A föderációs eszme tisztázása
[...] A
FÖDERÁCIÓ, amely a latin
foedus (genitivusa
foederis) szóból ered, s egyezményt, szerződést, megegyezést,
megállapodást, társulást jelent, olyan megállapodás, aminek keretében egy vagy
több családfő, község, községcsoport, illetve állam kölcsönösen és az
egyenlőség alapján elkötelezi magát egymásnak egy vagy több meghatározott cél
érdekében, s annak végrehajtása kizárólagosan a szövetség képviselőire
hárul.
[1]
Térjünk vissza a definícióhoz.
A föderációs (szövetségi) szerződés lényege és legfőbb jellemzője az - s erre
szeretném felhívni az olvasók figyelmét -, hogy ebben a rendszerben a szerződő
felek, a családfők, a községek, a kantonok, a tartományok vagy államok vezetői
nem csupán kölcsönös és cserén alapuló kötelezettséget vállalnak egymás iránt,
hanem az egyezmény megformálóiként és részeseiként több jogot, szabadságot,
tulajdont tartanak meg egyénileg, mint amennyiről lemondanak.
Más a helyzet a polgári törvénykönyvben engedélyezett vagyon- és
haszonmegosztásra épülő általános társaságokban, az úgynevezett közösségekben,
minden abszolút állam kicsinyített leképződéseiben. Mindazok, akik egy ilyen
jellegű társaságba belépnek, főként, ha ez a kötelezettség életre szóló,
sokkal több korlátba ütköznek, sokkal nagyobb terhet vesznek magukra, mint
amennyi kezdeményezési jogot megőriznek. Ez az oka, hogy meglehetősen ritkák
az ilyen típusú szerződések, s ez tette mindenkor elviselhetetlenné a
szerzetesi életet. Minden olyan kötelezettség, még ha kölcsönös és cserén
alapuló is, amely a társult felektől teljes erőfeszítést követel, nem hagy
számukra egy szikra függetlenséget sem, s teljes egészében a szövetkezésre
utalja őket, szertelen, túlzó, s irtózatot kelt az állampolgárban, az emberben.
A fenti alapelvek alapján megállapíthatjuk, hogy a szövetségi szerződés,
amelynek célja általánosságban, hogy biztosítsa a szövetkezett államok
szuverenitását és területi épségét, állampolgárai szabadságát; hogy
kiküszöbölje nézeteltéréseiket; hogy általános intézkedéseivel gondoskodjék
minden olyan feltételről, amely érinti a község biztonságát és virágzását -
ez a szerződés a benne foglalt feladatok kiterjedtsége ellenére is lényegében
visszafogott és mérsékletes. A végrehajtásának feladatával megbízott hatalom
soha nem kerekedhet felül a létrehozókon, vagyis a szövetségi hatáskör
nagyságában és valóságosan soha nem haladhatja meg a községi vagy tartományi
hatalom hatáskörét, mint ahogy ez utóbbiak jogköre sem veszélyeztetheti az
ember és az állampolgár jogait és kiváltságait. Ha nem így lenne, a községből
közösség válna; a szövetség monarchikus centralizációvá süllyedne vissza; a
szövetségi hatalmat nem egyszerű megbízatásnak, alárendelt funkciójú hatalomnak
tekintenék, mint ahogy kell, hanem uralkodó hatalomnak; ahelyett, hogy egy
speciális feladat végrehajtására korlátozná magát, igyekezne magához ragadni
minden tevékenységet és mindenfajta kezdeményezést; a szövetkezett államok
prefektúrákká, intendantúrákká, leányvállalatokká vagy állami bevételi
forrásokká degradálódnának. Az ily módon létrejött politikai testület hívhatná
magát köztársaságnak, demokráciának vagy bármi másnak tetszése szerint, de
megszűnne az önállóságok teljességét megőrző állam lenni, nem lenne már
szövetségi állam. Még inkább ez történne, ha hibás gazdasági megfontolások,
engedékenység vagy bármi más ok miatt a társult községek, kantonok vagy
államok megbíznák egyik tagjukat a többiek irányításával és kormányzásával. A
szövetségi köztársaság egységes köztársasággá válna, s rálépne a despotizmus
útjára.
[2]
Összegezve: a szövetségi rendszer pontosan az ellenkezője annak a kormányzati
és adminisztrációs rendszernek, amely egy táborba tömöríti a birodalmi
demokráciákat, az alkotmányos monarchiákat és az egységes köztársaságokat.
Alapvető és legjellemzőbb törvénye a következő: a szövetségben a
központi hatalom hatásköre kiterjedtségéből, közvetlenségéből, s ha szabad így
fogalmaznom, hatásosságából annak arányában veszít, ahogy a szövetség az új
államok csatlakozásával erősödik. Ezzel szemben a centralizált kormányzatokban
a legfőbb hatalom hatásköre megsokszorozódik, kiterjed és közvetetté válik, a
fejedelmek hatáskörébe vonja a tartományok, a községek, a testületek és a
magánszemélyek jogait a területi és népességi növekedés arányában. Ebből fakad
az az elnyomás, amely megszüntet minden közösségi és tartományi, sőt egyéni
és nemzeti szabadságot is.
E tényből következik a megállapítás: minthogy az egységesítő rendszer pontosan
az ellentéte a szövetségi rendszernek, a konföderáció nagy monarchiák s még
inkább birodalmi köztársaságok között - elképzelhetetlen. Az olyan államok,
mint Franciaország, Ausztria, Anglia, Oroszország, Poroszország, köthetnek
egymással együttműködési és kereskedelmi szerződéseket, de nem lehetséges,
hogy föderációba tömörüljenek; elsősorban mert ez ellentmond alapelvüknek, s
ez ellentétbe állítaná őket a szövetségi szerződéssel; a szövetkezés
következményeként le kellene mondaniuk legalább részben szuverenitásukról, s
el kellene fogadniuk legalább bizonyos esetekre maguk felett egy főhatalmat.
