1.
Az anarchia szó görög eredetű, s szó szerint annyit jelent:
uralom
nélkül, vagyis egy olyan állapotot jelöl, melyben az emberek intézményesített
hatalom, állam nélkül élnek.
Az anarchia szót azelőtt általában a rendetlenség és zűrzavar értelmében
használták. A helyzet akkor változott, amikor egy egész tudományos iskola
kezdte az anarchiát lehetségesnek és üdvösnek tartani, s egy olyan párt
tűzte céljául, mely korunk társadalmi küzdelmeinek egyik legjelentősebb
szereplőjévé vált. A tájékozatlanok számára a szó még ma is káoszt jelent,
és az anarchizmus politikai ellenfelei is igyekeznek jelentését eltorzítani.
Nem kívánunk filológiai vitákba bocsátkozni, annál is inkább, mivel a kérdés
történelmi és nem filológiai jellegű. Az általánosan elfogadott értelmezés a
szó valódi, etimológiai jelentéséhez igazodik: mindazonáltal már ez a
jelentés is másodlagos és ahhoz az előítélethez kapcsolódik, mely szerint a
kormányzat a társadalmi élet elengedhetetlen eleme, tehát a kormányzat
nélküli társadalom a káosz állapotába süllyedne, felőrölné az emberek
féktelen önzése és vak indulatai.
Nem nehéz megmagyarázni, miért él ez az előítélet s miképpen befolyásolja az
anarchia szó közkeletű értelmezését. Az ember a többi élőlényhez hasonlóan
alkalmazkodik s idomul életkörülményeihez, hogy aztán tovább örökítse
felvett szokásait. Így, amikor a rabságban született és felnövekedett
szolganemzedékek leszármazottai végre gondolkodni kezdtek, azt hitték, hogy
a szolgaság az élet tartozéka, a szabadság pedig elképzelhetetlennek tűnt
számukra. Így volt ez a dolgos emberekkel: munkájuk, azaz kenyerük
évszázadokon keresztül az urak jószándékától függött, emberemlékezet óta a
föld és a tőke tulajdonosainak kiszolgáltatva éltek, s mivel nem lehetett
másképp, hát megszokták, s végtére elhitték, hogy valóban az úr a kenyéradójuk;
ezért merült föl bennük a kérdés: mi lenne a világból, ha nem volnának urak?
Mint az az ember, aki születésétől fogva megkötözött lábakkal él, de azért
megtanul járni úgy-ahogy, meglehet, hogy ügyességét a lábait béklyóba verő,
izomerejét kiszívó köteleknek fogja tulajdonítani.
Ha a megrögzött szokásokhoz még hozzávesszük, hogy mire tanítja a népet
az uraság, a pap, a tanár s mindazok, akiknek jól felfogott érdekében áll az
urak és a kormányzat hatalmának szükségességéről prédikálni; ha meggondoljuk,
hogy rajtuk kívül ott van még a bíró és a rendőr, szorgos munkával igyekezvén
elhallgattatni azokat, akik esetleg másképp gondolnák, sőt nem átallnák ezt
még ki is mondani, akkor nem lesz nehéz megértenünk, miképpen vert gyökeret
a munkástömegek kiműveletlen elméjében a balga hit, hogy az urak s a
kormányzat nélkül a világ összedőlne.
Gondoljuk csak el, hogyha mesebeli megkötözött lábú emberünkhöz kijönne az
orvos és ezernyi kitalált esettel példálózva elmagyarázná neki, hogy
lehetetlenség a lábairól a kötelet levenni, mert anélkül megbénulna, mi
több, menten elpusztulna, akkor emberünk foggal-körömmel ragaszkodna e
béklyóhoz, és ellenségnek tartana mindenkit, aki megpróbálná leoldani róla.
Így, mióta általánossá vált az a felfogás, hogy az államra feltétlenül
szükség van, hogy kormányzat nélkül felbomlana a rend és úrrá lenne a
zűrzavar, azóta mindenki számára természetes és logikus, hogy az anarchia,
mely meg akarja szüntetni a kormányzatot, csakis a káoszt jelentheti. A
jelenség nem áll példa nélkül az írott történelemben. Azokban a korokban és
azokban az országokban, ahol az egyszemélyi hatalomban (a monarchiában) hitt
a nép, a köztársaság szó - mely a sokak hatalmát jelenti - a fejetlenség és
összevisszaság értelmében volt használatos, s a népnyelvben mindmáig
megőrizte ezt a jelentését, szinte kivétel nélkül minden országban.
Változtassuk meg az emberek véleményét, győzzük meg őket, hogy a
kormányzat nemcsak fölösleges, hanem egyenesen káros, s az anarchia szó, a
kormányzatnélküliség eszméje mindenki számára egyet fog jelenteni:
természetes rendet, az emberi szükségletek és érdekek egységét, s a testvéri
együttműködésen belül tökéletes szabadságot.
Éppen ezért tévednek azok, akik
azt mondják, hogy az anarchisták rosszul választottak nevet, mert a tömegek
félreértik és hamisan értelmezik. A világ a rossz és nem a szó: és mindazok
a nehézségek, amikkel az anarchisták tanaik hirdetésekor szembekerülnek, nem
az általuk választott névből fakad, hanem abból, hogy felfogásuk ellenkezik
a kormányzat, vagyis az állam feladatáról alkotott megrögzött előítéletekkel.
Mielőtt továbbmennénk, helyénvaló lenne végre tisztázni, mit is jelent a
szó: állam - mely véleményünk szerint minden félreértés legfőbb forrása.
Az anarchisták s köztük e sorok írója számára az állam mindig a politikai,
törvényhozói, bírói, katonai és pénzügyi intézmények összességét jelentette
és jelenti ma is. Azon intézményekről van szó, amelyek megfosztják az embert
saját ügyeinek irányításától, viselkedésének szabályozásától, az önmagáért
viselt felelősségtől, másra bízván mindezeket a feladatokat, olyanokra,
akiket a bitorolt vagy a rájuk ruházott hatalom feljogosít arra, hogy minden
ügyben, mindenki fölött törvénykezzenek és az embereket e törvények
betartására kényszerítsék, ha szükséges, akár a kollektív erőszak eszközével
is.
Az
állam szó következésképp a kormányzatot jelenti, más szóval a
személytelen, absztrakt kifejezését mindannak, amit a kormányzat testesít
meg: tehát az anarchisták az
állam eltörlésével, az állam nélküli
társadalom eszméjével a tekintélyre épülő politikai rend lerombolását és
az érdekek összhangján, a társadalmi feladatok önkéntes vállalásán, vagyis a
szabadságon és egyenlőségen alapuló társadalom megteremtését hirdetik.
Ám a szónak számos más jelentése is van, s nem egy közülük félreértés
forrása. A téves értelmezés veszélye elsősorban azok részéről fenyeget, akik
számára alacsony társadalmi helyzetük nem tette lehetővé, hogy megszokják a
tudományos nyelv árnyaltságát. Ennél is rosszabb azonban, mikor az állam
szót az anarchisták politikai ellenfelei használják, akik rosszhiszeműen
nem értelmének tisztázására, hanem összezavarására törekednek.
Az állam szó így gyakran egyfajta társadalomtípusra utal, egy úgynevezett
társadalmi egységre, melyet egy adott területen élő emberi közösség alkot,
tekintet nélkül tagjainak belső szerveződésére, a közösséget összetartó
kapcsolatok jellegére. Az állam szót a társadalom szinonimájaként is
szokták használni. S miután e szóhoz ilyen jelentések kapcsolódnak, a
politikai ellenfelek azt hiszik vagy inkább úgy tesznek, mintha azt hinnék,
hogy az anarchisták meg akarnak szüntetni minden társadalmi köteléket,
minden kollektív tevékenységet és arra ítélik az embert, hogy magányos
elszigeteltségben éljen, ami még a szolgaságnál is rosszabb.
Az állam szóval egy ország legfelső vezetését is szokták jelölni: a
tartományi, illetve a helyi vezetéssel szemben a központi hatalmat. Ezért
egyesek azt hiszik, hogy az anarchisták egyszerűen csak területi
decentralizációra törekednek a kormányzás elvének megsértése nélkül. Ezek az
emberek az anarchizmust a kantonalizmussal és a kommunalizmussal tévesztik
össze.
Végül, ha az
államról beszélünk (*), az uralkodó társadalmi
feltételekre, életmódra stb. is utalunk. Ezért mondjuk például, hogy a
"munkásság gazdasági helyzetét [state] kell megváltoztatni", illetve ide
sorolhatók az olyan kiszólások, hogy az anarchista rendszer az egyetlen
olyan társadalmi rendszer, mely a
szolidaritás elvén alapul. Az effajta
megfogalmazások első hallásra tán bizarrnak és ellentmondásosnak tűnhetnek,
főleg, ha az anarchisták szájából hangzanak el, akik egyébként az állam mint
rendszer eltörlésére törekednek.
(*) "state": állam, állapot, helyzet; lefordíthatatlan jelentésazonosság.
Ezért azt javasoljuk, hogy az olyan kifejezéseket, mint az
állam eltörlése,
minél kevesebbet használjuk, helyette mondjuk inkább azt - ez érthetőbb és
konkrétabb is -, hogy a
kormányzat eltörlése.
Értekezésünkben mi is ezt a módszert fogjuk követni.
2.
Arról beszéltünk, hogy az anarchia a kormányzat nélkül felépülő
társadalmat jelenti. De vajon lehetséges, illetve kívánatos-e a kormányzat
eltörlése, megvalósítható-e egyáltalán belátható időn belül?
Vegyük hát szemügyre ezt a kérdést.
Mi a kormányzat? Az emberek gondolkodását ma, a pozitivista tudomány minden
igyekezete ellenére a szó metafizikai
[1]
értelmezése uralja, olyannyira, hogy a kormányzatot sokan valamiféle
erkölcsi intézménynek tekintik, és olyan, a kormányzati tisztségeket betöltő
emberek személyétől független, eleve adott tulajdonságokkal ruházzák fel,
mint ésszerűség, igazságosság, jogszerűség. Számukra a kormányzat, illetve
egy még ködösebb elképzelés szerint az állam egyfajta elvont erőt testesít
meg; a még elvontabb általános érdek képviselője, ő fejezi ki és helyezi
szembe az összesség jogait az egyénekéivel. Ezt a felfogást támogatják
mindazok, akik biztosítékokkal bástyázzák körül a kormányzatot, és azt
vallják, hogy mindig túl kell élnie a hatalom gyakorlóinak hibáit és
botlásait.
A kormányzat számunkra a tekintély elvét jelenti; a kormányzók - a királyok,
elnökök, miniszterek, képviselők - pedig azok, akik fel vannak jogosítva
arra, hogy
törvényben szabályozzák az emberek közötti kapcsolatokat; hogy
gondoskodjanak e törvények végrehajtásáról; hogy adót vessenek ki és
hajtsanak be; hogy katonának sorozzanak; hogy ítéljenek és büntessenek; hogy
szabályozzák, ellenőrizzék és szankcionálják a magánszerződéseket; hogy
monopolizáljanak gazdasági ágazatokat és közszolgáltatásokat vagy ha úgy
tetszik, az egész gazdaságot és minden közszolgáltatást; hogy elősegítsék
vagy korlátozzák az árucserét; hogy háborúzzanak vagy békét kössenek más
országok kormányzóival; hogy előjogokat adományozzanak és vegyenek vissza és
így tovább, és így tovább. Röviden, a kormányzók azok, akiknek megvannak az
eszközeik ahhoz - kinek többé, kinek kevésbé -, hogy saját akaratuk
érvényesítése végett mozgásba hozzák a társadalom erejét, azaz a közösség
egészének fizikai, szellemi, gazdasági képességeit
De mégis, mi indokolja a kormányzat létezését? Miért mondanak le
szabadságukról és alkotókészségükről az emberek és ruházzák át néhány
kiváltságosra? Miért teszik képessé őket arra, hogy kényükre-kedvükre
használják a közösség erejét? Tán oly különleges tehetséggel vannak
megáldva, hogy elég megcsillantani tudásukat és máris mindenki
elhiszi, hogy hivatva vannak emberek ezreinek nevében fellépni és képviselni
érdekeiket, mindenkiét, az érintetteknél is hatékonyabban? Egy kis
okoskodástól már oly tévedhetetlenek és feddhetetlenek, hogy a közösség
tudásukra és jószándékukra bízhatja sorsát?
S még ha létezne is határtalan jóság és határtalan tudás, s feltételeznénk
azt - amire még nem volt példa a történelemben -, hogy a kormányzati
hatalmat mindannyiunk közül a legrátermettebbek és a legderekabbak
birtokolják - vajon kormányzati hivataluk elősegítené-e magasztos képességeik
kibontakoztatását? Vagy inkább gúzsba kötné és semmivé foszlatná azt a
kormányzókra háruló rengeteg, tőlük sokszor oly idegen kötelességet, s
mindenekelőtt azt a legfőbb feladatot, hogy erejüket hatalmuk megőrzésére és
híveik felemelésére tékozolják, meg arra, hogy féken tartsák az
elégedetlenkedőket és leverjék a lázadókat?
Továbbmenve, bármilyen jók vagy rosszak, okosak vagy buták is legyenek a
kormányzók, mégis, ki emeli őket magasztos tisztségükbe? Tán hódítás, háború
vagy forradalom ülteti őket mások nyakába? Ám ha így van, mi biztosít arról,
hogy a közérdek vezérli szándékukat? Mert ez esetben csupán hatalomátvételről
van szó, s ha a vesztesek elégedetlenek, nem marad más számukra, minthogy
erőszakkal rázzák le az igát. S vajon kit képviselnek, egy osztályt vagy
pártot? Ha így van, az osztály vagy a párt érdekei és eszméi bizton győzni
fognak, a többség akarata pedig feláldoztatik. Vagy tán általános
választójog alapján emelik őket hatalomra? Mert akkor minden a számokon
múlik és semmi az észen, igazságosságon és képességen. Azt választják meg,
aki a legügyesebben tudja becsapni a népet: a kisebbséget pedig, mely akár
a közösség fele is lehet egyet levéve, feláldozzák. Megfeledkeznek róla,
hogy a tapasztalatok szerint lehetetlen olyan választói gépezetet kiagyalni,
melyben a sikeres jelöltek legalább a többség érdekeit megfelelően
képviselnék.
