Jézus Krisztusnak igaza van: az anyagi gazdagság iránti mohóság és a
halhatatlan lelkek üdvössége teljesen összeegyeztethetetlen egymással. Nem
jobb-e akkor, ha valóban hisz az ember a lélek halhatatlanságában, lemondani
a társadalom nyújtotta kényelemről és luxusról, és gyökereken élni, ahogyan
a remeték tették, hogy ezáltal megmentsük lelkünket az örökkévalóság
számára, még ha elveszítünk is évtizedes anyagi javakat? Ez a megfontolás
olyannyira egyszerű és szemmel láthatólag olyannyira igaz, hogy kénytelenek
vagyunk azt gondolni, hogy a jámbor és gazdag polgárok, bankárok, gyárosok
és kereskedők, akik ismert eszközökkel pompás üzleteket csinálnak, miközben
örökösen az evangéliumra hivatkoznak, egyáltalában nem számítanak a lélek
halhatatlanságára, és hogy ezt nagylelkűen átengedik a proletariátusnak,
miközben ők szerényen igényt tartanak a földi életben összegyűjtött
nyomorúságos javakra.
Mit ad még a társadalom az anyagi javakon kívül? Érzéki, emberi, földi
szenvedést, civilizációt és a szellem kultúráját: kizárólag olyan dolgokat,
melyek emberi, mulandó és földi szempontból kárpótolhatatlanok, mint az
örökkévalóság, a halhatatlanság, Isten előtt a legfőbb emberi bölcsesség?
A keleti egyházak egyik legendája tudósít két szent életű remetéről,
akik néhány évtizedet önkéntes száműzetésben töltöttek egy lakatlan
szigeten, sőt még egymástól is elkülönülve éltek, éjjel-nappal imádkoztak és
szemlélődtek, és végül még a nyelvüket is elfelejtették; eredeti
szókincsükből csupán három vagy négy szót őriztek meg, melyeknek együttesen
nem volt értelme. Isten előtt azonban lelkük legfennköltebb buzgalmát
fejezték ki. Természetesen gyökereken éltek, akár a növényevő állatok.
Emberi szemmel nézve ostobák vagy bolondok voltak, Isten szemével, a lélek
halhatatlanságába vetett hitüket tekintve viszont sokkalta mélyebb
gondolkodónak bizonyultak, olyanoknak, mint
Galilei vagy
Newton. Mert
azért áldoztak fel néhány évtizednyi földi boldogságot és világi szellemet,
hogy elnyerjék az isteni szellemet.
Világos tehát, hogy az ember antiszociális lénnyé válik, mihelyt
halhatatlan lélekre, végtelenségre és a halhatatlan lélekkel összefonódó
szabadságra tesz szert. Ha mindig okos lett volna, ha kizárólag az
örökkévalósággal törődött volna, lett volna ereje hozzá, hogy megvesse a
világ javait, szenvedéseit és hiúságait, és sohasem lépett volna ki az
isteni tudatlanság és gyengeség ama állapotából, és sosem hozott volna
létre társadalmat. Röviden: ha Ádám és Éva soha nem evett volna a megismerés
fájának gyümölcséből, mi mindnyájan úgy éltünk volna ama földi paradicsomban,
melyet Isten jelölt ki nekik lakhelyül, mint az állatok. De attól a
pillanattól fogva, hogy az emberek megismerésre, az emberré váláshoz
szükséges műveltségre, gondolkodásra, beszédre és anyagi javak élvezetére
vágytak, szükségképpen kiléptek magányukból, és társadalomban egyesültek.
Mert minél inkább végtelenek, halhatatlanok és szabadok belül, kívülről
annál inkább korlátozottak, halandók, gyengék, annál jobban függnek a
külvilágtól.
Nem képzelt, hanem valóságos földi életünket tekintve az emberek tömege
olyan megalázó képet nyújt, annyira hiányzik belőle mindenféle
kezdeményezés, akarat és szellem, hogy aligha ringathatjuk magunkat abban
az illúzióban, hogy találhatunk közöttük akár egyetlenegy halhatatlan lelket
vagy bármiféle szabad akaratnak akár csak árnyékát is felfedezhetjük
közöttük. Olyan lényeknek tűnnek föl, melyeket kizárólag a sors határoz meg:
melyeket mindenekelőtt a külső természet, a föld milyensége és evilági
életük egyéb anyagi feltételei határoznak meg; melyeket számtalan politikai,
vallási és társadalmi viszony, erkölcsi szokás, törvény, és az elmúlt
évszázadok által lassan formált gondolatok és előítéletek világa határoz meg,
s mindez születésüktől fogva vár rájuk a társadalomban, amit soha nem ők
hoztak létre; sokkal inkább teremtményei, majd eszközei ők a társadalomnak.
Ezer ember között aligha találnánk egyet is, akiről - nem abszolút, pusztán
relatív értelemben - elmondhatnánk, hogy önmagától akar és gondolkodik. Az
emberek óriási többsége, nemcsak a tudatlan tömegeké, hanem éppúgy a
magasabb és kiváltságos osztályoké is, csak azt akarja és gondolja, amit
mindenki akar és gondol körülötte; úgy hiszik, hogy önállóan akarnak és
gondolkodnak, holott csupán mások gondolatát és akaratát adják vissza
szolgaian, mechanikusan, általában teljesen jelentéktelen és értelmetlen
változtatásokkal. Ez a szolgaiság, ez a gépiesség, a banalitásnak és a
közhelynek ez a kiapadhatatlan forrása, az akarat lázadásának és az emberek
gondolkodásbéli kezdeményezésének ez a hiánya okozza leginkább az emberiség
történelmi fejlődésének siralmasan lassú ütemét. Nekünk, materialistáknak
vagy realistáknak, akik nem hiszünk sem a halhatatlan lélekben, sem a szabad
akaratban, ez a lassúság - bármily siralmas is - természetesnek tűnik fel.
Az ember a majom fejlődési fokáról csak roppant nehezen jut el emberi
mivoltának tudatához és szabadsága megvalósításához. Eleinte nem
rendelkezhet sem e tudattal, sem e szabadsággal; vadállatként és szolgaként
születik a világra, és csak a társadalom kebelén, ami már az ember
gondolkodásának, nyelvének és akaratának kialakulása előtt szükségszerűen
megvan, válik fokozatosan emberré és szabaddá; kizárólag a társadalom
minden hajdani és jelenkori tagjának együttes erőfeszítése árán sikerül ezt
elérnie, ez a társadalom képezi idővel emberi létének természetes alapját és
kiindulópontját. Ebből kiviláglik, hogy az ember csak akkor tudja
megvalósítani egyéni szabadságát vagy személyiségét, ha kiegészül a
körülötte lévő egyénekkel, és hogy minderre csak a társadalom együttes
munkájával és erejével képes, amely nélkül kétségtelenül a föld összes
vadállatai között a legostobább és legnyomorultabb állat maradna. A
materialisták rendszerében - ami az egyedüli természetes és logikus
rendszer - kizárólag a társadalom képes megteremteni az emberi egyének
szabadságát anélkül, hogy a legkisebb mértékben is megkurtítaná vagy
korlátozná azt. A társadalom a gyökér és a fa, a szabadság pedig e fa
gyümölcse. A mindenkori embernek ezért kell szabadságát a történelem kezdete
helyett a történelem végén keresnie; elmondhatjuk, hogy minden ember igazi
és teljes felszabadítása a történelem nagy célja, fennkölt vége.
Minden más elképzelés az idealisták nézetét tükrözi. Az idealisták
rendszerében az ember kezdetben halhatatlan, szabad lény, csak hogy
szolgaként végezze. Mint halhatatlan és szabad, önmagában végtelen és
tökéletes szellemnek nincs szüksége társadalomra, amiből kitűnik,
hogy ha társadalmat hoz létre, akkor azt csak egyfajta veszteség árán
teheti, vagy úgy, hogy elveszíti halhatatlanságának és szabadságának
tudatát. Mint ellentmondásos - belül szellem, kívülről viszont függőségben
lévő, tökéletlen és anyagiakra utalt - lény, kénytelen egyesülni másokkal,
nem lelki szükségletből, hanem teste megtartása érdekében. A társadalom
tehát csupán olyan áldozatok árán jön létre, amelyeket a test hitvány
szükséglete érdekében a lélek függetlensége kénytelen meghozni. Ez az igazi
veszteség, igazi leigázása a belül halhatatlan és szabad egyénnek, részleges
lemondás eredeti szabadságáról.
Ismerjük a szent frázist, amelyik az állam és a jog követőinek nyelvezetében
ezt a veszteséget, ezt az áldozatot, az ember leigázása felé tett eme első
vészterhes lépést fejezi ki. Az egyén, aki természetes állapotában, tehát
mielőtt bármely társadalom tagjává vált volna, tökéletes szabadságának
örvendett, a társadalomba való belépésekor feláldozza szabadsága egy
részét, hogy ezáltal a társadalom garantálja a megmaradó részt. Aki e
frázis magyarázatát követeli, annak általában egy másik frázissal felelnek
meg: "az emberi individuum szabadságának nem lehetnek más határai, mint
minden egyéb individuumnak". Szemmel láthatólag mi sem helyesebb e
megállapításnál. És mégis, ez az elmélet csírájában tartalmazza a
despotizmus egész elméletét. Mindenféle idealista iskolák alapeszméje
szerint, és minden valódi ténnyel ellentétben, az emberi individuum addig,
és kizárólag csak addig jelenik meg szabad lényként, amíg a társadalmon
kívül van, amiből kitűnik, hogy a társadalom, kizárólagosan jogi és
politikai társadalomként, vagyis államként szemlélve és felfogva, a
szabadság tagadását jelenti. Erre az eredményre jut az idealizmus; és ez
láthatóan szöges ellentétben van a materializmus következtetéseivel, ami a
tényleges világ eseményeinek megfelelően az emberek egyéni szabadságát az
emberiség összfejlődésének szükségszerű eredményeként a társadalomból
eredezteti.
