A vizsga előtti este Les együtt gyakorolt az apjával az ebédlőben. Jim és Tommy már aludt az emeleten, a nappaliban meg Terry varrogatott, tekintete kifejezéstelen volt, ahogy a tűt gyors ritmusban beszúrta és kihúzta. Tom Parker feszesen ült, csontos, eres kezei összekulcsolódtak az asztalon, fakókék szemei izgatottan figyelték a fia ajkát, mintha ettől jobban érthetné, amit mond.

- Az itt következő számsort - mormolta Tom, hátha be tudja fogadni a szavakat egyenként. Csakhogy már nem volt olyan könnyű befogadni őket, mint régen, most mintha ugyanazok a szavak úgy belepnék agyszöveteit, mint az oszló ragadozót a legyek. Magában újra ismételte őket: "az itt következő"… "az itt következő számsort"… jól van, megy ez. Fiára nézett, és várt.

- Na? - kérdezte türelmetlenül egy perc hallgatás után.

- Hát… - Az apja a megfelelő szót kereste. - Légy szíves, mondd el a… a… Tedd meg azt a szívességet, hogy…

Les kimerülten sóhajtott föl:

- Nyolc-öt-tizenegy-hat - mondta.

Az öreg ajkak megmozdultak, Tom agyának öreg masinája lassan forogni kezdett.

- Nyolc… ö-öt… - A fakó szemek lassan pislogtak. - Tizenegy-hat - fújta ki Tom egy szuszra, aztán büszkén kihúzta magát.

"Igen - gondolta - jó, nagyon jó, Nem csinálnak bolondot belőle holnap, kijátssza gyilkos törvényüket."

Összeszorította ajkait, kezeit is szorosabbra kulcsolta a fehér abroszon.

- Mi az? - kérdezte aztán felocsúdva, mikor Les mondott valamit.

- Hangosabban! - mondta idegesen. - Hangosabban!

- Egy másik számsort mondtam - felelte Les csendesen. - Jól van, felolvasom még egyszer.

- Kilenc-kettő-tizenhat-hét-három - mondta Les.

- Lassabban beszélj! - mondta a fiának. Nem egészen tudta mindet megjegyezni. Hogy is várhatják el, hogy valaki fejben tartson egy ilyen istentelenül hosszú számsort!

- Mi? Micsoda? - kérdezte mérgesen, mikor Les újra olvasta a számokat.

- Apa, a vizsgabiztos még gyorsabban fogja olvasni a kérdéseket, mint én. Te is…

- Tisztában vagyok vele - vágott közbe mereven Tom -, igen, tökéletesen! De hadd emlékeztesselek rá, hogy… azért ez még… nem a vizsga. Csak gyakorlás, ez csak gyakorlás. Bolondság így átrohanni mindenen. Bolondság. Nekem fel kell készülnöm erre a-a… erre a vizsgára - fejezte be; mérges volt a fiára meg arra, hogy a kívánt szavak folyton kihullottak a fejéből.

Les megrázkódott, és újra a feladatsorra nézett.

- Tizenhat, apa.

- Azt is mondtam.

- Tízet mondtál, apa.

- Talán csak emlékszem, mit mondtam!

Les egy pillanatra behunyta a szemét.

- Jól van, apa - mondta.

- Hát akkor megismétled vagy nem?! - kérdezte Tom élesen.

Les újra felolvasta a számokat, és miközben hallgatta, hogy bukdácsol végig a sorozaton az apja, belesett a nappaliba, Terryre.

A felesége bent ült és varrt, rezzenetlen arccal. Már kikapcsolta a rádiót, úgyhogy Les tudta, hogy hallja az öregember botladozását a számokkal.

Jól van - hallotta Les a saját hangját képzeletben, mintha Terryhez beszélne. - Jól van, tudom, hogy öreg és hasznavehetetlen. De azt akarod, hogy ezt az arcába is vágjam, és a hátába kést döfjek? Te is tudod, meg én is, hogy nem megy át a vizsgán. Hát engedd meg legalább ezt a kis színjátékot. Holnap úgyis kimondják az ítéletet. Ne kívánd, hogy még ma éjjel kimondjam, megszakadna a szíve ennek a szerencsétlen öregembernek."

- Szerintem most jó volt - hallotta Les az apja ünnepélyes hangját, és szemét újra a beesett, barázdált arcra szegezte.

- Igen, igazad van - felelte sietve.

- Akkor térjünk át valami másra! - hallotta az apja hangját, ezért gyorsan a lapra nézett. "Mi lehet elég könnyű neki?" - tűnődött, miközben megvetette magát ezért a gondolatért.