3.
A kormányzat létezését már számos és sokféle elmélet próbálta
megmagyarázni és igazolni. A legtöbb - ha nem is vallja be - azon az
előítéleten alapul, hogy az embereket egy külső és fölébük rendelt
tekintéllyel kell egymás érdekeinek tiszteletben tartására kényszeríteni, s
hogy e tekintély magatartási szabályok előírásával és kikényszerítésével
oldja fel az érdekellentéteket és éri el, hogy az emberek a lehető legkisebb
áldozatok árán minél boldogabbak legyenek.
A tekintélyelv hívei azt kérdezik: ha az emberek érdekei, céljai és
törekvései ellentétesek egymással, sőt az egész társadaloméval is, akkor
kinek áll jogában és hatalmában őket egymás érdekeinek tiszteletben
tartására kötelezni? Ki lesz képes megvédeni a közérdeket az egyén
támadásaitól? Azt mondják, szabadságunkat mások szabadsága korlátozza; de
ki fogja megállapítani és ellenőrizni e korlátokat? Az emberi érdekek és
törekvések természetes különbözőségei teszik szükségessé és igazolják a
kormányzat létezését, mert ez mérsékli a társadalmi küzdelmeket és szabja
meg az egyéni jogok és kötelességek határait.
Ez az elmélet: ám, ha azt akarjuk, hogy az elméletek érvényesek legyenek,
tényekkel kell alátámasztanunk őket - azonban jól tudjuk, hogy a
közgazdaságtanban elméletek inkább a tények igazolására születnek, így
kívánják védelmezni a kiváltságosok előjogait és elfogadhatóvá tenni azokat
a tömegek számára. Úgyhogy elméletek helyett nézzük inkább a tényeket. A
történelem és korunk tapasztalatai arra tanítanak minket, hogy a kormányzat,
lett légyen az a kevesek kegyetlen, erőszakos és önkényes uralma a többség
felett vagy az uralom és az előjogok biztosításának szervezett
intézményrendszere, mindig azok kezében összpontosul, akiknek sikerült
erőszak, fortély vagy örökösödés folytán fölhalmozni a világi javakat,
köztük is elsősorban a földet, amelyet arra használnak, hogy rabságban
tartsák a népet és dolgoztassák a maguk hasznára.
Az embereket kétféleképpen lehet elnyomni: vagy közvetlenül, nyers, fizikai
erőszakkal, vagy közvetett módon, ha megfosztjuk őket a létfenntartási
eszközöktől s így kényszerítjük őket kiszolgáltatott helyzetbe. Az első a
hatalom, a politikai előjogok forrása; a második a tulajdoné, a gazdasági
előjogoké. Az embereket úgy is el lehet nyomni, hogy átformálják érzelmeit
és gondolkodását - ezt vallási vagy univerzális hatalomnak nevezzük. Ám,
ahogy a gondolkodást is csak az anyagi viszonyok határozzák meg, úgy a
hazugság és a szolgálatában álló gépezet sem létezhet csak addig, amíg a
gazdasági és politikai előjogok indokolják, amíg szükség van rá az előjogok
védelméhez és megszilárdításához.
Amikor a gyér népességű, egyszerűbb viszonyok között élő primitív
társadalmakban megbomlottak a hagyományok és nem engedelmeskedtek többé az
együttműködést előíró szokásoknak, illetve amikor lerombolták ezeket a
hagyományokat és az emberek egy része uralkodni kezdett a többiek felett, a
kétféle hatalom - a politikai és a gazdasági - egy kézben, gyakran egyetlen
ember kezében összpontosult. Azok, akik erőszakkal legyűrték és
megfélemlítették a többieket, rendelkeztek a legyőzöttek személyével és
vagyonával; és arra kényszerítették őket, hogy nekik dolgozzanak, nekik
szolgáljanak és engedelmeskedjenek akaratuknak minden téren. Ők lettek a
földbirtokosok, a királyok, a bírák és a végrehajtók egy személyben.
Ám ahogy növekedett a társadalom és fokozódtak az igények, ahogy a
társadalmi viszonyok egyre bonyolultabbá váltak, az effajta despotizmust nem
lehetett fenntartani többé. Az uralmon lévők, biztonsági és kényelmi
okokból, illetve mert egyszerűen nem tehettek másképp, hagyták, hogy
kialakuljon egy közös hatalmi érdekekkel rendelkező kiváltságos osztály,
mely támogatta uralmukat. Emellett pedig egyre nagyobb szabadságot engedtek
az egyénnek saját ügyeiben, csak a legfőbb hatalmat tartván meg maguknak,
ami annyit jelent, hogy ezzel a legfőbb hatalommal biztosították maguknak a
jogot a tömegek lehető legteljesebb kizsákmányolására és elégítették ki
vágyukat, hogy másoknak parancsolgassanak. Így fejlődött ki a hatalom
árnyékában - a hatalom védelmére és támogatására szövetkezve, gyakran annak
tudta nélkül, és olyan okokból, melyek fölött a hatalomnak már nincsen
befolyása - a magánvagyon, azaz a tulajdonosi osztály. A tulajdonosi osztály
fokozatosan saját kezébe összpontosítja a termelési eszközöket, a létezés
alapjait, a mezőgazdaságot, az ipart, az árucserét és még folytathatnánk a
sort, hogy végül megszilárdítsa saját hatalmát, ez a hatalom pedig
eszközeinek mindenhatósága és érdekeinek kiterjedtsége folytán - leplezve
vagy leplezetlenül - mindig a politikai hatalom (a kormány) fölé kerekedik,
és azt saját csendőrévé degradálja.
A történelem már számos példával szolgált erre a jelenségre. Valahányszor egy
katonai akció vagy támadás folytán a nyers fizikai erőszak ragadta magához a
társadalom vezetését, a győztesek mindig arra törekedtek, hogy saját kezükbe
koncentrálják a kormányzást és a tulajdont. Ám, mivel a kormányzatnak
egyrészt mindig szüksége van egy erős osztály támogatására, másrészt mivel
képtelen mindent egymaga irányítani és ellenőrizni, valamint, mert
a termelés szükségletei úgy kívánják, a magántulajdon mindig újra feléled, s
vele a függőség, mely az erőt, a kormányzatot az erő forrásának, a
tulajdonosoknak rendeli alá. A kormányzat kikerülhetetlenül a tulajdonosok
csendőrévé válik.
Az itt ábrázolt folyamat a modern korszakban érvényesül a legerőteljesebben.
A termelés fejlődése, a kereskedelem hatalmas kiterjedtsége, a pénz
felmérhetetlen hatalma, az Amerika felfedezéséből, valamint a gépek
alkalmazásából származó gazdasági előnyök biztosították a tőkés osztály
számára a felsőbbséget. Ez az osztály nem elégszik meg többé a kormány
támogatásával, ő maga akarja gyakorolni azt. A hódítás jogán (vagy ahogy a
királyok és papjaik nevezik:
Isten kegyelméből) uralkodó kormányok,
noha a körülmények kiszolgáltatják a tőkésosztálynak, továbbra is gőgös
megvetéssel tekintett gazdagságukban tündöklő egykori szolgáira, és nem
akart lemondani a hatalmi függetlenségről. Ez a kormány valójában a
tulajdonosok védelmezője, a tulajdon csendőre volt, olyan csendőr azonban, ki
azt hiszi, hogy ő
valaki és nem átall pimaszul bánni azokkal, akiket őriznie
és oltalmaznia kellene, amikor éppen nem üti le és rabolja ki őket a
következő utcasarkon. A tőkésosztály jó úton van afelé, hogy megszabaduljon
tőle vagy már meg is tette és nem válogatott az eszközökben. Helyébe egy
maga választotta, saját osztálya tagjaiból kikerülő kormányzatot ültet,
melyet mindenkor az ellenőrzése alatt tarthat, s mely fel van készülve arra,
hogy megvédje őt a kisemmizettek esetleges követeléseivel szemben. Így
születik a modern parlamentáris államrendszer.
Ma a tulajdonosokból, és az általuk pénzelt emberekből álló kormányzat
teljesen a tulajdonosok rendelkezésére áll, olyannyira, hogy a
legvagyonosabbak nem is ereszkednek le odáig, hogy tisztséget vállaljanak
benne.
Rotschildnek nincs szüksége rá, hogy képviselőnek vagy miniszternek
válasszák: bőven elég számára, hogy a képviselők és a miniszterek tőle
kapják az utasításokat.
A munkásoknak nem egy országban több-kevesebb beleszólási joguk van a
kormányzat megválasztásába. A burzsoázia ezzel a látszólagos engedménnyel
biztosította a maga számára a monarchikus és arisztokratikus hatalom elleni
küzdelemben a nép támogatását, ugyanakkor megadván nekik a választójoggal a
szuverenitás látszatát, kiirtja belőlük az egyenlőségnek még a gondolatát
is. A tény az, hogy ez a szavazati jog - akár látta a burzsoázia ezt előre,
akár nem - teljesen nevetséges, egyedül a polgárság hatalmának
megszilárdítását szolgálta, és ugyanakkor a munkásosztály legaktívabb
rétegét a hatalom csalóka reményével kecsegtette. Így az általános
választójog is csak arra szolgált - sőt minden eddiginél hathatósabban -,
hogy az kormányzatot a burzsoázia szolgálójává, csendőrévé degradálja.
Mert próbálna csak meg egyszer is az kormányzat ellenséges érzelmeket
mutatni a polgárság felé, gyaníttatná bár egyszer is, hogy a demokrácia
lehet még másra is jó, mint hogy port hintsenek vele az emberek szemébe, az
érdekeiben fenyegetett burzsoázia nem késlekedne latba vetni minden erejét
és befolyását - ami csak pénzén megvásárolható -, hogy visszaparancsolja
a kormányzatot az őt megillető helyre, a polgári rend csendőrposztjára.
Bármilyen névvel is illessék, bármi is legyen jogalapja vagy szervezeti
felépítése, a kormányzat mindig és mindenhol egy alapvető célt szolgált:
hogy elnyomja és kizsákmányolja a tömegeket, hogy védje az elnyomókat és a
kizsákmányolókat. Legfőbb jellegzetessége, nélkülözhetetlen támasza a rendőr
és az adószedő, a katona és a börtönőr - mellettük mindig ott találjuk a
hazugság sáfárait, legyenek bár papok vagy tanárok, akiket azért fizet és
oltalmaz a kormányzat, hogy leigázván az emberek elméjét, engedelmes barommá
tegyék őket.
Való igaz, hogy a történelem folyamán a kormányzat e fő
funkcióihoz, és lényegi intézményeihez más funkciók és intézmények is
kapcsolódtak. Hadd jegyezzük meg, hogy a civilizáció bizonyos fokán az állam
mindig, illetve majdnem mindig összeegyeztette elnyomó és kizsákmányoló
funkcióját más, a társadalom számára hasznos tevékenységekkel. Ez azonban
semmit sem von le annak a megállapításnak az érvényéből, hogy a kormányzat
lényegénél fogva elnyomó és kizsákmányoló, s hogy eredetéből és működéséből
törvényszerűen fakad az uralkodó osztály védelme, sőt helyzetének
megszilárdítása és erősítése.
A kormányzat vállalja, hogy bizonyos fokú védelmet nyújt az állampolgároknak
a közvetlen és erőszakos támadásokkal szemben. Törvényesen is elismer nem
egy olyan alapvető jogot és kötelességet, szokást és gyakorlatot, amely
nélkül a társadalmi élet nem tudna működni. Szervez és irányít számos
közszolgáltatást: a postát, az utak karbantartását, a köztisztasági
feladatokat, a hulladékelszállítást, óvja és kezeli a közföldeket. Támogatja
a gyermekotthonokat és a kórházakat, nem egyszer a szegények és az elesettek
védelmezőjének és jótevőjének szerepében tetszeleg. Ám elég, ha megértjük,
miért és hogyan végzi a kormányzat ezeket a feladatokat, s máris bizonyságot
szerezhetünk arról, hogy bármit is tesz a kormányzat, mindig a hatalomvágy
vezérli, célja mindig a saját s az általa képviselt és pártfogolt osztály
előjogainak védelme, kiterjesztése és megszilárdítása.
A kormányzat nem tudná sokáig fenntartani hatalmát, ha valódi természetét
nem rejtené a közhasznúság álarca mögé. Ha nem írná elő álságosan minden
emberi élet tiszteletét, nem követelhetné meg a kiváltságosok életének
tiszteletben tartását sem. Ha nem öltené magára a jogok védelmezőjének
szerepét, nem tudna érvényt szerezni a kiváltságosok előjogainak sem.
"A jog - írja
Kropotkin, s érti alatta a jog alkotóit, azaz az államot - az
Ember közösségi érzületére apellálva a számára is elfogadható erkölcsi
szabályokon kívül olyan rendelkezéseket is bevezetett, amelyek egyedül a
kizsákmányoló kisebbséget szolgálták az Emberek esetleges támadásaival
szemben."
A kormányzat nem akarhatja, hogy a társadalom szétessen, mert akkor az
uralkodó osztállyal együtt elvesztené gazdagságának forrását. Viszont azt
sem engedheti meg, hogy a társadalom - kormányzati beavatkozás nélkül - maga
gondoskodjék magáról, mert akkor hamar kiderülne, hogy az államnak nincs más
célja, csak az embereket nyomorba döntő tulajdonosi osztály védelme; ha
pedig ez nyilvánvalóvá válna, az emberek nem késlekednének megszabadulni
mind az kormányzattól, mind a vagyonos osztálytól.