Az idealisták értelmezésével szöges ellentétben álló materialista, realista
és kollektivista szabadságértelmezés így hangzik: csak a társadalomban és
csak az össztársadalom együttes tevékenysége által válik az ember emberré,
jut el emberi mivoltának tudatához és megvalósításához; csak a közös vagy
szociális munkán át szabadul fel a külső természet igája alól, csak ez a
munka képes a földet az emberiség fejlődése számára kedvező tartózkodási
hellyé átalakítani; s e nélkül a materiális felszabadulás nélkül soha nem
tehet szert az ember szellemi és erkölcsi szabadságra. Csak a nevelés és
műveltség által szabadulhat meg saját természetének igájától, csak ily módon
tudja testének ösztöneit és indulatait egyre izmosodó szellemének alávetni;
mindez kizárólag és végső fokon szociális kérdés; a társadalmon kívül az
ember éppenséggel vadállat volna vagy szent, ami végül is egyazon dologba
torkollik. Végül is az elszigetelt ember nem lehet tudatában szabadságának.
Az ember számára szabadnak lenni annyit jelent, hogy embertársa, minden
körülötte élő embertársa elismeri szabadnak, szabadnak tekinti és úgy is
kezeli. A szabadság tehát távolról sem elszigeteltségen, hanem kölcsönös
elismerésen, nem elzárkózáson, hanem ellenkezőleg, egyesülésen alapul; az
ember szabadsága nem más, mint emberi mivoltának vagy emberi jogainak
tükröződése oly módon, hogy tudatában van minden szabad embertársának,
testvérének, elvtársának. Csak emberek társadalmában tekinthetem és
érezhetem magam szabadnak. Egy alacsonyabb rendű állattal szemben nem vagyok
sem szabad, sem ember, mivel ez az állat képtelen felfogni, és így elismerni
emberi mivoltomat. Csak addig vagyok magam is ember és szabad, amíg
elismerem minden körülöttem élő ember emberi mivoltát. Csak akkor ismerem
el a saját emberi karakteremet, ha elismerem a többiekét is. A kannibál, aki
vadállatként bánik foglyával és felfalja, nem ember, hanem állat. A
rabszolgatartó nem ember, hanem úr. Mivel nem ismeri rabszolgáinak emberi
mivoltát, a magáét sem ismeri. Az egész antik társadalom ezt bizonyítja: a
görögök és a rómainak nem érezték magukat szabadnak mint emberek, nem
tekintették magukat embereknek az emberi jogok értelmében: kiváltságosoknak
tudták magukat nemzeti isteneik oltalmában, csak addig tartották magukat
görögöknek és rómaiaknak hazájuk ölén, amíg ez a haza független volt, nem
igázták le, és ellentétben más országokkal, hódított; egyáltalán nem
csodálkoztak, de még csak nem is hitték, hogy joguk és kötelességük volna
fellázadni, ha legyőzték és szolgasorba taszították őket. A kereszténység
nagy érdeme, hogy minden emberi lény - köztük a nők - emberi mivoltát, és
minden ember Isten előtti egyenlőségét hirdette. De hogyan? A mennyországra,
az eljövendő életre, és nem a jelenkori, a valós életre, a földi életre
vonatkoztatva hirdette. Ráadásul hazugság is ez az eljövendő egyenlőség,
mert a kiválasztottak száma köztudottan rendkívül korlátozott. Ebben
egyetértenek a legkülönbözőbb keresztény szekták teológusai is. És így az
úgynevezett keresztény egyenlőség az Isten kegyelme által kiválasztott
néhány ezer kiváltságát jelenti elkárhozottak millióival szemben. És
ekkor ez az Isten előtti egyenlőség - még ha mindenki számára megvalósulhatna
is - nem volna más, mint egyenlő semmiség és szolgaság egy hatalmas úrral
szemben. Nem az emberi méltóságról való lemondás és e méltóság megvetése az
isteni nagysággal szemben képezi-e az alapját a keresztény kultusznak és
legfelső feltételét az üdvösségnek? A keresztény tehát nem ember olyan
értelemben, hogy tudatában volna emberi mivoltának, és mivel saját
emberi méltóságát sem tudja becsülni, a másokét sem képes tiszteletben
tartani; és mivel a mások emberi méltóságát nem tudja becsülni, a magáét sem
képes tiszteletben tartani. A keresztény lehet próféta, szent pap, király,
hadvezér, miniszter, hivatalnok, bárminemű autoritás képviselője, csendőr,
hóhér, nemes, kizsákmányoló burzsoá vagy szolgalelkű proletár, elnyomó vagy
elnyomott, kínzó vagy kínzott, úr vagy bérenc, de nincs joga embernek
nevezni magát, mert az ember csak akkor ember igazán, ha tiszteli és szereti
minden embertársa emberi mivoltát és szabadságát, és ha minden embertársa
szereti, élesztgeti és megteremti az ő emberi mivoltát.
Kizárólag akkor vagyok igazán szabad, ha minden körülöttem élő ember,
férfiak és nők egyaránt, ugyanolyan szabadok, mint jómagam. Mások szabadsága
távolról sem korlátozza avagy tagadja az én szabadságomat, hanem
ellenkezőleg, szükségszerűen előfeltételezi és igenli azt. Kizárólag mások
szabadsága révén válok magam is igazán szabaddá, mégpedig oly módon, hogy
minél több szabad ember vesz körül, és minél mélyebb és nagyobb az ő
szabadságuk, annál szélesebb, mélyebb és nagyobb az én szabadságom is. Ezzel
szemben az emberi szolgaság gátat szab a szabadságomnak, vagy - és a kettő
ugyanaz - az emberi bestialitás tagadja emberi mivoltomat, mivel - még
egyszer hangsúlyozandó - csak akkor lehetek szabad, ha szabadságomat, de
nevezhetjük akár emberi méltóságnak is, ha tehát emberi méltóságomat azon
benne foglalt emberi jogommal egyetemben, hogy nem engedelmeskedem másoknak,
és cselekedeteimet egyedül saját meggyőződésem határozza meg, minden ember
szabad tudatában egyenlő mértékben tükröződvén, általános elismerés erősíti
meg. Ez a személyes szabadság - melyet minden embertársam szabadsága
megerősít - végtelen távlatokat nyer.
Látható, hogy a materialisták felfogásában élő szabadság igen pozitív, igen
teljes és mindenekelőtt végtelenül szociális dolog, mivel csak a
társadalomban és csak a legszigorúbb egyenlőségben és szolidaritásban
valósítható meg. Három fejlődési mozzanatot, három elemét különböztethetjük
meg, melyek közül az első fölöttébb pozitív és szociális; minden emberi
képesség teljes kifejlesztése és teljes élvezete ez, minden ember azon
ereje, mely neveléssel, tudományos kimunkálással és anyagi boldogsággal
érhető el; az egyénnek mindezt csakis az össztársadalom együttes anyagi és
szellemi, izom- és idegmunkája biztosíthatja.
A szabadság második eleme negatív. Ez az emberi individuum lázadása
mindennemű isteni és emberi, kollektív és egyéni autoritás ellen.
Először is a teológia legfőbb fantomjának zsarnoksága, Isten elleni
lázadásról van szó. Világos, hogy amíg mennyei urunk van, addig a földön
szolgák vagyunk. Eszünk és akaratunk megsemmisül. Amíg hisszük, hogy
abszolút engedelmességgel tartozunk neki (márpedig egy istennel szemben
másféle engedelmesség nem létezik), addig szükségképpen és mindennemű
ellenállás és kritika nélkül alá kell vetnünk magunkat közvetítői és
kiválasztottjai autoritásának: messiásoknak, prófétáknak, Isten által
megvilágosodott törvényhozóknak, császároknak, királyoknak és mindahány
hivatalnokuknak és miniszterüknek - két nagy intézmény felszentelt
képviselőinek és szolgálóinak, mely intézmények oly színben tüntetik fel
előttünk magukat, mintha Isten maga választotta volna ki őket az emberek
vezetésére; ez a két intézmény pedig az egyház és az állam. Minden földi
avagy emberi autoritás közvetlenül az egyházi vagy az isteni autoritásból
fakad. Az autoritás viszont a szabadság tagadása. Isten, avagy sokkal inkább
Isten fikciója minden földi szolgaság szentesítése és szellemi, illetve
erkölcsi alapja; az ember szabadsága pedig csak akkor válik majd
tökéletessé, ha porig zúzza a mennyei úr vészterhes fikcióját. Eszerint
minden egyes ember zsarnokság elleni lázadásáról szó van, legyen az egyéni
vagy társadalmi autoritás, melyet az állam testesít meg, és törvények révén
gyakorol. Itt azonban vigyáznunk kell, és ezért elengedhetetlen, hogy nagyon
pontos különbséget tegyünk az államon belül szervezett társadalom hivatalos,
és épp ezért zsarnoki autoritása, valamit a nem hivatalos, természetes
társadalom tagjaira gyakorolt természetes befolyás és természetes hatás
között.
