A közösségiség és a tulajdon jellemzői?
I. Nem titok, hogy még senki sem gondolt el másfajta lehetséges
társadalmat, mint a tulajdonon vagy a közösségiségen alapulót: ez a sajnálatos
tartós tévedés élteti a tulajdont. A közösségiség hátrányai oly evidensek,
hogy a kritikusok soha nem vesztegettek túl sok ékesszólást arra, hogy
elvegyék tőle az emberek kedvét. Jóvátehetetlenül igazságtalan, erőszakot tesz
a rokonszenveken és ellenszenveken, vasra veri az akaratot, erkölcsi kínokat
okoz a tudatnak, elgyengíti a társadalmat - vagyis, s ez mindent elmond -,
állati és stupid egyformasággal láncolja le az ember szabad, aktív,
gondolkodó, le nem igázott személyiségét. Mindez felháborította az általános
józan észt, és visszavonhatatlan ítéletet mondott a közösségiség fölött.
A közösségiség mellett felvonultatott tekintélyek és példák ellene
fordulnak:
Platón kommunista köztársasága rabszolgaságot feltételez;
Lükurgoszé helótákkal szolgáltatja ki magát, akik mindent megtermelvén
uraiknak, lehetővé teszik számukra, hogy kizárólag a testgyakorlásnak és a
háborúnak szenteljék magukat.
Rousseau is összekeveri a közösségiséget és az
egyenlőtlenséget, midőn valahol azt mondja, hogy rabszolgaság nélkül nem
képzelhető el a lehetséges körülmények egyenlősége. A korai egyház közösségei
csak az első század végéig maradtak fönn, és hamarosan kolostorokká alakultak;
a paraguyai jezsuita közösségekben élő feketék körülményei minden utazó előtt
legalább olyan nyomorúságosaknak tűntek, mint a rabszolgákéi; és tény, hogy a
derék atyáknak, neofitáik szökését megakadályozandó, árkokkal és falakkal
kellett körülvenniök magukat. A babeufisták, akiket sokkal inkább a tulajdon
túlfűtött utálata vezetett, mint a letisztult hit, elveik túlságba vitelén
buktak el; a közösségiséget és egyenlőtlenséget összeházasító saint-simonisták
egy álarcos karnevál résztvevői. A legnagyobb veszély, mely ma a társadalmat
fenyegeti: hogy újra e zátonyra fut.
Milyen furcsa! A szisztematikus közösségiség a tulajdon eltökélt tagadása
előítéletének közvetlen hatása alatt született; így a kommunisták minden
elmélete mélyén a tulajdon rejlik.
Igaz, a közösség tagjainak nincsen semmijük, de a közösség tulajdonos, éspedig
nemcsak a javak, hanem az egyének és az akaratok tulajdonosa. A szuverén
tulajdonnak ez az elve az oka annak, hogy a munka, melynek az ember számára
csupán természet által diktálta feltételnek kell lennie, minden közösségben
emberi paranccsá és ezáltal gyűlöletessé válik; hogy szigorú előírás a passzív
engedelmeskedés, mely a gondolkodó akarattal összeegyeztethetetlen; hogy a
bármilyen bölcsnek is vélt, mégis mindig hiányos szabályozás semmiféle
szembeszegülést nem tűr meg; hogy az élet, a tehetség és az összes emberi
képesség az állam tulajdona, melynek az általános érdekében joga van azt arra
használni, amire neki tetszik; hogy a partikuláris társaságokat minden
tehetség- és karakterbeli szimpátia és antipátia ellenére keményen meg kell
tiltani, mert tolerálásuk kis közösségeket, következésképpen kis tulajdonokat
vezetne be a nagyba; hogy az erősnek kell elvégezni a gyenge feladatát, bár ez
szívesség volna, nem pedig kötelezettség, s önként, nem pedig utasításra
kellene történnie; a szorgalmasnak a lustáét, bármily igazságtalan is ez; az
ügyesnek az idiótáét, bármily abszurd is ez; hogy végül az embernek, levetvén
énjét, spontaneitását, szellemét, érzelmeit, alázatosan meg kell semmisülnie
őméltósága és őhajthatatlansága, a közös törvény előtt.
A közösségiség egyenlőtlenség, de a tulajdonnal ellentétes értelemben az. A
tulajdon a gyenge kizsákmányolása az erős által; a közösségiség az erős
kizsákmányolása a gyenge által. A tulajdonban a körülmények egyenlőtlensége az
erőből származik, bármilyen nevet is visel: a fizikai és intellektuális erőét,
az események erejét, a véletlenét, a szerencsét vagy a megszerzett tulajdon
erejéét stb. A közösségiségben az egyenlőtlenség a tehetségnek és a munkának
az erőhöz hasonlóan felmagasztalt középszerűségéből származik. Ez az
igazságtalan egyenlősítés fellázítja a lelkiismeretet és zúgolódásra indítja
az érdemet; mivel ha a gyenge segítése kötelessége lehet is az erősnek, azt
nagylelkűségből óhajtja tenni, és soha nem fogja eltűrni az összehasonlítást.
Legyenek egyenlők munka és fizetés szerint, de a közös feladathoz való
hűtlenség kölcsönös gyanúja soha ne keltse fel buzgalmukat.
A közösségiség elnyomás és szolgaság. Az ember szívesen veti magát alá a
kötelezettség törvényének, szolgálja hazáját, lekötelezi barátait, de azon
akar dolgozni, amit akar, akkor, amikor akar, s annyit, amennyit akar;
rendelkezni akar órái fölött, s csak a szükségszerűnek akar engedelmeskedni;
barátait, szórakozását, tanulmányát meg akarja választani; szolgálatot
megfontolva, nem pedig parancsra tenni; önmagát egoizmusból, nem pedig
szolgai kötelességből feláldozni. A közösség lényegileg ellentétes
képességeink szabad gyakorlásával, legnemesebb hajlamainkkal, legbensőbb
érzelmeinkkel: mindaz, amit a közösségiségnek az individuális ráció és akarat
követelményeivel való kibékítése érdekében el tudunk képzelni, a dolog
megváltoztatásához vezetne változatlan név alatt; ha tehát jóhiszeműen
keressük az igazságot, el kell kerülnünk a szavak vitáját.
A közösség tehát erőszakot tesz a tudat autonómiáján és az egyenlőségen: az
előbbin úgy, hogy a cselekvésben és a gondolkodásban elfojtja a szellem és a
szív spontaneitását, a szabad akaratot; az utóbbin úgy, hogy a jólét
egyenlőségével egyenlíti ki a munkát és a lustaságot, a talentumot és az
ostobaságot, sőt a bűnt és az erényt. Ha lehetetlen vetélkedni a tulajdonért,
hamarosan vetélkedni fognak a semmittevésben.