- Na, gyerünk, Leslie! - mondta az apja fojtottan. - Nincs egy perc fölösleges időnk se.

Tom nézte, ahogy a fia lapozgatja a papírokat, és a keze ökölbe szorult. Holnap az élete forog kockán, ez a fiú meg csak böngészi a feladatlapot, mintha semmi fontos sem történne másnap.

- Gyerünk, gyerünk! - bosszankodott.

Les felemelt egy ceruzát, amelynek végéhez madzagot erősítettek, és egy félhüvelyk sugarú kört rajzolt egy papírra. Odanyújtotta a ceruzát az apjának.

- Tartsd úgy a ceruzát három percig, hogy a hegye a kör fölött maradjon - mondta, de hirtelen rájött, hogy rosszul választott. Eszébe jutott, mennyire remeg az apja keze étkezéskor, és hogy ügyetlenkedik a gombokkal meg a cipzárral a ruháin.

Les idegesen nyelt, felemelte a stoppert, és elindította, bólintva az apjának.

Tom remegve vette a levegőt, ahogy a papír fölé hajolt, és megpróbálta az enyhén himbálódzó ceruzát a kör fölött tartani. Les látta, hogy a könyökére támaszkodik, amit a vizsgán nem engedélyeznek, de nem szólt.

Ült, és nézte az apját. Ami kevés színe volt az öregember arcának, az is eltűnt róla, és Les látta az elpattant hajszálerecskék piros vonalait az arcbőrén. Elnézte a száraz bőrt: gyűrött volt, és barnás májfoltok tarkították. "Nyolcvanéves - gondolta -, vajon mit érez az ember, mikor nyolcvanéves?"

Terry felé fordult. A nő egy pillanatra felemelte a tekintetét, összenéztek, de nem mosolyogtak, nem is jeleztek egymásnak semmit. Aztán Terry újra a varrására nézett.

- Azt hiszem, már letelt a három perc - szólt Tom feszülten.

Les a stopperra pillantott.

- Másfél perc, apa - mondta, és azon tűnődött, nem lett volna-e helyesebb most is hazudnia.

- Hát csak tartsd a szemed azon az órán! - mondta az apja aggodalmasan, miközben a ceruza már rég a körön kívül ingázott. - Mégiscsak vizsgáról van szó, nem valami… valami partiról.

Les az imbolygó ceruzahegyet figyelte, és a tökéletes hiábavalóság érzete kerítette hatalmába, mikor rájött, hogy mindez képmutatás, mert bármit csináljanak is, akkor se tudják megmenteni az apja életét.

Legalább vizsgáztatni nem a fiaknak és a lányoknak kell, gondolta, akik megszavazták a törvényjavaslatot. Legalább nem neki kell a fekete pecséttel rányomnia az apja vizsgalapjára, hogy ALKALMATLAN, nem neki kell halálra ítélnie.

A ceruza újra kilendült a kör vonalán túlra, de aztán visszajutott, ahogy Tom könnyedén megtámasztotta a karját az asztalon - egy ilyen mozdulattól persze azonnal érvénytelen lenne a feladat.

- Lassan jár az órád! - mondta Tom hirtelen fellobbanva.

Les mélyet lélegzett, és az órájára nézett. Két és fél perc.

- Három perc - mondta, és megállította.

Tom ingerülten csapta le a ceruzát:

- Tessék! - mondta. - Bolond egy vizsga, én megmondtam. - Hangja morózus lett. - Semmit sem bizonyít. Semmit a világon.

- Szeretnél pénzzel kapcsolatos feladatokat, apa?

- Azok következnek a feladatlapon? - kérdezte Tom és gyanakodva odahajolt, hogy maga is ellenőrizze.

- Igen - hazudta Les, mivel tudta, hogy az apja szeme olyan gyenge, hogy úgysem látja, noha Tom sosem vallotta be, hogy szemüvegre van szüksége. - Jaj, várj csak, van előtte még egy! - tette hozzá, gondolva, hogy az könnyebben megy az apjának. - Azt kell megmondanod, hogy hány óra.

- Micsoda bolond kérdés! - morogta Tom. - Hát ezek azt hiszik…

Idegesen átnyúlt az asztalon az óráért, és rápillantott.

- Negyed tizenegy - mondta fitymálva.

Les - még mielőtt meggondolhatta volna magát megszólalt:

Az apja egy pillanatra olyan lett, mint akit pofon ütöttek. Aztán újra felkapta az órát, rábámult, az ajkai remegtek, és Lesnek az a szörnyű érzése támadt, hogy Tom mindjárt erősködni fog, hogy negyed tizenegy van.

Benyúlt a mellényzsebébe, és kihúzta a saját aranyóráját.

