Mindez azonban elsősorban a fejlett tőkés országokat jellemzi. Az új
társadalmi mozgalmak kérdései másképp jelentkeznek a
közép- és
kelet-európai új demokráciákban. E társadalmak egyrészt nem
"hiány utáni" társadalmak: mivel a tömeges jólét időszaka még nem köszöntött
be, a gazdasági növekedés e társadalmak fő célja. Másrészt a kelet-európai
fiatal demokráciák stabilitása és kidolgozottsága egyelőre nem áll a nyugati
demokráciák olajozott működésének szintjén. Jalta Európának nemcsak
politikai, hanem szellemi megosztottságához is vezetett: a szovjet
megszállás a gazdasági pusztítással együtt konzerválta a térség szellemi
alulfejlettségét is. A posztindusztrializmus, a posztmaterializmus és a
posztmodernizmus címszavaival leírható nyugati "posztkorszakkal" a szemben a
posztkommunizmus korszaka itt a jól működő indusztrializmus vágyát, a
materializmus felvirágzását és a modernség ideológiáját hozta.
Kelet-Európában a posztmodern filozófia relativizáló szemlélete teljesen, s
az azt megelőző "nyelvészeti fordulat" irodalma is nagyrészt hiányzik. A
pozitivizmus uralma a társadalom- és természettudományokban kevés kivétellel
megkérdőjelezetlen. Lényegében nincs feminista mozgalom, mert a női
emancipáció kérdése a szegénység miatt másként vetődik fel. Keleten a
kommunista rendszerek gazdasági kényszerrel irányították a nőket a
munkaerőpiacra: egy családnak általában szüksége van két keresőre. A női
emancipáció vágya ezért az otthonmaradás, a házimunka vágyott
lehetőségeként, az egykeresős családfenntartás álmaként jelenik meg - míg
Nyugaton a munkáért való lázadással kezdődött. A nőket a házimunkába
visszaszorító tömeges női munkanélküliség hatása és az abortusz tilalmának
visszaállítására tett kísérletek azonban új helyzetet teremthetnek és alapot
adhatnak az emancipáció követelésének és a feminizmus megjelenésének.
[125]
Emellett szól az is, hogy a mai feminizmus hangsúlyozottan kulturális, a női
csoportok identitástudatának megteremtésén munkálkodó mozgalom, s a
kulturális szférában való megjelenése ezért csak közvetetten kapcsolódik a
gazdaság állapotához.
A politika szférájában Kelet-Európában jelenleg a fiatal posztkommunista
demokráciák intézményi infrastruktúrájának, a pluralizmus és korporatizmus
jól működő finomszerkezeteinek kialakítása köti le az építő politikai
erőket. Ezért - bár a térség ökológiai rendszere romlottabb, mint
Nyugat-Európáé - a zöld-mozgalmak elsősorban egyes környezetromboló
létesítmények ügyei köré szerveződtek. Egyelőre nem hordozzák egy átfogó
technológia- és társadalomkritika igényét és egy új, bázisdemokratikus
társadalmi modell ígéretét. Amíg a föderalizmus Nyugaton föderalista
államok belügyeiben és az Európai Közösség kialakításában egyaránt technikai
(adminisztratív, jogi, pénzügytechnikai) kérdés, addig Kelet-Európában
egyelőre az egymásra vicsorgó nacionalizmusok megszelídítésére vonatkozó
szerény javaslat. A municipalizmus a populizmus és a nacionalizmus
veszélyével járhat, s alighanem a "demokratikus totalitarianizmus" veszélyét
hordozza.
