A következőkben nem az anarchizmus eszméinek történetéről kell essék
szó, hanem magának a szónak a történetéről. Ezzel, amennyire én tudom, még
nem sokat foglalkoztak; annak mindenesetre tudatában vagyok, mennyire nem
teljes az általam nyújtott adalék. Abban a reményben írom, hogy másokat -
akik vagy a fogalomtörténeti kutatás módszereit tekintve vagy az anarchista
irodalom ismeretében nálam előrébb járnak - talán további megnyilatkozásokra
ösztönöz.
Ahogyan nyelvünkben léteznek az "uralkodni" és "kormányozni" szavak, úgy a
megfelelő görög igék alapján kialakultak olyan kifejezések, mint autokrácia,
arisztokrácia és demokrácia, illetve monarchia, oligarchia és poliarchia.
Mivel ezen, mind az egyház, mind az állam esetében összességként
hierarchiának nevezett hatalmi formák mindegyikében számolni kellett a
háború, belső forrongás vagy az önmagukat jogos uralkodónak tartó felek
viszálykodásai következményével, a felbomlás, a zűrzavar és a teljes
bizonytalanság átmeneti állapotaival, szükséges volt, hogy a háborgás ilyen
epizódjaira egy elnevezést találjanak: így született az anarchia szó. A
kifejezés tehát nem valamiféle elméletből ered, hanem a dolgok olyan
állásából, amelyet nem szándékosan idéztek elő: mindenki valamilyen uralmat
akart, de mert nem mindenki ugyanazt akarta, mert egy ideig egyik irányzat
sem szerezte meg a győzelmet és tudott erős kézzel rendet teremteni, és mert
egyenesen úgy nézett ki, mintha mindenki valami mást akarna és minden
széthúzna és széthullással fenyegetne, a hatalom hiánya következtében
előállt a zavar egy állapota, amit anarchiának neveztek. Az embereknek
azonban hamarosan észre kellett venniük, hogy minden ilyen átmeneti
állapotban akadt köztük egy réteg, amely hasznot húzott a zűrzavarból,
igyekezett meghosszabbítani azt, örömét lelte benne, sőt, a nyugalom
visszatérése után ismét elő kívánta idézni. Így keletkezett tehát az
anarchista szó, mint az izgató és rendbontó személy, a törvényesség és
fegyelem ellenzőjének megnevezése. Hogy ez mikor történt, nem tudom, mint
ahogy azt sem, hol és mikor mutatható ki először a szó; nem kétlem azonban,
hogy igen régen; mert ugyan hol létezhetett volna egy nemkívánatos, és
különösképpen a kiváltságot élvező kaszt számára nemkívánatos állapot
anélkül, hogy okozóit és előidézőit kutatták, illetve a szidalom egy
szavával illették volna.
Kropotkin A francia forradalom című könyvében most jó és alapos
összeállításban olvasható, hogy a francia forradalom girondistái - és
különösen
Brissot - röplapjaikon, sőt éneklésre szánt dalaikban miként
nevezték "anarchistáknak" a hegypárt radikális szárnyát, az enragé-kat, akik
a forradalmat főként szociális, nyugodtan mondhatjuk, szocialista irányban
akarták továbbvinni. Ezeket a forradalmárokat tehát, akik kétségkívül a
későbbi korok és a jelen számos szocialista irányzatának elődei, ellenfeleik,
a mai alkotmánypártiak és liberálisok elődei gyalázkodó hangnemben
"anarchistáknak" nevezték. Érdekes volna annak utánajárni, vajon akár az
egyik, akár a másik fél elfogadta-e ezt a szitokszót. Erről nem tudok
semmit; annyi mindenesetre bizonyos, hogy semmit nem derítettek ki az
úgynevezett "anarchisták" és a kor azon férfiúi közötti kapcsolatról,
akiket előfutárainknak kell tekintenünk, akik azonban, mint pl.
William
Godwin, a szót nem használják. Ezekről az előfutárokról itt nem tudok semmit
mondani; semmit nem tudok arról, hogy bármelyikük, akárcsak szándékos
paradoxonként is, alkalmazta volna a rosszhírű "anarchia" vagy "anarchista"
szót elméleteire és az akaratról szóló tanításaira. De a név nem merült
feledésbe; 1843-ban
Edgar Bauer például egészen magabiztosan beszél "1793
anarchistái"-ról, a jakobinus klubbal folytatott küzdelmük módját pedig
elveti mint "pusztán politikai forradalmat", mint "államon belüli anarchiát".
És ebben igaza van. Mert mint forradalmárok gyakran építettek ugyan a nép
vagy a közösség közvetlen és helyi akciójára, de ebből nem alakult ki náluk
anticentralista elmélet; épp ellenkezőleg, a jakobinusokkal együtt
gyakran szálltak síkra az egy és oszthatatlan köztársaságért, szemben a
girondisták állítólagosan föderalista törekvéseivel.
Utalni kell mindazonáltal a történelem egy furcsa tréfájára. A
forradalmár-szocialista ellenfeleit anarchistáknak nevező
Brissot korábban
egyszer kijelentette: "A tulajdon nem más, mint lopás."
Proudhon pedig,
akinél ez a mondat újra előfordul, ugyanaz volt, aki az anarchia szónak
később megbecsülést szerzett, és azt egy elmélet és egy irányzat
elnevezéseként alkalmazta.
Tudomásom szerint valóban Proudhon volt az első, aki hirdette az anarchiát.
Ahhoz azonban, hogy elmondjam, milyen értelemben választotta ő ezt a
kifejezést, illetve hogy az átmeneteket felkutassam, egy keveset még az
előfutárokról kell beszélnem.
