Azt kérted, ó, szívbéli barátom - Alláh adjon örök életet és szüntelen
boldogságot neked -, hogy legjobb tudásom szerint fedjem fel előtted Kelet
bölcsességének titkait. Mindezt Abú Ali ibn Színá, a sejk, az imám,
[1]
a mester foglalta össze számunkra. De tudd meg: ha valóban meg akarod ismerni a
csorbítatlan igazságot, arra kell törekedned, hogy megfejtsed a titkokat.
Lelkem nemes tűzre lobbant kérdésedtől, és olyan különös állapotba kerültem,
mint még soha. Nem lehet pontosan leírni, és nem lehet szavakba önteni -
másfajta ismeret és más világ ez. Azért tudunk róla mégis valamit, mert ez az
állapot annyi örömmel, boldogsággal és gyönyörűséggel jár, hogy nem tud
hallgatni róla, aki akár csak a közelébe is férkőzhetett. Felhőtlen derű,
túláradó öröm tölti el, és arra kényszeríti, hogy erről a titkos állapotról, ha
felületesen és határozatlanul is, de szóljon. A tudományokban járatlan emberek
azonban csak oktalanul beszélhetnek róla. Egyikük például így kiáltott fel:
- Imádjatok engem, mert magasztos vagyok és emelkedett!
- Én vagyok az Igazság! - mondta a másik.
- Maga Alláh lakozik ebben a köntösben! - kiáltotta a harmadik.
Abú Hámid sejk
[2]
is, mikor ebbe az állapotba került, ezt a verset szavalta:
Akármi légyen bár a nyitja,
nem tudok szólni róla itt.
Ne gondolj mást, csak jót felőle,
de ne kutasd a titkait.
|
Pedig Abú Hámid sejk nyelvét az irodalom ismerete kifinomította, és elméjét a
tudományos vizsgálatok megélesítették. Vegyük fontolóra azt is, amit Abú Bakr
ibn Száigh
[3]
az egybeolvadásról
[4]
mond, mégpedig a következőképpen:
- Mihelyt megérted az egybeolvadás titkát, tisztán kell látnod, hogy ez a
közönséges módszerekkel elérhető minden megismerésnél különb. Olyan magas fokon
ismerjük meg ezt a rejtett értelmet, hogy teljesen elszakadunk mindattól, amit
korábban tudtunk. Ennek az újfajta megismerésnek már nincs köze az anyaghoz,
emelkedettebb, mintsem hogy a testi életre vonatkozzék. A boldogoknak ez az
állapota már megszabadult a földi élet minden velejárójától, méltán nevezhetjük
tehát isteni állapotnak. Ebben Alláh csak kiválasztott szolgáit részelteti.
Abú Bakr szerint a megismerésnek ehhez a fokához tudományos szemlélődés és
elmélkedés útján juthat el az ember. Ő felismerte ezt az utat, és bizonnyal el
is érte célját.
Az az állapot azonban, amelyről korábban szóltunk, mégsem egyezik pontosan
ezzel az állapottal. Mindkettőben ugyanazokat az igazságokat ismerjük meg, de
ez előző állapotot nagyobb tisztasága és világossága megkülönbözteti a
másodiktól. A megismerés azzal a belső képességgel párosul benne, amelyet
képletesen erőnek nevezünk, mert sem a köznapi beszédben, sem a tudományos
nyelvben nincs rá megfelelő szó. Erről az állapotról beszéltünk, ez érdekelt
téged is, kérdezősködésed vezetett el a megízleléséhez,
[5]
és róla tesz említést Abú Ali sejk, mikor ezt írja:
"Ha az akarat és a szellem erőfeszítéseinek jóvoltából az ember elér egy
bizonyos fokozatot, megpillantja az Igazság fényének sugarait. Gyönyörűséges
ez a fény, a villámokhoz hasonló: felvillan és kialszik - de már érezni belőle
az Igazság teljes ragyogását. Ha az ember felkészül, és megfigyeli, hogyan
lehet ezeket a szikrákat kicsalni, a hirtelen felvillanások megsokszorozódnak,
végül pedig már minden előkészület nélkül is látja őket. Megőrzi öntudatát, de
bármi jusson is eszébe, csak azt keresi, milyen kapcsolatban van az a Szent
Felséggel. Mihelyt az ember minden dologban az Igazságot kezdi látni, új
fénysugár villan fel. Lelkigyakorlata elvezeti arra a pontra, ahol pillanatnyi
állapotából tökéletes nyugalom lesz. És mindaz, ami addig titokzatos volt,
természetes és megszokott lesz, mindaz, ami addig tűnő fénysugár volt, erős és
világos láng lesz. És így eljut a biztos megismerés állapotába, amely az
egybeolvadás állapotához hasonlít."
Leírja az egymást követő fokozatokat, egészen a kegyelem befogadásáig.
"Ekkor az ember belső énje olyan, mint az Igazság felé fordított csiszolt
tükör. Bőségesen árad rá a magasztos gyönyör, és örül, hogy az Igazság képe
ragyog benne. Ilyenkor egyfelől az Igazságra, másfelől a saját lelkére figyel,
és gondolatai a kettő között csaponganak. Végül önmagáról is elfelejtkezik,
csak a Szent Felségre gondol, lelkében is csak az ő visszfényét látja. Ekkor
következik be szükségszerűen és elkerülhetetlenül az egybeolvadás."
Így írja le ő ezeket a fokozatokat. Hangsúlyozza, hogy így is csak a
megízleléshez jutunk el, ahhoz sem töprengés és gondolkozás útján, tételek
felállításával és következtetések levonásával.
Hallgass meg egy hasonlatot,
hogy tisztábban lásd, mi a különbség e nézet, és a két korábbi felfogás között.
Képzeld el, hogy egy ember vakon született, ám a természete szerencsés, az esze
éles, emlékező tehetsége jó, ítéletei igazságosak. Ez az ember születése óta
mindig ugyanabban a városban élt. Mindazoknak az érzékeknek és képességeknek
segítségével, amelyek megadattak neki, igyekezett megismerni a város lakóit,
egyiket a másik után, és minden élő és élettelen dolgot, az utcákat,
sikátorokat, házakat, bazárokat. Végül már vezető nélkül járhatott-kelhetett,
és felismert mindenkit, akivel találkozott. Csupán a színeket nem ismerte.
Csak a nevüket tudta, és néhány meghatározást arról, hogy milyenek. Képzeld el
most már, hogy ebben a pillanatban megnyittatnak a szemei, néz és lát, és
bejárja az egész várost. Megállapítja, hogy minden olyan, amilyennek
elképzelte, nem talál semmit sem, amit ne ismerne. Még a színek is megegyeznek
a korábban hallott leírásokkal. Két fontos dolgot kivéve semmi sem új a
számára, s ezek közül is egyik a másikból következik: az egyre ragyogóbb
fény, és a gyönyör, amit érez.
Azok az elmélkedők, akik még nem érték el a közellét, a teljes szentség
állapotát, a példa vak emberéhez hasonlatosak. A csak a nevükről ismeretes
színek pedig azoknak a dolgoknak felelnek meg, amelyekről Abú Bakr azt mondta:
emelkedettebbek, mintsem hogy a testi életre vonatkozzanak, és Alláh csak
kiválasztott szolgáit részelteti megismerésükben. Azok a gondolkodók pedig,
akik a közellét, a teljes szentség állapotában élnek, és akiknek Alláh megadta
ezt a képletesen erőnek nevezett képességet, a példabeszéd már látó emberéhez
hasonlatosak. De még a látók között is ritka az olyan ember, akinek mindig
éles a látása, és nem szorul gondolkozásra, következtetésre.
Ne téveszd össze - Alláh boldogítson közelségével - azoknak a gondolkodóknak a
felfogását, akik a valóságos világot szemlélik, a testi léten túli dolgokon
elmélkedő szentekével. Ez a két vizsgálandó dolog annyira különbözik, hogy nem
szabad összekevernünk. Mi most itt azokról beszéltünk, akik a testi léten túli
dolgokkal foglalkoznak, mint Abú Bakr. Ennek a felfogásnak az az alapfeltétele,
hogy gyökeresen igaz legyen. Szemléletmódjában mégis más, mint Alláh
szentjeinek felfogása, hiszen a szentek ezeket a dolgokat sokkal világosabban,
és sokkal nagyobb gyönyörrel látják. Abú Bakr ott hibázott, hogy ezt a
gyönyörűséget közönségesnek ítélte, és a képzelő tehetség tevékenységének
tartotta, s érthető és pontos leírást szeretett volna adni arról, milyen az
erre a fokra eljutott boldogok állapota. De itt az alkalom, hogy ezt feleljük
neki: ne mondd édesnek azt, amit nem ízleltél, és ne akarj a jámbor emberek
nyakán magasba hágni - hiszen Abú Bakr meg sem kísérelte ígéretének beváltását.
Ezt vagy az idő általa is emlegetett hiánya okozta, hiszen oráni utazása sok
zavart okozott életében; vagy pedig maga is úgy gondolta, hogy ha megkísérli
ennek az állapotnak a leírását, olyan dolgokat tudna csak mondani, amelyek
szégyent hoznának tisztes nevére és munkásságára. Meghazudtolta volna
képességeit, amelyekkel szellemi kincseit megszerezte, felhalmozta, és
amelyekkel a különböző eszközöket erre a célra felhasználta.
De a kíváncsiságodat érdeklő tárgytól máris kissé messzebb távolodtunk, mint
kellett volna.
Mindenesetre az előzőkből világosan következik, hogy az, amire kíváncsi vagy,
csak az alábbi két cél egyike lehet. Az egyik, hogy azt akarod megismerni, amit
a belső szemlélettel, a megízlelés képességével megáldott emberek és Alláh
közelségét élvező szentek látnak. Erről azonban írásban nem tudunk hű képet
adni, mert ha bele is fognánk, ha próbát tennénk, hogy szavakba, betűkbe
öntsük, máris megváltoznék a természete, máris a gondolkodáson és
következtetéseken alapuló megismeréshez tartoznék. Mihelyt felölti a hangok és
betűk formáját, mihelyt az érzékelhető világhoz közeledik, teljesen
megváltozik, és nem lesz már az, ami volt. A szavak és kifejezések a
valóságostól eltérő értelmet kölcsönöznek neki. Egyes szavak messze tévednek a
helyes értelemtől, mások pedig azért látszanak tévesnek, mert nincs mögöttük
semmi tartalom. Mindez azért van így, mert e szemlélet számára nincs határ,
olyan egyetemes. Körülfogja a dolgokat, de ő maga nem határolható körül.
A másik cél, amelyet választhatsz - hiszen mondtuk, hogy óhajod egyszerre csak
egyikük felé szállhat -, hogy a bölcselet, tehát a gondolkodók módszereivel
próbálod megismerni a dolgokat. Ez hajlam kérdése. - Alláh boldogítson
közelségével -, ezt talán már meg lehet írni könyvekben, és szavakba lehet
önteni. Az ilyen tudás azonban ritka, mint a vörös kén,
[6]
a bölcsek köve, különösképpen a mi vidékünkön, mert itt alig foglalkoznak
vele. Egy-egy ember csak a töredékeit tudta összegyűjteni. De ők is csak
rejtélyes képekben és hasonlatokban mondták el ezt a keveset, mert látták: a
mohammedán hit, és az igaz törvények nem engedik, hogy erre szenteljék
életüket, sőt valósággal őrt állnak ellenük.
Nehogy azt hidd, hogy az Arisztotelész és Abú Naszr
[7]
írásaiban, és a Gyógyítás könyvében összefoglalt filozófia kielégíti vágyaidat,
vagy hogy Andalúziában akadt valaki; aki kielégítőt tudott volna írni róla.
Andalúziában a logika és a bölcselet elterjedése előtti időben a magasabb
képzettségű emberek egész életükben a mennyiségtan tudományával foglalkoztak.
Ebben a tudományban magas fokra jutottak el, másra azonban nem volt erejük. A
következő nemzedék a logika bizonyos ismereteinek területén túlszárnyalta
elődeit. Bármennyit foglalkoztak is ezzel a tudománnyal, nem érték el a
legmagasabb színvonalat. Egyikük ezt mondta:
Két arccal él az emberi tudás,
e kettőn kívül nincsen semmi más.
Amit nehéz lebírni, az igaz,
s amihez könnyen jutni - talmi az.
|
Az utánuk következő nemzedék már jártasabb volt a következtetésekben, és
közelebb is került az igazsághoz. A legélesebb elméjű, a legbiztosabb szemű
Abú Bakr ibn Száigh volt közülük. Őt azonban annyira lekötötte a valóságos
világ vizsgálata, hogy a halál utolérte, mielőtt tudásának kincseit és
bölcsességének titkait felfedhette volna. A tőle származó munkák legtöbbjének
hiányzik a vége, nincsenek befejezve: sem a Lélekről szóló könyv, sem a
Magános ember vezetése, sem a logikáról és a természettudományokról szóló
írások. Amit be tudott fejezni, azok pedig csak kivonatos könyvek és sebtében
írt rövid értekezések. Ő maga is tudta ezt: meg is írta, hogy az
Egybeolvadásról szóló értekezés bizonyítása és tételei csak hosszú és
fáradságos munka után adnak megközelítően tiszta képet. A kifejtés rendjét sem
tartotta egyes pontokon tökéletesnek. Megígérte, hogy ha időt tud rá szakítani,
örömest átdolgozza. Ezt tudjuk róla és bölcsességéről, mert személyesen nem
ismerhettük őt. Kortársai közül senkit sem állíthatunk egy sorba vele, ilyen
írásuk nem maradt ránk. Végül az utánuk jövő nemzedék tagjai, kortársaink, még
a fejlődés útját járják. Nem tudjuk, megtorpantak-e, és nem érték el a
tökéletességet, vagy pedig nem ismerjük igazi értéküket.
Ami Abú Naszr ránk
maradt munkáit illeti, legtöbbjük a logikával foglalkozik. A filozófiai
tárgyúakban sok a következetlenség és bizonytalanság. Az Igaz vallásról szóló
könyvben például azt állítja, hogy a gonosz emberek lelkének sorsa a halál
után: örök és vég nélkül való kín. Politikájában már azt írja, hogy ezek a
lelkek a halál után szétfoszlanak és visszatérnek a semmibe, mert a túlvilági
élet csak az erényes és tökéletes lelkekre vár. Végül az Erkölcstanhoz írt
magyarázatában beszél ugyan az ember boldogságáról, de azt mondja, hogy csak az
evilági életben lehetünk boldogak. Rögtön utána ezeket a szavaltat írja:
"Mindaz, amit ezenkívül állítanak, ostobaság és vénasszonyok fecsegése."
Így aztán Alláh kegyelmében is kételkedhetünk, hiszen a jókra és gonoszakra
szerinte egyformán ugyanaz vár: a semmi. És ez megbocsáthatatlan hiba,
jóvátehetetlen ballépés. Sok más tanítása is téves, például a próféták
ihletéről vagy a képzelő tehetségről szóló; s helytelen nézetet vall néhány
filozófiai kérdésben is, de ezekre nem lenne célszerű most kitérni.
Ami Arisztotelész könyveit illeti, Abú Ali sejk vállalta, hogy a Gyógyítás
könyvében megmagyarázza értelmüket, és megmutatja Arisztotelész
gondolatmenetének útját. De már a könyv elején kijelenti, hogy az itt kifejtett
elvekben nincs benne a teljes igazság, hiszen a könyv összeállítása során
kénytelen volt a peripatetikus
[8]
iskola nézeteinek bemutatására szorítkozni. Azt állítja, hogy aki a teljes
igazság után vágyakozik, a Keleti filozófiáról szóló könyvben keresse azt. Ha
nem sajnáljuk a fáradságot, és elolvassuk a Gyógyítás könyvét is, Arisztotelész
írásait is, láthatjuk, hogy a legtöbb kérdésben megegyeznek, bár a Gyógyítás
könyvében olyan dolgokról is van szó, amelyekről Arisztotelész nem írt. De ha
Arisztotelész írásaiban, és a Gyógyítás könyvében a megállapításoknak csak a
felületes külső értelmét keressük, és nem törekszünk bennük a mélyebb belső
értelem megismerésére, nem juthatunk el a tökéletességhez, mint ezt már Abú
Ali sejk is megállapította a Gyógyítás könyvének elején.
Ami Abú Hámid sejket illeti, népszerű könyveiben egy helyen bizonygat
valamit, a másikon ugyanazt tagadja, előbb elítél egyes dolgokat, később maga
is azokat követi. A Filozófia szétrombolásáról szóló könyvében hitetlenséggel
vádolja a gondolkodó embereket, egyebek közt azt is a szemükre veti, hogy
támadják a test feltámadását, és azt vallják, hogy a túlvilági jutalmazás és
büntetés csak a lelkekre vonatkozik. A Mérlegről szóló könyvben már azt írja,
hogy ugyanezt állítják a szúfí
[9]
sejkek is. Végül a Tévelygésektől való megtisztulásról és az elragadtatás
állapotáról szóló könyvében kijelenti, hogy ő maga is osztozik a szúfík
véleményében, és hogy hosszas töprengés után fogadta el ezeket a nézeteket. Aki
gondosan elolvassa és megvizsgálja írásait, sok ilyen ellentmondásra bukkan. A
sejk a Cselekedetek mérlegéről szóló könyv végén azzal mentegeti magát, hogy
három fajta véleményt ismer: az első megegyezik a tanulatlan emberek
véleményével, és az ő látásmódjukon alapszik; a másodikat a kérdezősködőknek
és az útmutatásra váróknak szánja; a harmadikat pedig megtartja magának, és
csak azoknak fedi fel, akik egy nézeten vannak vele. Utána így folytatja:
"Ezeknek a szavaknak csak az volt a céljuk, hogy kételkedni kezdj még a régóta
ismert dolgokban is. Ez hasznos és helyes: mert aki nem kételkedik, nem
vizsgál; aki nem vizsgál, nem ismer; és aki nem ismer, vak marad és tudatlan."
Majd pedig ezt a verset idézi:
"A látomás legyen v a l ó neked
s ne halld meg a tudós beszédeket.
A napkorong, ha már fennen ragyog,
elsápasztja a hűvös csillagot."
|
Ilyen az ő tanítása. Javarészt rejtélyes képekből és hasonlatokból áll. Csak
az veszi hasznát, aki egy belső hangra hallgatva figyeli, és magyaráztatja el
magának, vagy aki annyira képzett és olyan fölényes értelmi képességekkel
rendelkezik, hogy a legkisebb jelből is ért. Ugyanez az író a Drágakövekről
szóló könyvében megemlíti, hogy a beavatottak számára is írt, és ezekre az
értekezésekre bízta a teljes igazságot. Egy sem ismeretes közülük Andalúziában.
Néhányan egyik vagy másik írására azt mondják, hogy ezek a beavatottak számára
írt könyvek, de tévednek. Az Értelmi megismerés könyvére, a Lélegzés és
kiegyenlítődés könyvére, és más kérdésekről szóló értekezésekre gondolnak.
Ezekben azonban legfeljebb apró jeleket figyelhetünk meg, mert a tüzetesebb,
komolyabb fejtegetéseket a szerző népszerű könyveiből már ismerjük. Mélyebb
gondolatokat csak a Legmagasztosabb célról szóló könyvében találunk, erről a
könyvről azonban ő maga is megírja, hogy nem a beavatottaknak szól. Az
előrebocsátottakból világosan kiderül, hogy a ránk maradt művek nem a
beavatottak számára íródtak. Egyesek mostanában a Fülkéről szóló könyv végén
található fejtegetéseknek akarnak komolyabb értelmet adni, ez azonban olyan
szakadékba rántja őket, ahonnan nincs szabadulás. Arról a részről van szó, ahol
Abú Hámid sejk először a világosságtól megfosztva élő emberek rendjeit sorolja
fel, majd pedig azokról beszél, akik eljutottak az egybeolvadás állapotáig. Azt
mondja, hogy ezek szerint a Legfőbb Lénynek, mint tiszta egységnek, nem
lehetnek jelzői. Szerinte ebből azt a következtetést vonják le, hogy Alláh, a
legfőbb, a valóságos, a dicsőséges - hódolat és magasztalás övezze -, lényében
helyt ad a sokféleségnek. Alláh azonban magasan trónol azok fölött, akik ezeket
a helytelen nézeteket hirdetik. Abú Hámid sejk bizonnyal elérte a legnagyobb
boldogság és az egybeolvadás magasztos állapotát, de a beavatottaknak szánt,
az elragadtatásról és a jelenésekről írt művei nem maradtak ránk.
Ami bennünket illet, mi sem egyszerre érkeztünk el az igazsághoz, minden
tudományunk céljához, hanem lassan és gondosan tanulmányoztuk mind Abú Ali
sejk, mind az ő szavait, egyiket a másikhoz közelítettük, és hozzájuk adtunk a
mi időnkből származó, a bölcselettel foglalkozók által erősen támogatott
nézeteket. Így előbb az igazságot ismertük meg, értelmi vizsgálódás útján;
majd a rejtett dolgokat ízleltük meg könnyedén, elragadtatás útján.
Ekkor már úgy láttuk, hogy tudunk valami olyasfélét mondani, amiért még sokan
lesznek hálásak nekünk. Úgy döntöttünk, hogy állhatatos barátságod és őszinte
ragaszkodásod elismeréseképpen neked mondjuk el és fejtjük ki először mindazt,
amit tudunk. De ha azonnal a végső következtetéseket tárnánk eléd, és nem
készítenénk elő lépésről lépésre, ez aligha lehetne hasznosabb számodra, mint
egy indokolás nélkül kihirdetett parancs vagy előírás. Ha azt mondanád is, hogy
elhiszed, csak barátságunk kedvéért tennéd, nem pedig azért, mert
megérdemeltük, hogy higgy nekünk. Mi nem elégszünk meg mostani szinvonaladdal,
és csak akkor leszünk megelégedve, ha magasabbra emelkedsz. Csak ez biztosítja
boldogulásodat, nem is beszélve a legmagasabb fokozatok eléréséről. Azt
akarjuk, hogy te is rálépj arra az útra, amelyre mi már korábban ráléptünk,
hogy belevesd magad a tengerbe, amelyet mi már átszeltünk, hogy elérj oda,
ahová mi már megérkeztünk, hogy lásd, amit mi már láttunk, hogy magad is
felismerd mindazt, amit mi már felismertünk. Így nem lesz szükséged arra, hogy
tudásodat a miénkhez kösd. Ez nem kevés időt és nem kevés áldozatot követel, s
egész idő alatt erre a szellemi munkára kell fordítanod szorgoskodásod. De ha
őszintén ragaszkodsz elhatározásodhoz, ha szilárdan eltökélted magad, hogy e
cél elérésére törekszel, dicsérni fogod éjszakai vándorlásod, mikor elérkezik a
reggel. Alláh megadja neked fáradságod jutalmát, s te elégedett leszel az
Úrral, és ő is veled. Én pedig kívánságod szerint vezetni foglak, mégpedig a
legigazabb, a nehézségektől és akadályoktól leginkább mentes úton - bár eleinte
előttem is csak gyenge fény világolt, amikor erre az útra ráléptem -, hogy
ösztönözzelek és bátorítsalak. Elmondom Hajj ibn Jakzán, Aszál és Szalámán
történetét. A nevüket Abú Ali sejktől kapták, és példaként szolgálhatnak
mindazoknak, akik meg akarják érteni a figyelmeztetést, mely szól "minden
embernek, akinek van szíve, és van füle a hallásra, és van szeme a látásra".
[10]
Tiszteletre méltó elődeink - Alláh legyen elégedett velük - azt írják egy
szigetről, az indiai szigetek valamelyikéről, hogy pontosan az egyenlítő
vonalán fekszik. Itt született egy ember anya és apa nélkül. Ez a sziget élvezi
a földkerekség legegyenletesebb és legtökéletesebb éghajlatát, mert a
legmagasabbról kapja a fényt. Ez a megállapítás, az igazat megvallva,
ellenkezik a legnevesebb filozófusok és a legnagyobb orvosok véleményével.
Szerintük ugyanis a lakott földrészek közül a negyedik égöv
[11]
éghajlata a legegyenletesebb. Ha ezt abbeli meggyőződésükben állítják, hogy az
egyenlítő vonalán valamilyen földrajzi ok miatt nincs lakott föld, el lehetne
fogadni véleményüket. De ha azt akarják mondani, hogy az egyenlítő mentén
elviselhetetlenül forró az időjárás - és a legtöbben ezt bizonygatják -, akkor
hibás az okoskodásuk, és könnyű szerrel ki tudjuk mutatni, miben tévednek.
