I.
Ebben a munkában azzal kívánok foglalkozni, hogy mely közösségi, illetve
politikai alakzat, az emberek közötti érintkezésnek, az emberek egymás felé
irányuló cselekedeteinek mely - az egyes családi kötelékeken túlnyúló -
rendszere szolgálhatná leginkább az emberiség javát. Hogyan lehetne a
leghatásosabban megőrizni az egyéni cselekvés sajátos jellegét és
függetlenségét a társadalom keretei között. Hogyan lenne megőrizhető az emberi
élethez elengedhetetlen biztonság a támadások ellen, és ugyanúgy, hogyan tudná
az egyén, értelmének parancsát követve, tehetségét korlátok nélkül
kamatoztatni? Miként járulhatnának hozzá az emberi nem egyedei a
legtartalmasabban az általános javuláshoz és boldogsághoz? Jelen
vizsgálódásunk célja, hogy megkönnyítsük e jelentős kérdések megoldását.
Mielőtt elmerülnénk ezeknek a fontos kérdéseknek a tárgyalásában, semmi sem
tűnik hasznosabbnak, mint hogy egy pillantást vessünk arra, meddig terjed a
politikai intézményeknek tulajdonított hatalmi befolyás; más szóval,
megvizsgáljuk azt, milyen lehetősége volt az embernek, illetőleg milyen
lehetősége lesz a jövőben létezésének társadalmi állapotát megváltoztatni.
E tárgy körül meglehetősen eltérő nézetek alakultak ki.
A legáltalánosabban elfogadott elmélet azt a kérdést veti fel, hogy vajon az
állam, illetőleg a társadalmi intézmények kinyilvánított szabályok alapján
fejtik-e ki működésüket, vagy másképpen: természetük inkább negatív, mint
pozitív formában nyilvánul-e meg. Nem kétséges, hogy az állam alapíttatásának
célja, a legszigorúbb értelemben véve, negatív: az állam eredeti feladata,
hogy megtartson minket bizonyos előnyök birtokában a belső ellenség vagy az
idegen betolakodók esetleges támadásaival szemben. Nem lép-e azonban túl az
állam e feladatán, amely betöltésének szükségessége először bírta rá az
emberiséget, hogy ezt az intézményt létrehozza?
Mindazok, akik azt hiszik, hogy az állam megmarad, illetőleg megmaradhat e
feladat által szabott határok között, e tárgy tanulmányozását szükségképpen
mellékesnek tartják, vagy legjobb esetben is olyannak, ami semmiképp sem
fontosabb más kérdéseknél. Ezek a tudósok az ember individuális
jellegzetességeit emelik ki, az ember személyes viszonylatait vizsgálják, és
azon törekvéseit, vonzódásait, amelyeket belső hajlamai alapján követ. Az
imént vázolt szemlélet természetesen a kép leglényegesebb vonatkozását
világítja meg. Gondolkodóink feltételezése szerint az ember ilyen irányú
jellegzetességei nagy általánosságban a politikai rendszerektől és
intézményektől függetlenül tudnak érvényesülni. Szerintük csak a dolgok
megszokott ritmusát megtörő, különleges helyzetben vagy más váratlan esemény
során képzelhető el, hogy a magánembernek eszébe jusson országa, és az állam
csak ilyen helyzetben avatkozhat be az életébe. Ha valami olyat cselekedett,
vagy feltételezhetően olyat tett, ami sérti a közösség érdekeit, vagy másnak
ilyen cselekedete ellen kell kötelességből fellépnie; vagy ha bármilyen idegen
ellenségtől származó veszély fenyegeti a közösséget, amelyben él, - akkor és
csakis akkor emlékeztethető az egyén arra, hogy hazája van. Ezek a megfontolások
róják rá azt a további kötelezettséget, hogy - még ha közvetlen veszély nem is
fenyeget - a politikai szabadság megőrzéséről és a rossz kormányzás
elkerüléséről tanácskozzék.
Úgy tűnik, hogy a legnagyobb hazafiak és az állam kérdéskörével foglalkozó
legismertebb írók az itt felvázolt elvekből indulnak ki. Véleményük szerint
más tudomány hatáskörébe tartozik az erkölcs és az egyéni boldogság, és máséba
a politika. Miközben azonban az emberiség erényeit és boldogságát az állami
politikától alapvetően független dologként képzelik el, azt is hozzáteszik,
hogy a biztonságot - amely az előbbi gyakorláshoz és az utóbbi élvezetéhez
szükséges - csak közintézményeink bölcsessége, illetőleg irányításuk
jogszerűsége teremtheti meg. Ezek az írók és patrióták arra is nyomatékosan
felhívták az emberiség figyelmét, hogy a tisztesség és a boldogság óráiban se
feledkezzenek meg azokról az óvintézkedésekről és a "hatalom egy olyan nemes
szellemű rendezéséről",
[1] amely intézményeinket bevehetetlenné teszi a
korrupció cselei és az önkényuralom arcátlansága számára.
[2]
Miközben nagyon becsüljük e hazafiak munkásságát, s talán még inkább vakmerő
szavaikat és rettenthetetlen viselkedésüket, vagyunk olyan bátrak, hogy
megkérdezzük: vajon ez az elméjüket foglalkoztató kérdés nem bír-e nagyobb és
távolabb mutató jelentőséggel, mint ahogy ők azt feltételezték. Meglehet, hogy
az állam nemcsak bizonyos esetekben lép fel házunk értékeinek védelmezőjeként,
illetve azok veszélyes ellenségeként. Nem lehetséges-e, hogy beférkőzik
legszemélyesebb ügyeink közé is, és szellemével áthatja legbensőbb életünket?
Az ókori Görögország és Róma lakói bizonyos mértékben tán nem politikai
szabadságuknak köszönhetik-e kiválóságukat a művészetekben s tán részben nem
ennek tudható-e be, hogy oly előkelő helyet foglalnak el az emberiség erkölcsi
fejlődésének történetében? Nem felelősek-e tán a modern Európa államai irodalmi
erőfeszítéseik lassúságáért és következetlenségéért, nem ők tehetnek-e tán
lakosaik gyarló önzéséről is? S nem Kelet államait kell-e felelősségre vonnunk
azért, hogy a világnak ez a része még mindig nem lépett előre az értelem,
illetve a tudomány fejlődése terén?
Mikor a szkepticizmustól, illetve a kutatás szenvedélyétől hajtva feltesszük
ezeket a kérdéseket, fel kell készülnünk arra is, hogy tovább lépjünk rajtuk.
A vizsgálódások új, széles mezeje tárul ki előttünk. Ha az állam legrejtettebb
magánéletünkbe is beférkőzik, ki húzhatja meg akkor működésének határvonalát? Ha
az állam ily kiterjedt hatások forrása, ki határozhatja meg akkor azokat a
területeket, amelyek mentesek kell, hogy legyenek befolyásától? Nem
lehetséges-e, hogy a világban létező erkölcsi rossz és a sorscsapások, amelyek
oly fájdalmasan sújtanak minket, végső soron mind a politikai intézményektől
erednek és megszüntetésük csak a politikai intézmények tökéletesedésétől
várható? Nem lenne-e elhamarkodott és hiábavaló vállalkozás megkísérelni az
emberiség erkölcseit önmagukban és egyenként megváltoztatni? És nem úgy van-e,
hogy a politikai intézményeknek a tudás előrehaladásával lépést tartva kell
változniuk, ha azt akarják, hogy fejlődésük valódi és állandó legyen? E könyv
feladata azt bebizonyítani, vajon igenlő válasz adható-e az itt feltett
kérdésekre.
Célunk megvalósítása érdekében a következő eljárást fogjuk követni: először is
tömör áttekintést nyújtunk a politikai társadalomban létező káros
jelenségekről, ezt követően bebizonyítjuk, hogy mindezek a jelenségek a
közintézmények számlájára írhatók, végül pedig megmutatjuk, hogy ezek a
jelenségek nem elválaszthatatlanul részei létezésünknek, hanem megszüntethetők
vagy orvosolhatók.
II.
Hogy minél hatásosabban szemléltethessük a politikai rendszerek
befolyásának kiterjedtségét, vessünk egy röpke pillantást a politikai
társadalom történetére.
Régi megfigyelés, hogy az emberiség történelme nem más, mint bűnök sorozata.
Ha ki akarjuk elégíteni szükségleteinket és biztosítani jólétünket, kívánatos,
hogy társadalomban éljünk. Ha elgondoljuk, hogy az emberi faj már a politikai
társadalom megformálódása előtt is létezett, úrrá lesz rajtunk a szomorúság.
Bár a társadalom legfőbb célja, hogy tagjait a szükségtől és szenvedéstől
megvédelmezze, e feladatát rendkívül tökéletlenül tölti be. Szerencsétlenség,
betegség, fogyatékosság, halál nem szűntek meg sújtani minket. Ezrével szedi
áldozatait az éhínség, tízezrével a dögvész. A legváltozatosabb formákban ront
ránk a szenvedés, sóvárgás és elégedetlenség tölti ki napjainkat. Ritka vendég
a maradéktalan öröm, és ha meg is látogat, nem marad sokáig.
Bár sok a rossz, mely az anyagi világ természetéből fakadón a sorsunkra nehezül,
nem nevezhető sem kevésnek, sem jelentéktelennek, mégis az embernek mindenek
közül a legfélelmetesebb ellensége - amint az a politikai társadalom
történetéből világosan látható - az ember maga. A változatos mesterkedések
közül, amelyet az ember saját fajtájának pusztítására és gyötrésére eszelt ki,
a háború a legborzalmasabb. Miután titkolt bűneitől, kicsinyes
gonoszkodásaitól megcsömörlött, a háborúval az ember oly szenvedélynek adózik,
mely nemzeteket visz pusztulásba és megtizedeli a föld lakosságát. Az ember a
gyilkos fegyvert felebarátja ellen fordítja, fáradhatatlan gondossággal
tökéletesíti a rombolás mesterségét, vidámság és pompa közepette halad
rettenetes céljának megvalósítása felé. Egész embercsoportok, a
legcsodálatosabb képességekkel felruházott érző emberi lények hullanak a
porba egy pillanat alatt, vagy apránként pusztulnak el kínok közt gyötrődve,
észrevétlenül; marcangolja őket minden fájdalom, ami csak a testet sanyargatni
képes.
Irtóztató kép ez valóban! Látva borzalmait, vigasztalhatjuk-e magunkat azzal,
hogy mindez mégsem gyakori jelenség, és hogy éppen ez az, ami a társadalmat
még vonzóvá is teheti, sőt kényszerítheti az embert, hogy kereteihez
folyamodjék? Vizsgáljuk meg hát ezeket a kérdéseket egyenként.
Mint az eddigiekből kiderült, a háború a politikai intézmények
elszakíthatatlan szövetségese. Történelmünk legkorábbi írásos nyomai hősök és
hódítók,
Bacchusok,
Szeszósztriszok, Szemirámiszok és
Küroszok krónikái. Ezek
az uralkodók emberek millióit vezették zászlaik alatt és számtalan tartományt
döntöttek romba. Seregeiknek csupán elenyésző része tért vissza szülőhazájába,
a többit elvitte a betegség, nélkülözés és nyomor. Mindaz a szenvedés, a
halál, amit okoztak azokban az országokban, amelyek ellen hadaikat vezették,
semmivel sem volt kegyetlenebb annál, mint amit saját honfitársaiknak
kellett elviselniük.
Mihelyt azonban a fentiek letűntek a színről, újabb négy nagy birodalom jelent
meg a történelem színpadán: sikeres hódítások, amelyek a meggyötört és
megtizedelt, rabigába döntött emberiség kiontott vérével jelezték útjukat.
Kambüzésznek az egyiptomiak elleni,
Dáriusnak a szkíták elleni,
Xerxésznek a
görögök elleni hadjárata oly végzetes következményekkel járt, hogy az már a
legmerészebb fantáziát is próbára teszi.
Nagy Sándor hódításainak számtalan
emberi élet volt az ára;
Caesar, nevének halhatatlanságát egymillió-kétszázezer
ember halálával vásárolta meg.
Hosszan tartó háborúikkal, hajthatatlan kitartásukkal, amellyel céljaik felé
törtek, a rómaiak az emberiség első számú pusztítói közé tartoznak. Itáliai
háborújuk több mint 400 évig tartott, Karthágóval 200 évig hadakoztak a fölény
megszerzéséért.