Proudhon és egyáltalán a szocializmus és az anarchizmus tulajdonképpeni
szellemi szülőatyja az a férfiú, akinek a szellemiség minden képviselője
közül a legnagyobb hatalma volt a francia forradalom felett:
Jean Jacques
Rousseau. Ha összehasonlítjuk őt a
természet- vagy észjog
korábbi hirdetőivel -
Montesquieu-vel,
Locke-kal, Grotiusszal vagy akár a
népjognak a fejedelmi hatalom ellen küzdő előharcosaival -, látható, hogy
tulajdonképpen semmi újat nem hoz lendületességén és természetes erején
kívül, amely a tudálékos természetjogból a forradalmi népjogot hozta létre.
Rousseau tehát, és vele együtt a természetjog minden hirdetője az állam
keletkezésére kérdez rá: elsősorban nem az államnak az állam nélküli
természetes állapotból való kialakulására - mint ahogy ezt oly gyakran
félreértelmezték -, hanem az államnak az ember természetéből adódó folytonos
szociálpszichológiai keletkezésére, az emberek akarata szerinti céljára és a
jogára. Az állam, mihelyst a kérdést így teszik fel, többé nem magától
értetődő és érinthetetlen, hanem olyan valami, ami a közös akarat, a szabad
szerződés szerint jött létre. A szerződésnek megvan azonban az a
sajátossága, hogy minden, ami rajta alapul, nem egyszer és mindenkorra
keletkezett, hanem hallgatólagosan továbbélő jóváhagyás útján,
folyamatosan
keletkezésben van; hiszen egy szerződés bármikor,
egyoldalú visszalépéssel is felbontható. Az állam ezáltal tehát
problematikussá válik; és akiket átfog, akik vele kapcsolatban állást
foglalnak, azok nem elszigetelt egyének: a szerződést megkötő társadalom
vagy nép már mint összesség, mint államot nem alkotó összetartozó organizmus
áll vele szemben. Az államjog teoretikusai és a nemzetökonómusok, illetve a
tőlük kiinduló Rousseau tehát lefektetik az állam azon ellenkoncepciójának
alapját, amely egyszerre foglal magába közösséget és szabadságot,
szocializmust és anarchizmust: a társadalom alapját. Proudhon közvetlenül
ehhez fog kapcsolódni.
A természetjog, melynek a maga idejében legerőteljesebb megtestesítője
Rousseau volt, tehát nemcsak a népnek a forradalomhoz való jogát rejti
magában, hanem,
Rousseau ellenére, az anarchista szocializmus csíráját is.
Hamarosan mindkét következtetést levonták:
Fichte különös erővel teszi meg
ezt, amikor
Adalék a közvéleménynek a francia forradalomról alkotott
ítéletei helyrehozásához című, 1793-ban írt művében egyforma energiával
védelmezi a társadalmi szerződés felmondásának jogát, és képviseli azt a
nézetet, mely szerint az állam feladata abban áll, hogy feleslegessé tegye
önmagát. A társadalom eszméje nála már teljesen elválik az államtól;
hangnemében és gondolatmeneteiben mindenhol erős ellenszenvet mutat az
állammal mint olyannal szemben; hirdeti "a jogot: nem ismerni el más
törvényt azon kívül, melyet az ember maga alkotott". És ugyanazon a helyen
(101. és 102. oldal) határozottan kijelenti, hogy az emberiség egyre inkább
közeledik az államnélküliség ezen célja felé, és hogy a francia
forradalomban az emberiség "a szemünk láttára" kezdte meg az "áttörést"
ebben az irányban. Későbbi írásaiban aztán Fichte hasonló nézeteket
képvisel.
És a természetjog Rousseau és a francia forradalom hatására bekövetkező
továbbnövekedésének ezen környezetében találok rá az anarchia szó egy
további alakulására anélkül, hogy a közelebbi összefüggéseknek pillanatnyilag
figyelmet szentelhetnék.
Ersch és
Gruber 1819-ben kiadott
Általános Enciklopédiájának harmadik
részében, a
Rotteck által írt "anarchia" szócikkben található a következő
hely: "Több régi író (akik közül néhányan ugyan nem használják az anarchia
szót, jóllehet a
fogalmat egyöntetűen jelölik), az újabbak között
pedig főként
Martini és maga
Schlözer tekintette az anarchiát a polgári és a
nem polgári közötti állapotnak. Számukra az anarchia olyan emberek egy
társadalmi viszonya, akik maguk között a polgári egyesülésről szóló
szerződést már igen, az alávetés szerződését azonban még nem kötötték meg;
eszerint tehát közöttük még a teljes szabadság és egyenlőség, az igazi
társadalmi erő helyett pedig pusztán az egybehangzó elhatározások ereje
érvényesülne. Csak egy igazi társadalmi szerződés fogalmában rejlik
egyidejűleg a természetes társadalmi hatalomnak való alávetettség is. A
gyakorlatban nem, csak az absztrakcióban választhatók el egymástól az
egyesülésről és az alávetésről szóló szerződések; és ebből kiviláglik az,
hogy a
hatalom nélküli társadalmat megnevező anarchia nem más, mint
önellentmondás avagy képtelenség."
Rotteck közléseiből - csakúgy mint a belevitt kritikából - tehát kitűnik,
hogy Martini, Schlözer és az államjog korábbi tanítói anarchia alatt egy
közhatalom nélküli társadalmi állapotot értettek, amelyben ezzel együtt rend
van, nyugalom és biztonság. Utána fogok nézni az államjog e tanítóinak,
akiknek tankönyvei a meglehetősen távoli múlthoz tartoznak (Martini, 1783;
Schlözer, 1793), és remélem, hogy alkalomadtán többet is elmondhatok róluk.