II. A tulajdon ezzel szemben a kizárás és a haszon jogával az
egyenlőségen, az önkénnyel a szabad akaraton tesz erőszakot. Mivel a tulajdon
első következményét az előző három fejezetben (*) már részletesen kifejtettem,
most arra szorítkozom, hogy végső megközelítésben a lopással való teljes
azonosságát vázoljam fel.
(*) Proudhon itt könyve előző fejezeteire utal.
Tolvaj (
voleur) latinul
fur és
latro, az első a görög
phor,
phero, a latin
fero, "elveszi" származéka; a második
a
lathroo, "zsivány", amelynek töve a
létho, "elrejtőzik". A
görögben van még
kleptés, a
kleptóból, "elragad", melynek
mássalhangzói azonosak a
kalupto, "eldug", "elrejt" mássalhangzóival.
Emez etimológia szerint a tolvaj azt az embert jelenti, aki bármilyen módon
elrejt, elvesz, elkülönít valamit, ami nem az övé.
A zsidók ugyanezt a fogalmat a
gannab, "tolvaj" szóval fejezik ki; ez a
ganab igéből származik, amely annyit jelent: "félretesz", "eltulajdonít":
othi-gnob (Nyolcadik parancsolat), "ne lopj", azaz ne vegyél el, ne
tegyél félre semmit magadnak. Annak az embernek a cselekedete ez, aki belépvén
egy társaságba, ahol bár ígéretet tesz, hogy mindenét, amivel bír, átadja, egy
részét titokban megőrzi, miként a nevezetes
Anániás tette.
[1]
A mi
voler, "lopni" igénk etimológiája még kifejezőbb. A
voler
vagy
faire la vole, a latin
vola, "tenyér" szóból ered, mely
annyit tesz: minden ütést elnyerni a kártyában, vagy a tolvaj mintegy
haszonélvező - az oroszlánrész birtokosa. Valószínű, hogy a
voler ige
eredetileg a tolvajok argójából származik, onnan ment át a családi
nyelvhasználatba, és innen tovább, egészen a törvények nyelvéig.
A lopás számtalan módon érvényesül, melyeket a törvényalkotók, kegyetlenségük
vagy érdemük foka szerint nagyon ügyesen elkülönítettek és osztályoztak
avégből, hogy az egyik lopás jutalmaztassék, a másik pedig büntettessék.
Lopni lehet: 1. közterületen gyilkolva; 2. egyedül vagy csapatban; 3. betöréssel
vagy bemászással; 4. sikkasztással; 5. galád csalással; 6. köz- vagy
magánokirat-hamisítással; 7. pénzhamisítással.
A fenti csoport azokat a
tolvajokat tartalmazza, akik az erőn és a nyílt csaláson kívül más segítséget
nem vesznek igénybe mesterségük gyakorlásakor: útonállók, zsiványok, haramiák,
szárazföldi és tengeri kalózok - a hajdani hősök ezekkel a tiszteletre méltó
nevekkel büszkélkedtek, és hivatásukat éppoly nemesnek tekintették, mint
amilyen jövedelmezőnek.
Nimród,
Thészeusz,
Iaszón, és az Argonauták;
Jefte,
Dávid,
Cacus,
Romulus, Clovis és összes Meroving leszármazottja;
Robert
Guiscard,
Tancrède de Hauteville,
Bohemund és a normann hősök legtöbbje, mind
útonállók és tolvajok voltak. A tolvaj hősi jelleme jól kitűnik
Horatius
Akhilleuszról szóló verséből:
Jura neget sibi nota, nihil non arroget
armis,
[2] és
azokból a
Jákob testamentumából (Genezis 48. fejezet.) vett szavakból,
melyeket a zsidók Dávidra, a keresztények pedig az ő
Krisztusukra
vonatkoztatnak:
Manus ejus contra omnes; "Az ő keze mindenek ellen."
Napjainkban a tolvajt, a régiek erős emberét a végsőkig üldözik, mestersége a
törvénykönyv szerint testi és megszégyenítő büntetést von maga után, a
börtöntől egészen a vérpadig. Szomorú forgandósága az evilági vélekedésnek!
Lopni lehet: 8. csalással; 9. szélhámossággal; 10. bizalommal való
visszaéléssel; 11. játékkal és sorsjátékkal.
Ezt a csoportot Lükurgosz törvényei, a fiatal emberek elméjét és invencióját
élesítendő, bátorították. Nemkülönben
Odüsszeusz,
Szolón,
Szinón, a régi és
modern zsidók Jákobtól
Deutzig, a cigányok, az arabok, az összes vadak
törvényei is.
XIII. és XIV. Lajos alatt a játékban való csalást nem büntették,
ez bizonyos értelemben a szabályokhoz tartozott, és az urak nagy részének nem
okozott gondot, ha ügyesen korrigálták a szerencsét. A parasztoknál, a kis- és
nagykereskedelemben még ma is igen nagy tekintély övezi minden országban azt,
aki
tud üzletet kötni, vagyis rá tudja szedni a vevőt. Ez olyannyira
elfogadott, hogy aki hagyja magát becsapni, nem is haragszik a másikra.
Tudjuk, kormányunk milyen nehezen szánta el magát a sorsjáték megszüntetésére:
érezte, hogy a tulajdonra mér csapást. A csirkefogó, a csaló, a szemfényvesztő
saját kézügyességét, szellemének finomságát, az ékesszólás tekintélyét és a
találékonyság bőségét használja fel, ezért a büntető törvénykönyv, mely előtt
az intelligencia tekintélyesebb, mint a nyers erő, jónak látta a fent említett
négy változatot külön kategóriába sorolni, melyet csupán meg nem szégyenítő
szankciókkal büntet. Vádolják hát a mai törvényt materializmussal és
ateizmussal.
Lopni lehet: 12. uzsorával.
Ez az evangélium megjelenése óta oly gyűlöletes és oly szigorúan megtorolt
lopásfajta átmenetet képez a tiltott és az engedélyezett lopások között.