Az egyén sokkal nehezebben tud lázadni a társadalom természetes befolyása
ellen, mint a hivatalosan szervezett társadalom az állam ellen, jóllehet
mindkettő ellen lázadnia kell. Az elnyomó és végzetes társadalmi zsarnokság
sokszor nem az állam autoritására jellemző parancsoló önkény, a törvényes és
formális despotizmus jellemvonásait hordozza. Nem törvényként jelenik meg,
aminek minden egyénnek alá kell vetnie magát, ha el akarja kerülni az
igazságügyi büntetést. Hatását finomabban, megnyerőbben, kevésbé feltűnően,
ám annál erősebben fejti ki, mint az állami autoritás. Az anyagi élet
erkölcsökön és szokásokon keresztül - a szellem és a szív nézetein,
előítéletein és megszokásain keresztül uralja az embereket: mindezt
összességében közvéleménynek nevezzük. A közvélemény születésétől fogva
körülveszi, áthatja és eltölti az embert, sőt saját, személyes létének
alapját is alakítja oly módon, hogy minden ember bizonyos mértékben
önmagának felelős, még ha ezt sokszor nem is sejti. Ebből kitűnik, hogy az
embernek a társadalom természetes hatása elleni lázadása részben önmaga
ellen irányul, mivel anyagi, szellemi és erkölcsi törekvéseivel és
hajlamaival nem más, mint a társadalom terméke. Ez az oka annak a szörnyű
hatalomnak, melyet a társadalom az emberekre gyakorol.
Ami a tökéletes erkölcsöt, azaz az emberi becsülést illeti, azonnal
elmondom, mit értek ezen a kifejezésen; a társadalomnak ez a hatalma lehet
jótékony, de lehet káros is. Akkor jótékony, ha a tudomány, az anyagi jólét,
a szabadság, az egyenlőség és a testvéri szolidaritás létrejöttén
munkálkodik, és káros, ha ellenkező tendenciákkal rendelkezik. Egy
faragatlan emberek társadalmába született ember úgy általában faragatlan
marad; ha papok kormányozta társadalomba születik bele, félkegyelmű, álszent
lesz; ha rablóbandába születik bele, minden bizonnyal maga is rablóvá válik;
ha burzsoáziába születik, a munka kizsákmányolója lesz; és ha végzetére a
félistenek társadalmába születik bele, a nemesekébe, fejedelmekébe,
királyokéba, akik uralkodnak a földön, akkor képességei, lehetőségei és
hatalma fokától függően az emberiség megvetője, leigázója, zsarnoka lesz.
Ezekben az esetekben az egyének ahhoz, hogy emberi mivoltát kiharcolja,
feltétlenül fel kell lázadnia az ellen a társadalom ellen, amelyik
létrehozta őt.
Ismétlem, az egyén sokkal nehezebben lázad a társadalom ellen, mint az állam
ellen. Az állam egy történelmi, átmeneti intézmény, a társadalomnak olyan
múló formája, mint idősebb fivére, az egyház, de az államnak nincs
társadalmi sorsmeghatározó és megváltoztathatatlan jellege, míg a társadalom
feltétele mindennemű emberi fejlődésnek, és így a társadalom - osztozva a
természeti törvények, hatások és jelenségek mindenhatóságában - képezi
mindennemű emberi lét alapját. Az ember a társadalomban keletkezik, mégpedig
attól a pillanattól kezdve, amikor megteszi az első lépést az emberi lét
felé, amikor emberi lénnyé, azaz beszélő és többé-kevésbé gondolkodó lénnyé
kezd válni, úgy keletkezik, ahogyan a hangya a hangyabolyban vagy a méh a
kaptárban; nem ő választja meg a társadalmat, ellenkezőleg, a társadalom
terméke, éppúgy alá van vetve azon sorsmeghatározó természeti törvényeknek,
melyek szükségszerű fejlődését irányítják, mint minden egyéb természeti
törvények. A társadalom minden egyén előtt létezik és egyúttal túl is éli az
egyént, mint a természet; a társadalom örök, miként a természet, vagy még
inkább: a földön keletkezett, és éppolyan sokáig fennáll, mint maga a föld.
Eszerint az ember éppúgy nem tud radikálisan fellázadni a társadalom ellen,
mint ahogyan a természet ellen sem tud fellázadni, mivel az emberi
társadalom nem egyéb, mint a természet utolsó nagy kinyilatkoztatása vagy
teremtménye a földön; az az egyén pedig, aki a társadalmat - vagyis a
természetet általában, a sajátját konkrétan - megkérdőjelezi, az egy igazi
lét mindennemű feltételén kívülre száműzi magát, a Semmibe, a tökéletes
űrbe, a holt absztrakcióba, Istenbe zuhan. Ezért fel sem merülhet a kérdés,
hogy a társadalom szerencse-e avagy szerencsétlenség, mint ahogy képtelenség
volna az a kérdés is, hogy a természet, a mindent átfogó, anyagi, valódi,
egyedüli, fennkölt és tökéletes lény szerencsétlenség-e vagy pedig szerencse;
több annál; rettenetesen pozitív és megközelíthetetlen tény, mely megelőz
minden tudatot, eszményt, minden szellemi és erkölcsi értékelést, alap,
világ, amelyben a sors rendelésére idővel alakul ki az, amit szerencsének
nevezünk.
Az állammal másként áll a dolog; nem vonakodom kijelenteni, hogy az állam
szerencsétlenség, de történetileg szükségszerű, éppúgy szükségszerű volt a
múltban, ahogy előbb-utóbb szükségszerű lesz teljes megsemmisülése, éppúgy
szükségszerű, mint a kezdetleges állati természet és az ember teológiai
tévelygései. Az állam azonban egyáltalán nem azonos a társadalommal, az
állam csupán brutális és absztrakt történelmi formája a társadalomnak. Az
állam minden országban az önkény, a rablás és a fosztogatás házasságának
gyümölcse, a háborúé és a hódításé, röviden: az állam a népek teológiai
fantáziája által sorra teremtett istenekkel jött létre. Az állam kezdeti
időszakában - akárcsak ma - a brutális erőszak és a diadalmaskodó keménység
isteni megszentelése. Az állam még a legdemokratikusabb országokban is, mint
az Amerikai Egyesült Államokban és Svájcban, egy kisebbség előjogainak
és a nagy többség leigázásának szabályos formája.
Sokkal egyszerűbb az állam ellen lázadni, mert az állam természetében van
valami, ami rebellióra csábít. Az állam az autoritás, a hatalom, az
erőszakkal való dicsekvés és elbutulás. Az állam nem szelíd eszközökkel
szilárdítja meg pozícióját, az állam nem próbál meggyőzni: nem szívesen
avatkozik be, mert természetétől idegen a meggyőzés, sokkal inkább
kíván hatást kelteni, kényszeríteni, és bármibe kerül is, el akarja
palástolni, hogy az emberi akarat megsértője, szabadságának örökös tagadója.
Még ha jót parancsol is, elrontja és bemocskolja azt, mert parancsolja, mert
minden parancs a szabadság jogos felháborodását váltja ki; mert a jó, ha úgy
parancsolják - az igazi erkölcs, az emberi erkölcs, és nem az isteni erkölcs
szempontjából, hanem az ember megbecsülése és szabadsága szempontjából nézve
- rosszá változik. Az ember szabadsága, erkölcsössége és méltósága éppen
abban rejlik, hogy a jót nem azért teszi, mert megparancsolják neki, hanem
mert megérti, mert akarja és szereti.
A társadalom nem formálisan, hivatalosan és tekintélyuralommal akaszkodik az
emberre, hanem természetes úton veti meg a lábát, ezért sokkal hatalmasabb a
hatása is az egyénre, mint az államé. A társadalom megteremti és alakítja
mindazokat az egyéneket, melyek benne fogannak és fejlődnek. Lassanként,
létük első pillanatától fogva halálukig, itatja át őket saját anyagi,
szellemi és erkölcsi természetével; úgyszólván minden egyénben
individualizálódik.
Az igazi emberi egyén kevéssé univerzális és absztrakt
lény, hogy attól a pillanattól fogva, amint megfogan anyja méhében, egy sor
anyagi, földrajzi, éghajlati, etnográfiai, higiéniai és ezért gazdasági
természetű ok-okozati viszony határozza meg és fonja körbe, voltaképpen ezek
alkotják a kizárólag a családjához, osztályához és fajtájához tartozó
materiális természetet, és miként az emberi hajlamok és képességek
függenek a mindennemű külső vagy fizikai befolyások összességétől, éppúgy
minden ember egyedi természettel vagy egyedi jelleggel jön a materiálisan
meghatározott világra. Ezenkívül az ember születésekor, aránylag magas
fejlettségű agyának köszönhetően, természetesen különböző mértékben, nem
vele született eszméket és érzéseket hoz magával - ahogyan az idealisták
állítják -, hanem materiális és formális képességet az érzésre, a
gondolkodásra, a beszédre és az akarásra. Kizárólag
eszmeformáló és -alakító képesség ez és - miként említettem - tartalom
nélküli, pusztán formális aktivitási erőt hoz magával. Ki visz bele
tartalmat? A társadalom.
Ez nem a megfelelő hely annak vizsgálatára, hogy hogyan alakultak ki az első
fogalmak és eszmék, melyeknek többsége a primitív társadalmakban
természetesen igen zagyva volt. Annyit állíthatunk teljes bizonyossággal,
hogy ezek a fogalmak és eszmék nem elszigetelten és önkéntesen jöttek
létre istenáldotta egyének rejtélyes módon megvilágosodott szelleme által,
hanem közös munka révén, igen gyakran a társadalomhoz tartozó egyének tudta
nélkül, akiknek legkitűnőbb képviselői, a lángelmék ennek csupán leghűbb és
legszerencsésebb megnyilatkozásai voltak - a zsenik mindig is olyanok
voltak, ahogyan
Voltaire mondja: "Tudásukat ott szedték fel, ahol épp
rábukkantak." Tehát a társadalom közös szellemi munkája teremtette meg az
első eszméket. Ezek az eszmék eleinte pusztán természeti és társadalmi
tények egyszerű és természetes, meglehetősen tökéletlen megállapítására
korlátozódtak, és nem e tényekből logikusan levont következtetések voltak.