Manapság, amikor a kormányok szembekerülnek a munkásság sürgető és fenyegető
követeléseivel, mind gyakrabban lépnek fel döntőbíróként a gyárosok és
munkások vitás ügyeiben. Így próbálják megtéveszteni a munkásmozgalmat, s
megakadályozni, hogy a szegények elvegyék, ami megilleti őket, vagyis,
hogy ők is másokhoz hasonló jómódban éljenek.
Továbbá nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egyrészt a birtokos osztály
önmagával is mindig háborúban áll, a tőkések egymást is felfalják; másrészt
meg a kormányzat, bár a polgári rendből nő ki, annak szolgálója és protektora,
maga is, mint minden szolga és protektor, függetlenségre törekszik és
uralkodásra védencei felett. Így hát megkezdődik a hintajáték, a lavírozás,
az engedmények és a visszavonulások, a kísérletek, hogy szövetségeseket
találjanak a nép között a konzervatívok ellen, meg a konzervatívok között a
nép ellen, vagyis mindaz, amihez az uralkodók mindennél jobban értenek, s
amivel megtévesztik az egyszerű és jámbor embereket, akik mindig fölülről
várják a megváltást.
Bármi is történjék, a kormányzat természete nem változik. Kiforgatja az
igazságról alkotott fogalmainkat, amikor úgy lép fel, mint a jogok őre és a
kötelességek végrehajtatója. Bűnténynek nyilvánít és büntet minden olyan
tettet, mely sérti vagy fenyegeti az uralkodók és a vagyonosok előjogait,
azonkívül igazságosnak és törvényesnek kiáltja ki a szegények
legalávalóbb kizsákmányolását, azt a lassú és szakadatlan anyagi és erkölcsi
pusztítást, amit a vagyonosok visznek végbe a nincstelenek között. Amikor a
közszolgáltatások felelősének nevezi ki magát, akkor is, mint mindig, az
uralkodók és a vagyonosok érdekét nézi, s a munkásokéval csak a legritkább
esetben törődik, amikor a nép hajlandó megfizetni. Amikor a tanár szerepét
ölti magára, az igazság elrejtésére tör, s az a célja, hogy az ifjakból -
aszerint, hogy melyik osztályból jöttek - kegyetlen zsarnokot vagy engedelmes
szolgát neveljen. A kormányzat kezében minden a kizsákmányolást szolgálja,
rendfenntartó intézménnyé válik minden, mely csak arra jó, hogy kordában
tartsa az embereket.
És ennek így kellett lennie. Mert ha a lét küzdelem, kell hogy legyenek
győztesek és vesztesek, és a kormányzat, mely az emberek közötti harc célja
és egyben a győzelemmel járó jutalmak biztosításának és megőrzésének
eszköze, sohasem kerülhet a vesztesek kezébe, vívják bár a harcot szellemi,
gazdasági vagy valódi fegyverekkel. És akik kivívták a győzelmet, azaz
előjogokat és hatalmat szereztek, egyszersmind másoknál jobb
életkörülményeket biztosítottak maguknak, bizonnyal nem fogják hatalmukat a
legyőzöttek jogainak védelmére használni, ahogy nem fognak korlátokat sem
szabni, sem maguknak, sem híveiknek és támogatóiknak.
A kormányzati rendszer, vagy ahogy egyesek nevezik, a jogállam, mint a
társadalmi küzdelmek fékezője, mint a közérdek pártatlan képviselője -
hazugság, illúzió, utópia, melyet sohasem fogunk elérni, melyet sohasem
fogunk megvalósítani.
Ha az emberek érdekei tényleg ellentétesek lennének, ha a harc tényleg az
emberi társadalom alapelve lenne, ha szabadságunk valóban mások szabadságába
ütközne, akkor az emberek mindig csak saját érdekeik érvényesítésére
törekednének, szabadságát mindenki mások rovására próbálná meg kiterjeszteni
és létrehoznák a kormányzást, de nem azért, mert az a társadalom minden
tagja számára előnyt jelentene valamilyen formában, hanem mert a győzők a
vesztesek teljes alávetésével kívánnák győzelmük gyümölcseit biztosítani, és
mert terhes lenne számukra örökké készenléti állapotban lenni, védelmüket
különösen képzett emberekre, hivatásos csendőrökre bíznák. Az emberi
társadalom így pusztulásra lenne ítélve, vagy ha nem is pusztulna el, hol a
zsarnok győztesekkel, hol a lázadó legyőzöttekkel állna hadban az idők
végezetéig.
Szerencsére az emberiségre boldogabb jövő vár, mert a társadalmat kegyesebb
törvény fogja irányítani. Ez a törvény a
szolidaritás törvénye.
Alapvetően két erő irányítja az embereket: a létfenntartási ösztön, amely
nélkül nem létezhetne élet a földön, és a fajfenntartás ösztöne, amely
nélkül nem alakulhattak volna ki és nem maradhattak volna fenn a fajok.
Természetes, hogy az ember ösztönösen védi a maga és ivadékai életét és
kenyerét minden és mindenki ellen.
A természetben két módja van az életben maradásnak és az élet elviselhetőbbé
tételének. Az élőlény vagy egymaga veszi fel a harcot az elemekkel és a
saját, illetve más fajokhoz tartozó egyedekkel vagy
társul a küzdelemre,
és a
kölcsönös segítség, az
együttműködés révén teszi
könnyebbé a harcot a maga és társa nyugalmát, életét és fejlődését fenyegető
természeti erőkkel.
Terjedelmi okokból nem engedhetjük meg, de egyébként sincs szükség rá, hogy
részletesen taglaljuk e két elv - a harc és az együttműködés - egymáshoz
viszonyított szerepét az élővilág fejlődésében. Elegendő, ha megállapítjuk,
hogy ami az embert illeti, a fejlődés, a haladás és az élet biztonsága
csakis az - önkéntes vagy kényszerű együttműködés - révén érhető el. Őseink
öröksége, a harc, nemcsak az egyéni jólét megteremtésére volt képtelen, hanem
károsnak is bizonyult mindenki - a győztesek és a legyőzöttek - számára
egyaránt. A nemzedékek felhalmozott és továbbadott tapasztalata arra
tanította az embereket, hogy közös erőfeszítéssel nagyobb biztonság és jólét
érhető el. Így a természeti környezettel és a fajtársaival folytatott
küzdelem, vagyis a létért vívott harc fejlesztette ki az emberben a közösségi
érzést, mely gyökereiben alakította át létfeltételeit. A szociális érzék
képessé tette az embert arra, hogy kiemelkedjék az állati létből, hatalomhoz
jusson, és a többi állatot oly messze lehagyja a fejlődésben, hogy az
idealista filozófusok egy testetlen és halhatatlan lélek nélkül ezt már ne
is tartsák elképzelhetőnek.
Számos, egymás mellett ható tényező járult hozzá a közösségi érzés
kialakulásához. Ez a hajlam, mely eredetileg az állat fajfenntartó ösztönében
(a természetes családra korlátozott társas ösztönben) gyökerezik, mára már
oly fejlettségi fokot ért el mind erejét, mind hatókörét tekintve, hogy
bizton állíthatjuk, az ember erkölcsi lényét is ez alapozta meg. Az ember,
noha az alacsonyrendű állati létből emelkedett ki, gyenge és alkatilag
alkalmatlan volt arra, hogy egyedül szálljon szembe a ragadozó vadállatokkal.
Ám agya rendkívül fejlődőképes volt, s amellett oly hangképző szervekkel
rendelkezett, melyekkel változatos hangokat és szájpadlási rezgéseket tudott
előcsalni, végül ott volt a kéz, mely különösen alkalmas volt arra, hogy
az anyagot az ember akaratának megfelelően formálja. Az ember, mindeme
képességek birtokában, bizonyára igen korán szükségét érezte annak, hogy
csapatba verődjék, s hamar ráébredt a társaslétből fakadó előnyökre. Sőt,
nyugodtan állíthatjuk, hogy az ember csak akkor volt
képes kiválni az állati létből, amikor társadalmi lénnyé vált és beszélni
kezdett, mely utóbbi a közösségi életformának egyformán oka és következménye.
Az emberek viszonylag kevesen voltak, s ez az egymással folytatott létharcot
a társas létmód nélkül is enyhítette, és kevésbé hosszan tartóvá tette, az
embereknek nem volt mindig szükségük rá, hogy harcoljanak egymással; így ez
az együttérzés képességének kialakulását jócskán megkönnyítette, majd
lehetővé tette, hogy az emberek felismerjék és megtanulják értékelni a
kölcsönös segítség előnyeit.
Végül, az ember környezetátalakító képessége, melyet a kisebb-nagyobb
közösségekben, embertársaival együttműködve kibontakoztatott, eredeti
adottságainak köszönhet; a fokozódó igények, melyek a kielégítésükre szolgáló
eszközök fejlődésével együtt gyarapodnak és válnak szükségletté; a
munkamegosztás, mely a természetet módszeresen kizsákmányoló emberi
tevékenység eredménye - szóval mindezek a tényezők odavezettek, hogy a
társadalom az ember második természetévé vált, rajta kívül nem élhet, vagy
ha mégis megpróbálná, állati sorba süllyedne vissza. Ahogy a kapcsolatok
sokrétűbbé válásával finomodtak érzelmeink és kialakultak az évezredek
örökségeként ránk hagyományozott szokások, a társas lét, valamint a
gondolataink és érzéseink közlése iránti igény életünk részévé, az emberiség
létezési módjává vált, számos alakban mutatkozván meg az idők folyamán, hogy
csak az együttérzést, barátságot és szeretetet említsük. Ez az igény
mindvégig a közösségi létforma által biztosított anyagi előnyöktől
függetlenül fejlődött, olyannyira, hogy kielégítése érdekében az ember
semmiféle szenvedéstől, sőt a haláltól sem riadt vissza.
Más szóval, a társaslétből fakadó hatalmas előnyök; az ember szellemi
képességeivel össze sem hasonlítható testi alkata, mely az elszigetelt
egyént az állatvilághoz köti; az, hogy a mind bensőségesebb és összetettebb
viszonyok kialakításával a társas kapcsolatok bővítésének szinte végtelen
lehetősége végül elvezethet az egész emberiséget, az élet
minden területét átfogó szövetség megvalósulásához; s ami tán minden
eddiginél fontosabb, az embernek az a képessége, hogy közös munkával többet
termeljen, mint amennyire szüksége van; valamint az ezekből az adottságokból
és lehetőségekből fakadó érzések és gondolatok - mindez az ember létért
folyó küzdelmét egészen más jellegűvé teszi, mint az állatvilág többi tagja
által vívott harcot.
Noha jól tudjuk - s erre a modern természettudomány felfedezései is nap mint
nap új bizonyságul szolgálnak -, hogy az együttműködés továbbra is oly
jelentős szerepet játszik az élővilág fejlődésében, amilyenre még álmukban
sem gondoltak volna azok, akik - mellesleg igen helytelenül - a kapitalista
rendszert a darwini elmélettel szerették volna igazolni, meg kell
állapítanunk, hogy az ember és az állatvilág harca közt óriási különbség
van, s e különbség egyenes arányban növekszik azzal a távolsággal, mely az
embert a többi állattól elválasztja.
A többi állat egyedül, illetve ami gyakrabban előfordul, kisebb állandó, vagy
alkalmi csoportosulásokba verődve vívja harcát a természet s fajtársai
ellen. A hangya, a méh meg a többi, társadalomban élő állat segíti az
ugyanahhoz a bolyhoz, illetve rajhoz tartozó egyedeket, viszont támadólag
vagy közömbösen viselkedik a más közösségekhez tartozó fajtársaival. Az
ember ezzel szemben mindig arra törekszik, hogy bővítse társas kapcsolatait,
kiszélesítse az emberi érdekközösséget, hogy fokozza az emberek egymás iránt
érzett felelősségét, valamint, hogy a külső természeti erőket emberi
összefogással és az emberiség érdekében küzdje le. Minden olyan törekvés,
mely másoktól függetlenül vagy mások rovására akar előnyökhöz jutni,
ellenkezik a modern ember társadalmi természetével, s előbb-utóbb visszaveti
őt az állati létezés szintjére.
Az ember csakis a szolidaritás közegében, az "egy mindenkiért, mindenki
egyért" szellemében létrejött érdek- és érzelmi összhang közegében tudja
kifejezni és kiteljesíteni önmagát s tudja megteremteni a lehető legnagyobb
jólétet. E cél felé halad az emberi fejlődés: ez az a magasabb elv, mely
feloldja az egyébként feloldhatatlan ellentéteket, s végül megteremti a
szabadságot, melynek nem korlátja, hanem kiegészítője - sőt, valójában
elengedhetetlen feltétele a másik ember szabadsága.
4.
Mihail Bakunyin szerint "Az emberséget magunkban fölfedezni és
életünkben annak érvényt szerezni csak úgy lehet, ha azt másokban is
felfedezzük, s másokkal együtt, másokért igyekszünk azt megvalósítani. Csak
akkor lehetünk szabadok, ha nemcsak saját szabadságunkért, hanem
embertársaink szabadságáért is harcolunk. Szabadságom egyben mások
szabadsága, minthogy sem gondolatban, sem a valóságban nem lehetek
igazán szabad, csak ha szabadságom és jogaim mások szabadságában és jogaiban
nyer igazolást és megerősítést.