A természettudományok azt tanítják, hogy a felmelegedésnek nem lehet más oka,
csak a mozgás, a meleg testekkel való érintkezés és a fény. Kimutatták azt is,
hogy a nap önmagában nem meleg, nincsenek meg benne a hőmérséklet ilyen
tulajdonságai. Végül azt állítják, hogy a sima, átlátszatlan testek nyelik el
a legtöbb fényt, a durva felületű, de átlátszatlan testek már kevesebbet, és
hogy az átlátszó és nem tömör testek átengedik a fényt. Ezt tanítja Abú Ali
sejk, és olyan tökéletes a bizonyítása, hogy a korábbi bizonyítékokat meg sem
érdemes említenünk. Ha ezek a tételek helytállnak, szükségszerűen következik
belőlük, hogy a nap nem úgy melegíti fel a földet, mint a forró testek a velük
érintkező testeket, hiszen önmagában nem meleg. De a mozgás sem hevítheti fel
a földet, hiszen napkeltekor és napnyugtakor egyforma helyzetben van, mégis,
az egyik esetben fokozatos felmelegedést érzünk, a másik időpontban pedig
fokozatos hűvösödést. Az sem igaz, hogy a nap először a levegőt hevíti át, a
földnek pedig a felhevült levegő adja át a melegét: így nem tudnánk
megmagyarázni azt a jelenséget, hogy a földhöz közelebb levő légrétegek jóval
melegebbek, mint a távolabbiak. A nap tehát csakis fényével melegítheti fel a
földet, más megoldás nincs. Ezt igazolja, hogy a meleg mindig együtt jár a
fénnyel, és ha a fénysugarakat homorú tükörben összegyűjtjük, lángra lobbantja
a tükör elé helyezett tárgyakat.
A tudományok művelői aprólékos és pontos bizonyítással kimutatták, hogy a nap
gömb alakú, éppúgy mint a föld, de sokkal nagyobb. A nap a földnek egyszerre
mindig valamivel több mint a felét világítja meg, s a földnek mindig az a
pontja kapja a legerősebb fényt, amely a megvilágított kör közepén fekszik. Ez
van legtávolabb a sötétben maradt területektől, ez a nap sugarainak legjobban
kitett felület. A kör középpontjától félreeső területek már kevésbé világosak,
és a megvilágított felület szélei a kör kerületén sötétben végződnek. A föld
valamely pontja akkor esik a megvilágított kör közepére, amikor a nap zeniten
áll fölötte. Ilyenkor van ezen a ponton a legmelegebb. Mert akkor van hideg, ha
a nap a zenittel ellenkező oldalon van, és akkor van meleg, ha a nap a zeniten
áll. A csillagászat tudománya szerint pedig az egyenlítő vonalán húzódó földi
területek fölött évente csak két ízben van zenitjén a nap: a Kos jegyében és a
Mérleg jegyében - hat hónapig délebbre van, hat hónapig északabbra. Az
egyenlítőn tehát nincs sem elviselhetetlen forróság, sem tűrhetetlen fagy:
éghajlata érezhetően egyenletes.
Ezek az elméletek jóval részletesebb kifejtést követelnek, mint amennyit
tárgyunk megenged. Ennyit is csak azért beszéltünk róla, hogy ezzel is
igazoljuk előtted elődeink elképzelésének jogosságát: valóban, itt anya és apa
nélkül is születhetik ember.
Egyesek nem is töprengenek és kérdezősködnek tovább, elfogadják, hogy Hajj ibn
Jakzán az anya és apa nélkül született emberek egyike. Mások kereken tagadják
ezt, és úgy mondják el születésének történetét, ahogy most mi is elmondjuk
neked.
Az előbb említett szigettel szemben, szerintük, egy népes, nagy és gazdag
sziget terül el. A sziget akkori királya gőgös és féltékeny természetű volt.
Még húgának házasságát is meg akarta akadályozni: elzavarta a kérőket, mert
egyikkel sem volt megelégedve. Húga egyik szomszédjukat, Jakzánt szerette, és
ez a férfi titokban, a sziget vallásának előírásai szerint feleségül is vette.
Az asszony csakhamar másállapotba esett, és mikor ideje elérkezett, egy
fiúgyermeknek adott életet. Rettegett, hogy az emberek megtudják, mi történt,
és titka kiderül. Ezért megszoptatta csecsemőjét, majd egy gondosan lezárt
ládába fektette. Mikor leszállt az éjszaka, szolgálói és meghitt barátai
kíséretében, szeretettől, félelemtől és fájdalomtól égő szívvel a tengerpartra
vitte a ládát, búcsút vett gyermekétől, és felkiáltott:
- Istenem, a te akaratod hívta létre ezt a kisdedet a semmiből! Te tartottad
meg őt méhem mélyében, te viselted gondját, míg formát öltött és megszületett.
Most is a te jóságodra bízom, mert félek a király haragjától,
igazságtalanságától, keményszívűségétől. Reménykedem, hogy te kegyes leszel
hozzá. Légy hát pártfogója, állj mellette, ó, kegyesek legkegyesebbike!
Azzal a tengerbe vetette a ládát. A tengerár azonnal elragadta, és még az
éjszaka folyamán az először említett sziget partjára sodorta. A dagály egész
évben ezen a napon volt a legerősebb. Az áradás egy sűrű bozót mélyébe lökte a
ládát, széltől és esőtől védett, barátságos helyre, ahová sem az emelkedő, sem
a hanyatló nap éles sugarai nem jutottak el. Eljött az apály órája, a tenger
visszahúzódott, a láda pedig ottmaradt a bozótban. A leülepedő homok elzárta a
víz elől az utat, és a következő árhullám már nem jutott el idáig.
Abban a pillanatban, amikor a hullámok a bozótba vetették, a láda zárai
meglazultak, eresztékei elváltak egymástól. A csecsemő sírni kezdett,
csapdosott és kiáltozott, hiszen éhes volt. Egy gazella, amely elvesztette
kicsinyét, meghallotta hangját. Azt hitte, hogy az ő kicsinye sír, követte hát
a hangot, és csakhamar a ládához ért. Megpróbálta betörni a patájával, a
csecsemő pedig belülről csapkodta a láda fedelét. Végül egy deszka engedett, a
gazella meglátta, megszánta, sőt meg is szerette a csecsemőt, és rögtön
megszoptatta. Ezentúl rendszeresen eljárt hozzá, táplálta és nevelte, távol
tartott tőle minden bajt és minden kárt. Így kezdődött Hajj ibn Jakzán
története azok szerint, akik nem hisznek az anya és apa nélküli születésben.
Később majd elmondjuk, hogyan nevelkedett, és hogyan érte el a legmagasabb
tökéletesség állapotát. Előbb azonban hallgassuk meg, mit mondanak azok, akik
szerint Hajj ibn Jakzán anya és apa nélkül született. Íme, az ő elképzelésük.
Volt egy agyagos mélyedés a sziget talajában. Az agyag az évek során erjedni
kezdett. A mélyedésben meleg és hideg, nedvesség és szárazság keveredett, és
mindnek egyforma volt a hatóereje. A tömérdek agyag egyes részeiben olyan
pontos volt a keveredés aránya, hogy termékeny nedvek képződtek benne. Az
agyag közepén tökéletes volt ez az arány: itt az agyag összetétele teljesen
megegyezett az emberi test alapanyagának összetételével. Az erjedő, nyúlós és
rugalmas agyagban hólyagocskák képződtek, olyanok, mint az ember bőrén, ha
megbetegszik. Az agyag kellős közepén végül egy egészen apró, a legtökéletesebb
arányok szerint megalkotott sejt jött létre. Igen vékony hártya osztotta
kétfelé, és finom légnemű anyag töltötte meg a belsejét. Ehhez csatlakozott az
Alláhból kiáradó lélek, és olyan szoros egységbe tapadtak, hogy érzékeink és
értelmünk alig tudja elválasztani őket egymástól.
Meg vagyon írva, hogy Alláh, a hatalmas és magasságos, szünet nélkül, és
bőségesen árasztja magából a lelket. Olyan ez, mint a nap fénye: az is szünet
nélkül és bőségesen árad a földre. Egyetlen test van csupán, a teljesen
átlátszó levegő, amely nem veri vissza ezt a fényt. Mások, például a durva
felületű testek, részben verik vissza. A fény visszaverődésének különböző módja
okozza, hogy színeik is különböznek. Megint más tárgyak majdnem minden fényt
visszavernek. Ilyenek a sima testek, a tükrök, és más hasonló dolgok. Ha pedig
a tükröket meghatározott alakúra hajlítjuk, gyújtópontjukban a fénysugarak
összesűrűsödése mindent lángra lobbant. Így van ez az Alláhból áradó lélekkel
is. A lélek is bőségesen árad minden teremtett dologra. Egyes tárgyak úgy
viselkednek, mint az előző példában a levegő: nem látszik rajtuk, nem
tükröződik bennük a lélek hatása. Ezek az élettelen, szervetlen tárgyak. Más
dolgokon, például a növényeken, már bizonyos mértékig látszik a lélek hatása -
olyanok, mint az előző példában a durva felületű testek. Ismét mások, a
különböző állatfajták, az előző példa sima testeihez hasonlatosak, és erősen
látszik rajtuk a lélek hatása. Láttuk, hogy a sima testek közül némelyik
nemcsak arra képes, hogy visszaverje a nap sugarait, hanem még a képét is
visszatükrözi. Az állatok között is van egy fajta, amely nemcsak arra képes,
hogy befogadja a lelket, hanem maga is annak képére van megalkotva, vissza is
tükrözi. Ez pedig maga az ember; és az emberre utalt a Próféta - Alláh árassza
el áldásával és kegyelmével -, midőn azt mondta:
"Alláh megalkotta Ádámot saját képére és hasonlatosságára."
[12]
Egyes kiválasztott emberekben pedig olyan erős Alláh képe, hogy minden más
fény elsápad előtte. Fenséges tűz ragyog bennük, mert minden fényt össze
tudtak gyűjteni: olyanok, mint a homorú tükör, a mindent lángra lobbantó. Ezek
az emberek a próféták - Alláh áldása rajtuk! Mindez különben a megfelelő
írásokban világosan és részletesen megtalálható.
De vegyük csak szemügyre, hogyan mondják el az anya és apa nélkül való születés
hívei a továbbiakat.
Miután a lélek - folytatják - beleolvadt ebbe a sejtbe, Alláh rendelkezése
szerint minden képesség neki vettetett alá. Később az első sejt mellett egy
második is kialakult. Ezt finom hártyák három részre osztották, de úgy, hogy a
három üreg mégis össze volt kötve egymással csöppnyi rések segítségével. Ez is
légnemű testtel volt megtöltve, sőt, még finomabbal, mint az előző sejt. Három
üregében számos képesség lakozott, és valamennyi az első sejtben levő lelket
szolgálta: óvta és gondozta, s előidézte, mindazokat a kisebb-nagyobb
változásokat, amelyeken a léleknek keresztül kellett mennie.
Utána az első sejt másik oldalán is kialakult egy újabb sejt. Ebben is finom
légnemű anyag volt, de már nem olyan finom, mint az előző kettőben. Számos
képesség központja volt, és valamennyi képességével az első sejtben lakozó
lelket szolgálta: óvta és gondozta. Ez a három sejt jött létre az erjedő
agyagból, mégpedig abban a rendben, ahogy elmondtuk. Kölcsönösen egymásra
voltak utalva. Az elsőnek azért volt szüksége a másik kettőre, hogy
szolgáljanak és engedelmeskedjenek neki. A másik kettő számára az első volt a
rendelkező és irányító központ. A belőlük alakult szervek számára azonban ez a
két sejt is rendelkező és irányitó központ volt, mégpedig a második magasabb,
a harmadik alacsonyabb fokon.
Az első sejt a tűz kúpalakját vette fel, és természetes melege átforrósodott,
mikor a lélek beleköltözött. Ugyanilyen kúp alakot öltött a körülötte levő
vastag agyagréteg is, kemény hússá változott, és hártyaszerű védőburok
borította be. Ezt a szervet együttesen szívnek nevezzük. Ahhoz, hogy a nedveket
melegével fel tudja oldani és meg tudja semmisíteni, szüksége van valamire, ami
óvja, táplálja. Szüntelenül pótolni kell mindazt, amit elveszít, mert különben
elpusztul. Szüksége van arra is, hogy megszerezze magának a kedvező hatású
dolgokat, és elkerülje a kedvezőtlen hatásúakat. A másik két szerv közül az
egyik vállalta, hogy a benne rejlő, és a szívnek alárendelt képességek
segítségével elvégzi az első feladatot, a másik pedig, hogy hasonló módon a
másik feladatot teljesíti. A gondoskodást és gondolkodást végző szerv az agy,
az emésztést és anyagcserét végző szerv a máj. Mindkettő rá van utalva a
szívre: tőle kapják a meleget, benne van mindkettőjük képességeinek gyökere és
eredete. Hogy be tudják tölteni feladatukat, és el tudják látni egymást,
csatornák és átereszek hálózata alakult ki közöttük. Ezek a kisebb-nagyobb
összekötő vezetékek a verő- és vivőerek.
Az anya és apa nélküli születés hívei ezután gondosan leírják,
hogyan alakult ki az egész szervezet, és annak minden
apró része - ugyanúgy, mint a természettudósok, mikor azt fejtegetik, hogyan
fejlődik a magzat az anyaméhben. A legapróbb részletekről sem feledkeznek meg,
Mikor a magzat szervezete már teljesen kifejlődött, elhagyja az anyaméhet. Ezen
emberek szerint az erjedő agyag töltötte be az anyaöl szerepét. Belőle
alakultak ki a magzatot körülvevő burkok, általában mindaz, ami az emberi
szervezet fejlődéséhez szükséges. Mikor a magzat teljesen kifejlődött, ezek a
burkok - akárcsak a szülésnél - megrepedtek, maga az agyagtömb pedig a
szárazság hatására széthasadt. A táplálék nélkül maradt éhes csecsemő
csalódottan csapdosott, és keservesen kiáltozott. Egy gazella, mely
elvesztette kicsinyét, meghallotta hangját és odaszaladt.
Ettől kezdve mindkét tábor hívei megegyezően mondják el a csecsemő növekedését.
A gazella - mindkét változat szerint - gazdag, kövér legelőre lelt, meghízott,
sok teje volt, és így a csecsemőt a világ legtáplálóbb élelmével láthatta el.
Ott tanyázott a közelében, és csak akkor hagyta magára, ha az éhség legelni
kényszerítette. A gyerek annyira megszerette, hogy hangosan zokogott,
valahányszor az állat a szokottnál tovább maradozott el. De a gazella, mihelyt
meghallotta a gyerek hangját, valósággal repült felé.
Ezen a szigeten nem éltek nagy ragadozók. A gyerek szépen nőtt-növekedett,
jót tett neki a gazellatej. Kétéves korára megtanult járni, és kibújtak a
fogai is. A gazella sok szeretettel és gyengédséggel gondozta a nyomában
totyogó apróságot. Elvitte a ligetekbe, a gyümölccsel megrakott fákhoz, és ha
édes, érett gyümölcs hullt a földre, megetette vele. Ha a gyümölcsnek kemény
héja volt, feltörte a fogával, úgy adta oda. Ha a gyerek szomjas volt,
megszoptatta, ha vízre vágyott, megitatta. Ha a nap tüze megperzselte,
árnyékba vezette, ha hűvös volt, és a fiú fázott, melengette. Esténként aztán
visszatértek tanyájukra. Tollal takargatta a gyereket, testével óvta. A tollat
a ládából szedte ki - az anya töltötte meg tollal a ládát, mikor újszülöttjét
belefektette. Reggel és este, mikor útra keltek és mikor hazatértek,
gazellacsapat kísérte őket. A gyerek ébren és alva mindig gazellák között volt.
Csakhamar megtanulta a gazellakiáltást, nehogy eltévedjen. A madarak rikoltását
és a többi állat hangját is pompásan utánozta, de leggyakrabban a gazellák
kiáltását használta. Tudnunk kell még, hogy az állatok más-más hangot adnak,
ha segítségre szorulnak, ha ismerkedni akarnak, ha megkívánnak valamit, vagy
megriadnak valamitől - minden alkalomnak más-más hang felel meg. Mivel a gyerek
mindezeket a hangokat ismerte, az állatok társuknak és barátjuknak tartották.
Már nem is kellett látnia a tárgyakat, fel tudta idézni őket, mert formáik
belerögződtek agyába. Egyes tárgyak vágyakozást, mások pedig undort váltottak
ki belőle.
Alaposan szemügyre vette a különböző állatokat, és látta, hogy toll vagy
selymes-gyapjas szőr borítja testüket. Megfigyelte, milyen gyorsak, milyen
erősek, milyen fegyvereik vannak - szarvak, fogak, paták, sarkantyúk, karmok -,
hogy legyőzzék vetélytársaikat. Ő pedig csupasz volt, védtelen, lassú,
tehetetlen és gyenge. Az állatok megszerezték előle a legszebb gyümölcsöket,
sőt akkor is elszedték tőle, ha már a kezében volt. Nem tudott védekezni
ellenük, s ha menekülni próbált, utolérték. Még társait, a kis gazellákat is
irigyelte. Észrevette, hogy homlokukon szarv nő, és lassú, célszerűtlen
mozgásukat gyors, határozott tevékenység váltja fel. Hiába törte a fejét, nem
tudta, hogy ő miért nem változik, fejlődik ugyanígy. Még a beteg és korcs
állatok közt sem volt hozzá hasonló. Azt is látta, hogy azoknak az állatoknak,
amelyeknek szilárd a széklete, a farkuk eltakarja a végbél nyílását, és
azoknak, amelyeknek folyékony az ürüléke, egy toll- vagy szőrcsomó védi. A
húgycsövük is rejtettebb, mint az övé.
Ezek a megfigyelések bántották és elkeserítették. Sokáig gyötörte ez a
szomorúság, és mire hétéves lett, már nem is reménykedett abban, hogy ő is
megváltozik, és hogy a természet neki is megadja mindazt, aminek a hiánya miatt
annyit szenvedett. Ezért pálmalevelekből és halfa-fűből övet sodort, a derekára
erősítette, és körös-körül teleaggatta nagy falevelekkel. A levelek azonban
száradni-törődni kezdtek, és nemsokára lehulltak. Újabbakat szaggatott hát, de
ezeket már egymásra rakta és összefűzte. Így valamivel tovább tartottak, de
még most sem elég soká. Gallyakat tört, lecsiszolta a végüket, és mikor már
vékonyak voltak, egymáshoz erősítette őket. Ezekkel a botokkal megtámadta a
gyengébb állatokat, ügyesen védekezett az erősebbek ellen, és sokszor
megfutamította ellenfeleit. Sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, és azt a
következtetést vonta le, hogy kezei sokkal fejlettebbek és magasabbrendűek,
mint a lábai: nekik köszönhette, hogy most már el tudta takarni szeméremtestét,
nekik köszönhette, hogy fegyvert, botot tudott ragadni: pótolni tudta, amit a
természet megtagadott tőle.
Közben tovább nőtt-növekedett, elmúlt hétéves. Lassan beleunt a testét borító
levelek folytonos cserélgetésébe. Arra gondolt, hogy egy döglött állat farkát
fogja magára erősíteni. Mégsem merte megtenni, mert eszébe jutott, hogy az
eleven állatok kikerülik a dögöket, valósággal menekülnek a közelükből. Végül
egy döglött sasra bukkant. Elhatározta, hogy most már megvalósítja tervét. A
pillanat is alkalmasnak ígérkezett, mert egyetlen állatot sem látott a közelben.
Odasietett, letépte a madár szárnyait és farkát úgy, ahogy volt, és szépen
elrendezte a tollakat. Azután lenyúzta a sas bőrét, kettévágyta, és egyik
felét a hátuljára, másik felét köldökére kötötte, és arra, ami alatta van. A
madár farkát maga mögé erősítette, a két szárnyat pedig a karjaira. Ez a ruha
betakarta és melegen tartotta a testét, és minden állatot elijesztett. Most
már nem mertek szembeszállni vele, félrehúzódtak az útjából. Csak az a gazella
maradt mellette, amelyik hajdan nevelte és tejével táplálta. Sohasem hagyták el
egymást.
A gazella lassanként megöregedett és elgyengült. Most már a fiú vezette ki a
dús legelőre, ő szedett neki édes érett gyümölcsöket. Hiába, az állat egyre
erőtlenebb és elesettebb lett. Végül elérkezett halálának pillanata: minden
mozgás és minden életműködés megszűnt. A fiú kétségbeesett, és majdnem
belepusztult fájdalmába. Hiába hívta a gazellát szokott kiáltásukkal, az nem
felelt, hiába ordított a fülébe, meg sem mozdult. Megvizsgálta az állat fülét
és szemét, hátha azokban van a hiba, de nem látott rajtuk semmi szokatlant.
Sorban megvizsgálta a gazella minden tagját, de egyik sem volt megsebesítve.
Mindenáron rá szeretett volna találni a baj fészkére, hogy meggyógyíthassa az
állatot. Azt hitte, hogy valamilyen, a szervezetébe került dolog akadályozza az
életműködést, és ha el tudná távolítani, a gazella új életre kelne. De
hasztalan keresett-kutatott, nem akadt rá a baj forrására, nem tudott segíteni
a gázellán.
Azért kereste az akadályozó tárgyat, mert már korábban megfigyelte, hogy ha
becsukja vagy eltakarja a szemét, mindaddig nem lát, míg a látást akadályozó
tárgy el nem tűnik. Éppen így, ha jó erősen a fülére tapasztotta a tenyerét,
vagy beledugta fülébe az ujját, nem hallott, de mihelyt elkapta a kezét,
hallása visszatért. Ha befogta az orrát, nem érezte a szagokat, de mihelyt
szabadon tágulhattak az orrlyukai, szaglóérzéke megint tökéletesen működött.
Látta, hogy bizonyos akadályok hatására érzékelő és cselekvő képessége
megbénulhat, de mihelyt ezek az akadályok eltűnnek, működésük újra megindul.
Mint már mondtuk, a gazella külső szervein és tagjain semmilyen károsodás
nyomát sem találta. Azt is látta, hogy itt nem egyik vagy másik szerv
működésével van baj, hanem az egész szervezettel. Arra gondolt, hogy mindezt
egy láthatatlan, a test belsejében rejtőző szerv okozza. Ez a szerv - úgy
látszik - a többiek működésének forrása, és ezért nélkülözhetetlen. Ha valami
megakadályozza munkájában, megáll az egész szervezet működése. Abban
reménykedett, hogy sikerül megtalálnia ezt a szervet, és sikerül megszüntetnie
a baj okát. Így a központi szerv megint munkához láthat, áldásos hatása eljut
minden más szervhez, és az állat szervezete megint zavartalanul fog működni.
Régóta figyelte az elhullott állatokat, és tudta, hogy testüknek majdnem
minden része tömör, csak a koponyájuk, mellük és hasuk üreges. A kérdéses
szerv eszerint csak a három üreg valamelyikében rejtőzhetik. Azt gyanította,
hogy a középső üregben kell keresni. Erre két dologból következtetett. Először
is, ha ettől a szervtől függ a többi, nyilvánvalóan középen van a legjobb
helye. Másodszor pedig érezte, hogy az ő mellében is dolgozik egy ilyen szerv.
Ha keze, lába, orra, füle, szeme valamilyen ok miatt nem működhetett rendesen,
érezte, hogy nélkülük is meg tudna lenni. De meg volt győződve arról, hogy a
mellében zakatoló szerv nélkül egy pillanatig sem élhetne. Régebben is,
valahányszor valamelyik állattal viaskodott, mindig vigyázott, nehogy ellenfele
a mellébe öklelhessen a szarvával. Már akkor megérezte, hogy erre a szervre
vigyázni kell.
Megállapította tehát, hogy a működésében gátolt szerv a gazella mellüregében
van. Rögtön el is határozta, hogy megkeresi és megvizsgálja, hátha tud rajta
segíteni. Tudta, hogy ez a kísérlet nem lehet ártalmas, hiszen az állat
élettelen állapotán nem ronthat, csak javíthat. Emlékezete szerint még egyetlen
állat sem tért magához ebből az állapotból, pedig jó néhányat látott már
élettelenül heverni. Ha nem nyúl hozzá a gazellához, biztosan nem tér többé
magához. Ha segíteni próbál, még van egy csöppnyi remény, hogy megtalálja a
keresett szervet, és a gazellát meg tudja szabadítani bajától. Nekifogott,
hogy felvágja a gazella mellét, és megnézze, mi rejlik benne.