Ez volt a kezdete minden emberi képzetnek, ötletnek és gondolatnak. E
gondolatokat, melyeket egyáltalában nem az emberi szellem önkéntes
tevékenysége hívott életre, csak a valódi külső és belső világ töltött meg
tartalommal. Az emberi szellem, vagyis az emberi agy - amit az idegek külső
és belső benyomásai hoztak létre - teljességgel organikus, s ezért
materiális munkája vagy tevékenysége csak formális tevékenységgel járul
hozzá ehhez, pusztán összeveti és helyes vagy rossz rendszerekbe foglalja a
dolgokról és tényekről szerzett benyomásokat. Ily módon keletkeztek az első
eszmék. A nyelv útján ezek az eszmék vagy még inkább ötletek pontosabbá
váltak és rögződtek úgy, hogy az egyének továbbadták őket egymásnak; az
egyéni ötletek összeütköztek, kölcsönösen ellenőrizték, meghatározták és
módosították egymást, hogy végezetül beleolvadjanak egy egyetlen rendszerbe
és létrehozzák a társadalom közös tudatát, közös gondolkozását. Ezek a
nemzedékről nemzedékre áthagyományozódott gondolatok egyre csak fejlődnek az
évszázadok elmemunkája során, és egy-egy társadalom, osztály, nép szellemi
és morális örökségét képezik.
Minden nemzedék talál a bölcsőjénél egy eszme-, ötlet- és érzésvilágot,
amelyet az elmúlt évszázadok örökségeként vesz át. Ez a világ kezdetben nem
eszményi alakban, képzetek és eszmék rendszereként, vallásként, tanként
jelenik meg az újszülöttnek; a gyermek képtelen volna befogadni, felfogni
ebben az alakjában; e helyett hús-vér, valós világként jelenik meg számára
az őt körülvevő személyekben és dolgokban, és ez a világ születése
pillanatától kezdve érzékeihez szól mindabban, amit gyermekként hall és lát.
Mert az eszmék és képzetek, amik eleinte csak a valós, természeti és
társadalmi tényeknek a termékei, abban az értelemben, hogy tükröződnek,
visszaverődnek az emberi agyban, és az emberi agy materiális szervével
úgymond ideálisan adja vissza őket, a későbbiek során, miután - ahogyan
arról már írtam - rögződnek a tudatban, egy-egy társadalomban, megerősödnek
és újabb, ezúttal nem természeti, hanem társadalmi tények okaivá válnak.
Végső soron végtelenül lassan átformálják az emberi létet, szokásokat és
intézményeket, röviden: átalakítanak minden emberi viszonyt a társadalomban
azzal, hogy az élet leghétköznapibb dolgaiban mindenki számára, még a
gyermekek számára is kifejeződnek, érezhetővé és kézzelfoghatóvá válnak.
Ily módon hatnak át minden nemzedéket a zsenge gyermekkortól kezdve a
felnőttkorig, amikor is az ember önállóan kezd el gondolkodni, és ezt a
gondolkodást szükségszerűen új kritika kíséri, és ekkor önmagában, akárcsak
az őt körülvevő társadalomban, rögzített gondolatok és képzetek világára
bukkan, ez szolgál neki kiindulópontul, és bizonyos értelemben ez adja az
első anyagot önálló szellemi és erkölcsi tevékenységéhez. Ilyenek hát az
áthagyományozódott és általános képzetek, melyeket a metafizikusok
helytelenül velünk születettnek neveznek, mivel megtéveszti őket az a
tökéletesen szenvtelen és észrevehetetlen mód, ahogyan ezek a kívülről jövő
eszmék benyomulnak és bevésődnek a gyermekek tudatába, mielőtt még öntudatra
ébrednének.
Ezek hát az istenségről és a lélekről alkotott általános vagy absztrakt,
teljesen ostoba eszmék, melyek azonban elkerülhetetlenül és sorsszerűen
jelen vannak az emberi szellem történelmi fejlődésében, és ez a szellem csak
nagyon lassan, sok évszázadon át juthat el önmaga észbeli és kritikus
felismeréséhez. Ez a szellem mindig a butaságból indul ki, hogy eljusson
az igazsághoz, mindig a szolgaságból, hogy meghódítsa a szabadságot; az
évszázadok általános tudatlansága és butasága, valamint a kiváltságos
osztályok jól felfogott érdekei miatt az általuk szentesített eszmékről még
ma sem lehet nyíltan és érthetően beszélni anélkül, hogy a néptömegek
tetemes részét ne forradalmasítanánk és ne kockáztatnánk, hogy a burzsoá
álszentség gyalázkodásban törjön ki. E teljességgel elvont eszmék mellett -
és egyre szorosabb kapcsolatba kerülve velük - az ifjúság tömérdek olyan
határozott eszmét és képzetet talál a társadalomban, és a társadalom által
gyermekkorára gyakorolt mindenható hatás következtében saját magában, melyek
óriási mértékben a valódi életre, a hétköznapi életre vonatkoznak. Ezek
a természetről, az emberről, az igazságról, az egyén és osztályok jogairól
és kötelességeiről, a társadalmi követelményekről, a családról, a
tulajdonról, az államról és sok egyéb dologról alkotott képzetek az emberek
kölcsönös kapcsolatait szabályozzák. Mindezeket az eszméket, melyeket az
ember már élete kezdetén megvalósulva lát a dolgokban és emberekben, melyek
a neveléssel és az oktatással belevésődnek a szellemébe, mielőtt még
öntudatra ébredne, később az általános tudatot vagy a közös előítéletet
kifejező elméletek szentesítik, magyarázzák és értelmezik, illetve mindazok
a vallási, politikai és gazdasági, társadalmi intézmények, melyeknek maga is
részese. Olyannyira átitatják ezek az embert, hogy függetlenül attól, hogy
személyes érdekében áll-e védeni a társadalmat avagy sem, anyagi, szellemi
és erkölcsi szokásai révén akaratlanul is a társadalom részesévé válik.
Nem azon a fokozatos hatáson kell csodálkozni, amit ezek a társadalom
kollektív tudatát kifejező eszmék gyakorolnak az embertömegre, hanem
ellenkezőleg, azon csodálkozhatunk, hogy ebben a tömegben akadnak olyanok,
akik azon gondolkodnak, azt akarják és van bátorságuk hozzá, hogy leküzdjék
a társadalmat; mert a társadalom roppant nyomással nehezedik az egyénre, és
nem létezik olyan erős jellem, olyan hatalmas értelem, amelyik azt
állíthatná magáról, hogy őt megkíméli a társadalom zsarnoki és
ellenállhatatlan befolyása.
Mi sem bizonyítja jobban az ember társadalmi jellegét, mint ez a befolyás.
Elmondhatjuk, hogy minden társadalom kollektív tudata - ami egyaránt
megvalósul a nagy közintézményekben és a magánélet apró részleteiben, és ami
a társadalom minden elméletének alapját képezi - egyfajta miliőt, egyfajta
szellemi és erkölcsi légkört teremt, ami káros ugyan, egyúttal azonban
nélkülözhetetlen is tagjai létéhez. Uralja, leigázza és általa
meghatározott kapcsolatok révén összekapcsolja egymással őket; minden
tagjának biztonságot és bizonyosságot ad és megteremti létezésük első
feltételét a tömegben: a banalitást, a közhelyet, a szokást.
Az emberek túlnyomó többsége, nemcsak a néptömegek, hanem a kiváltságos
és művelt osztályok soraiban is, sőt itt gyakran még erősebben, mint a
tömegben, nem nyugodt és nem elégedett magával mindaddig, amíg minden
gondolatában és cselekedetében hűségesen és vakon nem követi a hagyományt és
a szokásokat: "Atyáink is ekképpen gondolkodtak és cselekedtek, nekünk is
így kell tehát gondolkodnunk és cselekednünk; miért gondolkodnánk és
cselekednénk másképpen?" Ez a gondolat társadalmi osztályokra való tekintet
nélkül az emberiség 99 százalékának filozófiáját, meggyőződését és
gyakorlatát fejezi ki. És ahogyan már említettem, ez a legnagyobb
kerékkötője a haladásnak és az emberiség gyors felszabadításának.
Mi az oka ennek az ijesztő lassúságnak, ami már-már a pangással határos, és
ami - miként már említettem - az emberiség leghatalmasabb szerencsétlenségét
jelenti? Sokfajta oka van ennek. Kétségkívül az egyik legfontosabb oka a
tömegek tudatlansága. Miután a kormányzatok és a kiváltságos osztályok atyai
gondoskodásának köszönhetően - akik hasznosnak vélték, hogy a tömegeket
minél tovább megtartsák tudatlanságban, kegyességben és hitben, és ez a
három dolog egyet jelent - általánosan és szisztematikusan megfosztották a
tömegeket a tudományos neveléstől, a tömegek nem is tudnak a szellemi
felszabadulás eszközének létezéséről és használatáról: a kritikáról, ami
nélkül nem létezhet erkölcsi és társadalmi forradalom. A tömegeket azonban,
melyeknek érdekében állna fellázadni a meglévő rend ellen, visszafogja
atyáinak a vallása, a kiváltságos osztályoknak ez az óvintézkedése.
A kiváltságos osztályokat pedig, melyeknek ma már semmije sincs, se
kegyessége, se hite, jóllehet ezt állítják, politikai és társadalmi érdeke
tartja vissza, gátolja. Mégis képtelenség volna azt állítani, hogy ez az
egyetlen oka annak, hogy olyan szenvedélyesen ragaszkodnak uralkodó
eszméikhez. Bármilyen lesújtó véleménnyel vagyok is ezen osztályok
jelenlegi szellemi és erkölcsi értékéről, mégsem fogadhatom el, hogy az
érdek volna gondolataik és tetteik egyedüli mozgatórugója.
