A város húszezer évig várakozott. A bolygó járta útját a térben, és a mezők virágai kinyíltak, lehullottak, és a város mozdulatlanul várakozott; és a bolygó folyói megáradtak, majd leapadtak és kiszáradtak. A város mozdulatlanul várakozott. Az ifjúságukban vad és féktelen szelek megvénültek és lecsendesültek, az ég egykor gomolygó és rohanó fellegei egyedül maradtak, és lusta fehérségbe foszlottak. Csak a város várakozott.

Csak a város várakozott homályos ablakaival, fekete, obszidián falaival, magas bástyáival, zászlótlan tornyaival, járatlan utcáival és kapuk érintetlen kilincseivel. Sehol egy papírszelet, sehol egy ujjlenyomat. A város csak várt, míg a planéta körözött az űrben a kék-fehér Nap körüli pályán, és az évszakok váltakoztak, jég és tűz és újra jég, aztán zöld mezők és sárga nyári rétek.

Űrhajó közeledett az égen.

A város fekete falában most kitágultak a titkos orrlyukak, mélyet szippantottak, és a levegő beáramlott a város testébe, átfújt a csatornákon, finom szűrőkön és porgyűjtőkön, át érzékeny és remegő, finom tekercsek során, ezüstös fényben felizzó szitákon át. Újra és újra ismétlődött a hatalmas szippantás, és a szagok a meleg széllel újra és újra beáramlottak a városba.

Az információ kerekeken futó szalagokra rögződött, sárga fogaskerekek fordultak, a szalag egy másik gépbe futott át.

Vaj szaga. Szagok aurája a város levegőjében lépegető emberek körül, a kigőzölgéseket felszippantja a nagy Orr, valahol régi emlékek ébrednek, tej, sajt, fagylalt, vaj, egy egész tejgazdaság kipárolgásának emléké.

A hangos beszédtől most felébredt a Fül. Évszázadokig csak a gyengén és bágyadtan fújdogáló szellőket hallgatta, fákról hulló levelek hangját, füvek halk növésének hangját hóolvadáskor, most a Fül automatikusan megolajozta magát, a dobhártyák kifeszültek, hogy mint a szúnyog szárnyának remegését, felerősítsék és megsokszorozzák a betolakodók szívének dobogását. A Fül hallgatózott, és az Orr hatalmas kamrákba szippantotta a szagokat.

Szorongó férfiak verítékszaga úszott a levegőben. Izzadságfoltok sötétlettek a hónaljakban, és izzadság verte ki a fegyvert markoló kezeket.

Az információ párhuzamosan futott az ellenőrző szalagokon. Veríték; klorid ennyi és ennyi százalék; szulfát ennyi és ennyi; karbamid, ammóniák, nitrogén, tehát: kreatinin, cukor, tejsav, íme, kész!

- Nem tetszik valami, uram. Nem tudom, mi. Úgy érzem, mintha már jártam volná itt. Olyan ismerős itt minden…

A léptek elbizonytalanodtak, Csak a betolakodók lélegzetvétele hallatszott a csendes levegőben.

A Fül hallgatózott és megélénkült. Rotorok surrogtak, folyadékok csillogtak vékony erecskékben, áthatolva szelepeken és csappantyúkon. Recept és főzet - egyik a másikat követte. Néhány pillanat, és a Fül és az Orr parancsára a város falában nyíló óriási lyukakból friss pára szállt a hódítók fölé.

Életlen lencsék fókuszálódtak. Olajozott tengelyek süllyedtek a város mechanikus szakadékaiba, kiegyenlítő súlyok merültek az olaj zöld tócsáiba. Az ablakkeretek kifeszültek. Az ablakok ragyogtak.

Az ablakok megremegtek. Az ablakok összeszűkültek. Aztán fokozatosan kitágultak, mint megszámlálhatatlan szem szivárványhártyája.

Az utcát kő borította, minden kő három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú volt. Észrevehetetlen mozgással dolgozott az utca. Mérte a betolakodókat.

A nyílások most már beszívták és kilehelték a levegőt, beszívták a dohány szagát a betolakodók leheletéből, a zöld szappan illatát kezükről. Még a szemeknek, is volt valami parányi illatuk. A város mindent kipuhatolt, az információk összegeződtek, az eredmények új eredmények létrejöttét siettették. A kristályablakok ragyogtak, a Fül dobhártyája még feszesebbre húzódott - a város minden érzékszerve dolgozott, mint a láthatatlan hó hullása, számolta a lélegzetvételeket, számolta az emberek mélyébe rejtett szív dobogását, fülelt, figyelt, ízlelt.