Kétértelműségénél fogva egy sor ellentmondást teremt a törvényekben és az
erkölcsben, melyeket a paloták, a pénzügyek és a kereskedelem emberei rém
ügyesen aknáznak ki. Így az uzsorás, aki 10, 12 és 15% jelzálogra kölcsönöz,
hatalmas büntetést kockáztat, ha tetten érik; a bankárt azonban, aki ugyanezt
a kamatot beszedi - igaz, nem kölcsönzés, hanem átváltás vagy eszkomptálás,
vagyis eladás címén -, királyi privilégium támogatja. De az uzsorás és a
bankár megkülönböztetése tisztán névleges; az uzsorás ingó vagy ingatlan
értékre kölcsönöz, a bankár értékpapírra; a bankár éppúgy, mint az uzsorás,
előre kéri a kamatot, éppúgy, mint az uzsorás, fenntartja a jogot, hogy
bepanaszolja a kölcsönkérőt, ha a zálog megsemmisült, ha a kötelezvény nincs
törlesztve - vagyis pontosan azt csinálja, amit az, aki pénzt kölcsönöz,
nem pedig elad. Csakhogy a bankár rövid lejáratra kölcsönöz, míg az
uzsorakölcsön lejárata lehet éves, kétéves, hároméves, kilencéves stb.; a
lejárati idő különbsége és néhány formális különbség az aktusban nem
változtatja meg a szerződés természetét. A kapitalisták viszont, akik 3, 4,
5%-ra akár az államba, akár a kereskedelembe fektetik vagyonukat, vagyis
kisebb uzsorát hajtanak be, mint a bankárok vagy uzsorások, ők a társadalom
színe-virága, az úriemberek krémje. A mérséklet a lopásban maga az erény.
[3]
Lopni lehet: 13. járadékkal, földbérlettel, haszonbérlettel, bérbe adással.
A
Vidéki levelek szerzője a XVII. századi becsületes keresztényeket a
jezsuita
Escobar és a Mohatra-szerződés történetével szórakoztatta. "A
Mohatra-szerződés abban áll - mondotta Escobar -, hogy az, akinek pénzre van
szüksége, a kereskedőtől árut vásárol, éspedig drágán és hitelre, s aztán még
ugyanabban a pillanatban újra eladja ugyanannak a kereskedőnek, készpénzért
és olcsóbban." Escobar talált érveket, melyek az uzsorának ezt a fajtáját
igazolják.
Pascal és a janzenisták ezért kigúnyolták őt. De mit mondott volna
a szatirikus Pascal, a tudós
Nicole s a legyőzhetetlen
Arnaud, ha Antoine
Escobar de Valladolid atya ezt az érvet szegezte volna nekik: a lakásbérlet
olyan szerződés, amellyel drágán és hitelre ingatlant vásárolnak, majd egy
bizonyos idő után olcsóbban visszaadják ugyanannak a személynek; csak az
eljárás egyszerűsítése végett a vásárló megelégszik a két eladás
különbözetének kifizetésével. Vagy ha tagadják a lakásbérlet és a
Mohatra-szerződés azonosságát, és egy pillanat alatt összezavarom magukat;
vagy beismerik a hasonlóságot, és így elméletem helyességét is, ha csak el nem
törlik egy csapásra a haszonbérletet és a földbérletet.
A jezsuita borzasztó érvelésére
Sire de Montalte megkondította a
vészharangot, és kiderült, hogy a társadalom veszélyben van, hogy a jezsuiták
egészen az alapokig ássák alá.
Lopni lehet: 14. kereskedéssel, ha a kereskedő haszna meghaladja munkájának
legitim ellenértékét.
A kereskedelem definíciója ismert:
Annak művészete, hogyan vásároljunk három
frankot, ami hatot ér, és adjunk el hatot, ami hármat ér. Az így definiált
kereskedelem és a rafinált lopás közötti különbség az elcserélt értékek
egymáshoz viszonyított arányában áll, egyszóval a haszon nagyságában.
Lopni lehet: 15. a termék hasznát behajtva, szinekúrát elfogadva, nagy
fizetést élvezve.
Lop a gazdálkodó, aki eladván a fogyasztónak búzáját, méréskor belemeríti
tenyerét a vékába és kivesz egy marék magot; lop a tanár, akinek óráiért az
állam fizet, de a könyvkereskedő közvetítésével még egyszer eladja őket a
közönségnek; lop a szinekurista, aki hiúsága ellenében nagy jövedelmet húz;
lop a hivatalnok, a munkás, bárki, aki egyet állít elő és négyet, vagy százat
és ezret fizettet; e könyv kiadója és jómagam, a szerző, midőn a dupláját
akarjuk megfizettetni annak, amit ér.
Összefoglalva:
Az igazság, kilépvén a negatív közösségből, amelyet az egykori költők
aranykornak neveztek, az erő jogává változott. A szervezetét kereső
társadalomban a képességek egyenlőtlensége az érdem gondolatát ébreszti; a
méltányosság azt sugallja, hogy nemcsak a megbecsülést, de az anyagi javakat
is személyes érdemek alapján kellene eloszlatni; és mivel az első és csaknem
kizárólagos elismert érdem akkoriban a fizikai erő, a legerősebb, az
"
arisztosz", egyben a legérdemesebb, a legjobb; az "
arisztosz"
lesz az, akié a legjobb rész joga; és ha ez megtagadtatik tőle, teljesen
természetesen elveszi. Innen aztán már csak egy lépés minden dolog
birtoklásának követelése.
Ez volt a heroikus jog, amelyet legalábbis a tradíció megőrzött a görögöknél
és a rómaiaknál köztársaságuk utolsó szakaszáig.
Platón a Gorgiaszban egy
bizonyos
Kalliklészről ír, aki nagy éleselméjűséggel védelmezi az erő jogát,
és akit
Szókratész, az egyenlőség, a "
tú iszú" védelmezője, keményen
visszautasít. A nagy
Pompeiusról azt mesélik, hogy könnyen elpirult, egy napon
mégis így kiáltott fel: "
Tiszteljem a törvényt, amikor fegyver van a
kezemben!" Ez a felkiáltás olyan férfit fest, akiben harcol egymással az
erkölcsi érzék és az ambíció, és aki hősi és zsiványmaximával próbálja
igazolni az erőszakot.
Az erő jogából származik embernek ember általi kizsákmányolása, másképpen
mondva a rabszolgaság, az uzsora vagy az adó, melyet a győztes ró ki a
legyőzött ellenségre és az adók, járadékok, regálék, robotok, bérletek,
haszonbérletek oly népes családja - egyszóval a tulajdon.
Az erő jogát követte a csalás joga, az igazság második megnyilvánulása,
melyet a hősök, akik nem tündököltek vele és túl sokat vesztettek,
megvetettek. Ez is erő, de nem a testi tartományból, hanem a lelki
képességekéből való. Az ellenség álnok javaslatokkal való megcsalatásában
tanúsított ügyesség dicsérendő érdemnek minősült, miközben az erősek mindig
az őszinteséget magasztalták. Ebben az időben az adott szó megtartását és az
eskü tiszteletét inkább betű szerint, mint logikailag vették komolyan.