Természetük lényege viszont a parancsolás és nem az engedés és az
engedelmeskedés. Azok a fejedelmek, akik 1813-ban, élvezve a tömegek
felkelésének támogatását, harcba indultak Napóleon ellen Európa szabadságáért,
s akik később megalakították a Szent Szövetséget, nem konföderáltak voltak:
hatalmuk abszolutisztikus természete lehetetlenné tette számukra ennek a
címnek a használatát. Nem voltak ők többek, mint az 1792-esek, vagyis csupán
koalíciós partnereknek tekinthetők; a történelem is csupán e névvel fogja
illetni őket. Ugyanez a helyzet a német konföderáció esetében, amelynek részei
jelenleg a reformmunkálatok kereszttüzében élnek; e reformok szabadságra és
nemzeti létre irányuló szelleme egy napon elsöpri majd az érvényesülésük
akadályát képező dinasztiákat.
[3]
Haladó alkotmány
A történelem és az elemzés, az elmélet és a gyakorlat a Szabadság és a Hatalom
körtáncán keresztül egy politikai szerződés eszméjéhez vezetett el bennünket.
Azonnal alkalmazni is kezdtük ezt az eszmét, s az eredmények kutatása közben
felismertük, hogy az igazi társadalmi szerződés szövetségi szerződés, s azt az
alábbiakban definiáltuk:
kölcsönös és cserén alapuló szerződés, amelyet egy
vagy több meghatározott cél érdekében hoznak létre, s amelynek lényegi
feltétele, hogy a szerződő felek mindig valamivel több önállóságot,
cselekvési szabadságot őriznek meg, mint amennyiről lemondanak.
Ez pontosan az ellenkezője annak, mint ami a régi, monarchikus, demokratikus
és alkotmányos rendszereket jellemezte. Azokban a körülmények ereje folytán és
az alapelvekből következően az egyéneket és a csoportokat a rájuk
kényszerített vagy általuk választott hatalom úgy tekinti, hogy teljes
szuverenitásukról lemondtak, s kevesebb joggal, kevesebb garanciával és
kezdeményezési lehetőséggel rendelkeznek, mint amennyi teher és kötelezettség
hárul rájuk.
A szövetségi szerződés definiálása hatalmas lépést jelent, s elvezet bennünket
az oly régóta keresett megoldáshoz.
Az első fejezetben már kifejtettük, hogy a politikai probléma a legegyszerűbb
megfogalmazásban nem más, mint hogy meg kell találni az egyensúlyt két
ellentétes elem, a Hatalom és a Szabadság között. Minden hibás egyensúly
azonnal zűrzavarba és romokba dönti az államot, elnyomást és nyomort hoz az
állampolgárok számára. Másként fogalmazva a társadalmi rend visszásságai és
zavarai e két alapelv antagonizmusából fakadnak; s el fognak tűnni, ha sikerül
ezeket az elveket oly módon összehangolni, hogy megszűnik egymást romboló
hatásuk.
Két erő egyensúlyát úgy lehet megteremteni, hogy egy
törvénynek
vetjük őket alá, amely törvény, biztosítva kölcsönös tiszteletben tartásukat,
közös nevezőre hozza őket. Mi lehet ez a Hatalom és Szabadság felett álló új
elem, amely a Hatalom és a Szabadság kölcsönös egyetértésével a rendszer
meghatározó elemévé válhat? - A szerződés, melynek tartalma maga a JOG, s
kötelező érvényű a két riválisra.
[4]
Az olyan konkrét és élő szervezetben azonban, mint amilyen a társadalom, a Jog
nem lehet tisztán absztrakt fogalom, a tudat meghatározatlan törekvése, mert
így a fikciók és a mítoszok világába jutnánk vissza. A társadalom
megalapozásához nem elég egy eszme egyszerű felvetése, jogi aktusra, egy
igazi szerződés megkötésére is szükség van. Érezték ezt már 1789 emberei is, a
mikor nekifogtak, hogy alkotmányt adjanak Franciaországnak, s érezte e
szükségességet valamennyi ezt követő hatalom is. Sajnos azonban hiába volt meg
a jó szándék, ha elégtelenek voltak az ismeretek; mind ez idáig hiányzott a
jegyző, aki megszerkessze ezt a szerződést. Mi már tudjuk, milyen legyen a
szelleme: próbáljuk meg tehát levezetni belőle a tartalmát is.
Egy alkotmány valamennyi törvénycikke visszavezethető egyetlenegyre, arra,
amely az államnak nevezett fő funkcionárius szerepét és hatáskörét szabja meg.
Nemzetgyűléseink sokat foglalkoztak a különféle hatalmak, azaz az állami
cselekvési lehetőségek megkülönböztetésével és szétválasztásával; ami ellenben
az állam mint olyan hatáskörének kiterjedtségét és tárgyát illeti, ez eddig
senkit nem nyugtalanított. Az
osztozásra gondoltak, amint egy 1848-as
miniszter naivan fogalmazott; ami az osztozás tárgyát illeti, általános volt a
vélekedés: minél több az elosztanivaló, annál fényesebb az ünnep. Ezzel
szemben az állam szerepének korlátozása élet vagy halál kérdése a kollektív
és egyéni szabadság szempontjából.
Csak a szövetségi szerződés, amelynek lényege, hogy mindig többet nyújt az
állampolgárnak, mint az államnak; s a községi és tartományi hatalomnak, mint a
központi hatalomnak - csak ez a szerződés vezethet rá bennünket az igazság
útjára.
Egy szabad társadalomban az állam vagy a kormányzat szerepe elsősorban
a törvényhozás, a bevezetés, az alapítás, a megnyitás, a beiktatás - vagyis a
lehető legkevésbé végrehajtó szerep. Ebből a szempontból a
végrehajtó hatalom
megnevezés, amellyel ma a főhatalom egyik aspektusát illetni szokták, csupán
arra jó, hogy összezavarja a fogalmakat. Az állam nem közmunka-vállalkozó,
hisz ez esetben azon ipari vállalkozók körébe szorulna, akik átalányban
végeznek közmunkákat. Az állam, amikor törvénykezik, cselekszik vagy felügyel,
a mozgás generátora és legfőbb irányítója; ha mégis előfordul, hogy
beavatkozik a műveletekbe, ezt az első megnyilvánulás jogán teszi, hogy
lökést adjon az eseményeknek, hogy példát szolgáltasson. Amint befejeződött az
alkotás, megtörtént az alapítás vagy a megnyitás, az állam visszavonul, s a
helyi hatalmakra, az állampolgárokra hagyja az új szolgáltatás működtetését.
