Kötetünkben az anarchizmus klasszikusaitól közlünk írásokat, akik különböző
irányokból közelítve valamennyien eredeti kifejtését adják az anarchizmus
eszméjének. Utószavunkban nem célunk megismételni ezeket a közelítéseket,
mindössze azt tartjuk feladatunknak, hogy röviden összefoglaljuk az
anarchizmus legáltalánosabb jegyeit és az anarchizmussal szembeni kritika
legfontosabb irányait.
Az anarchizmus az a társadalmi elmélet, amely az egyéni felelősségtudat
szerepét állítja előtérbe bármifajta - jogi, parancsuralmi vagy
parlamentális - uralommal szemben. Az anarchizmus legátfogóbb értelemben
uralomnélküliség, amely alatt "azon társadalmi rendet kell értenünk,
mely minden külső hatalom és erőszak nélkül, tisztán az emberek szabad,
testvéri együttélésén alapul. Az erőszakon épülő uralmi rendszer helyett,
mely a tulajdon, a jog és állam kényszerintézményeiben nyer kifejezést, az
anarchikus társadalom formái az emberek természetében rejlő szolidaritás és
az ebből folyó szabadság, egyenlőség és önkéntes összeműködés által jönnek
létre."
[20]
Az anarchizmus különbséget tesz
társadalmi rend és
politikai
rend között. Azt állítja, hogy a társadalmi rend politikai beavatkozás
nélkül is elérhető, sőt, csak így válhat a szabadság rendjévé. A politikai
rend ugyanis minden esetben hatalmat, így végső soron erőszakot legalizál,
így az általa létrehozott "társadalmi rend" minden esetben intervenció a
társadalom életébe, azaz sohasem a szabadság, hanem az elnyomás állapota. A
politikai rend sérti az egyén morális autonómiáját, sérti az ember
természetes jogait, ezért legitim hatalomról beszélni önellentmondás. Ha
elfogadjuk az ember természetes jogainak (natural laws) kiindulópontját,
akkor a gondolatmenet radikális konzekvenciája szerint egyetlen hatalom sem
lehet legitim. A hatalom ugyanis még legszelídebb formájában is olyan
helyzeteket teremt, amelyben egyeseknek pusztán azért kell engedelmeskedniük
mások akaratának, mert mások akarata számukra parancsként jelenik meg.
A morális autonómia megsértését a többség elve sem igazolhatja: az agresszió
nem lesz attól kisebb, hogy tömegek követik el. Az elnyomást sem a többségi
uralom, sem a többség nevében gyakorolt kisebbségi uralom nem szünteti meg;
ebből a szempontból tehát a demokrácia is egyfajta "krácia" - uralom,
elnyomás még akkor is, ha a többségnek tetszik.
Az anarchisták szemében az anarchia társadalmi rendje
spontán rend
(spontaneous order). Szerintük ennek létrejöttéhez nincs szükség uralmi
intézményekre, ellenkezőleg, az uralmi intézmények éppen a spontán rend
kialakulását gátolják, s egyes érdekcsoportok akaratát képviselve egy
hierarchikus, politikailag vezérelt társadalmat merevítenek meg.
[21]
Az anarchia tehát - szemben a köznapi felfogással - nem káosz, nem zűrzavar,
hanem önszabályozó spontán rend. Filozófiai értelemben tagadása mindannak,
amellyel
Hobbes a
Leviathán című művében az abszolút hatalom
szükségességét indokolta. Hobbes szerint a központi autoritás hiánya egy
olyan természeti állapotba vezetné vissza a társadalmat, amelyben a
"mindenki harca mindenki ellen" zűrzavara valósulna meg. Az anarchisták
azonban úgy vélik, hogy épp az uralmon alapuló autoritás és különösen az
állam léte okozza a társadalmi erőszakot, mert az államnak nevezett
intézmény - valójában emberek egy tetszőleges csoportja - önmagának
vindikálja a legitim erőszak monopóliumának jogát, s ez nem más, mint
provokáció a társadalom ellen.