Uti
lingua nuncupassit, ita jus esto, "amint a nyelv szólt, mondja a jog is
úgy" - így szól a tizenkét római törvény egyike. A régi Rómának csaknem
egész politikáját a ravaszság, vagy más szóval az álnokság vezérelte. Egyebek
között
Vico idézi és
Montesquieu is átveszi a példát, mely szerint a rómaiak
biztosították a karthágóiakat, hogy megtarthatják javaikat és városukat,
készakarva a "civitas", azaz "társadalom", "állam" szót használtak, a
karthágóiak viszont a tényleges várost, az "urbs"-ot értették alatta; és mikor
újra kezdték húzni falaikat, szerződésszegés címén támadták meg őket a
rómaiak, akik ebben a heroikus jogot követték, és nem gondolták meg, hogy
mikor ellenségeiket kétértelműséggel becsapják, igazságtalan harcot vívnak.
A ravaszság jogából származnak az ipar, a kereskedelem és a bank jövedelmei,
a gazdasági csalások, mindazok a törekvések, melyeket tehetség és szellem
névvel illetnek, és melyeket a csalás és ravaszság legmagasabb fokának kellene
tekintenünk, végül pedig a társadalmi egyenlőtlenség összes formája.
A lopásban, melyet tilt a törvény, az erő és a csalás önmagában és
leplezetlenül nyilvánul meg; az engedélyezett lopásban ezek a megtermelt
haszonba burkolóznak, ezt használják az áldozat kifosztásának leplezésére.
Az erőszak és a csalás direkt használata már korán és egyhangúlag elvetendőnek
minősült; de egyetlen nemzetnek sem sikerült még megszabadulnia a tehetséggel,
munkával és birtoklással szövetkező lopástól. Innen a jogtudomány
kazuisztikájának minden bizonytalansága és megszámlálhatatlan ellentmondása.
Az erő joga és a csalás joga, melyet az
Iliászban és az
Odüsszeiában
rapszódoszok ünnepeltek, inspirálta a görög törvényhozást és ezen keresztül
meghatározta a római törvények szellemét, ami átment a mi erkölcseinkbe és
törvényeinkbe is. A kereszténység semmin sem változtatott; de ne vádoljuk az
evangéliumot, amit a papok, éppoly kevéssé ihletetten, mint a törvénytudók,
nem tudtak sem magyarázni, sem megérteni. A zsinatok és a főpapok tudatlansága
mindazzal kapcsolatban, ami a morált illeti, egyenlő a fóruméval és a
praetorokéval; ez a joggal, igazsággal, társadalommal kapcsolatos tudatlanság
öli meg az egyházat és hoz mindörökre szégyent tanítására. A római egyház és a
többi keresztény egyház hűtlensége szembeszökő; valamennyien félreértették
Krisztus tanítását; valamennyien tévedtek az erkölcsben és a tanban;
valamennyien hibás, képtelen, méltánytalan és gyilkos tételekben bűnösek.
Ez az egyház, amely csalhatatlannak mondta magát és romlásba vitte az
erkölcsöt, kérje Isten és az emberek bocsánatát; reformált nővérei alázzák meg
magukat a nép, mely kiábrándult, de hívő és kegyes, ítélni fog.
[4]
A jog fejlődése, különböző kifejeződési formákban, ugyanazt a fokozatosságot
követte, mint a tulajdoné; mindenütt előtte járni látjuk a lopást, és látjuk,
amint egyre szűkebb határok közé szorítja azt. Az igazság győzelmei az
igazságtalanon, az egyenlőségéi az egyenlőtlenségen ösztönösen és kizárólag a
dolgok ereje folytán valósulnak meg; de társadalmiságunk utolsó győzelme
gondolkodásunknak lesz köszönhető, hacsak nem zuhanunk vissza valamilyen
feudális káoszba: a dicsőséget intelligenciánknak, a nyomorúságot pedig
méltatlanságunknak tudhatjuk be.
A tulajdon másik következménye a despotizmus. Mivel a despotizmus az elmében
szükségszerűen a legitim tekintély gondolatához kapcsolódik, az előbbi
természetes okait fejtegetve, ismertetnem kell az utóbbi elvét.
Milyen kormányzási formát válasszunk?
- Eh, minek kérdezi? - feleli bizonyára fiatal olvasóim egyike -, hisz
maga republikánus.
- Republikánus, igen: de ez alig fejez ki valamit.
Res publica, a köz
dolga, vagyis bárki, aki a köz dolgát tartja elsődlegesnek, bármilyen
kormányzati formában, köztársaságinak nevezheti magát. A királyok is
republikánusok.
- Eh! Maga demokrata?
- Nem.
- Mit? Talán monarchista?
- Nem.
- Alkotmányozó?
- Isten őrizz!
- Tehát arisztokrata?
- A legkevésbé sem.
- Vegyes kormányt szeretne?
- Még kevésbé.
- Mi hát ön?
- Anarchista vagyok.
- Értem már, ön szatírát ír, a kormánynak címezve.
- Semmiképpen: ön őszinte és éretten átgondolt hitvallásomat hallgatta, s bár
a rend barátja vagyok, mégis a kifejezés legteljesebb értelmében anarchista.
Hallgasson ide!
A csoportokban élő állatok között "a fiatalok gyengesége az alapelve annak,
hogy engedelmeskedjenek az öregebbeknek, akiknek már van erejük; és a
megszokás, a tudat egy különös fajtája az oka, hogy a hatalom a legöregebbé
marad, még ha időközben ő lett is a leggyengébb. Minden alkalommal, mikor a
társadalom egy vezér irányítása alatt áll, ez a vezér majdnem mindig valóban a
csoport legöregebbje. Azt mondom: majdnem mindig, mert a fennálló rendet
erőszakos érzelmek felforgathatják. Akkor a hatalom másé lesz, és miután az
erővel újrakezdődött, ismét a szokás segítségével őrzik meg. A vadlovak csordában
járnak; van egy vezérük, amelyik az élen megy, akit bizalommal követnek, ő ad
jelet számukra a menekülésre vagy a harcra."
"A birka, melyet felneveltünk, követ minket, de a nyájat is követi, amelyben
született. Az ember csak
nyájának fejét látja... A háziállatok számára az
ember csak a csapat egyik tagja; egész művészete abban áll, hogy
szövetségesként elfogadtassa magát; így hamarosan vezérük lesz, annyira
fölöttük álló, amennyire intelligenciája szerint az. Nem változtatja meg
tehát az állatok
természetes állapotát, miként
Buffon állította;
ellenkezőleg, azt a természetes állapotot használja fel. Más szavakkal,
megtalálván a társas állatokat,
háziasítja őket azzal, hogy a szövetségesükké,
a vezérükké válik. Az állatok háziasítása tehát nem egyéb, mint különleges
eset, egyszerű kiegészítés, a társas ösztön szoros következménye. Minden
háziállat természete szerint társas állat..." (
Flourens:
Résumé des
observations de F. Cuvier.)