Az állam szabja meg a súlyokat és a mértékegységeket, a pénzek arányát,
értékét és címleteit. A minta megszabása, az első kibocsátás megtörténte után
azonban az arany-, ezüst- vagy rézpénzek gyártása megszűnik közfunkció, állami
feladat, minisztrális jogkör lenni; a továbbiakban ez egy egyszerű, a városok
hatáskörébe utalt iparág, amelynek gyakorlása elé semmiféle akadályt nem
gördítenek, mint ahogy a mérlegek, mázsálók, hordók, butéliák is teljesen
szabadon készíthetők. A legjobb megoldás egyedül a törvény. Mi a feltétele
Franciaországban annak, hogy az arany- vagy ezüstpénzt értékesnek ismerjék el?
Egytized ötvözet és kilenctized tiszta fém. Legyen egy felügyelő, aki nyomon
követi és ellenőrzi a gyártási folyamatot, én is ezt akarom: de az állam
szerepe nem léphet ezen túl.
Amit a pénzről mondtam, ugyanazt mondom egy sor más szolgáltatásról, amelyeket
eddig, helytelenül, a kormányzat kezében hagytak: az utakról, a csatornákról,
a dohányárukról, a postáról, a telegráfról, a vasútról stb. Megértem,
elfogadom, sőt követelem, hogy az állam a szükséges mértékben
kapcsolódjon be minden nagy, közhasznú beruházásba; mindazonáltal nem látok rá
semmilyen okot, hogy az állam kezében maradjanak azután is, hogy a köz
rendelkezésére állnak. Az ilyen jellegű koncentráció, véleményem szerint, a
jogkörök ténylegesen mértéktelen kiszélesedését eredményezné. 1848-ban
kértem, hogy az állam hozzon létre országos bankokat, hitel-, segély- és
biztosítási intézeteket, építsen vasutakat: de soha meg nem fordult a
fejemben, hogy az államnak a létrehozás végeztével továbbra is, örök időre meg
kell maradnia bankárnak, biztosítótársaságnak, szállítónak stb. Természetesen
nem hiszem, hogy a népoktatást meg lehet szervezni a központi hatalom óriási
erőfeszítése nélkül, de továbbra is az oktatás szabadságának szószólója
maradok, mint ahogy a többi szabadságjogé is.
[5]
Azt akarom, hogy az iskolát ugyanolyan radikálisan válasszák el az államtól,
mint magát az egyházat. Legyen egy számvevőszék, sőt legyen egy nyilvántartó
iroda is, ahol összegyűjtik, ellenőrzik, majd megfelelő időben továbbadják
mindazokat a tudnivalókat, mindazokat az üzletkötéseket és pénzügyi
műveleteket, amelyek a köztársaság egész területén végbemennek. De miért
kellene minden bevételnek és minden kiadásnak keresztülmennie egy kincstárnok,
egyetlen bevételező vagy kifizető, egyetlen államminiszter kezén, ha az állam
feladatköréből fakadóan kevés vagy semmilyen szolgáltatást sem végez,
minimális vagy semmilyen kiadásai nincsenek?
[6] ...
És valóban szükségszerű lenne, hogy a bíróságok a központi hatalomtól
függjenek? Jól tudom, az igazságszolgáltatás mindenkor a fejedelmek legfőbb
joga volt, de ez a joguk az isteni jog maradványa; nem követelheti magának sem
egy alkotmányos uralkodó, s még kevésbé egy, az általános szavazati jog
alapján megválasztott vezető. Attól kezdve, hogy a jog eszméje visszanyerte
emberi eredetét, s mint ilyen uralkodóvá vált a politikai rendszer felett, a
magisztratúrák függetlensége szükségszerű következmény. Képtelenség, hogy az
igazságot a központi vagy szövetségi hatalom jogkörének tekintsük; nem
képzelhető el másként, mint hogy az állampolgárok átruházzák e jogukat a
községi-városi hatalomra, legfeljebb a tartományi hatalomra. Az igazság az
emberhez tartozik, és semmiféle államérdek nem idegenítheti el tőle. - Nem
tekintem kivételnek e szabály alól a háborús szolgálatot sem: a hadseregek, a
raktárak, az erődítmények csupán háború idején és kifejezetten háborús
feladatkörrel kerülhetnek szövetségi hatalmi hatáskörbe; egyébként a katonák
és a fegyverek a helyi hatalmak rendelkezésébe tartoznak.
[7]
Egy rendszer szerint megszervezett társadalomban mindennek folytonos
növekedésben kell lennie: a tudománynak, az iparnak, az értékteremtő munkának,
a közegészségügynek, s ugyanez áll a szabadságra és az erkölcsre. A mozgás, az
élet egy pillanatra sem állhat meg. E mozgás legfőbb szervezete, az állam
folytonos cselekvésben van, hiszen szüntelenül új szükségleteket kell
kielégítenie, új kérdéseket kell megoldania. Első mozgatói és legfőbb
irányítói szerepe tehát szakadatlanul érvényesül, cselekvései ezzel szemben
soha nem ismétlődnek. Ő a haladás legfőbb kifejezője. Mert mi történik, ha
leragad az általa létrehozott szolgáltatások mellett, ha enged a harácsolás
kísértésének? Majd mindenütt láthatjuk és láthattuk a múltban is az eredményt.
Alapítóból működtetővé válik; megszűnik a közösség megtermékenyítő, irányító,
gazdagító, szabad működést biztosító szellemének lenni: hatalmas
részvénytársasággá válik, amely hatszázezer alkalmazottat és hatszázezer
katonát foglalkoztat, tevékenysége mindenre kiterjed, s ahelyett, hogy a
nemzet segítségére lenne, ahelyett, hogy az állampolgárokat és a közösségeket
szolgálná, elnyomja őket és megfosztja mindenüktől. Hamarosan feltűnik ebben a
rendszerben a korrupció, a hűtlen kezelés, az erkölcsi züllés; minthogy
elsősorban saját fennmaradása, jogainak kiterjesztése, szolgáltatásainak
megsokszorozása és költségvetésének növelése foglalkoztatja, a hatalom gyorsan
szem elől veszti igazi szerepét, önkénybe és mozdulatlanságba fullad, a
társadalom szenved, és a nemzet, történelmi törvényével ellentétben,
hanyatlásnak indul.