Kemény kőszilánkokkal, és késnek is beillő éles, száraz nádlevelekkel a bordák
közt szétvágta a húst, szétfeszítette, és a bordák abroncsán belül
megpillantotta a tüdő burkát. Megcsodálta és arra gondolt, hogy ilyen pompás
védőburka csak létfontosságú szervnek lehet. Reménykedni kezdett, hogy ha
mélyebbre hatol, célt fog érni. Át akarta vágni ezt a burkot, de nehezen
boldogult, hiszen még szerszámai sem voltak, csak kövekkel és náddal
mesterkedhetett. Csiszolta, élesítgette őket, majd nagy gonddal munkához
látott. Fáradságát siker koronázta, mert a burok felhasadt. Elérte a tüdőt.
Azt hitte, ez az, amit keres. Gondosan szemügyre vette, hátha megtalálja a baj
forrását. Eddig csak az egyik tüdőszárnyat látta, észrevette azonban, hogy ez a
szárny csak a mellüreg egyik oldalát tölti ki. Mivel most már szilárdan hitte,
hogy a keresett szerv a testnek hosszában is, széltében is a közepén
helyezkedik el, továbbkutatott. A mellüreg kellős közepén végre ráakadt a
szívre. Látta, milyen szilárdan áll a helyén, milyen erős burok veszi körül,
sőt azon az oldalon, ahol az állat testét felhasította, még a tüdő is védi.
- Ha a tüdőnek - mondta Hajj ibn Jakzán - a test másik oldalán is van egy
szárnya, világos, hogy a szív van a mellüreg közepén. Ha meggondolom, milyen
pompás az elhelyezkedése, milyen szép a formája, milyen kemény a húsa, milyen
erős a védőburka, biztos lehetek benne, hogy megtaláltam, amit keresek. Még
csak hasonlót sem láttam soha.
Felnyitotta a mell másik oldalát, ott is rábukkant a bordák közt a tüdő
védőburkára, és látta, hogy ez a tüdőszárny éppolyan, mint a másik. Csak a
szív lehetett tehát az a szerv, amelyet keresett. Nekiállt, hogy kifejtse a
szívet védőburkából. Átvágta a felső hártyát, és sok fáradsággal, figyelemmel
és ügyeskedéssel sikerült elérnie célját. Lehúzta a szívburkot, és felfedezte,
hogy a szív csupa izom. Külső károsodásnak még a nyoma sem látszott rajta. Jól
megszorította és érezte, hogy üreges.
- Talán még most sem találtam meg azt, amit keresek. Lehet, hogy a szív
belsejében van - mondta.
Felvágta a szívet. Két üreget talált benne. A jobb oldal felé eső tele volt
alvadt vérrel, a bal oldali pedig teljesen üres volt.
- Csak a két üreg valamelyikében lehet az, amire rá szeretnék találni. Az
egyikben alvadt vér van, semmi más. Akkor alvadt meg, amikor az egész test
ebbe az élettelen állapotba került.
Azt már régebben megfigyelte, hogy a vér, ha kifolyik, mindig megalvad.
- Itt bizony csak közönséges vér van, mint minden más szervben, kivétel nélkül.
Én nem ilyen természetű dolgot keresek. Kezdettől fogva valami olyasfélére
gondolok, ami nélkül egy pillanatig sem élhetnék. Mikor az állatokkal
csatáztam, sok sebet kaptam, sok vért vesztettem, de mindig kihevertém.
Érzékszerveim és tagjaim ilyenkor is zavartalanul működtek. Ebben a kamrában
nincs mit keresnem. A másik teljesen üres, mégsem hihetem azt, hogy nem volt
célja, rendeltetése. Minden szervnek van valamilyen feladata - hogyan
lehetne hát ez a magasabbrendű szerv haszontalan?
Egyetlen dolgot gondolhatok: az, amit keresek, itt volt, de valamilyen ok
miatt elhagyta ezt az üreget, és tovatűnt. Ez okozza, hogy az egész szervezet
élettelen, érzéketlen és mozdulatlan.
Abban a pillanatban, amikor a szív üregéből kiröppent az, amit Hajj ibn Jakzán
keresett, a test még ép és sértetlen volt. Most már aligha fog visszatérni
elcsúfított és üres fészkébe.
Silánynak és értéktelennek érezte a testet, ha összevetette azzal a dologgal,
amely korábban benne tartózkodott, de valamilyen ok miatt eltávozott belőle.
Erre a dologra összpontosította gondolatait, azon tűnődött, milyen lehetett,
mi kötötte a gazella testéhez, és hol távozott el a válás pillanatában.
Töprengett, mi űzhette el, amennyiben távozása kényszerű volt, és mi tehette
annyira gyűlöletessé a testet, hogy hajlandó volt elröppenni belőle, amennyiben
önként hagyta el. Nem is gondolt már a testre, csak ezekre a kérdésekre.
Érezte, hogy nem ez a tehetetlen test, hanem az elröppent dolog volt az anyja -
mert ez a gazella valóban anyja volt, olyan szeretettel táplálta és nevelte. A
tovatűnt dolog mozgatta és kormányozta a testet, a test csak eszköze volt, mint
neki a ragadozó állatok ellen faragott botok. Ragaszkodása és szeretete
elfordult a testtől, és csak a test mozgatóját és irányítóját, ezt az elszállt
dolgot szerette.
A gazella teste rothadni kezdett, és a felbomlás undorító szaga áradt belőle.
Most már visszataszítónak találta, és azt kívánta, hogy ne lássa többé soha.
Ekkor két viaskodó hollóra esett a tekintete. Az egyiknek sikerült megölnie a
másikat, utána nyomban kaparni kezdte a földet; gödröt vájt, belerántotta
megölt vetélytársát, és rögöket szórt rá.
- Ez a holló - mondta a fiú - rossz dolgot cselekedett, mert megölte a társát.
Dicséretes azonban, hogy nyomban utána elföldelte a tetemet. Nekem is ezt kell
tennem, ezzel tartozom anyámnak.
Gödröt ásott, belefektette a gazella testét, és betemette földdel.
Utána tovább gondolkodott a testből tovatűnt dologról, a test kormányzójáról.
Fogalma sem volt róla, milyen lehet. Mikor látta, hogy minden gazellának
ugyanolyan a formája, a külseje, mint anyjának volt, nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy mindegyiknek a testét egy és ugyanazon dolog mozgatja és
irányítja, mint hajdan az anyjáét. Szerette a gazellákat, és sokat tartózkodott
közöttük: anyjára hasonlítottak.
Hosszú ideig így élt. Figyelte a különbözö állat- és növényfajtákat, körüljárta
a szigetet és kereste, van-e hozzá hasonló lény. Minden állatból, minden
növényből sok-sok egyforma egyedet talált, magához hasonlót azonban sehol sem
sikerült fellelnie. Látta, hogy a szigetet minden oldalról tenger veszi körül.
Azt hitte, nincs is más föld a világon.
Egy nap a bozót lángra lobbant, mert a száraz husángkórók egymáshoz
dörzsölődtek. Az ismeretlen tünemény megijesztette, lába a földbe gyökerezett.
Lassan-lassan mégis közelebb lopózott. Ámulva nézte a tűz szikrázó fényét, és
észrevette, hogyan terjed a láng feltartóztathatatlanul egyik ágról a másikra,
hogyan alakít át mindent, amihez hozzáér. A meglepetés, amelyet a tűz váltott
ki belőle, s a bátorság és tanulnivágyás, amelyet Alláh öntött a lelkébe,
együttesen rávették, hogy a tűz felé emelje kezét. Meg akarta fogni, de hiába;
alig ért hozzá, máris megégette magát. Egy kórón akadt meg a szeme: a tűz még
csak az egyik végét lobbantotta lángra. Hirtelen megragadta a másik végét, és
az égő szárral tanyájára szaladt. Itt, a mélyedésben, tüzet rakott, és
szorgalmasan táplálta száraz fűvel, száraz fával. Annyira csodálta, annyira
rajongott érte, hogy éjjel-nappal mellette ült. Éjjel még nagyobb örömet talált
benne, mint nappal, mert ilyenkor a tűz pótolta a nap fényét és melegét.
Szerette a tüzet, különbnek tartotta minden más dolognál. Látta, hogy a láng
mindig felfelé tör, és arra gondolt, hogy a tűz is a mennyei kincsek egyike.
Megfigyelte azt is, milyen ellenállhatatlan ereje van a tűznek: elemésztett
mindent, amit rádobott - ha könnyen égő dolog volt, gyorsabban, ha nehezebben
gyulladó, lassabban.
Mint mondtuk, mindenfélét ráhajigált a tűzre, hogy a lángok erejét újra meg
újra próbára tegye. Ezek között partra vetett halak és más tengeri állatok is
voltak. Ropogósra sültek a tűzben, és ínycsiklandó illatot árasztottak. A fiú
megkívánta és megkóstolta a sült halat. Ízlett neki nagyon, és ezentúl
rendszeresen evett húst is. Kieszelte és rövid idő alatt remekül megtanulta,
hogyan ejtheti foglyul a szárazföldi és vízi állatokat. Egyre jobban
ragaszkodott a tűzhöz, hiszen neki köszönhette ezeket a pompás új ételeket.
A tűz ellenállhatatlan ereje, és kiváló tulajdonságai lenyűgöző hatást tettek a
fiúra. Arra gondolt, hogy a gazella testéből elszállt magasabbrendű dolog is
olyan, mint a tűz, vagy hasonló hozzá. Számos megfigyelése megerősítette
feltevését. Minden élő állat teste meleg, de a halál beállta után kihűl. Ez
alól a szabály alól nincs kivétel. A saját mellében is, ugyanazon a helyen,
ahol a gazella testét felvágta, a bordák között nagy-nagy forróságot érzett.
Elhatározta, hogy megfog egy élő állatot, megnyitja a szívét, és megvizsgálja,
mi van a gazellánál már üresnek bizonyult üregben. Biztos volt benne, hogy az
eleven állat szívében megtalálja a régóta keresett magasabbrendű dolgot, és meg
fogja tudni, valóban olyan-e, mint a tűz, világít-e, melegít-e. Csapdába ejtett
hát egy állatot, gúzsba kötötte, és belevágott a testébe. Éppen úgy haladt,
mint a gazella boncolásánál, de mikor a szívhez ért, rögtön bal felől
hasította fel. Látta, hogy a bal kamra sűrű fehér ködhöz hasonlatos párás
levegővel van tele. Beledugta az ujját. Olyan forróságot érzett, mintha
megégették volna. Az állat azonnal kimúlt. Most már tudta, hogy ez a forró
pára mozgatta az állatot. Tudta, hogy ezt minden eleven állatban megtalálja,
és tudta, hogy ez röppen el a halál pillanatában.
Érdeklődve vizsgálta az állat minden tagját, tanulmányozta elrendezésüket,
helyüket, számukat és kapcsolataikat. Kereste, hogyan jut el az éltető pára a
tagokba, mi az oka, hogy nem veszít hevéből, és nem fogy el. Ernyedetlen
szorgalommal boncolta fel az eleven és elhullott állatokat, mert meg akarta
tudni a helyes választ ezekre a kérdésekre. Nem hagyta abba kutatásait
mindaddig, míg tudása a legnagyobb orvosokéval és természettudósokéval nem
vetekedhetett. Most már bizonyítani tudta, hogy minden állat egyforma, bár
tagjaik, érzékelésük, mozgásuk sokfélék. Egyformák, mert mindegyiküket a test
közepéből kiáradó lélek kormányozza: az egyes szervek és tagok csak szolgálói
és eszközei. A lélek a test irányításában éppen úgy használja fel ezeket, mint
ő a szerszámait. Mint tudjuk, ezekkel a szerszámokkal harcolt az állatok ellen,
foglyul ejtette és felboncolta őket. A küzdelemre használt szerszámok közül
egyesek védekező, mások támadó fegyverek voltak. Ugyanígy az állatok elfogására
szolgáló szerszámok között is találunk védekező és támádó fegyvereket. A
boncolásra szolgáló szerszámok közül egyesek vágásra, mások a csontok
összezúzására, megint mások döfésre voltak alkalmasak. A keze közé került test
határozta meg, melyik szerszámot használja, melyik felel meg legjobban
céljainak. Ugyanígy rendelkezik az állati lélek
[13]
is az egyes szervekkel. Ha látni akar, a szemét használja, hallásra a füle
szolgál, szaglásra az orra, ízlelésre a nyelve, tapintásra a bőre és a húsa.
Helyváltoztatásra a végtagok valók, táplálkozásra és emésztésre a máj. Minden
életműködésre megvan a megfelelő szerv, de ez csak akkor dolgozik, ha a lélek
az idegeknek nevezett vezetékek útján eljut hozzá. Ha az idegvezetékeket
elvágjuk vagy eltorlaszoljuk, a tag vagy szerv működése megáll. A lélek az
agyból kerül az idegekbe, és a szívből az agyba. Az agy üregekből áll, és
minden üreg lélekkel van tele. Ha a lélek bármilyen ok miatt nem tud eljutni
egy testrészbe, a lélektelen tag vagy szerv olyan lesz, mint egy eldobott
szerszám, amelyet senki sem használ, és amelyből senkinek sincs haszna. Ha
pedig a lélek bármilyen okból teljesen elhagyja a testet, vagy ha valami miatt
felbomlik, elroncsolódik, akkor az egész test megbénul, a szervezet működése
megáll, és bekövetkezik a halál.
Közben Hajj ibn Jakzán betöltötte életének harmadik hétéves korszakát, azaz
huszonegyedik évét. Erre az időre éles esze teljesen kifejlődött. A felboncolt
állatok bőréből ruhát és sarut csinált, a szőrből pedig fonalat. Megtanulta,
hogy a fehér mályva, a kender, a közönséges mályva, és általában minden rostos
növény szárából zsineget sodorhat, mint hajdan a halfa-fűből. Tűt és árat
készített erős tövisekből és kövekkel hegyesre csiszolt nádlevelekből. Elleste a
fecskékről, hogyan kell építkezni: házat épített magának, és raktárat a
fölösleges élelemnek. Ajtót készített egymáshoz erősített kemény nádszárakból,
hogy az állatok ne férjenek hozzá a holmijához, ha más dolga van, és nincs
otthon. Ragadozó madarakat idomított, hogy segítsenek neki vadászni.
Szárnyasokat és baromfiakat tartott, hogy tojást és gyenge húst ehessen. A
vadmarha szarvát lándzsavasnak használta. Nádszárból vagy zántölgyből faragott
bot végére erősítette, tűzben edzette, éles kövekkel csiszolta, és így pompás
dárdákat és lándzsákat készített. Pajzsot is csinált egymásra varrt bőrökből.
Mindezt annak a felismerésnek köszönhette, hogy kezével pótolni tudja azokat a
fegyvereket, amelyeket a természet megtagadott tőle.
Az állatok nem szálltak szembe vele, sőt kerülték és gyors futással menekültek
előle. Gondolkodott, hogyan érhetné utol őket. Legjobb megoldásnak azt
tartotta, hogy finom falatokkal magához édesget és megszelídít néhány gyors
állatot, és hátukra pattanva kergeti a többieket. A szigeten sok vad ló és
szamár élt. Megfogta és csakhamar meg is szelídítette a leggyorsabb és
legerősebb lovakat. Szíjból és bőrből nyerget-kantárt készített, a ló hátára
rakta, és most már lóháton üldözte a nehezen megközelíthető állatokat. Ez is
akkor történt, amikor az állatok tanulmányozása, boncolgatása, szerveik és
tagjaik vizsgálata, sajátosságaik és elütő tulajdonságaik megfigyelése
foglalkoztatta: azaz a harmadik hétéves időszak során, huszonegy éves koráig.
Ezután más kutatásokra szánta rá magát. Megvizsgálta a különböző állatokat,
növényeket, ásványokat, köveket, a földet, vizet, párát, jeget, havat, fagyot,
füstöt, lángot, parazsat - egyszóval mindent, ami a születés és pusztulás
világában található. Látta, hányféle egyező és eltérő tulajdonságuk van,
mennyire hasonlít és mennyire különbözik a tevékenységük, működésük. Buzgalma
nem lankadt, és vizsgálatai végén megállapította, hogy a testek egyes
tulajdonságai közösek, tehát a testek egyformák: és hogy más tulajdonságaik
eltérőek, tehát a testek ugyanakkor sokfélék is.
Megfigyelve a sajátos megkülönböztető vonásokat, megállapította, hogy
megszámlálhatatlanul sok ilyen tulajdonság van. Elképzeléseiben a világ
valósága végtelen változatos volt. Saját teste is sokfélének bizonyult. Mikor
pedig önnön testrészeit vizsgálta meg, látta, mennyire különbözik egyik a
másiktól, mindnek van valami sajátos tulajdonsága, feladata. Azt is látta, hogy
szervei végtelenül nagy számú apró részből tevődnek össze. Megállapította
tehát, hogy minden test lényege sokféle, és sokféle ő maga is.
Ha a másik utat választotta, más nézőpontból tekintette át a dolgokat, látta,
hogy testrészei, bármennyire különböznek is egymástól, mind egymáshoz
kapcsolódnak és összetartoznak, egyetlen egésznek a részei. Csak azért
különböznek egymástól, mert más-más a feladatuk. Erre pedig a szívben lakozó
állati lélektől nyerték a képességet - ezt már előző vizsgálatai igazolták.
Az állati lélek lényege egységes: ez az igazi lényege, a szervek és testrészek
csak eszközei. Eszerint tehát az ő lényege is egy, egységes és egész.
Ha a különböző állatfajtákat vette szemügyre, első látásra úgy tetszett, hogy
minden állat másféle. De mihelyt az egyes fajtákat kezdte vizsgálni, külön a
gazellákat, külön a lovakat, külön a szamarakat, külön a madarakat, látta,
hogy minden fajtának az egyedei hasonlóak, érzékelésük, mozgásuk, ösztönük,
külső és belső szerveik egyformák. Hasonló tulajdonságaik egybevetésekor csak
apróbb, jelentéktelen eltéréseket észlelt. Ebből arra következtetett, hogy a
lélek a fajta minden egyedében közös: egy és ugyanaz a dolog, bár sokfelé
van szétosztva. Ha össze lehetne gyűjteni, és egyetlen szívben lehetne
egyesíteni, egységes lenne az egész. Ha egy nagy edény vizet vagy más
folyadékot sok apró edénybe öntögetünk széjjel, és utána megint összeöntjük, a
víz mindig ugyanaz marad, akár egy, akár sok edényben van. A víz sokfélesége a
példában csak látszólagos és véletlen. Így most már külön-külön minden
állatfajta, a lényeget tekintve, egy és egyforma volt, egyedeiknek sokfélesége
olyan volt, mint egy-egy állat testrészeinek sokfélesége, erről pedig tudjuk,
hogy nem valóságos sokféleség. Gondolatban áttekintette az összes
állatfajtákat. Megállapította, hogy az érzékelés, a táplálkozás, és a tudatos
helyváltoztatás közös tulajdonsága valamennyinek. Tudta, hogy ezek az állati
lélek legalapvetőbb megnyilatkozásai. Az egyes fajták ebben hasonlítottak
egymáshoz - ami pedig a különbségeket illeti, világosan látszott, hogy a
lényeget tekintve ezek az eltérések jelentéktelenek, nem tartoznak az állati
lélek alapvető megnyilatkozásaihoz. Ez a gondolatmenet megértette vele, hogy
az állati lélek az egész állatvilágban egy és ugyanaz a dolog, bár az egyes
fajták többé-kevésbé különbőznek egymástól. De a víz is, ha sok edénybe
töltjük széjjel, az egyikben melegebb lesz, a másikban hűvösebb, lényegében
mégis mindig egy és ugyanaz a dolog marad. Egy-egy része megfelel az állati
lélek sajátos állapotának egy állatfajtán belül; végső soron azonban az állati
lélek, akárcsak a víz, egységes, és a sokféleség csak véletlen megjelenési
formája. Mihelyt így gondolkodott, rájött, hogy az egész állatvilág egységes.
Ezek után rátért a növények összehasonlítására. Látta, hogy az egyes fajtákon
belül az egyedek gyökerei, levelei, virágai, termése, működése hasonló.
Akárcsak az állatoknál, itt is sikerült meghatároznia azt a dolgot, ami minden
növényben közös. Ez tölti be náluk az állatoknál már észlelt lélek szerepét,
ez fogja egyetlen egységbe valamennyit. Nemcsak az egyes növények és az egyes
fajták, hanem az egész növényvilág egységét is bebizonyította, mert felismerte
leglényegesebb közös tulajdonságaikat: a táplálkozást és a növekedést.
Most már az állat- és növényvilágot egyesítette gondolataiban. Látta, hogy a
táplálkozás és a növekedés minden állat és minden növény közös tulajdonsága.
Az állatok magasabbrendűek, mert érzékelnek és tudatosan változtatják a
helyüket. Néha azonban a növényeknél is megfigyelhetünk ilyesfélét: gondoljunk
csak arra, hogy a növények virágai a nap felé fordulnak, gyökereik a talaj
termékeny tápláló anyagai felé ágaznak el, és így tovább. Ezek szerint az
állat- és növényvilág is lényegileg egyforma. Leglényegesebb tulajdonságaik
megegyeznek, csak az állatok testében fejlettebb fokon, a növényekében
valamilyen gátló ok következtében fejletlenebb fokon nyilatkoznak meg. Ez
olyan, mint ha az előző példában a víz az egyik edényben megfagyott volna. Így
az állat- és növényvilág egységét sikerült igazolnia.
Ezek után az érzéketlen és élettelen, táplálkozásra és növekedésre képtelen
testeket hasonlította össze: a köveket, földet, vizet, levegőt, tüzet. Látta,
hogy ezeknek a testeknek közös tulajdonsága a kiterjedés: hosszúak, szélességük
és magasságuk van. Igaz, hogy különböznek is egymástól, hiszen az egyik színes,
a másik színtelen, az egyik meleg, a másik hideg, és így tovább. De megfigyelte
azt is, hogy a meleg test kihűlhet, a hideg felhevülhet. Látta, hogy
átalakulhatnak, például vízből párává és párából vízzé. A tűzben elpusztuló
dolgokból parázs, hamu, láng és füst lesz - de ha a füst a tűz fölött levő
kőboltozaton lerakódik, olyan lesz mint a föld. Megállapította tehát, hogy
mindezek a testek lényegükben egyformák. Eltéréseik csak esetlegesek,
sokféleségük látszólagos, akárcsak az állatoké és növényeké.
Most már az élő és élettelen világot egyesítette gondolataiban. Látta, hogy az
élő testeknek is éppen úgy van hosszuk, szélességük és magasságuk, éppen úgy
lehetnek hidegek vagy melegek, mint az érzékektől megfosztott és táplálkozásra
képtelen testek. Az élő testeket csak állati vagy növényi szerveik segítségével
végzett tevékenységük különbözteti meg. Lehet, hogy ez a tevékenység nem is
tartozik a test legalapvetőbb tulajdonságai közé, és ha az élettelen test is
képes lenne rá, éppen olyan lenne, mint az élő. Ha ezt a tevékenységet nem
vesszük figyelembe, rögtön látni, hogy a testek anyagilag egységesek. Minden
test egyforma, legyen élő vagy élettelen, mozgó vagy mozdulatlan. Csak az a
különbség közöttük, hogy egyesek szerveik segítségével cselekedni tudnak.
Korántsem bizonyos azonban, hogy ez a tevékenység a testek lényegéből fakad-e,
vagy talán valami más mozgatja őket.
E gondolatmenetek alapján megismerte tehát a testet és a testi dolgokat, úgy,
amint elmondtuk. Első látásra a testek végtelenül sokfélének tetszettek, de
végül mégis megértette, hogy egyformák és egységesek. Egy ideig itt véget is
ért a tudománya.
Később megint elgondolkozott az élő és élettelen testekről. Észrevette, hogy
egységükön és sokféleségükön kívül két másik tulajdonság közül is valamelyik
megvan mindegyikben, mégpedig: vagy felfelé mozog a test, mint a füst, a láng,
a vízben a levegő, vagy ellenkező irányba, tehát lefelé, mint a víz, a föld, a
növények és állatok teste. A testek mindig mozognak, vagy az egyik, vagy a
másik irányba, soha sincsenek nyugalmi helyzetben, legfeljebb valami akadály
gátolja mozgásukat. Ha egy kő kemény talajra hull, és nem tudja átszakítani,
akkor ilyen látszólagos nyugalomban van. Ha a talaj nem állná útját,
természetesen tovább zuhanna. De így is, ha felemeljük, érezni, hogy minden
erejével ellenáll, mert a mozgás lefelé kényszeríti. A füst, mint láttuk,
felfelé törekszik, és mindaddig követi ezt az irányt, míg valami akadály,
tegyük fel egy kőboltozat, útját nem állja. Ez akadályt jelent a számára,
ilyenkor kétfelé ágazik, jobbra és balra. Mihelyt kiér a boltozat alól, tovább
folytatja útját felfelé, a levegő ugyanis nem gátolja mozgásában. Próbaképpen
egy bőrtömlőbe levegőt eresztett, bekötözte a tömlő száját, és a víz alá
nyomta az egészet. A levegő a vízben felfelé törekedett, ellenállt a lefelé
szorító erőnek. Végül a légbuborékok kijutottak a víz színére, saját elemükbe,
a légkörbe értek, és felfelé irányuló mozgásuk megszűnt.
