Kir Bulicsov - A választás

  
   Fülledt volt a levegő, szerettem volna huzatot csinálni a szobában, de valaki mindig becsukta az ajtót. Elfáradtam. Már öt perccel az előtt, hogy felvettem volna a telefonkagylót, megpróbáltam kitalálni valamilyen valószerű ürügyet, ami miatt ne kelljen találkoznom Katrinnal. De amikor tárcsáztam, arra gondoltam, hogy Katrin most úgyis azt fogja mondani, hogy nem találkozhat velem, mert értekezlet lesz náluk. Katrin maga vette fel a kagylót, és megjegyezte, hogy korábban is felhívhattam volna. Ekkor jött oda Grogius, s letette az asztalra a konzervekkel és kristálycukorral megtömött szatyrát - a víkendházába készült. Ott topogott a telefon mellett, és várta, hogy befejezzem a beszélgetést. Türelmetlenül nézett rám. Katrin halkan beszélt.
   - Mit mondtál? - kérdeztem. - Beszélj hangosabban.
   - Negyven perc múlva - mondta Katrin -, a szokásos helyen.
   - Nesze, tessék! - mondtam Grogiusnak, és letettem a kagylót. - Telefonálhatsz.
   - Köszönöm - felelte. - Tudod, a feleségem munkaideje hamarabb ér véget. A laboratórium bejáratánál egy lány várt rám a könyvtárból. Közölte, hogy két éve nem fizettem ki a Vöröskereszt-tagdíjamat, és hogy a könyvtárból sem kölcsönözhetek könyvet, mert nyolc könyvet nem adtam vissza. Közülük legalább kettőt Suren vitt el tőlem. Suren pedig elutazott Örményországba.
   - Maga is szerepel a hangos esti híradóban? - kérdezte tőlem a lány.
   - Nem - feleltem, és rávillantottam Belmondo-mosolyomat. A lány megjegyezte, hogy nagy színész vagyok, csak az a kár, hogy nem képezem magam, amire én azt feleltem, hogy nem kell tanulnom, mert úgyis mindent tudok.
   - Szeretek magával beszélgetni - állapította meg a könyvtároslány. - Maga jó ember.
   - Ez nem igaz - ellenkeztem. - Csak színlelem.
   A lány nem hitte el, és majdnem boldogan távozott, bár nem hazudtam neki. Valóban csak színleltem. Fülledt volt a levegő. Gyalog mentem végig a Puskin utcán, hogy agyonüssem az időt. A Csajkovszkij hangversenyterem melletti kioszkban szegtűt árultak, de a szegfűk hervadtak voltak. Nekem pedig olyan gondolatom támadt, hogy ha elmegyünk Katrinnal valahová, olyan leszek, mint egy gavallér. Ostoba érzés fogott el, mintha mindez már megtörtént volna velem valamikor. Ez a bágyasztó nap is. S Katrin ugyanúgy várt rám a félkör alakú, hosszú padon. Puskin szobra előtt pedig virágcserepek álltak kiszáradt virágokkal és egy kifakult búzavirágcsokor.
   Így is volt. Még a búzavirágcsokor is. Katrin azonban késett, és én leültem a pad üres végére. Nem ért idáig a bokrok árnyéka, ezért senki sem jött ide. Az árnyékban német turisták ültek, szorosan egymás mellett, ölükben a vásárolt holmival, távolabb öregemberek üldögéltek, és azok, akik hozzám hasonlóan, valakire vártak. Az egyik öreg hangosan odaszólt a szomszédjának:
   - Ez valóságos bűn! Ilyen időben Moszkvában maradni! Bűn!