Kétségkívül minden osztályban és minden pártban van egy többé-kevésbé népes
csoport, amelyhez intelligens, merész és lelkiismeretlen kizsákmányolók
tartoznak, akiket erős embereknek neveznek, és akik - tekintet nélkül
szellemi és erkölcsi előítéletre - céljuk elérése érdekében nem riadnak
vissza semmiféle eszköztől sem. Ám ezek a kitűnő emberek még a legromlottabb
osztályokban is csupán elenyésző kisebbségben vannak; a többség itt is
éppolyan bárgyú, mint a népben. Természetesen aláveti magát saját
érdekeinek, és ezzel létfeltételt teremt magának. Mégsem fogadhatjuk el,
hogy ezzel a reakcióval kizárólag önző érzéseire hallgat. Ha sok ember
közösen cselekszik, még ha egyénenként valójában romlott is, nem olyan
romlott. Minden népes közösségben - s az olyan hagyományos és történelmi
közösségekben, mint az osztályok, még ha odáig jutnak is, hogy minden
érdekkel és joggal szemben állnak és csak bajt okoznak, még inkább - van
valamiféle erkölcs, vallás, hit, ami kétségkívül nagyon csekély mértékben
értelmes, többnyire fölöttébb nevetséges és korlátolt, ami azonban e
közösségek elengedhetetlen erkölcsi feltételét jelenti.
Az idealisták általános és alapvető tévedése, ami mindenesetre igen logikusan
következik rendszerükből, abban van, hogy az erkölcs alapját az elszigetelt
egyénben keresik - ez pedig kizárólag az egyesült egyénekben kereshető és
keresendő. Ennek bizonyítására mindenkorra le kell számolnunk az idealisták
különálló vagy abszolút individuumával.
Ez a magányos és elvont individuum ugyanolyan fikció, mint Istené;
mindkettőt egyszerre teremtette meg a népek hívő képzelőereje vagy
gyermeteg, nem gondolkodó, nem tapasztalaton alapuló és kritika nélküli,
képzelődő értelme, hogy majd a későbbiekben az idealista gondolkodók
teológiai és metafizikai elméletei továbbfejlesszék, magyarázzák és dogmává
emeljék. Mindkét fikció tartalom nélküli absztraktum, összeegyeztethetetlen
a valósággal, és a Semmibe torkollik. Úgy hiszem, hogy bebizonyítottam az
Isten-fikció erkölcstelenségét, a függelékben pedig bizonyítani fogom még a
képtelenségét is. Most pedig annak az abszolút avagy absztrakt embernek
együgyű és erkölcstelen fikcióját kívánom elemezni, amelyet az idealista
iskola moralistái politikai és társadalmi elméleteik alapjául használnak
fel.
Könnyen be tudom bizonyítani, hogy az általuk dicsért és szeretett emberi
individuum teljességgel erkölcstelen lény. Ez az individuum a megtestesült
egoizmus, az antiszociális lény
par excellence. Mivel halhatatlan
lélek adatott neki, önmagában végtelen és tökéletes, és ezért nincs szüksége
senkire, még Istenre sem, nemhogy emberre. Ebből következik, hogy semmi
esetre sem volna képes elviselni egy hasonló vagy magasabb rendű, szintén
halhatatlan és végtelen lény létét, akár az ő szintjén, akár fölötte áll.
Ennek az individuumnak a földkerekség egyetlen emberének, mi több, a világ
egyetlen lényének kellene lennie. Mert az a végtelen, amelyik talál magán
kívül valamit, bármit, immár nem végtelen; két szemben álló végtelen lény
megszünteti egymást.
Miért követték el az amúgy oly agyafúrt, következetes teológusok és
metafizikusok ezt a következetlenséget, és miért fogadják el továbbra is sok
egyenlő mértékben halhatatlan, vagyis végtelen embernek, és ráadásul még egy
halhatatlan és végtelen Istennek is a létét? Az a tökéletes képtelenség
kényszeríti erre őket, hogy tagadják a földön élt és élő emberi individuum
millióinak valódi létét, halandóságát és kölcsönös függőségét. Ezt a tényt a
legjobb akarattal sem hagyhatják figyelmen kívül. Logikusan ebből arra
kellett volna következtetniük, hogy a lelkek nem halhatatlanok, hogy nincs
földi és halandó porhüvelyüktől független létük, és hogy az emberek, mihelyt
korlátozottnak és egymással kölcsönös függőségben állónak látják egymást és
önmagukon kívül különböző tárgyak végtelenségét észlelik, mulandók,
korlátozottak és végesek, miként minden, mi van. Ha azonban elfogadnák ezt,
le kellene mondaniuk idealista elméleteik alapjairól, és a tiszta
materializmus, avagy a vizsgálódó és egzakt tudomány zászlaja alá kellene
vonulniok. Erre szólítja fel őket a század hatalmas hívószava is.
De ők nem hallják ezt a hangot. Megvilágosodott, próféta, doktriner és papi
természetük, a metafizika agyafúrt hazugságaival teletömött, idealista
fantazmagóriák homályához szokott szellemük háborog az egyszerű igazság
szabad következményei és napfénye ellen. Annyira iszonyodnak ettől, hogy
inkább elviselik a halhatatlan lélek fikciójával teremtett ellentmondást,
vagy pedig egy újabb agyrémben, az Isten-fikcióban keresik a megoldást. Az
elmélet szemszögéből nézve Isten valójában nem egyéb, mint az idealisták
végső menedéke és minden értelmetlenség és ellentmondás legfőbb
kifejeződése. A gyermeteg és naiv metafizikát képviselő teológiában Isten az
értelmetlenség alapjaként és első számú okaként jelenik meg, a voltaképpeni
metafizikában, vagyis a kifinomult és racionalizált teológiában viszont
ezzel ellentétben végső instanciaként, végső mentsvárként jelenik meg, abban
az értelemben, hogy minden feloldhatatlannak tűnő ellentétet Istenben és
Istennel - tehát, amennyire csak lehetséges, a tudomány látszatának
köntösébe bújtatott abszurditással - magyaráznak.
Egy személyes isten léte és a lélek halhatatlansága két, egymástól
elválaszthatatlan fikció, ugyanannak a tökéletes értelmetlenségnek két
pólusa, melyek kölcsönösen kikövetelik egymást, és hiába keresi egyik a
másikban magyarázatát, létjogosultságát. Akárcsak az egyes ember
feltételezett végtelensége és sok ember, tehát az egymáson kívül létező,
és egymást szükségszerűen korlátozó sokak létének konkrét ténye között
feszülő ellentétre, úgy a lélek halandóságára és halhatatlanságára,
természetes és feltétlen, kölcsönös függőségére az idealisták csupán
egyetlen válasszal szolgálnak: Istennel; s akinek ez a felelet nem mond
semmit, akit ez nem elégít ki, úgy kell annak. Más választ nem tudnak adni
neki.
A lélek halhatatlanságának fikciója, valamint ennek szükségszerű
következménye, az egyéni erkölcs fikciója minden erkölcs tagadását jelenti.
Ebben a vonatkozásban igazat kell adni a teológusoknak, akik a
metafizikusoknál sokkal következetesebben és sokkal logikusabban tagadják
azt, amit független morálnak szokás nevezni: okosan azt mondják, hogy ha az
ember elismeri a lélek halhatatlanságát és Isten létét, akkor azt is fel
kell ismernie, hogy csak egyetlen egy erkölcs, az isteni, egy
kinyilatkoztatott törvény, a vallásos erkölcs létezik, vagyis a halhatatlan
lélek kapcsolata Istenhez, ami Isten kegyelme által jön létre. Ezen az
irracionális, csodálatos és misztikus kapcsolaton belül az egyedüli szentség
az üdv, s azokon a következményeken kívül, melyek ebből a kapcsolatból
következnek az ember számára, minden egyéb kapcsolat a nullával egyenlő. Az
isteni erkölcs tagad minden emberi erkölcsöt.
Az isteni erkölcs tökéletes megfogalmazását tartalmazza a keresztény alapelv:
"Szeresd Istent jobban, mint magadat, és szeresd felebarátodat, mint
magadat", ami magában foglalja az ember önmagának és felebarátjának
feláldozását Istennek. Az ember önfeláldozása oktalanságnak tekinthető; a
felebarát feláldozása emberi szempontból nézve feltétlenül erkölcstelen. És
miért kell embertelen áldozatot hoznom? Lelkem üdvéért. Ez a kereszténység
utolsó szava tehát azért, hogy tetsszen Istennek és megmentse lelkemet, fel
kell áldoznom felebarátomat. Ez az abszolút egoizmus. Ez az egoizmus, amit
a katolicizmus se nem enyhített, se nem semmisített meg, hanem csupán
álcázott a kényszerű közösséggel és a tekintélyuralmi, hierarchikus és
zsarnok egységgel, a protestantizmusban - ami egyfajta "Meneküljön, aki
tud"-vallás - cinikus leplezetlenséggel jelenik meg.
A metafizikusok azon fáradoznak, hogy megszépítsék ezt az egoizmust, ami
azonban minden idealista tan szilárd és sarkalatos alapelvét képezi azáltal,
hogy a lehető legkevesebb említést tesz az ember Istenhez fűződő
kapcsolatáról. Ez azonban nem szép dolog, nem őszinte, és nem is logikus;
mert ha az ember elismeri Isten létét, kénytelen elismerni az ember Istenhez
fűződő kapcsolatának a szükségszerűségét is: el kell ismernie, hogy az
abszolút és legmagasabb lényhez való kapcsolata mellett minden más kapcsolat
szükségképpen álszenteskedés. Isten vagy nem igazán Isten, vagy pedig
jelenléte elnyel és szétrombol mindent. De menjünk tovább.