Mithridatesz háborúja 150.000 római lemészárlásával kezdődött,
a keleti uralkodó három ütközetben 500.000 férfit veszejtett el. Őt is
legyőzte azonban a véreskezű
Sulla, aki másnap már saját országa ellen fordult
fegyverével.
Mariusszal vívott háborúját száműzetések és vérfürdők kísérték,
az öldöklésnek nem szabott határt sem az emberiesség, sem a szégyen. Végül a
rómaiaknak is részük lett mindabban a sanyarúságban, amit oly buzgón mértek
azelőtt másokra: három évszázadon át dúlták a világot a barbárok hordái,
gótok, vandálok, keleti gótok és hunok tengernyi serege.
Nem kívánom részletezni
Mohamed győzelmes bevonulását, sem
Nagy Károly jámbor
hadainak tetteit. Nem fogom elszámlálni a hitetlenek ellen vezetett keresztes
háborúkat, sem
Tamerlán, Dzsingisz kán, vagy
Aurangzeb dicső tetteit, nem
sorolom fel a spanyoloknak az Újvilágban véghez vitt szörnyű pusztításait.
De vessünk most egy pillantást Európára, e kiváltságos vidékre, a világ
legcivilizáltabb tájékára, vagy még inkább szorítkozzunk csak azokra az
országokra, amelyeket Európában a legfelvilágosultabbak között tartanak
számon.
A francia királyságot egy egész évszázadon át szüntelen harcok dúlták, hogy a
szász jognak és a Plantagenetek követeléseinek érvényt szerezzenek. Alighogy
véget értek ezek a küzdelmek, máris újak törtek ki, vallási háborúk,
amelyeknek borzalmairól némi fogalmat alkothatunk magunknak, ha felidézzük La
Rochelle ostromát, ahol tizenötezer bebörtönzött emberből tizenegyezer veszett
oda az éhségtől és a nélkülözéstől. Vagy felidézhetjük Szent Bertalan
éjszakáját is, amelynek vérfürdőjében 40.000 embert mészároltak le. A viszályt
IV. Henrik csitította el. A csend azonban nem tartott sokáig: kitört az
osztrák uralkodóházzal vívott hatalmi küzdelem, a harmincéves háború. A német
vidékek feldúlása után
XIV. Lajos háborús próbálkozásai következtek.
Angliában a Crécynél és Azincourt-nál vívott csaták York és Lancaster
polgárháborújának adtak helyet, majd rövid nyugalom után
I. Károly és a
Parlament harca következett. Alighogy a dicsőséges forradalom megszilárdította
az alkotmányt, Anglia máris beavatkozott a kontinens viszályaiba; a háborúkat
Vilmos,
Marlborough hercege,
Mária Terézia és a porosz király neve fémjelezte.
Hogy milyen ürüggyel vívják az esetek nagy részében a háborúkat? Vajon
vállalta volna-e egyetlen értelmes ember is a legkisebb kellemetlenséget
azért, hogy eldöntse,
VI. Henrik vagy
IV. Edward viselje-e az angol koronát?
Vajon melyik angol férfi vonta volna ki kardját annak érdekében, hogy
hazáját Franciaországtól való megalázó függésbe helyezze, mint ahogy az minden
valószínűség szerint történt volna, ha megvalósul a Plantagenetek törekvése?
Lehet-e valami siralmasabb annál, mint egy országot nyolc évig háborúban látni
csak azért, hogy a gőgös Mária Teréziát a trónon megtartsa, majd újabb nyolc
évig háborúzni egy martalócot támogatva, aki kihasználta ugyanennek a
királynőnek kiszolgáltatott helyzetét?
Swift kitűnő leírást ad a háborúk szokásos okairól híres művében, a
Gulliver
utazásaiban
[3]: "Néha két fejedelem azon vész össze, hogy melyikük
foszthat meg egy harmadikat országától, amelyre egyiküknek sincs semmi joga.
Néha az egyik fejedelem azért köt bele a másikba, nehogy az kössön belé, néha
azért indul meg egy háború, mert az ellenség túlságosan erős, néha pedig
azért, mert túlságosan gyenge, néha szomszédaink akarják azt, ami a miénk,
vagy az övék az, amit mi akarunk, így aztán addig küszködünk, amíg ők elveszik
a miénket, vagy nekünk adják az övékét. Igen méltányos ok a háborúra
megtámadni olyan országot, melynek népességét megtizedelte az éhség,
elpusztította a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártvillongás. Igen
méltányos háborút kezdeni legjobb szövetségesünk ellen, amikor a volt
szövetséges egyik városa vagy országrésze olyan közel fekszik, hogy a mi
birodalmunkat szépen kikerekítené. Az is igen törvényes és igazságos, ha egy
fejedelem csapatokat küld olyan országba, melynek népe szegény és tudatlan, a
nép felét kivégezteti, a másik részét rabszolgává teszi és mindez azért
történik, hogy civilizálja és e népet megmentse a barbár életmódtól. Igen
királyi, becsületes és gyakori szokás is, hogy amikor egy fejedelem segítségül
hívja a másikat, hogy védje meg valamilyen ellenség betörése ellen, a
segítségül hívott, amikor elűzte az ellenséget, maga kerítse hatalmába a
megmentett országot és megölje, tömlöcbe vesse, vagy száműzze azt a
fejedelmet, aki őt segítségül hívta."
Nem lesz sok okunk az elégedettségre akkor sem, ha az államok külpolitikai
üzelmei után belpolitikájuk elveit vesszük szemügyre. Emberek tömegei a
legsötétebb nyomorba taszítva élnek, a reménytelenség és nélkülözés újból és
újból szerencsésebb társaik nyakára uszítja őket. Az erőszak elfojtására, a
társadalmi rend és a béke fenntartására egyetlen módszer van, a büntetés.
Korbács, pallos, akasztófa, várbörtön, rablánc és kínpad mind bevett eszközei
a meggyőzésnek - ezek a legismertebb instrumentumok, amikkel az emberek
elméjébe véssük az engedelmességet. Kevés olyan terület van, ahol
teljesebben mutatkozik meg az emberi leleményesség, mint a kínzóeszközök
kiagyalásában. Az ezrével számlált korbácsütések a védtelen áldozat hátán, a
talpakon csattanó pálca, a végtagok kitekerése, a csontok összetörése, a
rőzsenyalábokon elszenvedett máglyahalál, a kereszt és a karó, a kalózok
úsztatása a Volgán - mindez csak néhány kiragadott példa a hosszú lajstromból.
Mikor az őrült
Damienst bíróság elé állították
XV. Lajos, Franciaország
királya ellen megkísérelt gyilkosság vádjával, anatómusokból tanácsot hívtak
össze, amelynek arról kellett döntenie, hogyan lehet egy emberi lényt a
leghosszadalmasabb és legváltozatosabb agónia közepette küldeni a másvilágra.
Százával mérik azoknak a számát, akiket a tételes jog és a politikai
intézmények oltárán évente feláldoznak.
Tegyük hozzá mindehhez, hogy az állam, amely despota módjára a földbolygó több
mint kilenctized része felett uralkodik, olyan intézmény, amiről
Locke jogosan
állapítja meg, hogy egészében véve: "hitvány és alávaló" és "még magánál az
anarchiánál is elítélendőbb".
[4]
A téma jóval részletesebb kifejtésével találkozhatunk
Burke:
Vindication of
Natural Society című művében. Ebben a munkájában az író magával ragadó
okfejtéssel és csillogó ékesszólással tárja fel a létező politikai intézmények
minden hibáját, az érdekes pedig az, hogy a szerző, szándéka szerint a bűnök
jelentéktelenségére szeretett volna rámutatni.
Még a pártatlan szemlélő is hajlani fog az imént felfestett kép láttán arra,
hogy kétségbe vonja a pusztítás szükségességét, ami, mint láttuk, fajtája
kezétől ered; és kételkedni fog abban, vajon az embert embertársai
szeszélyétől védelmező bevett módszerek az elképzelhető legjobbak-e. Képtelen
lesz eldönteni, mi felett szánakozzék jobban: a romlottság, vagy az általa
okozott szenvedés felett. Ha mindaz, amiről itt beszéltem, az emberi
természetnek elválaszthatatlanul része, akkor talán jobban tennénk, ha fajunk
kiváló tulajdonságait inkább végzetes tévedésnek, mintsem csodálatos
jótéteménynek tekintenénk akkor, és ne szűnjön panaszunk amiatt, hogy bár
sok szempontból az állatok fölé emelkedtünk, mégis természetünket lényegében
örökre állati ösztönök uralják.
III.
A politikai társadalmak tökéletlenségeiről alkotott nézetünk még
világosabbá válik, ha közelebbről szemügyre vesszük a társadalmak saját belső
történetét.
A világban uralkodó nemzetek belső életét felkavaró legnagyobb bűnök a
tulajdon szabálytalan, vagyis erőszakkal, illetve csalárdsággal való
megszerzésével kapcsolatosak. Ha létezne olyan ország, amelynek lakosai között
egyetlen olyan ember sem élne, aki felebarátjának vagyonára áhítozik, vagy ha
egyetlen lakosban sem élne a más vagyona után oly heves és gyötrő vágy, hogy
azt akár a renddel és a törvénnyel összeférhetetlen eszközökkel is magához
ragadja, akkor ebben az országban bizonyára nem ismernék a bűnt, legfeljebb
csak hírből. A kísértés is elvesztené erejét, ha minden ember könnyedén meg
tudná szerezni magának az élethez szükséges dolgokat, és szíve a megszerzésük
után sem sóvárogna a fölösleges fényűzés után. Magánérdek és közjó láthatóan
összhangba kerülne, és a civil társadalomról mindaz a jó elmondható lenne,
amit a költők az aranykorról megénekeltek. És most vessünk egy pillantást
azokra az elvekre, amelyeknek a tulajdonnal kapcsolatos bűnök a létüket
köszönhetik.
Legelőször is azt az ijesztő méretű vagyoni egyenlőtlenséget kell
megvizsgálnunk, ami Európa legfejlettebb államait jellemzi. Ezekben az
országokban hatalmas tömegek élnek megfosztva szinte mindentől, ami csak az
életet nyugalmasabbá és elviselhetővé teheti. A szegények a legnagyobb
igyekezettel sem tudják éhségüket csillapítani. Az asszonyok és a gyermekek
elviselhetetlen teherként nehezednek a férfiak vállára, az élet alacsonyabb
régióiban így a nagycsalád a legmélyebb szegénység és nyomor jelképévé válik.
Ha ezekhez a terhekhez hozzátesszük a betegségeket, vagy mindazokat a
csapásokat, amelyek egy tevékeny munkás élet állandó velejárói, csak még
nagyobbnak fogjuk látni a szenvedést.
Általánosan elismert tény, hogy Angliában kevesebb a nélkülözés és a nyomor,
mint Európa más királyságaiban. Angliában a szegények megközelítőleg kétmillió
fontsterling közsegélyben részesülnek évente. Kiszámolták, hogy az ország
minden hetedik lakosa életének bizonyos szakaszaiban ehhez a forráshoz
fordul segítségért. Ha ehhez még hozzávesszük azoknak a személyeknek a számát,
akik - bár ugyanolyan nyomorúságban élnek, de büszkeségből, vagy
függetlenségüket féltve, avagy, mert helyzetük jogi rendezését előbbrevalónak
tartják - nem fogadnak el ilyenfajta segítséget, a szegények aránya jócskán
megnövekszik.
A számítás pontossága itt most nem lényeges, a tény a maga általánosságában
elegendő ahhoz, hogy némi fogalmat alkossunk a baj nagyságáról.
Következtetéseink teljesen egyértelműek. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a
szegénység ördögével vívott folytonos és gyakran teljesen eredménytelen
küzdelem a kétségbeesésbe taszítja a legtöbb szenvedőt. Sanyarú helyzetük
fájdalmas tudata eleve képtelenné teszi őket minden erőfeszítésre, amellyel
nehézségeiket legyűrhetnék. A gazdagok könyörtelen önkényeskedései
szükségképpen kiváltják a nép haragját; így aztán a szegény hajlani fog arra,
hogy a társadalmat az örök háború állapotának tartsa, olyan egyesülésnek,
amely méltánytalanul nem azért szerveződött, hogy az embereket jogaikban
megvédje és számukra a létfenntartás eszközeit biztosítsa, hanem azért, hogy
minden jót néhány kiváltságos egyén kezében halmozzon fel, és a nagy többséget
pedig ebből kirekesztve, a szükség, a függőség és a szenvedés állapotában
tartsa.