   Haragudott, mintha valaki felelős lenne ezért a bűnért. Katrin nem egyedül jött. Nyomában, vagy inkább mellette, magas, széles vállú férfi. Kis szakállát mintha ügyetlenül ragasztották volna az állára, meg az arcára, és emiatt olyan csaló kinézése volt. A férfi fehér tányérsapkát viselt, és hűvösebb időben bizonyára bársonyzakót vett volna föl. Ránéztem a férfira, mivel Katrinra nem kellett néznem. Úgyis tudtam, milyen. Katrin kölyökkutyához hasonlított, egy dog kölykéhez - nagy lába és keze volt, és mintha több lett volna belőlük a kelleténél, de éppen ez volt benne a gyönyörű!
   Katrin megkeresett, odajött és leült. A férfi is mellénk ült. Katrin úgy tett, mintha nem ismerne, és én sem néztem rá. A férfi megszólalt:
   - Itt nagy a hőség. Nagyon tűz a nap. Napszúrást kaphat az ember!
   Katrin egyenesen maga elé nézett, és a férfi gyönyörködött az arcélében. Nyilván kedve lett volna megérinteni a kezét, de nem merte megtenni, és az ujjai tétován megálltak Katrin csuklója fölött a levegőben. A férfi homloka nedves volt a verítéktől, és az orcája fénylett.
   Katrin elfordult tőle, kezét felemelte a térdéről, s rám sem nézve, csaknem hangtalanul mondta:
   - Változz át pókká! De úgy, hogy én ne lássam. Ijeszd halálra!
   - Mondott valamit? - kérdezte a férfi, és megérintette Katrin könyökét. Ujjai megdermedtek, amikor Katrin hűs bőréhez értek.
   Előrehajoltam, ahogy találkozzon a tekintetünk, és azután hatalmas pókká változtam át. A testem majdnem félméteres volt, és lábaim egy méter hosszúak. Olyan állkapcsot gondoltam ki magamnak, ami gömbfűrészhez hasonlított, és bűzös méreggel volt bekenve. A hátamra pedig nyüzsgő fiókákat halmoztam. A pókfiókák szintén mozgatták állkapcsukat, és mérget bocsátottak ki.
   A férfi nem értette meg rögtön, hogy mi történt. Hunyorgott, de kezét nem vette le Katrin könyökéről. Akkor Katrint is pókká változtattam át, és szuggeráltam a férfinak, hogy érezze ujjai alatt a pók hideg és nyálkás testét. A férfi melléhez szorította széttárt ujjait, másik kezével a szeméhez kapott.
   - Az ördögbe is! - kiáltott fel. Azt hitte, hogy rémeket lát, nyilván bizalmatlan volt, mint sok robusztus férfi. Kényszerítette magát, hogy még egyszer rám nézzen, és akkor kinyújtottam feléje karmos mellső lábamat. Erre elmenekült. Szégyellte, hogy fut, de nem bírta legyőzni rémületét. Az öregemberek csodálkozva néztek utána, a németek pedig megragadták a vásárolt holmival teli szatyrukat.
   Katrin elnevette magát.
   - Köszönöm - mondta. - Ezt mindig pompásan csinálod.
   - Nem szaladt volna világgá - jegyeztem meg -, ha nem változtatlak téged is pókká.
   - Szégyelld magad! - mondta Katrin.
   - Hová megyünk? - kérdeztem.
   - Ahová akarsz - felelte Katrin.
   - Ma nagyon fülledt a levegő - mondtam. - Hol akaszkodott a nyakadba?
   - A mozi telőt jött. Mondtam neki, hogy vár a férjem, de azután elhatároztam, hogy megbüntetem, mert nagyon beképzelt. Ne menjünk a parkba? És igyunk sört?
   - Nagyon sok ott az ember - mondtam. - Ma péntek. Te magad mondtad, hogy pénteken minden értelmes ember kimegy a zöldbe!
   - Ahogy parancsolod!
   - Akkor fogjunk egy taxit.
   A taxiállomáson hosszú sor állt. A nap már egészen a házak tetejéig ereszkedett, és úgy tetszett, hogy túlságosan közel jött a földhöz.
   - Csinálj valamit - szólalt meg Katrin. Otthagytam a sort, és az úttest szélére álltam, hogy elfogjak egy magánautót. Máskor nem csinálok ilyet, most is csak Katrin kedvéért tettem.