Nagyon is sokat számít a többi ember, hisz bármilyen magasra is emeljen
rangom, volnék bár pápa, cár, császár vagy akár miniszterelnök, tartsam
magamat bár mégoly függetlennek, mindig a legnyomorultabbja fogja meghatározni,
ki vagyok: ha tudatlanok, szegények és alávetettek, szolgaságuk engem is
fogva tart. Ha úgy esik, butaságuk engem, a felvilágosult, éleselméjű
gondolkodót is ostobává tesz, bármily vakmerő is legyek, rabságuk rabságba
dönt, gazdagként is remegek, ha ők szegények s kiváltságos személyem
szégyenkezik igazságuk előtt. Én, aki olyannyira áhítom a szabadságot, nem
lehetek az, mert embertársaim még nem akarnak kitörni a rabságból s így
elnyomatásom eszközeivé válnak."
Így hát csak a szolidaritás teremtheti meg az ember számára a legnagyobb fokú
biztonságot és jólétet. Maga az önzés, mely mindig csak saját érdekével
törődne, kényszeríti az embert és a társadalmat együttműködésre, jobban
mondva, az egyén és a társadalom érdekének egybeesésével, az egoizmus és az
altruizmus (a mások érdekének szem előtt tartása) egyetlen érzésben olvad
össze.
Azonban az ember nem tud egy csapásra kiemelkedni az állati létből és
az embernek emberrel vívott kegyetlen harcát azonmód az összesség bajtársi
szövetségévé tenni a természet külső erőivel szemben.
A szövetkezésből és a munkamegosztásból fakadó előnyök az együttműködés
irányába terelték az emberiség fejlődését; ám egy akadály eltérítette
céljától az emberiséget s fejlődését tévútra vitte. Az ember ugyanis rájött,
hogy a közös munka előnyeit egy darabig a másik alávetésével is elérheti,
legalábbis ami az alapvető és a többi anyagi szükségletet illeti, sőt ez
utóbbiak tulajdonképpen éppen a másik ember alávetésekor jelentkeznek.
Lévén, hogy az állati ősöktől örökölt ádáz, társadalomellenes ösztönök még
mindig igen erősen éltek az emberben, a gyengét kényszerűen szolgájává
tette, a szövetkezés helyett a mások feletti uralmat részesítve előnyben.
Legtöbb esetben tán éppen a legyőzöttek kizsákmányolása vezette rá az embert
a társulás hasznaira, hogy mi minden előny származhat a másik ember
segítségéből.
Ekképp történt, hogy a közös munka hasznosságának felismerése, melynek a
szolidaritást kellett volna győzelemre vinnie az emberi kapcsolatokban, a
magántulajdon és a hatalom megszületéséhez vezetett, s létrehozta a közös
munkának a kiváltságos kisebbség általi kizsákmányolását.
Mindez még így is szövetkezés és együttműködés maradt, mert enélkül az emberi élet
elképzelhetetlen; ám ezt az együttműködést egy szűk kisebbség kényszerítette
ki és irányította saját személyes érdekének megfelelően.
Ettől kezdve az
emberiség történetének különböző fejezetei arról a hatalmas ellentmondásról
szólnak, mely a két ellentétes törekvés között feszül: bajtársi szövetségben
egyesülni, utat engedvén a szeretet érzésének, a külvilág legyőzése és az
emberi igényeknek megfelelő átalakítása érdekében - vagy ellenséges
csoportokban különülni el. E csoportok lehetnek földrajzi és etnográfiai
tényezők által megosztott közösségek; az ellentétes gazdasági törekvések; a
nyertesek, akik biztosan szeretnének ülni babérjaikon és szaporítani
győzelmük gyümölcseit; azok, akik hatalomról álmodnak; s azok, akik
a kiváltságoktól vagy az igazságtalanságtól szenvednek, lázadnak és
változtatni szeretnének.
A
mindenki magáért elve, a mindenki harca mindenki ellen a történelem
folyamán csak nehezítette, hátráltatta és akadályozta a természettel szemben
az emberiség jólétéért vívott harcot. Ez a harc csak akkor lehet igazán
sikeres, ha a
mindenki egyért, egy mindenkiért elvén alapul.
Az emberi közösségre erőszakolt uralom és kizsákmányolás már sok kárt
okozott az emberiségnek. Ám a tömegekre kényszerített rettentő elnyomás
ellenére, annak ellenére, hogy a szegénység és a szolgaság bűnbe viszi és
lealjasítja a szolgát s urát egyaránt, annak ellenére, hogy fokozódó
ellentétek, irtóháborúk és mesterségesen előidézett érdekkonfliktusok
szaggatják az emberiséget, a társas ösztön tovább él és fejlődik az
emberben. Az elnyomatás kifejlesztette a tömegekben a bajtársiasság érzését.
Egyedül ez a többé-kevésbé tudatos és általános szolidaritásérzés tette
képessé az emberiséget arra, hogy elviselje a szolgaságot és a sorait
pusztító erők ellenére megmaradjon.
Korunkban a hatalmas gazdasági fejlődés, az olyan igények megszaporodása,
melyek kielégítése minden országban hatalmas tömegeket mozgat, az utazást
mindennapivá tevő közlekedési eszközök, a tudomány, az irodalom, a
kereskedelem, sőt a háborúk - mindez az emberiséget mind szorosabb egységbe
vonja. Ennek az egységnek egymásba kapcsolódó részei csak úgy
tökéletesedhetnek, csak úgy fejlődhetnek szabadon, ha mind az egész, mind a
többi rész javára munkálkodnak.
Az Appenninek szakadékai közt eltévedt hegylakó további sorsa, jóléte és
szabadsága nemcsak falujának gazdagságától vagy szegénységétől, illetve az
általános olaszországi körülményektől függ majd, hanem az amerikai és az
ausztrál munkások életkörülményeitől, a svéd tudósok felfedezéseitől, Kína
anyagi és szellemi fejlettségétől; attól, hogy Olaszország hadban áll-e
Afrikával vagy sem, vagyis minden olyan jelentős vagy kevésbé jelentős
tényezőtől, mely a világ bármelyik sarkában befolyással van az emberek
életére.
Napjaink társadalmi körülményei nem teszik lehetővé, hogy e mindenkit
egybefogó, nagyfokú szolidaritás minden emberben tudatosodjék, minthogy
spontán módon születik az egyéni érdekütközésekből - már ahol az emberek
egyáltalán törődnek a közösség javával. És ez mindennél fényesebb
bizonyítéka annak, hogy a szolidaritás az emberi társadalom természettörvénye,
és minden akadály, a korunkban kialakult minden társadalmi ellentét ellenére
megvalósulásra tör és tiszteletet parancsol magának.
Másrészt, az elnyomott
tömegek, amelyek sohasem nyugodtak igazán bele az elnyomatásba és a
szegénységbe, és amelyek ma minden eddiginél jobban szomjúhozzák az
igazságot, a szabadságot és az emberi életet, kezdik megérteni, hogy csak
kizsákmányolt társaikkal, csak a világ elnyomottaival szövetségben és
együttműködésben lesznek képesek felszabadítani önmagukat. És már azt is
megértik, hogy szabadságuk csak egyféleképpen valósítható meg - ami nélkül
ezt elérni nem lehet -, ha birtokba veszik a termelési eszközöket, a földet
és a munka eszközöket, vagyis megszüntetik a magántulajdont. A tudomány, a
társadalmi jelenségek vizsgálata megmutatta, hogy a magántulajdon
megszüntetése még a kiváltságos kisebbség számára is igen nagy haszonnal
járna, feltéve, ha egyszer végre lemondanának hatalmi vágyaikról és
hajlandók lennének együtt munkálkodni a többiekkel a közösség javára.
Így hát, ha az elnyomott tömegek elhatároznák, hogy nem dolgoznak többé
másokért és elvennék a birtokosoktól a földet és a munkaeszközöket, ha a
saját felelősségükre akarnának dolgozni vagy a maguk, azaz az egész közösség
hasznára, ha elhatároznák, hogy soha többé nem tűrnek meg semmiféle
gazdasági előjogokat, sem erőszakot és uralmat maguk fölött, ha az
emberek érdekközösségben megerősödött szolidaritásérzése véget vetne a
háborúknak és a gyarmatosításnak - mi igazolná akkor a hatalom létezését?
Ha egyszer megszűnik majd a magántulajdon, őre, a kormányzat is el kell hogy
tűnjék. Ha mégis megmaradna, valamilyen álruhában mindig újrateremtené a
kiváltságos és elnyomó osztályt.
A kormányzat megszűnése nem jelenti és nem is jelentheti a társadalmi
kapcsolatok felbomlását. Épp ellenkezőleg, a közösen végzett munka, melyet
ma egy szűk csoport kényszerít rá a többiekre és egymaga húz hasznot belőle,
szabad és önkéntes együttműködéssé válna az egész közösség szolgálatában, s
mint ilyen, sokkal nagyobb tömegeket fogna át, egyszersmind sokkal
hatékonyabban működve.
A társas ösztön, a szolidaritás érzése elérné
kiteljesedését; és minden ember arra törekedne, hogy ereje legjavát adja a
közösségért, mert ezt nemcsak saját jól felfogott érdeke diktálná így, hanem
legbensőbb érzései is.
A szabad szövetkezésből, az emberek egyéni igényeinek és vonzalmainak
megfelelő spontán csoportképződésből új társadalomszervezet alakulna ki,
alulról fölfelé, az egyszerűtől a bonyolult felé építkezve; ilyeténképpen
előbb a legalapvetőbb szükségleteket elégítené ki, később pedig sort
kerítene a kevésbé közvetlen, általános érdekek érvényesítésére is. Az új
társadalomszervezet, melynek feladata az összesség számára a legteljesebb
jólét és szabadság megteremtése lenne, bajtársi közösségben egyesítené az
egész emberiséget, mely pedig mindig alakítaná és tökéletesítené azt a
változó körülményeknek és a tapasztalatok tanulságainak megfelelően.
A szabad emberek e testvéri társadalma, ez lenne az
anarchia.
5.
Eddig a kormányzat történelmileg megvalósult formáit vizsgáltuk.
Megállapítottuk, hogy szükségszerűen létre kell jöjjék egy olyan
társadalomban, mely előjogokon, az embernek ember általi kizsákmányolásán
és elnyomásán, érdekellentéteken, társadalmi küzdelmeken, egyszóval
a magántulajdonon alapul.
Láttuk, hogy a harc állapota egyáltalán nem tartozik törvényszerűen az
emberi létezéshez, és ellentétes mind az egyén, mind az emberiség érdekeivel.
Megállapítottuk, hogy az emberi fejlődés törvénye az együttműködés és a
szolidaritás, majd levontuk a következtetést, hogy a magántulajdon
felszámolásával, az uralom mindenféle formájának megszüntetésével a
kormányzás fölöslegessé válik és eltöröltetik.
Mindazonáltal nekünk
szegezhetik, hogy "Ha egyszer a társadalomszervezet mai alapelvei
megváltoznának és a harcot felváltaná a testvériség, a magántulajdon helyébe
pedig a köztulajdon lépne, megváltozna a kormányzás természete is, és az
osztályok megszűntével az osztályérdekek védelmezőjéből és képviselőjéből az
össztársadalmi érdekek képviselőjévé válna. Feladata az lenne, hogy az
egész közösség érdekében szervezze és szabályozza a társadalmi együttműködést;
hogy megvédje a társadalmat a kiváltságok visszaállítására irányuló nyílt
törekvésektől, hogy megakadályozzon és elfojtson minden olyan kísérletet,
mely bármilyen irányból valamelyikünk élete, boldogsága vagy szabadsága
ellen támadna.
Vannak a társadalomban olyan feladatok, melyek túlságosan is jelentősek s
minthogy folyamatos törődést igényelnek, a káosz felidézésének veszélye
nélkül nem lehet őket a szabad akaratra bízni.
Ha nem volna kormány, ki szervezné meg és ki garantálná az
élelmiszer-ellátást, az elosztást, az egészségügyi szolgálatokat, a posta-
és távíró-szolgáltatást, a vasúti közlekedést és a többit? Ki gondoskodna a
közoktatásról? Ki vállalná a földfelszínt átalakító, az emberi erőt
megsokszorozó hatalmas kutatási programok, csatornarendszerek, tudományos
kísérletek kivitelezését?
Ki gondoskodna a közvagyon megőrzéséről és gazdagításáról, hogy majdan
megszépítve és meggyarapítva adják tovább az eljövendő nemzedékeknek?
Ki lenne felhatalmazva arra, hogy megakadályozza és büntesse a bűntetteket,
vagyis a társadalomellenes cselekményeket?
És mi lesz azokkal, akik nem engedelmeskednek a szolidaritás törvényének és
nem akarnak dolgozni? Meg azokkal, akik fertőző betegségben szenvednek és
nem hajlandók a tudomány által célszerűnek ítélt egészségügyi
óvintézkedéseket betartani? Vagy tegyük fel, hogy lennének olyan, akár
épelméjű, akár tébolyodott emberek, akik fel akarnák gyújtani a termést, meg
akarnák rontani a gyermekeket vagy erejüket arra használnák, hogy
bántalmazzák a gyengébbeket.
Ha anélkül törölnénk el a magántulajdont és szüntetnénk meg a fennálló
kormányzatot, hogy a helyébe állítanánk egy másik hatalmasságot a társadalmi
élet megszervezésére és a szolidaritás biztosítására, akkor bizony nem
tűnnének még el az előjogok s nem köszöntene be a béke és boldogság kora;
ehelyett felbomlanának a társadalmi kötelékek, az emberiség a barbárság
állapotába süllyedne, úrrá lenne a mindenki magáért törvénye, mely
először is a nyílt erőszak, másodsorban pedig a gazdasági előjogok győzelmét
jelentené."
Ilyen érveket hoznak fel a tekintélyelv hívei ellenünk, még akkor is, ha
szocialistáknak nevezik magukat, azaz a magántulajdon és a belőle származó
osztályhatalom megszüntetését hirdetik.
Válaszképp megállapíthatjuk, hogy először is nem igaz, hogy a társadalmi
körülmények megváltoztával a kormányzás lényege és szerepe is megváltozik.