Annak ellenére, hogy Rotteck eleinte képtelenségnek nevezi az anarchiát
avagy a hatalom nélküli társadalmat, a későbbiekben valamelyest leszűkíti
ezt a kritikát. Elismeri, hogy "egészen kisszámú, nagyon egyszerű viszonyok
között és romlatlan - talán a hagyományok által szentesített és voltaképpen
államhatalom nélkül is erős - erkölcsiség szerint élő társadalmak számára az
anarchista állapot szükség esetén elégséges lehet"; azt állítja, hogy
Caesar
és
Tacitus idejében a németek még egy lényegében ilyen társadalmat alkottak,
majd hozzáteszi: "A természetesen jó erkölcsök és a közös akarat mesterséges
szervezetét feleslegessé tévő valódi közösségi szellem oltalmában azoknak a
németeknek mégis több biztonságban, nyugalomban és polgári boldogságban volt
részük, mint amennyi a mesterséges alkotmányok és szabályszerű hatalmak
korában elérhető." És tovább taglalja azt az érdekes gondolatot, hogy az
ilyen anarchia részben az államéletben is megjelenhetne, amennyiben az élet
bizonyos területeit kivonnák az állam fennhatósága alól, és ehelyett a
szabadságot hagynák érvényesülni.
Ludwig Börne egyik írásának egy nagyon figyelemreméltó helye azonban,
amelyre már évekkel ezelőtt (a hajdani
Szocialistában) felhívtam a
figyelmet, arra látszik utalni, hogy ez a jelentésváltozás, melyet az
anarchia szó az államjog tanítóinál megélt, még nem ment át a köznyelvbe, de
még csak a szellemileg termékeny emberek nyelvezetébe sem. A szöveg
valószínűleg 1825-ben vagy 1826-ban keletkezett.
Egy recenzió formájában íródott
hosszabb dolgozatról van szó, amely egy 1825-ben, Párizsban megjelent
Nouvelles lettres provinziales című jelentéktelennek tűnő francia
könyvvel foglalkozik. A következő idézetekből kiderül, mennyire anarchista
Börne gondolatmenete: "...Gyakran nem kívánatosabb-e vajon kiszolgáltatva
lenni egy emberileg mégiscsak meglágyítható zsarnok önkényének, mint
könyörtelen törvények hatalmában állani?... Ha az egész nép részt is venne
az irányításban egy emberként, egy lélekkel, ez még nem biztosítaná a
szabadságot. Mert a nép önmaga zsarnoka lehet, mint ahogyan volt is
gyakran... »Az állam én vagyok« jelentette ki
XIV. Lajos, akinek legnagyobb
és legveszélyesebb rögeszméje nem az volt, hogy önmagát tekintette az
államnak hanem az, hogy az államot tekintette a legmagasabb rendűnek. A
király azonban osztotta ezt a rögeszmét alattvalóival: de megvolt az nemcsak
az ő korában, hanem a hosszú múltban és az eljövendő évszázadokban is, s
ezt osztja még kortársaink legtöbbje. Az állam egy Prokrusztész-ágy, amelyben
az embert addig csonkítják vagy nyújtják, amíg éppen bele nem illik. Az
állam, mely az emberi méltóság bölcsője volt, most annak koporsójává vált.
Az állam egyszerre isten és pap, és álszent módon az isten számára
követelnek minden áldozatot, melyet a pap megkíván A törvényeknek vagy
képeseknek kell lenniük feleslegessé tenni önmagukat, vagy pedig mindig is
azok voltak, és mindig is azok maradnak. De miként válhatnak feleslegessé
a törvények, amikor a szabadságot mindig korlátozni kell? Ez azáltal
lehetséges, hogy a törvények törvényességre nevelik a polgárt; hogy alkotó
módon belénevelik azt, amit korábban csak ráerőszakoltak; hogy megtanítják
őt úgy engedelmeskedni saját hangjának, mint korábban másénak, akaratát
pedig úgy korlátozni, ahogyan korábban csak tetteit korlátozta... Az
embernek meg kell tanulnia használni erejét, nem kell félnie a szabadság
veszélyétől. A törvények védelme megfosztott bennünket minden erőnktől és
bátorságunktól... A brit népnek is csak szabadságjogai vannak, de nem
szabad. A szabadságjogok viszont az uralom ékesszóló bizonyítékai. A hatalom
emberei ezért is beszélnek mindenhol csak a szabadságjogokról, és láthatóan
igyekszenek elkerülni a szabadság szót. Szabad intézményekről beszélnek; a
szabadságot intézménynek nevezik, pedig intézménynek csak az uralom
tekinthető..."
Börne tehát, szerintem
Fichtére támaszkodva - a belső hang, illetve a
közszellem önkéntesen vállalt kötelezettségei értelmében használt
"törvényesség" szó nyilvánvalóan a kanti iskolára és az "erkölcsi törvényre"
nyúlik vissza - igaz, még habozva és bizonytalanul itt azokat a tanokat
képviseli, melyeket ma anarchistáknak nevezünk. Vajon ő maga is ismerte a
szót? Volna rá okunk, hogy ezt gondoljuk, és korábban magam is így hittem.
Börne ugyanis így folytatja: "Nem az a kérdés, hogy kinek a kezében van a
hatalom: magát a hatalmat kell csökkenteni, bárki kezében legyen is. Nem
volt azonban még olyan uralkodó, aki, ha mégoly nemeslelkűen gyakorolta is
hatalmát, hajlandó lett volna azt saját elhatározásából gyengíteni. Az
uralom csak az
uraktól megszabadulva korlátozható - szabadság csak
anarchiából születik. Nem szabad félrefordítani arcunkat a forradalom e
szomorú szükségszerűségétől. Férfiként kell szilárdan szembenéznünk a
veszéllyel, és nem szabad reszketnünk a seborvos késétől. Szabadság csak
anarchiából születik - ez a mi véleményünk, így értettük mi a történelem
tanításait."