A társas állatok
ösztönszerűen követnek egy vezért; de jegyezzük meg,
amit Cuvier elmulasztott megemlíteni: ez a vezér
intelligens. A vezér
nem tanítja meg a többieket egyesülni, a vezetése alatt csoportosulni,
szaporodni, menekülni, védekezni: ezeken a pontokon alárendeltjeit éppen
olyan bölcsnek találja, mint magát. De a vezér az, aki tapasztalata alapján
számít a váratlanra; az ő intelligenciája pótolja nehéz helyzetekben az
általános ösztönt; ő az, aki megfontol, dönt, vezet, egyszóval ő az, akinek
felvilágosodott óvatossága mindenki hasznára irányítja az általános
gyakorlatot.
Az ember, aki természetesen társadalomban él, szintén természetesen követ egy
vezért. Eredetileg ez a vezér az apa, a pátriárka, az öreg, a tapasztalt
férfiú, a bölcs, akinek tevékenysége következésképpen megfontolt és
intelligens. Az emberi fajnak, miként az összes társas állatnak, megvannak az
ösztönei és vele született adottságai, az érzelem és az értelem kategóriái: a
vezérek, törvényhozók vagy királyok soha semmit nem alkottak, nem
feltételeztek, nem találtak ki; annyit tettek csupán, hogy tapasztalatuk
alapján vezették a társadalmat, de mindig a véleményekhez és hitekhez
alkalmazkodva.
A filozófusok, akik sötét, demagóg kedéllyel ítélik meg az erkölcsöt és a
történelmet, s azt állítják, hogy az emberi nemnek kezdetben nem volt sem
vezére, sem királya, semmit nem tudnak az ember természetéről. A királyság és
az abszolutisztikus királyság a kormányzás primitív formája, legalább annyira,
sőt sokkal inkább, mint a demokrácia. Mivel a legrégibb időktől fogva
látjuk, hogy hősök, útonállók, kalandlovagok nyernek koronát és királlyá
teszik magukat, ezt a két dolgot - a királyságot és a despotizmust -
összekeverjük: de a királyság az ember kialakulásától datálódik; létezett az
ősközösség idején is; a hősiesség és az általa teremtett despotizmus ezzel
szemben az igazságfogalom első meghatározásával kezdődött, vagyis az erő
uralmával. Amint az érdemek összemérésével a legerősebb ítéltetik a
legjobbnak, az agg átadja neki helyét, és a királyság despotikussá lesz.
A királyság spontán, ösztönös, és, hogy úgy mondjam fiziológiai eredete
kezdetben emberfölötti jelleget adott neki; a népek az istenekig vezették
vissza, akiktől, mondták az első királyok származtak: innen a királyi családok
isteni genealógiája, a messianisztikus mesék; innen az isteni jog doktrínái,
melyeknek oly rendkívüli bajnokai vannak.
A királyság először választásra épült, mivel egy olyan korban, midőn a keveset
termelő embernek nincs semmije, a tulajdon túl gyenge ahhoz, hogy létrejöjjön
az öröklés gondolata, és garantálja a fiúnak apja birodalmát. De amint
feltörték a földeket és felépítették a városokat, minden feladatot, mint
minden más dolgot, kisajátítottak; innen származik az öröklött királyság és a
papság; innen a legközönségesebb mesterségek öröklése, ami elvezetett a
kasztok elkülönüléséhez, a rangkórsághoz, a polgárság megvetéséhez; és ez
erősíti meg azt, amit az apajogú örökösödés elvéről mondottam, hogy tudniillik
ezt a formát a hatalom természete jelölte ki a betöltetlen funkciókra és egy
elkezdett mű befejezésére.
Időről időre feltámadt a
bitorlók, a királyságra igényt formálók ambíciója:
ez adott teret annak, hogy egyes királyokat jogszerű, legitim királyoknak,
másokat tirannusoknak nevezzenek. De a szavaknak nem szabad minket
befolyásolniok: voltak gyűlölt királyok és nagyon is elviselhető tirannusok.
Minden királyság lehet jó, ha ez az egyetlen formája a kormányzásnak;
legitim sohasem lesz. Sem örökösödés, sem választás, sem az általános
szavazati jog, sem az uralkodó kiválósága, sem a vallás és a kor megszentelése
nem teszi a királyságot legitimmé. Bármilyen formában mutatkozzék is meg,
legyen monarchikus, oligarchikus, demokratikus, a királyság, vagyis az
embernek ember általi kormányzása képtelen és törvénytelen.
Az ember, hogy a leggyorsabban és legtökéletesebben kielégíthesse
szükségleteit, keresi a szabályt: kezdetben ez a szabály élő, látható és
megfogható volt számára: atyja, mestere, királya. Minél tudatlanabb az ember,
annál engedelmesebb, annál tökéletesebb vezetőjébe vetett bizalma. De az
ember, akinek törvénye a szabályhoz való alkalmazkodás, tehát annak reflexió
és gondolkodás segítségével való feltárása, az ember elgondolkodik urai
parancsain: az ilyen gondolkodás pedig szembeszállás a tekintéllyel, az
engedetlenség kezdete. Attól a pillanattól, amikor keresni kezdi az uralkodó
akarat motívumait, az ember lázadó. Többé nem azért engedelmeskedik, mert a
király parancsol, hanem azért, mert a király bizonyít; tehát állíthatjuk, hogy
most már semmilyen tekintélyt nem ismer el, és önmagát teszi saját királyává.
Jaj annak, aki vezetni meri és törvényei ellenében nem ajánl egyebet, mint a
többség tiszteletben tartását; mert előbb vagy utóbb a kisebbség többséggé
lesz, és a vigyázatlan despotát megdöntik, törvényeit megsemmisítik.
Amilyen mértékben felvilágosultabbá válik a társadalom, úgy csökken a királyi
hatalom: e tény mellett az egész történelem tanúskodik. A nemzetek születésekor
hiába gondolkodnak az emberek: módszerek nélkül, elvek nélkül, érveiket nem
tudván használni, nem tudják, helyesen látnak-e avagy tévednek; ekkor
korlátlan a királyok hatalma, semmilyen megszerzett ismeret nem áll útjában.
De a tapasztalat apránként szokásokat teremt; ezek pedig szokásjogot; a
szokásjog maximákká válik, vagyis törvényekké, melyeket a király, az élő
törvény, kénytelen tiszteletben tartani. Eljön az idő, amikor a szokások és
törvények úgy megsokasodnak, hogy az általános akarat mintegy befonja az
uralkodó akaratát; mikor magához veszi a koronát, meg kell esküdnie, hogy a
szokásjoghoz alkalmazkodva fog kormányozni, és hogy ő maga nem egyéb, mint egy
olyan társadalom végrehajtó hatalma, melynek törvényei nélküle készültek.
Idáig minden ösztönösen történik, és, hogy úgy mondjuk, a felek tudta nélkül:
de lássuk e folyamat fatális végeredményét.
