Friss nap volt, amilyen frissé csak a felnövekvő fű, a lelibbenő pillangók s a fölöttük szálló felhők tehették. A méhek, a virágok, a tenger és a föld csöndjéből összeszőtt nap volt, amelyek egyike sem csönd, csak mozgás, rezdülés, rebbenés, emelkedés, süllyedés, mind a maga idején, s a ritmusa foghatatlan. A föld nem mozdult, mégis mozgott. A tenger nem volt mozdulatlan, mégsem mozdult. Ellentét ellentétbe ömlött, a csend csenddel keveredett, a hang hanggal. A virágok reszkettek, s a méhek külön-külön kis aranyesőként záporoztak a lóherésre. A hegyek tengerét a vizek tengerétől, az egyiket a másik mozgásától, üres vasúti vágány választotta el, a vas velejét emésztő csupa rozsda vágány, amelyen, ez nyilvánvaló, hosszúhosszú évek óta nem ment végig vonat. Harmincmérföldnyire északra, ködös távolba kanyarodott, harmincmérföldnyire délre, a távoli hegyek oldalán láthatólag helyüket változtató felhőkontinensek alagútjába futott.

A négykerekű kis hajtányon, az előre-hátra néző kettős padon, az árnyat adó vászontető alatt egy férfi ült, a felesége és hétévesforma kisfiuk. Miközben a hajtány az egyik magányos útszakaszt a másik után nyelte el, szél verte a szemüket és fújta a hajukat, de nem néztek hátra, csak mindig előre. Néha lelkesen, ahogy kibomlott előttük egy-egy kanyar, néha mélységes szomorúan, de mindig éberen, új látványra készen.

Mikor beértek a sík egyenesbe, a motor hörögni kezdett, s hirtelen leállt. A nyomasztó csendben úgy rémlett, hogy maga a föld, az ég és a tenger nyugalma volt, ami sűrűjével a hajtányt lefékezte.

Felesége s fia nyugodtan ült, nézte a tengert, hallgatta tompa mennydörgését, suttogását, a roppant homok-, kavics-, fű- és tajtékszőnyeg visszahúzódását.

A férfi távcsövön szemügyre vette előttük a zöld félszigetet.

- Még kilencvenmérföldnyit sem. - A férfi még mindig összehúzott szemmel vizsgálódott a távcsövön. - Annál többet egy nap se szeretek, tudod. Ha az ember siet, nem lát. Holnapután érünk Montereybe, a rákövetkező nap meg, ha akarjátok, Palo Altóba.

Az asszony levetette árnyat adó nagy szalmakalapját, amelyet vidám sárga szalag tartott aranyszőke haján, s kissé izzadtan megállt, valamivel távolabb a hajtánytól. Oly régóta jöttek a borzongó vágányon, hogy a mozgás már a vérükké vált. Most, hogy megálltak, furán érezték magukat, mintha széthullanának.

Mire a férfi lejött hozzájuk, sötét ruhában, mellényben, nyakkendősen, kalapban, mintha arra számított volna, hogy útközben valakivel találkozik, a kisfiú meg az asszony már ki is bontotta az asztalterítőt, és leült. Miközben a férfi kiosztotta a szendvicseket, s előásta a savanyúságot a köcsögből, meglazította a nyakkendőjét is, kigombolta a mellényét, de újra meg újra körülnézett, készen, hogy újra begombolkozzék.

- Nem tudom, mikor un ránk az Úr, és törül el a föld színéről.

- Azt hiszem, meg - mondta a férfi. - Hiszen nem folyna vér. Egyszerűen csak eltűnne mindenki a föld színéről. Itt maradna a föld, a tenger és a növényzet, a virág, a fű, a gyümölcsös. És persze az állatok is, azok hadd maradjanak. Maradna minden, csak az ember nem, aki akkor is vadászik, ha nem éhes, akkor is eszik, ha jóllakott, és akkor is aljas, ha senki se bántja.

- Nem bánnám - töprengett a férfi. Hogy mennyi-mennyi időnk lenne! Soha még ilyen hosszú nyári vakációt. És soha ekkora kirándulást elemózsiás kosárral. Csak mi, te, én meg Jim. Semmi tülekedés. Semmi lépéstartás Jonesékkal. Még kocsi sem. Valami más módot keresnék az utazásra, régibb módot. Aztán egy fedeles kosár teli szendvicsekkel, három üveg üdítőital, és ott veszünk fel utánpótlást, ahol kell, a kihalt városok kihalt boltjaiban, s előttünk az örök nyár…

Szóval így volt ez az új világ reggelén. A föld halk hangjaira ébredtek, mely most már nem volt más, mint rét, hisz a világ nagyvárosait elnyelte a kardfű, a maszlag, a menta és a medveszőlő. Kezdetben figyelemre méltó nyugalommal vettek tudomásul mindent, talán mert hosszú évek óta utálták a várost; mert annyi barátjuk volt, aki nem is volt igazán barátjuk; mert annyira bezárt és elkülönült életet éltek egy gépkaptárban.

- Mindenki eltűnt - mert nyomban észrevette, hogy a város megszűnt hangot adni.