A kiemelések magától
Börnétől származnak. Ha az ember figyelmesen olvas, e
szavak nem érthetők félre: anarchia alatt Börne egyszerűen a forradalmi
felfordulást érti. A hatalom csak olyan időszakban korlátozható egyáltalán,
amikor éppenséggel semmiféle szilárd hatalom nincsen, a forrongás és az
átmenet időszakaiban. Börne tehát még nem ad nevet annak a társadalomnak,
melyben az államhatalom a lehető legnagyobb mértékben korlátozva van;
számára az anarchia nem a cél, hanem az eszköz, a forradalmi felfordulás.
Nem kizárt, hogy ennél a pontnál megfordult fejében a kifejezés, melyet az
államjog néhány tanítója már a megváltozott értelemben, tehát az elérendő
állapotra vonatkoztatva használt írásaiban, mikor Börne még nem jutott túl
a régi jelentésen.
1842-ben és 1843-ban egyidejűleg és függetlenül alakult ki az anarchizmus
Németországban és Franciaországban, de Németországban csupán vendégszereplő
volt, akár egy idegen utazó, míg Franciaországból kiindulva minden
nemzetiségű szabad embereket és szélesebb néprétegeket hódított meg a maga
számára.
Az idegen utazót akár szó szerint is érthetjük; az orosz
Mihail Bakunyin
volt ugyanis az, aki - egyszerre fordulva vallás és állam ellen, kapcsolódva
az ifjúhegeliánusokhoz,
Feuerbachhoz és
Bruno Bauerhoz (*) - német földön
elsőként ütött meg igazán anarchista hangot, mégpedig
A németországi
reakció egy francia szemével című dolgozatában, amely 1842-ben jelent
meg a
Német Évkönyvekben (a címbeli francia
Jules Elysard volt). Már
ebben a korai írásban is érezhető az a különös izzás, magával ragadó erő,
lendület, föld alatti moraj és ördögi megszállottság, amely Bakunyint a kor
minden szelleme közül kiemeli. A kortársak többnyire kritikai észjárásával
és elmésségével szemben, Bakunyin egy elementáris, barbár őserőt vitt
írásaiba, amíg keze a tollat tartani tudta. És ez a korai írás majdhogynem
az eredeti értelemben anarchistának tekinthető; még csaknem minden az
érzésszerűségben rejlik - az elvont hegeli nyelvezet ellenére.
(*) Bauer, Bruno (1809-1882): Német filozófus és történész, radikális
bibliokritikus. A bonni egyetem tanára, de a Jézus személyéről és az
evangéliumok eredetiségéről vallott nézetei miatt elbocsátották.
Történészként a XVIII-XIX. század történetével foglalkozott.
Világosabb, élesebb értelem jellemzi azt a férfit, aki eme lendületes
dialektikus nyitány után tulajdonképpen megalapozza a németországi
anarchizmust: a teljes egészében a kritikai iskolához tartozó
Edgar Bauerről (*)
van szó, a Németországban valaha is élt legmerészebb és legragyogóbb
szellemek egyikéről, akinek neve méltatlanul merült feledésbe.
A kritika
harca egyházzal és állammal című könyve, amely 1843-ban jelent meg, és
amely szerzőjének négyéves várfogságot jelentett, az anarchizmus egyik
alapvető műve. Nagyon érdekes, ahogyan az anarchia szóval bánik. Azt már
láttuk, hogy miként beszél "1793 anarchistái"-ról; a kor forradalmi
harcaival kapcsolatban így ír: "Az anarchia, ami minden jónak kezdete,
legalábbis jelen volt: egy reményteljes rombolásról volt szó: a vallást
törölték el. Az az anarchia azonban egy államon belüli anarchia volt... És
ez volt a tévedés, az egyetlen tévedése azoknak a forradalmároknak, akik azt
hitték, hogy az igazi szabadság megvalósítható az államban." Bauer tehát
tudatos anarchista, következésképpen újszerű anarchista - de a szó régi
értelmében: az állammal és egyházzal szembeni ellenségeskedés érdekében, a
szabadság érdekében nem akar mást, mint pusztítani, pusztítani, pusztítani.
Ez volt a feladata annak, amit ő kritikának nevezett. Az önmagának tett
ellenvetésre: "Nyújtasz-e nekünk más kilátást az anarchián és a gyilkosságon
és a lopáson kívül?" határozottan így felel: "Erre egész egyszerűen azt
válaszolom, hogy a mi feladatunk nem a létrehozás"... "A mi hitvallásunk
tagadó, az igenlést a történelem fogja hozzá megírni." Bakunyin egy évvel
korábban írott mondata: "A pusztítás öröme egyben alkotó öröm", ugyanebben a
szellemben fogant.
(*) Bauer, Edgar (1830-1886): Bruno Bauer öccse és híve, kritikai
filozófus. Az idézett Der Streit der Kritik mit der Kirche und dem
Staat című művét (Bern, 1843) Poroszországban elkobozták és Bauert 4 év
várfogságra ítélték.
Ezenközben azonban Franciaországban már feltűnt a nagy építő és igenlő,
akinek mottója így hangzott: "Destruam et aedificabo", "Rombolni fogok és
építeni fogok." Ugyanebben az évben, 1843-ban fektette le
Proudhon -
aki egyébként
Kant és az egyre inkább uralkodóvá váló hegeli gondolatok
hatása alatt önállóan jutott ugyanolyan eredményekre, mint
Feuerbach - a
pozitív anarchia alapját; számára az anarchia csak a negatív megnevezése
volt annak, amit fel kellett építeni: az államot felváltó társadalomnak.