Az anarchisták érettnek tartják az embereket arra, hogy az önkéntesség, az
egyenlőség és a kooperáció elvei szerint saját belátásuk szerint döntsenek
az életüket érintő kérdésekben. Az anarchisták nem eleve intézményellenesek;
csupán az
uralmi intézményeket (mint az állam, az egyház, a
patriarchális család stb.) utasítják el. Azt vallják, hogy intézmények
sokaságára lehet szükség az anarchikus társadalomban, de ezek nem lehetnek
hierarchikusak, centralizáltak, nem sérthetik sem az egyén szuverenitását,
sem az önkéntes közösségek (communitas) rendszerére épülő társadalmi rendet.
Proudhon szavaival - amely számunkra
József Attila költői megfogalmazásában
ismerős - a "szabadság szüli a rendet", nem pedig a rend teremti a
szabadságot.
Egy képzeletbeli "hatalomnélküliség - hatalom" skálán az anarchizmus a
hatalomnélküliség végpontját képviseli: a hatalom diffúziójának maximumát.
Kevesek vagy sokak hatalmával szemben mindenki egyenlő hatalmát (a szuverén
individualitást) hirdeti, amely azt jelenti, hogy ha mindenkinek egyenlő
hatalma van, akkor társadalmi értelemben voltaképpen senkinek nincs. Az
anarchizmus totális tagadása minden totalitarianizmusnak.
A fennálló tagadása mögött az anarchizmus
antropológiai optimizmusa
húzódik meg: az emberi természet nem eredendően rossz - ahogy azt Hobbes
feltételezte -, hanem alapvetően
jó, s a feladat annak a békés,
egyensúlyi, társadalmi konszenzusra épülő berendezkedésnek a kiépítése,
amely ennek a természetnek megfelel. Az anarchisták szerint minden embernek
külső kényszerektől mentesen, uralom nélkül kellene élnie, mert akkor a
közös érdek és az egyén érdeke nem kerülne egymással ellentmondásba. Ennek
megvalósítására azonban
forradalomra van szükség: a fennálló uralmi
intézményrendszer totális lerombolására. A forradalom nem lehet csupán
politikai forradalom, amelynek célja az egyik uralmi intézményrendszer és
hatalmi elit felváltása a másikkal, hanem
társadalmi forradalom kell
legyen, amely az állam szétzúzásával kezdődik, s egy új, uralom nélküli
korszak nyitányát jelenti: "Anarchián kívül nincsen forradalom" - mondja
Kropotkin, mert anarchista nem tekintheti forradalomnak azt, ha csupán
kormányok vagy rezsimek váltják egymást. Egy kormány sohasem lehet
forradalmi, mert ha az lenne, önmagát oszlatná fel. Az anarchizmus tagadja,
hogy a forradalom sikere után bármifajta diktatórikus átmeneti szakaszra
szükség lenne. "Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a
forradalom megöléséhez!" - emlékeztet a századfordulón Kropotkin az e
tekintetben paradigmatikus francia forradalom tapasztalataira. Látnoki
szavait a bolsevik forradalom története utólag sokszorosan igazolta. Az
anarchista vagy anarchisztikus gondolkodóknak a forradalomra vonatkozóan
nincs egységes álláspontjuk. Kibontakozhat az politikai úton, forradalmi
felkeléssel (
Bakunyin); belső, morális átalakulással (
Tolsztoj,
Schmitt);
egyéni lázadással (
Stirner); esetleg reformok sorozata útján (
Proudhon).
Gandhi szerint a forradalom nem a legfontosabb kérdés, az átalakulás békés,
természetes módon megy majd végbe, ahogy "az érett gyümölcs lehull az
egészséges fáról".