Megpróbált keresni egy olyan testet, amely - akár csak egy pillanatra is -
nem rendelkezik a felfelé vagy lefelé irányuló mozgás tulajdonságával. Nem
talált ilyet, sem közel, sem távol. Azért szeretett volna rátalálni erre a
testre, hogy meghatározhassa a test lényegét, és csakis a testét, tulajdonságai
nélkül, mert tudta, hogy a tulajdonságok a sokféleség forrásai.
Belefáradt a hiábavaló keresésbe, mert még a legkevesebb tulajdonsággal
rendelkező testekben is megvolt vagy a nehézség, a lefelé való mozgás, vagy a
könnyűség, a felfelé való mozgás sajátsága. Azt kérdezte hát magától, hogy a
könnyűség és nehézség a testhez mint olyanhoz tartozik-e, vagy a testiséghez
járuló tulajdonság. Inkább az utóbbit tartotta igaznak. Azzal érvelt, hogy ha a
test lényegéhez tartoznának, minden testben meg kellene találnunk mindkét
tulajdonságot. Mivel látta, hogy a súlyos sohasem fogadja be a könnyűséget,
sem pedig a könnyű a súlyosságot, megállapította, hogy kétféle test van.
Mindkettőnek van a testiségen kívül még egy alapvető tulajdonsága, mozgása, és
ez különbözteti meg őket egymástól. Enélkül mindkettő minden tekintetben egy és
ugyanaz a dolog lenne.
Világosan bebizonyosodott tehát, hogy mind a nehéz, mind a könnyű test
lényegileg két tulajdonságból áll. Az egyik, a testiség tulajdonsága, közös
bennük, a másik különbözik, és megkülönbözteti őket. Az egyiknél a nehézség, a
másiknál a könnyűség egyesül a testiség tulajdonságával. Az egyik test mozgása
lefelé, a másiké pedig felfelé irányul.
Minden élő és élettelen testet megvizsgálva, látta, hogy ez a megállapítás
mindegyikre érvényes. Minden élő és élettelen test lényege a testiség
tulajdonsága és az ehhez járuló tulajdonságok csoportja. Ez az utóbbi egyféle
is lehet, sokféle is lehet. Ez okozza, hogy az anyagilag egységes testeknek
különböző formájuk van.
Most találkozott először elvont fogalmakkal. A forma fogalmát érzékeivel nem
tudta felfogni, ehhez értelmének elvonatkoztató képességére, belső
szemléletére volt szükség. Különösen a már korábban leírt, a szívben lakó
állati lélekről gondolkodott. Ennek, testiségén kívül, feltétlenül van még
valami ismertető, megkülönböztető jegye, amely lehetővé teszi, hogy
végrehajtsa a különböző cselekedeteket: az érzékelés, az értelem és a mozgás
különböző megnyilvánulásait. Ez különbözteti meg minden más testtől, ez a
formája, és a filozófusok ezt nevezik állati léleknek. Ugyanígy az a dolog is,
amely a növényeknél az állátok természetes melegét pótolja, rendelkezik
valamilyen sajátossággal, ez a formája, és ezt a filozófusok növényi léleknek
nevezik. A születés és pusztulás világában megtalálható minden élettelen
tárgynak, tehát minden nem állati és nem növényi testnek is van valamilyen
sajátossága. Ennek köszönheti, hogy be tudja tölteni feladatát: mozog és
érzékelhető tulajdonságai vannak. Ez a dolog a formája, és ezt hívják a
bölcselők a természetének.
Felismerte, hogy a számára eddig is sok fejtörést okozó állati lélek
voltaképpen két tulajdonságból áll, a testiségből és egy ehhez járuló másik
tulajdonságból. A testiség tulajdonsága minden más testtel közös, a másik, az
ehhez járuló tulajdonság azonban egyes-egyedül az állati lélekhez tartozik.
Ezután már nem foglalkozott a testiség tulajdonságával, száműzte gondolataiból,
hogy a másikkal, a lelki tulajdonsággal törődjék. Azt szerette volna, hogy
megbízható ismeretei legyenek, minden szellemi erejét összeszedte hát, és még
egyszer megvizsgált minden testet. Most már nem az érdekelte, hogy ezek
testek, hanem az, hogy formájuk van, és formájukhoz szervesen hozzátartoznak
bizonyos tulajdonságok. Ezek különböztetik meg az egyes testeket egymástól.
Mindezeket végiggondolva látta, hogy egy nagy csoporton belül minden testnek
hasonló a formája, és cselekedetei, képességei ebből erednek. Látta, hogy a
nagy csoport egyik osztályának az előző közös formán kívül egy másik formája
is van, és ebből megint más képességek erednek. Végül azt is látta, hogy a
nagy csoport előbbi osztályában van egy alosztály, amelynek az egész osztályban
megtalálható első és második formán kívül van egy harmadik formája is, és
ebből megint más képességek erednek. Minden föld-jellegű test, tehát a föld,
kövek, fémek, növények, állatok és minden nehéz test egy nagy csoportot alkot,
közös formája van. Ebből ered a lefelé irányuló mozgás, hacsak valamilyen
akadály meg nem állítja zuhanásukat. Ha pedig a magasba emeljük és eleresztjük
ezeket a testeket, formájuk szerint cselekszenek, azaz leesnek. Az állatok és
növények együtt ennek a nagy csoportnak egyik osztályát alkotják. A nagy
csoporttal közös formán kívül van egy másik formájuk is. Ebből ered a
táplálkozás és növekedés. A táplálkozás az a képesség, hogy a táplálkozó lény
valamilyen idegen anyagot saját anyagává képes feldolgozni, és ezzel testének
elpusztult részeit pótolni tudja. A növekedés pedig a három kiterjedés, a
hosszúság, szélesség és magasság mentén történő korlátozott mozgás. Ez a két
tulajdonság közös a növényekben és állatokban. Nyilvánvaló, hogy közös
formájukból, a növényi lélekből származik. Az állatok az előző osztály egyik
alosztályát alkotják. Az előző osztállyal közös formákon kívül van egy
harmadik formájuk is. Ebből ered az érzékelés és a helyváltoztatás.
További gondolkozás után megállapította, hogy minden állatfajtának vannak
sajátos tulajdonságai. Ezek teszik fajtává, ezek különböztetik meg a többi
állatfajtától. Ez sem eredhet máshonnan, mint a minden állattal közös formához
járuló újabb külön formából. Ez minden állatfajta esetében igaz.
Megállapította, hogy a születés és pusztulás világában található érzékelhető
testek közül egyesek képzetéhez számos, a testiséghez járuló tulajdonság
tartozik, másokéhoz pedig kevesebb. Arra gondolt, hogy a keveset könnyebb
megismerni, mint a sokat. Elhatározta, hogy először a legkevesebb
tulajdonsággal rendelkező testeket tanulmányozza. Látta, hogy az állatok, de
még a növények képzetéhez is számos tulajdonság tartozik, mert tevékenységük
sokrétű. E két fajta megvizsgálásával tehát várt még. Látta, hogy az élettelen
dolgok, a föld-jellegű testek közül is egyesek egyszerűbbek, mások
bonyolultabbak. Megkereste a legegyszerűbbet, magát a földet. Azt is tudta,
hogy a víz sem lehet nagyon bonyolult, mert kevés cselekedet következik a
formájából. Ugyanez a helyzet a tűzzel és a levegővel is. Korábbról emlékezett
arra is, hogy ezek átalakulhatnak egymássá, és hogy valamennyien rendelkeznek
a testiség tulajdonságával. Ez azonban nem különböztetheti meg őket egymástól,
mivel a testiség önmagában nem tudna sem felfelé, sem lefelé mozogni, nem lenne
se hideg, se meleg, se nedves, se száraz, mégpedig azért, mert a testhez mint
olyanhoz csak a minden testben meglevő tulajdonságok tartozhatnak. Amennyiben
akadna olyan test, amelynek nem lenne a testiség tulajdonságán kívül formája
is, az előző képességek nem lehetnének meg benne. Nem rendelkeznek csak olyan
tulajdonságokkal, amelyek minden testben közösek, bármilyen legyen is a
formájuk.
Kíváncsi volt, van-e olyan tulajdonság, amely egyidejűleg minden élő és
élettelen testben megtalálható. Egyetlen ilyenre akadt, mégpedig a három
irányú kiterjedés fogalmára, vagyis a hosszúság, szélesség és magasság
tulajdonságára. Ez a testhez mint olyanhoz tartozik. Sehol sem talált azonban
olyan testet, amelynek ez volt az egyetlen tulajdonsága, és ne lettek volna
a kiterjedésen kívül más sajátosságai is. Törte a fejét, hogy a három irányú
kiterjedés magát a testet jelenti-e, minden más fogalom hozzáadása nélkül,
vagy sem. Látta, hogy a kiterjedés mögött egy más fogalomnak is kell lennie,
annak, ami kiterjed, mert a kiterjedés éppen úgy nem létezhet önmagában és
elszigetelve, mint ahogy az a dolog, amely kiterjed, nem létezhetik kiterjedés
nélkül. Példát keresett, és az agyagot választotta, mert jól érzékelhetőnek és
formálhatónak ítélte. Először gömböt gyúrt belőle. Látta, hogy meghatározott
hossza, szélessége és magassága van. Utána a gömböt kocka, majd tojás
formájúvá alakította át. Látta, hogy más a hossza, szélessége és magassága, a
gömbhöz képest tehát megváltoztak a kiterjedés méretei, pedig az agyag
változatlanul ugyanaz és ugyanannyi maradt. Bármilyen méretei voltak is az
agyagnak, mindig volt hossza, szélessége és magassága, nem létezhetett
kiterjedés nélkül. A kiterjedés méreteinek változtatható volta bebizonyította,
hogy a kiterjedés fogalma nem azonos az agyag fogalmával. Az agyag azonban nem
létezhetett kiterjedés nélkül. Ez a tény pedig bebizonyította, hogy a
kiterjedés a test lényegéhez tartozik.
Gondolatmenete végére érve megállapította, hogy minden test két fogalomból áll.
Az egyik az előző példában szereplő agyagnak felel meg, a másik pedig az
agyagból gyúrt gömb, kocka, tojás vagy bármilyen más alak hosszának,
szélességének és magasságának. Nem volt olyan test, amelyben ezt a két fogalmat
ne találta volna meg: megállapította, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül.
A kiterjedés fogalma, az tehát, amelyik példánkban változott, különböző
méreteket öltött, a testek formáját jelenti. Az, ami mindig ugyanabban az
állapotban maradt, és a példánkban szereplő agyagnak felel meg, a testiség
fogalmát jelenti. Mindkét fogalom megvan minden testben: Az utóbbit, az
agyagnak megfelelőt, hívják a bölcselők anyagnak. Az anyag önmagában nem
rendelkezik semmiféle formával.
Mikor ideért gondolataiban, érezte, hogy túlságosan messze távolodott az
érzékelhető dolgoktól, és már-már az érzékfölötti világ határait feszegeti.
Szédülés fogta el, visszavágyott az érzékelhető tárgyak világába. Tett egy
lépést visszafelé, s nem érdeklődött tovább, mi az az érzékekkel fel nem
fogható és el nem érhető fogalom, amelyet a test önmagában jelent. Figyelmét
a legegyszerűbb elemekre fordította: arra a négyre, amelyet régebben is
megvizsgált. Először a vízre került a sor. Látta, hogy természetes állapotában
formája szerint cselekszik: érzékelhetően hideg és lefelé mozog. Ha a tűz vagy
a nap melege felhevíti, először hidegsége tűnik el, de még mindig lefelé
irányul a mozgása. Ha tovább melegítjük, mozgásának az iránya is megváltozik,
és már nem lefelé törekszik, hanem felfelé. Most már formájának mindkét
megkülönböztető jegyét elvesztette. Hajj Ibn Jakzán eddig mindössze annyit
tudott erről a formáról, hogy ez a kétfajta tevékenység ered belőle állandóan
és megszakítás nélkül. Most már azt is látta, hogy ha ezt a két megkülönböztető
jegyet elveszti, eltűnik maga a forma is, vagyis attól a pillanattól kezdve,
hogy a víz más formákból eredő tevékenységet végez, eredeti cseppfolyós
formáját elhagyja. Új, az előzőtől eltérő formát nyer, és az új formának más
megkülönböztető jegyei vannak, az edigitől eltérő tevékenység ered belőle.
Megértette, hogy minden teremtett dolognak szükségképpen van teremtője.
Gondolatvilágában általános és határozatlan vonalakkal kirajzolódott a formák
teremtőjének képe. Egyenként tanulmányozta a már ismert formákat, és látta,
hogy mindegyiket teremtették, mindegyik mögött kell hogy legyen egy létrehozó,
ható ok. Ezután a formák lényegén gondolkodott. Megállapította, hogy az nem
más, mint a test hajlama, képessége valamilyen tevékenység végzésére. A
felforralt víz például hajlama szerint mozog, vagyis felfelé, és ez a képesség
a formája. Testből áll, és más, azelőtt nem létező érzékelhető dolgokból,
mint a mozgás, a képességek, valamint egy ható okból, amely ezeket a
tevékenységeket okozza. A test bizonyos mozgásokra alkalmasabb, mint másokra:
ez a hajlama, ez a formája. Tisztán látta, hogy ez minden formára érvényes
igazság. A formából eredő tevékenység tehát nem a formához tartozik, hanem a
ható okhoz: az hozta létre a jellemző, sajátos cselekedeteket. Hajj ibn
Jakzánnak ez a gondolata megegyezik Alláh prófétájának - Alláh árassza el
áldásával és kegyelmével - alábbi szavaival:
"Én vagyok a hallás, amellyel az ember hall, és én vagyok a látás, amellyel az
ember lát.
[14]
Megegyezik továbbá a mennyből alászállt könyv
[15]
alábbi szavaival:
"Nem te ölted meg őket; Alláh az, aki megölte őket. És nem te támadsz, ha
támadsz, hanem Alláh az, aki támad."
[16]
Mikor a ható ok fogalmát így, sommásan és határozatlanul megismerte, feltámadt
benne a vágy, hogy biztosabb tudást szerezzen róla. Mivel még nem szakadt el
az érzékelhető dolgok világától, a mozgató, a ható erőt is az érzékelhető
dolgok között kereste. Azt sem tudta, hogy egy ilyen erő van-e, vagy több.
Megint, mint eddig is oly sokszor, megvizsgálta a környezetében található
tárgyakat. Látta, hogy létrejönnek és elpusztulnak. Egyesek, mint a víz és a
föld, nem pusztulnak el teljesen. Látta azonban, hogy a tűz egyes részeiket
megsemmisíti: tehát részben ezek is elpusztulnak. Minden testet ilyen
kimerítően tanulmányozott, és megállapította, hogy mindegyik létrejött,
mindegyiknek szüksége van a ható erőre. Nem foglalkozott velük tovább, és
figyelmét az égitestekre fordította.
Időközben elérte a negyedik hétéves időszak végét, azaz betöltötte
huszonnyolcadik életévét. Bebizonyította, hogy az égbolt és minden csillag
test, mert valamennyi három irányban terjed ki: hossza, szélessége és magassága
van. Látta, hogy ez a lényeges tulajdonság egyikükből sem hiányzik. Tudta,
hogy ami nincs megfosztva ettől a tulajdonságtól, az test, következésképp ezek
is mind testek. Szerette volna megtudni, van-e határa a kiterjedésüknek,
tehát végesek-e, vagy pedig határt nem ismerve terjednek tova a hosszúság,
szélesség és magasság mentén, tehát végtelenek-e.
Ez a kérdés megdöbbentően nehéz volt, de gondolkodásának erejével és
értelmének mélyreható voltával mégis ki tudta mutatni, hogy a végtelen
kiterjedésű test képtelen, lehetetlen és értelmetlen dolog. Számos érv jutott
az eszébe, és megerősítette helyes felismerését.
- Az égitesteknek - mondta magában - az énfelém eső oldalukon feltétlenül van
határuk. Ez nem lehet vitás, hiszen látom. De a másik oldalon sem
terjeszkedhetik határ nélkül, itt azonban már helye van bizonyos kételkedésnek.
Képzeljük el, hogy a felém eső, tehát meghatározott oldalból két egyenes indul
el, és keresztülhatol a test teljes mélységén, nincs se vége, se hossza.
Képzeljük el azt is, hogy az egyik egyenesből egy jó hosszú darabot levágok,
mégpedig a felém eső, tehát meghatározott oldalról. Ezek után a csonka egyenes
végét, ott, ahol levágtam, ráhelyezem az épen maradt egyenes végére. A
megcsonkított egyenes tehát egybeesik az ép egyenessel. Ha gondolatban követjük
őket arrafelé, amerre végtelennek feltételezzük, két eredményt kaphatunk. Vagy
határ nélkül halad mind a kettő egészen a végtelenig, és egyik sem rövidebb a
másiknál. Ebben az esetben a megcsonkított egyenes éppen olyan hosszú lenne,
mint a sértetlen, ez pedig képtelenség. Vagy - és ez a második lehetőség - a
megcsonkított egyenes nem halad egészen a végtelenig, mint a másik, hanem
útközben megszakad, azaz véges. Ha most hozzátesszük a levágott darabot -
tudjuk, hogy ennek is véges a hossza -, nyilvánvaló, hogy az egész egyenes
hossza véges lesz. Most azonban már nem rövidebb a másik, a sértetlen
egyenesnél, természetesen nem is hosszabb nála, vagyis egyformák. Mivel az
első egyenes véges, következésképp véges a másik is, és véges az a test,
amelyben egyeneseket húzhatunk. Ilyen egyeneseket azonban minden testben
húzhatunk. Ha tehát feltételezzük, hogy egy test kiterjedése végtelen, képtelen
és lehetetlen dolgot feltételezünk.
Hála kiváló észbeli képességeinek, végig tudta követni ezt a gondolatmenetet.
Miután megbizonyosodott arról, hogy az égbolt anyagi kiterjedése véges, tudni
akarta azt is, milyen az alakja, milyen felületek határolják, és hogyan.
Először a napot, a holdat és a többi csillagot figyelte meg. Látta, hogy
valamennyi az égbolt keleti felén tűnik fel, és nyugaton hanyatlik alá. Azoknak
a csillagoknak, amelyek az égi egyenlítő vonalán haladnak, hatalmas kör a
pályájuk. Az ettől - északi vagy déli irányban - távolabb esők kisebb köröket
írnak le, s minél messzebb keringenek, annál kisebbeket. Két legkisebb
csillagpálya van: az egyik a Szuhajl
[17]
csillagé - ennek középpontja a déli sark -, a másik az Al-farkadáni
[18]
ikercsillagé - ennek középpontja az északi sark.
Mivel Hajj ibn Jakzán, mint már említettük, az egyenlítő vonalán lakott,
horizontjának síkjára valamennyi csillag pályája merőleges volt. Ezek a körök
mind északi, mind déli irányban párhuzamosan haladtak egymással, és ő
egyszerre láthatta mind a két sarkot. Megfigyelt egy kisebb és egy nagyobb
pályán keringő csillagot, és látta, hogy egy időben tűnnek fel, és egy időben
nyugszanak le. Ezt a megállapítást valamennyi csillag esetében és állandóan
igaznak találta. Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy az égbolt gömb
alakú. Ez a meggyőződése csak erősödött, mikor azt tapasztalta, hogy a nap, a
hold és minden más - a nyugati oldalon lehanyatló - csillag ismét feltűnik
kelet felől, és mindig ugyanakkorának látszanak: felkelésük idején, pályájuk
tetőpontján és lenyugváskor is. Mert ha nem kör alakú volna a pályájuk, egyik
percben szükségszerűen közelebb lennének, mint a másikban, s ekkor változást
kellene tapasztalnia nagyságukban és kiterjedésükben, hiszen közelről
nagyobbnak látszanának, mint távolabbról. Ezt azonban nem tapasztalta - tehát
az égbolt gömb alakját bizonyítva látta.
Tüzetesebben szemügyre véve a hold mozgását, látta, hogy az nyugatról kelet
felé irányul, sőt, hasonló tapasztalatra jutott a többi bolygó esetében is.
Lassanként jelentős csillagászati ismeretekre tett szert. Felfedezte, hogy
ezek a mozgások többféle pályán történnek,
[19]
s e pályák közt van egy legnagyobb: ez forgatja az összes többit keletről
nyugatra egy nap és egy éjszaka időtartama alatt. Nagyon sok időbe kerülne,
míg ezeket a megfigyeléseket meg tudnánk magyarázni neked. Egyébként, ezeket a
dolgokat megírták már, és itt, kitűzött célunk eléréséhez, nem szükséges többet
mondanunk felőlük.
Eljutva a tudás e fokára, felismerte, hogy az égbolt egész gömbje, mindazzal
együtt, amit magában foglal, egyetlen nagy egység, és részei összetartozók. A
föld, a víz, a levegő, a növények, az állatok, és minden más hasonló természetű
dolog, amit megvizsgált, beletartozik. És ez az egész olyan, mint egy hatalmas
élőlény: tündöklő csillagai az állat érzékeinek felelnek meg, a csillagok
pályája pedig az állat végtagjainak és szerveinek. Végül pedig mindaz, ami a
gömb belsejében van, a születés és pusztulás világa, ugyanazt a szerepet tölti
be, mint az állat belében az ürülék és a különféle nedvek, hiszen azokban is
éppúgy vannak élőlények, mint a világegyetemben.
Miután megértette, hogy mindez valójában olyan, mint egyetlen élőlény, s
felfogta ezen egység sokrétűségét, egyszerre új szemléletmódhoz jutott,
amellyel egységükben ragadta meg a születés és pusztulás világában létező
testeket.
- Vajon a világ mint olyan - kérdezte magától -, a semmiből keletkezett, és
volt olyan idő, amikor nem létezett? Vagy olyan természetű dolog, amely
öröktől fogva létezik, melyet nem előzött meg a nemlétezés állapota?
Ez a kérdés teljesen felkavarta, és egyik feltevésnek sem tudott igazat adni.
Ha az öröktől fogva létezés elvét vallotta, kételyek fogták el. Végtelen
létezést éppúgy nem tudott elképzelni, mint ahogy korábban arra az eredményre
jutott, hogy végtelen kiterjedésű test nincs. Látta, hogy a létezés nem
független a teremtéstől, és aligha lehet korábbi nála. Következésképpen, ha ez
így van, akkor a létet teremtették. Ha pedig a teremtés elvét fogadta el, más
nehézségei támadtak. A világ teremtésének ténye csak úgy érthető meg, ha
feltételezzük, hogy már a teremtés előtt is volt idő. Az idő azonban a világ
szerves és elválaszthatatlan része, tehát elképzelhetetlen, hogy a világ
fiatalabb az időnél.
- Ha a világot teremtették - folytatta Hajj ibn Jakzán -, szükségszerűen
létezik valaki, aki megteremtette. De ez a teremtő miért éppen egy bizonyos
időpillanatban teremtette, miért nem korábban? Talán valami külső hatás bírta
rá erre? Nem, hiszen rajta kívül semmi sem létezett! Vagy pedig benne ment
végbe valamilyen változás? Nem, hiszen mi okozhatta volna ezt a változást?
Éveken át csak ezzel a kérdéssel foglalkozott, és bár a két feltevés
szüntelenül harcolt gondolataiban, egyik sem tudott felülkerekedni.
Mikor már belefáradt ebbe a töprengésbe, azt kezdte vizsgálni, milyen
következtetéseket vonhatna le a két ellentmondó tételből. Azt remélte, hogy
mindkét irányból azonos következtetésre juthat.
- Tegyük fel - fontolgatta -, hogy a világot teremtették, és a semmiből hozták
létre. Magától adódik a következtetés, hogy nem keletkezhetett önerejéből,
hanem alkotóra volt szüksége. Ez az alkotó pedig az érzéki megismerés útján
megközelíthetetlen. Ha érzékeink felfoghatnák őt, testi lény lenne: ha testi
lény lenne, akkor ő is az érzéki világ része lenne, tehát teremtmény. Ez
esetben pedig neki is alkotóra lenne szüksége. És ha ez az újabb alkotó is
testi lény lenne, egy harmadik teremtőre lenne szüksége: a harmadiknak egy
negyedikre, és így tovább a végtelenségig. Ez pedig képtelenség.