Szerv és funkció egymástól elválaszthatatlan. Tegyünk funkciótlanná egy
szervet és vagy a szerv fog elhalni, vagy a funkció éled újjá. Állítsanak
csak fel hadsereget egy olyan országban, ahol senki sem akar háborúzni s
nem is tartanak sem belső, sem külső támadástól, majd meglátják, hogy e
hadsereg háborúra fog uszítani, vagy összeomlik, ha próbálkozásai nem
sikerülnek. Ahol nincsenek felderítendő bűncselekmények és letartóztatandó
elkövetők, ott a rendőrség gondoskodni fog róla, hogy legyenek, vagy
megszűnik létezni.
Franciaországban évszázadok óta létezik egy
louveterie-nek nevezett
intézmény - jelenleg az Erdészeti Igazgatóság része. Dolgozói a farkasok és
más káros állatok irtásával vannak megbízva. Senki sem lepődne meg, ha
megtudná, hogy éppen ennek az intézménynek köszönhető, hogy még ma is élnek
farkasok Franciaországban, s nagy pusztítást végeznek zord telek idején. A
nép nem aggódik a farkasok miatt, hisz ott vannak ezek a
farkasirtók,
hogy a farkasokkal törődjenek. Bizonyára vadásznak is rájuk, de oly
"
vigyázva", hogy nem bántják az állatok vackát, míg azok kicsinyeiket
fel nem nevelik. Így óvnak meg a vadászok egy érdekes állatfajt a
kipusztulástól. A parasztok valójában nem nagyon bíznak ezekben a
farkasfogókban, és inkább farkasvédőknek tartják őket. És ez érthető is,
hisz mi lenne a "farkasvadász-kapitánnyal" ha kihalnának a farkasok?
A kormányzat, vagyis az az embercsoport, mely a törvénykezés feladatát végzi
s jogában áll a kollektív hatalom eszközével engedelmességre kényszeríteni
az egyént, immár maga is kiváltságos osztállyá vált és eltávolodott a
néptől. Mint minden intézményesült szervezet, a kormányzat is saját
hatalmának kiterjesztésére fog törekedni, hogy kikerüljön a társadalmi
ellenőrzés alól, hogy saját céljait másokra kényszerítse s hogy elsősorban
saját elkülönült érdekeire legyen figyelemmel. A kiváltságos helyzetbe emelt
kormányzat immár ellenlábasa lett a népnek, melynek ereje fölött
rendelkezik.
Mindenesetre, a kormányzat, még ha sikerülne is neki jót tenni néhány
emberrel, mindenkinek úgyse tudna kedvében járni. Meg kéne védenie magát az
elégedetlenkedőkkel szemben és ehhez szüksége lenne a nép egy részének
támogatására. A kormányzatot támogató néprétegből pedig megint csak
kiváltságos osztály válna, és így újból kezdődne a régi történet. Az új
osztály, ha nem is a földet, de a hatalmi pozíciókat biztosan megszerezné
és éppúgy elnyomná, meg kizsákmányolná a népet, mint a tőkés osztály.
A parancsolgatáshoz szokott uralkodók nem akarnának többé egyszerű emberekké
válni, és ha hatalmukat nem tudnák megtartani, kiváltságos helyzetüket
mindenesetre biztosítanák leköszönésük idejére. A hatalmon lévők
rendelkezésére álló minden eszközzel azon lennének, hogy barátaikat jelöljék
ki megüresedett posztjukra, akik viszonzásképpen majd őket védelmeznék és
támogatnák. Ekképpen a hatalom kézről kézre járna és a
demokrácia,
mely, úgymond a nép hatalma, mint mindig,
oligarchiává torzulna, mely
egy szűk csoport, egy osztály hatalmát képviseli.
És egy ilyen, mindenre kiterjedő, teljhatalmú, zsarnoki oligarchiának minden
a rendelkezésére kell hogy álljon, mindennek őt kell szolgálnia: az egész
közvagyonnak és minden közszolgáltatásnak az élelmiszerektől a
gyufagyártásig, egyetemektől a mulatóhelyekig!
6.
Ám tételezzük csak fel, hogy a kormányzat nem minden esetben válik
kiváltságos osztállyá, hogy fenn tudna maradni anélkül, hogy egy új
kiváltságos osztályt hozna létre maga körül és meg tudna maradni, úgymond a
társadalom szolgálójának, a társadalom képviselőjének. Szolgálhatna-e
bármiféle hasznos célt egy ilyen kormányzat? Hogyan és miképpen fokozná a
szellemi és anyagi erőket, a szolidaritás szellemét, az összesség s a jövő
nemzedékek sorsáért érzett felelősséget, mely bármikor jellemzővé válhat egy
adott társadalomban?
Már megint a megkötött lábú ember történeténél vagyunk, aki, minthogy
béklyóival is elboldogul valahogy, azt hiszi, nélkülük már nem élhet.
Megszoktuk, hogy kormányzat alatt élünk, mely a maga szolgálatába állítja
erőnket, szellemünket és akaratunkat, aki pedig nem hajlandó céljainak
szolgálatába állni vagy akár ellenségesen fordul szembe azokkal, annak
gáncsot vet, azt gúzsba köti és elhallgattatja - és mi azt hisszük, hogy
minden, ami a társadalomban történik, az az államnak köszönhető, hogy a
kormány nélkül elapadnának a társadalom jótékony energiái, életereje és
szellemi forrásai. Így lesz képes az uraság, akié a föld, arra
- mint azt már korábban kifejtettük -, hogy a maga hasznára dolgoztasson
másokat, nem hagyván a puszta kenyérnél többet a parasztnak, azt is csak
azért, hogy legyen ereje s akarata másnap is kimenni a földekre. A szolgává
aljasított paraszt pedig azt képzeli, hogy ura nélkül megállna az élet,
mintha bizony az teremtette volna a földet meg a természeti erőket.
Mit tehet a kormányzat önmagában hozzá a társadalom erkölcsi és anyagi
erőihez? Tán az állam is a semmiből teremt, mint a Bibliában a Mindenható?
Mint ahogy semmi sem teremtetik az úgynevezett anyagi világban, úgy ezt az
anyagi világ bonyolultabb formájában, a társadalomban sem tehetjük fel. Az
uralkodók csak azokat az erőket állíthatják szolgálatukba, amelyek már
megvannak a társadalomban - eltekintve azoktól a roppant energiáktól,
melyeket az állam bénít meg és pusztít el, azoktól az erőktől, melyeket a
lázadások és a viszálykodások emésztenek fel. Irdatlan veszteségek ezek, de
kikerülhetetlenek egy ilyen mesterséges rendszer esetében, mint a
kormányzat. Mint emberek, talán ők is hozzá tudnak járulni valamivel a
közöshöz, de hatalmi helyzetüknek ehhez semmi köze. A kormányzat
rendelkezésére álló anyagi és erkölcsi erőkből sajnos csak egy csekélyke
rész szentelődik valóban a társadalom javára. A többit vagy a lázadó
erők féken tartására használják fel, vagy másképp térítik el céljától, a
köz üdvének szolgálatától, a kiváltságosokat hizlalván a nép verítékén.
Sokat vitatkoztak már az egyéni kezdeményezésnek, illetőleg a közös
erőfeszítésnek az emberi társadalmak életében és fejlődésében betöltött
szerepéről. A metafizikus okoskodás azonban, a tőle megszokott
rafináltsággal olyannyira összezavarta a fogalmakat, hogy ma már mindenki
radikálisnak tűnik, aki azt állítja, hogy az emberek világában mindent az
egyéni kezdeményezés hoz létre és tart működésben. Pedig ez a magától
értetődő igazság mindenki számára nyilvánvalóvá válik, aki megpróbálja
megérteni a szavak jelentését. A valódi létező az ember, az egyén. A
társadalom, illetve a közösség - amennyibe nem pusztán üres absztrakcióról
van szó - szükségképpen egyénekből áll, s ugyanúgy az állam, illetve a
kormányzat is, mely képviselőjének kiáltja ki magát. Minden gondolat és tett
szükségképpen az egyénben születik meg, az egyéni gondolat és tett később
válik közösségivé, amikor azt többen elfogadják és magukévá teszik. Ezért a
társadalmi cselekvés sem nem tagadása, sem nem kiegészítője az egyéni
kezdeményezésnek, mivel éppen hogy a társadalmat alkotó egyének
kezdeményezései, gondolatai és tettei összegződnek benne. Hatékonysága pedig
attól függ - lévén minden más egyformán adott -, hogy az egyéni törekvések
közös célra irányulnak-e, avagy megosztottak és ellentétesek. És ha valaki
ehelyett kormányzati cselekvésre gondol, miközben társadalmi cselekvésről
beszél - mint az autoritariánusok -, attól az még az egyéni kezdeményezések
eredménye marad, a különbség csak annyi, hogy a szóban forgó emberek
kormányzati tisztviselők vagy olyanok, akik pozíciójuknál fogva befolyásolni
tudják a kormányzati politikát.
A hatalom és a szabadság, vagy más szóval az osztályállam és a szocializmus
között folyó évszázados küzdelemben nem az a feladat vár igazán megoldásra,
hogy megváltoztassuk a társadalom és az egyén viszonyát, s nem is az, hogy a
társadalmi ellenőrzés háttérbe szorításával növeljük az egyén függetlenségét
vagy fordítva. A teendő az, hogy megszüntessük az elnyomást; hogy minden
embernek egyforma jogokat és cselekvési lehetőségeket adjunk. Meg kell
akadályoznunk, hogy csak egy kisebbségnek legyen módja a cselekvésre, mert
ez szükségképpen a többség elnyomásához vezet. Végül is az a kérdés, hogy
egyszer s mindenkorra elejét vegyük, hogy az egyik ember uralkodjon a másik
felett, hogy az egyik ember kizsákmányolja a másikat. Így lehet lehetővé
tenni, hogy a köz java mindenkinek érdeke legyen és az egyéni energiák
ahelyett, hogy elpusztítanánk vagy egymás ellen fordítanánk őket, az
elkülönültségből kilépve utat találjanak egymáshoz, és önmaguk mind teljesebb
kibontakoztatása közben együtt szolgálják az összesség boldogulását.
Ha magunkévá is tesszük a tekintélyelvű szocialisták ideális kormányzásról
szóló elképzelését, a fentiekből akkor sem juthatunk más következtetésre,
mint hogy egy ilyen ideális állam ahelyett, hogy növelné a társadalom
termelő, szervező és védelmi erőit, inkább nagymértékben csökkentené azokat,
lévén hogy a cselekvési lehetőséget egy szűk kisebbségre korlátozná, amelyet
felruházna ugyan a mindenhatóság jogával, de persze anélkül, hogy képes
lenne megadni neki a mindentudás képességét.
Csakugyan, ha a jogból és az
állam egész tevékenységéből leszámítjuk mindazt, ami a kiváltságos kisebbség
védelmét szolgálja, ami e kisebbség akaratát fejezi ki, mi marad, ami nem az
egész közösség tevékenységének az eredménye?
Sismondi azt írja, hogy "az
állam mindig konzervatív erő, mely törvényesíti, szabályozza és megszervezi
a fejlődés eredményeit (sőt, a történelem tanulsága szerint, ki is használja
azokat a saját s a kiváltságos osztály érdekében), de maga soha, semmit nem
tesz hozzá. Ezek az eredmények mindig alul születnek, a társadalom szívében,
az egyéni gondolat hozza őket létre, innen terjednek szét a világba, s
válnak közfelfogássá, szótöbbséggé, ám amíg idáig elérkeznek, addig
szükségképpen szembekerülnek és megküzdenek a mindenkori hatalommal,
hagyományokkal, szokásokkal, előjogokkal és tévedésekkel."
Mindenesetre, ha meg akarjuk érteni, miképpen működhet kormány nélkül egy
társadalom, csak a létező társadalmat kell a maga mélységében szemügyre
vennünk és látni fogjuk, hogy a társadalmi élet nagyobb, jelentősebb része
valójában mindmáig mentes maradt az kormányzati beavatkozástól, hogy a
kormányzat csak azért avatkozik be, hogy kizsákmányolja a tömegeket,
hogy védelmezze a kiváltságos kisebbséget, s ráadásul büntet is - teljesen
eredménytelenül - minden olyan tevékenységet, mely az ő közreműködése nélkül
vagy gyakran annak ellenére, sőt ellenében történik. Az emberek dolgoznak,
kereskednek, tanulnak, utaznak és legjobb tudásuk szerint követik az erkölcsi
szabályokat és próbálnak boldogulni. Életüket szebbé és jobbá teszi a
tudomány s a művészetek fejlődése, egymás közt széles körű kapcsolatokat
alakítanak ki - mindeközben semmi szükségét nem érzik annak, hogy valaki
megmondja nekik, hogyan viselkedjenek. Sőt, valójában az életnek éppen azok
a területei a legproblémamentesebbek, ahol nem érvényesül a kormányzat
befolyása, itt van a legkevesebb ellentét, s ha merülnek is fel vitás
kérdések, közmegegyezés útján rendeződnek, ezért aztán az emberek
egyformán elégedettnek és hasznosnak érzik magukat.