Az államok fejlődési folyamatában a hatalom és a szabadság logikailag és
időrendben váltja egymást; az első folytonosan gyengül, míg a második
erősödik; a hatalom kifejezője, a kormányzat szinte észrevehetetlenül
alárendelődik a szabadság képviselőinek, illetve szervezeteinek, vagyis: a
központi hatalom a községek képviselőinek s a községi hatalom a lakosoknak; s
ily módon a szabadság igyekszik mindenre kiterjedni, a hatalom pedig a
szabadság szolgálójává válni, s a szerződés alapelve lép minden közügyben az
uralmi alapelv helyére.
Ha a fentiek igazak, nem kétséges a következmény: a dolgok természetéből és
az alapelvek játékából fakadóan a hatalomnak fokozatosan vissza kell vonulnia,
s helyébe mindenütt a szabadságnak kell lépnie, mégpedig oly módon, hogy e két
erő kövesse egymást és soha ne ütközzön. A társadalom alkata szerint haladó,
ami azt jelenti, hogy fokozatosan egyre liberálisabb, de ez a megszabott út
csak úgy járható végig, ha olyan rendszer működik, amelyben a kormányzati
hierarchia nem telepszik rá a társadalomra; ellenkezőleg, annak alapjára épül,
vagyis szövetségi rendszerben. Ebben áll minden alkotmányozási tudomány
három javaslatba sűrítve. Íme:
1. közepes nagyságú, egymástól kölcsönösen független csoportokat kell
létrehozni, s egy szövetségi egyezménnyel egyesíteni őket;
2. az egyes szervezetek különválasztását kimondó törvény alapján minden
szövetkezett államban létre kell hozni a kormányzatot - vagyis: a hatalmon
belül szét kell választani mindent, ami szétválasztható, definiálni kell
mindent, ami definiálható, különféle szervezetek és funkcionáriusok
között feloszlatni mindazt, amit szétválasztottak és definiáltak; semmit
nem szabad osztatlanul hagyni; a közigazgatást a nyilvánosság és az ellenőrzés
valamennyi eszközével kell körülvenni;
3. a szövetkezett államokat, tartományi, illetve községi hatalmakat nem szabad
elnyelnie egy központi hatalomnak, ellenkezőleg, ez utóbbi jogkörét a fő
kezdeményező, a kölcsönös garanciát és felügyeletet biztosító szerepkörre kell
redukálni; rendeletei csakis a szövetkezett kormányok és az általuk kinevezett
tisztségviselők ellenjegyzésével lépjenek hatályba, mint ahogy az alkotmányos
monarchiában is minden királyi kezdeményezésű törvény csak valamely miniszter
aláírásával emelkedik érvényre.
Nyilvánvaló, hogy a hatalom szétválasztása, ahogyan például az 1830-as
alkotmányban is történt, szép és nagy hatású alkotás, de gyerekes dolog, ha
csupán a kabinet tagjaira vonatkoztatjuk. Egy ország kormányzását nem hét vagy
nyolc választott, a parlamenti többséghez tartozó, az ellenzéki kisebbség
által bírált személy között kell megosztani, hanem tartományok és községek
között: ennek hiányában a politikai élet a központ javára elhanyagolja a
csatolt részeket, s a vízfejűvé duzzadt nemzet a romlás útjára lép.
A szövetségi rendszer minden nemzetre és minden korszakban alkalmazható,
minthogy az emberiség minden generációja és minden faja haladó, s minthogy a
szövetkezés politikája, ami elsősorban a haladás politikája, lényegénél fogva
a kívánt időpontban kész úgy kezelni minden önkényuralomban és leépülő
centralizációs rendszerben élő népet, ahogy az adott szellemi és erkölcsi
állapotának megfelel.
Gazdasági szentesítés:
a mezőgazdasági-ipari szövetség
Még nem mondtunk el mindent. Bármily cáfolhatatlan a szövetségi alkotmány
a maga logikájában, s bármily garanciákat is hordoz a megvalósítás módjában,
nem tud önmagában megállni, ha a közgazdaságban nem jelentkeznek szüntelenül
az oldódás jegyei. Másként fogalmazva, a politikai jognak szüksége van a
gazdasági jog ellenerejére. Ha a javak termelése és elosztása ki van
szolgáltatva a véletlenszerűségnek; ha a szövetségi rend csupán a tőkés és
merkantilista anarchia támogatására szolgál; ha e hamis anarchia hatására a
társadalom két osztályra bomlik: a tulajdonos-tőkés-vállalkozók osztályára
és a bérmunkás proletárok osztályára, amelyek közül az első gazdag, a második
szegény - ekkor a politikai felépítmény instabil marad. A legnépesebb és
legszegényebb osztály, a munkásosztály végső soron a kiábrándulás martalékává
válik; a dolgozók szövetkezni fognak a burzsoák ellen, a burzsoák pedig a
munkások ellen; és ha a nép az erősebb, az államszövetség egységes
demokráciává, ha a burzsoázia diadalmaskodik, alkotmányos monarchiává torzul.
Mint az előző fejezetben kifejtettük, az erős kormányok, a publicisták
csodálatának tárgyai, éppen ennek a feltételezhető társadalmi háborúnak a
megakadályozására alakultak; e publicisták szemében az államszövetség olyan
rozoga építmény, amely képtelen megvédeni a hatalmat a tömegek agressziójától,
azaz a kormány vállalkozásait a nemzet jogaitól. Mert, ismételten leszögezzük,
hogy ne legyen e tárgyban félreértés, minden felépített erőd, s az egész
hadsereg sokkal inkább belső, mint külső célokat szolgál. Ha az állam
küldetése az, hogy a társadalom kizárólagos urává legyen, s a népek sorsa, hogy
eszközül szolgáljanak vállalkozásához, akkor el kell ismernünk, a szövetségi
rendszer nem állja az összehasonlítást az egységes rendszerrel. Itt a központi
hatalom függősége, a sokaság pedig megosztottsága miatt nem képes semmit sem
tenni a közszabadság ellen. A svájciak a
Merész Károly felett aratott
győzelmüket követően sokáig Európa legnagyobb katonai hatalmával rendelkeztek.