A társadalom békéjét megzavaró pusztító szenvedélyek másik forrása az a
fényűzés, pompa és ragyogás, amely többnyire a mérhetetlen gazdagsággal
társul. Az emberi lény a legkétségbeejtőbb nehézségekkel birkózva is képes
derűjét megőrizni, ha sorsában a társadalom többi tagja egyaránt osztozik és
nem kell azt látnia, hogy mások, akik nála semmivel sem érdemesebbek arra,
hogy az élet örömeiből nagyobb mértékben részesedjenek, tétlenül és jólétben
élnek. Mások szerencséjének a látványa csak még keserűbbé teszi számukra saját
balsorsuk terhét, mert elviselhetetlen tudni azt, hogy míg mi örökös és
hiábavaló küzdelmet folytatunk azért, hogy magunk és családunk számára az
életet egy kicsit is könnyebbé tegyük, mások a mi munkánk gyümölcsében
dúskálnak. Korunk politikai intézményei kitartó tevékenységükkel gondoskodnak
róla, hogy e teher ne szűnjön a szegények vállán. Számtalan olyan fajtája van
az embereknek, akik minden gazdagságuk ellenére sem ragyogó képességekkel, sem
fennkölt erényekkel nem bírnak, és bármily nagyra értékelik is neveltetésüket,
nyájas modorukat, előkelő kifinomultságukat és életmódjuk eleganciáját,
valahol mélyen tudatában vannak annak, hogy semmi mással nem rendelkeznek,
amivel kiválóságukat hathatósabban kidomboríthatnák, jobban kimutathatnák,
mennyire mások, mint alárendeltjeik, mint díszfogatuk pompája, kíséretük
ragyogása, és szórakozásaik minél költségesebb volta. A szegény embert
letaglózza ez a parádé, mélyen átérzi saját nyomorúságát, tudja, milyen
fáradhatatlanul kell gürcölnie azért, hogy egy csekélyke morzsa pottyanjon
neki e tékozló bőségből és összetéveszti a gazdagságot a boldogsággal. Nem
tudja elképzelni, hogy mily gyakran rejtőzhet beteg szív a ruha díszei alatt.
A gazdagok gátlástalansága és igazságtalansága az a harmadik rossz, ami a
szegénységet elviselhetetlenné teszi. A szegény ember, még ha meg is próbálna
filozofikus közömbösségben nyugalomra lelni és irigységén fölülemelkedve
tekintene a világra, mert - ugyanúgy, mint gazdagabb szomszédja - azt érezné,
hogy mindennek birtokában van, ami az ember számára igazán értékes lehet,
szomszédja úgysem engedné, hogy ez sikerüljön neki. Az ember mintha nem tudna
örülni gazdagságának anélkül, hogy látványát mások számára sértővé ne tegye;
és a tisztességes önbecsülés, amivel a nyomorultak lelki békéjüket
megszerezhetnék, csak újabb eszköz lesz a gazdagok kezében, hogy szegényebb
embertársaik életét megaláztatásokkal és igazságtalanságokkal keserítsék. Az
igazságszolgáltatás a legtöbb országban köztudottan csak befolyás kérdése,
minél magasabb rangú valaki, minél ragyogóbb kapcsolatokkal rendelkezik, annál
biztosabb lehet abban, hogy a védtelen és kapcsolatokkal nem rendelkező féllel
szemben nyert ügye van. Azokban az országokban, ahol nem honosodott meg ez a
szégyentelen gyakorlat, az igazság gyakran költséges alku tárgyát képezi, és
mindenki tudja, hogy az lesz a győztes, aki mélyebben tud az erszényébe
nyúlni. E módszerek ismeretében semmizik ki a gazdagok nap mint nap a
szegényeket a velük való ügyeikben, így tudnak korlátlanul basáskodni és
zsarnokoskodni fölöttük. Ez a közvetett hatalmaskodás azonban nem elégíti
ki despota hajlamaikat. A gazdagok ezekben az országokban a törvényhozást is
közvetve vagy közvetlenül a kezükben tartják, az elnyomást ily módon egy
rendszer részévé teszik s megfosztják a szegényt természet adta jogainak
maradékától is.
A közfelfogás mindig jelentős mértékben alakította és fogja is alakítani az
egyes emberek véleményét; s nemcsak véleményüket, hanem vágyaikat is, mivel a
vágy nem más, mint a cselekvéssé érő vélemény. A legtöbb ország életét
azonban olyan szokások irányítják, amelyek éppen azt a meggyőződést táplálják
az emberben, hogy a tisztességet, az erényt, az értelmet és a szorgalmat
semmibe vegyék és csak a gazdagságra tekintsenek úgy, mint ami minden érték
felett áll. Elvárhatja-e valaki, akinek külseje szegénységről beszél, hogy
szívesen lássák a társadalomban, hogy kívánatos személy legyen azok számára,
akikről tudván tudott, hogy a többségnek diktálnak? Várhatja-e, hogy segítő
kezet nyújtsanak felé, vagy hogy részesítsék kegyeikben? A szegény ember
megtanulta már, hogy a rongyos külsőt nem teheti jóvá semmiféle érdem, tudja
már a feladott leckét: "Menj haza, gazdagodj meg bármi áron, s ha már mindazt
a fölösleges holmit megszerezted, ami számunkra egyedül értékkel bír, akkor
biztos lehetsz a barátságos fogadtatásban." Láthatjuk hát, hogy ezekben az
országokban a szegénységet tekintik a legnagyobb bűnnek. A mohóság, mely nem
ér rá erkölcsi aggályokkal törődni, szeretne úgy tenni, mintha nem is létezne.
Úgy rejtegetik a szegénységet, mint valami lemoshatatlan szégyent. Míg egyesek
kicsinyes kuporgatással próbálnak egyről a kettőre jutni, mások látványos
költségekbe verik magukat, hogy elhiggye a világ, gazdagabbak, mint amilyenek
valójában. Az ilyen emberek aztán nem kerülhetik el azt a sorsot, aminek még a
látszatától is rettegtek, s koldusbotra jutnak; balsorsukban nem marad
számukra semmi vigasz, mivel vagyonukkal együtt az igazságot is, becsületüket
és jó hírüket is áldozatul vetették.
Ezek hát azok az okok, amelyek az embereket a világ különböző államaiban így
vagy úgy arra késztetik, hogy titokban vagy nyíltan egymás jószágára törjenek.
Vizsgáljuk csak meg, meddig mehet el az állam, hogy az emberek életébe akár
segítő, akár ártó kézzel beavatkozzon. Bármi, ami könnyíteni igyekszik a
szegénységgel együttjáró terheken, szükségképpen csökkenti a gazdagság
utáni mohó vágyat és a mértéktelen felhalmozást is. A vagyont azonban nem
önmagáért akarja az ember megszerezni, és ritka az is, hogy azok az érzéki
örömök legyenek számára fontosak, amik a pénzen megszerezhetők. Az ember
általában ugyanazon okból akar gazdag lenni, amiért a tudás megszerzésére, az
ékesszólás képességére vagy a tehetségre vágyik: szeretne kiválni a
többiek közül, és fél a megvetéstől. Vajmi kevesen irigyelnék a gazdagokat
akkor, ha pompás fogataikat, palotáikat, szórakozásaikat nem kísérnék sóvár
pillantások, s nem lennének haszonlesők, akik a tulajdonos iránt érzett
csodálatukat bármikor készek hízelgésre váltani. Ha nem csak a gazdagság
váltaná ki az emberek csodálatát, s a szegénységet sem kísérné örökös
megvetés, a szerzési vágy is elvesztené uralmát a lelkek felett. Vizsgáljuk
hát meg, hogyan válik a gazdagság a politikai intézményrendszer kiszolgálójává.
Először is, majdnem minden országban a törvényhozás a gazdagok legfőbb támasza
a szegényekkel szemben. A törvényeknek ezt a jellegzetességét a vadászati
törvények esetében is megfigyelhetjük. Ezek voltak azok a rendelkezések, amelyek
megtiltották a szorgos parasztnak, hogy a termését lelegelő, tyúkjait elragadó
állatokat elpusztítsa, vagy hogy a véletlenül útjába került állatokat élelmül
hazavigye. Hasonló szellemben hozták Franciaországban az adótörvényeket is,
amelyeknek számos rendelkezése kizárólag az alacsony sorban élő, dolgos
parasztokat sújtotta és mentesítette hatálya alól azokat, akik leginkább
lettek volna képesek arra, hogy a követelményeket teljesítsék. Ugyanígy
Angliában a földadó félmillióval kevesebb jövedelmet hoz, mint egy évszázaddal
ezelőtt, a fogyasztásra kivetett adókból azonban évi tizenhárom millióval több
jövedelem származott ugyanebben az időszakban. Ez is egy módszer, akár
hatásos, akár nem, hogy a terheket a gazdagokról a szegényekre hárítsák, s
mint ilyen jól példázza azt is, milyen szellemben íródnak a törvények. Hasonló
elvek alapján tekintik a rablást és más vétségeket (amelyeknek az elkövetésére
a közösség gazdagabb tagjai aligha éreznek kísértést,) főbenjáró bűnnek, s
torolják meg őket a legszigorúbb és gyakran a legembertelenebb büntetésekkel.
A gazdagok nem riadnak vissza a legrészrehajlóbb és legzsarnokibb jogszabályok
alkalmazásától sem; bőségesen jutnak monopóliumok és kiváltságlevelek azoknak,
akik meg tudják vásárolni őket, miközben pedig éber figyelemmel próbálják
elejét venni a szegények szervezkedéseinek, hogy alacsonyan tudják tartani a
munkaerő árát. A szegények még ama körültekintés és ítélőképesség
jótéteményeitől is meg vannak fosztva, amelynek segítségével meg tudnák szabni
tevékenységük irányát.
Másodszor, a jog alkalmazása ugyanolyan elvetemült módszerekkel történik, mint
amilyen szellemben megalkották azokat. Franciaországban nem is olyan rég még a
bírói hivatalt is áruba bocsátották: ára egyrészt a koronának nyíltan
felajánlott pénzösszeg volt, másrészt a minisztereknek titokban csúsztatott
megvesztegetés. Aki a legjobban értett hozzá, hogyan kell jó vásárt csinálni
az igazság piacán, annak aranyai felé hajlott a bírák jóindulata is. Az ügyfél
is jól tudta, hogy az igazságszolgáltatást személyes kapcsolatok mozgatják, s
hogy a jó ügynél sokkal többet nyom a latban egy befolyásos barát, egy csinos
asszonyság, vagy a megfelelő időben átnyújtott ajándék. Angliában, ami magát a
peres eljárást illeti, a büntetőjogot nagyobb pártatlansággal alkalmazták; de
vegyük csak azt, hány főbenjáró bűn létezett, s következésképp mily gyakran
lehetett kegyelmet osztogatni, s máris látjuk, hogy a törvények tág teret
nyitottak a kivételezések és a visszaélések számára. A tulajdonnal kapcsolatos
pereknél a joggyakorlat már oly magaslatokra hág, ahol névleges pártatlansága
is semmivé foszlik. Fellebbviteli ügyeink hosszadalmassága, a bíróságról
bíróságra újból és újból benyújtott folyamodványaink, a jogtanácsosok,
ügyvédek, titkárok és jegyzők megfizethetetlen honoráriumai, az ügyvédi
megbízások, vádiratok, vád- és védőbeszédek megfogalmazásával járó nehézségek,
s az, amit gyakran a jog "dicsőséges kiszámíthatatlanságának" neveznek,
sokszor ajánlatosabbá teszi, hogy lemondjunk tulajdonunkról, semmint hogy
felvegyük a harcot érte; mindez a lerongyolódott felperestől a jogorvoslat
leghalványabb reményét is elveszi.