Nincs különösebben szükség a kormányzat közreműködésére azon nagyüzemek
és közszolgáltatások működtetéséhez sem, melyek nagyszámú, különböző
országokból és életkörülmények közül érkezett dolgozó teljes munkaerejét
veszik igénybe. E vállalkozások ezrei - s bizton állíthatjuk, hogy a
leghatékonyabbak - mind a mai napig szabadon jönnek létre, egyéni társulások
eredményeképp, közös megállapodás alapján. Nem a kizsákmányolásra
berendezkedett kapitalista társulásokról beszélünk, bár ezek szintén
bizonyítékai a szabad társulásokban rejlő lehetőségeknek és energiáknak,
amellett oly kiterjedt működést folytatnak, hogy a világ összes országának
dolgozói, valamint nagyszámú és ellentétes érdekeik is megférnek kereteik
között. Nem, ehelyütt inkább azokról a társulásokról kívánunk szólni,
amelyek az emberbaráti szeretettől vagy a tudomány iránti szenvedélytől
indíttatva jöttek létre, vagy egyszerűen azért, mert alapítóik elismerésre
vágytak és jól akarták érezni magukat. Ezek a közösségek már az eljövendő
társadalom hírnökei, amelyben a magántulajdon megszüntetésével és az emberek
közötti testvérháború felszámolásával megvalósul majd az érdekek harmóniája
és mindenki abban leli majd legnagyobb örömét, hogy jót tehet s kedvére
lehet másoknak. A tudományos társaságok és kongresszusok, a nemzetközi
életmentő szövetségek, a Vöröskereszt, a földrajzi társaságok, a
munkásszervezetek, a nagy természeti katasztrófák idején a károsultak
segítségére siető önkéntes testületek többek közt arra szolgáltatnak példát,
hogy mily erőt hordoz a közösségi szellem, mely mindig megmutatja magát,
amikor csak meg kell oldani egy nehéz helyzetet vagy egy fontos kérdést és
az eszközök sem hiányoznak hozzá. A kormányzatok által emelt akadályok, a
magántulajdon miatti megosztottság az oka, hogy az önkéntes szövetkezés nem
vált világméretűvé s nem fogja át az emberi tevékenység minden anyagi és
erkölcsi vonatkozását; az emberek tehetetlennek érzik magukat és
elkedvetlenednek, ha azt látják, hogy egy szűk kisebbségnek jut minden
gazdagság.
Példának okáért, a kormányzat gondoskodik a postaszolgáltatás, a vasúti
közlekedés stb. megszervezéséről. Ám mi módon segíti e szolgáltatások
működését? Ha az embereknek lehetőségük és szükségük van rá, megszervezik e
szolgáltatásokat, s a szakembereknek nem kell kormányzati engedélyre
várniuk, hogy megkezdjék munkájukat. Minél általánosabb és sürgetőbb az
igény, annál több önkéntes fog jelentkezni a feladat elvégzésére.
Ha a népnek módjában állana, hogy maga gondoskodjék a termelésről és az
élelmiszer-ellátásról, biz' nem kellene attól félni, hogy üres gyomorral
várnák, amíg a kormányzat meghozza a szükséges rendelkezéseket. Ha már
mindenképp lennie kell kormányzatnak, várná legalább meg, míg minden
elkészül, hogy aztán törvényeivel szentesítse az elvégzett munkát, s a
hasznát lefölözze. Láthattuk, hogy minden tevékenység legfőbb mozgatója az
egyéni érdek: tehát, ha a közérdek mindenkinek érdeke lesz (s bizonnyal így
lesz, ha a magántulajdon megszűnik létezni), akkor mindenki szorgoskodni
fog, s ha most olyan dolgokért fáradunk, mely csak egy kisebbségnek
érdeke, mennyivel jobban és serényebben végezzük majd munkánkat, ha az
majd mindenkinek érdekében áll. Nehéz megérteni, hogy miért hiszik még
mindig azt egyesek, hogy a mindennapi életünkhöz szükséges
közszolgáltatásokat megbízhatóbban lehet kiépíteni és működtetni kormányzati
irányítás mellett, mintha azok a munkások végzik, akik - közvetlen
választás vagy közös megállapodás alapján - maguk választják ezt a munkát és
az érdekelt felek közvetlen ellenőrzése mellett viszik végbe feladatukat.
Az természetes, hogy minden nagyobb közös vállalkozásnál szükség van
munkamegosztásra, szakmai irányításra, munkavezetésre és más, hasonló
feladatok elvégzésére. Az autoritariánusok azonban a szavakon lovagolnak,
amikor a munkaszervezésből fakadó valódi szükségletekkel próbálják
megindokolni a kormányzat létezését. Ám nem árt újból hangsúlyozni, hogy a
kormányzat nem más, mint azoknak az egyéneknek a csoportja, akiknek
megvan a joga és a lehetősége, illetve akik megszerezték a jogot és a
lehetőséget, hogy törvényeket alkossanak és engedelmességre kényszerítsenek
másokat. Ezzel szemben a munkavezető, a mérnök és a többi hasonló önként
vállalja az adott munka elvégzését, vagy választás útján jelölik ki őket
erre a feladatra. A kormányzat a hatalom átruházását jelenti, vagyis azt,
hogy a nép lemond a szuverenitásról és az önálló cselekvésről egy kisebbség
javára. Az irányítás azonban feladatok átruházását jelenti, hogy ki-ki
tennivalókat ad és kap, hogy önkéntes megállapodások alapján szolgálatokat
végez szolgálatokért. Az uralkodó kiváltságos személy, akinek joga van a
parancsoláshoz s hogy mások verítékével valósítsa meg saját elképzeléseit és
vágyait. A munkavezető, a szakmai irányító stb. olyan, mint a többi munkás
- persze egy olyan társadalomban, ahol mindenki számára egyformán adottak az
eszközök az önmegvalósításra; ahol mindenki egyformán szellemi és fizikai
munkás vagy az lehet, ha akar; ahol az embereket egyedül képességeik
természetes sokfélesége különbözteti meg, és ahol elvégzett munkája,
kötelessége alapján mindenkinek egyformán joga van a társadalom nyújtotta
lehetőségeket kihasználni. A kormányzati funkció és az irányítás feladata
alapjaiban különbözik egymástól, s éppen ezért nem szabad összekevernünk
őket. Hogy ez manapság mégis oly gyakran megtörténik, az csakis a gazdasági
és politikai előjogok következménye.
Ám hadd térjünk át sietve azokra a feladatokra, amelyek miatt - mindazok,
akik nem anarchisták - a kormányzást nélkülözhetetlennek tartják. A
társadalom külső és belső védelméről van szó, azaz a
háború, a
rendőrség és az
igazságszolgáltatás intézményéről.
Ha majd megszűnnek az államok, és a társadalmi javak mindenki rendelkezésére
állnak, az emberek közötti ellentétek is legott eltűnnek majd és nem lesz
többé ok a háborúra. Hadd tegyük hozzá továbbá, hogy a jelenlegi
világhelyzetben, ha forradalom tör ki valahol, a többi ország is rögvest
lángra kap, vagy ha nem, hát nagyfokú együttérzésről tesz tanúbizonyságot,
s ez olyannyira így van, hogy nincs oly kormány, mely csapatokat merne
küldeni külföldre, attól félvén, hogy saját népe is fegyvert ragad.
Mindazonáltal hadd jegyezzük meg, hogy az elnyomott országok kormányai
minden eszközzel azon igyekeztek - s ezt meg is tehették volna -, hogy
megkíséreljék a szabad népeket újból szolgaságba dönteni. Szüksége lenne-e
egy forradalmi népnek kormányzatra ahhoz, hogy megvédje szabadságát? A
háborúhoz megfelelő földrajzi és technikai tudással rendelkező emberekre van
szükség, mindenekelőtt pedig a népesség nagy tömegeire, amelyek hajlandók
harcba menni. A kormányzat sem amazok tudását, sem emezek hajlandóságát
és bátorságát nem képes növelni. A történelem tapasztalatai megtanítottak
minket arra, hogy az a nép, mely igazán meg akarja védeni hazáját,
legyőzhetetlen. Olaszországban mindenki tudja, hogy az önkéntes csapatok
(anarchista alakulatok) előtt a trónok meginognak és széjjelszaladnak a
sorkatonákból vagy zsoldosokból álló reguláris hadseregek.
Mi mondható ezek után a
rendőrségről és az
igazságszolgáltatásról?
Sokan azt hiszik, hogy ha nem volna csendőrség, rendőrség és bíróság, az
emberek szabadon, kedvük szerint gyilkolhatnának, bántalmazhatnának és
erőszakolhatnának meg másokat. Elképzeléseik szerint az anarchisták valami
olyan furcsa szabadságot szeretnének elveik szerint megvalósulva látni,
mely sérti és felszámolja mások szabadságát. Talán még azt is elhiszik, hogy
miután száműztük a kormányzatot és a magántulajdont, nyugodt lélekkel
hagynánk, hogy újból visszatérjenek, pusztán azok szabadsága iránti
tiszteletből, akik hatalomra és birtoklásra vágynak. Igazán különös módja
eszméink értelmezésének! - persze könnyebb egy kézlegyintéssel elhessenteni
egy gondolatot, mint venni a fáradságot és megcáfolni.
A szabadság, amit a magunk s mások számára megvalósítani kívánunk, nem
valami abszolút metafizikai, elvont fogalom, mely a gyakorlati életre
lefordítva kikerülhetetlenül a gyengék elnyomásához vezet. A mi vágyunk az
igazi, a megvalósítható szabadság, mely tudatos érdekközösséget, önkéntes
együttműködést jelent.
Tégy, amit akarsz - ez a jelszavunk, s ez
mintegy programunk összegzése is, lévén, hogy egy harmonikus társadalomban,
egy kormányzat és tulajdon nélküli társadalomban - nem kell nagy ész ahhoz,
hogy ezt megértsük - mindenki
azt fogja akarni, amit tennie kell. Ám tegyük
fel, hogy lennének olyanok, akik ártani szándékoznának nekünk és másoknak,
mert még nem sajátították el az új gondolkodást, de az is lehet, hogy valami
más körülmény vagy csapás indítaná erre őket. Mindenkit biztosíthatunk
afelől, hogy az anarchisták minden rendelkezésükre álló eszközzel
igyekeznének megakadályozni az ártani szándékozót. De mert tudjuk, hogy az
ember külső és belső, kozmikus és társadalmi körülményeinek eredője; és mert
a társadalom önvédelemhez való jogát nem tévesztjük össze az egyébként
nevetséges büntetéshez való joggal; meg ami azt illeti, a vétkesben, azaz a
társadalomellenes cselekmény elkövetőjében, korunk bíráitól eltérően, mi
nem a lázadó rabszolgát látnánk, hanem a gyógyításra szoruló beteg
felebarátunkat - szóval mindezek következtében nem lenne bennünk gyűlölet,
amikor óvintézkedést tennénk és igyekeznénk, hogy egy lépéssel se menjünk
túl azon, amit a társadalom önvédelme megkíván. Nem bosszút állni, hanem
gyógyítani szeretnénk, a rendelkezésünkre álló tudományos eszközök
segítségével megjavítani a szerencsétlen vétkezőt. Akárhogy is vélekedjenek
az anarchisták (akik, mint minden teoretikus, hajlamosak szem elől
téveszteni a valóságot a látszatlogika bűvöletében), az biztos, hogy senki
sem hagyná, hogy büntetlenül támadjanak szabadsága és boldogsága ellen.
Ezért, ha szükségessé válna, védelmi intézkedéseket tennének
az esetleges társadalomellenes törekvések ellen. Ám e cél érdekében
tehetnek-e bármi hasznosat olyan emberek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy
jogszabályokat alkossanak, vagy akik egész életüket azzal töltik, hogy
üldözzék és elfogják a törvényszegőket? Az emberek mindig sokkal
eredményesebben szállnak szembe azokkal a dolgokkal, amit tényleg
helytelennek és károsnak ítélnek, mint a hivatásos törvényhozók, rendőrök és
bírák. Lázadások idején, amikor a nép, még ha tévesen is, tiszteletben
akarta tartatni a magántulajdont, ezt sokkal ügyesebben tette, mint
akármilyen rendőrhadsereg.
A szokások mindig követik a tömegek érzelmeit és igényeit. Minél kevésbé
szabályozza a szokást a törvény, annál inkább tiszteletben tartják az
emberek, mert mindenki tudja és érti, mi célt szolgál. Amellett, minthogy az
érintetteknek nincsenek illúzióik a törvényes védelmet illetően, maguk
gondoskodnak a szokások betartatásáról. Az afrikai sivatagokon átkelő
karavánok számára a vízkészletek megfelelő adagolása élet-halál kérdés;
ilyen körülmények között a víz szent dologgá válik és senki sem merészelné
pocsékolni. Az összeesküvők titokban tevékenykednek és mindenki tartja a
száját, mert gyűlölet sújtaná azt, aki megsérti a titkot. A kártyaadósságok
mögött nem áll ott a törvény, mégis, az a kártyás, aki nem fizet, megvetésre
méltó mind a saját, mind mások szemében.
Tán a csendőröknek köszönhető, hogy nem gyilkolnak meg még több embert? A
legtöbb olasz faluban csak nagy ritkán tűnik fel a csendőr. Milliók kelnek
át a hegyeken és vágnak át a földeken távol a hatóságok óvó tekintetétől,
bárki leüthetné őket a büntetés legkisebb veszélye nélkül. Mégsincsenek
kevésbé biztonságban, mint ott, ahol csendőr vigyáz rájuk. A statisztikai
adatok tanúsága szerint az elnyomó intézkedések jóformán nem befolyásolják a
bűnelkövetések számát, noha a gazdasági körülmények vagy a közvélemény
beállítottságának változásakor drámai visszaesés tapasztalható.
A büntető jogszabályok különben is csak a kivételes, szokatlan esetekkel
foglalkoznak. A mindennapi élet folyása kívül esik a törvénykönyv hatókörén,
önkéntes, hallgatólagos megállapodások, szokások és gyakorlatok szabályozzák
szinte öntudatlanul. A társadalmi életben ennek sokkal nagyobb szerepe van,
mint a büntető törvénykönyv cikkelyeinek, és noha a szabályszegőt a tettének
következményeit sújtó közmegvetésen kívül semmi sem szankcionálja, ezt mégis
sokkal nagyobb tiszteletben tartják, mint a törvény előírásait. Az emberek
közt felmerülő vitás kérdésekben nem illetékesebb-e tán az önként elismert
választott bíráskodás vagy a közvélemény, mint egy független bíróság,
melynek joga van mindenki fölött, minden ügyben ítélkezni, s mint ilyen,
óhatatlanul inkompetens s ezért igazságtalan?