[1]
A már 1842-ben megírt szöveg egy évvel később jelent meg. A
Herwegh-féle
Huszonegy ív Svájcból lapjain
Moses Hess még 1843-ban hírül
adja Németország szabad szellemeinek az új megfogalmazást; a következőket
írja: "Németországban
Fichte mondta ki elsőként, igaz, némiképp még nyersen
és vadul, a szellem autonómiáját; Franciaországban
Babeufnél merül fel
először és így még hasonlóképpen nyersen egy egységes társadalmi élet
gondolata. Vagy népszerűbben kifejezve: Németországban Fichténél kezdődik az
ateizmus - Franciaországban Babeufnél a kommunizmus, avagy, miként most
Proudhon pontosabban fogalmazza, az anarchia, azaz minden politikai hatalom
tagadása, az állam és a politika fogalmának tagadása. A
Huszonegy
ív... ugyanazon számában,
A tett filozófiája című dolgozatában
Hess aztán bőven és részletesen taglalja ezt az új anarchiát - mindemellett
teljesen élvezhetetlen módon; egy olyan ember gondolati feslettségét árulja
el, aki csupán kacér játékot űz az erővel és éllel; elég hamar marxistává is
lett.
Ilyen előzmények után jelent meg 1844 végén
Max Stirner Az Én és
tulajdona című könyve.
A művön felettébb erősen érezhető a
Bauer fivérek
Kritikájának
hatása, csakhogy Stirner számára könnyűnek bizonyul őket is meghaladnia
ebben a könyvében, melynek első témája nem a valóság vagy a megvalósítás,
hanem a lehetőség: őt elsősorban nem valamilyen cél, nem a szabad társadalom
alapvetése, nem a kötelesség és nem az értékelés foglalkoztatja, hanem
csak a láncait vesztő egyén teljes felszabadítása és nagykorúvá tétele,
mégpedig
minden életmegnyilvánulásában, melyeket eleinte egyáltalán nem
mérlegel egymáshoz képest. Második témaként mindazonáltal felmerül ezután
az, hogy a legelőször minden akadályt elhárító egyén aztán újra megköti és
saját akaratából korlátozza önmagát - természetesen önmaga érdekében; ezt
jelenti nála az egoisták "egyesülése", ami szerintem már Proudhon hatását
mutatja. Ezzel áll összhangban az a megszívlelendő tanítás is, melyet az elnyomottaknak ajánl: ne
követeljetek, ne panaszkodjatok az urak gonoszsága, ereje és kíméletlensége
miatt, hanem legyetek ti magatok erősek, kíméletlenek, legyetek urak. Az
anarchizmus szót azonban nem a proudhoni, hanem még egészen az Edgar Bauer
szerinti értelemben használja, akihez mindenben nagyon közel áll. A
liberalizmussal szemben például ezt mondja: "Célja egy értelmes rend...
nem pedig az anarchia, a törvénytelenség, a különlegesség." Egy lépéssel itt
is meghaladja a kritikusokat és a humánusokat, amennyiben elveti a
forradalmat - amelynek még pozitív célja van - és ehelyett az egyén
lázadását hirdeti. "A lázadó a törvény megszüntetésére törekszik." Mégis
mindenhol ezt látjuk: az önmagát mindentől szabadnak mutatni szándékozó
nihilista provokáló szavai és mozdulatai mögött egy olyan ember rejtőzik,
aki, ha hosszasabban beszélt volna hozzánk, még világosabban kimondta volna,
amit azonban már így is kimondott: Ha meg akarjátok változtatni az
állapotokat, akkor nem rögtön az állapotok megváltoztatását kell akarnotok,
hanem azt kell tennetek, amiből "elkerülhetetlenül következik az állapotok
megváltozása": önmagatokat megváltoztatni, önmagatokat felemelni, egészen
önmagatokká válni.
Bakunyin,
Edgar Bauer és
Stirner tehát azok, akik magukra nézve elfogadják
az anarchista szó régi jelentését: lázadó, törvényen kívüli, sőt bűnöző;
igen, mindenekelőtt káoszt kell teremteni, felbomlasztani mindent, ami
szent, és összezúzni minden bilincset. És miként
Börne hasonló, bár sokkal
bátortalanabbul kifejezésre juttatott gondolataiban is már ezen anarchia
mellett és ezen anarchia által volt létrehozandó az egyenlőre még meg nem
nevezett, hatalom nélküli társadalom, az új rend, úgy hármójuknál is
kétségkívül kapcsolatban áll egymással az átmenet anarchiája és a rend - még
mindig névtelen - új anarchiája; olyan kapcsolatban, amely mind a mai napig
megmaradt és a legtöbb anarchista jellemző jegyévé vált. De már itt is egy
elválást látunk: az egyik fél a felfordulás külső anarchiája, a forradalom
révén akar a szabad, hatalom nélküli rendhez eljutni; mások pedig inkább,
vagy kizárólag a belső anarchiában, a belső felszabadulásban látják a
társadalomhoz elvezető utat.
Most pedig tovább kell vizsgálnunk, hogy a Stirnerre oly döntő hatást
gyakorló Edgar Bauer hogyan került aztán maga Stirner hatása alá, és hogyan
ment tovább ezen az úton egy olyan irányban, melynek ez utóbbinál még csak
nyomai találhatóak. Kövessük még egy darabon Edgar Bauert, ezt a fogékony
szellemet.