- Még mindig nem tudod elhinni, ugye? - Elevetté magát. - Hegy nekem nem kell elrohannom minden reggel nyolc óra tízkor, és hogy Jim soha többé nem megy iskolába. Kitört a vakáció. Nincs több ceruza, nincs több könyv, nincs több szúrós szemű főnök! Szabadok vagyunk, drágám, soha többé nem térünk vissza ahhoz az átok, ostoba, unalmas napi robotihoz. Gyerünk!

- Szomorkodnod? Ez nem tragédia. Se meg sem kínozták, se föl nem robbantották, se meg nem égették őket. Elmentek, könnyen, még csak észre se vették. És mi nem tartozunk senkinek semmivel. Csak egy a dolgunk, hogy boldogok legyünk. Még harminc év boldogság, hát nem gyönyörű?

- Hogy újra benépesítsd a világot? Lassan, derűsen megrázta a fejét. - Azt nem. Legyen csak Jim az utolsó. Ha ő felnőtt és elment, hadd legyen a világ a lovaké, teheneké, mókusoké és pókoké. Majd ők folytatják. S valamikor egy másik fajta, amely egyesíteni tudja a természetes boldogságot a természetes kíváncsisággal, majd megint épít nagyvárosokat, amelyek még csak hasonlítani se fognak a mieinkhez, és azok majd fönnmaradnak. Akkor hát rakjuk meg a kosarat, ébresszük fel Jimet, és kezdjük meg azt a mi harminc éves vakációnkat. Fussunk versenyt hazáig.

Kivett egy ráverőkalapácsot a hajtányból, s miközben jó félóra hosszat dolgozott magában, helyére rakta a rozsdás síndarabot, az asszony és a gyerek a parton szaladgált. Csöpögő kagylókkal tértek vissza, hoztak vagy tucatnyit s egypár szép piros kavicsot, leültek, a kisfiú iskolát játszott az édesanyjával, egy blokkon, ceruzával, megírta a leckét, aztán délidőben lejött a férfi is, ingujjban, nyakkendő nélkül, és szénsavas narancslevet ittak, s figyelték, mind száll fölfelé az üvegben pezsegve a buborék. Csönd volt. Hallgatták, az öreg acélsínekből milyen hangokat csal ki a nap. A sós szélben körüllengte őket a talpfák meleg kátrányszaga, s a férj gyöngéden rácsapott a térképre.

- A jövő hónapban, májusban, Sacramentóba megyünk, aztán nekivágunk. Seattle-t július elsejéig meg kell járnunk, mert a július Washingtonban szép; aztán, ha már hűvösödik, visszajövünk Yellow-stone-ba, szép lassan vadászgatva, horgászgatva, néhány mérföldenként naponta…

A sínek mindenhova elvezetnek, az égvilágon mindenhova, s ha valahol egy régi elágazáshoz érünk, amelyikről semmit se tudunk, hát elindulunk rajta, valahova csak elvezet. És valamelyik évben, ha isten is segít, végighajózunk a Mississippin, arra mindig vágytam. Egy életre van mit csinálnunk. Csak addig éljünk, amíg ezt mind végigcsináljuk…

A hangja elhalt. Tétován becsukta a térképet, de mielőtt még becsukta volna, valami fényes hullott a levegőből a papirosra. Legördült a homokba róla, s nedves kis rög maradt a nyomában.

- Hát nem lenne szép, ha ma este lefeküdnénk, és az éjjel valahogyan minden visszaváltoznék olyanra, amilyen volt? Visszatérne minden ostobaság, minden zaj, minden gyűlölködés, minden szörnyűség, minden lidércnyomás, minden gonosz ember és ostoba kölyök, az egész mocsok, minden kicsiség, az egész zűrzavar, minden remény, minden szükség és minden szeretet. Hát nem lenne szép?

Aztán mindketten megdermedtek s elnémultak. Mert a gyerek, lenn a parton, még mindig zokogva, ráírt valamit egy darab papírra, a papirost begyömöszölte az üvegbe, visszakalapálta rá a bádogkupakot, fogta az üveget, messze elhajította, az csillogva szállt a levegőben, bele az apadó tengervízbe.

Jó darabig várt, aztán fölment a partra, megállt, és ránézett a szüleire. Arca se derűs nem volt, se sötét, sem élénk, sem egykedvű, se készséges, se lemondó; egyszerűen az idő, az időjárás és e két ember különös keverékének tetszett. Ránéztek, s mögéje az öbölbe, ahol az üveg, benne az üzenettel, már alig látszott, de meg-megcsillant még a hullámok közt.

Vagy magának kívánt valamit - töprengett -, azt, hogy holnap arra ébredjen, hogy magára maradt a kihalt világban, nincs körülötte senki, se férfi, se nő, sem apa, sem anya, sem más ostoba felnőtt az ostoba vágyaival, s akkor majd egyedül róhatja a síneket, motorozhat a hajtányon, ő, a magányos kisfiú, át a világrész vadonán, örökké úton, kiránduláson?

Vajon ezt írta a papirosra? Melyiket a kettő közül?

A vesszőkosarat berakták a hajtányba. Az asszony jól megkötötte álla alatt a széles karimájú szalmakalap sárga szalagját, a kisfiú vödrét a kagylókkal berakta a padlódeszkára, aztán a férfi is fölkötötte a nyakkendőjét, fölvette a mellényét, kabátját, kalapját, mind beültek a padra, mely a tengerre nézett: a palackba zárt üzenet már messze kint csillogott a látóhatáron.