- Ez óra - mondta büszkén. - Egy percet se késett… hatvan éve! Ezt nevezem én órának. Nem olyan, mint az.

Istennek hála, már nem érte meg ezeket a vizsgákat, gondolta, legalább ő megúszta. Tom sosem gondolta volna, hogy egyszer még szerencsésnek fogja találni, hogy Mary ötvenhét évesen meghalt egy balesetben, de hát az még a vizsgák előtt volt.

Bekattintotta az órát, és eltette.

- Csak hagyd kint azt az órát estére! - mondta barátságtalanul. - Holnap szerzek rá egy… rendes üveget.

- Jól van, apa. Úgyis régi volt már az az óra.

- Persze, persze - mondta Tom. - Jól van. Csak hagyd kint nekem, aztán szerzek rá egy… rendes üveget. Olyat szerzek, ami nem törik szét. Ami nem törik szét. Csak hagyd kint nekem!

Aztán Tom megcsinálta a pénzfeladatokat, mint például: "Hány negyeddolláros van egy ötdollárosban?" vagy "Ha van egy dollárod, és abból elveszek harminchat centet, mennyi apród marad?"

Épp ez volt az irtóztató.

Az élet folyt, ahogy szokott. Senki sem beszélt a halálról. Az állam kiküldte a leveleket, megtartották a vizsgákat, és aki megbukott, azt felkérték, hogy szíveskedjék megjelenni az állami központban injekcióra. A törvény működött, a halálozási arány változatlan volt, a túlnépesedési problémát korlátok közé szorították - mindezt hivatalosan, személytelenül, érzelmek és könnyek nélkül.

- Ne vacakolj már azzal az órával - mondta az apja -, meg tudom oldani a feladatokat akkor is, ha nem csüggsz egyfolytában azon az órán.

- De apa, a vizsgabiztos is nézni fogja az órát.

- A vizsgabiztos az vizsgabiztos! - csattant föl az apja. - Te nem vagy vizsgabiztos.

- De apa, én csak segíteni…

- Hát akkor segítsél, segítsél! Ne csak ülj itt azzal az órával.

- A te vizsgád, apa, nem az enyém - kezdte Les, és mérgében vörösödni kezdett az arca. - Ha…

- Az én vizsgám, igen, az én vizsgám! - csattant föl hirtelen az apja.

- Ti mind benne voltatok, vagy nem?! Mind benne voltatok, hogy… hogy…

A szavak újra elakadtak, csak a haragos gondolatok halmozódtak az agyában.

- Azért még nem kell ordítanod, apa.

- Nem ordítok!

- Apa, a fiúk alszanak! - szólt közbe egyszerre Terry.

- Akarod folytatni, apa? - kérdezte Les, visszafojtva ingerültségét.

- Szóval folytassuk, apa?

Tom felhúzta az orrát.

Les a feladatlapot nézte, ujjai szorosan fogták az összekapcsolt papírokat. Pszichológiai feladatok? Nem, ilyesmit nem tudna kérdezni. Hogy kérdezheti meg valaki saját nyolcvanéves apját, hogy mi a véleménye a szexről? - az apját, aki kemény, mint a kova, és aki a legártatlanabb megjegyzést is obszcénnak találja!

- Tehát? - kérdezte az apja.

- Úgy látszik, nincs több kérdés - felelte Les. - Végül is négy órája csináljuk.

- No és azok a lapok, amiken csak átfutottál?

Látta, hogy az apja összeszorítja az ajkait, és félt, hogy erre is mond majd valamit. De Tom csak annyit mondott:

- Micsoda barát! Micsoda barát!

- De apa, hiszen…

Les elhallgatott. Semmi értelme sem volt ezt tovább ragozni. Tom úgyis tökéletesen tudja, hogy doktor Trask idén már nem állíthatja ki ugyanúgy az egészségügyi lapot, mint az előző három vizsgára.

Les tudta, milyen félelemmel tölti el és mennyire sérti az öregembert, hogy le kell vetnie a ruháit, és úgy kell az orvosok elé állnia, akik megvizsgálják, összetapogatják, és támadó kérdéseket szegeznek majd neki. Tudta, hogy Tom mennyire fél attól, hogy felöltözés közben egy kémlelőlukon át fogják nézni, és ráírják a lapjára, hogy tud-e egyedül öltözni. Azt is tudta, mennyire elrémíti az apját az a tudat, hogy amikor ebédel az állami étkezdében, az egész napos vizsgálat közepén, akkor is nézni fogják, nem ejt-e le egy villát vagy egy kanalat, nem borít-e föl egy pohár vizet, vagy nem eszi-e le az ingét a szafttal.