Az ember, midőn tanul és gondolatokat formál, végül eljut a
tudomány
ideájáig, egy olyan ismeretrendszer eszméjéig, amely megfelel a dolgok
valóságának és a megfigyelésből származik. Kutatja tehát a tudományt, vagyis a
szervetlen testek rendszerét, a világ rendszerét: hogyan ne kutatná a
társadalom rendszerét is? De erre a pontra érkezvén megérti, hogy az igazság
vagy a politikai tudomány az uralkodói akarattól, a többség véleményétől és a
néphittől teljesen független dolog; hogy a királyok, miniszterek, bírák és
népek mint akaratok a tudomány előtt semmik, szót sem érdemes rájuk
vesztegetni. Azt is megérti ekkor, hogy ha az ember társadalminak született,
azon a napon, amikor gondolkodása kialakult és tanulása befejeződött, apja
tekintélye megszűnik számára, apjának szövetségesévé lesz; hogy a politika
tudomány, nem pedig rafinéria; és hogy a törvényalkotó munkája végső soron az
igazság módszeres keresésére redukálódik.
Így egy adott társadalomban az embernek más emberek feletti hatalma fordított
arányban van a társadalom fejlettségi fokával, és e hatalom valószínű
időtartama egy igaz, tehát tudományos kormány többé-kevésbé általános óhaja
alapján kiszámítható. És ahogy az erő és a csalás jogát az igazság egyre
szélesebb elterjedése korlátozza, az végül kihuny az egyenlőtlenségben, az
akarat uralma ugyanúgy megtörik az ész uralmán, hogy végül kihunyjon a
tudományos szocializmusban. A tulajdon és a királyság a világ kezdete óta
bomlik; az ember az igazságot keresi az egyenlőségben, a társadalom pedig a
rendet az anarchiában.
Anarchia: a vezető, az uralkodó hiánya
[5] -
ehhez a kormányzási formához közeledünk napról napra; de ama meggyökeresedett
szokás következtében, hogy az embert szabálynak, akaratát pedig törvénynek
veszik, az anarchiát a rendetlenség és a káosz kiemelkedő megnyilvánulásának
tekintik. Mesélik, egy XVII. századi párizsi polgár, azt hallván, hogy
Velencében egyáltalán nincsen király, nem győzött csodálkozni, és attól
tartott, halálra neveti magát e mulatságos dolog hírére. Ilyen az előítélet:
valamennyien vezért vagy urat akarunk magunknak; jelenleg egy füzetet tartok a
kezemben, melynek szerzője, buzgó kommunista, új
Marat-ként a diktatúráról
ábrándozik. A leghaladóbbak közülünk azok, akik a lehető legnagyobb számú
uralkodót akarják, legvérmesebb reményeik tárgya a nemzeti gárda királysága, s
egyikük, a polgári milíciára való féltékenységében, nemsokára bizonyára
kijelenti: Mindenki király; de ha ez az illető megszólalt, én azt fogom
mondani: Senki sem király; akár tetszik, akár nem, szövetségesek vagyunk.
Minden belpolitikai kérdést a megyei statisztika adatai alapján kell intézni;
minden külpolitikai kérdés nemzetközi statisztikai ügy. A kormányzás tudománya
jog szerint a tudományos akadémia egyik szekciójára tartozik, amelynek örökös
titkára szükségszerűen a miniszterelnök; és mivel minden polgár javaslatot
tehet az akadémiának, minden polgár törvényhozó; de minthogy bárkinek a
véleménye csak annyit nyom a latban, amennyire bizonyított, senki sem emelheti
akaratát az ész helyére, senki sem király.
Minden, ami törvényhozási és politikai kérdés, a tudomány tárgya, nem pedig a
közvélemény dolga; a
törvényhozó hatalom a módszeresen felismert és bizonyított
észérvekre tartozik. Bármely hatalomnak vétó- és szankcionálási jogot
tulajdonítani a zsarnokság csúcsa. Igazság és legalitás olyan dolgok, melyek
éppúgy nem függenek hozzájárulásunktól, mint a matematikai igazság. Hogy
kötelező erejűek legyenek, elegendő megismerni őket; meglátásukhoz csak
meditációra és tanulmányozásra van szükség. Mi tehát a nép, ha nem uralkodó,
ha nem tőle származik a törvényhozó hatalom? A nép a törvény őre, a nép a
végrehajtó hatalom. Minden polgár állíthatja: ez igaz, ez helyes, de
meggyőződése csakis őt kötelezi; hogy az igazság, melyet proklamál, törvény
legyen, elismertnek kell lennie. Nos, mit tesz az, elismerni egy törvényt?
Annyi, mint egy matematikai vagy metafizikai műveletet igazolni; megismételni
egy kísérletet, megfigyelni egy jelenséget, konstatálni egy tényt. Egyedül a
nemzetnek van joga azt mondani:
Követeljük és parancsoljuk!
Belátom, hogy mindez ellentétes az elfogadott eszmékkel, és úgy tűnik, a
jelenkori politika megfordításának feladatát veszem magamra; de kérem az
olvasót, vegye tekintetbe, hogy ha helyesen gondolkodom, ha már paradoxonnal
kezdtem, minden lépésemnél paradoxonokba kell ütköznöm, és paradoxonokkal kell
végeznem. Egyébként nem látom, milyen veszély fenyegetné a polgárok
szabadságát, ha a törvényhozó tolla helyett a törvény pallosa adatna vissza
kezünkbe. A végrehajtó hatalom, lényegileg az akaratra tartozván, nem lehet
meghatalmazottakra bízva: ez a nép valódi szuverenitása.
[6]
A birtokos, a tolvaj, a hős, az uralkodó (hiszen ezek szinonimák),
rákényszeríti akaratát és nem tűr ellentmondást vagy ellenőrzést, tehát
egyszerre tart számot rájuk. A tudományos és igaz törvény alárendelése a
királyi akaratnak nem megy kegyetlen harc nélkül, és ez a szüntelen alárendelés
a tulajdon mellett a történelem leghathatósabb eleme, a politikai mozgalmak
legtermékenyítőbb oka. Túl számosak és túl nyilvánvalók a példák, hogy most
elkezdjem felsorakoztatni őket.
Nos, a tulajdon szükségképpen nemzi a despotizmust, az önkényes kormányzatot,
az érzéki hatalom uralmát: ez olyannyira lényegét alkotja a tulajdonnak, hogy
ahhoz, hogy meggyőződjünk róla, elegendő emlékezetünkbe idézni, mi is történik
körülöttünk. A tulajdon a használás és a
kihasználás joga. Ha tehát a
kormányzás gazdálkodás, hogyha egyetlen tárgya a termelés és a fogyasztás, a
munkák és a termékek elosztása, hogyan is ne lennének a tulajdonosok uralkodók
és önkényurak, mégpedig anyagi helyzetük függvényében? És ha minden tulajdonos
önkényúr a saját tulajdona területén, sérthetetlen uralkodó birtoka egésze
fölött, a tulajdonoskormány hogyne volna káosz és konfúzió?