De, mert - mint bebizonyították - a külfölddel szemben önmagukat megvédeni
képes, ám hódításokra és államcsínyekre alkalmatlan államszövetségbe
tömörültek, békés, más államokra a legkevésbé sem veszélyes köztársaságot
alkotnak. A német államszövetségnek, amely a Császárság nevet viseli,
ugyancsak megvoltak a maga dicső századai; ám a császári hatalom nem
rendelkezett sem stabilitással, sem központtal, így az államszövetség
súlyos sebeket szenvedett, szétesett, s a nemzeti eszme kompromittálódott. A
németalföldi államszövetség viszont távol tartotta magát a központosított
hatalmaktól; az itáliai államszövetségről nem is kell szót ejtenünk. Igen, ha
a civilizáció, a társadalmak gazdasági feladata a régi időkből származó
status quo fenntartása lenne, a népek többre mennének a birodalmi
egységgel, mint a szövetkezéssel.
De minden jel arra mutat, hogy az idők megváltoztak, s hogy az eszmék
forradalmát - annak törvényes következményeként - az érdekek forradalmának
kell követnie. A XX. század meg fogja nyitni a szövetkezések korát,
[8]
s az emberiség újra kezdi majd ezeréves purgatóriumát. Az igazi megoldásra
váró probléma valójában nem a politika, hanem a gazdaság problémája. Ez utóbbi
megoldása érdekében javasoltuk, barátaim és én, 1848-ban február forradalmi
művének folytatását. A demokrácia hatalmon volt; az Ideiglenes Kormánynak csak
cselekednie kellett volna a siker érdekében; s ha a forradalom már megvalósult
a munka és a gazdaság szférájában, semmiféle nehézséget nem jelentett volna
végbevitele a kormányzati szférában. A centralizáció, amit később szét kellett
volna zúzni, az adott pillanatban hatalmas segítséget jelentett. Mellesleg,
ebben a korszakban e sorok íróját kivéve, aki már 1840-től
anarchistának
vallotta magát, szinte senki nem gondolt az egység elleni fellépésre és a
szövetségi rendszer követelésére.
A demokratikus előítélet másként határozott. A régi iskola politikusai azt
támogatták és támogatják ma is, hogy a társadalmi forradalom végigvitele során
a kormányzatnál kell kezdeni, s csak ezután, mintegy mellesleg kell
foglalkozni a munkával és a tulajdonnal. És a demokrácia, miután kiszorította
a burzsoáziát és előzte az uralkodót, visszaadta megbízatását, és bekövetkezett,
aminek be kellett következnie. Jött a császárság, és némaságba kényszerítette
ezeket a tervet nélkülöző fecsegőket; a gazdasági forradalom az 1848-as
aspirációkkal ellentétes értelemben zajlott le, a szabadság veszélybe került.
Alaptalan a félelem, hogy a szövetség ürügyén most majd megkísérlem felvázolni
a gazdaságtudomány egész tablóját, menüszerűen feltálalva, hogy mit kellene
tenni ebben az eszmerendszerben. Egyszerűen csak annyit mondok, hogy a
politikai rendszer megreformálása után a szövetségi kormánynak szükséges
kiegészítésként egy sor reformot kell hoznia a gazdasági rendszerben: íme két
szóban, mi e reformok lényege.
Ahogy politikai szempontból két vagy több független állam területeinek
kölcsönös garantálása vagy szabadsága védelme érdekében szövetkezhet
egymással, ugyanúgy szövetkezni lehet egymás kereskedelme és ipara kölcsönös
védelme érdekében, ezt nevezik
vámuniónak. Szövetkezni lehet a
kapcsolattartást biztosító hálózat, vagyis utak, csatornák, vasutak kiépítése
és fenntartása érdekében, hitel- és biztosítási szervezet létrehozása és
fenntartása érdekében stb. Ezeknek a különleges szövetkezéseknek az a céljuk,
hogy kivonják a szerződő felek állampolgárait mind a belső, mind a külső tőkés
és bankkizsákmányolás hatásai alól; összességükben ezek az általam
mezőgazdasági-ipari szövetkezéseknek nevezett tömörülések ellenerőt
képviselnek a ma uralkodó nagytőkével szemben.
Nem kívánok e témakörben részletesebb fejtegetésbe bonyolódni. A nagyközönség,
amely az elmúlt tizenöt évben valamennyire figyelemmel kísérte munkáimat,
tudja, mit akarok mondani. Az ipari és feudális nagytőke célja az, hogy a
közszolgáltatások monopolizálásával, az oktatás-nevelés privilégiumával, a
munka széttagolásával, a tőke utáni kamattal, az egyenlőtlen adórendszerrel
stb. politikai jogfosztottságba kényszerítse a tömegeket, gazdasági
szolgaságba vagy bérmunkási állapotba kényszerítse őket, egyszóval a
feltételek és a javak egyenlőtlenségének fenntartására törekszik. A
mezőgazdasági-ipari szövetkezés ezzel szemben arra törekszik, hogy mindjobban
közelítsen az egyenlőséghez a szervezeti felépítésben, mind alacsonyabb árért
biztosítsa a közszolgáltatásokat, megtörve az állam egyeduralkodói szerepét;
közelítsen az egyenlőséghez a hitel és a biztosítási rendszer kölcsönösségi
alapra helyezésével, az adók egyenlő megosztásával, a munka és az iskolázás
biztosításával, a munkafolyamatok olyan kombinálásával, ami lehetővé teszi
minden munkás számára, hogy ipari szakmunkássá és művésszé, vezető munkássá
váljon.
Egy ilyen forradalom nyilvánvalóan nem lehet sem egy burzsoá monarchia, sem
egy egységes köztársaság műve, csupán egy államszövetségé. Nem függ sem
egyoldalú vagy
jótékonysági szerződéstől, sem a
jótékonysági intézményektől;
egyedül a kölcsönös és csere alapú szerződés velejárója.
[9]
Az ipari szövetkezés önmagában vett eszméje csupán a politikai szövetkezés
kiegészítője és szentesítése; legfényesebb igazolását a gazdasági elvektől
nyeri. Ez a kölcsönösség elveinek, a munkamegosztásnak és a gazdasági
szolidaritásnak az a legmagasabb fokú kifejeződése, amit a népakarat
államtörvénnyé transzformált.