- Meg fognak kérni, hogy írd le a neved és a címed - mondta Les, hogy az apja megfeledkezzen az erőnlétiről, mivel tudta, hogy milyen büszke a kézírására.

Az öregember látszólag vonakodott, de fölemelte a ceruzát, és írni kezdett. "Bolondot csinálok belőlük" - gondolta, ahogy a ceruza erős, biztos mozdulatokkal keresztülszántott a papíron.

Mr. Thomas Parker - írta -, 2719 Brighton Street, Blairtown, New York.

- És a dátumot is - mondta Les.

Az öregember leírta: 2003. január 17., és tagjait hideg borzongás járta át.

Holnap jön a vizsga.

Egymás mellett feküdtek, de nem aludtak. Már vetkőzéskor is alig szólaltak meg, és mikor Les Terry fölé hajolt, hogy megcsókolja, és jó éjt kívánjon neki, a felesége dünnyögött valamit, amit ő nem értett.

Mélyet sóhajtott, az oldalára fordult, és a feleségét nézte. Terry is kinyitotta a szemét a sötétben, és összenéztek.

- Alszol? - kérdezte Terry halkan.

- Nem.

Csak ennyit felelt. Arra várt, hogy az asszony kezdje.

- Hát azt hiszem, most már… az jön. - Ügyetlenül fejezte be, mert nem szerette a szavakat, idegesítően melodramatikusnak érezte őket.

Terry nem válaszolt rögtön. Aztán mintha csak hangosan gondolkozna, megkérdezte:

- Szerinted van rá esély, hogy…?

- Nem - felelte. - Nem létezik, hogy átmenjen.

Hallotta, hogy Terry nyel egyet. "Ki ne mondd! - gondolta könyörögve. - Nem kell, hogy elmondd, hogy én is ezt mondogatom tizenöt éve. Én is tudom. Azért mondtam, mert úgy gondoltam, hogy igaz."

Hirtelen azt kívánta, bárcsak már évekkel ezelőtt aláírta volna az Eltávolítási kérelmet. Iszonyú szükségük volt rá, hogy megszabaduljanak Tomtól, a gyerekeik miatt, de önmaguk miatt is. De hogy önthetné valaki szavakba ezt a szükséget, hogy gyilkosnak ne érezné magát? Nem mondhatja, hogy "remélem, megbukik az öregember, remélem, megölik". Ha meg mást mond, az csak képmutató behelyettesítése volna ugyanezeknek a szavaknak, mert érezni egész pontosan így érzi.

Az orvosi műszavak - emlékezett vissza - a táblázatok csökkenő termésátlagról, alacsonyabb életszínvonalról, az éhezés arányairól, hanyatló egészségszintről - ezekkel érveltek, hogy meghozzák a törvényt. Nos: hazugság volt mind, átlátszó, alaptalan hazugság. Azért hozták meg a törvényt, mert az emberek nyugton akartak maradni, és a saját életüket akarták élni.

- Les, mi van, ha átmegy? - kérdezte Terry.

Les érezte, hogy a keze belemarkol a matracba.

- Les!

- Nem tudom, drágám - felelte.

- Tudnod kell! - mondta.

Les nyugtalanul forgatta a fejét a párnán.

- Drágám, hagyjuk ezt - mondta. - Légy szíves!

- De Les, ha átmegy a vizsgán, az még öt évet jelent. Még öt évet, Les. Gondoltál már arra, hogy ez mit jelent?

- Drágám, nem fog átmenni.

- De ha mégis?

- Terry drágám, a kérdéseim háromnegyedére nem tudott válaszolni az este. Majdnem teljesen süket, a szeme rossz, a szíve gyenge, ráadásul reumás. - Az ökle reményvesztetten csapott az ágyra. - Még az erőnlétin se megy át - mondta, és közben egyre feszültebbnek érezte magát, hogy itt bizonygatja Terry előtt, hogy Tom sorsa meg van pecsételve.

Bár el tudná felejteni a múltat, hogy csak azt lássa az apjában, amilyen most: a kiszolgáltatott, akadékoskodó öregembert, aki tönkreteszi az életüket. De nehéz volt elfelejtenie, mennyire imádta és tisztelte az apját, nehéz volt elfelejtenie a vidéki kirándulásokat, a horgásztúrákat és a hosszú esti beszélgetéseket, meg még azt a sok dolgot, ami összefűzte az apjával.

Hát ezért nem volt soha ereje; hogy aláírja a kérelmet. Pedig egyszerű formula volt, jóval egyszerűbb, mint öt évig várakozni a vizsgákra. De mégis az apja halálos ítéletét írta volna alá, ha kéri a kormányt, hogy távolítsák el az öregembert, mint valami kellemetlen hulladékot. Erre sosem lett volna képes.