Minthogy általánosságban véve a kormányzat egyetlen célja a kiváltságos
osztályok védelme, a rendőrség és a bíróság is csak azokat a
bűncselekményeket üldözi, amelyeket a közvélemény egyáltalán nem tart annak
és egyedül az állam meg a vagyonosok érdekeit sértik. A társadalom, az egyén
jólétének és szabadságának védelme szempontjából semmi sem károsabb, mint
ezeknek az osztályoknak a léte, melyek állítólag a közösség biztonságát
szolgálják, mégis, úgy lesnek az emberre, mint vadász a vadra, és sokkal
inkább tarthatók lelkiismeretlen, fizetett banditáknak, akik főnökük
parancsára bármikor lecsaphatnak a gyanútlan polgárra anélkül, hogy az
tudná, miért.
7.
Mindez nagyon szépen hangzik, mondhatja a tisztelt olvasó, és meglehet,
hogy tényleg az anarchia lesz a tökéletes társadalom, mi azonban félünk
nekivágni az ismeretlennek. Mondjátok hát el nekünk részletesen, hogyan
épülne fel ez a ti anarchista társadalmatok. És itt egy egész sor kérdés
következik, amiket mind nagyon érdekesnek tartanánk, ha a szabad
társadalomban felmerülő problémák tanulmányozását tekintetnénk feladatunknak.
Azt várni azonban, hogy e kérdésekre konkrét választ adjunk, képtelenség,
amellett haszontalan, sőt nevetséges. Milyen módszerekkel tanítanánk a
gyerekeket? Hogyan szerveznénk meg a termelést? Megmaradnának-e a
nagyvárosok vagy egyenlően oszlana meg a népesség a föld felszínén? Mi
lenne, ha Szibéria összes lakója Nizzában szeretné tölteni a telet? Vagy ha
mindenki fácánsültet akarna enni és azt burgundi borral öblítené le? Ki
végezné a bányászok vagy a tengerészek munkáját? Ki tartaná tisztán az
illemhelyeket? És a betegeket hol ápolnák, otthon vagy kórházban? Ki
állapítaná meg a vasúti menetrendet? És mi a teendő, ha a mozdonyvezetőbe
belé áll a gyomorgörcs a száguldó vonaton? Még sok ilyen kérdést lehetne
feltenni, ha valaki feltételezné, hogy az ismeretlen jövőről mindentudás és
tapasztalat a rendelkezésünkre áll, vagy ha úgy gondolná, hogy az anarchia
nevében elő kéne írnunk a jövő nemzedékeknek, mikor bújjanak ágyba és mely
napokon vágják ki a tyúkszemüket.
Ha olvasóink valóban választ várnak ezekre a kérdésekre vagy legalábbis az
igazán komoly és fontos problémákra, túl a jelenlegi személyes
véleményünkön, akkor ez azt jelenti, hogy sikertelenül próbálkoztunk
megértetni velük, mi az anarchizmus lényege.
Nem vagyunk különb
próféták másoknál; ha kijelentenénk, hogy képesek vagyunk hivatalos
megoldással szolgálni az eljövendő társadalom mindennapjai során felmerülő
összes problémára, akkor a kormányzás eltörléséről szóló állításaink
értelme, enyhén szólva, kétessé válna. Ezzel ugyanis magunkat kiáltanánk ki
kormányzatnak, és a vallásos törvényalkotókhoz hasonlóan örök érvényű
törvényeket hoznánk a jelen s az eljövendő nemzedékek számára. Jobb is, hogy
sem máglyával, sem börtönnel nem kényszeríthetjük az embereket bibliánk
tiszteletére, legalább szabadon, félelem nélkül nevethetnek rajtunk és
céljainkon!
Minket nagyon is érdekelnek mind a társadalmi élet, mind a tudomány körébe
tartozó problémák éppen azért, mert úgy véljük, hogy az anarchia egyszer
majd meg fog valósulni, s szeretnénk, ha az anarchisták akkor legjobb
tudásuk szerint vennének részt az új társadalom felépítésében. Ezért nekünk
is megvannak a magunk megoldásai, melyeket a körülményektől függően vagy
véglegesnek, vagy átmenetinek tekintünk - a helyszűkére tekintet nélkül,
ejtsünk hát néhány szót most ezekről a kérdésekről. Ám mivel jelenlegi
tapasztalataink meghatározzák, hogy hogyan gondolkozunk ma bizonyos
problémákról, elképzeléseink érvénye nem feltétlenül terjeszthető ki a
jövőre. Ki láthatja előre, mi fog történni akkor, amikor az emberiség
megszabadul majd a nyomortól és az elnyomástól, amikor nem lesznek többé
urak és szolgák, amikor majd nem a viszálykodás, meg a nyomában járó harag
és gyűlölet teszi ki életünk nagy részét? Ki jósolhatja meg, hogy milyen
fejlődés fog végbemenni a tudomány, a termelési eszközök, a kommunikáció meg
az élet több területén?
A fontos az, hogy egy olyan társadalom jöjjön létre, amelyben nem lehetséges
többé kizsákmányolás és elnyomás; amelyben a létfenntartáshoz, az
önmegvalósításhoz és a munkavégzéshez szükséges eszközök mindenki számára
egyformán rendelkezésre állnak; ahol mindenki aktív részese lehet a
társadalmi életnek, kívánsága és tudása szerint. Nyilvánvaló,
hogy egy ilyen társadalomban mindent el fognak követni - összhangban a kor
ismereteivel s a körülményekkel - hogy az igényeket maximálisan kielégítsék.
És akkor a tudás, valamint az eszközök fejlődésével az élet is szebbé válik
majd.
A társadalomszerkezet alapjaival foglalkozó program végtére is nem tehet
mást, minthogy módszert javasol. A módszer alapján mindenekelőtt
megkülönböztethetjük a pártokat és kijelölhetjük történelmi helyüket. Minden
párt - a módszertől függetlenül - az emberiség fejlődését tűzi céljául, és
sok valóban erre is törekszik. Idővel minden párt eltűnik s velük minden
szervezett akció, mellyel céljaik megvalósítására törekedtek. Az anarchiát
ezért mindenekelőtt módszernek kell tekintenünk.
Azok a megoldási módok,
melyektől a különböző nem anarchista pártok az emberiség sorsának jobbra
fordulását remélik, két csoportra oszthatók: az autoritariánus és az
úgynevezett liberális csoportra. Amaz egy kisebbségre bízza a társadalmi
élet irányítását és a tömegek elnyomásához és kizsákmányolásához vezet. Emez
az egyéni vállalkozás szabadságán alapul és a kormányzati funkciókat a
minimumra kívánja csökkenteni, esetleg teljesen fel is számolni. Ám mivel a
liberális elgondolás a magántulajdon tiszteletére, a "mindenki magáért"
kizárólagos elvére, valamint - ami ebből következik - az egyének közötti
versenyre épül, az általa meghirdetett szabadság csak az erősek, csak a
tulajdonosok számára létezik és a szegények, a nincstelenek elnyomását és
kizsákmányolását szolgálja. Ez a szabadság nem teremt harmóniát, csak a
gazdagok és a szegények közti szakadékot mélyíti egyre, újra teremti az
elnyomást és a kizsákmányolást, azaz a hatalmat. A liberalizmus módszere
elméleti szempontból sokban hasonlít az anarchiához, ám szocializmus nélkül;
ezért üres hazugság, minthogy szabadság egyenlőség nélkül, valódi anarchia
szolidaritás, szocializmus nélkül nem létezhet. A liberálisok csak azért
támadják az államot, mert szeretnék elvenni feladatai egy részét s azokat a
versengésben erősebbnek bizonyult kapitalistákra bízni. Azonban, minthogy a
tulajdonosi osztály
csendőri védelemre szorul, nem bírálhatják az állam
lényegét alkotó elnyomó funkciót, ahogy a szabad verseny következtében
mélyülnek az ellentétek és az egyenlőtlenség, szükségszerűen jutnak el a
kormányzati elnyomó hatalom fokozásához.
Az anarchisták újfajta módszert ajánlanak: valósuljon meg a kezdeményezés és
a szerződés szabadsága, de csak azután, hogy a forradalom elsöpörte a
magántulajdont és lehetővé tette, hogy a társadalmi javak fölött mindenki
egyformán rendelkezzék. Ez a módszer, miután nem engedi meg a magántulajdon
újjászületését, a szabad társulásokon keresztül a szolidaritás elvének
teljes győzelméhez fog elvezetni.
Ha a problémákat ebből a szempontból
közelítjük meg, világossá válik, hogy az ellenünk felhozott érvek csak
alátámasztják elképzeléseinket, mivel egyedül az anarchia jelöli ki azt az
utat, amelyen elindulva a tudomány fejlődésének, valamint az emberi
szükségleteknek és vágyaknak leginkább megfelelő megoldások fokozatosan
kikísérletezhetők.
Milyen módszerekkel tanítanánk a gyerekeket? Nem tudjuk. Hogy akkor mi fog
történni? A szülők, a pedagógusok, meg mindenki, akit érdekel az ifjú
nemzedék jövője, majd összejönnek és megbeszélik, nézeteik alapján majd
egyetértenek vagy vitába szállnak egymással, s végül a legjobbnak tartott
módszert ültetik át a gyakorlatba. Gyakorlat közben pedig majd kiderül,
melyik az a módszer, amit valóban érdemes alkalmazni.
És ez így lesz majd minden felmerülő problémával.
Mindabból, amit eddig elmondtunk, az
következik, hogy az anarchia az anarchisták értelmezésében - egyedül ők
tudják ilyen jelentéssel megtölteni - a szocializmuson alapul. Sőt,
ha nem léteznének azok a szocialista iskolák, amelyek mesterségesen
megosztják a szociális kérdés természetes egységét, hogy annak csak néhány,
összefüggéseiből kiragadott vonatkozásával foglalkozzanak, ha
tévképzeteikkel nem akarnának eltévelyíteni a társadalmi forradalomhoz
vezető útról, nyíltan kimondhatnánk, hogy anarchia és szocializmus egyet
akar, hiszen mindkettő az elnyomás és a kizsákmányolás megszüntetéséért
harcol, függetlenül attól, hogy azt szuronyt szegezve vagy a létfeltételek
monopolizálásával kényszeríti rá egyik ember a másikra.
Az anarchiának, ugyanúgy, mint a szocializmusnak az
egyenlő feltételek
biztosítása az alapja, a kiindulópontja, a léttere. Fáklyája a
testvériség,
pályája a
szabadság. Az anarchia nem a tökéletesség, nem az abszolút
eszme, mely mint a horizont, ahogy közelítünk, újból távolba vész; az
anarchia a mindenki javát szolgáló fejlődés és kiteljesedés útja.
8.
Most, hogy megállapítottuk, hogy az anarchia az egyetlen olyan
társadalmi forma, mely - minthogy egyedül ő számolja föl a tömegek
elnyomására és nyomorba döntésére törekvő osztályokat - lehetőséget ad az
emberiségnek a legnagyobb fokú kiteljesedésre; most, hogy kimondtuk, az
anarchia képes megszabadítani az emberiséget a kormányzattól - sőt
tulajdonképpen nem is tesz mást, csak ezt -, s vele együtt minden akadályt
elgördít, mellyel rögös útján előrehaladván mindig meg kellett küzdenie, az
autoritariánusok visszavonulnak sáncaik mögé, oldalukon azok népes táborával,
akik - noha azt hiszik, hogy a szabadság s az igazságosság szerelmesei -
félnek a szabadságtól és képtelenek egy olyan emberiséget maguk elé
képzelni, mely őrök meg pásztorok nélkül él és fejlődik. Érezvén az igazság
szorítását, e tábor hitványul azért imádkozik, hogy a szabadság ügye,
ameddig lehet, elodázódjék.
Ez az ellenünk eddig felhozott érvek lényege, s most menjünk tovább.
A szabad és önkéntes együttműködésre alapuló, állam nélküli társadalom, mely
mindenben a spontán érdekérvényesítésre, a szolidaritásra és a szeretetre
támaszkodik - bizonygatják ellenfeleink -, kétségkívül gyönyörű elgondolás,
de mint minden eszme, a felhőkben jár. Olyan világban élünk, melyben az
emberiség mindig elnyomókra és elnyomottakra szakadt; ám míg amazokat a
hatalomvágy feszíti s a zsarnokság összes bűne terheli lelküket, emezek
gerincét az alázat törte meg, s a szolgaság az előbbieknél is súlyosabb
bűnökbe taszította őket. Korunk társadalmából még hiányzik a szolidaritás
érzése, és ha igaz, hogy az emberiség egységes s mind egységesebbé válik,
akkor az is ugyanúgy igaz, hogy a nap mint nap mindenki ellen megvívandó
küzdelem a létért mindegyre fokozódik és az emberi jellemre sokkal nagyobb
hatást gyakorol. A verseny az, mely hajszolja az embereket, sarkallja az
urat és a szolgát, a verseny miatt tekinti minden ember ellenségének
felebarátját. Képesek lesznek-e majd hirtelen megváltozni ezek az emberek,
akik egy egyéni és osztálykonfliktusoktól szabdalt társadalomban nőttek fel?
Képesek lesznek-e majd egy olyan társadalomban élni, ahol a vágy mindenkinek
ugyanazt diktálja, mint a kötelesség, ahol mindenki saját akaratából, külső
kényszer nélkül fogja a közösség érdekét szolgálni? Miféle eltökéltség,
miféle ésszerűség alapján fogja bárki is a szegénység által megnyomorított,
a papság által elbutított tudatlan tömegre bízni a forradalom és az
emberiség sorsát? Arra a tömegre, mely ma vakon vérre szomjúhozik,
holnap pedig ostobán bedől majd egy csalónak vagy engedelmesen fejet hajt az
első katonai diktátor előtt, aki urának meri nevezni magát? Nem volna-e
okosabb előbb egy demokratikus vagy szocialista köztársaságot megvalósítani
átmenetként az anarchista eszmény felé? Nem kéne-e létrehozni előbb a jó
emberek államát, hogy neveljük a népet és előkészítsük az eljövendő
eseményekre?