Harmadsorban a viszonyok egyenlőtlensége, amelynek általában a politikai
intézményrendszer a legfőbb őrzője, csak erősíti azt a képzetet, hogy a vagyon
mindenek felett áll. A kiemelkedő társadalmi helyzet fenntartás nélküli
tiszteletet ébreszt az emberekben - így volt ez az ókori keleti monarchiákban
és napjaink Törökországában is. A megfélemlített alattvaló reszketett, ha ura
előtt állt; fellebbenteni a gőgös satrafa dicstelen származására borított
fátylat nem lett volna kevesebb számára az istenkáromlásnál. A feudalizmus
idején ugyanezek az elvek uralkodtak. Hogyan is merészelt volna a vazallus -
aki úgy élt, mint egyfajta haszonállat urának földbirtokán, és nem ismert
ellenvetést urának önkényes parancsaival szemben - arra gondolni, hogy
mindannyiuk ereiben ugyanazon vér folyik. Mindazonáltal ez a szellem olyan
helyzetet teremtett, amely nemcsak természetellenes volt, hanem magában
hordozta az erőszak csíráját is. Az ember hajlamos arra, hogy a felszín
mögé is betekintsen, és kérdéseket tegyen fel a sikeresek és az újonnan
meggazdagodottak jogaival kapcsolatban. Az emberi természet ilyetén működése
némileg megfékezi a gazdagok arcátlanságát, ugyanakkor azonban nem lehet nem
észrevenni: az egyenlőtlenség még köztünk is olyan feszültségeket kelt, hogy
az a jövőben a legszerencsétlenebb következményekhez vezethet. Ha arra
gondolunk, hogy az egyenlőtlenség a világ egyes részeiben oly szélsőséges
méreteket öltött, hogy az az egész emberi fajt elsatnyulással és
elcsökevényesedéssel fenyegeti, akkor van okunk feltételezni, hogy még az
általunk megszokott enyhébb formája is a legártalmasabb hatásokkal terhes.
IV.
Létezik egy igen elterjedt nézet, ami még jelentős mértékben fogja
befolyásolni a forradalmakkal szemben tanúsítandó érzelmeinket és
magatartásunkat. A bölcs ember sohasem elégedett. Aligha létezhet olyan
intézmény, amelynek működésében a pártatlan szemlélő ne tudna hiányosságokat
felfedezni. A bölcs ember sohasem elégedett a tudásával, sőt saját elveivel és
nézeteivel sem; folyton keresi a hibát bennük, egyre gyanakszik, vég nélkül
vizsgál és kérdez. Az állam természeténél fogva csakis kisegítő eszköz lehet,
egy fenyegető veszély elhárítása érdekében alkalmazott félmegoldás: az állam
keretein belül ezért sohasem lehetséges tökéletes boldogság. A véges dolgoknak
mindig képeseknek kell lenniük a fejlődésre és a haladásra, ezért rendkívüli
ostobaságot követnénk el, ha megállnánk a tökéletesedési folyamat bármelyik
szakaszában és azt képzelnénk, hogy feljutottunk a csúcsra. Az igazi politikus
nem szab határt sem vágyainak, sem reményeinek, az igazi politikus vég nélküli
munkát vállal magára. Nem mondja, hogy "ha ezt elérem, elégedett leszek, nem
fogok többé követelni, nem szállok többé szembe a dolgok megszokott rendjével
és nem háborgatom többé azokat, akik mindezzel egyetértenek". Ellenkezőleg,
az igazi politikus egész életét a megújulás és a reform szolgálatának szenteli.
A forradalomra nézve kedvezőtlen következtetések is adódhatnak az itt vázolt
felfogásból. Bocsánatos bűn lehet egy politikus számára, hogy határt szab
céljainak és eszméinek, ha ugyanakkor mindig elégedetlen elért eredményeivel.
Másképp elégedetlen azonban az, aki a tökéletesedést nem véges, hanem végtelen
folyamatnak tekinti. Az ilyen ember tudja, hogy hiába valósította meg
valamelyik eszményét, feladatát még távolról sem teljesítette. Jól tudja, hogy
a gonoszság még akkor is bőven fog teremni, ha az államnak sikerül egy
lépéssel közelebb jutnia a magasabb rendű célhoz. Sokan lesznek akkor is
elnyomottak, sokan fognak szenvedni igazságtalan ítéletektől, birodalomnyi
területeken hódít majd az elégedetlenség uralma. Az előrelátó politikus ezért,
bár teljes szívével és szellemének minden erőfeszítésével a köz javát kívánja
szolgálni, a haladás útját mégis körültekintő óvatossággal jelöli ki. A
fejlődésnek, mely tán minden várakozást felülmúlóan hosszadalmas és átfogó
lesz, nagy mértékletességgel és fokozatosan, de megszakítások nélkül kell
végbemennie, nem pedig erőszakos ugrásokkal és megrázkódtatások árán, ami
milliókat sodorhat veszélybe és egész generációkat söpörhet le az élet
színpadáról.
És most engedtessék meg nekünk, hogy e helyütt rövid áttekintést adjunk a
forradalmak természetéről. A forradalom, bár maga is mindig a zsarnokság
csírájával terhes, a zsarnokság iránti gyűlöletből kel életre. Önkényuralom
sem létezhetne, ha nem támogatná a hívek tábora; s minél hevesebb a zsarnokság
keltette gyűlölet, minél váratlanabbul és minél mélyebbre buknak az elnyomók,
annál keserűbb harag fogja eltölteni a vesztes párt szívét. Hisz nem
elkerülhetetlen-e, hogy az ember, akit erőszakkal kiforgattak minden vagyonából
és megfosztottak kiváltságaitól, sérelmeket dédelgessen magában? Mi sem
bocsánatosabb emberi bűn, mint ragaszkodni az elvekhez, amelyek szellemében
felneveltek, főleg, ha röviddel ezelőtt még a közösség szinte minden tagja
ezeket az elveket követte. Vajon köteles-e mindenki pont akkor új hitre térni,
amikor az én lelkemben megért az elhatározás? Az emberek jó része voltaképp
semmi mást nem tesz, minthogy leragad ott, ahol néhány éve mindannyian álltunk.
Mégis ez az a bűn, ami a forradalom szemében a leggyanúsabb és méltó a
legszigorúbb büntetésre. E mindennél kárhozatosabb vétek nem valami erkölcsi
kényelmesség, de nem is a feslett életmód vagy a keserű és engesztelhetetlen
gyűlölet következménye. Olyan fogyatékosság ez, amely a legtiszteletreméltóbb
polgárokban is ott rejtőzhet, legyen bár tisztességük szeplőtelen, lakozzanak
bár bennük a legemelkedettebb, legnagylelkűbb érzések.
A forradalmat, bár maga sem mentes az önkény túlkapásaitól, a zsarnoksággal
szemben érzett gyűlölet lobbantja lángra. Nincs még egy olyan történelmi
korszak, amely a szabadsággal jobban hadilábon állna, mint maga a forradalom.
A vélemények szabad cseréjét mindig is megpróbálták kártékony intézkedésekkel
korlátozni, forradalom idején azonban többszörösen is bilincsbe vert a szabad
gondolat. Nyugalmasabb időkben az ember nem retteg annyira hatásaitól, de a
történelem kritikus perceiben, mikor minden forrongva változik, egyetlen
szónak is félelmetes következményei lehetnek, s a világ visszahullhat a
teljes rabszolgaság állapotába. Létezett-e valaha olyan forradalom, amelyben
szabad volt védelmezni azt, amit a forradalom maga eltörölni készült,
elképzelhető-e ilyen helyzetben, hogy megjelenjen bármi olyan írás, vagy
érvelés, ami nincs összhangban az éppen uralkodó nézetekkel? Bár az önkény
mindenfajta megnyilvánulása közül az ember gondolatainak kifürkészése és a
véleménynyilvánítás büntetése a leggyalázatosabb, mégis ezek a forradalmi
korszak legjellegzetesebb kísérői.
"Nem szabadulhatunk meg másképp elnyomóinktól, s nem vethetünk gátat másképp
új zsarnokok felemelkedésének, csak ha az emlékezetünkbe égetett, szigorú
megtorlásokkal riasztjuk el őket" - hirdetik a forradalom szószólói.
Különösen figyelemreméltó ezzel az állítással kapcsolatban az a
megsejtés, hogy mindaddig lesznek elnyomók, amíg élnek olyan emberek, akik -
akár azért, mert romlottak, akár megrögzött és makacs előítéleteiktől
vezetve - hajlandók arra, hogy velük együttműködjenek. Így nemcsak a
tisztességtelen célokat követő emberekre kell ráijesztenünk, hanem mindenkire,
aki akár erkölcstelen szándékoktól hajtva, akár jószándékú tévedésből,
támogatná őket. Ezért hát azt mondom, tegyük az embert szabaddá, és a módszer,
amivel ezt elérjük, legyen a minden eddiginél szigorúbb büntetéstől való
félelem. Azt mondjuk, túl sok jogtalanság származott már az állam kezétől, és
szervezünk egy új államot, amely tízszer korlátlanabb hatalmat követel
magának és még szörnyűbb tetteket követ el. Vajon valóban a rabszolgaság lenne
az elképzelhető legjobb módszer, amivel az ember szabaddá tehető? Hihetjük-e,
hogy csak az erőszak fitogtatásával tehetjük az embert bátorrá, szabaddá és
tettre vágyóvá?
Forradalom idején nincs helye a kutató kérdezésnek, sem a türelmes
elmélkedésnek, aminek a haladás oly sokat köszönhet. Elmélkedni csak olyan
időkben lehetséges, amelyek biztosítják az ember számára az állandóságot és a
nyugalmat. Hogyan is merülhetne töprengésbe a kutató elme, amikor nem
tudhatja, mi történik holnap, amikor a legsúlyosabb megpróbáltatások is
mindennaposakká válnak. Az elmélyült gondolkodásnak szabad órákra, csendre és
higgadt kedélyre van szüksége, mindez azonban aligha lehetséges olyan időkben,
amikor elszabadulnak az emberi szenvedélyek, és lelkünket félelem és reménység,
aggodalom és vágyakozás, csüggedés és győzelem szüntelen váltakozása gyötri. S
mindehhez járul még, amit a forradalom tendenciájaként már említettem: a
gondolat bilincsbe verése, a kutató kérdésfeltevés korlátozása.
Nem maradhat ki vizsgálódásunk köréből az az elkerülhetetlen körülmény sem,
amit a forradalmi szellem tartósságának nevezhetnénk. E jelenség
legszemléletesebb példája az 1688-as angliai kormányváltás lehetne. Akár
szerencsésnek is nevezhetnénk magunkat, ha az 1688-as eseményeket a
szigorú értelemben vett forradalom szempontjából értékelhetnénk. Az ekkor
kivívott változások ugyanis, bármilyen jelentősek, egy olcsó és vértelen
győzelem eredményei. Ha azonban e korszakot őszintén próbáljuk meg számba
venni, úgy kell rá emlékeznünk, mint aminek méhében két pusztító háború is
érlelődött, egy kilenc éven át tartó
Vilmos király, és egy tizenkét éven át
tartott
Anna királynő uralma alatt. Nem szabad megfeledkeznünk továbbá az
1715-ös, valamint az 1745-ös években fellángolt belső lázadásokról sem,
amelyeket méltán átkoz el az utókor, ha felidézi a jakobiták bátor szellemét,
nemes hűségét és mindehhez a szörnyű véget. Egészében véve azonban e forradalom
mégis mérsékeltnek és amellett sikeresnek nevezhető. A forradalomban az
egymással harcoló felek mindig meg vannak győződve a maguk igazáról, s
küzdelmüket nem egyezkedés, nem is türelmes vita dönti el, hanem csakis az
erőszak. Senki sem remélheti azonban, hogy az a béke, amit erőszak szült,
valóban véget vessen a kölcsönös gyűlöletnek és viszálynak.