"Láthatják - írja Bauer 1848-ban, még a forradalom kitörése
előtt -, láthatják, hogy akkoriban [könyve idején] a nép igazi harcosa
voltam, megtiszteltetésnek tartottam, hogy a nép körében fáradozhatom, hogy
tüdőmet velük egy levegőt szívva tölthettem meg, és hangomat a Nép! Nép!
kiáltásban edzhettem. Amennyiben akkoriban nem volt erőm saját nevemben
beszélni, saját akaratomat kimondani, hanem a néptömegekre és érdekeikre
volt szükségem, hogy alapot és nyomatékot adjanak elméleteimnek - ennyiben
már rég feloldozódtam mindennemű felelősség alól a liberális elvek iránt,
melyek hirdetéséhez akkoriban elegendő volt a korszaktól és a közvéleménytől
való függőségem." Bauer itt egy még ridegebb individualizmus felé fordul,
amelyre - lásd a Buhl-féle
Berlini Havi Szemlében 1844-ben megjelent,
A szentimentalitásról című dolgozatát - mindig is hajlott: az
Utazás
közköltségen - ahonnan a fenti idézet származik - más helyeinek
kifejezésmódja megmutatja: szándékában áll Stirnerrel együtt valamennyire
eltávolodni a humánusoktól. De nem marad meg sokáig az "Azt teszem, ami
tetszik" témánál; elérkezik ahhoz a ponthoz, ameddig már Börne is nemegyszer
eljutott, és ezt kérdezi: Teljes külső szabadság esetén minek kell a külső
hatalom, a mesterségesen kényszerű megkötöttség helyébe lépnie? És ugyanazt
a választ találja. Börne szerint: a törvényeket a belső törvényesség kell
felváltsa. És Edgar Bauer még ugyanezen írása végén hirtelen feladja a
ragyogó, a szemtelenség határait súroló szellemességet, és a legmélyebb
komolyság hangján fejezi be: "A szabadság mennyi fáját döntötték már ki,
amelyek a csúcsaikra felkapaszkodó merész lelkeknek megmutatták az áhított
földet. Gyökerük azonban megmaradt. Ha ezt szívünkbe átültetjük, ha
vérünkkel tápláljuk, akkor talán az igazi fa nő ki belőle." És amint idáig
eljut, többé az anarchia szóról sem akar tudni, annál is inkább, mivel már
illetéktelen, visszataszító, mocskos kezek nyúltak utána.
Weitling és mások kommunizmusát, Bauer, Stirner és
Proudhon anarchista
törekvéseit, a korszak minden forrongását és értelemújító szenvedélyét
valaki émelyítő kotyvalékká főzte:
Wilhelm Marr, aki, úgy látszik, egész
életében szellemtelen fickó volt. Minden tekintetben indiszkrét - csaknem a
besúgásig indiszkrét -, könyvei viszont éppen ennélfogva érdekesek. Egyik
ilyen könyvére, amely 1848-ban jelent meg
Ember és házasság az
erkölcs ítélőszéke előtt címmel, reagált kritikusan
Bauer, hogy
kinyilvánítsa ellenkezését azzal szemben, amit ez az ember anarchiának
nevezett, és hogy így rajta keresztül önmagától is visszarettenjen. Nem
anarchia, mondja most Edgar Bauer, hanem -
uralom. Ezt a nemes szót
meg akarja szabadítani az államtól, a szellemtelenség külső kényszerétől, és
át akarja változtatni az ember benső szentségévé, amely az egyetlen módja
annak, hogy szabadok közt szabad, egyenlők közt egyenlő lehessen.
Hallgassuk Bauert: "Mit jelent az anarchia? Mit jelent az uralkodás?
Mindenfajta uralom feltételez egy belső köteléket az uralkodók és az uralom
alatt állók között. A Nap a bolygókat uralja - a tömegvonzás mindkét
oldalban benne rejlő törvénye kapcsolja össze őket. Én önmagamon uralkodom,
amikor cselekedeteimnek törvényt adok, benső összetartásban az általam,
magammal szemben megszabott felelősség révén. Továbbá, csak akkor állok
ténylegesen egy másik ember uralma alatt, ha a hódolat, azaz részemről az
elismerés, részéről pedig az érdek,
összeköt bennünket.
Ha félek számot adni önmagamnak, akkor anarchiában élek. Ha a népre egy
kíméletlen hatalom nyomása nehezedik, amellyel csak külső kötelék tartja
össze, akkor az a nép anarchiában él. Ilyen anarchia létezett Rómában a
császárok alatt: egy kusza sokaságot és egy korlátlan hatalmú régenst
tartott össze a félelem. De ne is áltassuk magunkat: a tömeg anarchiájának,
bizonytalan és zűrzavaros fejetlenségének mindig is egy éppolyan vak és
despotikus hatalom fog megfelelni, egy olyan hatalom, amely kizsákmányolja
és megcsúfolja a tömeget, és ehhez éppen a tömeg segítségét veszi igénybe,
hogy megbüntesse azt a néhány józan szellemet, azt a néhány becsületes
szellemet, akiket a bennük lakozó önbecsülés és az esztétikai tökéletesedés
utáni törekvés megakadályoz abban, hogy belekeveredjenek az általános
gazságba. Lásd újfent a császárkori Rómát.
Mi magunk is az anarchia korszakában élünk. Anarchia a tudományok területén,
a szellemek becstelensége, az
Én koravénsége és a frázisok
önkényuralma; anarchia az ipar területén és a tőke zsarnoksága; anarchia a
politikában, és nagy rendőrségi prés az ellaposodó koponyák fölött.
Nem az anarchia, hanem az uralom kikiáltására van tehát szükség; az uralmat
kell újra kivívnunk és törvényeit meglelnünk. A felelősséget kell újra
megteremtenünk."
