A lovak csendben megálltak a korlát előtt: A férfi és a felesége lebámullak a kiszáradt, homokos völgybe. Az asszony magába roskadtan ült a nyeregben; már órák óta nem szólt semmit, de nem is igen tudott mit mondani. A levegő iszonyúan fülledt volt, s a szinte mindig kék arizonai égboltot gyászkeretes viharfelhők, sötétítették el. A sziklák közt borzasztó erejű szél süvített. Az asszony remegő kezére néhány hideg esőcsepp hullott.

A nő fáradtan a férjére nézett. A férfi Lazán, mégis biztosan ült a nyeregben. Az asszony behunyta a szemét, és visszagondolt az előző nappal véget ért szolid évekre, amikor még boldogan élhettek. Szeretett volna egy, tökrőf tartani maga elé, hogy a saját arcába nevethessen: Ám erre nem volt mód, és különben is őrültség lett volna. Tudta, hogy rossz közérzetének többféle oka van. A nyomott idő, a reggeli távirat, melyet egy, hírnök hozott lóhát, és a hosszú út mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy halálosan fáradtnak és kimerültnek érezze magát.

Ám útjuk még nem éri véget. A nő hirtelen fázni kezdett. - Én vagyok az az asszony, akinek nincs szüksége Istenre - mondta halkan, behunyt szemmel.

- Nekem még soha nem volt okom arra; hogy templomban üljek - mondogatta az embereknek. De nem mondható harcias istentagadónak sem. Ő a maga akarata szerint élte a világát, s nem féltette két kezét a munkától. Körmei mind kifényesedtek, ám nem valamiféle lakktól, hanem az állandó igénybevételtől. Keze még puha volt, amikor a gyermekei születtek, de ennyi év után már számtalan ránc redőzte. Ha a férjére gondolt, a ráncok kisimultak, s bőre újra puha és simogató tudott lenni.

- Itt lepihenünk - szólt a férfi. A két lovas egy hatalmas téglaépület mellett, egy kiszáradt vízmosás pattján állt. Az épület ablakai zöld üvegből készültek, s odabenn valami furcsa gépezet látszott, melyből mindenféle drótok és huzalok indultak ki. A drótok egy magasfeszültségű vezetékpárban folytatódtak, amely oszlopokra erősítve haladt végig a sivatagban. Az asszony futó pillantást vetett a végtelenben elenyésző távvezetékre, majd tekintete ismét a furcsa viharzöld ablakokra és a lángvörös téglákra irányult.

Az asszony soha nem jelölte be szalaggal a Biblia valamely általa fontosnak vélt fejezetét, mert bár élete a sivatagban állandó küzdelem volt a sziklák, a nap és a vízhiány ellen, soha nem érezte magát fenyegetettnek. Valahogy mindig rendbe jöttek a dolgok, soha nem alakult úgy, hogy éjszakákat virrasztott volna a sok megoldatlan gond miatt. Eddig elkerülte ót az élet árnyékos oldala, ám most a halál viharfelhői tornyosultak a feje fölött.

Most mindennek vége szakadt. Ő és a férje egy távoli város felé igyekeznek lóháton, mert jött egy kis darab sárga papír, és tudatta velük, hogy az anyja haldoklik.

Számára ez annyira hihetetlennek tűnt. Hiába próbált magába nézni, nem tudta elképzelni az anyját halálos betegen. Nem volt mibe kapaszkodnia, s így elméje sem tudott megnyugodni: gondolatai ide-oda cikáztak, mint egy megkergült iránytű a homokviharban. Most Berty féltő gondoskodása sem bizonyult elegendőnek. Úgy érezte, mintha gonosz tréfát űznének vele. Valaki, akit szeret, meg fog halni. Ez nem lehet igaz!

- Igazad van - mondta. Futó pillantást vetett a keleti égboltra. - Tornyosulnak a viharfelhők. Várunk egy kicsit. Lehet, hogy esni fog. Nem szeretném, ha eláznánk.

