Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CHARLES BAUDELAIRE  A VADNÕ ÉS A KIS ÉDES

  Csakugyan, drágám, maga mérhetetlenül és irgalmatlanul fáraszt. Hallaná valaki a sóhajait, azt hihetné, hogy jobban szenved, mint hatvanesztendõs, kalászböngészõ nõk és mint az öreg koldusaszzonyok, akik kenyérhajat gyûjtenek a kocsmaajtók elõtt.
  Ha legalább lelkifurdalást fejeznének ki a sóhajai, az valamicskét a becsületére válnék, de csak a túltelitett jólétrõl és a sorvasztó nyugalomról tanúskodnának. Aztán meg, magából csak úgy szakad a haszontalan szóáradat: "Szeressen nagyon! Annyira szükségem van rá! Vigasztaljon ezzel, hizelegjen azzal!" Tudja mit? Megpróbálom meggyógyitani magát. Talán találunk eszközt rá, két krajcárért, a vásáron, s még messzire se kell mennünk.
  Szemléljük meg jól, kérem, ezt a szilárd vasketrecet: kárhozottként bömbölve és a rácsokat rázva, akár egy számûzöttségén kétségbeesett orángután, majd a tigris körözõ ugrásait, majd pedig a jegesmedve bárgyú himbálódzását utánozva, mégpedig tökéletesen, itt hánykolódik ez a bozontos szörnyeteg, melynek az alakja elég bizonytalanul emlékeztet a magáéra.
  Ez a szörnyeteg azok közé az állatok közé tartozik, amelyeket általában úgy hivnak, hogy "angyalom" - vagyis egy nõ. A másik szörnyeteg, az, amelyik torkaszakadtából üvölt, s botot tart a kezében, egy férj. Láncra verte törvényes feleségét, mint egy állatot, és vasárnapokon a külvárosokban mutogatja, magától értetõdik, hogy hatósági engedéllyel.
  Figyeljen jól! Látja, a nõ milyen falánkan marcangolja (ami talán nem is szinlelés) az élõ nyulakat és csipogó szárnyasokat, melyeket az idomitója odavet neki. "Hopp - mondja a férfi -, több nap, mint kolbász!" és e bölcs szavakkal egyidejûleg elragadja tõle a zsákmányt, melynek kifordult belei egy pillanatra ott csüngenek a vadállat - akarom mondani: a nõ - fogai között.
  Hopp! egy kemény botütésre hogy megjuházik a bestia! mert rettentõen sóvár szemeit az elszedett ételre szögezi. Nagy Isten! a bot nem szinházi bot, hallotta, mekkorát csattant a hús, pedig hamis szõrbunda boritja? És most a szeme is kidagad a fejébõl, a nõ most természetesebben bömböl. Egész teste szikrázik a dühtõl, mint a vas, mikor kalapálják.
  Ilyen hitvesi szokásai vannak Éva és Ádám e két leszármazottjának, kezeid mûvének, óh, Istenem! Ez a nõ kétségtelenül boldogtalan, bár végeredményben, talán, nem ismeretlenek elõtte a dicsõség csiklandó gyönyörei. Vannak gyógyithatatlanabb boldogtalanságok és kárpótlás nélküliek. Abban a világban azonban, amelybe õ vettetett, soha még csak eszébe sem juthatott, hogy nõ egyéb sorsot érdemel.
  S most térjünk át ránk, mi kettõnkre, kényes drágaságom! miután láttam a poklokat, melyekkel népes a világ, mit kiván: mit tartsak a maga csinos pokláról, a magáéról, aki éppoly puha szöveteken pihen, amilyen a bõre, a magáéról, aki csak fõtt húst eszik, és akinek részére ügyes inas szeleteli a falatokat?
  És mit jelenthet nekem az a sok parányi sóhaj, amely a maga illatos kebelét dagasztja, tagbaszakadt kokettem? És mindaz a könyvbõl-szedett sok kényeskedés, és a fáradhatatlan mélabú, amely nem szánalmat, hanem egészen más érzést sugall a nézõnek? Néha csakugyan kedvem volna megtanitani magát rá, hogy mi az igazi boldogtalanság.
  Amikor, szép gyönyörûségem, igy látja magát az ember - lábai a sárban, és könnypárás szemével az égre tekintve, mintha királyt kérne a magasságtól -, amikor igy látja magát az ember, alighanem fiatal békának hiszi, amely az eszményhez fohászkodik. Ha megveti a tuskót (ami, miként jól tudja, most én vagyok), óvakodjkék a darutól, mert az majd elkapja, bekapja és lenyeli, ahogy kedve jön!
  Akármennyire költõ vagyok, annyira hülye nem vagyok, mint gondolni szeretné, és ha túl sokat terhemre lesz a kényeskedõ pityergésével, úgy bánok majd magával, mintha vadnõ lenne, vagy pedig kidobom az ablakon, mint egy üres palackot.