Legyen szabad a munka; a hatalom, amely sokkal halálosabb veszélyt jelent a
munkára nézve, mint a közösségiség, óvakodjon a beavatkozástól: megfelelő
pillanatban avatkozzék csak be. De az iparágak testvérek; egymás részei; ha az
egyikük szenved, abba a többi is belesápad. Szövetkezzenek hát, nem azért,
hogy elnyeljék egymást vagy összemosódjanak, hanem hogy kölcsönösen
garantálják egymásnak a virágzás valamennyiük számára azonos feltételeit,
melyeket senki sem tehet saját monopóliumává. Egy ilyen szerződés
létrehozásával nem éri sérelem szabadságukat; ellenkezőleg, az újabb
biztosítékokat és erőt nyer. Ugyanaz lesz velük a helyzet, mint az államban a
hatalom különböző fajtáival, vagy mint az állat különféle szerveivel, melyek
szétválasztásából, elkülönítéséből fakad a hatalom és a harmónia.
Mily csodálatos, a zoológia, a politikai gazdaságtan és a politika egyöntetűen
ugyanazt mondják nekünk: először is azt, hogy az a legtökéletesebb, a szervei
által leginkább szolgált, következésképpen a legaktívabb, a legintelligensebb,
az uralomra legalkalmasabb állat, amelynek képességei és testrészei a
legjobban specializáltak, csoportosítottak és összehangoltak; másodszor, hogy
az a legtermékenyebb, a leggazdagabb, a vízfejűség és az elszegényedés ellen
leginkább biztosított társadalom, amelyben a lehető legjobban osztják el a
munkát, a verseny a legteljesebb, a csere a legtörvényesebb, a forgalom a
legrendszeresebb, a munkabér a legigazságosabb, a tulajdon a legegyenlőbb, s
minden iparág a lehető legtöbb biztosítékot élvezi a többiek segítségével;
harmadszor, hogy az a legszabadabb, a legerkölcsösebb kormányzat, amelyben a
legjobban megosztott a hatalom, a legjobban tagolt a közigazgatás, ahol a
legnagyobb tiszteletben tartják a csoportok függetlenségét, és ahol a
tartományi, kantonális és községi hatalmakat a leghatékonyabban szolgálja a
központi hatalom; és mindez egy szóval a szövetségi kormányzás.
Amint a monarchikus vagy önkényuralmi elv első szükségszerű következménye a
magához csatolt csoportok beolvasztása vagy bekebelezése, más szavakkal a
közigazgatás centralizálása, amit ezen túlmenően a politikai háztartás
közösségiségének is nevezhetünk; második szükségszerű következménye a
hatalom osztatlansága, másként mondva az abszolutizmus; harmadik szükségszerű
következménye az ipari és földbirtoki hűbérrendszer; ugyanúgy a lényegénél
fogva liberális szövetségi elv első szükségszerű következménye a csatlakozott
helységek közigazgatási függetlensége; második szükségszerű következménye a
hatalom szétválasztása minden szuverén államban; harmadik szükségszerű
következménye a mezőgazdasági-ipari szövetség.
Az ilyen alapokon felépített köztársaságban, bizton mondhatjuk, a szabadság
hatékonysága megtöbbszöröződik, a hatalom pedig minimálisra csökken. Az első
valójában az állammal együtt növekszik, azaz megsokszorozódik a szövetségek
számának növekedésével; a második fokozatosan csökken, s teljes formájában
csak a családokban marad fenn, ahol viszont a hitvesi és a szülői szeretet
mérsékli hatását.
Kétségtelen, e nagy törvények felismeréséhez csak hosszú és
fájdalmas tapasztalatok alapján lehetett eljutni; fajunknak talán szüksége is
volt rá, hogy mielőtt eljut a szabadsághoz, keresztülmenjen a szolgaság
különböző fokozatain. Minden kornak a maga eszméit és minden korszaknak a
megfelelő intézményeket.
Most eljött az idő. Egész Európa fennhangon követeli a békét és a leszerelést.
És mintha egy ilyen nagy jótétemény biztosítéka tőlünk függne, Franciaország
felé fordul a várakozás, nemzetünktől várják a jelet az általános boldogságra.
A fejedelmek és a királyok, betű szerint értelmezve, letűnt korokat idéznek:
mostanra már
alkotmányosítottuk őket; és közel a nap, amikor már csupán
szövetségi elnökök lesznek. És ez az arisztokráciák, a demokráciák, mindenféle
kráciák, a nemzetek rákfenéi, a szabadság madárijesztői végét jelenti.
Vajon ennek a demokráciának, amely liberálisnak hiszi magát, de nem képes
másra, mint hogy átkokat szórjon a föderalizmusra és a szocializmusra, ahogy
93-ban atyáink tették, van egyáltalán fogalma a szabadságról? A próbatételnek
határidőt kell szabni. Már elkezdtük az érvelést a szövetségi szerződés
mellett; feltételezem, nem kérünk sokat a szellemi tompultságba süllyedt mai
nemzedékektől, ha azt kérjük, jelölje ki a szabadsághoz visszavezető utat,
amely elháríthatja fejük fölül a közeledő kataklizmát.
Ami engem illet, akit egy bizonyos sajtó igyekezett elhallgattatni, hol a
körülöttem támasztott kiszámított némasággal, hol torzításokkal és szitkokkal,
kihívásként odavethetem ellenfeleimnek:
minden gazdasági eszmém, amelyek
kimunkálásán huszonöt éve dolgozom, összefoglalható ebben a három szóban:
mezőgazdasági-ipari szövetkezés;
minden politikai nézetem hasonlóan tömör formulában összegezhető:
politikai szövetkezés avagy decentralizáció;
és minthogy eszméimet nem kívánom sem párteszközökként, sem személyes
ambícióim kielégítésére használni, minden jelen- és jövőbeli reményem
kifejezhető e harmadik fogalommal, amely a másik kettő szükségszerű
következménye: progresszív szövetkezés.
Felhívok mindenkit, hogy tegyen ennél tisztább, nagyobb hatású és egyúttal
nagyobb mérsékletről tanúskodó hitvallást; továbbmegyek: felhívom a szabadság
és a jog minden barátját, cáfolják meg e nézeteket.