- Nem úgy fest, hogy itt emberek tartózkodnának - jegyezte meg, de azért mégis kiáltott egyet. - Hé, valaki! Körülnézett, s tekintete megakadt az épület ajtajára tűzött feliraton: Veszély! Energiaügyi Hivatal.

Bentről olyasmi zaj hallatszott; mintha egy hatalmas rovar zümmögne. A zúgás egy pillanatra sem szűnt meg, csak hol elhalkult, hol felhangosodott. Bertyt ez arra emlékeztette; amikor egy asszony vacsorakészítés közben, a forró sütő mellett dudorászik. Semmilyen mozgást nem láttak az épületen belül, csupán a zümmögés szűrődött ki onnan. Sokan ilyennek képzelnék el a napfelkelte hangját, amikor csillogó fénynyalábok örvénylenek a levegőben, s közben minden izzik és pezseg. Az ember ónkéntelenül is valamiféle zajt várna ettől a jelenségtől, ám hiába hegyezi a fülét, a tájon nyomasztó, néma csend honol.

A zümmögés megremegtette az asszony sarkát, s ez a remegés felkúszott a vékony lábain; a testén, majd belemarkolt a szívébe. Nem állt meg, hanem haladt tovább a koponyája felé, belebújt minden apró csontba, résbe, s az asszony olyan jóleső borzongást érzett, mint amit egy-egy szép dal vagy olvasmány váltott ki benne egykoron.

Odabenn félhomály honolt, de így is láthatták, hogy minden tiszta és fényesre súrolt, mintha valaki vagy valami bizonyos időközönként betévedne ide, kitakarítana, aztán sürgősen továbbállna. A levegőben érződött az állandó mozgás és nyugtalanság, noha látszólag minden mozdulatlannak tűnt. Először azt hitték, hogy az egyik fal mellett emberek állnak némán, két sorban, de aztán kiderült, hogy kerek, kagylószerű gépek azok, és a zümmögés is tőlük ered. A fekete, szürke és zöld gépekből aranyszínű kábelek és sárga drótok indultak ki. Volt még ott néhány ezüstös fémdoboz vörös fülecsekkel, rajtuk fehér festékkel írt szavak, és egy teknőszerű mélyedés, amiben örvénylett valami. A centrifuga hihetetlen sebességgel forgott, ám zajt nem csapott. A mennyezetről hatalmas rézkígyók lógtak le, a cementpadlót pedig ferde csövek kötötték össze a fallal. Az egész berendezés tisztinak tűnt, mint a hó, és enyhe égett szagot árasztott. A zümmögés mellett még valami halk ropogás is hallatszott: apró kék szikrák pattogtak sziszegve ott, ahol a drótok a porcelánból vagy zöld üvegből készült szigetelésbe becsatlakoztak.

Az asszony nem akart ezen a helyen maradni. Az épület egyáltalán nem volt alkalmas pihenésre, hiszen embereknek nyomát sem látták, csak a gépek zümmögtek hol mélyebb, hol magasabb hangon, akár egy templomi orgona. Berty egy darabig csendben nézte, hogyan- veri az eső az ablakot, majd megszólalt:

- Eltart egy darabig, míg eláll. Lehet, hogy itt kell maradnunk éjszakára. Bárhogyan nézzük is, már elég késő van. Jobb lesz, ha behozom a holminkat.

Az asszony nem szólt semmit. Igazából azt szerette volna, ha továbbmennek. Nem érdekelte, hogyan, milyen járművel, milyen körülmények között, de folytatni akarta az útját. Egy városban legalább vásárolhatna jegyet, vonatra szállhatna, az dübörögve elvinné őt egy másik városba, ott leszállhatna, lóhátra vagy éppen autóba ülhetne, néhány óra alatt száz meg száz mérföldeket tehetne meg, és máris az édesanyja mellett lehetne, akit vagy életben talál még vagy nem. Csak idő és energia kérdése volna az egész. Sok helyen megfordulna, de sehol sem időzne sokáig, csak amíg kifújja magát és harap valamit. De valójában akkor sem érne el semmit. "Csak azért menjek el anyámhoz, hogy mondjak neki né hány udvarias vigasztaló szót?", tépelődött. "Van ennek értelme?"

