Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

EDGAR A.POE  A VÖRÖS  HALÁL ÁLARCA

  A "Vörös Halál" már régóta pusztította az országot. Soha dögvész ilyen végzetes, ilyen rettenetes nem volt. Vér volt az istensége és vér a pecsétje, a vér pirosságának a borzalma. Hirtelen éles fájdalmak, szédülés, erõs vérzés a pórusokon át és feloszlás: a testen és különösen az áldozat arcán skarlátpiros foltok! Igy jelentkezett a Vörös halál, amely kilökte szerencsétlen áldozatait embertársaik segitõ körébõl és szánalmából. És a vész egész rohama, lefolyása nem tartott tovább egy félóránál.
  De Prospero herceg boldog, vakmerõ és rettenthetetlen volt. mikor országa félig már elnéptelenedett, ezer vidám, könnyelmû barátját - lovagokat és dámákat, udvara szine-virágát - egybegyûjtötte és bezárkózott velük egyik apátságból átépitett kastélyába. Hatalmas, nagyszerû volt az épület, a herceg különleges, de mégis fenséges izlésének remekmûve. Erõs, magas fal övezte körül. A falban vaskapu. Amint az udvar bevonult, olvasztókemencéket állittatott fel és hatalmas, nehéz kalapácsokkal áttörhetetlenné kovácsolták a keresztvasakat. Elhatározták, hogy a kétségbeesés, vagy õrület hirtelen rohamában senki se ki, se be a kapukon ne mehessen. Az apátságban bõven volt minden. Mit is törõdött ilyen körülmények között az udvar a járvánnyal? A külsõ világ viselje a maga gondját! Bolond, aki belül van a falon és töpreng, vagy gondolkozik. A herceg a legváltozatosabb mulatságokról gondoskodott. Odabenn vidám volt az élet: bohócok, tréfacsinálók, táncosok, táncosnõk, muzsikusok, szépségek, bor!
  Odakinn a Vörös Halál!
  Az ötödik vagy hatodik hónap végefelé járhatott és mialatt a döghalál a legféktelenebbül tombolt odakinn, Prospero herceg soha nem hallott, soha nem látott, káprázatos álarcosbálra hivta meg barátait.
  Gyönyörteli, feledhetetlen volt az az álarcosbál! De elõbb hadd irom le a szobákat és termeket, amelyekben lezajlott. Hét csodás terem volt, fejedelmi sor! Másutt, más kastélyokban, ha ilyen hét terem van, nyitott ajtajukon át egyenessorban, szinte a végtelenbe veszõn végiglátni mindegyiken.
Prosperónál nem igy volt: de ez természetes is volt mindenki elõtt, aki ismerte a herceg bizarr izlését. A termek oly rendszertelenül sorakoztak, hogy a szem alig láthatott egyszerre egynél többet. Minden húsz-harminc yard távolságon éles szöglet állta el az utat és minden szöglet új és újabb meglepetéssel szolgált. Jobb- és baloldalon minden fal közepén magas és keskeny, gótikus ablak nyilott egy zárt folyosóra, amely a termek zegzugát és fordulóit követte. Festett üvegablakok voltak, szinük olyan, mint amilyen szinû diszitések ékesitették a termeket, amelyekbe nyiltak. Igy például a szélsõ, keleti terem kék, ablaka is élénk kék! A második terem diszitése, falkárpitja bibor és igy ablakai is biborszinûek voltak. A harmadik zöld, a negyedik bútorzata és világitása narancsszin, az ötödik fehér, a hatodik lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok boritották és lepték el tetõtõl egészen a padlóig és hullottak alá mély redõkben a padló nehéz, hasonló anyagból készült fekete szõnyegére. De ebben a teremben az ablak szine nem egyezett a belsõ diszités szineivel. Az ablaktáblák itt vörösek voltak, a vér mélyvörös szinében! A hét szoba egyikében sem égett, de nem is volt lámpa, vagy gyertyatartó, hogy fényt árasszon a szobákban elheverõ aranytárgyakra, vagy a tetõzet aranyos diszitésére. Belül sehol semmi fény, lámpa vagy gyertyavilága. De a folyosón, amely a termeket követte, minden ablakkal szemközt, nehéz, háromlábú tûzserpenyõ állott, ennek a tûznek sugarai hatottak át a festett ablaküvegeken és világitották meg csodásan a termeket. És ez a fény vidám és váratlan szinpompába boritotta a társaságot. A nyugati, vagy a "fekete" szobában a fény, mely a vérszinû ablakokon át elözönlötte a fekete kárpitokat, oly kisérteti erõvel világitott azoknak az arcára, akik oda beléptek, hogy kevesen merészelték ezt megtenni.