A világ alkotója tehát nem lehet testi természetű. Ha pedig nem test,
érzékeink által nem fogható fel, hiszen az öt érzék csak a testet és annak
tartozékait érzékeli. Ha őt nem érzékelhetjük, elképzelni sem képzelhetjük el,
mert a képzelet arra szolgál, hogy a már érzékelt dolgokat felidézzük akkor
is, ha nincsenek jelen. Különben is, ha nem test, nincsenek testi sajátosságai.
Számára idegen a test legfőbb sajátossága, a hosszúságban, szélességben és
mélységben való kiterjedés, éppúgy, mint a többi testi tulajdonság. Ha pedig ő
a világ teremtője, kétségkívül mindent tud róla, s hatalma van fölötte. "Hát ő
ne ismerné a Teremtőjét? Ő a mindenható és mindentudó."
[20]
Vagy tegyük fel, hogy a világ öröktől fogva van, és mindig olyan volt, mint
most, s nem a semmiből jött létre. Ez szükségképpen oda vezet, hogy mozgása is
öröktől fogva létezik, mivel nem előzhette meg valamely nyugalmi, teremtés
előtti állapot. De minden mozgásnak mozgató erőre van szüksége. Ez az erő
kétféle lehet: vagy valamilyen testben lakozik, hajtsa bár önmagát, vagy egy
rajta kívül levő másik testet, vagy pedig nem testben rejlő erő. A testben
rejlő erő megosztódik, ha a testet megosztjuk, és megsokszorozódik, ha a testet
megsokszorozzuk. Vegyük például a kő nehézségi erejét, amely zuhanni
kényszeríti. Ha a követ megfelezzük, nehézségi ereje is feleződik, ha pedig egy
másik, ugyanakkora követ erősítünk hozzá, az erő is megkétszereződik: ha a kő
nagyságát a végtelenségig növelhetnénk, nehézségi ereje is végtelen naggyá
válna. Ha pedig a kő nagysága megállapodik egy bizonyos szinten, ugyanitt fog
megállapodni a benne rejlő erő nagysága is. De már kétségtelenül
bebizonyítottuk, hagy minden test véges, következésképpen, a bennük rejlő erő
is véges. Ha tehát valamely erő örökké tartó mozgást indít meg, akkor ez az erő
semmiképpen sem lakozhatik testben. Ha már most azt feltételezzük, hogy a világ
állandó és megszakítatlan mozgásban van, akkor el kell fogadnunk, hogy öröktől
fogva való, nincs kezdete. Ebből szükségszerűen következik, hogy mozgató ereje
nem lakozhatik a testében, rajta kívül álló test ereje sem mozgathatja, tehát
ez az erő a testtől és annak minden tulajdonságától független.
Még akkor, amikor először gondolkodott a születés és pusztulás világáról,
nyilvánvalóvá vált előtte, hogy minden test létezésének gyökere
megváltozhatatlan formájában van, ami alkalmasságukat jelenti bizonyos
mozgásokra. Anyaguk létezése önmagában bizonytalan. Tehát a világ létezését az
határozza meg, hogy alkalmas az anyagtól, testi tulajdonságoktól mentes,
érzékeink és képzeletünk által felfoghatatlan mozgató erő hatásának
befogadására. Ha ez a mozgató erő hozta létre a világ mozgását egyetlen
változatlan, változhatatlan és örökké tartó tettével, kétségkívül hatalma van
rajta, és ismeri.
Ez az okoskodás ugyanarra az eredményre vezette, mint az előző. Mindegy tehát,
akár öröktől fogva létezik a világ, akár teremtették: mind a két okfejtés
egyaránt bebizonyította, hogy van egy magasabb hatalom. Ez a lény semmiféle
testhez sem tartozik, semmiféle testtől nincs elválasztva, nem található sem a
testek belsejében, sem rajtuk kívül, mivel összetartozás és elkülönülés, belső
és külső - ezek a test tulajdonságai, ő pedig minden ilyesmitől mentes.
Az anyagnak minden testben formára van szüksége, csak a forma által létezik, és
nélküle meghatározhatatlan. Ezt a formát pedig a világ Alkotója teremtette.
Megértette, hogy a dolgoknak éppen létezésükhöz van szükségük erre az Alkotóra,
csak neki köszönhetik létüket: Ő az Ok, ők pedig - akár a semmiből lettek, akár
öröktől fogva vannak -, okozatok csupán. Mivel mindkét esetben okozatok,
szükségük van az Alkotóra, és tőle függ a létezésük. Ha Ő nem volna, ők sem
léteznének, ha Ő nem volna öröktől fogva, ők sem volnának. Az Alkotónak
azonban nincs szüksége rájuk, és nem függ tőlük. De hát hogy is lehetne ez
másképpen?!
Ezzel valójában megbizonyosodott afelől, hogy az Alkotó ereje és hatalma
végtelen. Megértette azt is, hogy minden test, mindaz, ami hozzájuk tartozik,
vagy bármi módon kapcsolatos velük, véges. Ebből nyilvánvaló, hogy az egész
világ, annak minden alkotórésze: az égbolt, a föld, a csillagok, és mindaz,
ami alattuk, fölöttük vagy közöttük található, az Ő alkotása, az Ő műve, és
minden teremtmény logikailag későbbi nála, bár az időbeliséget tekintve nem.
Ha kezedbe veszel valamely testet, aztán elmozdítod a kezedet, a benne levő
tárgy is szükségképpen elmozdul. A kéz és a tenyereden fekvő test mozgása
teljesen egy időben megy végbe, ez utóbbi mozgása logikai szempontból mégis
későbbinek tekinthető. Ebből a szempontból nézve, a világ is okozat, öröktől
való alkotása az Alkotónak, aki, ha valamit kívánt, csak megparancsolta:
"Légy! - És az lett."
[21]
Miután felismerte, hogy minden létező dolog ennek az Alkotónak a műve,
feltette magában, újra megvizsgálja őket, hogy felismerje bennük az Alkotó
hatalmát, csodálatos és lenyűgöző tevékenységét, találékony bölcsességét és
mélységes okosságát. És a legkisebb teremtménytől a legnagyobbig, valamennyiben
megtalálta az Ő bölcsességének és utolérhetetlen művészetének jegyeit, s ez
csodálattal töltötte el szívét. Arra a megállapításra jutott, hogy mindez
csupán egy tökéletes és hibátlan, minden fogyatékosságtól mentes Alkotó műve
lehet, "akinek a figyelmét az égen és a földön nem kerüli el egyetlen porszem,
sem az ennél kisebb vagy nagyobb dolgok".
[22]
Tüzetesen megvizsgált minden állatfajt, hogy megismerje felépítésüket és
szokásaikat, melyek tevékenységüket meghatározzák. Mert ha valamely állat nem
tudná célszerűen és rendeltetésüknek megfelelően használni meglevő tagjait,
semmi haszna nem volna belőlük, és csak terhére lennének. Megfigyelései arra
az eredményre vezették, hogy Ő hatalmasabb minden hatalmasnál, és irgalmasabb
minden irgalmasnál. És valahányszor olyan dolgot látott a világban, amelyen
felfedezte a szépség, a ragyogás, a tökéletesség, a tehetség vagy bármiféle
magasabbrendűség jelét, tudta, hogy mindez nem más, mint az Alkotó kisugárzása,
létének és tevékenységének bizonyítéka.
Azt is megértette, hogy Az, akihez mindezek tartoznak, természeténél fogva
még sokkal nagyobb, tökéletesebb, befejezettebb, szebb, ragyogóbb, nagyszerűbb
és állandóbb minden másnál. És ahogy Hajj ibn Jakzán tovább kutatta a
tökéletesség titkát, látnia kellett, hogy minden Őhozzá tartozik, tőle ered,
hogy Ő minden más lénynél méltóbb a tiszteletre.
Sorra vette a hiányosságok megnyilvánulási formáit, és úgy találta, hogy Ő
minden ilyesmitől mentes. De hát hogyne lett volna mentes?! Hiszen a hiányosság
nem más, mint maga a tiszta nemlét! És hogyan állhatna a nemlét bármilyen
kapcsolatban Azzal, hogyan keveredhetne Azzal, aki természetétől fogva maga a
tiszta Lét, aki létet adott mindannak, amin hatalma van? Hiszen Őrajta kívül
nincs létezés, mert Ő maga a Létezés, a Tökéletesség, a Teljesség, a Szépség, a
Ragyogás, a Hatalom és a Tudás összessége. "Minden elpusztul, csak az Ő orcája
nem."
[23]
Eddig jutott el a megismerésben élete ötödik hétéves időszakának végére,
harmincöt éves korára. Lelkével teljesen elmerült az Alkotó szemléletébe, nem
törődött semmi mással, csak Vele. Elhanyagolta tanulmányait, kutatásait, s
nemigen tűnődött el már a világegyetem dolgain. Olyan állapotba jutott, hogy
bármerre nézett, mindenütt csak az Ő működésének jeleit látta, s a dolgokkal
mit sem törődve, nyomban Alkotójuk felé szálltak gondolatai. Határtalan
sóvárgással igyekezett Felé, és lelke, teljesen kiszakadva az érzéki világból,
belemerült az érzékfölöttibe.
Mikor eddig jutott annak a lénynek az ismeretében, aki öröktől fogva létezik,
és aki minden más létezésének az oka, meg akarta ismerni azt a képességet is,
amellyel ezekhez az ismeretekhez jutott, és amely által ezt a létezőt fölfogni
képes. Először sorba vette az érzékszerveket: a hallást, a látást, a szaglást,
az ízlést, a tapintást, és látta, hogy ezek csak a testek vagy a testekben
lakozó dolgok érzékelésére alkalmasak. A hallás csak a hangokat, tehát a testek
összeütközésekor keletkező levegőhullámokat fogja fel; a látás csak a színekre
érzékeny; a szaglás csak a szagokra; az ízlés csak az ízekre; a tapintás csak
a hőmérsékletet, a keménységet, a lágyságot, az érdességet vagy a simaságot
érzékeli. Sőt, a képzelőerő is csak azt fogja át, aminek hosszúsága,
szélessége és mélysége van. Ezek a tulajdonságok pedig egytől egyig a testek
sajátosságai. De az érzékszervek nem is foghatnak fel mást, mivel testben
lakozó képességek, és éppúgy oszthatók, mint az. Nem is foghatnak fel mást,
mint a testet, amely alkalmas ilyesféle felosztásra. Mivel ezek a képességek
az osztható testben lakoznak, kétségtelen, hogy amikor a tárgyakat érzékelik,
azokat is felosztják a maguk természetének megfelelően. Következésképpen, a
testi képességek csak a testeket és a bennük lakozó dolgokét ismerhetik meg.
Azt már megállapítottuk, hogy ez a Szükségképpen Létező teljesen mentes a testi
tulajdonságoktól. Nem fogható fel sem test, sem testi sajátosság, sem a testtel
bármilyen kapcsolatban álló dolog által, legyen az a testen belül vagy kívül,
hozzátartozó vagy tőle független. Világosan látta, hogy ezt a Létezőt csak a
saját lényege által ismerheti meg, mivel ez rejti magában az Ő ismeretét. Arra
a megállapításra jutott, hogy saját lényege, amely által Őt megismerheti,
testetlen természetű dolog, minden testi sajátosságtól idegenkedik; egész teste
és külseje, melyet felfog, nem az ő igazi lényege. Sejtette, hogy igazi
lényege az a dolog lehet, amely által a Szükségképpen Létezőt érzékeli.
Rájött, hogy saját tulajdonképpeni lényege nem az a testi egység, amelyet
érzékszervei útján fölfog, s amelyet a bőre borít. És ettől fogva teljes
megvetéssel viseltetett tulajdon teste iránt. Sokat törte a fejét ezen a nemes
lényegen, amely képes a Szükségképpen Létező felismerésére.
- Vajon elveszhet-é ez a nemes lényeg, elromolhat-e, elpusztulhat-e? Vagy
talán örökkévaló? - kérdezgette magában.
Azt tudta már, hogy a pusztulás és felbomlás a testek sajátossága. Tudta,
hogy tulajdonképpeni lényegük abban rejlik, hogy az egyik formát levetik, és
másikat öltenek magukra. Jó példa erre, hogy a víz gőzzé változik, a párából
víz lesz, a növények hamuvá vagy földdé alakulnak át, a földből pedig újból
kihajt a növény. Ezek mind a pusztulás ismérvei.
Nem testi természetű, testi létre nem szoruló, a testi sajátosságoktól teljesen
mentes dolog pusztulásáról beszélni azonban képtelenség.
Mikor már biztas volt benne, hogy igazi lényege nem pusztulhat el, azt is
tudni akarta, vajon milyen állapotba jut, ha majd elhagyja testét és
felszabadul. Arról már meggyőződött, hogy csak akkor távozik el a testből,
miután az, mint eszköz, alkalmatlanná válik számára; sorra vette hát összes
érzékszerveit, és úgy találta, hogy, mindegyik vagy képessége, vagy
tevékenysége által érzékel. A lezárt vagy valamely látható tárgytól
elfordított szemnek felfogó képessége van. A felfogó képesség fogalma azt
jelenti, hogy ha nem is érzékel az adott pillanatban, de a jövőben képes rá. A
nyitott vagy valamely látható tárgy felé fordított szem tevékenység útján
érzékel. A tevékenység általi érzékelés fogalma azt jelenti, hogy az illető
érzékszerv az adott pillanatban éppen érzékel. - Ugyanígy, a többi érzékszerv
is alkalmas mind a képesség, mind a tevékenység általi érzékelésre. Az az
érzékszerv, amely még sohasem érzékelt tevékenység által, tehát csak a felfogó
képessége van meg, az nem is kívánja érzékelni a tárgyakat, mivel még nincs
semmiféle képzete róluk. Így van ez például a született vakoknál. Az az
érzékszerv, amely már érzékelt egyszer tevékenység által, s aztán ismét a
felfogó képesség állapotába került, amíg csak megmarad ebben az állapotában,
mindig kívánkozni fog a tevékenység általi érzékelés után, mivel már ismeri a
felfogható tárgyakat, vonzódik és ragaszkodik hozzájuk. Ez történik az olyan
emberrel, aki valaha látott, de később elvesztette szeme világát: szüntelen
vágyakozás él benne a már látott tárgyak iránt.
Minél nagyobb valamely érzéki tárgy tökéletessége, fényessége, szépsége, annál
hevesebb a vágy, annál keserűbb a bánat, amelyet elvesztése okozott. A látás
útján felfogott tárgyak mindig szebbek és tökéletesebbek, mint a szaglás
érzékletei; ezért annak, aki a látását vesztette el, sokkal nagyobb a fájdalma,
mint annak, akit a szaglása hagyott cserben.
Ha tehát van a dolgok között egy olyan, amelynek tökéletessége végtelen,
szépsége, fénye, ragyogása határtalan; amely tökéletesebb, fényesebb és
szépségesebb minden másnál, s ezért minden tökéletesség és szépség, fényesség
és ragyogás tőle ered, akkor nyilvánvaló, hogy végtelen fájdalmat kell éreznie
annak, aki ezt a dolgot elveszíti, ha ismerte már előzőleg, mindaddig, amíg
vesztesége tart. Ha pedig valaki szüntelenül érzékelhetné, annak szakadatlan
gyönyörűség lenne osztályrésze, határtalan boldogság, végtelen öröm és
vidámság töltené el.
Abban már biztos volt, hogy a Szükségképpen Létező a tökéletesség minden
ismertető jegyével rendelkezik, a hiányosság valamennyi formája idegen
számára, és mentes minden ilyesmitől. Hasonlóképpen, abban is biztos volt,
hogy az a dolog, amely által Őt felfoghatja, nem testi természetű, tehát nem
pusztul el a testtel együtt.
Mindezek a következő okoskodásra vezették:
- Mi történik akkor, ha a lélek, amelynek birtokában van az efféle érzékelésre
alkalmas lényeg, a halál által megválik testétől?
Tegyük fel, hogy amíg élt, és irányította testét, nem volt fogalma a
Szükségképpen Létezőről, sohasem egyesült vele, sohasem hallott róla beszélni;
ez esetben a test elhagyása után sem fog vágyakozni e Létező után, s nem fog
szenvedni elvesztése miatt. Ami a testi képességekét illeti, azok mind
egyszerre szűnnek meg a test pusztulásával, és nem kívánkoznak többé a nekik
megfelelő tárgyak után, nem törekszenek feléjük, s nem kínozza őket azok
hiánya. Ez az állapot pedig egyaránt igaz az összes oktalan lényekre, akár
emberi formájuk van, akár nem.
Vagy tegyük fel, hogy még előbbi élete folyamán, midőn a testet irányította,
megismerte ennek a Létezőnek a fogalmát, felfogta tökéletességét és szépségét,
de földi vágyai elfordították tőle, és a halál ebben az állapotban érte el. Ez
esetben elveszítette belső látását, de heves vágy gyötri utána, szűnni nem
akaró kin és végtelen szenvedés a sorsa. Vagy meg tud szabadulni - hosszas
küzdelem után - ezektől a gyötrelmektől, s akkor visszanyerheti vágyakozása
tárgyának belső szemléletét, vagy ezek a kínok fogják gyötörni a végtelenségig.
A két végletes állapot közül pedig az fog bekövetkezni, amelyikre nagyobb
hajlandósága volt a testi életben.
Ha pedig még életében, tehát a test elhagyása előtt, megismerte a Szükségképpen
Létező fogalmát, felé törekedett, dicsőségén, szépségén, fényességén
elmélkedett, és híven kitartott mellette mindaddig, míg a halál e tevékeny
szemlélődés állapotában el nem érte, akkor a test halála után végtelen
gyönyörűség lesz osztályrésze, örök boldogság, öröm és megelégedettség lesz
jutalma, mert szemlélődése által beleolvadt a Szükségképpen Létező
szemléletébe. Szemlélete ezáltal megszabadult minden tisztátalanságtól,
zavarosságtól és minden, a testi képességekkel érzékelt dologtól, mivel ezek
már csak fájdalmat, bajt és akadályt jelentenének neki.
Ettől kezdve Hajj ibn Jakzán tudatában volt annak, hogy saját tökéletessége és
boldogsága csak a Szükségképpen Létező tevékeny, szakadatlan és belső
szemléletében rejlik. Tudta, hogy egy pillanatra sem szabad elfordulnia Tőle,
hogy - ha netán a halál e tevékeny szemlélődés állapotában lepné meg egyszer -
szakadatlan boldogság legyen osztályrésze, minden szenvedéstől mentesen.
Sokat töprengett azon, hogyan tehetné folytonossá ezt a tevékeny szemlélődést.
Gondolataival a Szükségképpen Létezőhöz kapcsolódott, de ez az állapota csak
egy pillanatig tartott; csakhamar valamely érzéki tárgy tűnt a szemébe,
állathang hatolt a fülébe, eszébe jutott valami, vagy fájdalmat érzett
valamelyik tagjában, éhség vagy szomjúság, hideg vagy meleg tört rá, vagy
pedig fel kellett kelnie, hogy természetes szükségletét elvégezze. Ezek
természetesen megzavarták szemlélődésében, kizökkentették pillanatnyi
állapotából, és csak nagy nehézségek árán tudott ismét a belső személődés
állapotába kerülni. Rettegett attól, hogy a halál váratlanul, testi
foglalatosságai közepette tör majd rá, és örökös kárhozatba, szenvedésbe és
számkivetésbe taszítja.
Gyötrelmes állapotából nem látott semerre kivezető utat. Tanácstalanságában
ismét az állatvilág felé fordult a figyelme. Sorra vette gondolatban az összes
állatfajokat, megfigyelte tevékenységüket, meg vizsgálta hajlamaikat. Azt
remélte ugyanis, hogy feltalálhatja bennük ennek a Létezőnek a fogalmát, a
felé való törekvést; azt gondolta, hogy tanulhat tőlük valamit, ami majd
üdvösségére lehet.
Látnia kellett azonban, hogy minden állat csak az eleség megszerzésével, az
evéssel, az ivással, a nemi gerjedelmek kielégítésével törődik, s csak arra van
gondjuk, hogy árnyékos vagy éppen meleg helyet keressenek. maguknak.
Éjjel-nappal csak ilyenféle gondok foglalkoztatták őket, a születés
pillanatától a halálig, életük végéig. Egyetlen állatra sem akadt, amely
kivétel lett volna e szabály alól, de olyanra sem, amely valamely más
foglalatosságot űzött volna.
Így hát azt a következtetést kellett levonnia, hogy az állatok nem ismerik a
Szükségképpen Létezőt, nem áhítoznak utána, s nem is foglalkoznak vele. Egytől
egyig a megsemmisülés állapota felé haladnak.
Alighogy ezt megállapította, rájött, hogy tapasztalatát még fokozottabban
igazolják a növények, mivel ezek csak részben renlelkeznek az állatok érzékelő
képességével. Ha pedig egy tökéletesebb lény sem képes megszerezni ezt az
ismeretet, a tökéletlenebbnek még kevésbé sikerülhet. Annál is inkább, mert
látta, hogy a növények minden tevékenysége pusztán a táplálkozásra és a
szaporodásra szorítkozik.
Aztán a csillagokat és pályáikat vette szemügyre. Látta, hogy az égitestek
szabályos mozgást végeznek, és útjukat bizonyos rend szerint teszik meg: látta,
hogy ragyogóak és fényesek, nem változnak, és a pusztulás legcsekélyebb jele
sem tapasztalható rajtuk. Most már bizonyos volt benne, hogy van a testtől
független lényegük, amely ismeri a Szükségképpen Létezőt.
Miért is ne volna
ilyen, minden testiségtől mentes lényegük, hiszen neki magának is van, pedig ő
olyan gyenge, és olyan nagy szüksége van az érzéki dolgokra! Ő is a romlandó
testek közé tartozik, és bármilyen tökéletlen is a léte, mégis ott lakozik
benne a testiségtől idegen és pusztulhatatlan lényeg.
Ez a gondolatmenet arra a felismerésre vezette, hogy az égitestek nyilván még
sokkal inkább ilyenek: ismerik a Szükségképpen Létezőt, és - mivel semmiféle
olyan dolog nem zavarhatja őket, ami az ő szemlélődését oly gyakran
félbeszakítja, tehát az érzéki világ behatása - állandóan az Ő tevékeny
szemléletébe merülhetnek.
Aztán azt kutatta, hogy az összes állatfajta közül miért egyes-egyedül ő
rendelkezik ennek a lényegnek a kiváltságával, amely hasonlatossá teszi az
égitestekhez. Már amikor az elemeket vizsgálgatta, és megbizonyosodott arról,
hogy az egyik átalakulhat a másikká, látta, hogy a földi dolgok egyike sem
képes megőrizni formáját, egymást váltja bennük a születés és a pusztulás. Azt
is látta, hogy a testek legnagyobbrészt keverékek, ellentétes dolgokból
tevődnek össze, s ezért kell elpusztulniuk. Teljesen tiszta test nem létezik.
De minél jobban megközelíti valamely test a tisztaságot, annál kisebb hatalma
van rajta a pusztulásnak. Ilyenféle test az arany vagy a gyémánt. Mivel pedig
az égitestek egyszerűek és tiszták, nem terjedhet ki rájuk a pusztulás, nem
változhat a formájuk.
Tudta azt is, hogy a születés és pusztulás világában vannak olyan testek,
amelyeknek a testiségen kívül csupán egyetlen formájuk van: ilyen a négy elem.
Vannak olyanok is, amelyek több formával rendelkeznek: ilyenek a növények és az
állatok. Azok, amelyek lényegének kevesebb formája van, kevesebb tevékenységet
végeznek, és távolabb vannak az élettől. Ha lenne olyan test, amelynek egyetlen
formája sincs, semmi köze nem volna az élethez, állapota a nemlétezéshez lenne
hasonlatos.
Azok, amelyeknek a lényege több formával rendelkezik, nagyobb tevékenységet
fejtenek ki, és közelebb állnak az élet határához. Minél kevésbé képes valamely
forma elválni az anyagtól, annál erősebb, annál magasabb rendű az élete. A
formájától teljesen megfosztott anyag nem él, nem létezik. Az egyetlen formával
rendelkező dolgok, tehát a négy elem, a születés és pusztulás világának
legalsóbb fokán állnak, s belőlük épülnek fel a több formával rendelkező
dolgok. Az elemek élete igen gyenge, mivel csak egyetlen mozgást végeznek, s
mivel mindegyiküknek van egy ellentétes párja, amely velük ellentétes irányba
hat, és arra törekszik, hogy megfossza őket formájuktól. Ezért hiányzik
létükből a szilárdság, ezért gyenge az életük.