III.
A harmadik társadalmi forma meghatározása. Konklúzió
Semmiféle kormányt tehát, semmiféle közgazdaságot, adminisztrációt
a tulajdon alapján.
A közösségiség az
egyenlőséget és a
törvényt keresi: a tulajdon,
mely az ész autonómiájából és a személyes érdem érzeményéből született, minden
dologban a
függetlenséget és az
arányosságot óhajtja.
De a közösségiség, mely a törvényben az egyformaságot alkalmazza és egy szintre
hozva egyenlősít, önkényessé és igazságtalanná válik: a tulajdon pedig
despotizmusa és burjánzása miatt hamarosan elnyomóvá és összeférhetetlenné
lesz.
Az, amit a közösségiség és a tulajdon akar, jó; az, amit létrehoznak,
rossz. És miért? Mert mindkettő kizárólagos, és mindkettő félreismeri a
társadalom két elemét. A közösségiség elveti a függetlenséget és az
arányosságot, a tulajdon nem elégíti ki az egyenlőséget és a törvényt.
Ha tehát egy olyan társadalmat képzelünk el, amely az egyenlőség, a törvény, a
függetlenség, az arányosság négy alapelvén nyugszik, a következőket találjuk:
1. az egyenlőség, amely csak a
feltételek, tehát az
eszközök
egyenlősége, nem pedig a
jólété, amely az egyenlő eszközök
által a munkás műve kell hogy legyen, semmilyen módon nem sérti az
igazságosságot és a méltányosságot;
2. a törvény, amely a tények tudományára épül, következésképpen magára
a szükségszerűségre támaszkodik, nem sérti a függetlenséget;
3. az egyének kölcsönös
függetlensége vagy az egyéni gondolkodás
autonómiája, amely a tehetségek és képességek különbségéből fakad,
fenyegetettség nélkül létezhet a törvény keretei között;
4. az
arányosság, amely csak az értelem és az érzelem szférájában
megengedett, nem pedig a fizikai dolgokéban, betartható anélkül, hogy
megszegné az igazságosságot vagy a társadalmi egyenlőséget.
Ezt a harmadik társadalmi formát, a közösség és a tulajdon szintézisét
szabadságnak fogjuk nevezni.
[7]
A szabadság meghatározásához nem egyesítjük egyszerűen a közösséget és a
tulajdont, ez képtelen eklektika volna. Analitikus módszerrel azt keressük,
ami igazat tartalmaznak, a természet és a társadalom törvényeinek megfelelőt,
s kiirtjuk belőle az idegen elemeket; az eredmény az emberi társadalom
természetes formájának, egyszóval a szabadságnak adekvát kifejezése lesz.
A szabadság egyenlőség, mert a szabadság csak társadalmi állapotban létezik,
és egyenlőség nélkül nincsen társadalom.
A szabadság a végtelen változatosság, mert a törvény keretei között tiszteletben
tartja az összes akaratot.
A szabadság arányosság, mert szabadjára engedi az érdem ambícióját és a
vetélkedést a dicsőségért.
Cousinnel most azt mondhatjuk: "Alapelvünk igaz, jó, szociális; ne féljünk
levonni belőle a következtetéseket."
Az emberben rejlő
társadalmiság, amely a gondolkodás révén
igazságossággá, a képességek egymásba illeszkedése révén
méltányossággá lesz, formája pedig a szabadság - ez az igazi alapja
az erkölcsnek, alapelve és szabályozója minden cselekedetünknek. Ez az
általános mozgatóerő, amit a filozófia kutat, amit a vallás erősít, amit az
egoizmus kiszorít, a tiszta ész pedig soha nem pótol. A
kötelesség és a
jog a
szükségletből születik bennünk; a szükséglet, ha a külső
dolgokkal kapcsolatban tekintjük,
jog, ha velünk magunkkal, kötelesség.
Szükséglet az evés és az alvás: jog, hogy megszerezzük magunknak az álomhoz
és a táplálkozáshoz szükséges dolgokat; ezek használata kötelesség, amikor a
természet megköveteli.
Szükséglet az életért való munkavégzés: egyben jog, feladat.
Szükséglet, hogy szeressük feleségünket és gyermekeinket: kötelezettség
gyámolítójuknak és támaszuknak lenni, jog mindenekelőtt szeretve lenni. A
házastársi hűség igazság szerint való; a házasságtörés társadalomellenes bűn.
Szükséglet termékeink más termékekre való elcserélése: jog viszont, hogy ez a
csere arányos legyen, és mivel előbb fogyasztunk, mint termelnénk, kötelesség
is volna, ha a dolog tőlünk függne, ha utolsó termékünk utolsó fogyasztásunkat
követné. Az öngyilkosság hamis csőd.
Szükséglet feladatunk teljesítése értelmünk fényében: szabad akaratunk
fenntartása jog, a másoké tiszteletben tartása kötelesség.
Szükséglet felebarátaink megbecsülése: dicséretük kiérdemlése kötelesség, jog
viszont, hogy munkánk alapján ítéltessünk meg.
A szabadság egyáltalán nincs ellentmondásban az öröklés és örökhagyás
jogával: megelégszik azzal, hogy az egyenlőség sértetlenségén őrködjék. Két
örökség közül, mondja, válasszanak, ne halmozzanak fel. Minden közvetítésre,
helyettesítésre, örökbefogadásra, ha használhatom ezt a szót,
koadjutorságra
vonatkozó törvényt újra kell alkotni.
A szabadság kedvezményezi és nem akadályozza a vetélkedést: a társadalmi
egyenlőségben a vetélkedés egyenlő feltételek mellett folyik, jutalmát
önmagában hordja: senki nem szenved a győzelemtől.
A szabadság helyesli és tetszéssel fogadja az önfeláldozást; de nélkülözni
is képes azt. Az igazság elegendő a társadalmi egyensúlyhoz, az önfeláldozás
már kötelességen túli. De boldog, aki mondhatja: feláldozom magamat.
[8]
A szabadság lényege a szervezés: hogy biztosítsa az egyenlőséget az emberek
között, az egyensúlyt a nemzetek között, szükséges, hogy a mezőgazdaság és az
ipar, az ipari, kereskedelmi és raktárcentrumok minden ország földrajzi és
éghajlati viszonyai, a termékek fajtái, a lakosok természetes jelleme és
adottságai szerint osztassanak el olyan pontos, bölcs, jól kiszámított
arányban, hogy sehol se mutatkozzék sem fölösleg, sem hiány a népességben, a
fogyasztásban a termékekben. Itt kezdődik a közjog és a magánjog tudománya, a
valódi közgazdaságtan. Az immár a tulajdon hamis elvétől megszabadult
jogtudósok feladata, hogy rögzítsék az új törvényeket és békét teremtsenek a
világon. A tulajdon és a szellem náluk nem hiányzik: a támpont pedig adott.