Lóg a lábánál, borotva vágja át a torkát, egy másik végighasítja a testét, a tetemet azonnal megtisztítják a belső részektől, és az utca alatt egy titkos fülke asztalán kiterítve fekszik a kapitány halott teste. Nagy kristálymikroszkópok vizsgálják a vörösén kígyózó izmokat, testhez nem tartozó ujjak kutatják a még dobogó szívet. Felvágott bőrének szárnyai szétterülnek az asztalon, mialatt kezek válogatják szét a test részeit, mint egy gyors és kíváncsi sakkjátékos, aki vörös parasztokat és vörös tiszteket állít.

Fenn, az utcán futnak az emberek. Smith fut és ordít. Smith ordít, és alatta a különös helyiségben kémcsövekbe folyik a vér, a kémcsöveket megrázzák, forgatják, továbblökik, új tárgylemezeken továbbcsúsztatják új és új mikroszkópok alá; számolnak, hőmérsékletet mérnek, tizenhét darabra vágják a szívet; nagy szakértelemmel kétfelé vágják a májat és a vesét.

Ezek emberek. Emberek egy távoli világból, meghatározott bolygóról, meghatározott szemük van és meghatározott fülük, lábon járnak, meghatározott módon, fegyvert viselnek, gondolkodnak, harcolnak, ismert és sajátos a szívük és minden szervük, mert hosszú évekkel ezelőtt itt már mindent feljegyeztek.

Ezek a mi ellenségeink. Rájuk vártunk húszezer éve már, vártuk, hogy újra lássuk őket. Ezeket az embereket várta a bosszú. Minden egyezik: A Föld nevű bolygóról jöttek, ők indítottak háborút Taollan ellen húszezer évvel ezalatt, rabszolgaságba taszítottak, romba döntöttek és, gyilkos járvánnyal elpusztítottak. Aztán elmentek, hogy egy másik galaktikában éljenek, menekülve a betegségtől, melyet ők hoztak ránk, miután világunkat kifosztották. Már elfelejtették a háborút, azokat az időket, és elfelejtettek minket. De mi nem felejtettük el őket. Ezek a mi ellenségeink. Egészen biztos. Nem vártunk hiába.

Gyorsan. A vörös asztalon, a békaszerűen kiterített kapitány testén új kezek fogtak gyors munkába. Réz-, sárgaréz, ezüst-, alumínium-, gumi- és selyemszerveket helyeztek el a nedves belsőben, pókháló finomságú aranyhálót vezettek a bőrbe, szívet kapcsoltak be, és a koponya üregébe zúgó és kis kék nyilakat szikrázó platina agyvelőt építettek, huzalokat vezettek a testbe, a karokba és a lábakba. Egy pillanat, és a testet szorosan összevarrták, beviaszolták a vágásnyomokat, nem látszott sebhely sem a nyaknál, sem a toroknál, sem a koponyán - tökéletes volt, friss és új.

Az emberek Smith földön heverő testét nézték.

És most a város, amely mért, ízlelt és szagolt, amely minden erejét felhasználta, hogy megszerezzen egyet, most felkészült, hogy felhasználja ennek az egynek hatalmas erejét, beszédképességét. Nem tömör falainak és tornyainak dühével és rosszindulatával beszélt, nem kockaköves utcáinak tágasságával, nem gépezetének erődjeivel. Egyetlen ember nyugodt hangjával beszélt.

- Várjatok, folytatom. Ki teremtett engem? A város. Az emberek, akik itt meghaltak. Az öreg faj, amely valaha itt élt. Emberek, akikre borzalmas és gyógyíthatatlan, lepraszerű betegséget hoztak a Föld-lakók. És e régi faj emberei csak arról a napról álmodoztak, amikor visszatérnek a Föld-lakók, és felépítették ezt a várost, és elnevezték Bosszúnak, a Sötétség bolygón, az Évszázadok Tengerének partján, a Halál Hegységben, ennyire költőien. A város mérőgép, lakmuszpapír, antenna, amely megvizsgál minden ideérkező űrhajóst. Húszezer év alatt csak két űrhajó szállt le itt. Egyikük az Ennt nevű galaktikából, és utasai megmérettek, megszámláltattak, és másnak találtattak, ezért épségben és szabadon kijutottak a városból… így történt a második űrhajó utasaival is… De ma! Ma végre megérkeztetek ti! A bosszút a legapróbb részletekig kidolgoztuk. Húszezer éve meghaltak már az emberek, de itt hagyták ezt a várost. Isten hozott benneteket!

Nyakukon láthatatlan volt a vágás, láthatatlan volt sárgaréz szívük, ezüstszervezetük, idegrendszerük finom aranyhálója. Fejükből halk elektromos zümmögés hallatszott.

Amikor a dübörgés elhalkult, a városra leszállt a nyári mezők hangulata. Az üvegszemek becsukódtak. A Fül elernyedt, nagy orrlyukak bezárultak, az utcák nem mértek és mérlegeltek tovább, a rejtett szerkezetről lehúzódott az olajfürdő.

És a város kényelmesen és lassú gyönyörrel átengedte magát a halódás fényűzésének.