Mégis most, hogy az apja nyolcvanéves lett, minden erkölcsi nevelés, minden életre szóló keresztény parancsolat ellenére Terryvel együtt rettenetesen félt: mi lesz, ha az öreg Tom átmegy a vizsgán, és még öt évig velük él - öt újabb évig szöszmötöl a házban, megszegve a tilalmakat, amit a fiúknak be kell tartaniuk, tör-zúz, és amikor segíteni akar, akkor is csak útban van, és az életük továbbra is szenvedés és idegfeszültség marad.

- Inkább aludjál - mondta Terry.

Megpróbálta, de nem ment. Ébren feküdt, a sötét mennyezetet bámulta, és a kérdésére akart választ találni, de nem tudott.

Hatkor csörgött az óra. Les ráért volna nyolckor kelni, de ki akarta kísérni az apját. Felkelt az ágyból, halkan öltözött, hogy föl ne ébressze Terryt.

De a felesége így is fölébredt, és a párnájáról figyelte.

- Felkelek, és csinálok valamit reggelire - mondta.

- Dehogyis - mondta Les. - Maradj csak.

- Nem akarod, hogy felkeljek?

- Ne aggódj, drágám! - felelte. - Azt akarom, hogy pihenj.

Terry visszafeküdt és elfordult, hogy Les ne lássa az arcát. Nem tudta, miért kezdett el hangtalanul sírni: azért-e, mert Les nem akarta, hogy találkozzon az apjával, vagy a vizsga miatt. De nem tudta abbahagyni. Épp annyira volt képes, hogy mereven tartsa magát, míg a hálószoba ajtó be nem csukódik.

Aztán rázkódni kezdtek a vállai, és a zokogás ledöntötte azt a gátat, amit épített magában.

- Minden rendben, apa? - kérdezte.

Az apja meglepetten nézett föl.

- Mit keresel te itt ilyen korán? - kérdezte.

- Gondoltam, veled reggelizek - felelte Les.

- Semmi szükség rá - hallatszott az öregember hangja.

- Mindegy, valamit azért akkor is eszem - mondta Les, és elfordult, hogy az apja ne is vitatkozhasson.

- Ó… Leslie!

Megfordult.

- Remélem, nem felejtetted el kint hagyni azt az órát - mondta az apja. - Ma el akarom vinni az ékszerészhez, hogy tegyen rá egy… rendes üveget, ami nem törik el.

- De apa, hiszen csak egy régi óra - mondta Les - Fabatkát sem ér.

Az apja lassan bólintott, és felemelte remegő tenyerét, mintha az ellenkezést akarná elhessegetni.

- Mindamellett - szögezte le lassan - el akarom…

- Jól van, apa, jól van. Odateszem a konyhaasztalra.

Az apja elhallgatott, és egy pillanatig üres tekintettel meredt rá. Aztán, mintha lendületből tenné, és nem egy félbemaradt mozdulat befejezéseként, újra lehajolt a cipőjéhez.

Az óra még mindig az étkezőasztalon volt. Les megfogta és átvitte a konyhaasztalra. Biztos, hogy az öregember egész éjjel észben tartotta az órát, gondolta. Különben nem lett volna képes emlékezni rá.

A kávéfőzőbe friss vizet töltött, és beállította a grillsütőt két adag szalonnás rántottára. Végül kitöltött két pohár narancslét, és asztalhoz ült.

- Ülj le, apa - mondta Les. - Idehozom a tied is.

- Nem szorulok segítségre - mondta az apja. - Maradj, ahol vagy.

Lesnek sikerült mosolyognia.

- Odatettem egy kis szalonnás rántottát - mondta.

- Nem vagyok éhes - válaszolta az apja.

- Nem árt, ha jól bereggelizel, apa.

Les egy pillanatra behunyta a szemét, és arcán reménytelen kétségbeesés suhant át. "Kellett nekem felkelnem! - gondolta legyőzetve. - Folyton csak veszekszünk."

- Jól aludtál? - kérdezte.

- Persze hogy jól - felelte az apja. - Mindig kitűnően alszom. Kitűnően. Azt hitted, hogy majd pont egy ilyen… Hirtelen elhallgatott, és vádlón támadt Lesre.

- Bóvli munka - mondta. - Bóvli. - Óvatosan betette a kabátja oldalzsebébe. - Szerzek neked egy rendes üveget - dünnyögte. - Ami nem törik el.

Les bólintott.

- Pompás, apa.

A kávé elkészült, és Tom kitöltötte a csészékbe. Les felállt, és kikapcsolta az automata grillsütőt. Most már neki sem volt sok kedve a szalonnás rántottához.