A metafizikusok tehát az emberek kölcsönös kapcsolataiban keresik az
erkölcsöt, ugyanakkor azt állítják, hogy az erkölcs abszolút személyes tény,
isteni törvény, ami függetlenül az emberi kapcsolatoktól, minden ember
szívébe be van vésve. Ezen a feloldhatatlan ellentmondáson nyugszik az
idealisták erkölcsének elmélete. Attól kezdve, hogy a társadalomhoz való
kapcsolatomat megelőzően, és ezért függetlenül a társadalom által
személyemre gyakorolt mindennemű befolyástól, az Isten által szívembe vésett
erkölcsi törvényt hordozom magamban, ez az erkölcsi törvény társadalmi
létemtől szükségszerűen idegen és közömbös, ha nem éppen ellenséges vele
szemben: nem vonatkozhat az emberekhez fűződő kapcsolatomra, csak Istenhez
fűződő kapcsolatomat szabályozhatja, amit a teológia logikusan meg is
erősít. Az alapján, ami e törvényből az emberekre vonatkozik, az emberek
tökéletesen idegenek maradnak számomra. Az erkölcsi törvény ugyanis az
emberekhez fűződő kapcsolataimon kívül alakult ki bennem és vésődött bele a
szívembe, s így semmi köze nem lehet hozzájuk.
Erre viszont azt felelhetik, hogy ez a törvény épp azt parancsolja neked,
hogy szeresd felebarátodat, mint magadat, mert hozzád hasonlatos, és úgy
cselekedj vele, ahogyan azt magaddal szemben is elvárod; egyenlőséget,
morális egyenlőséget és igazságosságot parancsol neked vele szemben. Erre én
azt felelem, hogy ha az erkölcsi törvény tartalmazza ezt a parancsot, akkor
ebből arra következtetek, hogy nem kizárólag bennem alakult ki és nem
egyedül az én szívembe vésődött bele; szükségszerűen feltételezi a többi
emberhez, embertársaimhoz fűződő kapcsolataim korábbi meglétét, és ezért nem
megteremti ezeket a kapcsolatokat, hanem már mint természetes úton kialakult
kapcsolatokat, meglévőként talál rájuk, és pusztán szabályozza őket; a
törvény bizonyos értelemben ezeknek a kapcsolatoknak leleplezett
kinyilatkoztatása, magyarázata, terméke. Ebből az következik, hogy az
erkölcsi törvény nem egyéni, hanem sokkal inkább társadalmi tény, a
társadalom teremtménye.
Ha másként lenne, semmi értelme nem volna a szívembe vésett erkölcsi
törvénynek; olyan lényekhez fűződő kapcsolataimat szabályozná, melyekkel
semminemű kapcsolatom sem volna, s melyeknek létét egyáltalán nem is
ismerném.
A metafizikusok a következőt felelik erre. Azt mondják, hogy minden emberi
individuum születésétől fogva magában hordozza az Isten keze által szívébe
vésett törvényt, ám ez a törvény kezdetben rejtve marad, az erő állapotában,
ez az erő pedig nincs kibontakozva és az individuum számára sem nyilvánvaló;
az individuum csak akkor tudja ezt az erőt kibontakoztatni és ébred
tudatára, ha magához hasonlók társadalmában fejlődik maga is, röviden: az
ember csak embertársaihoz fűződő kapcsolatai révén ébred a vele született
törvény tudatára.
Ez az értelmesnek ugyan nem tekinthető, de elfogadható magyarázat újra
visszavezet bennünket a velünk született eszmék, érzések és princípiumok
tanához. Ismerjük ezt a tant; a lényében halhatatlan, a testben
meghatározott, korlátozott, nehézkes és tényleges létében úgyszólván
elkápráztatott és megsemmisített, végtelen emberi lélek felfogja ezeket az
örök és isteni princípiumokat, anélkül hogy előtte bármit is tudott volna a
világról. Mivel halhatatlan, szükségszerűen örök, mind a múltban, mind a
jövőben. Mert ha volt kezdete, végének is kellene lenni, és egyáltalán nem
volna halhatatlan. Mi volt és mit csinált az elmúlt örökkévalóságban? Isten
a tudója; a lélek nem emlékszik rá, semmit sem tud róla. Óriási titok ez,
telis-tele kiáltó ellentmondásokkal, melyek feloldásáért a legnagyobb
ellentmondáshoz, Istenhez kell fordulni. A lélek, anélkül hogy sejtené,
lénye valamely ismeretlen, titokzatos zugában örökkévalóan őriz minden
isteni princípiumot. Halandó testbe zárva, keletkezésének és földi létének
teljesen materiális feltételei által elállatiasítva azonban képtelen immár
felfogni, nincs ereje, hogy emlékezzék rá. Mintha a lélek soha nem is
rendelkezett volna az isteni princípiumokkal. És így jön össze a
társadalomban egy sor olyan emberi lélek, amely lényegében halhatatlan,
valódi létében viszont elállatiasodott, lealacsonyodott és materializálódott.
Eleinte annyira nem ismerik fel egymást ezek a materializálódott lelkek,
hogy felfalják egymást. Az emberevés köztudottan az emberi nem első
tevékenysége. Ezt követik az elkeseredett háborúk, mindenki a másik
leigázására törekszik - a szolgaság hosszú időszaka veszi kezdetét, ami még
ma sem ért véget közel sem. Sem a kannibalizmusban, sem a szolgaságban nincs
nyoma az isteni princípiumoknak. A történelmet alakító népek és emberek
szakadatlan harcában, és e harcok előre belátható eredményeként létrejött
szenvedések közepette a lelkek lassacskán feleszmélnek, kilépnek a
dermedtségből, visszatérnek önmagukhoz, megismerik magukat és egyre jobban
elmélyülnek érdekükben. És ekkor, egymást ösztönözve és sarkallva,
emlékezni kezdenek, eleinte csak sejtik, majd felfogják és megértik a
princípiumokat, melyeket Isten rögzített az örökkévalóságtól fogva.
Az ébredés és emlékezés először nem a legvégtelenebb és leghalhatatlanabb
lelkekben megy végbe, mivel a végtelen nem ismer fokozatokat, a legidiótább
ember lelke is éppolyan halhatatlan és végtelen, mint a legnagyobb
lángelméé; ez az ébredés és emlékezés a legkevésbé materializálódott
lelkekben megy végbe. Ezek pedig a lángelmék, az Isten által
megvilágosodottak, a látnokok, a törvényhozók és próféták. Ha egyszer ezek a
nagy és szent emberek, akiket a szellem világosított meg és lelkesített fel,
ami nélkül nem történik nagy és jó dolog e földön, ha egyszer ezek az
emberek felfedezik magukban ezeket az isteni igazságokat, melyeket
öntudatlanul minden ember a lelkében hordoz, akkor persze a többiek is
sokkal könnyebben eljutnak a felfedezéshez. És így van az, hogy a nagy
igazságok, az örök princípiumok, amelyeket a történelemben először Isten
kinyilatkoztatásaként hirdettek, idővel valóban isteninek bizonyulnak; s
minden ember felleli őket magában, és saját, végtelen lénye vagy saját
halhatatlan lelke alapjaként fogadhatja el vagy kell elfogadnia őket. Ezzel
magyarázható az, hogy egy, kezdetben egyetlen ember által felfedezett
igazság fokozatosan elterjedve követőkre talál. Eleinte kevesen vannak, és
a tömeg meg a hivatalos társadalom általában üldözi őket. Mivel azonban
éppen az üldözés következtében egyre jobban elterjed az igazság, előbb-utóbb
bekerül a köztudatba, s miután sokáig kizárólag egyéni igazság volt,
végezetül társadalmi igazsággá válik; s miután megvalósult jóban és rosszban,
a társadalom köz- és magánintézményeiben egyaránt, törvény lesz belőle.
Ez a metafizikai iskola moralistáinak általános elmélete. Miként említettem,
az első pillantásra elfogadható, és úgy tűnik, hogy kibékíti egymással a
legkülönbözőbb dolgokat: az isteni kinyilatkoztatást az emberi ésszel, az
egyének halhatatlanságát és abszolút függetlenségét halandóságukkal és
végtelen függőségükkel, az individualizmust a szocializmussal. Ennek az
elméletnek és legkézenfekvőbb konzekvenciáinak vizsgálata során könnyedén
felismerjük, hogy ez csak látszólagos kibékülés, ami a racionalizmus és a
szocializmus álarcában ünnepli az isteni abszurditásnak az emberi ész
fölött, s az egyéni önzésnek a társadalmi szolidaritás fölött aratott régi
diadalát. Végső soron az egyének teljes szétválasztását és elszigetelését -
és ezzel minden erkölcs tagadását - célozza meg.
Annak ellenére, hogy igényt tart a racionalizmusra, ez az elmélet az ész
tagadásával, értelmetlenségével, a végesben elveszett végtelen fikciójával,
vagy a lélek feltételezésével, a halandó testben lakozó, a testbe bezárt
lelkekkel kezdődik. Ahhoz, hogy ezt az abszurditást javítgatni és magyarázni
tudja, kénytelen egy másik abszurditásba, a par excellence abszurditásba,
Istenhez menekülni, aki egyfajta halhatatlan, személyes,
megváltoztathatatlan, mulandó világban lakozó és bezárt lélek - e lélek
azonban mindennek ellenére megtartja mindentudását és mindenhatóságát. Ha
indiszkrét kérdést tesz fel az ember, amire természetesen nem tud
válaszolni, mert az ostobaság nem szűnik meg magától, és nem is magyarázható
meg, akkor Istennel, ezzel a rettenetes szóval felel, a titokzatos
abszolútummal, ami az abszolút semmit vagy képtelenséget jelenti, az elmélet
számára viszont mindent megold, mindent megmagyaráz. Ez a dolga, mert mint a
teológia örököse és többé-kevésbé engedelmes húga, ezért nevezi magát
metafizikának.