A társadalmi forradalommal létrehozott új társadalom, az anarchia, alulról
fölfelé haladva építkezik. Az emberek szabad szervezkedéséből
autonóm
szövetségek, egyesületek, föderációk alakulnak ki. Proudhon a
kistulajdonosok szövetségéről beszél, Stirner az egoisták egyesületéről,
Kropotkin a faluszövetségek szövetségéről, Bakunyin pedig egyre szélesedő
föderatív közösségekről (földközösség - tartomány - nemzet - nemzetközi
föderáció - európai egyesült föderációk). E koncepciókból is kitűnik, hogy
téves az a közkeletű megállapítás, amely az anarchizmust az intézmény- és
szervezetellenességgel azonosítja. Mint korábban is utaltunk rá, az
anarchizmus csak az
uralmi intézményeket tagadja, minden más
egyesületet, autonóm közösséget az emberiség
természetes integrációs
folyamatainak tekint. Mivel a kényszer megszűnik a társadalom életében, a
fölépülő új struktúrák nem annyira vertikumok, mint inkább kisebb és nagyobb
horizontok. A társadalmi felépítés alapelvei így - az önmagában még nem
uralommentes, csupán demokratikus "alulról fölfelé való építkezés" mellett -
a decentralizálás, a horizontális kapcsolatrendszer elsődlegessége.
Az anarchista gondolkodók az ideális társadalmat
egységes
társadalomnak tekintik. Az ellenük felhozott vádakkal ellentétben, náluk a
diffuzitás, a látszólagos szétszórtság sohasem jelent széteső társadalmi
létállapotot; elképzelésük szerint a társadalmi partikularitások - miként a
világegyetem atomjai - egy magasabb egységben egyesülnek. Ez a spontán rend
tehát sohasem a szűkösség egyenlősége vagy az egyelvűség uniformitása, hanem
az emberiség antropológiai azonosságából kifejlődő sokféleség természetes
találkozása.
A társadalom organizmusának sejtjeit a benne élő emberek alkotják. Az
anarchizmus az ember belső kibontakozását éppoly fontosnak tartja, mint a
kereszténység, ám ezt nem egy külső istenséghez, hanem az emberi méltóság
abszolútumához viszonyítja. Követőjének ugyanúgy végig kell járnia az
igazság megismeréséhez vezető utat, ahogy a hívőknek az üdvözülés útját, ám
ez az út nem kifelé, Isten földön túli világába vezet, mert az igazság ott
lakozik mindenkiben - ahogy Schmitt mondja -, "az emberi önismeret
szentélyében". Ebből pedig nem a túlvilágra való felkészülés, hanem a létező
világ megváltoztatására való törekvés következik. Mivel a vallásos
anarchizmus szerint Isten mindenkiben ott lakozik, Isten országa, Utópia
világa ezen a földön is látható mint Államtól, Egyháztól, dogmáktól,
tekintélyektől, uralmi intézményektől való függetlenedési igény. A külső
abszolútumok helyébe egy belső lép: maga az
ideális ember,
meghatározott hajlamaival és szükségleteivel, amelyekből az óhajtott
harmonikus társadalom
közvetlenül levezethető.
A belső kibontakozás útja és az igazság megismerésének feltétele a
szabadság, amely nem egyeztethető össze a fennálló uralmi
viszonyokkal. Ez a szabadság egyéni, de nem önkényes. Érvényesek rá
Georg
Simmel alábbi sorai: "A szabadság értelme az önmagunkért való teljes
felelősségvállalás. Erre vágyunk, de csak akkor érjük el, ha egyes
cselekedeteink kizárólag saját személyiségünket fejezik ki, ha e
cselekvésben, mindenféle külső befolyás kizárásával Énünk jut szóhoz. Arra
vágyunk, hogy létezésünk perifériáit a középpont, és ne valamilyen külső
hatalom határozza meg."
[22]
Az anarchikus társadalomban az egyéni interakciók alapelve a
Proudhon által
leírt
mutualizmus (kölcsönösség), amelyben az egyének nem parancsot
teljesítenek, hanem "kölcsönös segítséggel" (
Kropotkin) önérdekből járulnak
hozzá a közös jóhoz.