Ez tehát még mindig az individualista Edgar Bauer; nézete azonban már nem
légből kapott; kezdte kellemetlenül érezni magát, amikor látta, miféle
híveket szerzett magának ez a tanítás; immár úgy kérdez, ahogyan
Fichte
kérdezte az ő Énjét: "Vajon mit akarok? Mit kell akarnom?" Így egyszerre
stirneri és már nem stirneri, ahogy Bauer "önmagunk feladása" és az "egyedül
üdvözítő társadalomba vetett hit" ellen fordul, és hozzáfűzi: "Mi volna, ha
az ember egyszer megordítaná a dolgot, a társadalomtól először egészen
eltekintene, önmagától létrehozna valamit, és aztán megnézné, hogy vajon a
társadalom nem érezné-e sokkal jobban magát, ha tagjai nem teszik
össze minden pillanatban a kezüket érte, ha egyáltalán nem sokat törődnek
vele, viszont
derék emberek!"
A jelentésváltozás, melyet Bauer az "uralom" szó esetében javasolt - tehát
önuralom, kétoldalú szövetség és felelősség -, nem valósult meg. Sokkal
inkább ez az értelem is rárakódott az anarchia szóra, úgyhogy ma már nem
szabad csodálkozni azon, ha a legheterogénebb elemek, akik csak lazán, egy
sokjelentőségű, alig körülírható szó által tartoznak össze, egymásra
találnak anarchistaként.
Proudhon bizonyára mindenben egyetértett volna Edgar Bauerral ebben az
utolsó szakaszban, noha ő nem mondott le az anarchia szó használatáról. Ő
sohasem volt "anarchista", mint
Wilhelm Marr és követői; az anarchia szó
alatt sohasem értette minden kötelék feloldását, a neuraszténiás
szenzualizmus sivárságát.
Proudhon attól a pillanattól kezdve használja a szót, amikor megszilárdul
elméleti és harcos álláspontja a társadalmi anarchiával (a felfordulással)
szemben, illetve a politikai anarchia (a kormányzó hatalom helyett a
társadalmi szerződés révén fennálló rend) mellett. Ezt a fajta anarchiát
részletesen kifejti az
Egy forradalmár vallomásaiban (1849) és az
Idée générale de la Revolutionban (1851). Nyomatékosan hangsúlyozza,
hogy a szocializmusról és az anarchiáról alkotott elképzelése csak a
társadalmi szerződés eszméjének továbbgondolása, amikor is ennek első és
legjelentősebb képviselőjeként a XVII. század egy protestáns harcosát,
Pierre Jurieu-t (*) nevezi meg, akinek
Bayle-lal vívott
bosszantó harcairól és
XIV. Lajos ellen folytatott nagyszerű harcáról könnyű
tájékozódni, jóllehet eddig semmit nem tudtam kideríteni az elméletben és a
társadalomfilozófiában betöltött szerepéről. Proudhon ezzel szemben ugyanott
igen hevesen támadja
Rousseau-t, a társadalmi szerződés eszméjének
megújítóját, akinek - joggal - azt veti szemére, hogy eszméivel a népuralom
és így a jakobinizmus vizeire hajózott. Illő, hogy a fiú szembeforduljon az
apával, aki nem értette meg önmagát és az általa újra megtalált eszme
horderejét, aki az eszmét meghamisította és megrontotta. Jurieu és a
társadalmi szerződés Rousseau-t megelőző hirdetői mellett Proudhon megnevez
még valakit, aki más nézőpontokból, nem az elvonatkoztatásból, hanem a
történelemből kiindulva jutott ugyanazon eredményhez:
Saint-Simont,
(**) aki arról beszélt, hogy az uralmi és feudális rendszer helyébe az
adminisztratív és ipari rendszer fog lépni. Proudhon aztán tovább sorolja
azokat, akiknek műveihez és tevékenységéhez a hatalom tagadása szolgált
alapul:
Morelly (***) XVIII. századi francia utópista szocialista. Életéről
keveset tudunk. A magántulajdon ellen, az egyenlősítő kommunizmus mellett
érvelt; utópiájában nagy szerepet szánt a nevelésnek. A francia forradalom
időszakában erősen hatott
Babeuf-re és követőire. (1760) és - noha ők maguk
ennek nem voltak tudatában - az enragék, a hebertisták és Babeuf.
(*) Jurieu, Pierre (1637-1713): francia református teológus és
polemikus; művei a dogmatika, ill. a történelem, a politika és az irodalom
területén mozognak. Főműve: Histoire des Dogmes (Amsterdam,
1704-1705)
(**) Saint-Simon, Claude-Henri de Roway, comte de,
(1760-1825): francia utópikus szocialista filozófus. A jövő társadalmát a
tudományon és a racionalitáson alapuló ipari rendnek látta, melyben a
társadalom vezetése a termelő csoportok - munkások, gyárosok, kereskedők,
bankárok - kezébe kerülne. Nem fogadta el a forradalom szükségességét.
(***) Morelly: XVIII. századi francia utópista szocialista.
Életéről keveset tudunk. A magántulajdon ellen, az egyenlősítő kommunizmus
mellett érvelt; utópiájában nagy szerepet szánt a nevelésnek. A francia
forradalom időszakában erősen hatott Babeufre és követőire.
Ő személy szerint csak egészen ritkán nevezi magát anarchistának. Mikor az
anarchia fogalmát melléknévi formában használja, akkor nem anarchistát mond,
hanem, ahogyan ez helyesebb, természetesebb és erőteljesebb, anarchikust
(anarchique).
