Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

PHILIP STOCHMANN  A VONAT

 Délután van, esik az esô. Hatalmas vízcseppek hullanak az égbôl kisebb és nagyobb tócsákat hagyva maguk után. Szitkozódva sietnek az emberek biztos fedél alá. Nehányan zacskót, táskát, az okosabbak pedig esernyôt tartanak a fejük fölé. Elázott kóborkutyák rázzák lucskos bundájukat az ereszek alatt. Az eget sürü,fekete felhôk borítják be,eltakarva a nyári napsütést és villámok cikáznak nagy robajok kíséretében.
 Csak egy fiú áll arccal az ég felé,behunyt szemmel, kitárt karokkal és elszánt gondolatokkal a fejében. Az átjárón csak kevesen haladnak át a sin egyik oldaláról a másikra, de mindenki különös tekintettel nézi a kék pulóveres fiatalembert, aki átszellemülten áll a vihar és a vonatsinek kellôs közepén.
 A hibbant srácot Michaelnek hívják, és azért áll ott,mert elhagyta egy lány.
 Az egész nap nagyon jól kezdôdött, mondhatni tökéletes volt. Mindenki vidám arccal üdvözölte egymást az iskolában, a tanárok is jókedvüek voltak, semmi jele nem volt még annak, hogy rossz idô közeleg. Michaelnek sem jelentett semmi akadályt, hogy újabbnál-újabb poénokkal örvendeztesse meg osztálytársait. Nem egy hétköznapi srác hírében állt, nagyon gyorsan szerzett barátokat, na meg persze barátnôt. Alig érkezett újonnan - 3 hónapja - az iskolába, már úgy kezelték, mint akit évek óta ismernek. Sok vele egykorú tanulóval ismerkedett össze, mégis egyetlen lány volt az aki iránt nagyon vonzódott.
 Ezt a szôôkehajú bombázót osztálytársai Judynak becézték,egyébkent Marthanak hívták, de utálta ezt a nevet. Délután kettôre beszélték meg, hogy elmennek moziba, aztán amikor mindekettôjüknek lukas órájuk volt, találkoztak a folyosón. Judy elmondta Michaelnek, hogy a hétvégén egy discoban megismerkedett egy helyes fiúval, majd mikor lassúzni kezdtek a fiú megcsókolta és teljesen belebolondult. Késöbb Tommy - így hívták - hazakísérte és megigérte neki,hogy felhívja. Még aznap telefonált, mivel hajnalban érkeztek haza. Michael nem akart hinni a fülének, ezért megkérdezte Judytól, hogy arra akar-e kilyukadni, hogy szakítsanak. A lány bólintott, majd szó nélkül faképnél hagyta a fiút.
 Michael odaballagott az ablakhoz, tenyerét az ablakkeretre nyomta és figyelte az apró vízcseppeket hogyan kenôdnek szét az üvegen az arca elôtt. Morcosan, egyhangúan az osztályterembe lépett, felkapta a pulóverét és kisétált az iskolából. Elment a vonat megállójáig, ott megállt, tenyerét felfelé fordította és hagyta hadd essen arcába a már zuhatagként ömlô esôvíz.
 -Miért állsz itt az esôben?- kérdezte egy ismerôs hang.
 Hátrafordult és szemét kinyitva az átázott barna szépségre nézett. Próbált volna beszélni, de most egy szó sem tudta elhagyni a száját, csak üresen, minden értelem apró szikrája nélkül
bámult a lányra.
 -Már régóta figyellek!- mondta kedves mosollyal a viharral mit sem tôrödve.
 -Szerettem volna beszélgetni veled. Nagyon tetszel nekem,de ezt nem mertem megmondani, mert van már egy barátnôd.
 -Már nincs, csak volt!- szólalt meg végre Michael.
 -Igen?- kérdezte kicsit meglepôdve, de mégis megkönnyebbülve a hosszúhajú teremtés. Majd egy kicsit felengedten folytatta - Akkor nincs kedved esetleg valamikor eljönni velem... mondjuk holnap... valahova?
 Michael most jobban szemügyre vette a lányt, tincsek lógtak elôre az ázott hajból a kedves arcra. Nem volt kifestve, mégis nagyon szépek voltak az arcvonalai. A szemei zöldek voltak és mosolygósak. Az alakja tetszett a legjobban a fiúnak, így nem tudott mást kinyögni csak azt, hogy: Igen!
 A lány megadta telefonszámát Michaelnek és elköszöntek. Átszaladt az úttesten maga mögött hagyva az örömtôl indiántáncot járo fiút, aki nagy eszeveszett, ôrült ugrándozásában nem vette észre, hogy jön: a vonat!