Végkövetkeztetés
[...] Mind ez idáig a föderalizmus a szétesés eszméjét idézte fel az
emberek gondolkodásában; korunk feladata, hogy politikai rendszerként
számoljunk vele.
a) Az államszövetséget vagy más néven államot alkotó csoportok maguk is
államok, amelyek teljes önállósággal, saját törvényeik szerint kormányozzák
magukat, szolgáltatnak igazságot és intézik az adminisztrációs ügyeket;
b) az államszövetség célja, hogy egy kölcsönös garanciát biztosító
szerződésben tömörítse őket;
c) valamennyi szövetkezett állam kormányzatát a hatalom szétválasztásának
alapján szervezik meg; bázisul a törvény előtti egyenlőség és az általános
szavazati jog szolgál.
Íme az egész rendszer. Az államszövetségben a politikai testületet alkotó
egységek nem egyének, állampolgárok vagy alattvalók, hanem a természettől a
priori adott csoportok, melyek átlagos nagysága nem haladja meg egy
néhány száz négyzetmérföldnyi terület népességének nagyságát. Ezek a csoportok
maguk is kis államok, amelyek a szövetség védelme alatt demokratikusan
szerveződtek meg, s amelyeknek a családfők vagy az állampolgárok az
alapegységei.
Az ily módon felépített szövetség egymaga megoldja az elméletben és a
gyakorlatban egyaránt a szabadság és a hatalom összhangba hozásának
problémáját, mindegyiknek biztosítja tényleges szerepét, valódi hatáskörét és
a teljes kezdeményezési szabadságot. Következésképpen önmagában garantálja,
az állampolgár és az állam sérthetetlen tiszteletben tartásával a rendet, az
igazságot, a stabilitást, a békét.
Elsősorban, mert a szövetségi hatalom, amely ez esetben a központi hatalom, a
nagy közösség szerve, nem olvaszthatja magába az egyéni, testületi és helyi
szabadságjogokat, amelyek nála korábbiak, hisz ezek hívták életre, s ezek az
egyetlen támaszai, sőt mi több, saját alkotmányuk és az általuk a központi
hatalomnak adott alkotmány révén felette állnak.
[10]
Ettől kezdve nem kell
számolni a felfordulás kockázatával; a politikai akciók csupán a személyi
állomány megújítására irányulhatnak, nem pedig rendszerváltásra. Biztosítani
lehet a sajtó- és szólásszabadságot, a szabad szövetkezést, a szabad
gyülekezést, el lehet törölni a politikai rendőrség minden fajtáját, hiszen az
államnak nincs oka bizalmatlanságra az állampolgárokkal szemben, s az
állampolgároknak sincs okuk bizalmatlanságra az állammal szemben. Az állam
hatalombitorlása lehetetlen, az állampolgárok felkelése pedig hatástalan és
céltalan. A jog válik minden érdek sarkpontjává, sőt államérdekké; a sajtó
lényege és a véleményformálás mindennapi kenyere lesz az igazság.
Nem kell tartani a vallási propagandától, a klerikális agitációtól, a
miszticizmus magával ragadó hatásától, a szekták fertőzésétől. Az egyházak
legyenek ugyanolyan szabadok, mint a véleményalkotás, a hit; az egyezmény
biztosíthatja számukra a szabadságot, nem kell félniük az erkölcsi
károkozástól. Az államszövetség beburkolja, a szabadság ellensúlyozza
hatásukat: ha minden állampolgár ugyanannak a hitnek a követője, ugyanaz a
vallási buzgóság lelkesíti is, hite nem fordíthatja szembe jogaival, lelkes
vallási buzgalma nem kerekedhet felül szabadságán. Képzeljünk el egy
föderalizált Franciaországot, s szertefoszlik azonnal az a katolikus
túlbuzgóság, amelynek ma tanúi vagyunk. Ezen túlmenően a szabadság eszméje
behatol az egyházba is, amely kénytelen beérni a neki biztosított
szabadsággal, sőt bevallani, hogy ő sem tud ennél többet adni az
embereknek.
Az államszövetség lehetőséget ad az egész nép magas színvonalú képzésére, s
így bebiztosíthatjuk magunkat a tömegek tudatlansága ellen, ami lehetetlen,
sőt önellentmondás az egységes rendszerben.
Egyedül az államszövetség képes a dolgozó osztályok szükségleteinek és
jogainak kielégítésére, a munka és a tőke közötti összhang, az egyesületek, az
adó, a hitel, a tulajdon, a bér problémájának megoldására. A gyakorlat
bebizonyította, hogy a könyörületesség törvénye, a jótékonykodás szabálya s az
emberbarátság különféle intézményei ezen a területen alapvetően tehetetlenek.
Marad tehát a gazdaságpolitikában és a kormányzásban egyaránt uralkodó
igazságosság mint eszköz; marad tehát a kölcsönös és csere alapú szerződés.
Mert mit mond, mit parancsol nekünk a szerződésben kifejeződő igazságosság?
Azt, hogy mindenütt, ahol az iparban, a hitel- és biztosítási, illetve
közügyekben garanciákra van szükség, a monopólium elvét a kölcsönösség elvével
helyettesítsük. Könnyen megvalósítható ez a szövetségi rendszerben, viszont
ellentétben áll az egységes kormányzatok elvével. Az adók csökkentése és
arányos elosztása sem érhető el az erős elnyomásra épülő rendszerekben, mert
az adók csökkentését és egyenlő megosztását az adók decentralizálásával
kellene kezdeni; másként az államadósság soha nem számolható fel, sőt
folyamatosan növekszik, kisebb vagy nagyobb mértékben, akár egységes
köztársaságról, akár burzsoá monarchiáról van szó; a külpiac, amelynek
gazdagítania kellene a nemzetet, a belső piac megkötöttségei miatt nem tud
ilyen hatást kifejteni, e megkötöttség viszont a hatalmas illetékekből fakad;
[11]
az értékek, az árak és a bérek soha nem rendeződhetnek az ellenséges
környezetben, ahol a spekuláció, a nagykereskedelem és a kiskereskedelem, a
bank és az uzsora növekvő mértékben telepszik rá a munkára. Végül, ilyen
körülmények között a munkásszövetség is utópia marad, mert az állam nem érti
meg, hogy a közszolgáltatásokat nem neki magának és nem magán- vagy korlátolt
felelősségű társaságoknak kell elvégezniük, hanem felelős és szolidáris
munkástársulásoknak kell átalányért bérletbe adni. Nem kell, hogy a hatalom
beleavatkozzon a munka és a közügyek kérdésébe, nem kell az ipar és a
kereskedelem ösztönzése, nem kell több szubvenció, koncesszió, hitel és
kölcsön, borravaló, nincs szükség haszonélvezetre vagy ipari járadékra, sem
üzérkedésre: milyen rendszertől várhatunk ehhez hasonló reformokat, ha nem a
szövetségi rendszertől?