Nem látta, csupán érezte, hogy a férje sem alszik. Már reges-rég észrevette, hogy Berty másképpen lélegzik, ha alszik, és másképpen, ha ébren van. Nem is annyira a hangban volt különbség, mint inkább a levegővételek közt eltelt szünetek hosszában. Tudta, hogy a férfi most őt nézi a sötétben, őrá gondol, és féltve lesi lélegzését.

- Hogyan tudsz pihenni? - Az asszony itt elhallgatott: Ez nagyon otrombán hangzott. Olyannak tűnt, mintha vádolná a férfit, pedig ettél szó sem volt. Olyan embernek ismerte Bertyt, mint aki sok mindenhez ért, sok mindent meglát, de nem dicsekszik a saját képességeivel. Tudta; hogy a férje aggódik éne és az anyja életéért, ám ez az aggódás egy kívülálló szemében felszínesnek és komolytalannak tűnhetett volna. De ez valójában nem így volt. Berty mélyen magába fojtotta az aggodalmát, nem harcolt a gondok ellen, hanem próbálta latba vetni hitét, hűségét és szeretetét, hogy felrázza önmagát és a feleségét. Agya előbb jól meghányta-vetette a dolgokat, és csak aztán adott parancsot a testének. Ha valami bántotta őt, hite mindig erősebbnek bizonyult a szomorúságnál. Férje rendíthetetlen nyugalma néha értelmetlenül felbőszítette az asszonyt, ám utána mindig gyorsan lehiggadt, mert tudta, hogy ezen ő úgysem tud változtatni.

Lazítani, gondolta az asszony: De mit lehet lazítani? A testet. Hogyan lazítsa el az ember a tudatát? Az ujjai meg rándultak mellette. Szórakozottan körbejáratta tekintetét az erőmű hatalmas belső terében. A gépeknek csak a homályos kórvonalait lehetett látni, illetve azt a néhány fényes szikrát, mely a vezetékek mentén olykor felvillant. A zümmögés fáradhatatlanul kúszott végig a karjain és a lábain.

Hírtelén fényessé vált előtte a bonyolult vezetékrendszer, tisztán látta a gépeket és hallotta az örvénylést. Álmossága szertefoszlott. Tekintete fürgén járt ide-oda, s közben a gépek zümmögőkórusa mind hangosabb és hangosabb lett; tekintete nem állt meg, a teste ellazult, és a magas, zöld ablakokon keresztül látta a nagyfeszültségű vezetékek árnyait, amint a vihar tépi-cibálja őket.

Csak most tűnt fel neki, hogy a föld nem csupán különálló tárgyak és élőlények halmaza: a házak, a sziklák, a betonutak, a legelésző lovak, az ember a gázlóban, a temető, a tüskés kaktuszok és a kivilágított város így együtt egységes egészt alkotnak. Volt valami ugyanis, ami köztük kapcsolatot teremtett, s ez nem lehetett más, mint a lüktető elektromos vezeték.

Hosszú, formátlan teste sápadt volt, és remegett. Agyában ide-oda cikázott az elektromos feszültség, s lénye teljes egészében a villanytelep szolgálatába szegődött.

Körülötte minden oly bizonytalannak tűnt. Az egyikházban lassan elhervadt egy élet, a másikban, egy mérfölddel odébb, újszülött csecsemőt itattak borral, cigarettafüst, mosolygás, kézfogások, nevetés. Látta a halálos ágyukon fekvő emberek sápadt arcát, görcsös mozdulatán, hallotta elfúló hangjukat, érezte, amit ók éreznek, és belátta, hogy nagyon egyedül vannak, mert a világ elfordult tőlük, s ók már, nem fogják megtudni, sikerül-e bizonyossá tenni a bizonytalant.