Itt kell megvizsgálnunk az elmélet erkölcsi konzekvenciáját. Először is
szögezzük le, hogy ez szociális látszata ellenére tisztán és kizárólagosan
egyéni erkölcs; minekutána nem lesz nehéz bebizonyítanunk, hogy uralkodó
jellegénél fogva valójában tagad minden erkölcsöt.
Ebben az elméletben a lénye által végtelen és abszolút tökéletes (és ezért
semmilyen más lényt, sem pedig a saját maga tökéletesítésére más lényhez
fűződő kapcsolatot nem kívánó) embernek a halhatatlan és egyéni lelke
először halandó testbe zárva és megsemmisítve jelenik meg. A
megsemmisítettség eme állapotába - aminek az okai kétségkívül örökre rejtve
maradnak előttünk, mivel az emberi szellem képtelen megmagyarázni, és mert
magyarázata egyedül az abszolút titokban, Istenben van -, a testiség és a
külső világ feltétlen függőségének eme állapotába visszavetve, az embernek
szüksége van a társadalomra, hogy feleszméljen, hogy emlékezzék, hogy
tudatára ébredjen önmagának és az isteni princípiumoknak, melyeket Isten
öröktől fogva az ölébe tett, és melyek valójában a lényét képezik. Íme e
teória szociális jellege és szociálista részei. Ember és ember kapcsolata,
az egyén kapcsolata a többi egyénhez, egyszóval, a szociális élet itt a
fejlődés szükséges eszközeként, hídként, nem pedig célként jelenik meg;
minden individuum abszolút és végső célja önmaga, ami kívül esik minden más
emberi individuumon; a cél az individuum maga, az abszolút individualitás
jelenlétében, Isten színe előtt. Az individuumnak azért van szüksége az
emberre, hogy kikerüljön a földi Semmiből, hogy magára találjon, hogy
megértse halhatatlan lényét; ha azonban rátalált, akkor életét kizárólag
önnön magából meríti, hátat fordít az embereknek, és elmerül a misztikus
abszurditás vizsgálatába, Isten imádásába.
Ha ezután kapcsolatot tart fenn az emberekkel, akkor ezt nem erkölcsi
igényből, tehát nem is szeretetből teszi, mert az ember azt szereti, amire
vagy akire szüksége van. Annak az embernek, aki rátalált végtelen és
halhatatlan lényére, önmagában tökéletes lévén, Istenen kívül nincs szüksége
senkire, aki - úgy tűnik - még végtelenebb végtelenséggel és még
halhatatlanabb halhatatlansággal rendelkezik, mint az ember; ettől fogva, az
isteni mindentudás és mindenhatóság oltalmában, az önmagában nyugvó és
szabad egyénnek nem lehet igénye más emberre. Ha ezek után továbbra is
fenntartja kapcsolatait az emberekkel, akkor ennek kizárólag két oka lehet.
Amíg halandó testbe van zárva, először is ennie kell, védekeznie,
öltözködnie, biztosítani kell magát a külső természettel és az emberek
támadásaival szemben, és mint civilizált embernek szüksége van még egyéb
anyagi javakra, melyek jólétét, kényelmét és luxusát biztosítják, melyek
közül sokat atyáink még nem ismertek, ma viszont nélkülözhetetlennek tűnnek
fel. Elmúlt századokban élt szentek példáját követve élhetett volna
barlangban és táplálkozhatott volna gyökerekkel. De úgy tűnik, hogy ehhez
már nem fűlik a foga a modern szenteknek, akik azt hiszik, hogy anyagi
kényelem nélkül nincs lelki üdvösség.
Szüksége van tehát ezekre a javakra; ezeket viszont csak az emberek közös
munkájával lehet előteremteni: az egyes emberek munkája képtelen volna
ezeknek akár csak egymilliomod részét is megtermelni. Ebből következik, hogy
a halhatatlan lélekkel rendelkező és belső, a társadalomtól független
szabadságban lévő egyén, a modern szent, anyagilag rászorul a társadalomra,
erkölcsi szempontból viszont a legcsekélyebb igénye sincs rá. De milyen
névvel illessük ezeket a kapcsolatokat, melyeket kizárólag anyagi érdekek
hoztak létre, és amelyeket semminemű erkölcsi igény nem szentesít és véd?
Szemlátomást csak egy nevet adhatunk neki: kizsákmányolás. És valóban, a
metafizikai erkölcsben - és köztudottan ennek az erkölcsnek az alapját
képező polgári társadalomban - szükségszerűen mindenkiből a társadalomnak,
azaz mindenkinek a kizsákmányolója lesz. A különböző formák között működő
állam pedig a demokratikus államtól a legabszolútabb monarchiáig és a
legszabadabb választójogon alapuló demokratikus köztársaságig nem egyéb,
mint e kölcsönös kizsákmányolás szabályozója és kezese.
A polgári erkölcsre épülő társadalomban minden egyén helyzetének kényszere
vagy logikája folytán mások kizsákmányolójaként jelenik meg, mivel anyagilag
mindenkire rászorul, erkölcsileg viszont senkire sem. Ezért az, aki menekül
a szociális szolidaritás elől, lelke teljes szabadságára vetett béklyónak
érzi a társadalmat, miközben teste fenntartásához elengedhetetlennek tartja,
és kizárólag a legszükségesebbel járul hozzá - de nem azért, hogy joga,
hanem, hogy hatalma legyen biztosítani ezt a hasznot magának. Egyszóval, a
társadalmat mindenki kizsákmányolónak tekinti. Ha azonban mindenki egyformán
kizsákmányoló, akkor vannak szerencsések és szerencsétlenek is, mert minden
kizsákmányolás kizsákmányoltakat feltételez.
Vannak tehát olyan kizsákmányolók, akiknek hatalmuk van és valóban
kizsákmányolók; és olyanok - a nagy tömegek, a nép -, akik csak akarják a
hatalmat, de valójában nem kizsákmányolók. A nagy tömeg valójában magában
foglalja az örökösen kizsákmányoltakat. A metafizikai avagy burzsoá erkölcs
a társadalmi gazdaságban késhegyig menő, örökös küzdelmet szít az egyének
között, és ebben a küzdelemben legtöbben elpusztulnak, míg a kisebbség
diadalmaskodik és jóléthez jut.
Az önmaga teljes birtokába jutott egyén másik oka arra, hogy ápolja másokhoz
fűződő kapcsolatait: azon óhaja, hogy tessék Istennek, illetve az a
kötelessége, hogy teljesítse Isten második parancsolatát. Az első
parancsolat alapján Istent jobban kell szeretnie az embernek önmagánál, a
második arra szólítja fel, hogy szeresse felebarátját, mint magát, és
Isten-szeretetéből fakadóan jót cselekedjék vele, amit maga is elvár
másoktól.
Figyeljük meg az "Isten-szeretet" kifejezést: ez tökéletesen kifejezi a
metafizikai erkölcs alapján lehetséges kizárólagos emberi szeretetet. Ennek
a szeretetnek épp az a lényege, hogy az emberek nem maguktól, nem saját
igényükből fakadóan szeretnek, hanem azért, hogy elnyerjék a legfőbb úr
tetszését. Egyébként nem is lehet másként, mert mihelyt elismerjük egy isten
létezését és az ember kapcsolatát ehhez az istenhez, minden emberi
kapcsolatot - ahogyan a teológia teszi - alá kell vetni e kapcsolatnak. Az
isteneszme abszorbeál, szétzúz mindent, ami nem isten, és minden emberi és
földi valóságot isteni fikciókkal pótol. Ahogyan már mondtam, a metafizikai
erkölcs alapján a halhatatlan lelke és az Isten előtt és Istenben létező
személyes szabadsága tudatára ébredt ember nem szeretheti embertársait, mert
morális szempontból nincs szüksége rájuk, és - hadd fűzzem hozzá - csak azt
szereti, amire szüksége van.
Ha hihetünk a teológusoknak és a metafizikusoknak, akkor az ember Istenhez
fűződő kapcsolatának első feltétele máris teljesült, ők ugyanis azt
állítják, hogy az ember nem nélkülözheti Istent. Az ember tehát azért
szeretheti, azért kell szeretnie Istent, mert fölöttébb szüksége van rá. Ami
a második feltételt illeti, tehát azt, hogy az ember semmit sem szerethet,
aminek nincs szüksége szeretetre, az az ember Istenhez fűződő kapcsolataiban
egyáltalán nem valósul meg. Bűn volna azt állítani, hogy Isten igényli az
ember szeretetét. Mert ha valamire szükségünk van, az azt jelenti, hogy
olyasvalamit nélkülözünk, ami a földi lét teljességének része, vagyis
ezáltal beismerjük gyengeségünket, szegénységi bizonyítványt állítunk ki
magunkról. Az önmagában abszolút tökéletes Istennek nincs szüksége senkire
és semmire. Mivel nem igényli az emberek szeretetét, nem is szeretheti őket;
és amit Isten emberszeretetének neveznek, nem egyéb, mint tökéletes
felőrlés, hasonló ahhoz, persze sokkal szörnyebb annál, amit manapság a
hatalmas német császár művel alattvalóival. Az emberek istenszeretete
nagyon hasonlít a németeknek ez iránt a mára oly hatalmassá lett monarchia
iránt táplált szeretetéhez, akinél nagyobb hatalom Istenen kívül nem
ismeretes.