Szemben ült komor arcú apjával, és érezte, hogy a forró kávé végigfolyik a torkán. Rettenetes íze volt, de tudta, hogy aznap reggel az égvilágon semmi nem ízlene neki.

- Hányra kell odaérned, apa? - kérdezte, hogy megtörje a csendet.

- Kilencre - felelte az apja.

- Biztos, hogy nem akarod, hogy odavigyelek?

- Nem bizony, nem bizony - mondta az apja, mintha csak egy bosszantóan akaratos gyereket szerelne le türelmesen. - A metró éppen elég jó nekem. Bőven odaérek vele.

Les idegességében benedvesítette az ajkát, aztán a csészéje mögé rejtette remegését. Itt beszélnek, gondolta, csak beszélnek és beszélnek: autókról, metrókról és vizsgaidőpontokról, miközben mindketten tudják, hogy talán Tom halálos ítéletének napja van.

Már megbánta, hogy fölkelt. Egyszerűbb lett volna úgy ébredni, hogy az apja már elment. Azt kívánta, bárcsak így is történhetne… Simán. Azt kívánta, bárcsak egyszer arra ébredhetne, hogy az apja szobája üres, hogy eltűnt a két öltöny, eltűnt a sötét cipő, a dolgozóruha, eltűntek a zsebkendők, a zoknik, a térdszíjak, a nadrágtartók, a borotvafelszerelés - és az élet összes néma jele.

De nem így lesz. Ha Tom megbukott, még jó néhány hét, mire a végső időpontról szóló levél megérkezik, aztán még egy hét, mire maga az időpont is eljön. Félelmetesen lassú folyamat lesz, csomagolás, különböző tárgyak kiselejtezése és elajándékozása, hosszú folyamat, amíg együtt esznek és esznek és esznek, beszélgetnek: egy korábbi ebédről, az állami központba vezető útról, a néma, zümmögő liftezésről, a…

Édes Istenem!

Azon kapta magát, hogy tehetetlenül reszket, és egy pillanatig attól tartott, hogy elsírja magát.

Zavarodott kifejezéssel nézett föl az apjára, aki épp felállt.

- Akkor én elindulok - mondta Tom.

Les tekintete a faliórára szállt.

- De hát még csak háromnegyed hét van! - mondta idegesen. - Nem tart olyan sokáig…

- Jaj istenem, apa, de hát legrosszabb esetben is egy óra alatt beérsz a városba! - mondta Les, és a gyomrán erős nyomást érzett.

Az apja a fejét rázogatta, és Les rájött, hogy nem is hallotta.

- Mindamellett - mondta az apja.

- De hát nem is ettél, semmit.

- Nem szoktam sokat reggelizni - kezdte Tom. - Nem jó a…

Les nem hallotta a végét, hogy egy élet megszokása, meg hogy nem jó az emésztésnek, meg amit még az apja mondott: Érezte, hogy a könyörtelen félelem hullámai átcsapnak a fején, fel akart ugrani, hogy megölelje az öregembert, és megmondja neki, hogy ne aggódjon a vizsga miatt, mert úgysem számít, hiszen szeretik, és törődni fognak vele.

De nem volt rá képes. Az émelygő félelemtől mereven ült, és nézte az apját. Egy szót sem tudott kinyögni, mikor az apja kilépett a konyhaajtón, és nyugodt, szenvtelen hangon megszólalt (az öregembernek utolsó csepp erejét is össze kellett szednie, hogy így sikerüljön):

- Hát akkor viszlát, Leslie.

Az ajtó becsapódott, és a beáramló huzat hidege Les arcán át a szívéig hatolt.

Egyszer csak döbbent horkanással felugrott, és keresztülrohant a linóleumpadlón. Ahogy az előszobához ért, látta, hogy az apja már majdnem a bejárati ajtónál tart.

- Apa!

- Sok szerencsét, apa! - mondta. - Hát… akkor… viszlát - Szerette volna hozzátenni, hogy "drukkolni fogok", de nem ment.

Az apja bólintott egyet, csak egyet, épp csak biccentett, ahogy az úriemberek vesznek egymásról tudomást.

- Köszönöm - mondta Tom, és elindult.

Les az ablakhoz lépett, és szemével végigkísérte az öregembert a kerti úton, aztán balra a járdán. Megvárta, amíg az apja nekiindul az útnak, aztán ahogy kiegyenesedik, sovány vállait kihúzza; és peckesen, lendületesen nekivág a reggeli szürkeségnek.