A nagy forradalmak talán sohasem zajlottak le vér nélkül. Éppen ezért hasznos
lehet felidéznünk, miben is áll a vérontás bűne. Oly hatalmas méreteket öltött
már napjainkra a politikai társadalomban uralkodó jogtalanság, oly
kibírhatatlan az elnyomás és a tudatlanság, meg a bűn, ami mindezzel jár,
valamint a kiváltott ellentétek oly félelmetesek, hogy még a tárgyilagos
szemlélő is joggal vélhetné, hogy ha mindez egy mozdulattal eltörölhető lenne,
egy mozdulattal, mely egyben mostanra már a felnőtt éveiben járó emberiséget
is lesöpörné a föld felszínéről, az ár nem lenne túl nagy. Nem mintha az
emberi élet olyan értékes lenne, hogy el kéne borzadnunk a vérontástól.
Fájdalom, korunk embere kevés kivétellel szegénységben él, s csak igen kevés
része van az élet örömeiben, méltósága pedig nem más, mint üres szó. Az
emberre mért csapások közül a halál a legkevésbé félelmetes. Egy földrengés
százezreket képes elnyelni egy pillanat alatt, mégis nem sajnáljuk-e jobban
a túlélőket szenvedéseik miatt? Ha elfogultság nélkül számba vesszük az
elpusztultakat, más borzalmakkal összehasonlítva a földrengés jelentéktelen
eseménynek tűnhet. A természeti törvények, amelyek előidézik, lehetnek
tudományos vizsgálat tárgyai, de következményeik miatt, ha összehasonlítjuk
őket más tragédiákkal, aligha sajnálkozhatunk. Alapvetően más dologról van szó
azokban az esetekben, amikor az ember felebarátja keze által vész el. Ilyenkor
felszínre törnek a pusztító szenvedélyek. A gyilkos, s akik a gyilkossággal
kapcsolatba kerültek, megátalkodottá, könyörtelenné és embertelenné válnak.
Keserűség és bosszúvágy tölti el azt, akinek így kell elvesztenie rokonát vagy
barátját. Bizalmatlanság tenyészik az emberek között, felbomlanak a társadalom
legdrágább kötelékei. Az ilyen talajon pedig nem terem sem igazságosság, sem
jóakarat.
A forradalom szinte elképzelhetetlen vérontás nélkül, ehhez azonban még
hozzátehetjük, hogy a forradalom szükségképpen meggondolatlan és elhamarkodott
tettek következménye. A politika tudomány. Az emberi természet általános
vonásai érthetőek, így elképzelhető egy olyan eszme, mely önmagában véve
megfelel az emberi társadalom igényeinek. Ha ezt az eszmét nem kellene
mindenhol és minél hamarabb átültetni a gyakorlatba, akkor lenne mód a
megvalósulási folyamat és a konkrét körülményekhez való alkalmazkodás,
valamint az ezzel járó változások tudományos vizsgálatára. Ma már senki
sem vonja kétségbe, hogy a tudomány természete szerint a haladás szolgálatában
áll. Ki ne emlékezne rá azonban, milyen hosszú utat kellett bejárnia az
asztronómiának, mielőtt elérte a tökéletességnek azt a fokát, amelyre
Newton
emelte? Mily dadogóak voltak a felvilágosult tudományok első szavai, mielőtt
megvalósították volna a századunkra jellemző fogalmi pontosságot. Kétségtelen,
hogy a politikai tudásunk gyerekcipőben jár és miután ez a tudomány az élethez
és a tettekhez kapcsolódik, minél jobban feltöltődik az élet energiáival,
annál egyértelműbb és biztosabb hatást fog gyakorolni az emberi társadalomra.
Minden tudomány történetére jellemző, hogy a kezdeti időszakban csak kevesek
ismerték, s később terjedt szét a közösség különböző rétegeiben és
osztályaiban. Newton Principiáját az első húsz évben alig olvasta valaki,
elmélete szinte teljesen ismeretlen maradt; sok-sok idő eltelt, amíg a
tudomány által kevésbé érintett emberek is némi fogalmat szereztek róla.
A társadalmi haladás útjának egyengetése közben csak akkor számíthatunk
sikerre, ha intézményeink tökéletesedése a nép fokozatos felvilágosodását is
magával hozza. Létezik a politikai társadalomnak olyan állapota, amely a
különböző fejlődési fokon álló egyéneknek egyformán megfelel. Minél inkább
megvalósul ez az állapot, annál inkább kifejezésre jut a közösség általános
érdeke. Az emberi értelemnek valamiféle belső hajlandósága a fejlődésnek ezt
az útját részesíti előnyben. A tökéletlen intézmények, mint azt már fentebb
láthattuk, nem tudnak sokáig fennmaradni, káros hatásaik fokozatosan
nyilvánvalóvá válnak és az emberek szembefordulnak velük. Ezek az intézmények
egy idő után szükségképpen hanyatlásnak indulnak és szinte beavatkozás nélkül
széthullanak. Ilyen értelemben aligha értékelhetjük tettként a reformot. Az
emberek átérzik helyzetüket, s korábbi béklyóik eltűnnek, mint a délibáb.
Ilyen válságos helyzetben nincs szükség rá, hogy bárki is kardot rántson
vagy akárcsak egy erőszakos mozdulatot tegyen. S azok, akik az egyetemes
emberi érdekkel szembeszegülnek, számban és erőben kevesek lennének ahhoz,
hogy komolyan foglalkozhatnának az ellenállás gondolatával.
Amennyiben ily módon közelítjük meg vizsgálatunk tárgyát, a forradalom úgy fog
feltűnni szemünkben, mint ami ahelyett, hogy valóban az emberiség javát
szolgálná, csak felborítja azt az üdvös és zavartalan fejlődési folyamatot,
amely a politikai igazság megvalósulását és a társadalmi tökéletesedést
szolgálja. A forradalom megzavarja a szellemi kibontakozás harmóniáját.
Olyan dolgot erőltet ránk, amire nem vagyunk felkészítve s aminek így nem
tudjuk kellő hasznát venni. Gátat vet a tudomány egészséges előrehaladásának,
megzavarja az emberi természet és értelem kifejlődését.
Felvetettük annak a lehetőségét, hogy a forradalom kirobbantására tett
kísérletek sikerrel járhatnak. E feltételezés mellett nem mehetünk el szó
nélkül. Minden ilyen irányú próbálkozás, még akkor is, ha csak fenyegetés
formájában és nem megvalósult tettként jelenik meg, oly mértékű ellenállást
szít, ami más időszakokhoz képest példa nélkül áll. A forradalom
mértéktelensége riadalmat kelt a megújulás ellenségeinek sorában. A vihar
egyre fenyegetőbbé válik s a felek csendben felvértezik magukat az erőszak és
az ármány fegyvereivel. Nézzük csak meg, miféle eredményekhez vezet mindez.
Mindaddig, míg csak az igazság és a szofisztika csap össze, mértéktartó
bizalommal tekinthetünk a változások s az eredmények elébe. Mihelyst azonban
érvelés helyett a kardunkhoz nyúlunk, egészen más helyzet áll elő. A
polgárháború barbár őrületében, az ellenségeskedés fülsüketítő lármájában
ki is mondhatná meg, hová vezet mindez, a pusztulásba vagy az újjászületésbe?
Meglehet, hogy újból a despotizmus láncaira vernek és hosszú időre újból az
elnyomás győzedelmeskedik. Még ha nem is hullunk vissza a tompultság
állapotába, reményeinknek még az emléke is eltöröltetik.
Ha valóban ilyenek lennének a forradalom jellemvonásai, akkor kétségtelenül az
lenne a legszerencsésebb, ha bebizonyíthatnánk, miszerint a forradalom
teljesen szükségtelen, és az értelem követése tökéletesen megfelelő eszköz a
politikai visszaélések megszüntetéséhez. Ezt a kérdést azonban már
megvizsgáltuk könyvünk egy korábbi fejezetében. Igen elterjedt nézet, hogy "az
ember tökéletesen tisztában lehet viselkedésének hiányosságaival, mégsem enged
belőlük egy jottányit sem". A tudás szó tartalmát meglehetősen bizonytalanul
szoktuk értelmezni, s éppen ez alapozza meg a fenti kijelentés igazságát. Az
önkéntes cselekedetek az ember meggyőződésében gyökereznek. Bármi is legyen
tévedhetetlenségünk tudatában tett választásaink és törekvéseink indítéka, az
lehetetlen, hogy valaki úgy kövessen el egy bűncselekményt, hogy közben átlátja
annak minden szörnyűségét. Az ilyen helyzetekben a rossz tulajdonságok és
lelki hajlamok birokra kelnek az értelemmel. Mindaddig, míg a józan ész
erejének teljében pompázik, a bűnös cselekedet elkövethetetlen. Ha azonban az
értelem cserbenhagyja elménket, s nem is kecsegtet a visszatéréssel, a
tévelygések és lelki hajlamok számára szabad tér nyílik. Mégis indokolt
feltételeznünk, hogy értelmünk korlátlanul ébren és erőben tartható. Az
értelem ebből a szempontból - amennyiben e szó tartalmát világosan, a
kétségeknek helyt nem hagyva határozzuk meg, hogy meghajoljon előtte minden
tévelygő gondolat - teljesen más, mint amit általában ilyen névvel szoktunk
illetni, nem valamiféle ritkán felbukkanó érzés, ami ha meg is jelenik,
többnyire csak közönnyel és értetlenséggel fogadjuk.
Minden megfigyelőnek érzékelnie kell az itt felvázolt elmélet szépségét. De
bármennyire is kirajzolódik benne az emberiség politikai tökéletesedése,
mégsem csodálkozhatnák, ha valaki ránk pirítana azzal, hogy hiába fogadjuk el
e gondolatokat, az igazság túl lassan jut érvényre. Évszázadok fognak
elmúlni - vághatná a fejünkhöz valaki -, míg a rosszról, a kiváltságokról
alkotott nézetek oly mértékben elterjednek, s értelmük oly mértékben
hatol az emberek lelkébe, hogy a bűn küzdelem és felfordulás nélkül eltűnik a
föld színéről. Könnyű a tudósnak szobájában üldögélve az elmélet szépségével
gyönyörködtetni magát, miközben az emberiség szenved, minden órában
igazságtalanságokat követnek el, s generációk sorvadoznak tetszetős ígéretek
és remények közepette, majd tűnnek le a színről úgy, hogy az élet javaiból egy
szemernyit sem részesedtek. Ne hitegessenek hát minket - mondhatnák vádlóink -
távoli és hiú reményekkel, hagyják inkább, hogy olyan eszközökhöz forduljunk,
melyek segítségével gyorsan és biztosan megszabadulhatunk minden, már az
elviselhetetlenségig gyűlöletes rossztól.
Ha válaszolni akarunk a fenti érvekre, akkor először is azt kell látnunk, hogy
azoknak a kísérleteknek, amelyek egy csapásra akartak egy egész közösséget a
zsarnokságtól - aminek a bűneit csak kevesen fogták föl - megszabadítani,
minden esetben szerencsétlenség járt a nyomában, s szinte kivétel nélkül
kudarcba fulladtak.
Másodszor is, hiba lenne feltételezni, hogy a nemzedékünk nem fogja hasznát
látni a politikai elveinknek csak azért, mert nem hirdetjük az erőszak és a
zűrzavar népszerű elméletét. Az erkölcsi tévelygéstől csak akkor juthatunk el
az intézményig, elméletünk csak akkor tárja fel értelmét, szellemünk csak
akkor nyeri el nyugalmát és válik függetlenné, ha intézményeink gyökeres
változáson mennek keresztül. Minden lépés, minden perc, mely e célunkhoz
közelebb visz, elvitathatatlan nyereség. Kívánatos lenne függetlenné tenni
az intézményeket főleg azért, mert ez a szellemi függetlenséggel
elválaszthatatlanul összefügg, s ha majd közelebb tudjuk magunkat a célhoz,
talán kevésbé fogunk aggályoskodni eszközeink miatt. Valójában, ha egy
közösség politikai nézetei, vagy maga a közösség érzékelhetően megváltozik, ez
az intézményekre is kihatással van. Enyhül a nyomás, amit az emberi
gondolkodásra gyakorolnak, egyszeriben más megvilágításba kerülnek, s
fokozatosan, szinte észrevétlenül elborítja őket a feledés. Pontosan ezek, a
fejlődés útján erőszak nélkül tett lépések szolgálják legjobban a közösség
érdekét.
