
hazugságokból még egy ennél is nagyobb épületet emelt. A világ forradalmi
proletariátusának fel kell nyitni a szemét, hogy lássa, mi a valódi helyzet
Oroszországban. Észre kell végre venniük, hogy milyen feneketlen örvénybe
taszította a bolsevik párt elvakult, vérgőzös politikája Oroszországot
és az orosz forradalmat. Hallóvá kell tenni fülüket az igazi forradalmárok
szavára, hogy meghallják végre azok hangját, akik nem politikai hatalomra
törnek, hanem a társadalmi forradalmat szeretnék sikerre vinni, akik számára
a forradalom az emberi méltósággal, a szabadsággal és a társadalmi
újjászületéssel jelent egyet.
Reméljük, hogy ha eljő a világforradalom, az európai és amerikai
proletariátus nem lép a forradalmak által kijelölt útra. Ez az út egy olyan
társadalmi rendszer létrehozásához vezet, mely új osztálykorlátokat emel és
új osztályellentéteket teremt; ez a rendszer az államkapitalizmus, és csak
az elvakult fanatikusok hihetik, hogy rajta keresztül a szabad társadalomhoz
jutunk el, melyben minden társadalmi ellentmondás megszűnik.
Az államkommunizmus, vagyis a jelenlegi szovjet állam nem jelenti és soha
nem is jelentheti a szabad, az önkéntességen és nem hatalmi elven alapuló
kommunista társadalom előcsarnokát, mivel az állam- és kényszerelvű
kommunizmus eleve kizárja egy ilyen fejlődés lehetőségét. A tartalmát képező
gazdasági és politikai centralizáció, az állami élet kiterjesztése, az
emberi tevékenység és törekvés minden területének bürokratizálása, a
rendszer lényegéből fakadó militarizálódás és ami mindezzel együtt jár, az
emberi lélek lealacsonyítása vakon eltapossa az új élet minden csíráját és
kiirtja a konstruktív munka alkotó szellemét.
Maga a kommunista párt diktatúrája az, amely a leghathatósabban akadályozza
a forradalom továbbfejlődését és elmélyülését.
A munkástömegek szabadságért vívott történelmi küzdelme szükségszerűen kerül
ki az állam befolyása alól. A folyamat feltartóztathatatlan, mivel a -
politikai, gazdasági és társadalmi - elnyomás elleni harc, a kizsákmányolás,
az embernek ember általi, illetve az egyénnek állam általi kizsákmányolása
elleni küzdelem mindig egyben az állam mint olyan ellen is folyik. A
politikai állam - bármilyen formában is működjék -, és a konstruktív
forradalmi tett összeegyeztethetetlen. Kölcsönösen kizárják egymást.
Fejlődésük során a forradalmak kivétel nélkül szembekerülnek ezzel a
problémával, választaniuk kell; vagy az állam ellen fordulnak és a szabad,
független építés útjára lépnek, vagy az állam mellett döntenek és vállalják
az ezzel járó korlátokat és lehorgonyzást. A társadalmi forradalom útja, a
szervezett, tudatos tömegek konstruktív önállósága az állam megszüntetése,
vagyis az anarchia irányába mutat. Nem az állam, nem a kormány, hanem a
dolgozók szisztematikus, kooperatív munkája szükséges az új, szabad
társadalom felépítéséhez. Nem az állam és az állam rendőrmódszerei, hanem a
dolgozók különböző rétegeinek - a proletariátusnak a parasztságnak és a
forradalmi értelmiségnek - szolidáris együttműködése, a dolgozók önkéntes
társulásait összefonó kölcsönös segítségnyújtás szabadít majd meg minket az
állam babonájától s ver hidat a régi, letűnt civilizáció és a szabad
kommunizmus között. Az egyesült ipari, mezőgazdasági és egyéb társulások
szorosan összetartó föderációja csak magából az életből nőhet ki, csak
organikusan fejlődhet, azt nem hozhatja létre valamiféle központi hatalom
parancsa; e társulásokat maguknak a munkásoknak kell megszervezniük és
igazgatniuk, mert a társadalmi újjáépítésért folytatott hatalmas munka így -
és csak így - nyer majd szilárd, tartós megalapozást. Csak egy ilyen
közösségi szerveződés nyithat majd teret az igazán szabad kreatív, új
emberiség számára s válhat majd valóban a nem állami jellegű, anarchista
kommunizmus felé vezető első lépcsőfokká.
Régi, haldokló civilizációnk maradványait így - és csak így - söpörhetjük
félre; az emberi agyakat és szíveket csak így tisztíthatjuk meg a
tudatlanság és előítélet sokféle mérgétől.
Mindent el kell követnünk, hogy
a világ forradalmi proletariátusa végre meghallja a hangot, az anarchisták
hangját, mely - akárcsak egykor - a várbörtönök mélyéből feléjük kiállt.
A világ proletariátusának meg kell értenie az orosz dolgozók hatalmas
tragédiáját. Meg kell értenie mily szívtépő tragédia ez, hogy a munkások és
a parasztok, akik a legtöbb áldozatot hozták a forradalomért, most egy
mindenre rátelepedő állam vaskarmai között vergődnek. A világ
proletariátusának lazítania kell e marok szorításán - mielőtt még túl késő
lesz.
Mert ha nem, akkor Szovjet-Oroszország, ahol egykoron a világ társadalmi
forradalmának szíve dobogott, újból a legsötétebb reakció fészkévé válik.
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Alexander
Berkman: The Russian Revolution and the Communist Party. In: A. Berkman:
The Russian Tragedy. London, Phoenix Press, 1986. 35-59. o.)