A növények élete már erősebb, az állatoké pedig még erősebb, az alábbi
meggondolás alapján:
Ha ezen összetételek valamelyikében az egyik alkotóelem természete uralkodóvá
lesz, akkor ez - az összetételben betöltött szerepe miatt - legyőzi a többi
alkotóelem természetét, és semlegesíti erejüket. Az összetétel felveszi az
uralkodó elem jellegét, és ettől kezdve már csak gyenge, elemi életre képes,
akárcsak az összetétel uralkodó eleme. Ha azonban valamely összetételben egyik
elem sem válik uralkodóvá, azaz egyenlő arányban szerepelnek alkotórései, akkor
egyik alkotóelem sincs nagyobb semlegesítő hatással a többire, mint azok
bármelyike őrá. Egyenlő hatással vannak egymásra, egyik sem válik uralkodóvá az
összetételben. Ezért az összetétel nem hasonlít egyik alkotóeleméhez sem, és
olyan jellegzetességeket mutat, mintha nem volna benne semmi ellentétesség,
ezért alkalmas az életre. Minél kiegyenlítettebb, minél tökéletesebb valamely
összetétel, minél közelebb állnak elemei az abszolút egyenértékűséghez, annál
mentesebb minden ellentétességtől, annál tökéletesebb az élete.
Ilyen például az állati lélek, amely a szívben lakozik. Az egyensúly magas
fokán áll, mivel finomabb, mint a föld vagy a víz, sűrűbb, mint a tűz vagy a
levegő; szerencsés átmenetet alkot közöttük. Egyik alkotóeleme sem okoz éles
ellentétességet, ezért alkalmas az állati életre. - Ezek a megállapítások
szükségszerűen a következő eredményre vezették:
Az állati lélek, magasabbfokú egyensúlya folytán, alkalmas a legtökéletesebb
életre, ami csak található a születés és pusztulás világában. Szinte azt lehet
mondani róla, hogy a formájában nincs ellentétesség, következésképpen hasonló
az égitestekhez, hiszen azok formája sem ellentétes. Az állati lélek, mivel
átmenetet alkot az elemek között, nem mozog sem teljességgel lefelé, sem
teljességgel fölfelé. Ha azon távolság közepén helyezkedhetne el, amely a
középpont és a tetőpont között húzódik, ahol eléri a tűz anélkül, hogy
elpusztítaná, ott mozdulatlanságban maradna, nem törekedne sem felemelkedni,
sem alászállani. Ha pedig mégis végezne valamelyes mozgást, valamely középpont
körül végezné, ahogy az égitestek teszik. Ha a helyén mozogna, akkor tengely
körüli forgásba kezdene, és gömb alakú lenne, mivel másként nem létezhetne.
Következésképpen, feltűnő hasonlatosságokat mutat az égitestekkel.
És amint így az állatok életmódját tanulmányozta - tudván, hogy azoknak semmi
fogalmuk sincs a Szükségképpen Létezőről, míg az ő lényege birtokában van ennek
az ismeretnek -, arra a következtetésre jutott, hogy ő az égitestekhez nagyon
hasonló lélekkel rendelkező állat. Ráébredt, hogy az ő fajtája minden más
állatfajtól különbözik, hogy ő más célt szolgál, és valami olyan nagy dologra
rendeltetett, aminőre egyetlen állat sem. Úgy gondolta, nemes mivoltának ékes
jele az, hogy két alkotórészének hitványabbika, a teste, minden más
teremtménynél jobban hasonlít a születés és pusztulás világán kívüli, minden
fogyatékosságtól és változástól mentes égitestekhez. Nemesebbik alkotórésze a
Szükségképpen Létező megismerését szolgálja. Ez a képesség teljesen önálló és
isteni természetű, a pusztulás számára megközelíthetetlen, a test határain
kívül álló, érzék és képzelet által felfoghatatlan, a megismerés eszközeivel el
nem érhető, csupán önmaga által ismerhető meg. Ő a megértő, a megérthető és a
megértés, a megismerő, a megismerhető és a megismerés, mégsem mutat
különbözőségeket, mivel a különbség, a megkülönböztetés a test jelzői és
sajátosságai. Ennek pedig sem teste, sem testi vonatkozása nincs.
Mikor megértette, az összes állatok közül miért éppen ő hasonlít az
égitestekhez, rádöbbent, hogy hasonlítania kell hozzájuk, utánoznia kell
tevékenységüket, és arra kell törekednie, hogy minél hasonlóbbá váljék
hozzájuk.
Azt is látta, hegy nemesebbik része, melynek a Szükségképpen Létező ismeretét
köszönheti, némiképp hasonlít erre a Létezőre, hiszen éppúgy mentes minden
testi vonatkozástól, mint Ő.
Hajj ibn Jakzán kötelességének érezte, hogy maga is minden módon törekedjék
ezeknek a tulajdonságoknak megszerzésére. Elhatározta, hogy útánozni fogja az
Ő jellemét és cselekedeteit, buzgón engedelmeskedni fog az fő akaratának,
átengedi magát neki, teljes szívvel, mind külső, mind belső megismerése által
beletörődik minden rendelésébe, és örömmel fogad tőle mindent, legyen az a
testének fájdalom, veszteség vagy maga a teljes pusztulás.
Világosan látta azt is, hogy alantasabb része által némiképpen az állatokhoz
is hasonlít. Sötét és otromba teste a születés és pusztulás világához tartozik,
s attól különféle érzéki dolgokat vár: táplálékot, italt és nemi egyesülést.
Tudta, hogy ennek a testnek is rendeltetése és célja van, tehát gondoskodnia
kell róla, foglalkoznia kell vele. Testének kielégítését azonban csak a többi
állatéhoz hasonló tevékenységgel sikerült elérnie.
Végeredményben tehát, kötelességszerűen végzett cselekedetei - tárgyuk szerint
három csoportra oszthatók: olyan cselekedetekre, amelyek az oktalan állatokhoz
teszik hasonlóvá, olyan cselekedetekre, amelyek az égitestekhez teszik
hasonlóvá, és olyan cselekedetekre, amelyek a Szükségképpen Létezőhöz teszik
hasonlóvá.
Az első hasonlóság alapja a különböző tagokkal, különféle képességekkel és
változatos ösztönökkel felruházott, átlátszatlan és áthatolhatatlan
teste;
a második azonosulás alapja a szívében lakozó
állati lélek: egész
testének s a benne rejlő összes képességeknek a kútfeje;
a harmadik azonosulás alapja az ő
pusztulhatatlan lényege, amely által eljutott
a Szükségképpen Létező ismeretéhez.
Tudta jól, hogy minden boldogsága, üdve és felszabadulása e Szükségképpen
Létező folyamatos szemlélésében rejlik, és abban áll, hogy egy pillanatra se
forduljon el tőle. Azon gondolkodott, hogyan biztosíthatná ezt a
folyamatosságot, és gondolatai rávezették, hogy ezt a hármas hasonlóságot kell
megvalósítania.
Ami a hasonlóság első fokát illeti, ez semmiben sem szolgálja őt a Létező
szemléletének megszerzésében. Csak elvonná tőle és megakadályozná, hogy el is
érje, mivel csak érzéki dolgokra alkalmazható. Az érzéki dolgok pedig olyanok,
mint valami fátyol, és csak eltakarnák őt ettől a szemlélődéstől. A test
azonban nélkülözhetetlen az állati lélek fenntartása szempontjából, mivel ez
utóbbi által valósul meg a hasonlóság második foka: az égitestekhez való
hasonlóság. Emiatt a test nélkülözhetetlen, bár tökéletlen.
Ami az azonosulás második fokát illeti, ez szerzi meg számára az áhított
folyamatos szemlélődés jelentős részét. De ez a szemlélet még zavaros:
keveredik benne ennek a szemlélődésnek, valamint saját lényegének a tudata, és
ő efelé fordul, amint alább majd megmutatjuk.
Végül a hasonlóság harmadik foka adja meg a tiszta szemlélődést és a teljes
feloldódást. Ebben az állapotban az ember már nem kíván semmi mást, csak a
Szükségképpen Létezőt. Aki eljutott már e szemlélődés állapotába, annak
lényege már teljesen eltűnt, elenyészett, de semmivé lett minden más lényeg
is. Nem maradt semmi más, csak az Egyedülvaló, Igazságos, Szükségképpeni,
Hatalmas, Magasságos és Mindenható lényege.
Megértette hát, hogy legfontosabb feladata a harmadik hasonlóságot elérni. Ez
azonban nem sikerülhet neki, csak ha már hosszú ideig a második hasonlóság
állapotában élt. A második fokozatot viszont csak az első hasonlóság
segítségével érheti el, mivel ez tartja életben. Tudta, hogy a hasonlóság első
foka szükséges, ez azonban nemcsak szolgálja célját, hanem akadályozza is annak
elérésében. Ezért feltette magában, hogy csak a szükséges, tehát az éppen
elégséges mértékben hagyatkozik rá, éppen csak annyira, hogy állati lelke
fennmaradjon.
Látta, hogy lelkének fenntartásához két dologra van szüksége: először is arra,
amivel a szervezet működésben tartható, illetve veszteségei pótolhatók; tehát
a táplálkozásra; másodszor arra, ami testét a fagytól, a hőségtől, az esőtől, a
nap hevétől és a vadállatoktól megvédelmezi. Felismerte azonban, ha megfontolás
nélkül és a véletlen körülmények szerint elégíti ki e szükségleteket, azt
kockáztatja, hogy netán a kelleténél nagyobb mennyiséget használ fel belőlük,
és ezáltal, észrevétlenül is, saját kárára lesz. Elhatározta hát, hogy határt
szab magának, és nem halad túl rajta, mértéket, szabályt állít maga elé, és nem
hágja át, mivel megértette, hogy rendszernek kell uralkodnia a táplálkozás
dolgaiban, mennyiség és gyakoriság szempontjából egyaránt.
Először a táplálkozásra alkalmas dolgokat vette szemügyre. Három csoportba
osztotta őket. Az első csoportba a még nem teljesen kifejlett, növekvőben levő
növényeket, tehát a különböző ehető zöldfőzelékeket sorolta; a másodikba a
gyümölcsöket, a növényi termés végső fejlettségű formáit, illetve azokat;
amelyek már megtermették magvaikat, hogy újabb növények születhessenek belőlük,
tehát a friss és a száraz gyümölcsök különböző fajtáit; végül a harmadik
csoportba sorolta az ehető szárazföldi és tengeri állatokat: Tudta, hogy ezek a
lények egytől egyig annak a Szükségképpen Létezőnek a teremtményei, akinek
elérésétől függ az ő boldogsága, s akinek hasonlóságára törekszik.
Tudta, hogy a felsorolt táplálékok elfogyasztása megakadályozná azokat
rendeltetésük betöltésében, mivel ellentét mutatkoznék köztük és végső céljuk
között. Így ő a Teremtő akarata ellenére cselekedne, megnehezítené saját
célkitűzésének elérését, az Ő megközelítését és a hozzá hasonlóvá-alakulást.
Belátta, hogy - ha lehetséges - legjobb lesz tartózkodnia mindenféle táplálék
fogyasztásától. Igen ám, de ez lehetetlen, mert e megtartóztatás testének
pusztulásához vezetne, és ez az akadály nagyobb lenne az említettnél, mivel ő
nemesebb minden tápláléknál, hiszen azok pusztulása biztosítja az ő életének
fenntartását. Engedett hát a kisebbik rossznak, a könnyebben feloldható
ellentmondás csábításának. Ha valamire szüksége volt, azokból választott,
amelyek a keze ügyében voltak, amit éppen megfelelőnek talált. Ha sokféléből
válogathatott, igyekezett azt fogyasztani, amelynek elpusztítása a legkevésbé
szegül szembe az Alkotó akaratával. Ilyennek látta a teljesen érett és a
további szaporodásra alkalmas magvakat tartalmazó gyümölcsök húsát. Vigyázott
azonban, nehogy magvaikat is elfogyassza, nehogy megsemmisítse, vagy a növényi
életre alkalmatlan helyre dobja őket, sziklás, szikes talajra, és így tovább.
Ha nem talált ilyen ehető húsú gyümölcsöt: almát, körtét, szilvát, akkor ehető
magvú gyümölcsöket keresett, diót vagy gesztenyét. Ha ilyenre sem akadt, csak
akkor fanyalodott a még fejlődésben levő zöldfőzelékekre. Vigyázott, hogy csak
olyanokat gyűjtsön, amelyek nagy mennyiségben fordulnak elő és igen szaporák,
de még ezek gyökereit sem tépte ki, és magvaikat sem pusztította el.
Állatokat vagy tojásokat csak akkor fogyasztott, amikor az említett növények
egyikéből sem talált elegendőt, de akkor is ügyelt arra, hogy csak az igen nagy
számban tenyésző állatfajták közül válogasson, nehogy egyetlen fajtát is
kipusztítson.
Ezek azok a szabályok, amelyeket kötelességszerűen figyelembe vett a
táplálkozással kapcsolatban.
Ami a táplálék mennyiségét illeti, úgy vélte, hogy csak annyit kell
elfogyasztania, amennyi éhsége csillapításához elegendő. A táplálkozások
időközére vonatkozólag pedig elhatározta, amennyiben egyszer jóllakott már,
csak akkor fog újra enni, ha gyöngeség törne rá valamely tevékenysége közben,
melyet az azonosulás második foka sugall neki; erről azonban még alább lesz szó.
Az állati lélek megóvása, és teste megoltalmazása nem jelentett számára komoly
nehézséget, mivel bőröltözéket viselt, és lakása minden elemi csapás elől
menedékéül szolgált. Ezt megfelelőnek is tartotta, s nem foglalkozott tovább
vele, táplálkozásában pedig hűségesen megtartotta az előírásokat, melyeket az
előbb ismertettünk.
Ezután hozzálátott a második fokozat eléréséhez, az égitestekhez való
hasonlósághoz és tulajdonságaik elsajátításához. Tanulmányozta jellegüket, és
úgy találta, hogy három fő jellegzetességük van. Első jellegzetességük a
születés és pusztulás világának náluk alacsonyabb rendű dolgaival való
kapcsolatukban jelentkezik: tudniillik a meleggel, melyet egymással közölnek
lényegüknél fogva, a hideggel, melyet egymással közölnek a véletlen szerint, a
fénnyel, a ritkulással és sűrűsödéssel, egyszóval mindazon jelenségekkel,
melyeket ők hoznak létre. Ezeknek köszönhető, hogy képesek érzékfölötti formák
befogadására, melyeket a szükségképpeni léttel rendelkező Alkotó terjeszt ki
rájuk.
Második fő jellegzetességük a lényegüknél fogva hozzájuk tartozó
tulajdonságokban jelentkezik. Ilyen az áttetszőség, a ragyogás, a tisztaság, az
enyészettől és minden keveredéstől való mentesség, a körforgás, melyet némelyek
saját tengelyük körül, mások valamely másik csillag középpontja körül végeznek.
Harmadik fő jellegzetességük a Szükségképpen Létezővel való kapcsolatuk által
nyilvánul meg. Részesülnek az Ő folytonos szemléletében, tőle soha el nem
fordulnak, imádják Őt, parancsait teljesítik, alázattal hajolnak meg szándékai
előtt, és csak az Ő hatalma és akarata szerint mozognak.
Hajj ibn Jakzán tehát azon igyekezett, hogy hasonlóvá váljék az égitestekhez;
fő jellegzetességeik mindhárom formája szerint.
Az első formát illetőleg elhatározta, hogy minden szükségben, bajban szenvedő
növényt és állatot megszabadít szenvedésétől, gyötrelmeik okát pedig
megszünteti. Valahányszor olyan növényt pillantott meg, amely elől valamilyen
tárgy elfogta a nap éltető sugarait, vagy ha azt tapasztalta, hogy egyik növény
a másikon élősködik, vagy hogy a szárazság miatt valamely növényt a pusztulás
fenyegeti, nyomban elhárította az akadályt, ha tudta, a szenvedőről lefejtette
az ártalmas növényt, de nagyon ügyelt, nehogy valami kárt tegyen bennük,
rendszeresen felkereste a megmentett növényt és szorgalmasan öntözgette.
Ha ragadozóktól szorongatott, csapdába esett vagy tövisbe lépett állatra
talált, ha olyanra akadt, amelynek valami ártó tárgy hatolt a szemébe vagy
fülébe, vagy pedig olyanra, melyet a szomjúság vagy az éhség kínja gyötört,
mindent megtett, hogy fájdalmukat megenyhíthesse, eleséget és italt adhasson
nekik. Sőt, ha azt látta, hogy a növények és az állatok italául szolgáló
patakot valami akadályozza szabad futásában, valami kődarab vagy
iszaplerakódás, ezeket az akadályokat is eltávolította. Szakadatlanul
munkálkodott a hasonlóságnak ezen a formáján, míg csak a tökéletességig nem
vitte.
Ami a második formát illeti, hasonlóan az égitestekhez, örökös tisztaságra
határozta el magát. Megtisztította testét minden szennytől és mocsoktól:
gyakran mosakodott, körmét, fogát és testének rejtettebb részeit is a tőle
telhető serénységgel tisztogatta és illatosította, jószagú füvekkel és
más illatszerekkel. Ruhája szinte ragyogott a szépségtől, a tisztaságtól és a
jó illattól. Mi több, próbálgatni kezdte a körforgás különböző változatait: hol
a szigetet járta körül a part mentén, hol a lakását járta körül, hol pedig
egy-egy sziklát került meg néhányszor. Vagy rendes lépésben haladt, vagy
futott, néha pedig forgásba kezdett maga körül, íig csak el nem szédült.
A harmadik formát illetőleg gondolatait már csak a Szükségképpen Létező felé
irányította. Így az égitestekhez vált hasonlóvá. Elhatárolta magát minden
érzéki dologtól, lezárta szemét, betömte fülét, és minden erejével küzdött a
képzelet csábítása ellen. Emberfeletti erőfeszítéssel igyekezett elérni, hogy
ne társítson hozzá senki mást, ne foglalkozzék senki mással, csak Vele. Ebben
az igyekezetében az önmaga körüli forgás is segítette. Amikor ez a forgás már
eléggé gyors volt, az érzéki tárgyak elenyésztek előtte, képzelete és összes
testi képességei eltompultak, tehát mindaz, ami a test eszközeire szorul, s
mindjobban uralkodóvá vált az ő testtől független lényegének tevékenysége,
úgyhogy gondolkodása pillanatok alatt megtisztult minden zavarosságtól, és a
Szükségképpen Létező belső szemléletébe merült.
Testi képességei azonban csakhamar visszatérítették különös helyzetéből, és
megszüntették magasztos állapotát, Így hát visszazuhant általuk egy
alacsonyabb fokra, azaz visszatért előző állapotába. Ha gyengeség fogta el,
amely gátolta céljának elérésében, némi táplálékot vett magához, amint már
említettük, aztán tovább folytatta az égitestekhez való hasonulással
kapcsolatos erőfeszítéseit, a föntebb ismertetett három forma szerint.
Birkózott testi képességeivel és azok ővele, küzdött ellenük és azok őellene.
Azokban a pillanatokban, amikor úrrá lett fölöttük, és így gondolatai
megtisztultak a zavarosságtól, olyan csodálatos állapotba került, amely csak
azoknak juthat osztályrészül, akik már elérték a hasonlóság harmadik fokát.
Aztán hozzáfogott a harmadik hasonlóság megvalósításához, és komoly
erőfeszítéseket tett, hogy elérje. Mindenekelőtt fontolóra vette a
Szükségképpen Létező sajátosságait. Még a hasonlóság gyakorlati megvalósítása
előtt, pusztán elméleti fejtegetései közben megállapította, hogy ezek a
sajátosságok két csoportra oszthatók: pozitív jelzőkre, mint például a
tudomány, a hatalom, a bölcsesség; és negatív jelzőkre, mint például a minden
testtől, testiségtől, ezek minden következményétől való mentesség. Egyébként a
pozitív jelzők is magukban foglalják ezt a függetlenséget, azáltal, hogy semmi
sincs bennük, ami a test jelzőivel kapcsolatban állna, kiváltképpen a
sokféleség. Ezek a pozitív jelzők nem sokszorozzák meg az Ő lényegét, és mind
visszavezetnek az Ő igazi lényegének egyetlen fogalmához. Hajj ibn Jakzán
keresni kezdte hát, hogyan válhatna Őhozzá hasonlóvá, a jelzők mindkét
csoportja szerint.
A pozitív jelzőkről tudta, hogy azok mind az Ő valóságos lényegére utalnak,
s nem rendelkeznek a sokféleség sajátosságával, hiszen a sokféleség testi
jelző. Azt is tudta, hogy a saját lényegéről szerzett ismerete: maga az ő
lényege. Mindebből megértette, hogy ha megismerhetné az isteni lényeget, az az
ismeret, amely által megismerte Istent, nem lenne egy, az isteni lényeget
jelző tulajdonság, hanem Ő maga. Látta, hogy a pozitív jelzők útján történő
hasonlóság abban rejlik, hogy egyes-egyedül Őt ismerje meg, és ne társítson
hozzá semmi testi képzetet. És Hajj ibn Jakzán erre törekedett.
Ami a negatív jelzőket illeti, azok mind a testiségtől való mentességre
utalnak. Irtani kezdte hát saját lényegéből a testi jelzőket. Az égitestekhez
való hasonlóság érdekében már egy sereg testi dolgot megszüntetett, de számos
dolog hátra volt még. Ilyen volt például a körmozgás, hiszen a mozgás a test
egyik legjellegzetesebb járuléka, aztán ilyen a gondoskodás, amellyel állatai
és növényei iránt viseltetett, ilyen a szánalom és az igyekezet, hogy bajukon
segítsen, mivel ezek is testi sajátosságok, hiszen egy testi képessége révén
ismerte fel szenvedésüket, és ugyancsak testi képesség útján igyekezett
segíteni rajtuk.
Megpróbálta hát, hogy mindezeket a jelzőket kirekessze lelkéből, mivel egyikük
sem illett ahhoz az állapothoz, amely felé törekedett. Mozdulatlanul, lezárt
szemmel, lehorgasztott fővel ült barlangja mélyén. Igyekezett elvonatkoztatni
magát az érzéki tárgyaktól, a testi képességektől, és gondolatait csakis a
Szükségképpen Létezőre összpontosította, nem akart érzékelni semmi mást. A
képzeletébe tolakodó különféle tárgyakat elhessegette és távoltartotta magától.
Hosszú időn át gyakorolta ezt a tevékenységet. Megesett vele, hogy néhány napot
étlen-szomjan töltött el. E küzdelem hevében néha már minden földi dolog
eltűnt gondolatából és képzeletéből, de saját lényege már a Valóságos és
Szükségképpeni látomásaiban sem enyészett el. Elszomorodott amiatt, mert
tudta, hogy ez megzavarja a látomás tisztaságát, és megosztja a figyelmet.
Most tehát arra törekedett, hogy megvalósítsa személyiségének teljes
megsemmisítését, hogy feloldódhasson a Valóságos szemléletében. Erőfeszítéseit
végül is siker koronázta, emlékezetéből és gondolataiból kihullott minden, az
ég, a föld és mindaz, ami köztük van, valamennyi szellemi forma és testi
képesség, sőt az anyagtól teljesen független képességek is. Elenyészett tehát a
saját lényege is, maradéktalanul. Minden eltűnt, szertefoszlott, "mint a
szétszóródott porszemek",
[24]
és nem maradt semmi, csak az Egyedülvaló, a Valóságos, az Örökkévaló, aki e
szavakkal szólította meg:
"Kicsoda a függetlenség birtokosa? Alláh, az Egyedülvaló és az
Ellenállhatatlan."
[25]
Hajj ibn Jakzán, bár járatlan volt az ékesszólás tudományában, és beszélni
sem tudott, megértette minden szavát. Teljesen elmerült ebben az állapotban,
és rádöbbent, hogy "ez az, amit nem láthat a szem, nem hallhat a fül, ez az,
ami nincs jelen a halandók szívében".
[26]
Ne ragaszkodj ahhoz, hogy olyan dolgot írjak le neked, amely felfoghatatlan az
emberi szív számára, hiszen sok olyan dolgot is nehéz leírni, amit az ember
képes felfogni. És hány dolog van, amit a szív semmi módon sem képes befogadni,
mert nem tartozik a világához, kívül esik az ő hatókörén!
A
szív kifejezésen nem a testi
[27]
szívet értem, nem is a benne lakozó lelket, hanem a lélek formáját, azt a
formát, amely természeténél fogva szétárad az emberi testben.