[23]
Az anarchisták szerint ilyen helyzetben az emberek közötti kapcsolatok
minősége gyökeresen megváltozik. A mutualizmus társadalmi szinten
reciprocitáshoz, vagyis kölcsönös cseréhez vezet a társadalom
közösségei között; a reciprocitás alapelve hatja át a szabad társadalom
életét. A közösségek ebben az értelemben "antistruktúrák"; a spontánt, a
tervezetlent, az eksztatikust fejezik ki a társadalomban megszokottal, az
előre láthatóval és a hierarchikusan strukturált világgal szemben.
[24]
A mutualizmus és reciprocitás mikroszintű, illetve közösségi szintű elveiből
egyenesen következik makroszinten a
föderalizmus gondolata. Az
anarchista föderáció lényegében különbözik a politikaelméletben és a
történelmi gyakorlatban is megjelenő konföderáció fogalmától: míg előbbi
közösségek önkéntes "összeműködését" jelenti, utóbbi alatt államok
szövetségét értjük. Ezen a ponton az anarchista társadalomfelfogás - a
liberalizmushoz és a szocializmushoz hasonlóan - élesen szembefordul a
nemzetállam eszméjének izolacionizmusával és provincializmusával.
Összefoglalásként: az anarchizmus tagadja azt a közkeletű álláspontot, amely
szerint az államiság az emberiség kultúrájában egyetemes lenne, s mint
ilyen, funkcionálisan nélkülözhetetlen. Azt állítja, hogy az uralomnélküli,
tehát államnéküli társadalom létrehozható, s a létező uralmi
intézményrendszer egy jobbal felváltható, funkcionálisan helyettesíthető. Az
anarchizmus társadalomelméletének pozitív állítása az önkéntes kooperációra
épülő társadalmi rend lehetségessége, negatív oldala pedig minden uralom,
minden állam konzekvens tagadása.
Egy tágabb értelemben az anarchizmus figyelmeztetés minden fennálló kritikai
meghaladhatóságára, az emberi kételkedés kiküszöbölhetetlenségére, s
bármiféle uralkodó világkép elutasításának lehetőségére. Végül utalnunk kell
az anarchizmus kulturális és pszichikai szinten való értelmezhetőségére. Az
uralmi szerkezetek felborítása itt a hétköznapi élet tér-idő dimenziói
áthágásának felel meg, vagyis az anarchisztikus beállítódás itt nem (csak) a
politikai és nem is (csak) a világkép-hierarchiát támadja, hanem tágabban,
egészében transzcendálja a mindennapi életet. Ezekben a közelítésekben nem
az anarchista doktrína konkrét átvételéről és szoros követéséről van szó.
Ehelyett inkább az anarchizmusnak a politikától és a társadalmi működés
kritikájától elszakadó szintjeiről, a tágan felfogott
anarchista
szellemiség megjelenítéséről beszélhetünk: bizonyos anarchista
alapértékek tudatos vagy tudattalan átvételéről, újragondolásáról és
különböző területeken való képviseletéről.
Az anarchista szellemiséget a birodalmi szellemiség ellentétpárjaként is
felfoghatjuk. Míg az előbbit az uralkodó-, illetve vezérnélküliség; a
pluralista jelleg, az alternativitás; a szabad választás alapján való
elfogadás; az írásbeliség profanizálása; az emberközpontúság, humanista
jelleg; a függetlenség, az autonómia; a változtathatóság fogalmaival
írhatjuk le, addig a birodalmi szellemiséget az alapító istenember, vezér;
az átfogó, határtalan, mindent magába ölelő egyházi jelleg; a hit által való
elfogadás, az alapító irat, a szent könyv, a jelszavak mágikus jellege; az
egységesség, az uniformizáltság; az örök fennállás, a végtelenség
kategóriáival közelíthetjük meg.
Az anarchista szellemiség fogalma alkalmazható a társadalomban élő
tudásszerkezetekre is. Ebben az értelemben használja
Paul Feyerabend az
anarchisztikus tudáselmélet kifejezést.