  Ebben a teremben a nyugati fal aljában óriási ébenfaóra állott. Ingája unalmas, súlyos, egyhangú zörejjel lengett erre és arra és mikor a percmutató megtette körforgását az óralap körül és betelt hatvan perc, az óra érctüdejébõl hang kelt életre, tiszta, hangos, mély és olyan kivételesen dallamos, rendkivüli zengéssel telt, hogy minden óra múlásával a zenekar muzsikusainak odakinn akarva-akaratlanul abba kellett hagyni játékukat, hogy megbûvölten hallgassák az óra szavát. Abbamaradt a keringõ, a vidám társaság zavartan állott és figyelt és mig odabenn az óra zengett és kongott, meg lehetett figyelni, hogy odakinn a legvidámabb arc is elsápadt, s az élemedetebbek altakarták kezükkel szemüket, mintha elgondolkozva áhitatba merülnének.
  De mikor az óraütések elhangzottak, egy pillanat szünet után könnyû nevetés gyöngyözött végig a társaságon, a zenészek egymásra néztek és mosolyogtak gyerekes, ostoba idegességükön és suttogva mondogatták egymásnak, hogy egy óra múlva nem történhetik meg ez újra velük, de lejárt a hatvan perc (amely az Idõ háromezerhatszáz másodpercét öleli magába), megzendült az óra és ugyanolyan zavar, ijedtség és magábaszállás támadt.
  De ettõl eltekintve, vidám és nagyszerû volt a mulatság. A herceg izlése páratlan volt! A szinek és hatások pompás ismerõje és élvezõje, megvetette a divat szolgai követését, vakmerõn és tûzzel tervezett, ötletei éltek és szinte pogány fényben izzottak. Akadtak, akik õrültnek hihették. De barátai tudták, hogy nem az. Mellette kellett lenni, vele élni, hallani, látni, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem az.
  Nagyrészt az õ izlése rendezte be és irányitotta a hét terem diszitésének munkálatát és az õ szava döntötte el, hogy melyik vendég milyen jellegzetes jelmezt öltsön magára. Hitemre, groteszkek voltak! Sok csillogás, villogás, izgató és vakmerõ találékonyság, sok minden, amit azóta a "Hernani"-ben láttunk. A legváltozatosabb figurák, a legfurcsább jelmezekben. Õrült képzelet mámoros viziói, sok szépség, szeszély, sok különcködés már-már az ijesztéssel és rémitéssel határos, de izléstelen egy sem akadt. És a hét szoba széltében-hosszában valóban az álmoknak serege járt fel-alá. Ez élõ álmok teremrõl-teremre hullámoztak, minden szobában új szinbe borultak, és a zenekar buja, vad zenéje mintha léptük visszhangja lett volna.
  És a bársonyteremben újra megszólalt az ébenfaóra!
  És egy pillanatra minden megdermed és némán figyel az ütések hangjára. Az álmok megfagynak, de az órazengés elhal - a merev mozdulatlanság egy perc alatt felenged - és könnyû, félig elfojtott nevetés tölti be a termeket lépteik nyomán. A zene árad, hullámzik, az álmok felélednek, és vidámabban lengenek, mint bármikor azelõtt és a sokszinû ablaküvegeken át a háromlábú serpenyõk tüze váltakozva ott játszik a gondtalan sokadalmon. De a hét terem közül a legnyugatabbra lévõbe egyetlen álarcos se merészkedik, - az éjszaka már elsuhanóban van - a vérszinû ablakokon át élénkebb pirosszin ömlik, a komor kárpitok feketesége elsápaszt és az, akinek lépte véletelenül a sötét szõnyegbe süpped, ünnepibb révületben hallgatja az ébenfaóra ütését, mint az, aki a távolabbi termekben mulat és ûzi a perc vidámságait.
  De a többi terem zsúfolt volt és lázasan az élet szive dobogott benne. És a duhaj kedv vidáman örvénylett, mig az óra éjfélt nem vert. És ekkor, amint már elmondtam, a zene elnémult, a keringõ megtört és kelletlen szünet támadt. De most tizenkettõt kellett ütnie az órának és igy történhetett, hogy a hosszabb idõ alatt többen merültek gondolataikba és tûnõdtek el a dolgokon, mint elõbb. És talán ezért volt, hogy mielõtt az óra utolsó ütése szállott volna a csöndbe, a gondolkodók és eltünõdõk közül nem egy vette észre, hogy a tömegben egy új álarcos bukkant fel, akit az éjszaka folyamán eddig senki se látott. Az új vendég körül eleinte suttogás, sugdolódzás támadt, mindinkább többen és többen vették észre, a suttogás csodálkozó morajjá nõtt, a visszatetszés és megütközés hangja töltötte be a termet, és ez a hang végül is rémületté és borzalommá dagadt.