A három fogalom mindegyikét jelöli a szív szó. De
ezt a dolgot a három
egyike sem tudja felfogni. Lehetetlenség leírni, hogy mit éreznek ezek, s aki
ki akarja fejezni ezt a magasztos állapotot, az lehetetlenre vállalkozik. Az
ilyen ember hasonló ahhoz, aki meg akarná ízlelni a színeket, mint színeket,
például a feketét, hogy édes-e vagy savanyú.
Mégsem hagyunk téged teljesen tájékozatlanul azon csodák felől, melyeket
Hajj ibn Jakzán e különös állapotban észlelt. Adunk neked bizonyos jeleket,
habár jelképes formában, és nem a maga igaz valóságában, mivel az ilyen állapot
észleleteit csak az értheti meg, aki maga is átélte ezt az állapotot. Hallgasd
tehát a te szíved fülével, a te elméd szemével, amit most elmondok neked: talán
megleled benne azt az útmutatást, amely az igaz útra fog vezérelni. Egyetlen
feltételt szabok csupán, azt, hogy ne kérj tőlem élőszóval bővebb
felvilágosítást. Elégedj meg annyival, amennyit ezekre a lapokra bíztam. Mert a
hely szűk, és veszedelmes dolog volna szavakba foglalni valamit, ami
természetétől fogva felfoghatatlan.
Elmondom hát neked, hogy miután egész valója és lényege feloldódott a Nagy
Egészben, nem látott már többé semmit, csupán az Egyedülvalót, a
Változhatatlant. És miután látta, amit látott, visszatért abból a mámorhoz
hasonlatos állapotból, amelybe elmerült.
Újból megvizsgálta a dolgokat, és rájött, hogy tulajdonképpen nincs is olyan
lényeg a birtokában, amely a Valóságos lényegétől különbözne. Rájött, hogy
saját valóságos lényege egyben a Valóságos lényege is. Rájött, hogy amit eddig
a saját lényegének tartott, és amiről azt hitte, hogy különbözik a Valóságos
lényegétől, tulajdonképpen nem is létezik, sőt, semmi sem létezik, csupán a
Valóságos lényege. Felfedezte, hogy ez olyan, mint az átlátszatlan tárgyakra
hulló és azokon látható napfény. Tehát az, ami által a testek láthatók, az
valójában nem más, mint a nap fénye. Ha a test eltűnik, eltűnik a fénye is. De
a napfény a saját teljességében lakozik, sugárzását semmiféle test jelenléte
vagy távolléte nem fokozhatja, de nem is csökkentheti. Ha olyan test kerül
elébe, amely képes a fénysugarak visszaverésére, az visszaveri, de ilyen test
hiányában a visszaverődés sem jöhet létre.
Meggyőződését csak erősítette az a maga számára már régen bebizonyított igazság,
hogy a Valóságos, Hatalmas és Nagy lényege nem tűri a sokféleség semmilyen
formáját, és hogy az Ő lényegéről szerzett megismerés nem más, mint maga az Ő
lényege. Ebből szükségszerűen arra a következtetésre jutott, hogy aki az Ő
lényege ismeretének a birtokába került, az az Ő lényegét is birtokolja. Mivel
pedig ő már megszerezte ezt az ismeretet, birtokában van tehát a Lényeg. De ez
a lényeg csak benne lehet jelen, és jelenléte maga a Lényeg; ő maga tehát a
Lényeg.
Ezzel az okoskodással valamennyi általa addig sokfélének ismert, anyagtól
független, és a Valóságos ismeretét birtokló lényegről kiderítette, hogy mind
egy és ugyanaz a dolog.
Talán megmaradt volna e tévedésében, ha Alláh meg nem könyörül rajta, és nem
siet a segítségére, hogy tovább vezesse. De belátta, hogy tévedett, s hogy
tévedése csak a test sötétségének és az érzéki dolgok tisztátalanságának
következménye. Mert a sok és a kevés, az egyféleség és a többféleség, az
egyesülés és a szétválás megannyi testi sajátosság. A Valóságos, Hatalmas és
Nagy lényegét ismerő különféle lényegek pedig egytől egyig függetlenek az
anyagtól, tehát nem sokfélék, de nem is egyfélék. A sokféleség ugyanis nem más,
mint bizonyos lényegek elválasztása másoktól; az egyféleség pedig különböző
lényegek egyesülését jelenti. Ezek a dolgok csak az anyaggal kapcsolatos
fogalmak segítségével érthetők meg. De ezek a magyarázatok csak kevéssé
meggyőzőek, mert ha ezekről a minden formai sokféleségtől mentes lényegekről
beszélünk, amint éppen tesszük ebben a pillanatban, arra a gondolatra jutunk,
hogy a különböző lényegek sokfélék lehetnek - pedig mentesek minden
sokféleségtől; ha pedig az egyes formáról beszélünk, arra a gondolatra jutunk,
hogy csak egyfélék, ez a feltevés azonban ugyancsak ellenkezik a természetükkel.
Szinte hallom a sötét tudatlanság láncában nyűglődő, a nap fényétől irtózó
denevérek egyikének kiáltását:
- A ti ravaszságotok már túl van minden határon, és eljutott a józan emberi
értelem megcsúfolásáig, az értelem parancsának elvetéséig. Mert az értelem
parancsa az, hogy valamely dolog vagy egyféle vagy többféle.
Ha azonban mérsékelné hevességét, és felhagyna fellengzős beszédével, ha
magára hagyatkozna, és az alantas, érzéki világot, melynek ő maga is része,
tüzetesebben szemügyre venné, ahogyan Hajj ibn Jakzán tette, akkor egy bizonyos
szemszögből átfoghatatlanul sokfélének találná; minden határon túlmenőnek, más
szemszögből azonban egyfélének látná. Ekkor ő is bizonytalanná válna, és a
kérdést egyik irányba sem tudná megnyugtatóan eldönteni. Mert az érzéki világ
az egyféleség és a sokféleség hazája; csak önmagából érthető meg
tulajdonképpeni természete. Ebből vezethető le az egyesülés és a szétválás, a
hasonlítás és a különbözés, a rokonság és az ellentétesség.
Mit gondolna hát az isteni világról, hiszen nem alkalmazható rá sem az egész,
sem a rész fogalma, nem használhatunk a fülünk számára megszokott
kifejezéseket, anélkül, hogy ne mondanánk velük a valósággal ellenkező
dolgokat. Ezt a világot csakis az értheti meg, aki már szemlélhette, igazi
természetét csak az ismerheti, aki már eljutott oda!
Ami pedig azt a szemrehányást illeti, hogy: "Ti már eljutottatok a józan
emberi értelem elvetéséig, és az értelem tekintélyének megcsúfolásáig",
mi ráhagyjuk ezt, legyen boldog az ő értelmével, és józan embereivel! Mert az
az értelem, amelyről ő, meg a hozzá hasonlók beszélnek, egyszerűen csak a
logika képessége, amely számbaveszi az egyedi jelenségeket, hogy kihámozza
belőlük az általános fogalmat; az ő józan emberei ezt a megismerési folyamatot
gyakorolgatják. De az az eljárás, amelyről mi beszélünk, mindezeken felül áll.
Aki tehát betömi a fülét, hogy ne hallja meg a beszédet, aki az érzéki
dolgokon, és azok általános eszméjén túl levő dolgokról nem akar tudni, azt az
embert csak az evilági élet érdekli, a másvilágra semmi gondja nincs.
Ha te megelégszel ilyenféle célzásokkal és útmutatásokkal, aminőket eléd tárok
az isteni világ dolgai felől, és ha szavaimnak nem a megszokott értelmet
tulajdonítod, akkor még elmondok egyet s mást arról, hogy mit látott Hajj ibn
Jakzán a már említett állapotban.
Elérkezve a, maradéktalan feloldódáshoz, egyéniségének teljes
megsemmisüléséhez, a valóságos egyesüléshez, látta, hogy a legfelső szférának,
melyen túl már nincs test, anyagtól mentes lényege van. De ez a lényeg nem az
Egyedülvaló és Valóságos lényege, nem is maga a szféra, de e kettőtől
különböző dolog sem; inkább olyan, mint a nap tükörképe, amely egy csiszolt
tükörben visszaverődik: ez a kép ugyanis nem maga a nap, nem is a tükör, de a
tükörtől és a naptól különböző dolog sem. Látta, hogy ennek a szférának
különálló lényege van, melynek tökéletessége, ragyogása, és mindenekfölötti
szépsége sokkal nagyobb, hogysem a nyelv kifejezhetné, sokkal finomabb,
hogysem betűkbe vagy hangokba lehetne öltöztetni. Látta, hogy ez a Lényeg, s a
Valóságos és Dicsőséges lényegének szemlélete által eljutott a gyönyörűség, a
megelégedettség, a boldogság és az öröm legfelső fokára.
Azt is látta, hogy a következő szférának, az állócsillagok szférájának
ugyancsak van anyagtól független lényege. Ez a lényeg nem az Egyedülvaló és
Valóságos lényege, nem a legfelső szféráé, nem is a magáé, de mindezektől
különböző dolog sem; inkább olyan, mint a nap tükörképe, de nem közvetlenül
veri vissza a nap sugarait, hanem egy másik, közvetlenül a nap felé fordított
tükörből kapja. És látta, hogy ennek a lényegnek is megvan a maga ragyogása,
szépsége és boldogsága, hasonlóképpen a legfelső szféráéhoz.
Felfedezte, hogy a következő szférának, a Szaturnusz szférájának is van
anyagtól független lényege. Ez a lényeg azonban nem a már ismertetettek
egyike, nem is bármiféle más dolog, hanem olyan, mint a nap tükörképe egy
visszaverő tükörben, de ez a harmadik tükör a másodiktól, az
pedig az elsőtől, a közvetlenül a nap felé fordítottól kapja a fénysugarakat.
Látta, hogy ez a lényeg is birtokában van ugyanannak a ragyogásnak és
boldogságnak, amelynek az előbbiek.
Lassan rájött, hogy minden szférának különálló, anyagtól mentes lényege van.
Ez a lényeg nem azonos a már ismertetett lényegekkel, de nem is más dolog,
hanem olyan, mint a nap tükörképe, amely tükörből tükörbe verődik a szférák
rendjének megfelelően. Ezen lényegek mindegyikének megvan a maga szépsége,
ragyogása, boldogsága és öröme, "amit nem láthat a szem, nem hallhat a fül,
ami nincs jelen a halandók szívében".
Végül elérkezett a születés és pusztulás világához, amely magában foglalja
mindazt, ami a hold szférájához tartozik.
Látta, hogy ennek a világnak is van anyagtól mentes lényege, és hogy ez a
lényeg sem azonos az előbb felsoroltakkal, de nem is másfajta dolog. Látta,
hogy ennek a lényegnek hetvenezer arca van, ezek mindegyikének hetvenezer
szája, és mindegyik szájban hetvenezer nyelv zengi az Egyedülvaló, a Valóságos
lényegének dicséretét, szüntelenül áldja és magasztalja őt. Látta, hogy ez a
lényeg - amely látszólag rendelkezik a sokféleség sajátosságával, pedig
teljesen mentes tőle -, ugyancsak birtokában van annak a tökéletességnek és
boldogságnak, amit már az előbb említett lényegeknél tapasztalt. Olyannak
látta ezt a lényeget, mint a nap sugarait visszatükröző vízfelület, amely a
már ismertetett sorrend szerint utoljára tükrözi vissza a fénysugarakat, hiszen
a visszatükrözés folyamatát az a tükör indította meg, amelyik közvetlenül a nap
felé fordult.
Aztán látta, hogy saját magának is van különálló lényege. Ez a lényeg a
hetvenezer arcú lényeg egyik darabja volna, ha egyáltalán részekre lehetne
osztani. Ezt a lényeget nem teremtették, és nem előzte meg olyan idő, amikor
nem létezett. Ha ez nem volna így, könnyen azt mondhatnánk, hogy a születés és
pusztulás világával azonos. Ugyanígy, ha nem azonnal a teremtéskor egyesül a
testtel, könnyen azt mondhatnánk, hogy meg sem teremtették.
Látta, hogy az ő létezése színvonalán élőknek az övéhez hasonló lényegük van.
Ezek egytől egyig olyan testekhez tartoznak, amelyek egy ideig léteznek, aztán
elenyésznek, olyan testekhez, amelyek ővele egy időben élnek. Látta, hogy ezek
a lényegek határtalanul sokfélék, ha egyáltalán lehet sokféleségről beszélni
velük kapcsolatban, mégis egyfélék, ha egyáltalán szabad itt egyféleségről
beszélni. És azt is látta, hogy saját lényege, de a hozzá hasonló rangú
lényegek is végtelen szépséggel, ragyogással és boldogsággal rendelkeznek,
"amit nem láthat a szem, nem hallhat a fül, ami nincs jelen a halandók
szívében". Nem tudják ezt megírni az írástudók sem, megérteni is csak az
tudhatja, aki megismerte, mivel elérte már az említett állapotot.
Aztán látott még számtalan, anyagtól független lényeget, amelyek rozsdás
tükrökhöz voltak hasonlatosak. Mocsok borította őket, és arcukat elfordították
azoktól a fényes tükröktől, amelyekben a nap fénye visszaverődik. Látta, hogy
ezek a lényegek olyan visszataszítóak, és olyan csonkák, aminőktől addig
fogalma sem volt. Hajj ibn Jakzán látta mérhetetlen fájdalmukat, és hallotta
szakadatlan sóhajtásaikat. Rájuk borult a gyötrelmek leple, az eltaszítottság
tüze égette őket, a taszítás és vonzás váltakozása közt hányódtak, s ez olyan
volt, mint a fűrész váltakozó mozgása.
A gyötrelem martalékaivá lett lényegeken kívül további lényegek is
megjelentek neki, majd eltűntek. Látta kialakulásukat és felbomlásukat. Amikor
alaposan és gondosan szemügyre vette őket, mérhetetlen erőt, hatalmas dolgokat,
szakadatlan alkotást, mélységes rendező bölcsességet, végső befejezést, és
éltető leheletet, teremtést és pusztulást látott.
Önkívületi állapota nem tartott sokáig. Ájuláshoz hasonlítható révületéből
csakhamar felébredt, és magához tért. Ahogy az érzéki világ fokozatosan
behatolt tudatába, az isteni világ úgy távolodott el tőle, mivel ez a kettő
nem férhet meg ugyanabban az állapotban. Az innenső és a másvilág olyanok,
mint a házastársak: nem lehet megelégíteni az egyiket a másik felizgatása
nélkül.
Lehet, hogy te ezt fogod mondani:
- Amit e látomásról elmondottál, abból az szűrhető le, hogy az olyan örökkévaló
és pusztulhatatlan testek lényege, mint aminő a szféráké, maga is örökkévaló;
az olyan testek lényege pedig, amelyek a pusztulás felé tartanak, mint például
a lelkes állatoké, önmagát pusztítja el, elenyészik és megsemmisül, a
fényvisszaverő tükrökhöz hasonlatosan: a tükörkép is csak addig létezik, amíg a
tükör; ha a tükör elpusztul, a tükörkép is óhatatlanul elpusztul, megsemmisül.
Én pedig ezt fogom felelni:
- Ugyancsak gyorsan megfeledkeztél megállapodásunkról, hogy így megsérted
egyezségünket! Már előzőleg megmondottuk neked, hogy a magyarázatok tere igen
szűk, és a szavak csak arra jók, hogy tévútra vezessenek. Téged az tévesztett
meg, hogy a hasonlított tárgyat minden szempontból azonosnak ítélted azzal a
tárggyal, amelyhez hasonlították. Ez pedig olyan dolog, amelynek a becsületes
vitában semmi helye nincs. Hát még itt! Mert a nap, az ő fénye, alakja,
tükörképe és a visszaverő tükrök csakúgy, mint a visszavert tükörképek,
egytől egyig elválaszthatatlan dolgok a testtől. Csak általa és benne
léteznek, ezért szükségük van rá, hogy létezhessenek, és vele együtt
pusztulnak el.
Ezzel szemben, az isteni lényegek, és a független lelkek mind mentesek a
testtől, és mindattól, ami a testhez tartozik; a lehető legtávolabb vannak
minden testiségtől, nem kapcsolódnak hozzá, és nem függenek tőle. Hogy a
testek elenyésznek vagy fennmaradnak, léteznek vagy nem léteznek, ez számukra
teljesen közömbös. Nincs semmivel kapcsolatuk, sem függőségük, csupán az
Egyedülvaló, Igazságos és Szükségképpen Létező lényegétől függenek. Ő az első
közöttük, ő a kútfejük és okuk, Ő biztosítja fennmaradásukat, örökkévalóságukat
és időtartamukat, Ő ad nekik állandóságot és folytonosságot.
Ezeknek nincs szükségük testre; a testeknek van szükségük rájuk. Ha ezek nem
léteznének, a testek sem létezhetnének, mivel ezek az eredendők. Úgyszintén, ha
lehetséges volna, hogy az Egyedülvaló, Valóságos, Magasságos és Szentséges
lényege, ami sohasem eshet meg vele - nincs más isten, csak Ő!
[28]
- eltűnne, egyszerre minden más lényeg elenyészne. Eltűnnének a testek, az
egész érzéki világ, és semmi sem maradna meg, mivel mindezek a dolgok egymáshoz
kapcsolódnak. És bár az érzéki világ az isteni világ következménye, olyan
mintha az árnyéka volna, és bár az isteni világ létezhet az érzéki világ nélkül
is, sőt, teljesen idegen tőle, mindazonáltal nem lehet feltételezni ebből,
hogy ez utóbbi nem létezik, mivel az isteni világ következménye. Bár pusztulása
tartalmazza a változás tényét, de nem hordja magában a teljes nem-létezést.
Ezt mondja ki a Szent Könyv is ott, ahol így nyilatkozik: "A hegyek le fognak
dőlni, és hasonlóvá lesznek a gyapjúpehelyhez, az emberek pedig a megperzselt
pillangókhoz", és "a nap és az ég sötétségbe borul, és a tengerek kiáradnak
azon a napon, amidőn a föld más dologgá változik, mint a föld, és szintúgy az
egek".
[29]
Íme, ezekkel az útmutatásokkal szolgálhatok neked arról, amit Hajj ibn Jakzán
látott ebben a magasztos állapotban. Ne is kérdezz tovább, ne akarj megtudni
többet, mivel ez csaknem képtelenség.
Ami pedig történetének a végét illeti, azt is elmondom neked. Amikor az
érzékfölötti világba tette kirándulása után visszatért az érzéki világba,
utálattal fordult el a földi élet gondjaitól, és heves vágyat érzett a másvilág
után. Minden erejével igyekezett visszajutni magasztos állapotába, hasonló
úton, mint előzőleg. Ez alkalommal már kevesebb fáradságába került, mint első
ízben, és tovább is tartott ez az állapot. Aztán ismét visszatért az érzéki
világba. És amikor ismét vágy fogta el a magasztos állapot után, még könnyebben
sikerült elérnie, mint előzőleg, és még tovább maradt ott. Egyre könnyebben
sikerült e felséges állapotba kerülnie, és minden alkalommal tovább maradt ott,
mint előzőleg. Végül már akkor érhette el, amikor akarta, és addig maradt
benne, ameddig csak akart. Ragaszkodott ehhez az állapothoz, és csak testi
szükségletei szakították ki belőle. Ezeket azonban lecsökkentette, ahogy csak
tudta.
Szerette volna, hogy Alláh, a Hatalmas és Nagy, szabadítsa meg teljesen a
testétől, amely minduntalan félbeszakította gyönyörűséges állapotát, mivel azt
akarta, hogy teljesen és szakadatlanul ebben az állapotban lehessen, és
megszabadulhasson attól a fájdalomtól, amelyet akkor érzett, amikor kiszakadt
ebből a révületből, amikor a testi szükségletek visszakényszerítették őt a
földre.
Ilyen állapotban élt sokáig. Életének hetedik hétéves időszakát is eltöltötte
már, tehát ötvenéves lehetett, amikor megismerkedett Aszállal. Most pedig
elmondjuk neked, ha Alláh is úgy akarja, kapcsolatuk történetét.
Mondják, hogy arra a szigetre, ahol az eredetére vonatkozó két feltevés egyike
szerint Hajj ibn Jakzán született, eljutott az egyik teljes jogú, és a régi
próféták - Alláh áldása legyen rajtuk! - egyikétől származó vallás. Ez a vallás
jelképek által fejezte ki a teljes igazságot. Jelképeket használtak, és a
benyomásokat ezek által rögzítették a hivők lelkében, ahogy az a köznapi
beszédben szokásos. Ez a felekezet elterjedt az egész szigeten, hatalmassá
lett, úgyhogy végül az ország királyát, és az egész szigetet meghódította.
Élt abban az időben két kiváló és jóakaratú ember, az egyik neve Aszál volt, a
másikat Szalámánnak hívták. Hozzájuk is eljutott ennek a vallásnak a híre, és
alig várták, hogy elveit elfogadhassák, és szertartásait végezhessék. Ez a
közös szándék volt barátságuk alapja. Igyekeztek megérteni a vallási
törvényeknek a Hatalmas és Nagy Alláhra, az ő angyalaira, a feltámadásra, a
kiegyenlítődésre és a büntetésekre vonatkozó hagyományos kifejezéseit.
Aszál inkább a dolgok rejtett lényegét kereste. Szerette volna megfejteni
titkos értelmüket; ő volt kettőjük közül a magyarázgatásra hajlamosabb.
Szalámán inkább a dolgok felszínével foglalkozott, szívesen mellőzte a
magyarázatokat, kerülte a dolgok pontos megfogalmazását és az elmélkedést.
De mindketten buzgón kivették részüket a vallási szertartásokból, a
lelkiismeret-vizsgálatból, és a szenvedélyek elleni küzdelemből.
Vallási törvényük magában foglalta a visszavonulás, és a magány kötelességének
szabályait. Ez a törvény azt hirdette, hogy ezekben a tevékenységekben rejlik
a felszabadulás és az üdvösség. De voltak más szabályok is ebben a törvényben:
ezek viszont a gyakori látogatást, és az emberek társaságát tartották
üdvösségnek.
Aszál magányba vonult, és azoknak a szabályoknak hódolt, amelyek erre
buzdították, mivel a természete hajlamos volt a magyarázatok keresésére és a
jelképek feloldására. A magánytól várta, hogy mindezt megadja neki.
Szalámán ezzel szemben az emberek társaságát kereste, és azokat a szabályokat
részesítette előnyben, amelyek erre buzdították, mivel a természete
alkalmatlan volt mindenféle elmélkedésre és a könyvek böngészésére. Úgy vélte,
hogy a társaság a legalkalmasabb környezet a kísértések távoltartására, az
ártalmas gondolatok elűzésére, és a gonosz szellemek bújtogatásának
leküzdésére.
Nézeteiknek ez a különbözősége lett az oka elválásuknak.
Aszál hallott arról a szigetről, amelyen a hír szerint Hajj ibn Jakzán
született. Ismerte földjének termékenységét, forrásait, mérsékelt éghajlatát,
és úgy vélte, hogy ezen a szigeten megvalósíthatná fogadalmait. Elhatározta
hát, hogy elvonul oda, távol az emberektől. Elhatározását tett követte:
összegyűjtötte minden vagyonát és egy részéből hajót bérelt, hogy eljuthasson a
szigetre. A többit szétosztotta a szegények között, búcsút vert társától, és
tengerre szállt.
A tengerészek elszállították a szigetre, ott partra tették és magára hagyták.
Aszál egyedül maradt a szigeten. Dicsőítette Alláhot, a Hatalmast és Nagyot,
áldotta és imádta Őt, elmélkedett szépséges nevein, és fenséges sajátosságain.
Semmi sem szakította meg gondolatait, és sohasem zavarodott bele ezekbe a
gondolatokba. Ha megéhezett, a sziget gyümölcseivel vagy állataival
táplálkozott. Csak annyit ejtett zsákmányul, amennyire éhsége
csillapításához szüksége volt. Így élt egy ideig, tökéletes boldogságban,
Urának meghitt társaságában gyönyörködve. És mindennap elfogadta jóindulatát,
és a már említett kegyeket, látta az Ő készségét vágyainak betöltésére,
napi tápláléka biztosítására, és ez megerősítette feltétlen hitéban, és
felüdítette szívét.
Eközben Hajj ibn Jakzán magasztos révületébe merülten élt s ki sem lépett
barlangjából, csak hetenként egyszer, hogy táplálékot szerezzen. Aszál ezért
nem fedezhette fel őt kezdetben: körbe járta a sziget berkeit, és szemügyre
vett mindent, de sem emberre, sem emberi nyomra rem akadt. Ez magasra szította
örömét, és belső elégedettséggel töltötte el, látva, hogy terve, a magány és az
elzárkózás keresése, sikerrel járt.