[9]
Bevégeztem a művet, melyet ígértem; a tulajdon legyőzetve; nem támad föl többé.
El van vetve a tulajdon halálának csírája mindenütt, ahol ezt az előadást
közlik, olvassák és továbbadják: előbb vagy utóbb eltűnnek a privilégiumok és
a szolgaság; az akarat despotizmusát az ész uralma követi. Milyen szofizmák,
valóban, miféle makacs előítéletek maradhatnak fenn ezen állítások
egyszerűsége előtt?
I. Az egyéni
birtoklás [10] a
társadalmi élet feltétele; ötezer év tanúsítja: a
tulajdon a társadalom
öngyilkossága. A birtoklás jogszerű; a tulajdon jogellenes. Szüntessétek meg a
tulajdont, megőrizvén a birtoklást; ezzel az elvi módosítással mindent
megváltoztattok a törvényekben, a kormányzásban, a gazdaságban, az
intézményekben: elűzitek a romlást a földről.
II. Lévén a felhasználás joga mindenkinél egyenlő, a birtoklás a birtoklók
száma szerint változik; tulajdon nem alakulhat ki.
III. Lévén a munka eredménye mindenki számára ugyanaz, megszűnik az idegen
kizsákmányolás és bérlet általi tulajdon.
IV. Minden emberi munka szükségszerűen egy kollektív erőből származván, minden
tulajdon ugyanezen oknál fogva kollektív és oszthatatlan lesz: pontosabb
kifejezéssel, a munka lerombolja a tulajdont.
V. Lévén minden munkaképesség éppúgy, mint minden munkaeszköz, felhalmozott
tőke, közös tulajdon, a fizetés és a vagyon a képességek egyenlőtlensége
ürügyén szerzett minden egyenlőtlensége igazságtalanság és lopás.
VI. A kereskedelemnek szükségszerű feltétele a szerződők szabadsága és az
elcserélt termékek arányossága: mivel az érték azt az időt és költséget fejezi
ki, amelybe minden termék kerül, a szabadság pedig sérthetetlen, a dolgozók
szükségképpen egyenlőek lesznek a bérben, amiként egyenlőek jogokban és
kötelességekben.
VII. Termék csak termékkel vásárolható: mivel minden csere feltétele a
termékek egyensúlya, a haszon lehetetlen és igazságtalan. Tartsátok be ezt
a legelemibb gazdasági szabályt, és a pauperizmus, a luxus, az elnyomás, az
erkölcstelenség, a bűn az éhséggel együtt eltűnik közülünk.
VIII. Az emberek szövetségesek a termelés fizikai és matematikai törvénye
alapján még mielőtt beleegyezésüket adnák hozzá: a feltételek egyenlősége
tehát igazság szerint való, a társadalmi jog így a szigorúan vett jog szerint
való; a tisztelet, a barátság, az elismerés, a csodálat viszont a méltányos és
arányos jog körébe tartozik.
IX. A szabad szövetkezés, a szabadság, amely a termelési eszközök
egyenlőségének és a csere egyensúlyának fenntartására terjed ki, az egyetlen
formája a lehetséges társadalomnak: az egyetlen igazságos, az egyetlen valós.
X. A politika a szabadság tudománya: embernek ember általi kormányzása,
bármilyen nevet viseljen is, elnyomás; a társadalom legnagyobb tökéletessége a
rend és az anarchia egyesülésében van.
Az antik civilizáció vége elérkezett; a földfelszín új nap alatt fog megújulni.
Múljék el egy generáció, tűnjenek a semmibe a vén kötelességszegők: a szent
föld nem fogadhatja be csontjaikat. Ifjú ember, te, akit felháborít a század
korrupciója, és hevít az igazság tüze, merd magadhoz ölelni a szabadság ügyét.
Vesd le az ősi egoizmust, merítkezz meg a születő egyenlőség népi hullámaiban;
megedződött lelked ismeretlen erőt és esélyt merít onnan; elgyengült szellemed
fékezhetetlen energiákat nyer; szíved, amely talán megviselt, megifjodik.
Minden megváltoztatja képét megtisztult szemeid előtt, új érzemények új
gondolatoknak adnak benned életet; vallás, morál, poézis, művészet, nyelv
emelkedettebb és szebb formát öltenek; és ettől fogva hitedben megerősödve,
gondolkodva és lelkesedve az egyetemes újjászületés hajnalát köszöntöd majd.
Szabadság istene! Egyenlőség istene! Isten, aki szívembe helyezted az
igazság érzeményét, mielőtt elmém megérthette volna, hallgasd meg hű imámat!
Te mondtad tollba mindazt, amit írtam. Te formáltad gondolatomat, Te
irányítottad tanulmányomat, Te választottad el bennem kíváncsi szellememet és
ragaszkodó szívemet, hogy közzétegyem az igazságot úr és szolga előtt.
Beszéltem erőm és talentumom szerint, mely Tőled adatott; Neked kell művedet
bevégezned. Te tudod, hogy saját érdekemet vagy a Te dicsőségedet keresem-e,
ó szabadság istene! Ó vesszen el emlékem és az emberiség legyen szabaddá; csak
lássam homályomban a végül kiművelt népet; nemes tanítók világosítsák fel;
önzetlen szívek vezessék. Szabd rövidre a gőg és kevélység próbájának idejét,
ha lehet; hallgattasd el a dicsőség bálványozását, mely lealjasodásban tart
minket; tanítsd meg szegény gyermekeidnek, hogy a szabadság kebelén nincsenek
többé sem hősök, sem nagy emberek. Sugalmazd a hatalmasnak, a gazdagnak, annak,
akinek nevét soha nem venném a számra előtted, harácsolásának utálatát;
elsőként kérje, hogy befogadtassék az átalakulásban, csakis sietős megbánása
adjon számára feloldozást. Akkor nagyok és kicsinyek, bölcsek és tudatlanok,
gazdagok és szegények kimondhatatlan testvériségben egyesülnek majd; és
valamennyien együtt, új himnuszt énekelve emelünk Számodra oltárt, szabadság
és egyenlőség istene!
(Fordította: Lenkei Júlia. A fordítás alapja: P. J.
Proudhon: Qu'est-ce la Propriété? In: Oeuvres Complètes de P. J.
Proudhon. Paris, Rivière, 1926. 325-347. o.)