Nem tudott dolgozni menni. Beteget jelentett, és otthon maradt. Terry elküldte a fiúkat az iskolába, aztán megreggeliztek, Les segített leszedni az asztalt és berakni az edényeket a mosogatógépbe. Terry nem tette szóvá, hogy otthon maradt. Úgy viselkedett, mintha természetes volna, hogy a férje otthon van egy hétköznapon.

Öt óra körül bement a konyhába, és megivott egy doboz sört, míg Terry a vacsorát készítette: Nem is szólt a feleségéhez. Fel-alájárkált a nappaliban, majd kitárta az ablakot a borús égre, aztán újra járkálni kezdett. Egész nap esőre állt az idő.

- Nem tudom, hol lehet már - szólalt meg végül, újra a konyhában.

Mire Les lezuhanyozott és felöltözött, már öt óra negyven volt. A fiúk hazajöttek a játékból, és mindannyian asztalhoz ültek vacsorázni. Les észrevette, hogy az apjának is terítettek, és azon tűnődött, miatta csinálta-e Terry.

Nem tudott enni. Egyre kisebb részekre vágta a húst a tányérján, és a vajat kenegette a sült krumplira; de meg se kóstolta.

- Tessék? - fordult Jimhez, aki mondott valamit.

- Apa, ha a nagyapa nem megy át a vizsgán, akkor még kap egy hónapot, ugye?

- Nem is igaz! - szólt bele Tommy. - Mert a Harry Senker nagymamája csak két hét múlva kapta meg a levelet.

- Nem kell azt látni! - vitázott Tommy. - A Harry mondta, hogy…

- Elég volt!

A két fiú hirtelen falfehér apjára nézett.

- De hát mit…

- Jimmy! - figyelmeztette Terry.

Jimmy az anyjára nézett egy pillanatra, aztán újra a vacsorájához látott, és mindannyian hangtalanul ettek.

"A nagyapjuk halála semmit sem jelent nekik - gondolta keserűen Les. - "Semmit a világon!" Nyelt egyet, és megpróbált lazítani a feszültségen: "Végül is miért kéne, hogy bármit jelentsen? - mondta magában. - Egyelőre nem nekik kell aggódniuk. Akkor meg minek erőltetni? Így is elég hamar rájuk kerül a sor."

Hat óra tízkor, mikor a bejárati ajtó kinyílt, majd bezárult, Les olyan gyorsan pattant föl, hogy feldöntött egy üres poharat.

- Les, légy szíves! - mondta Terry hirtelen, és ő is rögtön rájött, hogy igaza van. Az apja nem szeretné, ha most kirohanna és kérdésekkel rontana neki.

Les nem tudott enni. Mélyeket lélegzett, és piszkálta az ételt. Hallotta, hogy az emeleten becsukódik az apja mögött az ajtó.

Amikor Terry az asztalra tette a pástétomot, akkor Les nem bírta tovább, gyorsan elnézést kért, és felpattant.

Hangtalanul várta, hogy a felesége odaérjen.

- Nem jobb, ha most békén hagyjuk? - kérdezte Terry.

- De drágám, én csak…

- Les, ha átment volna a vizsgán, biztos bejött volna a konyhába, hogy megmondja.

- De drágám, hiszen nem tudhatja…

De elhallgatott, és megrázkódott attól, ahogy Les rátekintett. A súlyos csöndben arra lett figyelmes, hogy az eső lökésszerűen veri az ablakot.

Les egy percig álldogált az ajtó előtt, biztatva önmagát. "Nem fogom megbántani - mondta magában -, nem és nem!"

Halkan kopogott, és közben belenyilallt, hogy nem hibázik-e. Talán mégis békén kellett volna hagynia az öregembert, gondolta szomorúan. De közben azon kapta magát, hogy újra kopogtat.

- Ki az? - kérdezte Tom.

- Csak én, apa - mondta.

- Mit akarsz?

- Bejöhetek?

Bent csönd.

- Hát… - mondta az apja, aztán elhallgatott. Les hallotta, hogy fölkel, aztán hogy közelednek a léptek az ajtóhoz. Aztán valami papír zörgött, és egy asztalfiókot gondosan bezártak.

Végül kinyílt az ajtó.

Tom régi, piros hálóköntösében volt, és már papucsot húzott.

- Bejöhetek, apa? - kérdezte Les csendesen.

Az apja töprengett egy kicsit. Aztán azt mondta:

- Hát gyere - de ez nem volt igazi hívás. Inkább úgy hangzott mintha azt mondaná: "Ez a te házad, nem tudom megakadályozni, hogy bejöjj ebbe a szobába."

Les rég szerette volná mondani az apjának, hogy nem akarja zavarni, de nem tudta. Bement, és megállt a szőnyeg közepén: várt.