Miközben megpróbálunk válaszolni rájuk, nem lehet nem észrevennünk az
elméletünkkel szembeszegezett nézetek nyilvánvaló dőreségét. Támadóink így
panaszkodhatnak: "Ez a megoldás, mely egyedül a józan észben bízik,
megvalósulása esetén megfosztaná a most élő generációt a politikai fejlődés
valódi jótéteményeitől." Nos, épp az imént bizonyítottuk be, hogy elgondolásunk
korunk embere számára is hatalmas haszonnal jár. Mégis teljesen természetesnek
vesszük, mikor az erőszak ügyvédjei maguk is bevallják, hogy a nagy
forradalmak mindig megkövetelik egy generáció feláldozását. A forradalom
zászlóvivőinek szembe kell nézniük mindazzal a szerencsétlenséggel, ami a
gyökeresen új születésével együtt jár; tetteik csak az utókor békés munkája
nyomán hozzák majd meg gyümölcsüket.
Harmadszor, tévedés lenne feltételezni, hogy a magukat egyedül igaznak hívő
eszmék a fundamentális reformok megvalósulását a beláthatatlan jövőbe
helyezik. A tudományok fejlődése és mindenfajta haladás természeténél fogva
lassú, az első lépéseket a maguk módján szinte észrevétlenül teszik meg. A
kezdeti eredmények mintha csak a véletlen művei volnának. Alig esik róluk
említés, csak kevesen tudják, hogy egyáltalán léteznek. Az ismeretlenség
homályában érlelődnek, s a végső eredmény, bár hosszadalmas munka terméke,
majdnem hogy hirtelen, szinte váratlanul jelenik meg, Talán ezért kell a
könyvnyomtatás megjelenését az emberi fejlődés legfőbb biztosítékának
tekintenünk. Sokáig azonban senki sem gyanította, hogy a nyomtatásnak ilyen, a
haladást szolgáló következményei lesznek. Az éleselméjű
Wolseyre várt a
feladat, hogy közel három évszázaddal ezelőtt, a római klérus nevében
beszélve, kimondja: "El kell pusztítanunk a nyomtatást, vagy a nyomtatás
fog elpusztítani minket." Manapság már nem igényel különösebb értelmi
képességet, hogy meglássuk, a politikai intézményrendszer legsúlyosabb
hiányosságai eltűnőben vannak. E jótékony hatású válságnak nincs
félelmetesebb ellensége, mint a közérdek jószándékú, de mértéket nem
ismerő bajnoka...
V.
Mint ahogy azt már korábban kifejtettük, a politikai hatalomnak
egyetlen jogos célja lehet, az egyének javát szolgálni. Mindaz, ami nem ehhez
a célhoz visz közelebb, - az ország vagyonának gyarapítása, nemzeti
prosperitás és dicsőség -, csak azoknak az önös szélhámosoknak a hasznára
lehet, akik az idők legkorábbi kezdeteitől fogva nem törekszenek másra,
minthogy az értelem homályban tartásával a legmélyebb nyomorba alacsonyítsák
az emberiséget.
A vágy, hogy minél nagyobb területen terjeszkedhessünk, hogy meghódítsuk vagy
rettegésben tartsuk szomszédainkat, hogy felülmúljuk őket a művészetekben vagy
a fegyverek tekintetében, olyan ábránd, mely tévedésben és előítéletekben
gyökerezik. A jogtalanul szerzett hatalom csak hamis és üres boldogság
forrása lehet. A biztonság és a béke kívánatosabb állapot, mint a világot
rettegésben tartó nemzeti dicsőség. Minden ember testvér. A szomszédság vagy a
közös nézetek alapján szövetségre lépünk egymással, mert a belső békéhez,
illetve, hogy a közös ellenség önkényes támadásaival szemben megvédhessük
magunkat, elengedhetetlenül szükséges az összefogás.
A nemzetek rivalizálása azonban a képzelet szüleménye. Amennyiben a
gazdagságra törekszünk, azt csak a kereskedelem teremtheti meg. Minél nagyobb
szomszédunk vásárló ereje, annál nagyobbak lehetőségeink az eladás terén.
Minden ország felvirágzása mindannyiunk érdeke.
Minél jobban felismerjük saját érdekeinket, annál kevésbé leszünk kaphatóak
arra, hogy szomszédaink békéjét megzavarjuk. Viszonzásképp rájuk is ugyanez az
elv lesz érvényes. Mindannyiunk számára kívánatos lesz hát, hogy bölcsek
legyünk. A bölcsesség azonban csak az egyenlőség és a függetlenség hajtása
lehet, nem pedig az elnyomásé és a bántalmazásé. Ha a bölcsesség iskolája
a szolgaság lenne, az emberi nem már elérte volna a tökéletesség csúcsát, hisz
sok ezer évig járta ezt az iskolát. Azt kéne kívánnunk hát, hogy szomszédunk
független legyen. Azt kéne kívánnunk, hogy szabad legyen, hiszen a háborúk nem
a népek higgadt érzelmeiből támadnak, hanem az államhatalmak intrikáiból, és
azokból a vágyakból, amit az államok ültetnek el a tömegek szívében. Ha a
szomszéd rátör földjeinkre, az egyetlen, amit tehetünk, hogy visszaűzzük őket,
ehhez azonban nem kell ellenfelünket vitézségben fölülmúlnunk, hiszen azok,
akik a hazájukat védik, úgyis erősebbek. Nem is szólva arról, hogy a
feltételezés, miszerint egy országot mindaddig, míg a saját vezetése józan,
igazságos és mérsékletes, megtámadhat egy másik, teljesen valószínűtlen.
Mily értelmetlen szörnyűség az országoknak féltékenykedni egymásra, ha nem
tört még ki közöttük nyílt ellenségeskedés. Lakom egy bizonyos vidéken, mert
ez a vidék tesz boldoggá, illetve ez a leghasznosabb a számomra. Érdekelnek
fajom erényei és az általa gyakorolt politika igazságossága, mert emberek
vagyunk: vagyis olyan lények, akik az igazságra és az erényre a leginkább
fogékonyak. S talán még nyomósabb indokaim vannak arra, hogy közösséget
érezzek azokkal, akikkel egy országban élek, hiszen az ő igényeiket megérteni
sokkal inkább van érzésem, s tehetségem is nagyobb arra, hogy az ő ügyükben
fáradozzak. Ahhoz azonban már semmiféle érdekem nem fűződhet, hogy másoknak
fájdalmat okozzak, hacsak nem ragadtatták magukat kifejezetten igazságtalan
cselekedetekre. Az egészséges politika és erkölcsiség célja, hogy az
embereket közel hozza egymáshoz, nem pedig az, hogy gátakat emeljen közéjük;
hogy érdekeiket egyesítse, s ne szembefordítsa egymással.
Kétségtelen, hogy az embereknek gyakrabban kéne gyakorolniuk a bizalmas
érintkezés tudományát, mint jelenleg. A politikai közösségeknek mint
olyanoknak azonban nem érdekük, hogy magyarázkodjanak vagy egyezkedjenek
mindaddig, amíg a politikai félrelépések és az erőszak nem teszik a
magyarázkodást elkerülhetetlenné. E szemlélet egyszeriben fölöslegessé
teszi annak a titokzatoskodó és tisztességtelen politikának a fő célját, ami a
kormányok figyelmét mind ez idáig lekötötte. Semmivé lesz a jelentősége ennek
az elvnek a fényében a hadsereg és a tengerészet tisztjeinek, a követeknek és
közvetítőknek, s mindannak a sok fondorlatnak, amit azért agyaltak ki, hogy
más országokat sakkban tartsanak, titkaikat kifürkésszék, számításaikat
keresztülhúzzák, hogy szövetségeket és ellenszövetségeket kössenek. Eltűnnek a
kormány kiadásai, s velük együtt az eszközök is, amikkel aláásták és
megingatták az alattvalók erkölcsiségét.
[5]
A politikai tudomány egy másik nagy szégyene szintén teljesen el fog tűnni a
fentiekkel egy időben, ez pedig nem más, mint az egy kéz által uralt terület
nagyságának kérdése, amiről már oly sokat vitatkoztak felváltva tudósok és
moralisták, mert nem tudták eldönteni, vajon mi alkalmatlanabb az egyeduralom
és mi a demokratikus kormányzás számára. Az emberiség a tökéletességnek egy
magasabb fokán, majd feltehetőleg egy olyan politika köntösét fogja magára
ölteni, melynek mintázata minden országban hasonló lesz, hiszen az emberi
képességek és igények mindenhol egyformák. Ez a politika kis területek
egymástól független uralmát jelenti majd, ahol a szomszédok jól ismerik egymás
ügyes-bajos dolgait, s készek azok közös rendezésére. Csupán a külső
biztonság szempontjából kívánatos a nagy terület, egyébként csakis korlátozott
nagyságú terület javasolható.
Bármilyen bajokat hordoz is magában az állam elvont eszméje, e bajokat a
túlságig súlyosbítja a hatalom alá vont területek túlburjánzása; ha azonban a
körülmények ellenkezőképpen alakulnak, az említett bajok is enyhülnek. Azok a
törekvések, melyek az előbbi esetben a pestisnél is félelmetesebbek lehetnek,
az utóbbiban kibontakozni sem tudnak, mert nincs terük rá. A tömeg
nyugtalansága olyan, mint a föld vizei, nagy felületen a legtragikusabb
hatásokra képes, de egy szerény tavacska partjai közé zárva szelíd és
ártalmatlan. Józanság és igazságosság a korlátozott terület természetes
tulajdonságai.
Valóban találkozhatunk olyan ellenvetésekkel, "hogy a nagy tehetségek a nagy
szenvedélyekből sarjadnak és hogy egy jelentéktelen köztársaság csendes
középszerűségében az értelem erői tétlenségbe süppedhetnek". Ez az ellenvetés,
ha igaz lenne, a legkomolyabb megfontolásra tarthatna számot. De gondoljuk
csak meg, hogy az itt vázolt feltételezés szerint az egész emberi nem bizonyos
értelemben egyetlen nagy köztársaságot alkotna, és az az ember, aki az értelem
tág mezején valami hasznosat kívánna cselekedni, reménytelibb kilátásokkal
rendelkezne, mint valaha. És mindaddig, amíg csak haladunk efelé az állapot
felé, de még nem értük el a tökéletességet, további ösztönzést adhat
fáradozásainkhoz, ha összehasonlítjuk a részünkül jutó áldásokat a
szomszédaink körében dúló jogtalanságokkal.
Az elégedetlenkedés és nyugtalanság olyan bajok, melyek a kormányzattól
közvetett módon származnak, a kormány által bevezetett szokások, az emberek
tömegeit egyesítő összefogás és egyetértés következtében. Az állam
létezésének elkerülhetetlenül más hátrányos következményei is vannak.
Az állam célja, hogy elfojtson minden olyan, akár külső, akár belső erőszakos
megmozdulást, mely a közösség, illetve tagjainak jólétét lerombolhatja, vagy
veszélyeztetheti. Az eszköz azonban, amit e cél megvalósítása érdekében
alkalmaz, nem más, mint erőszak és a kényszer egy szabályozottabb formája. A
védelem érdekében szükségessé válik az emberi erők egyesítése, ez azonban
szintén csak kényszer alkalmazása útján érhető el. Mindazt a rosszat, ami a
kényszerből származik, már megtárgyaltuk egy korábbi alkalommal. A bűnössel,
illetve a bűnösnek tekintett személlyel szemben alkalmazott kényszernek is
megvannak a maga káros hatásai. Az a kényszer, amit a társadalom többsége
gyakorol a kisebbséggel szemben, akik talán más véleményen vannak a közjót
illető néhány kérdésben, minden valószínűség szerint - legalábbis első látásra
- még nagyobb helytelenítést vált ki.
A kényszer e kétfajta alkalmazása, meglehet, ugyanabból a meggondolásból
fakad. Először is kétségtelen, hogy a bűn nem több, mint ítélkezésbeli
tévedés; és semmi más, csak az eset rendkívüli kényszerűsége igazolhatja, hogy
erőszakkal próbáljuk meg büntetni. A kisebbség, amennyiben vétkes, pontosan
ugyanaz alá az általános meghatározás alá esik, annak ellenére, hogy vétke nem
feltétlenül ugyanolyan nagyságrendű. Ha például az emberi gondolkodás
valamivel jobban hozzászokott volna az elszakadás gondolatához, akkor
ritkábban történhetne meg, hogy egy kisebbség felfogásbeli különbségből fakadó
elszakadási törekvését, a káros hatások tekintetében egy lapon említsék egy
bűnöző ellenséges érzületével, aki a társadalmi rend legalapvetőbb elvei ellen
támad. A példa sok mindenben hasonlít a hódító és honvédő háború különbségéhez.