[25]
Feyerabend elmélete szerint maga a tudomány anarchisztikus vállalkozás,
melyben szükségszerű a meglévő határok átlépése, az uralkodó berendezkedés
újabb és újabb felborítása. A meglévő szabályokat érvényteleníteni, a status
quót tagadni kell, hogy az alternatívák óceánjából kiválhassanak a
hasznosítható új hipotézisek. A lemaradó tradíciók ugyanakkor továbbélhetnek
és tökéletesedhetnek, együttélvén a pillanatnyilag racionálisnak tartott
tudományos módszerekkel - ez Feyerabend demokratikus relativizmusának
lényege.
[26]
Ez a - társadalmi-politikai konzekvenciáit is radikálisan végiggondoló -
tudományelmélet egyrészt a tudományos status quót felborító aktusa miatt,
másrészt a tradíciók párhuzamos, uralkodó szcientista, tekintély nélküli
fejlődésének hangsúlyozásával érdemelte ki és vállalta fel az "anarchista"
jelzőt.
Az anarchizmus kulturális, illetve pszichikai szinten való értelmezésénél
elsőként a Mihail
Bahtyin által elemzett karneváli struktúra minden
hierarchiát szétromboló és játékosan megfordító antistruktúráira, "az
egyetemesség, a szabadság, az egyenlőség és a bőség utópikus birodalmának"
időleges megvalósulásaira gondolhatunk.
[27]
A dionüszoszi elv, az ünnepi eksztázis e kulturális-pszichikai szinten
értelmezhető anarchikus megnyilvánulások egyik ideáltípusa. "Ha az
eksztatikus ösztönkitöréseket, az elnyomott energiák kitörését nézzük - írja
Hermann Nitsch -, akkor nem csupán valamiféle elfojtott, beszűkült birodalom
kitöréséről van szó, hanem a pillantás a kaotikus mélységekbe, a
kimeríthetetlenbe, a kimeríthetetlen dionüszoszira esik. Egy elementáris erő
érint meg minket, amely előtt megborzongunk. A nyelv, az állam, a
civilizáció minden rendje és szabálya mögött egy irracionálisnak és
kaotikusnak látszó erőstruktúra van, amely mindig készen áll a hívásra, hogy
rendszereinket áttörje és szertesöpörje. A dionüszoszi felajánlja magát. Egy
racionális és politikailag gyengécske rend szembeállítja magát egy erős
"isteni", prométheuszi tevékenységgel. Az állandóság nem azonos a
természettörvényekkel, hanem a látszatbiztonságot kereső átlag hozza létre,
a langyosság és a restség valódi dühe. A természettörvények alapján
valóságot alkotó metafizikus elv a változás, a dinamikus, a dionüszoszi elv,
a változtatás."
[28]
A kulturális-pszichikai szinten áttételesen értelmezett anarchisztikus
megnyilvánulások másik útja befelé vezet. A karnevál helyett ez a tudat
karneválosítása, a mámor, a meditáció, a befelé fordulás, a misztika. Az
egyént mértéknek tekintő, a külső hatalmaktól függetlenedő visszavonulás,
szemlélődés s meditáció, a politikai, ideológiai uralom hatálytalanítása
mellett széttörheti a hétköznapi valóság tér-idő dimenzióit is; mint a
gnózis, a jóga, az ima. "A mindenség és a szellem, a természet és a
történelem létesülését egy fényben látni: ez általában a gnózis nagystílű
módja, az önmagában összhangzó szellem látása."
[29]
Talán szokatlan együtt tárgyalni az anarchista társadalomelméleteket az
anarchisztikus tudományfilozófiával és a dionütikus, valamint meditatív
hagyományokkal. A közös értelmezési keret feltételezésének lehetségességére
azonban - az anarchizmus szó makacs fel-felbukkanása mellett - egy fontos
tény figyelmeztet. Az átvett értelemben használt anarchizmus különböző
szintjeinek példáiként megemlített törekvések képviselői ugyanis a
valóságban is gyakran találkoznak a par excellence anarchista mozgalmakkal;
az ideáltipikusan elkülöníthető szintek nemegyszer kölcsönösen vonzották és
vonzzák egymást.
[30]