  Nem lehetett közönséges jelenség, amely ilyen hatást kelthetett ebben a társaságban. Hiszen mindenki olyan jelmezben jelenhetett meg, amilyenben csak akart, de az új alak Heródesnél Heródesebb volt és jelmeze túllépte még a herceg-megszabta szélsõ határokat is. A legridegebb szivben is vannak húrok, amelyeket nem lehet anélkül érinteni, hogy érzést ne keltsenek.
Még az is, aki teljesen elveszettnek érzi magát, akinek egyaránt játék már az élet és halál, még az is érzi, hogy vannak dolgok, amelyekkel tréfát ûzni nem lehet. Igy az egész társaság szemmel láthatóan mélyen átérezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése több, mint jelmez és egyszerû megjelenés. Sovány, magas volt az új alak, - öltözete tetõtõl talpig a sirok ruhája. Az álarc, amely arcát eltakarta, annyira halott arca volt, hogy a legtüzetesebb vizsgálat sem tudott volna különbséget tenni a kettõ között és nem fedte volna fel a csalást. De mindezt elnézte és megbocsátotta volna az õrült mulatók tömege, sõt talán még tetszésre is talál, ha az álarcos merészsége odáig nem fajul, hogy egyenesen a Vörös Halál képét ölti fel. Ruhája vérfoltos volt, - széles homloka, arcának minden vonása a bibor rémületét tükrözte vissza.
  Prospero herceg pillantása a kisérteti alakra esett, (aki lassú, ünnepélyes mozdulatokkal, hogy teljesen hiven játssza szerepét, ide-oda ringott, mintha õ is a zene ütemére járna, a keringõzõk között) és mindenki észrevette, hogy az elsõ pillanatban a rémület, vagy az utálat, amely elfogta, megremegtette, de már a következõ percben haragvó homlokán kidagadtak az erek és a körülötte lebzselõ udvaroncoktól rekedt kiáltással kérdezte:
  - Ki az a vakmerõ, aki ilyen szentségtelen gúnnyal mer sértegetni minket? Fogjátok meg, tépjétek le álarcát, - hogy mindnyájan tudjuk meg, hogy ki az, akit napfelkeltére a bástyafalakon fel kel akasztani!
  Prospero herceg, mikor kimondta ezeket a szavakat, a keleti, másképpen a kék szobában állott. szavai tisztán és hangosan hallatszottak át mind a hét szobán, mert határozott és erõteljes volt minden tette és kijelentése és kezének egy intésére elnémult a zene.
  A kék szobában állott a herceg és körülötte az udvaroncok egy sápadt csoportja. Parancsára az elsõ pillanatban a csoport inkább látszólag, mint valóságban az álarcos felé nyomult, aki ekkor már egészen közel volt hozzájuk és ugyancsak határozott, erõteljes léptekkel közeledett a herceghez. De az álarcosnak õrült megjelenése olyan megnevezhetetlen félelemmel töltötte el az egész társaságot, hogy léptüket visszafogva, meghökkentek és nem akadt senki, aki kezet mert volna emelni rá, - úgy, hogy akadály nélkül egy yardnyi távolságra megközelitette már a herceget és mig a remegõ sokaság mintha összebeszélt volna, a terem közepérõl a falak mellé húzódott, a halottarcú idegen kimért és ünnepélyes lépteivel, amelyek az elsõ pillanattól fogva megkülönböztették a többitõl, a kékterembõl a biborba, a biboron át a zöldbe, a zöldön át a narancsszinûbe ezen át a fehérbe, innen a lilába haladt anélkül, hogy bárki is megkisérelte volna egy erõteljes mozdulattal feltartóztatni.
  Ekkor Prospero herceg elszégyelve magát pillanatnyi gyávaságán, vad dühre kelve, ész nélkül átrohant a hat termen, mindenki halálos ijedtséggel nézett utána és senki követni nem merte! A herceg kezében magasra emelt meztelen tõr, féktelen haragjában már-már utólérte, már négy-öt lépésnyire megközelitette a tovasuhanó alakot, amikor ez a bársonyterem legszéléhez ért, hirtelen megfordult és szembenézett üldözõjével.
  Éles kiáltás, - a villanó tõr a sötét szõnyegre hullott és ugyanabban a pillanatban Prospero herceg is holtan rogyott össze. Ekkor a kétségbeesés vad és elszánt bátorsága szállta meg az álarcosbál egész népét és mint egy jelszóra, mindenki a fekete terembe nyomult és egyszerre száz kar ragadta meg az álarcost, akinek magas alakja kinyúlva és mozdulatlanul állott az ébenfa óra árnyékában. Megragadták és kimondhatatlan rémület és borzalom fogott el mindenkit,- a sir öltönyében, a halottszerû álarc alatt, amelyre oly rémült dühvel csaptak, nem volt test, nem volt semmi kézzel fogható.
  S ekkor felismerték a Vörös Halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.