[126]
Kelet-Európában ma az új politikai és gazdasági szerkezetek - stabil, jól
működő demokratikus parlamenti pluralizmus és gazdasági növekedés -
autoritásának felépítése van napirenden. Ezek visszásságait kritizálni,
ellenük lázadni és egy finomabb, élhetőbb és igazságosabb politikai,
gazdasági és mindennapi rendszert követelni lényegében csak megszületésük
után lehet. Mindez azonban nem a nyugati modell pontos követelésének
jóslatát jelenti. Nincsen ugyanis közvetlen ok-okozati viszony a
gazdasági-társadalmi változások és az új társadalmi mozgalmak megjelenése
között. Az összefüggés jóval közvetettebb ennél. Az új mozgalmak
hangsúlyozottan kulturális jellegűek, új identitástudat megteremtésén
munkálkodnak. Ezért a kulturális intézményrendszer befolyásolására való
képességük, a politikai tér űrjeinek betöltésére tett kísérleteik és a
társadalmi nyilvánosságban - a médiában - való megjelenésük a hagyományos
mozgalmakénál fontosabb tényező szerveződésük és hatásuk szempontjából.
Tény, hogy Kelet-Európában egyelőre szűk az új társadalmi mozgalmakat
hordozni képes posztindusztriális alkalmazotti-középosztályi réteg. Egyelőre
ugyancsak viszonylag szűk a posztmaterialista értékeket követni képes
csoportok - például fiatalok - rétege is. Az új társadalmi mozgalmak értékei
ezért - az eddigi kísérletek tapasztalatai szerint - viszonylag kis
értelmiségi csoportokban, "fölülről" terjednek el. Kelet-Európa valószínűleg
e tekintetben is folytatja a reformértelmiségieknek nagy - lényegében
helyettesítő - szerepet adó tradícióját.
A mai kelet-európai demokráciák semmiképpen sem a posztmodern kapitalizmus
rendszerei. Az új társadalmi mozgalmak lehetőségeinek szempontjából ez
egyfelől hátrány, mert a régió gazdasági alulfejlettsége következtében itt
ma nem a posztindusztriális fordulat, hanem az eredeti tőkefelhalmozás és a
gyarmatosítás elszenvedésének párhuzamosan haladó folyamata zajlik. Másfelől
azonban előny is lehet: működik még a széles társadalmi diskurzus, a
közügyeket nagy publicitással megvitató társadalmi nyilvánosság; a
tömegkultúra csak fokozatosan erodálja a nyilvánosságot és teszi
fogyasztóivá a politikai kultúrát.
Az anarchizmus öröksége ma Kelet-Európában sem az elvont államellenesség,
hanem az új, demokratikus államhatalommal szembeni egészséges kétkedés és a
korrupcióval szembeni morális egyensúly lehet. A hatalom akarva-akaratlanul
korrumpál, mert professzionalizálódik és bürokratizálódik - fogalmazta meg
"az oligarchia vastörvényében" az anarcho-szindikalista
Robert Michels.
Michels a túlcentralizált, parlamenti frakcióra összpontosító német
szociáldemokrata párt anarchoszindikalista kritikája közben formálta meg a
politikai szociológia máig alapvető tételét. Ez a tétel akkor is érvényes
marad, ha a stabilitás követelménye Kelet-Európában ma az elitpolitika, a
parlamenti és értelmiségi politizálás előnyeit hangsúlyozza. A társadalom az
állam ellen
[127]
gondolatának mai megjelenési formái az oligarchiákkal szemben
alulról felfelé építkező új társadalmi mozgalmak, az állampolgári
kezdeményezések szervezése, a polgári engedetlenség, a rotáció elve és
gyakorlata. Ezek a törekvések hatástalanok maradnak, ha mereven
államellenes, s nem az elitpolitikát
ellensúlyozó szerepet töltenek
be, mert a professzionalista elitek kialakulása ugyan kritizálható, de
kikerülhetetlen folyamatnak tűnik.
Ha Közép- és Kelet-Európa történetének következő időszakában folytatódik a
plurális demokrácia meggyökeresedése és megvalósul a gazdasági növekedés és
az ezzel járó társadalom- és értékszerkezeti változások lehetősége, akkor a
mai mozgalmi csírákból életerős új társadalmi mozgalmak sarjadhatnak, és
egyre gyakrabban lesz érezhető az általuk képviselt anarchista szellemiség
hatása. Hogyan foglalható össze ennek mai üzenete?