De egy napon Hajj ibn Jakzán éppen táplálékot keresni indult, amikor Aszál is
éppen arra járt. Észrevették egymást. Aszálnak semmi kétsége nem volt afelől,
hogy Hajj ibn Jakzán csak vallásos remete lehet, aki hozzá hasonlóan, elvonult
életet él a szigeten. Attól félt, hogy ha megszólítja, és ismeretségbe
bocsátkozik vele, csak zavarná magányában és akadályozná vágyai
megvalósításában.
Ami Hajj ibn Jakzánt illeti, ő nem tudta, ki lehet ez a lény, mivel semmiféle
addig látott állat formáját nem ismerte fel rajta. Aszál fekete, szőrből
készült öltözéket viselt. Ezt Hajj ibn Jakzán természetes szőrzetnek nézte.
Kíváncsian és ámulattal vizsgálgatta Aszált. Az pedig hátat fordított neki, és
futásnak eredt, mivel féltette magányát. Hajj ibn Jakzán üldözni kezdte,
követve azon természetes hajlandóságát, hogy minden titoknak a mélyére
hatoljon. De látta, hogy a másik teljes sebességgel elrohant, visszamaradt
hát, és elrejtőzött Aszál szeme elől.
Aszál már azt hitte, hogy üldözője lemondott a további üldözésről, és elment.
Ismét átadta magát fohászainak, olvasmányainak, a könyörgéseknek, a könnyeknek,
az esengésnek, a siránkozásnak, és hamarosan mindenről megfeledkezett.
Akkor Hajj ibn Jakzán óvatosan közelebb lopózott. Aszál semmit sem vett észre.
Mikor már elég közel volt hozzá, meghallotta, hogy olvas, és Alláhot
magasztalja, látta alázatos testtartását és könnyeit. Olyan szép hangot, és
olyan szabályos kiejtést hallott, aminőt még egyetlen állatnál sem tapasztalt.
Mikor szemügyre vette alakját és vonásait, megállapította, hogy külsőleg
szakasztott mása neki. Felfedezte, hogy a testét védő bunda nem természetes
bőre, hanem magára vett ruha, akárcsak az, amit ő hord. Látva alázatos
testtartását, könyörgését és könnyeit, semmi kétsége nem maradt az iránt, hogy
az ismeretlen lény is azon lényegek egyike, amelyek ismerik a Valóságost.
Ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy megtudja, kicsoda ő, s
könnyeinek és esengéseinek mi az értelme. Egyre közelebb lopózott hozzá, de
végül Aszál észrevette, és gyors futásnak eredt. Hajj ibn Jakzán nem kevésbé
gyors futással a nyomába szegődött. És mivel Alláh nagy testi és szellemi
erővel ruházta fel, csakhamar utolérte. Megragadta őt, és lefogta, hogy ne
menekülhessen el. Mikor Aszál meglátta, hogy Hajj ibn Jakzán állatbőrt visel,
és a haja olyan hosszú, hogy testének nagy részét beborítja, mikor látta
futásának gyorsaságát, és erejének nagyságát, határtalan rémület fogta el.
Könyörögni kezdett, de Hajj ibn Jakzán nem értette a beszédét, nem ismerte
szavai nyitját, csak a félelem jeleit értette meg belőlük. Az állatoktól tanult
különféle hangokkal igyekezett megnyugtatni őt. Kezét Aszál fejére és oldalára
helyezte, jókedvet és örömöt mutatott neki. Végül Aszál magához tért
rémületéből, és megértette, hogy nem akar neki semmi rosszat.
Aszál a magyarázgatásra való hajlandósága folytán a legtöbb nyelvet
elsajátította, de az, amit itt hallott, kivétel volt. Beszédet intézett Hajj
ibn Jakzánhoz, és minden általa ismert nyelven felvilágosítást kért tőle kiléte
felől. Mindent elkövetett, hogy megértse őt, de hiába. Hajj ibn Jakzán csak
csodálkozva állt, de a hallottak értelmét képtelen volt felfogni, és az
egészből csak bizonyos jóindulatot és nyájasságot érzett ki. Így aztán
csodálattal méregették egymást.
Aszálnak még volt némi elesége abból, amit a másik szigetről hozott magával.
Hajj ibn Jakzánt is megkínálta vele, de az nem tudta, mi lehet, mivel még soha
nem látott olyat. Akkor Aszál enni kezdett belőle, és jelekkel biztatta, hogy ő
is egyék. De Hajj ibn Jakzán, nem tévesztve szem elől étkezési szabályait,
mivel nem ismerte a táplálék természetét, amellyel Aszál kínálta, nem tudta,
szabad-e fogyasztania belőle vagy sem, ezért megtartóztatta magát az evéstől.
Aszál azonban váltig kérlelte és unszolgatta. Végül, Aszál iránti
rokonszenvéből és attól félve, hogy megbántja, ha kitart elutasító magatartása
mellett, Hajj ibn Jakzán is nekilátott és evett. De miután megízlelte az ételt,
és ízletesnek találta, rádöbbent, hogy rosszat tett, és megsértette az
étkezéssel kapcsolatban tett fogadalmát. Megbánta hát cselekedetét, és el akart
válni Aszáltól, hogy folytassa foglalatosságait, és megpróbáljon visszatérni
magasztos állapotába.
De látomása nem tért vissza rögtön, ezért elhatározta, hogy Ászállal marad az
érzéki világban mindaddig, amíg meg nem ismeri, és el nem múlik minden iránta
való hajlandósága, s ezáltal lehetővé nem válik, hogy visszatérjen magasztos
állapotába, és semmi sem zavarja meg többé. Aszál látta, hogy Hajj ibn Jakzán
nem szól egy szót sem, megnyugodott hát, hiszen nem fenyegeti semmi olyasmi,
ami elvonná ájtatosságától. Remélte, hogy megtaníthatja a maga nyelvére,
tudományára, vallására, és ezáltal nagyobb jutalmat eszközöl ki Alláhtól, és
közelebb juthat Hozzá.
Aszál tehát oktatni kezdte Hajj ibn Jakzánt a nyelv ismeretére. Először
rámutatott egy tárgyra, miközben kiejtette a nevét; többször elismételte neki,
és biztatta, hogy mondja utána. Hajj ibn Jakzán ugyancsak rámutatott a tárgyra,
és kimondta nevét. Ilyen módon fokozatosan megtanulta minden tárgy nevét, és
igen rövid idő alatt megtanult beszélni.
Akkor Aszál kikérdezte töviről hegyire, honnan jött erre a szigetre. Hajj ibn
Jakzán elmondta, hogy semmit sem tud a születéséről; nem ismerte sem apját, sem
anyját, csak azt a gazellát, amely fölnevelte. Elmondott Aszálnak mindent
magáról, és azokról az ismeretekről, amelyeket fokozatosan sajátított el,
egészen az Allahhal való egyesülés pillanatáig.
Aszál végighallgatta Hajj ibn Jakzán elbeszélését a Valóságos, Hatalmas és
Nagy által irányított, az érzéki világtól független lényegekről, a Valóságos,
Hatalmas és Dicsőséges lényegéről, az Ő felséges sajátosságairól, és az
egyesülés állapotában látottakról. Hallott azoknak öröméről, akik elérkeztek az
Alláhhal való egyesüléshez, és azoknak szenvedéséről, akik elől Alláhot fátyol
rejti el. Amikor mindezt meghallotta, nem kételkedett többé abban, hogy az ő
vallási törvényének szabályai: az Alláhra, a Hatalmasra és Nagyra, az Ő
angyalaira, szent könyveire, az Ő küldötteire,
[30]
az ítélet napjára, a Paradicsomra és a pokol tüzére vonatkozó szabályok egytől
egyig azon dolgoknak a jelképei, amelyeket Hajj ibn Jakzán látott. És szívének
szemei felnyíltak, gondolatának tüze fellobbant, és összhangra talált lelkében
az elmélkedés és a hagyomány. A magyarázatok ajtaja feltárult előtte. Úgy
érezte, hogy a vallási törvényben nincs többé olyan szabály, amelyet ne értene,
olyan titok, amely meg ne nyílna előtte, olyan sötétség, amely ne világolna
neki: értelme kitárulkozott.
Amióta ámulattal vegyes tisztelettel először vette szemügyre Hajj ibn Jakzánt,
biztos volt benne, hogy ő Alláh kiválasztottjainak sorába tartozik, "akiket
semminő félelem nem gyötör, és akik nem ismerik a szenvedést".
[31]
Kész volt őt szolgálni, utánozni, útmutatásait követni a kinyilatkoztatott
törvény szerinti ájtatosságaiban, amelyeket rendszeresen végzett vallása
parancsa szerint.
Hajj ibn Jakzánt nem kevésbé érdekelte Aszál élete. És Aszál beszélt neki az ő
szigetéről, és az ott élő emberekről. Elmesélte, hogyan éltek a vallásuk
ismerete előtt, és hogyan éltek attól fogva, hogy megismerték.
Elsorolta vallási törvényük minden szabályát: az isteni világra, a
Paradicsomra, a pokol tüzére, a feltámadásra, a feltámasztott emberek
gyülekezetére, a végső számadásra, a cselekedetek mérlegére
[32]
és az üdvösség hídjára
[33]
vonatkozókat egyaránt.
Hajj ibn Jakzán minden szót megértett, és nem látott semmi olyat Aszál
elbeszélésében, ami ellentétben állna azzal, amit ő magasztos állapotában
látott. Felismerte, hogy az, aki mindezeket leírta és meghirdette, maga is igaz
írásában és szavában egyaránt. Az Úr küldöttje ő. Hajj ibn Jakzán hitt neki,
bízott igazmondásában, és tanúságot tett küldetéséről.
Aztán aziránt érdeklődött, hogy milyen vallási szabályokat és szertartásokat
ismer még Aszál. Az pedig beszélt neki az imádkozásról, a kegyes alamizsnáról,
a böjtről, a zarándoklatról, és még sok hasonló szertartásról.
Hajj ibn Jakzán vállalta mindezeket a kötelességeket, és kész volt
engedelmeskedni a vallás előírásainak, amelyeket az foglalt össze, akinek
igzmondása nem tűr semmi kétséget.
De két dolog továbbra is csodálattal töltötte el, mivel semmiféle bölcsességet
nem talált bennük. Először is: miért mond ez a küldött olyan gyakran
hasonlatokat és példabeszédeket az embereknek, amikor az isteni világról
beszél? Miért óvakodik a meztelen igazság kimondásától? Az embereket súlyos
tévelygésre kárhoztatja azáltal, hogy testi sajátosságokról beszél, tehát a
Valóságos lényegéhez olyan dolgot társít, amely tőle távol esik, és amelytől
Ő mentes. Ugyancsak homályos a kiegyenlítődésre és a vezeklésre vonatkozó
tanítás is. Másodszor: miért köti magát ezekhez a vallási szabályokhoz? Miért
engedi meg a gazdagságot, miért engedélyezi olyan bőséggel a táplálékot, ha az
a helyes, hogy az ember megszabaduljon az ilyenféle léha időtöltésektől, és az
igazság felé forduljon?
Ez a gondolat azért ötlött fel benne, mert az volt a véleménye, hogy az
embernek csak annyi táplálékra van szüksége, hogy életét fenntarthassa, mivel a
bőségnek semmi becsülete nem volt előtte. Látta a törvénynek a bőségre, a
kegyes alamizsnára, a kétoldalú szerződésekre, az uzsorára, a törvények vagy a
bírák mérlegelése szerint kiszabott büntetésekre vonatkozó rendelkezéseit, és
mindezt idegennek és feleslegesnek érezte.
- Ha az emberek ismernék a dolgok lényegét - mondotta magában -, bizonyára
elfordulnának az effajta dőreségtől, és az igazság felé törekednének. Akkor
pedig mindezek a rendelkezések feleslegessé válnának. Mert akinek tiszta
életet biztosít a kegyes alamizsna, annak nincs szüksége javak birtoklására,
melyeknek ellopásáért a vétkest kezének levágására, nagyobb tolvajlás esetén
pedig halálra ítélik.
Aki túl mélyen merül ebbe a gondolatba, azt hiszi, hogy minden ember
természetétől fogva kiváló, mélyreható szemléletű és erős lelkű. Az ilyen nem
ismeri fel az emberek szellemének tunyaságát és gyengeségét, ítéletük
hamisságát, állhatatlanságukat, és nem tudja, hogy mind olyanok, "mint a barom,
sőt, a helyes úttól még távolabb tévelyegnek".
[34]
Szánakozás töltötte el az emberek iránt, és vágyakozás, hogy elvigye nekik az
üdvösséget, ezért elhatározta, hogy elmegy közéjük, és feltárja nekik az
igazságot világos és közérthető szavakkal. Közölte tervét Aszállal, és
megkérdezte, tud-e módot arra, hogy eljuthasson az emberek közé. Aszál ekkor
felvilágosította az emberi természet gyarlóságáról, és az emberek Alláhtól
való elrugaszkodottságáról. De Hajj ibn Jakzán nem értette meg ezt, és
továbbra is makacsul ragaszkodott a tervéhez. Aszál kívánta, hogy az emberek
Hajj ibn Jakzán közvetítése által jobban megismerjék Alláhot, és ezáltal
közelebb kerüljenek az üdvösséghez. Ezért bátorította Hajj ibn Jakzánt.
Elhatározták, hogy éjjel-nappal a tenger partján maradnak, abban a reményben,
hogy Alláh módot ad majd nekik az átkelésre. Állhatatosan várakoztak a parton,
és fohászaikban Alláhot, a Hatalmast és Dicsőségest kérték, hogy vezérelje őket
vállalkozásukban.
Alláh, a Hatalmas és Nagy úgy akarta, hogy a szelek és a tornyosuló hullámok
egy hajót útirányából kitérítve a sziget partja felé sodorjanak. Partot érve, a
fedélzeten levők észrevették a két várakozót. Nyomban hozzájuk siettek. Aszál
beszédet intézett hozzájuk, és kérte, hogy vegyék fel őket a hajóra. Azok
készségesen teljesítették kérésüket, és mindkettőjüket felvették a hajóra.
Alláh jó szelet küldött nekik: repült a hajó, és csakhamar megérkezett arra a
szigetre, ahová kívánkoztak. Partraszálltak és bementek a városba. És mikor
Aszál barátai látogatóba jöttek, ő elmondotta nekik Hajj ibn Jakzán történetét.
A barátok csodálkozva, érdeklődő arccal, tisztelettel és hódolattal eltelve
fogták körül Hajj ibn Jakzánt. Aszál elmondta neki, hogy ez a baráti gyülekezet
értelmesség és lelki mélység tekintetében minden más társaságnál különb, és ha
őket sem sikerül az igazságra vezérelnie, még kevésbé számíthat sikerre a
tömegnél.
A sziget feje és uralkodója Szalámán volt, Aszálnak az a barátja, aki a társas
életet választotta, és meg nem engedettnek tartotta a magányosságot.
Hajj ibn Jakzán tanítani kezdte őket, és a bölcsesség titkainak fejtegetésébe
merült. De alig emelkedett túl az avatatlanok értelmén, alig fogott hozzá a
szíveket betöltő előítéletek ellentmondásosságának kifejtéséhez, azok egyszerre
elkomorultak. Lelkük lázadozott az ő beszéde ellen, szívük nagy haragra
gerjedt, ámbár udvariasságból az idegen iránt, és tekintettel Aszálra,
palástolták indulataikat. Hajj ibn Jakzán pedig éjt nappallá téve tanította
őket; az igazságot fejtegette nekik elvontan és közvetlenül egyaránt.
Szüntelenül ijesztgette és rémítette őket, pedig ezek, alapjában, derék emberek
voltak, és az igazság után is áhítoztak, de természetük gyarlósága miatt nem a
helyes úton keresték, nem úgy értelmezték, ahogy kellett volna, és nem ezt
vizsgálgatták, hanem az emberek valódi természetét akarták megismerni.
Hajj ibn Jakzán lassan elkedvetlenedett, és lemondott arról, hogy meggyőzze a
szívüket. Mikor az embereket közelebbről is szemügyre vette, látta, hogy
"mindenki megelégszik azzal, ami éppen előtte van, ezért Alláh helyett a
szenvedélyt választják, Alláh helyett a szenvedélyt imádják",
[35]
elpusztítják magukat a világi dolgokért, melyeket "addig gyűjtögetnek, míg a
sír be nem fogadja őket".
[36]
Látta, hogy minden figyelmeztetés eredménytelen, minden jó szó hasztalan, és a
vitatkozás csak makacsságot szül bennük. Nincs olyan út, amely a bölcsességre
vezethetné őket, így hát nincs is benne semmi részük. Alantas dolgokba merülten
élnek, "és a gazdagság, amelyet olyan nagy hévvel hajszolnak, úgy belepte már
szívüket, akár a rozsda. Alláh lepecsételte a szívüket és a fülüket, és fátyolt
borított a szemükre. Kemény büntetés vár rájuk"
[37]
Látta, hogy a büntetés fátyla betakarta őket, hogy az eltaszítottság sötétsége
borult rájuk, hogy alig van közöttük, aki ismerné a vallást. Látta, hogy
mindenkit csak a földi dolgok érdekelnek, "hogy ezek háttérbe szorítják a
vallás előírásait, bármilyen könnyűek is legyenek azok, és potom áron eladják
őket",
[38]
"hogy a kereskedés és az üzlet elfordítja a szívüket Alláhtól, a Magasságostól,
hogy nem rettegnek attól a naptól, amikor szívük és szemük visszaszáll Hozzá",
[39]
- s mindebből teljes bizonyossággal megértette, hogy ezeknek az embereknek a
tiszta igazságról beszélni hiábavaló fáradság lenne, erkölcsi magatartásuk
megjobbítása teljességgel megvalósíthatatlan. Megértette, hogy a legtöbb ember
csak annyi hasznot lát a vallási törvényben, amennyit földi életében
hasznosíthat. Csak az a fontos számukra, hogy a tulajdonukban levő javakat
háborítatlanul birtokolhassák, és élvezhessék a könnyelmű életet. Tudta, hogy
ezek nem lesznek részesei az örök boldogságnak, alig néhányuk kivételével,
mivel "akik az örök életet akarják, a hivők, komoly áldozatokat hoznak a
túlvilági boldogság elnyeréséért; de aki istentelen, és a földi életet
választja, annak lakása a pokolban leszen."
[40]
Mi lehet keservesebb, mi lehet mélységesebben nyomorúságos, mint az emberek, ha
tetteik alapján ítéljük meg őket? Ha végignézzük életüket a születéstől a halál
pillanatáig, egyet sem találunk, akinek ne lett volna végső fokon valami része
az alacsonyrendű dolgokban: gazdagságban, gyönyörök hajhászásában, vágyak
betöltésében, harag kitombolásában, jólétet jelentő rangban, vagy akár
hiúságból, akár testi épségének érdekében végzett vallási szertartásban.
"Nincs semmi más, csak sötétség sötétség felett egy mély tengerben. És senki
nincs közöttetek, aki ne lépne be oda, mert ez a ti Uratoknak kinyilatkoztatott
rendelése."
[41]
Mikor megértette, hogy ilyenek az emberek, hogy túlnyomó többségük az esztelen
állatok színvonalán él, felismerte, hogy minden bölcsesség, útmutatás és
jóakarat benne foglaltatik a Küldött szavaiban, és a vallási törvény
rendelkezéseiben, és ezekből nem lehet sem elvenni, sem hozzájuk adni. Rájött,
hogy az emberek különböző célra születtek, és mindegyik arra a célra
alkalmasabb, amelyre született. "Ilyen volt Alláh azokhoz, akik nem többek
ennél. És te nem találhatsz Alláh magatartásában semmi változást."
[42]
Ekkor Hajj ibn Jakzán Szalámánhoz és annak társaihoz ment, bocsánatot kért
tőlük addig elmondott beszédeiért, kijelentette, hogy ezentúl ő is
hasonlóképpen vélekedik a dolgokról, mint ők, és minden erkölcsi szabályukat a
magáénak ismeri el. Ajánlotta, hogy vizsgálgassák tüzetesen a hagyományos
törvényeket és a vallási szertartásokat, hogy óvakodjanak magukat olyasmibe
ártani, ami nem tartozik rájuk, és ne higgyenek megfontolatlanul a homályos
igazságokban. Intette őket, hogy őrizkedjenek minden eretnekségtől, és minden
olyan dologtól, amely alkalmas a szenvedélyek felkorbácsolására; kövessék
erényes őseiket, és utasítsanak el minden divatos újdonságot. Buzdította őket,
hogy ne hanyagolják el a vallási törvényt, és távolítsák el maguktól a
közönséges emberek ragaszkodását a földi javakhoz. Kiváltképpen ezekre
figyelmeztette őket, mert ő és barátja, Aszál felismerték, hogy az ilyen
nyájszerű és tehetetlen emberek számára nincs más út az üdvösség felé. Ha
megpróbálnák eltéríteni őket a megszokott élettől, és az elmélkedés magasságai
felé vonni, csak mélységesen megzavarodnának, de képtelenek lennének a
boldogság elérésére; elveszítenék az utat, és rossz véget érnének. De ha
halálukig abban az állapotban maradhatnak, amelyben élnek, elnyerik majd az
üdvösséget, és azok között lesz majd a helyük, akik a jobb oldalon fognak
állni. "Ami azokat illeti, akik hamarabb érkeznek, azok előbbre fognak kerülni,
és közelebb jutnak Hozzá."
[43]
Aztán búcsút mondtak az embereknek, és eltávoztak közülük. Alig várták, hogy
visszatérhessenek a szigetre. Végül Alláh, a Hatalmas és Nagy, módot adott
nekik az átkelésre. A szigetre érve, Hajj ibn Jakzán megpróbált visszatérni
felséges állapotába, hasonló módon, mint azelőtt, és ez hamarosan sikerült is.
Aszál pedig olyan jól utánozta őt, hogy csaknem elérte az ő tökéletességét.
Így imádták Alláhot azon a szigeten, míg csak meg nem haltak.
Íme - Alláh segítsen téged sugallatával! - ennyit kellett elmondanunk Aszálról
és Szalámánról. Ez az elbeszélés sok olyan dologgal foglalkozik, ami nem
található fel semmiféle könyvben, amit nem hallhat az ember a közismert
elbeszélésekben. Ez a történet betekintést enged a titkos tudományba, melyet
csak az képes felfogni, aki ismeri Alláhot, és mindazok képtelenek felfogni,
akik félreismerik Őt. Mi eltértünk erényes őseink magatartásától, akik
féltékenyen őrizték az ilyen titkokat, és felfedésükben fösvények voltak. Mi
azért fejtettük meg a titkot, és rántottuk le róla a leplet, mert korunk
úgynevezett bölcselői számtalan téves nézetet terjesztettek el mindenfelé, és
ezzel mérhetetlen bajt okoztak. Ezért attól féltünk, azok a gyarló emberek,
akik megtagadták a Próféta tekintélyét, hogy bolondokat és balgákat
kövessenek, nem hisznek majd abban, hogy ezek a nézetek olyan titkok, amelyeket
el kell rejteni minden méltatlan elől, nehogy mohóságukban kedvet kapjanak
rájuk. Helyesnek láttuk hát, hogy a titkok titkának fényét megcsillogtassuk
előttük, avégett, hogy a valóság oldalára csábítsuk őket, és eltérítsük amaz
útról. Mindazonáltal azokat a titkokat, amelyeket erre a néhány lapra bíztunk,
beborítva hagytuk egy könnyű fátyollal. Aki képes rá, ezt a fátyolt egykettőre
letépheti, de örökre áthatolhatatlan és homályos marad annak, aki nem méltó,
hogy hozzájusson.
Én pedig végül arra kérem testvéreimet, akik olvasni fogják ezt az értekézést,
hogy legyenek hozzám kegyesek, és tanúsítsanak elnézést az okfejtésben mutatott
hanyagságom, és a bizonyításban tapasztalható szabadosságom iránt. Csak azért
estem bele ezekbe a hibákba, mert olyan magasságokba emelkedtem, ahová a
pillantás sem ér fel, és onnan akartam megközelítő fogalmat adni, mégpedig
azért, hogy emez út megtételére égő vágyat oltsak mindenkibe. Kérem Alláhot,
legyen hozzám kegyelmes, és adjon bocsánatot nekem; kérem, hogy itasson meg
bennünket lényegének tiszta ismeretével, hiszen Ő jóságos és nagylelkű.
Békesség neked, ó, téstvérem, kinek segítségére lennem kötelességem; Alláhnak,
a Könyörületesnek áldása vezéreljen utadon.