Egyébiránt soha nem ragaszkodott ehhez, vagy bármely más
szóhoz; bármilyen mereven tartott is ki álláspontja mellett, bármilyen
élesen támadta is minden ellenfelét, mégis mindig a nagy átalakítási
mozgalom tagjának érezte magát, és soha nem alapított semmiféle szektát vagy
pártot. Mint ahogy könyvei címében sem szerepel soha semmiféle -izmus,
csupán a szóban forgó téma, és ahogy újságjai neve is mutatja:
A nép,
A nép hangja stb. Akárcsak jó néhány más területen, itt sem jutottunk
sokat előre; s rövidség és érthetőség érdekében nemigen tudjuk elkerülni az
olyan szektásan hangzó kifejezéseket mint szocialista, szocializmus,
anarchizmus; viszont el akarjuk határozni azt, hogy soha nem kötjük magunkat
egy bizonyos szóhoz, és hogy a tudálékos megszokottságokba újra és újra
belevisszük a természet, a nép, a közösség és nem utolsósorban önmagunk
hangját.
De már 1850-ben megjelent
Bellegarigue lapja, a
L'Anarchie,
journal de l'Ordre, az Anarchia, a Rend lapja, amelyben - bár csak két
száma jelent meg - dacosan és szépen kihangsúlyozódik a szó változatlan
jelentése. A hatalom hiánya, amit ez idáig felfordulásnak neveztek, nos az
az igazi és tulajdonképpeni rend: a szellem, az önkéntesség és a munkabeli
együttműködés révén, a kormányzat hatalma helyett.
A szó most már nem vész el többé. 1858-ban
Joseph Déjaque lapjában,
a
Le Libertaire-ben nyilvánosságra hozta az "anarchista utópiát",
melyet ő "L'Humanisphère"-nek nevezett. A kifejezést azonban még mindig
ritkán használják, és bár
Bakunyinnak a fogságokról és Szibériából való
visszatérése után (1863) jelentősen fokozódik az állam intézménye elleni
harc, az "anarchia" szóval mégsem találkozunk túlságosan gyakran.
Ez csak akkor változik meg, amikor a hetvenes-nyolcvanas években az
Internacionálé olaszországi és juravidéki szövetségében, főként
Cafiero (*),
Malatesta,
Kropotkin és
Elisée Reclus közreműködésével
- szerintem a marxizmus hatása alatt - kidolgozásra kerül a kommunista
anarchizmus rendszere.
(*) Cafiero, Carlo (1846-1892): olasz jogász, anarchista. Az I.
Internacionálé olasz levelező titkára. 1872-től Bakunyin híve, az olasz
anarchista mozgalom egyik vezetője. Részt vett az 1874-es imolai és az
1877-es beneventói anarchista felkelésben. Olaszra fordította Marx
Tőkéjének I. kötetét.
A szó aztán még egy utolsó jelentésszűkülésen ment keresztül. Ha az
irányítás nélküli új rendet akaró anarchisták is már mindig csak a lázadó, a
bujtogató és a fegyelmet nem ismerő embert látták, úgy ehhez, főleg a
nyolcvanas és kilencvenes évek terrorista akcióinak köszönhetően, hozzájött
még az is, hogy az anarchizmust a "tett propagandájával", az anarchistát
pedig a pokolgépes merénylővel azonosították. Nemcsak az ellenfelek
szorgalmazták és fogadták el ezt a jelentésváltozást, de így tett számos
anarchista is; sőt vannak olyanok is, akik kizárólag az erőszakos tettek
elkövetőit, illetve az erőszak hirdetőit hajlandók anarchistának tekinteni.
Másrészről az "individualista anarchisták" -
Benjamin Tucker és
John
Henry Mackay vezetésével,
Proudhonra és
Stirnerre támaszkodva -
megalapították az anarchizmus egy olyan rendszerét, amely szándéka szerint
nemcsak a közhatalmat, de az egyéni erőszak minden formáját is kizárja, és
azt hirdeti, hogy már az anarchiához elvezető útnak is anarchistának, azaz
- az ő felfogásuk szerint - erőszakmentesnek kell lennie.
Korunk Rousseau-ja,
Tolsztoj a racionalizmus és az érzelmi áhítat egy
különös keverékének megtestesítője, egészen más kiindulópontból jutott
ugyanezen eredményre: elutasítani mindennemű hatalmat! Ő maga nem alkalmazza
tanítására az anarchizmus szót, de több ízben kinyilvánította, hogy
kedvére való, ha anarchistának nevezik.
A szó tehát - jó néhány más szóhoz hasonlóan - így változtatta eredeti
jelentését természetes úton annak ellenkezőjére, és őrizte meg mégis a régi
jelentését. Anarchizmus mint az erőszak elve - anarchizmus mint az
erőszakmentesség elve.
A kormányzó közhatalom helyébe lépő szabad szerződés és a társadalom eszméi
- ez egyesíti az újabb fejlődés különböző felfogásait, s ez olyan valami,
aminek kevés köze van - ha van egyáltalán - az etikai megítélésekhez. Hogy
az egyén az adott esetben az erőszakos magatartás mellett határoz, avagy
minden esetben lemond az erőszak alkalmazásáról, ez már egy olyan komoly
döntés, amit muszáj ezekkel feltétlenül összekapcsolni.
És ekkor, miután kiderült, mennyire különbözőféleképpen járható körül a
társadalom, szövetség, gazdasági szövetségek eme egyeztető fogalma, ekkor az
egyén azt is komoly megfontolással fogja tisztázni a maga számára, hogy
miként váljék belsőleg lehetségessé és megvalósíthatóvá a külső szabadság,
azaz az önkéntes megkötöttség. Ettől a döntéstől fog az is függeni, hogy
milyen külső szerveződést akarnak az állam nélküli társadalomban, és hogy
miként tartják lehetségesnek eljövetelét és kialakulását.
(Fordította: Papp Zoltán. A fordítás alapja: Gustav
Landauer: Zur Geschichtes des Wartes "Anarchie". In: Gustav Landauer:
Enstaatlichtung. Westbevern, 1976. 5-19. o.)