Amikor nyomást gyakorolunk egy kisebbségre, a gyanakvás szellemének engedünk,
mely azt sugallja, hogy a szemben álló fél még árthat nekünk valamiképp a
jövőben és mi megpróbálunk a sérelem elé vágni. A bűnözővel szemben
alkalmazott kényszer ahhoz hasonlít, mikor megpróbáljuk visszaverni az
ellenséget, aki betört a területeinkre, és nem hajlandó kivonulni onnan.
Az államnak egyedül két törvényes célja lehet: hogy megvédje az egyént a
közösségen belül a méltánytalanságokkal szemben, és hogy megszervezze a külső
betolakodókkal szembeni közös védekezést. Az első cél, mely már önmagában
állandó követelést támaszthat velünk szemben, kielégítően megvalósítható egy
olyan társulás segítségével, melyben helyet kapna az esküdtszék intézménye is;
ez az intézmény döntene a közösségen belül a törvénysértők ügyében, és bírálná
el a tulajdonnal kapcsolatos, esetenként felmerülő kérdéseket és vitákat.
Valóban, mi sem lehet könnyebb a törvénysértő számára, mint hogy kicsússzon
egy ilyen gyönge kezű igazságszolgáltatás kezéből. Így először talán
szükségesnek tűnhet, hogy a szomszédos parókiákat
[6] vagy törvénykező
hatalmakat hasonló módszerekkel irányítsák, vagy legalábbis hajlandóak
legyenek - kormányzati formáikra tekintet nélkül - együttműködni velünk a
rájuk legalább ugyanannyira veszélyes törvénysértők eltávolításában, illetve
megjavításában. E cél megvalósítása érdekében azonban nem lenne szükség
semmilyen tételes megállapodásra és még kevésbé valamiféle közös hatalmi
központra. Az általános igazságosság és kölcsönös érdek sokkal inkább képes
megkötni az embert, mint bármiféle aláírás vagy pecsét. A bűnöst sújtó
büntetés szükségessége is - ha ez egyáltalán fennállt valamikor - hamarosan
megszűnne. Megritkulnának a bűnelkövetés indítékai, és a bűnt súlyosbító
körülmények, a szigor fölöslegessé válna. A büntetés fő célja, hogy korlátok
közé szorítsa a közösség veszélyesebb tagjait; e korlátokat pedig az egymás
magatartására való kölcsönös - a gyakorlatban egy szűk kör tagjai által
megvalósított - odafigyelés szabná meg. Tilalomfáinkat az a megfontoltság és
jó érzés állítaná fel, ami az emberi ítéleteket jellemezné, amelyekből
száműznénk minden titokzatosságot és empirizmust. Senki sem lenne oly
merész, hogy a józan ítéletekből felépült általános közmegegyezéssel
szembeszálljon. A közvélemény a meggyőzés erejével hatna. Oly erő
kényszerítené az embert a helyes útra, amely semmivel sem
ellenállhatatlanabb, mint a korbács vagy a lánc.
Az iménti sorokban a politikai kormányzás nyers körvonalait vázoltuk fel. A
parókiák közötti minden ellentét a teljes esztelenség határait súrolná, mivel,
mint például a határ körüli vitás kérdésekben, az ésszerűség alapvető elvei
alighanem megtanítanának minket arra, hogy mely földdarab mily területhez
tartozzék. Nem állhat érdekében semmiféle emberi társulásnak - amíg csak az
értelem szavát követi -, hogy területét kiterjessze. Amennyiben kölcsönös
elkötelezettséggel fűznénk egybe társainkat, biztosabb módszerre már nem is
lenne szükségünk, csak hogy engedelmeskedjünk az igazságosság és mérséklet
parancsainak. E módszer pedig csak azzal szemben vallhatna kudarcot, aki -
bármely országhoz tartozzék is - a társadalom érdemtelen tagjának bizonyult.
Egy társadalom azon kötelessége, hogy büntesse a törvénye ellen támadókat, a
védelem szükségességén nyugszik, nem pedig azon a feltételezett közmegegyezésen,
hogy a bűnösöket büntetni kell.
Bármilyen irracionálisnak is tűnik egy ilyen társadalomban a parókiák közötti
ellentét, felmerülésük mégsem lehetetlen. Az ilyen különleges szükséghelyzeteket
ezért óvintézkedésekkel kell kivédenünk. A szóban forgó szükséghelyzetek
természetük szerint az idegen hatalmak támadásaihoz hasonlíthatók. Védekezni
ellenük csak az egyes területek összefogásával lehet, kinyilvánítva, - s ha
kell, kikényszerítve, - az igazság parancsát.
A területi egységek közötti
ellenségeskedés és az idegen hatalmak betörése, amely csak a területi egységek
közös érdektől vezetett összefogásával verhető vissza, olyan esetek, melyek
számos más, magától értetődő gondolat közül többek közt a következőt vetik
fel: amennyiben ezek az események csak ritkán ismétlődnek, az ellenük teendő
óvintézkedéseknek sem kell - szigorú értelemben véve - állandóan érvényben
lenniük. Más szóval a nemzetgyűlés állandó ülésezésére - ahogy azt mind ez
idáig Franciaországban láthattuk - nem lehet szükség béke idején, sőt a gyűlés
ilyetén való folyamatos működése ártalmas is lehet. Annak érdekében, hogy
magáról a nemzetgyűlésről pontosabb véleményt alkothassunk, vegyünk sorra
néhányat az alapelveit képező főbb jellegzetességek közül.
VI.
Először is a nemzetgyűlés léte előidézi a látszólagos egyetértéssel
együtt járó káros következményeket. A nemzetgyűlés által irányított
közösségnek összhangban kell cselekednie, máskülönben a gyűlés tehetetlen
kölönccé válik. Az azonban lehetetlen, hogy az egyetértés valóban létrejöjjön.
A nemzetet alkotó egyének számos fontos kérdést nem is tudnak fontolóra venni
anélkül, hogy ne alkotnának velük kapcsolatban eltérő véleményeket. Valójában
a szavazatok többsége dönt minden olyan kérdésben, amelyet a gyűlés elé
visznek, a kisebbség pedig, miután ékesszólás és érvelés dolgában minden tőle
telhetőt megtett, csak hogy a hozott intézkedések ostobaságára és
igazságtalanságára rávilágítson, bizonyos értelemben kénytelen közreműködni
azok végrehajtásában. Nincs még egy olyan dolog, ami ennél közvetlenebb módon
tudna hozzájárulni az emberi értelem és jellem megrontásához. Ez az
eljárás az emberiséget elkerülhetetlenül gyávává, képmutatóvá és romlottá
teszi. Az az ember, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy kizárólagosan saját
értelmének parancsát követve cselekedjen, tetterő és őszinteség dolgában
biztosan nem fogja sohasem megütni azt a mértéket, amire természete szerint
képes lenne. Az az ember, aki saját erejét vagy vagyonát áldozza egy olyan
ügy védelmében, amit maga is hamisnak hisz, hamar el fogja veszíteni józan
ítélőképességét és a morális tisztesség iránti kényes érzékenységét, vagyis
mindazt, ami az értelem fő díszéül szolgál.
Másodszor, az országos tanácsok léte valóban létrehoz egy bizonyos fajta
egyetértést, ez azonban lényegéből fakadóan természetellenes és veszedelmes
következményekkel jár. Az értelem eredeti, egészséges állapotában minden
béklyótól szabad, és az igazságról alkotott független és egyéni felfogása
alapján terjeszti ki erkölcsi természetének lehetőségeit. Mily nagy léptekkel
haladhatna előre a szellemi tökéletesedés, ha az embert nem akadályoznák a
neveltetéséből fakadó előítéletek, ha nem térítené el egy romlott társadalom
káros befolyása, ha megszokná, hogy félelem nélkül hagyja magát az igazság
által vezetni, bármilyen ismeretlen tájakra, bármilyen váratlan
következtetésekre is jutna az általa kijelölt úton. Csak akkor juthatunk
közelebb a boldogsághoz, ha teljes egészében rábízzuk magunkat arra a
folyamra, mely feléje halad: a horgonyról, melyről először azt hittük, hogy a
biztonságunkat szolgálja, végül ki fog derülni, hogy akadályozza haladásunkat.
A gondolkodás teljes szabadságának el kell vezetnie minket egyfajta
egyetértéshez; és a tökéletes szabadság állapotában ez az összhang óráról
órára világosabb körvonalat nyerne. Az az egyetértés azonban, amely úgy jön
létre, hogy az emberek egy látható mércéhez igazítják véleményeiket, hamis és
veszedelmes.
A gyűlések nagy részében ezernyi motívum befolyásolja ítéleteinket a józan
észtől és meggyőződéstől függetlenül. Mindenki számításba veszi, hogy az
általa vallott nézetek milyen hatással lesznek jövőjére. Mindenki tartozik
valamilyen párthoz vagy szektához. Gondolataink tettrekészségét minduntalan az
el nem ismeréstől való félelem béklyózza. Az angol parlament jelenlegi
működése a legfényesebb bizonyítéka e hatás érvényesülésének: férfiak, akik
szinte minden elődjüknél átfogóbb tudással rendelkeznek, hagyják, hogy ilyen
indítékok befolyásolják őket, nyíltan a leghitványabb és legképtelenebb
tévedésekre ragadtatván magukat.
Harmadszor, a nemzetgyűlésben zajló viták ésszerű irányát eltorzítja, hogy
végül szavazáskor egyhangú döntésre kell jutnia. A vita, a nézetek cseréje
önmagában véve igen örvendetes módon járul hozzá a szellemi fejlődéshez.
Nyomban elveszíti azonban ezt az üdvös jellegét, ha ilyen szerencsétlen
feltételekhez kell igazodnia. Hisz mi sem ésszerűtlenebb mint azt kívánni,
hogy egyetlen vita keretében mutassa ki erejét egy olyan érv, melynek
természetes lényege szerint fokozatosan és észrevétlenül kell az értelmet
megvilágítania. Mihelyt felmerül ez a körülmény a kép teljes egészében
megváltozik. A szónok nem törekszik többé arra, hogy állandó meggyőződést
építsen ki az emberben, csupán pillanatnyi hatásokat kíván elérni. Sokkal
inkább arra törekszik, hogy hasznot húzzon előítéleteinkből, semmint hogy
megvilágítsa elménket, így az, ami egyébként a türelmes és jótékony
vizsgálódás színtere lehetne, pörlekedéssé, felfordulássá és meggondolatlan
kapkodássá változik.
A szavazás útján történő döntés más szempontból is új helyzetet teremt:
szükségessé válik, hogy a beszélő olyan szó-alakzatokat formáljon, amelyek
leginkább megfelelnek a tömegek érzéseinek, amelyek legjobban tudnak
alkalmazkodni előítéleteikhez. Mi lehet e látványnál nevetségesebb és
szégyenletesebb, mint hogy értelmes lények órákat töltenek el egymás
társaságában viszonyszavak súlyozásával és vesszők megfelelő elhelyezésével.
Klubokban és magántársaságokban bármikor ez a kép fogad. A parlamentben az
ilyen jellegű ügyeket általában már azelőtt elrendezik, hogy az intézkedést
közös vizsgálat tárgyává tennék. De ez még nem minden; máskor egy egész
sor módosítást nyújtanak be, csakhogy a hatalomra éhes jövendő zsarnokok
becstelen érdekeinek érvényt szerezzenek. A herkulesi feladatból így végül
csak az marad, hogy a káoszt egy nyelvtanilag helyes és érthető formába
öntsék.