Újra meg újra felidézte magának, hogyan perdült meg az imént a dinamó, és hogyan repítette ki őt a világ számtalan csücskébe a centrifugális erő. Ő volt az, aki szemvillanásnyi idő alatt eljutott a villanykörtékbe, fényt vitt a sötét lakásokba, s ehhez csupán arra volt szükség, hogy az emberek a falba dugjanak egy zsinórt vagy elfordítsanak egy kapcsológombot.

A fény bármely szobába eljuthatott, csupán egy kapcsolót kellett megérinteni. És ő mindenütt jelen volt, ahol világosság támadt. Már nem érezte magát egyedül. Bánata aprócska cseppként jelent meg a többi ember bánatának hatalmas óceánjában, fájdalma esze volt a végtelen fájdalomnak. És a bánat csupán egyik oldalát jelentette a dolgoknak. Ott volt még a másik oldal is: az újonnan világra jött kis életek, az éltető anyatest által adott táplálék, új színek a nyíló szemnek, új hangok a fülnek és a vadvirágok illata az orrnak.

Együtt volt mindenféle emberekkel, legyen bár nevük Clark, Gray, Shaw, Martin, Hviford, Fenton, Drake, Shattuck, Hubbell vagy Smith. Egyedüllét nem létezett, csupán az emberek fejében. Egyszeriben ráébredt, hogy mindenkinek meg kell találnia azokat a kulcslyukakat, melyeken keresztül rálát a világra és az emberekre, hallja őket, és maga is beszélhet a bánatáról, a gondjaitól, és meg is szabadulhat tőlük. Ezek a lyukak azért léteznek, hogy senki ne érezze magát magányosnak. Bárki, könnyedén rájuk találhat, csupán hitre van szüksége. Csak az marad egyedül, aki nem nyitja fél a szemét.

A fény-háló belepte azt a világot, amit már vagy húsz éve jól ismert, s most maga is a ragyogás reszévé vált. Együtt élt, izzott, lüktetett az egész rendszerrel; mely mérföldről mérföldre betakarta a vidéket, mint egy puha, meleg, zizegő pokróc. Ott volt mindenütt.

- A villanytelepen a turbinák zümmögve forogtak körbe-körbe, az elektromos szikrák pedig mint apró gyertyalángok ugráltak a hajlított vezetékek mentén. A gépek rendíthetetlenül álltak, akár egy rakás kőszent, ám testük hol sárga, hol zöld, hol vörös fényben fürdött. A tető résein halk énekszó szűrődött be: valahol egy egyházi kórus dalolt himnuszokat és zsoltárokat. Odakinn zúgott a szél, és eső verte az ablakokat, míg benn az asszony a pokrócán feküdt és halkan sírdogált.

Hiába igyekezett, nem tudta eldönteni, hogy az énekszó, amit hall, a megértés, a megbocsátás, az öröm vagy a lemondás hangja-e. A dal csak szárnyalt egyre feljebb és feljebb. Ő kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férjét, aki még mindig éber szemekkel meredt a mennyezetre. Atya gondolt, hogy talán Berty elkísérte őt a hosszú utazásban, csak nem vette észre: A férfinak talán már nem is volt újdonság, hogy egyszerre mindenütt jelen lehetett. Egy nagy egész kicsinyke részének érezhette magát, s ez megnyugtatta őt, míg az asszony új és megrázó élményben részesült. Berty karja átölelte a felesége nyakát, aki arcát a férfi izmos vállához nyomta, és zokogott sokáig, nagyon sokáig, míg könnyei el nem mosták minden bánatát és szorongását…

- Mi nem lehetne? - kérdezte a férfi, aki először nem értette, hogy mit akar a felesége.

Folytatták útjukat a városba. Az asszony egyfolytában zümmögött, a férje pedig áhítattal hallgatta; mintha a vasúti sínek duruzsolnának, amikor a levegő szinte izzik a száraz feszültségtől; egy hang néha hangosabb, néha halkabb, zümmög, zümmög, de állandó, békés, és jólesik hallgatni.