A kölcsönös és egyenlő igényt kifejező igaz, valódi szeretet csak egyenlők
között létezhet. A hatalmasabb szeretete az alacsonyabb rendű iránt
szétzúzás, szorongatás, megvetés, mások lealacsonyítása fölött diadalmaskodó
egoizmus és gőg. Az alacsonyabb rendű szeretete a hatalmasabb iránt a szolga
alázata, rémülete és az a várakozása, hogy urától boldogság vagy
szerencsétlenség száll-e rá.
Ez a jellege Isten úgynevezett ember iránti szeretetének és az ember
istenszeretetének. Egyik részről despotizmus, másik részről szolgaság. Mit
jelentenek tehát ezek a szavak: szeresd az embereket, és cselekedj velük jót
Isten iránti szeretetből? Azt jelentik, hogy bánj velük Isten kívánsága
szerint; és hogyan kívánja Isten? Mintha rabszolgák volnának. Istent
természete kényszeríti arra, hogy így kezelje az embereket. Mivel ő az
abszolút úr, kénytelen az embereket abszolút szolgának tekinteni, és ha
annak tekinti őket, akkor csak szolgaként bánhat velük. Az embereket csak
úgy tudná felszabadítani, ha leköszönne, megsemmisítené magát s eltűnne. De
ezzel túl sokat várnánk el mindenhatóságától. Ahogyan az evangéliumban
olvashatjuk, az ember iránt táplált különös szeretetért, hogy örök
igazságosságával kibékítse őket, feláldozhatja egyetlen fiát; de leköszönni,
magát az emberek iránt érzett szeretetből megsemmisíteni sohasem fogja,
hacsak tudományos kritikával nem kényszerítik rá. Ameddig az ember hiszékeny
képzelőereje biztosítja létezését, abszolút uralkodó, szolgák ura lesz.
Világos hát: úgy bánni az emberrel, ahogyan Isten bánik vele, szolgákkal
való bánásmódot jelent. Nekem, akit Isten halhatatlannak és tökéletes
egyénnek teremtett, s aki épp azért érzem szabadnak magam, mert Isten
szolgája vagyok, nem azért van szükségem más emberre, hogy lelki
boldogságra, s a legtökéletesebb szellemi és erkölcsi léthez jussak, hanem
csupán azért tartom fenn kapcsolatomat az emberekkel, hogy Isten
tetszésére cselekedjem, és csak Isten iránti szeretetből szeretem őket; úgy
cselekszem velük, mint Isten, és azt akarom, hogy Isten szolgái legyenek,
akárcsak jómagam. S ha a legfőbb úrnak úgy tetszik, hogy engem választ ki
szent akaratának földi érvényre juttatásához, akkor tudni fogom, hogyan
kényszerítsem akaratát a földre. Ez az igaz értelme annak, amit az
istenimádók őszintén és komolyan emberszeretetnek neveznek. Nem annyira a
szeretők odaadásáról van szó, mint inkább azoknak a kikényszerített
áldozatáról, akik tárgyai, azaz sokkal inkább maguk is áldozatai ennek a
szeretetnek. Nem felszabadításukról, hanem Isten legfőbb dicséretére
kikényszerített leigázásáról van szó. És ily módon alakul át az isteni
autoritás emberivé, ily módon hozza létre az egyház az államot.
E szerint az elmélet szerint minden embernek ily módon kellene szolgálnia
Istent. Köztudottan minden ember elhivatott ugyan, de csak kevesek
kiválasztottak. Ha minden ember egyformán képes volna erre, vagyis ha
mindenki egyenlő mértékben elérte volna a szellemi és erkölcsi tökéletességet
és szabadságot Istenben, akkor ez a szolgálat felesleges volna. Ha mégis
szükséges, akkor azért, mert az emberi egyének roppant tömege nem érkezett el
ehhez a ponthoz; ami azt mutatja, hogy ezt a még tudatlan és istentelen
tömeget Isten akarata szerint kell szeretni és kezelni, vagyis a szentek egy
olyan kisebbségének kell kormányoznia és leigáznia, amelyet Isten így vagy
úgy, de maga választ ki és állít arra a helyre, ahol e kötelességét végeznie
kell.
[1]
A néptömegek uralmának szent frázisa, mely uralom kétségkívül a néptömegek
üdvét - ha nem is testi, de lelki üdvét - szolgálja, a teokratikus és
arisztokratikus államokban a szentek és a nemesek számára, a doktriner,
liberális, sőt még a republikánus és az általános szavazati jogra épülő
államokban a műveltek és gazdagok számára egy és ugyanaz: "Mindent a népért,
semmit a nép által." Ez azt jelenti, hogy a szentek, a nemesek vagy a -
tudományosan kiművelt intelligencia, avagy a gazdaság szempontjából nézve -
kiváltságosok sokkal közelebb állnak egyfelől az eszményhez avagy Istenhez,
másfelől az észhez, az igazsághoz és az igazi szabadsághoz, mint a
néptömegek, és azzal a szent és nemes feladattal vannak megbízva, hogy a
néptömegeket elvezessék az eszményekhez, az észhez, igazsághoz és
szabadsághoz. Érdekeik feláldozásával és saját ügyeik elhanyagolásával
fivérük, a nép boldogságát kell szolgálniuk. A kormányzás nem élvezet,
fáradságos kötelesség: nem önnön becsvágyának, hiúságának, s nem egyéni
bírvágyának kielégítését kutatja, hogyan áldozhatná fel magát embertársai
boldogságáért. Nyilván ezért jelentkeznek oly csekély számban közhivatalok
betöltésére, ezért vállalják csak ódzkodva a hatalmat királyok és miniszterek,
magas és alacsony beosztású hivatalnokok.
Ez tehát a metafizikusok elmélete szerint működő társadalomban az egyének
között meglévő két különböző, sőt ellentétes kapcsolatfajta. Az első a
kizsákmányolás, a második a kormányzás. Ha igaz, hogy kormányozni annyit
jelent, hogy feláldozzuk magunkat azok javáért, akiket kormányzunk, akkor
ez a második kapcsolat valóban szöges ellentmondásban van az elsővel, a
kizsákmányolással. De figyeljünk csak. Az idealista elmélet alapján, akár
teológiai, akár metafizikai az, a "tömegek java" nem jelenthet sem földi
jólétet, sem e világi boldogságot; mit számít néhány évtized az
örökkévalósághoz képest. A tömegeket nem szabad tehát a földi anyagi erőket
adó durva boldogság szempontja szerint kormányozni, csakis örök üdvösségük
lebeghet az uralkodók szeme előtt. Az anyagi nélkülözés és szenvedés
felfogható nevelésbeli hiányosságnak is, hiszen bebizonyosodott, hogy a
mértéken felüli testi élvezetek megölik a halhatatlan lelket. Ekkor azonban
megszűnik az ellentmondás: kizsákmányolás és kormányzás egy és ugyanaz,
kiegészítik egymást, mint eszköz és cél.
Kizsákmányolás és kormányzás; az előbbi szolgáltatja az eszközt a
kormányzáshoz és képezi minden kormányzat céljának az alapját, ami
garantálja és törvényekkel védi a kizsákmányolást; a kizsákmányolás és a
kormányzás elválaszthatatlan sarkpontjai mindannak, amit politikának hívnak.
A történelem kezdete óta az államoknak, a teokratikus, arisztokratikus,
monarchikus és még a demokratikus államoknak is az igazi életét jelentették.
Korábban, egészen a 18. század végén lezajlott nagy forradalomig,
kizsákmányolás és kormányzás szoros kapcsolatát vallási, tisztességbeli és
lovagiassági fikciókkal álcázták. Mióta azonban a burzsoázia keze brutálisan
széttépte a fátylat, mióta forradalmi lehelete elsöpörte ezeket a
képzelgéseket, melyekkel az egyház és az állam, a teokrácia, a monarchia és
az arisztokrácia oly sokáig űzhette történelmi gyalázatosságait; mióta a
burzsoázia, belefáradván az üllő szerepébe, kalapáccsá változott, röviden:
mióta megalapította a modern államot, azóta ez az áldatlan kötelék mindenki
előtt lelepleződött és vitathatatlan valósággá vált. A kizsákmányolás a
burzsoá rezsim látható teste, a kormányzat pedig a lelke. És miként az imént
láttuk, ebben az oly szoros kapcsolatban mind az egyik, mind a másik elvi és
gyakorlati szempontból egyaránt a metafizikai idealizmus szükségszerű és hű
kifejeződése, elkerülhetetlen következménye annak a polgári doktrínának,
amely az egyének szabadságát és erkölcsét a társadalmi szolidaritáson kívül
keresi. Ez a doktrína egy csekély számú szerencsés ember és kiválasztott
kizsákmányoló kormányzására, a nagy többség leigázására irányul, és mindenki
számára mindennemű erkölcsösség és szabadság tagadását jelenti.
Miután megmutattam, hogyan válik az idealizmus, Isten, a lélek
halhatatlansága az egyének vele született szabadsága és a társadalomtól
független erkölcs esztelen eszményeiből kiindulva, szükségszerűen a
szolgaság és az erkölcstelenség felszentelőjévé, most azt is meg kell
mutatnom, hogyan irányul éppolyan szükségszerűen az igaz tudomány, a
materializmus és a szocializmus - ez utóbbi kifejezés pusztán az első
világos és tökéletes változata -, éppen azáltal az egyének legnagyobb
szabadságának és az emberi erkölcsösségnek megvalósítására, hogy az az
anyagi természet és az emberek természetes és eredeti szolgaságát veszi
alapul; és hogy ezért az emberek felszabadítását nem a társadalmon kívül,
hanem annak kebelén, nem az emberek ellenére, hanem általuk keresi.
(1871)
(Fordította: Horváth Géza. A fordítás alapja: Mihail Bakunyin: Der Gott und
Der Staat. In: Michail Bakunin Philosophie der Tat. Köln, Jakob Hegner, 1968. 245-294. o.)