Majd az egész a józan ész és az igazság égbekiáltó sérelmével zárul: az
igazság sorsa számok összeadásán dől el. A gyűlésben így a legjobb esetben is
a leggyarlóbb elmék - vagy, ahogy az szintúgy gyakran megtörténik -, a
legtisztességtelenebb és leggyalázatosabb érdekek döntenek mindarról, amit
egész életünkben a legszentebbként tiszteltünk. Végül, de nem utolsósorban,
teljesen lehetetlenné válik azt hinnünk, hogy a nemzetgyűlés működése
kiválthatja egyértelmű helyeslésünket, ha egy pillanatra is eszünkbe idézzük,
mily lehetetlen az az ábrándkép, mely, ahogy azt mondani szokták, morális
egyénnek tekinti a társadalmat. Teljesen hiábavaló törekvés a természet és
a szükség törvénye ellen cselekedni. Bármilyen leleményesek vagyunk is, a
tömeg csak tömeg marad. Semmi sem egyesítheti szellemileg, hisz az emberek
képességei különbözőek, és a világot is mindenki másképp látja. Mindaddig,
amíg az emberi gondolkodás megőrzi sokféleségét, nem lehet másképp egyesíteni
a társadalom erőit, csak úgy, hogy egy ember vállalja - rövidebb vagy hosszabb
időre - a többség irányítását, és a tömeg erejét - legyen az anyagi
természetű, vagy a jellembeli sajátossághoz tartozó - mechanikus módon
használja, mintha csak egy szerszámot vagy egy gépet venne a kezébe.
Bizonyos fokig minden állam, ahogy azt a görögök nevezték, tirannus. A
különbség az, hogy a zsarnokság által uralt országokban egységes jogtalanság
béklyózza az elmét, a köztársaságokban azonban a gondolat megőriz valamit
aktivitásából és a jogtalanság könnyebben alkalmazkodik a nézetek
változásaihoz.
A legnagyobb csalás úgy tenni, mintha létezne kollektív bölcsesség. A
társadalom tetteiben sohasem lehet több, mint amire tagjai, az egyes egyének
képesek. De vizsgáljuk csak meg, vajon egységes közegnek tekinthető-e a
társadalom, lehet-e valóban egyenlő tagjainak összegével. Nem állunk meg itt
most annál a kérdésnél, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a
legbölcsebb ember kerüljön valóban annak a társadalomnak az élére, amelynek
tagja. Enélkül is két meggyőző érv áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy
bebizonyítsuk, bármennyire mély is a vezetőben lakozó bölcsesség, a társadalom
nevében véghezvitt cselekedetei biztos, hogy kevésbé kifogástalanok és kevésbé
talpraesettek lesznek, mint azok a tettei, amiket egy egyszerűbb és kevésbé
felelősségteljes helyzetben várhatnánk tőle. Először is, kevés olyan ember
van, aki annak tudatában, hogy a közösség nevével takargathatja felelősségét,
ne ragadtatná magát kétes és igazolhatatlan intézkedésekre, olyanokra,
amilyenekhez nyilvánvalóan nem folyamodna, ha saját nevében cselekedne.
Másodszor, az az ember, aki a közösség lobogója alatt cselekszik, meg van
fosztva mindattól a tettrekészségtől és energiától, ami jelleme szerint
sajátja lenne. A vezető személyiségek számtalan követőt vonzanak magukhoz,
nekik pedig alkalmazkodni kell a hívek hangulatához, nem különben
felfogóképességük lassúságához is. Ezért van az, hogy gyakran a
legemelkedettebb szellemek is útszéli prédikátorokká vedlenek, mikor a közélet
kavargó színpadára lépnek.
Az itt felsorolt érvek alapján feljogosítottnak érezzük magunkat arra a
következtetésre, hogy bár léteznek olyan közös célok, - név szerint a területi
egységek közötti érdekkülönbségek elsimítása, illetve az idegen betolakodók
elleni hatékony fellépés szükségessége, - melyek a nemzetgyűlés vagy más
hasonló jellegű intézmény létrehozatalát indokolttá tehetik, e megoldás
alkalmazásával mégis takarékoskodnunk kell, amennyire csak az adott helyzet
természete megengedi, még ha segítségül hívása elkerülhetetlennek tűnik is
bizonyos esetekben. A nemzetgyűlést csak különleges szükséghelyzetekben lenne
szabad megválasztani, olyanokban, mint amilyen a diktátor fellépése volt az
ókori Rómában. Az is elképzelhető lenne, hogy időszakosan ülésezzen, például
az év egy bizonyos napján. Ez esetben a gyűlésnek jogában állna az ülésszakot
meghatározott kereteken belül meghosszabbítani annak érdekében, hogy a
választók panaszait és kifogásait meghallgathassák. Az elsőként említett
módszer lenne a legkívánatosabb. A felhozott érvek nagy részével azt próbáltam
meg bebizonyítani, hogy maga a képviselőválasztás olyan intézmény, melynek
alkalmazása csak akkor ajánlatos, ha a helyzet megköveteli. Valószínűleg nem
lenne túl nehéz a nemzetgyűlések rendszeres összehívása helyett valami
kisegítő megoldást javasolni. A múlt szokásainak és tapasztalatainak az
felelne meg a legjobban, ha általános választásra akkor kerülne sor, mikor
bizonyos számú helyhatóság ilyen irányú követeléssel áll elő. Az egyenesség és
igazságosság szigorú elvével az állna leginkább összhangban, hogy a kettő vagy
akár kétszáz helyhatóság gyűlése úgy üljön össze, hogy megfelelő arány álljon
fenn az összehívást kezdeményező helyhatóságok számával.
Aligha lehetne tagadni, hogy a demokrácia ellen oly nagy hangon felhozott
érvek semmivé válnak, ha velük szemben az itt felvázolt kormányzási formára
hivatkozunk. Elképzelésünk nem igen ad alkalmat a rendbontásra, sem arra, hogy
emberek egy csoportja a korlátlan hatalomtól megrészegülve zsarnokoskodjék;
nem nyílik itt tér arra, hogy egy kisebbség politikai becsvágyának érvényt
szerezzen, s így a többségnek nem kell majd örökös féltékenységben élnie és
nem lesz szükség az állandó óvatosságra sem. A demagóg nem fog megfelelő
alkalmat találni arra, hogy a tömegeket vak eszközzé tegye céljainak
szolgálatában. A társadalom ilyetén elrendeződése mellett joggal várhatnánk el
az emberektől, hogy felismerjék érdekeiket és becsben tartsák azt, ami a
javukra szolgál. Hogy miért sikerült az emberiséget néhány gazembernek oly
gyakran rászedni, annak igazi oka a társadalmi rendszer titokzatos és
bonyolult természetében rejlik. Tüntessük csak el az állami szemfényvesztést
és a legegyszerűbb elme is képessé válik arra, hogy észrevegye a
fondorlatokat, amiket a nagy bűvész az ő félrevezetésére eszelt ki.
VII.
Hátramaradt még számunkra a kérdés, mekkora legyen az a hatalom,
amivel feltétlenül fel kell ruháznunk még egy ilyen módosított formában működő
nemzetgyűlést is, mint amilyet az imént vázoltunk fel elképzeléseink
részeként. Mit tegyen egy ilyen nemzetgyűlés; egyszerűen csak közölje
rendelkezéseit a konföderáció különböző tagjaival, vagy az lenne inkább
megfelelő, ha meghívná őket, hogy a köz hasznára együttműködjenek és a szavak
erejével győzné meg őket a javasolt intézkedések helyességéről? Kezdetben az
első módszerre lehet szükség. Később az utóbbi válhat megfelelő megoldássá.
[7] Az
amfiktioni tanács Görögországban nem bírt több hatalommal, mint ami
tagjainak személyiségéből eredt. Minél gyorsabban veszne ki a pártoskodás
szelleme, minél hamarabb csitulna el a tömegek nyugtalansága, minél
egyszerűbbé válna a politikai gépezet, annál biztosabban válna hallhatóvá az
értelem hangja. A felhívásokhoz, amelyeket a gyűlés intézne a különböző
helyhatóságokhoz, bizonyára minden értelmes ember csatlakozna, hacsak nem
tartalmaznának olyan nyilvánvalóan kétes elemeket, amelyek hiábavalóságát
látva elvetnék őket.
Ez a megállapítás egy lépéssel tovább visz minket. Az egyes helyhatósági
gyűlések, illetve esküdtszékek tekintetében miért ne tennénk ugyanúgy
különbséget rendelkezés és meghívás között, mint ahogy azt az imént az
országos gyűlések esetében tettük. Először is tegyük fel, hogy a hatalom és az
erőszak bizonyos mértékig szükségszerű. Úgy tűnik azonban, hogy ez a
szükségszerűség nem az emberi természetből fakad, hanem az őt megrontó
intézményekből. Az ember nem eredendően romlott. Nem utasítaná vissza, hogy
hallgasson a hozzá intézett intő szóra, sőt még meggyőzni is hagyná magát, ha
nem lenne hozzászokva ahhoz, hogy e szavakat képmutatónak tartsa, ha nem lenne
természetes számára az a gondolat, hogy bár felebarátja, szülője, politikai
vezetője úgy tesz, mintha pusztán az ő érdekében vagy örömére cselekedne, a
valóságban pont a kárát keresik, a saját érdekeiket hajszolják. Ezek a
titokzatosság és bonyolultság végzetes hatásai. De egyszerűsítsük csak le a
társadalmi rendszert, úgy, ahogy igényeink (kivéve a jogbitorlást és a
törtetést) hathatós késztetései diktálják; egyeztessük az igazságosság
feltétlen parancsait az emberek képességeivel; tegyünk úgy, hogy ne legyen
szükség feltétlen hitre, és akkor talán remélhetjük, hogy egész fajunk az
értelem és az erény színeiben fog tündökölni. Lehet, hogy az
esküdtbíróságoknak elegendő lesz ekkor pusztán ajánlani a viták
rendezésének bizonyos módját anélkül, hogy fenntartanák maguknak azt az
előjogot, hogy ki is kényszerítsék ezt a fajta elintézést. Talán elegendő lesz
egyszerűen csak felszólítani a törvénysértőket, hogy mondjanak le
tévelygéseikről. Amennyiben figyelmeztetésünk néhány esetben eredménytelennek
bizonyulna, az ebből a körülményből eredő káros következmények sokkal kisebb
jelentőséggel bírnának, mint azok, amelyek az egyéni bíráskodás gyakorlatából
származó állandó erőszak eredményei. A valóságban azonban nem lennének
káros következményei, mivel ott, ahol az értelem hatalma oly általános
tekintélynek örvend, ott a törvénysértő készségesen engedne a felsőbbség intő
szavának, ha pedig erre nem lenne hajlandó, akkor, bár személyét nem gyötörnék
zaklatásokkal, a közösség ítéletének egyhangú helytelenítése és figyelő szeme
előtt oly kényelmetlenül érezné magát, hogy önként távozna egy olyan országba,
ahol a közszellem jobban elfogadja botlásait.
Az olvasó bizonyára már előre sejti a végső következtetést. Ha az
esküdtbíróságok végre lemondhatnának a döntésről és megelégedhetnének a
felszólítás jogával, ha az erőszak fokozatosan feladhatná állásait, és az
ember egyedül az értelemben bízna, nem arra ébrednénk-e egy napon, hogy
magukat az esküdtbíróságokat is - minden más közintézménnyel együtt -,
félretehetnők, mint fölöslegest? Egyetlen bölcs ember érvelése nem lesz-e
ugyanolyan hatásos, mint egy tucat másiké? Nem lesz-e elég a közismertséghez,
minden választási ceremónia nélkül az, hogy egy ember ért hozzá, hogyan kell
felebarátait tanítani? Lesz-e sok bűn, amit büntetni kell, és konokság,
hajlítani való? Az emberi tökéletesedés egyik legemlékezetesebb állomása ez.
Mily örömmel kell, hogy várja az emberiség minden művelt barátja ezt a
nagyszerű korszakot, melyben eltöröltetik a politikai hatalom, ez a kegyetlen
szerszám, mely az emberiség bűneinek egyetlen kiapadhatatlan forrása, és
amely, ahogy azt jelen munkánk folyamán bőségesen kifejtettük, oly sokféle,
lényegétől elválaszthatatlan bajt hordoz magában, hogy azokra nincs más ír,
mint magának a politikai hatalomnak teljes megsemmisítése!
(Fordította: Náday Judit. A fordítás alapja: William Godwin: An Enquiry
Concerning Political Justice. Részlet. In: M. S. Shatz (ed.): The Essential
Works of Anarchism. New York, Quadrangle Books, 1972.)