Ha sikerült volna megértetnünk magunkat, ha sikerült volna meggyőzni
olvasóinkat arról, amit írtunk, e kérdések nem merülnének föl bennük.
Mindazonáltal, vállalva az ismétlés kockázatát, nem árt, ha megválaszoljuk
őket.
Újból és újból szembekerülünk azzal az előítélettel, hogy a kormányzás
valami újkeletű dolog, mely ki tudja, honnét, a társadalom fölé emelkedett,
meg hogy az állam önmagában több, mint az őt alkotó és a neki engedelmeskedő
egyének erőinek és képességeinek összessége. Ezzel szemben nekünk az a
véleményünk, hogy a világban minden az emberek műve és a kormányzat, mint
olyan, a világhoz semmi sajátlagosat nem tesz hozzá, eltekintve attól a
törekvésétől, hogy egy meghatározott párt vagy osztály érdekében
mindent monopolizáljon, valamint hogy elvágjon minden olyan kezdeményezést,
mely saját körein kívülről indul.
A hatalom lerombolása, a kormányzat eltörlése nem jelenti a társadalomban
működő egyéni és közösségi erők elpusztítását, sem az emberek kölcsönösen
egymásra ható kapcsolatainak felszámolását. Ez egyenlő lenne azzal, mintha
az emberiséget elkülönült és érzéketlen atomok tömegévé akarnánk tenni, ez
azonban képtelenség, mindazonáltal megvalósulása mindenféle társadalmi
alakzat megsemmisítését, az emberiség végét jelentené. A hatalom eltörlése
a kényszer és befolyás monopolizálásának megszüntetését jelenti. A hatalom
eltörlése összedönti azt a rendszert, mely a társadalmi energiát, vagyis a
társadalom egyesült erőit egy szűk csoport eszméinek, akaratának és
érdekének szolgálatába állítja. Ez a szűk kisebbség a társadalmi energiák
összességének birtokában, saját elvei és személyes jóléte érdekében
elfojtja az egyéni szabadságot. A hatalom eltörlése lebontja azt a fajta
társadalomszerveződést, mely két forradalom között, a pillanatnyi győztesek
érdekében elvágja a továbbfejlődés útját.
Egy 1872-ben közreadott cikkében
Mihail Bakunyin, miután hangsúlyozza,
hogy az Internacionálé működésének legfőbb eszköze a szervezet által
hirdetett eszmék propagálása, valamint tagjainak a tömegek megnyerésére
irányuló spontán tevékenységének megszervezése, a következőket írja: "Akik
netalán azt állítanák, hogy ilyetén szervezett tevékenységünk merénylet a
tömegek szabadsága ellen, kísérlet egy új, tekintélyelvű hatalom
létrehozására, azoknak azt válaszoljuk, hogy gondolkodásuk kisiklott
álokoskodás. Ennél is rosszabb véleménnyel vagyunk azokról, akik nem vesznek
tudomást az emberi szolidaritás természeti és társadalmi törvényéről, s
hitetlenségükben odáig mennek, hogy az egyének, valamint a tömegek abszolút
függetlenségét lehetségesnek vagy legalábbis üdvösnek tartják. Az abszolút
függetlenség egyet jelentene a társadalom lerombolásával, lévén, hogy a
társadalmi élet egésze nem más, mint e kölcsönös függőségi viszonyok
összessége. Minden egyén, még a legokosabbak és a legerősebbek is - sőt ők a
leginkább - életének minden egyes pillanatában újrateremti e függőségi
viszonyokat és maga is e viszonyok terméke. Maga az egyén nem más, mint a
környezet által az emberekre gyakorolt anyagi, szellemi és erkölcsi hatások
tömegének folyamatosan változó eredője, s szabadsága abból a társadalomból
bontakozik ki, melyben születik, felnövekszik és meghal. Aki valami
transzcendentális, isteni, egyébként pedig egy teljesen önelégült és egoista
szabadság nevében ki akarja vonni magát e hatások alól, annak útja a
pusztulásba visz. Ez az idealisták és metafizikusok által oly nagyra tartott
függetlenség, valamint az így felfogott egyéni szabadság nem más, mint maga
a megsemmisülés.
A természetben csakúgy, mint a társadalomban - mely egyébként ugyanúgy a
természet része -, minden élet legfőbb feltétele a legpozitívabb értelemben
vett, valamint egyes élőlények képességeinek megfelelő mérvű, kölcsönös
hatás. E viszonyrendszer felszámolása a halált jelentené. És amikor
szabadságot követelünk a tömegeknek, semmi esetre sem kívánjuk az egyének,
illetve az egyének csoportjai által reájuk gyakorolt hatások kiküszöbölését.
Amit követelünk, az a mesterséges, kivételezett, jogi és hivatalos
kapcsolatok megszüntetése."
9.
Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor a megalázott
tömegek, megnyomorítván a szegénységtől, elbutítván a babonáktól,
mozdulatlanságra vannak kárhoztatva, az emberiség sorsa egy meglehetősen
szűk csoport kezébe van letéve. Magától értetődik, hogy az emberek nem
tudnak majd egyik pillanatról a másikra oly magasságokba emelkedni,
hogy kötelességüknek, sőt kedvükre valónak érezzék a maguk sorsát olyképpen
irányítani, hogy az másoknak is a legfőbb üdve legyen. Noha a társadalom
szellemi és alkotó erői egy szűk rétegre korlátozódnak, ez még nem ok arra,
hogy mind fokozottabban fojtsuk el őket és a legtöbbjüket néhány potentátnak
rendeljük alá. Nem ok arra, hogy az éltető energiák és az igazi képességek
java része a társadalom felépítésénél fogva (az előre lefoglalt pozíciókból
fakadó közömbösségnek, a születési előjogoknak, a gyámkodásnak, a
klikkszellemnek s a többi kormányzati praktikának köszönhetően) kirekesztessék
a kormányzás szervezetéből és szinte semmiféle befolyást ne tudjon
gyakorolni a társadalmi életre. Szintúgy helytelen, hogy akik hatalomhoz
jutottak, kiszakítván környezetükből s a hatalom megtartását mindenek elé
helyezvén, elveszítsék cselekvési lehetőségeiket és ne legyenek jók másra,
csak arra, hogy útjába álljanak másoknak.
Mihelyt megszűnik ez a negatív hatalom, azaz a kormányzat, a társadalom
visszanyeri önmagát és kihoz magából mindent, ami csak a kor fejlettségi
szintje mellett lehetséges. Ha lesznek majd tudásuk továbbadására vágyó
tanult emberek, ők minden tőlük telhetőt el fognak követni, hogy meggyőzzék
az embereket a tanulás örömeiről és hasznairól. Ha ilyen emberek
nem, vagy csak kevesen lennének, a kormányzat mindössze annyit tehetne -
minthogy nem tudná őket előteremteni a semmiből -, amennyit ma is tesz,
vagyis hogy elszakítja e nevelőket áldásos tevékenységüktől és rendőrök
számára dolgozó rendeletgyártókká teszi őket. A kormányzat ezzel az okos és
elhivatott tanítókat
politizálja, azaz haszontalan élősködővé teszi, akik
csak saját hóbortjaikkal és a hatalom megtartásával törődnek.
Ha lesznek orvosok és egészségügyi szakemberek, ők majd megszervezik az
egészségügyi szolgálatokat. Amennyiben egy sem akadna, a kormányzat
mindössze annyit tehetne - minthogy nem tudná őket a semmiből előteremteni -,
hogy kétségbe vonná a meglévők képességeit, a nép pedig, lévén joggal gyanús
számára minden, ami föntről érkezik, kapna az alkalmon, hogy megszabaduljon
tőle.
Ha lesznek mérnökök, mozdonyvezetők és más szakemberek, ők majd
megszervezik a vasutakat. S ha egy sem akadna, az állam őket sem tudná a
semmiből előteremteni.
A forradalom, mely eltörli a kormányzást és a magántulajdont, nem fog olyan
erőket életre hívni, melyek nem léteztek már előtte. A forradalom a meglévő
erők és képességek előtt nyitja meg a fejlődés útját. A forradalom elsöpör
minden olyan osztályt, melynek az az érdeke, hogy a tömegeket állati létbe
taszítsa, továbbá megteremti annak lehetőségét, hogy mindenki tehetségének,
kedvének és érdekeinek megfelelően cselekedhessék s gyakorolhasson hatást
másokra.
Csak így indulhatnak el a tömegek a felemelkedés útján, mert
egyedül a szabadság nevelhet szabadságra, mint ahogy dolgozni is csak munka
közben tanulhat meg az ember. A kormányzat, feltéve, hogy más rosszat nem
tesz, mindig gyávaságra szoktatja az alávetetteket, s miközben elnyomó
hatalmát szüntelen fokozza, magát egyre nélkülözhetetlenebbé teszi.
Amellett, ha valaki azt akarná, hogy a kormányzat feladata legyen a tömegek
nevelése, s hogy elindítsa őket az anarchia útján, akkor azt is el kellene
mondania, hogy milyen alapon s mi módon hozná létre ezt a kormányzatot.
Tán a legjobbak diktatúrájaként képzeljük el? De hát kik a legjobbak? S ki
hivatott arra, hogy eme értékeket felfedje bennük? A többség általában
megrögzött előítéleteket követ, s olyan eszméket, álláspontokat vall magáénak,
melyeket a tehetséges kisebbség már rég maga mögött hagyott. Ám amikor e
kisebbség tagjai egytől egyig azt hiszik, hogy nekik van igazuk, s bizonyos
kérdésekben mindegyiküknek igaza is lehet, amikor csak a jövő döntheti el,
hogy a vitában álló felek közül melyik állt a jó oldalon, akkor ki és
milyen alapon fogja kiválasztani azt az egyet, akinek a társadalom erői a
rendelkezésére bocsáttatnak? Ha találunk száz okos embert, aki a diktatúrát
támogatja, rájövünk, hogy százból száz magát fogja jelölni e pozícióra, vagy
legalábbis szeretne közel kerülni a hatalomhoz. Ily módon az lenne a
diktátor, akinek sikerülne - bármilyen meggyőződés? is egyébként - a többiek
fölé kerekednie. Bizton állíthatjuk, hogy a jelenlegi politikai légkörben a
diktátor minden erejét az ellenfeleivel szembeni küzdelem kötné le, s
hatalmának védése közben jótékony homály borulna egykori ingatag
elhatározására - ha élt benne ilyen egyáltalán -, hogy társadalmi
ismereteket szerezzen.
Vagy tán általános választójog hozná létre a kormányzatot, s így az a többség
akaratának többé-kevésbé őszinte kifejezése lenne? Ám ha képtelennek tartjuk
a derék választópolgárokat arra, hogy maguk intézzék saját dolgaikat, akkor
hogyan hihetjük, hogy a vezetésükre hivatott pásztorokat meg tudják majd
választani? Miféle politikai mágia folytán kerekedhet ki az ostoba
tömegek szavazataiból a zseni megválasztása? És mi lesz a tehetséges
kisebbséggel, mely még mindig a társadalom legaktívabb és legradikálisabb
részét képezi?
Egyetlen módon oldhatjuk meg a társadalmi problémát mindenki számára
kielégítően: ha a forradalommal elsöpörjük mindazokat, akik a társadalmi
javakat birtokolják, és mindenki rendelkezésére bocsátjuk azt, ami
mindenkié; hagyni fogjuk, hogy az emberek képességei, erői és jószándékai
szabadon működjenek, s ekképpen ők gondoskodjanak majd a közösség jólétéről.
Az anarchiáért és a szocializmusért harcolunk, mert meggyőződésünk,
hogy az anarchiát és a szocializmust mielőbb meg kell valósítani. Mindez
annyit jelent, hogy a forradalmi tettel el kell távolítanunk a kormányzatot,
meg kell szüntetnünk a tulajdont; és a közszolgáltatásokat, melyek e
vonatkozásban az egész társadalmi életet felölelik, az érdekelt felek és a
segíteni akarók spontán, szabad cselekvésére és nem a hivatalos törekvésekre
kell bíznunk.
Persze mindebből számos hátrány és nehézség fog adódni, de e problémák
megoldódnak és megoldásuk csakis anarchista módszerekkel képzelhető el,
vagyis az érdekelt felek közvetlen részvételével, szabad megegyezések útján.
Nem tudjuk, hogy a következő forradalom elhozza-e majd az anarchia és a
szocializmus diadalát. Annyi azonban bizonyos, hogy ha az elkövetkezendő
forradalomban az úgynevezett kompromisszumos megoldás győzedelmeskedne, az
a mi számunkra a vereséget jelentené. Nem mintha mi valaha is hasznosnak
tartottuk volna, hogy az emberiséget igába hajtó káros hatalom bármely
intézményének életét meghosszabbítsuk.
Adott esetben úgyis olyan befolyással fogunk rendelkezni, ami tükrözi
számbeli nagyságunkat, erőnket, szellemi felkészültségünket és
állhatatosságunkat. Ha mégis vereséget szenvednénk, munkánk akkor sem volt
hiába, hiszen minél szilárdabban akarjuk programunk teljes egészében való
megvalósítását, annál közelebb kerülünk a tulajdon és hatalom nélküli új
társadalomhoz. Hasznos feladatot teljesítünk, elvégre az emberi fejlődés
előrehaladottságát az jelzi, hogy milyen mértékben sikerül háttérbe
szorítani a kormányzati hatalmat és a magántulajdont.
S ha ma, megalkuvást nem ismerve, elbukunk, biztosak lehetünk benne, hogy
holnap győzni fogunk.
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: Errico
Malatesta: Anarchy. London, Freedom Press, 1974.)