Az anarchisztikus lázadás ellenfele a posztmodern filozófia számára a merev,
hierarchikus gondolkodási szerkezetek, az érdekeket leplező,
értékhangsúlyokkal terhes kétpólusú ellentétek ideologikus világa. A
feminizmus számára a tekintélyelvű, férfi dominálta, patriarchális
gondolkodási és társadalmi hierarchiák. A zöld-mozgalom számára a gazdaság
istenítése, a veszélyes technológiák felelőtlen használata, a szűk látókörű
tudomány kizárólagosságra törekvése, a politikai uralom és az állami
erőszak. A föderalizmus számára a centralizáló, despotikus, szűkítő jellegű
politikai szervezetek. Az említett mozgalmak
közös kritikai nevezője a
hierarchiaellenesség, az alárendelő, elnyomó társadalmi és gondolkodási
szerkezetekkel szembeni tekintélyellenes, delegitimáló, kritikai, felforgató
alapállás.
Az anarchisztikus szellemiség mai képviselete ugyanakkor egy építő, pozitív
víziót, egy új társadalmi- és gondolkodási szerkezet létrehozásának igényét
is magában foglalja. A
közös nevező itt az autonómia tisztelete, az alulról
építkezés, az egyenlőségre, kiegyensúlyozottságra, decentralizációra
törekvés, a föderatív jelleg, a mellérendelés elvének követése a
mindennapokban és a politika világában egyaránt.
Az állam elleni frontális támadás igénye és az állam eltüntetésének
anarchista vágya mindmáig irreálisnak bizonyult. Bár az állam "eredendő
rosszaságának" állítása ma is megszívlelendő figyelmeztetés marad, a lehető
legszigorúbban ellenőrzött és a lehető legkisebb térre visszaszorított állam
elfogadása mégis a legkisebb rossz választásnak tűnik.
Az anarchizmus klasszikus gondolkodóitól nem áll távol az anarchizmus
fogalmának tágabb értelmezése, az anarchisztikus értékideál képviselete.
Ahogyan
Rudolf Rocker mondja tanulmányunk elején idézett írásában: "az
anarchizmus nem rögzített és zárt társadalmi rendszer, hanem inkább az
emberiség történelmének egyfajta irányzata".
Malatesta
megfogalmazásában: "Nem arról van tehát szó, hogy ma, holnap vagy ezer év
múlva elérjük az anarchiát, hanem arról, hogy ma, holnap és folyton az
anarchia felé vezető úton haladjunk."
[128]
Kik akkor az anarchisták? S mi különbözteti meg őket a többi embertől?
Sebastian Faure így válaszol
Anarchista Enciklopédiájában:
"Nincs, és nem is lehetséges libertariánus Hitvallás vagy Katekizmus.
Ami azonban létezik és anarchista doktrínának nevezhető, az olyan általános
alapelvek, alapvető koncepciók és gyakorlati alkalmazásaik összessége,
amelyekről egyetértés született; egyetértés mindazok között, akiknek
gondolkodása ellenséges az autoritással szemben, és akik - közösen vagy
elszigetelten - küzdenek minden fegyelmezés és korlátozás ellen, legyen az
akár politikai, akár gazdasági, intellektuális vagy morális jellegű.
Bár sokféle anarchistatípus lehetséges - és létezik is -, mindannyiuknak van
egy tulajdonsága, amely megkülönbözteti őket az emberiség másik részétől. Az
egyesítő pont
az autoritás elvének tagadása a társadalmi szervezetekben -
azoknak a korlátozásoknak a gyűlölete, melyek az autoritás alapján álló
intézményektől erednek.
Ilyformán mindenki, aki tagadja az autoritást és küzd ellene, anarchista."
[129]
Kötetünkbe elsősorban az anarchizmus klasszikusainak írásait válogattuk. Az
anarchizmus mai képviselőinek bemutatása már egy másik könyv feladata lehet.
1990. szeptember