Az államszövetség a legszélesebb értelemben kielégíti a demokratikus
törekvéseket és a burzsoá-konzervatív érzelmeket, bár ez a két elem minden más
rendszerben összeegyeztethetetlen. És hogyan? A politikai-gazdasági
garanciarendszerrel, ami a föderalizmus legfelső fokú kifejeződése. A
saját törvényéhez, vagyis a középbirtokhoz, a tisztes középszerűséghez, a
vagyonok nagyságának egyre határozottabb egymáshoz közelítéséhez, az
egyenlőséghez visszatérő Franciaországnak, a szellemét és erkölcseit
visszanyert Franciaországnak, ha az egymás szuverenitását kölcsönösen
garantáló csoportosulások alapján épül fel, nincs többé semmi félnivalója sem
a kommunista áradattól, sem dinasztikus invázióktól. A sokaság ettől fogva
képtelen tömegével eltaposni a közszabadságot, s ugyanígy képtelen magához
ragadni vagy elkobozni a tulajdonokat. Mi több, ő maga válik a föld és a tőkék
feudalizálásának legfőbb gátjává, ami végzetszerű törekvése minden egységes
hatalomnak. Amíg a városlakó a földbirtokot csupán a jövedelem forrásának
tekinti, a földet megművelő paraszt önmagában is értéknek tartja: éppen ezért
a birtok soha nem lehet teljesebb és biztosítottabb, mint amikor a folyamatos
és jól elrendelt felosztás alapján közeledik az egyenlőséghez, a
szövetkezéshez. Nem kell burzsoázia és nem kell demokrácia; csak állampolgárok
kellenek, ahogy 1848-ban is követeltük: vagy nem ez a forradalom végső szava?
Hol lehet megvalósítani ezt az eszmét, ha nem a föderalizmusban? Bármit
is mondtak erről 93-ban, a szövetségnél semmi sem kevésbé arisztokratikus és
nem régibb; és be kell vallani, semmi sem közönségesebb.
Szövetségi hatalom fennállása esetén egy nagy nép politikája ugyanolyan
egyszerű, mint rendeltetése. Teret adni a szabadságnak, munkát és jólétet
biztosítani mindenkinek, ápolni a tudást, erősíteni az öntudatot - ez kell
befelé; kifelé pedig példát kell mutatni. Egy szövetségbe tömörült nép a béke
érdekében megszervezett nép; mit kezdenének a hadseregekkel? A katonai
szolgálat a csendőrségi szolgálatra, a vezérkari alkalmazottakra és a raktár
és erődítmények őrzését irányítókra redukálódik. Nincs semmi szükség sem
szövetségekre, sem kereskedelmi egyezményekre: szabad nemzetek között elég a
közös jog. Az egyszeri adó levonása és bizonyos, a szövetségi tanács által
megvitatott esetekben kivetett adópótlék teljesítése után szabad kereskedelem:
ennyi kell az üzleti ügyekhez; szabad mozgás és a lakóhely szabad
megválasztása, tiszteletben tartva az egyes országok törvényeit: ez kell a
haza közösségére váró egyéneknek.
Íme a föderalista eszme és levezetése. Tegyük még hozzá, hogy az átmenet olyan
észrevehetetlen lehet, ahogy csak akarják. A despotizmus kiépítése nehéz,
fenntartása keserves; de mindig könnyű, hasznos és törvényes visszatérni a
szabadsághoz.
A francia nemzet tökéletesen készen áll erre a reformra. Régóta hozzászokott a
legkülönfélébb megpróbáltatásokhoz és a nehéz terhekhez, ezért kevéssé
követelőző; akár tíz évet is vár az új építmény befejezésére, ha azt látja,
hogy minden évben elkészül egy emelete. Hagyományaival sem áll ez
ellentmondásban: tisztítsátok meg a régi monarchiát a kasztok közötti
különbségektől és a feudális jogoktól; Franciaország, a maga tartományi
államaival, szokásjogaival és polgáraival nem más, mint egy kiterjedt
konföderáció, Franciaország királya pedig egy köztársasági elnök. A
centralizációt a forradalmi harc hozta számunkra. Ebben a rendszerben az
egyenlőség védhető volt, legalább az erkölcsökben; ellenben a szabadság
fokozatosan csökkent. Az ország földrajzi adottságai ugyancsak megkönnyítik
az átalakulást: tökéletesen csoportosított és behatárolt fő körzetei, amelyek
csodálatosan alkalmassá tették az egységre, mint azt túl sokszor is
tapasztalhattuk, szerencsére éppígy megfelelnek a szövetkezésnek is, a három
tengerbe ömlő folyó által határolt völgyek függetlenségének köszönhetően.
Először a tartományoknak kell hallatniuk szavukat. A fővárosból szövetségi
várossá átalakuló Párizs semmit sem veszít ezzel az átalakulással; ellenkezőleg,
új és jobb létformát talál. A provinciákra gyakorolt szívó hatása
következtében, ha szabad így fogalmaznom, erősen hajlamossá válik a
szélhűdésre: a kevésbé terhelt, kevésbé gutaütéses hajlamú Párizs szabadabb
lesz, többet tud nyerni és többet is tud adni. A tartományok gazdagsága
és aktivitása egész Amerikánál nagyobb piacokat biztosít termékei számára, s a
valódi üzletekben visszanyeri mindazt, amit parazitizmusa visszaszorulása
következtében elveszített; lakosainak vagyona és biztonsága nem ismer többé
hullámzásokat.
Bármilyen lesz is a Franciaország sorsát kezében tartó hatalom, merem
állítani, nincs számára más követhető politika, más üdvözítő út, más eszme.
Adjon tehát jelet az európai föderációk megalakítására; legyen szövetségesük,
vezetőjük és modelljük, s dicsősége oly magasra szárnyal, hogy megkoronázza
minden addigi dicsőségét.
(Fordította: Farkas Mária. A fordítás alapja: P. J. Proudhon: Du Principe
Fédératif. In: Oeuvres Complètes de P. J. Proudhon. Paris, 1959. 318-331.,
355-362., 543-551. o.)