- Ülj le - mondta az apja, és Les le is ült abba az egyenes támlájú székbe, amire Tom a ruháit szokta teríteni éjszakára. Az apja megvárta, amíg elhelyezkedik, aztán egy nyögéssel visszadőlt az ágyába.

Hosszú ideig szótlanul nézték egymást, mintha vadidegenek lennének, mindketten arra vártak, hogy a másikuk szólaljon meg. "Hogy sikerült a vizsga? - hallotta Les újra és újra az agyában. - Hogy sikerült a vizsga, hogy sikerült a vizsga? - De nem tudta kimondani. - Hogy sikerült a…"

- Gondolom, kíváncsi vagy, hogy… mi történt mondta az apja, láthatóan uralkodva a hangján.

- Igen - felelte Les -, én… - Elhallgatott. - Igen - ismételte meg, és várt.

Az öreg Tom egy darabig a padlót nézte. Aztán hirtelen felemelte a fejét, és kihívóan nézett a fiára.

- Nem mentem el - mondta.

Les úgy érezte, hogy minden ereje elszállt. Ott ült mozdulatlanul, és bámulta az apját.

- Semmi kedvem nem volt elmenni - folytatta az apja sietve. - Semmi kedvem nem volt átesni azon a rengeteg bolond dolgon. Erőnléti vizsga, tu-tudati vizsga, rakjak k-ko-kockákat egymásra, meg Isten tudja, mi még! Semmi kedvem nem volt elmenni.

Megállt, és olyan mérges szemekkel meredt a fiára, mintha arra várna, hogy merje csak hibáztatni.

De Les nem tudott mit mondani.

- És most… mit fogsz… csinálni?

- Ne törődj te azzal, ne törődj te azzal - felelte szinte hálásan a kérdésért. - Csak ne aggódj a te apádért! Tudja azt apa, hogy hogy kell vigyáznia magára.

És Les hirtelen újra hallotta, ahogy az asztalfiók becsukódik, és a papír zizeg. Majdnem hátrafordult, hogy megnézze, ott van-e még a zacskó. A feje beleremegett, ahogy le akarta győzni a késztetést.

- H-hát… - dadogta, nem is érezve, mennyire elfogódott és kétségbeesett a tekintete.

- Most szeretnék lepihenni - hallotta Tom hangját, és úgy érezte, mintha hirtelen erősen gyomorba vágták volna. Most szeretnék lepihenni, lepihenni - visszhangzottak végig a szavak agyának hosszú csatornáin. Lepihenni, lepihenni…

Azt vette észre, hogy az ajtóhoz tessékelik, ott megfordult, és az apjára nézett. Viszlát. A szavak benne szorultak.

Akkor az apja elmosolyodott, és megszólalt:

- Jó éjt, Leslie!

- Apa!

- Jó éjt, fiam! - mondta az apja; és ahogy egymás közelében álltak, Les egyszerre meglátta az apja válla fölött az összegyűrt gyógyszertári zacskót, ami az ágy alatt a sarokban feküdt, nyilván azért dobták oda, hogy ne lehessen látni.

A következő pillanatban már a hallban állt, hangtalanul remegett, és hallotta, ahogy a retesz bekattan, és tudta, hogy noha az apja nem zárta be az ajtót, többé nem léphet be a szobába.

Hosszú ideig állt ott, a csukott ajtót nézte, és tehetetlenül reszketett. Aztán elindult.

Terry a lépcső aljánál várta, arca színtelen volt.

- Hát… nem ment el - csak ennyit mondott.

Terry halk, meghökkent hangot hallatott.

- De hát…

- A patikába ment - mondta Les. - Láttam… láttam a zacskót a sarokban. Oda dobta, hogy ne lássam, de én mégis… láttam.

- Biztos megmutatta a patikusnak a vizsgáról szóló levelet - mondta Les. - A patikus meg… biztos adott neki… gyógyszert. Mind így csinálják. Csendben álltak az ebédlőben, kint meg az eső dobolt az ablakon.

- Mit csináljunk? - kérdezte Terry alig hallhatóan.

Zsibbadtan ment vissza a konyhába, és érezte, hogy Terry szorosan átkarolja, mintha rá akarná fonni a szerelmét, ha már beszélni nem tud róla.

Egész este a konyhában ültek. Terry lefektette a fiúkat, aztán visszajött, és ott ültek a konyhában, kávét ittak, és csendes, magányos hangon beszélgettek.

Éjfél felé kijöttek, és már föl akartak indulni, amikor Les hirtelen megállt az ebédlőasztalnál, és megpillantotta az órát, új, fényes üvegével. Hozzá sem tudott érni.

Mesterházi Mónika fordítása