   A sarkon észrevettem egy üres kocsit, és egyszeriben átváltoztam Jurij Nyikulinná.
   - Hová igyekszel? - kérdezte a sofőr, amikor bedugtam a Nyikulin-fejemet a kocsi ablakán.
   - A parkba!
   - Elviszlek, Jura! Ülj be!
   Odahívtam Katrint, aki megkérdezte, miközben a kocsihoz mentünk:
   - Kinek mutattad magad?
   - Jurij Nyikulinnak - feleltem.
   - Helyes - mondta Katrin. - Büszke lesz rá, hogy a kocsiján vihet.
   - De hiszen tudod...
   - Régen nem láttalak a moziban, Jurajegyezte meg a sofőr, élvezve, hogy elérhető vagyok számára, és beszélgethet velem.
   - Most a cirkuszban lépek föl! mondtam.
   Egész idő alatt Nyikulinra kellett gondolnom, bár jobban szerettem volna Katrint nézni. Katrin jól szórakozott. Az alsó ajkát harapdálta, és éles szemfogai belemélyedtek. A sofőr beszédes volt, egy rubelt adtam neki, és azt mondta, elteszi emlékbe.
   A bejáratnál levő nagy fák alatt hűvös volt, és a kis padok mind megteltek. Elöl, a kerek medencénél emelkedett a kupola, amit az amerikaiak hagytak ott, amikor véget ért a kiállításuk. Most abban valamiféle Inter-71 kiállítás volt. Az jutott eszembe, hogy ha Gurov héttőig elolvassa a Grogiusszal együtt írt beszámolónkat, akkor kedden biztosan bejön a laboratóriumba. Grogius voltaképpen nem értette, hogy mit követtünk el. Én értettem.
   - Menjünk balra - szólt Katrin.
   Az utakkal át- meg átszelt erdőben, egy már véges-rég nem festett palánknál Katrin leterített két újságot, és a fűre ültünk. Katrinnak sörre támadt kedve, én elővettem a sörösüveget az aktatáskámból. A munkából jövet vásároltam, mert eszembe jutott, hogy Katrin sört akar inni. Nem volt mivel kinyitni az üveget, ezért a palánkhoz akartam menni, hogy egy karón kinyissam. A patánk előtt széles árok húzódott, és arra gondoltam, hogy át is repülhetném. Nem akartam átugrani, hanem repülni a levegőben. Az ösvényen azonban feltűnt két, gyermekkocsit toló asszony, és inkább átugrottam az árkot.
   - Szívesen repülnél? - kérdeztem Katrintól.
   Katrin mereven nézett rám, és észrevettem, hogy szembogara összeszűkül, amikor a nap belevilágít a szemébe.
   - Semmit sem értesz meg - felelte Katrin. - Nem tudsz gondolatot olvasni.
   - Nem tudok - mondtam.
   Ittuk a sört az üvegből, és ide-oda adogattuk az üveget egymásnak, mint valami békepipát.
   - Nagyon melegem van jegyezte meg Katrin. - És mindez csak azért, mert nem engeded, hogy feltűzzem a hajamat. - Én?
   - Azt mondtad, jobban tetszik neked, ha leengedem a hajamat.
   - Nekem mindenképpen tetszel mondtam.
   - De leengedett hajjal jobban. Elfogadtam az áldozatát.
   - Katrin - szólaltam meg -, legyél a feleségem. Szeretlek.
   - Nem hiszek neked - felelte Katrin. - Nem szeretsz.
   - Buta vagy! - állapította meg Katrin. Fejemet egészen a föld fölé hajtottam, és sorban megcsókoltam minden egyes barnára sült ujját. Katrin a tarkómra tette a másik kezét.
   - Miért nem jössz hozzám feleségül? - kérdeztem. - Ha akarod, mindig szép leszek számodra! Mint egy filmsztár!
   - Belefáradsz - felelte Katrin.
   - És mégis miért?
   - Sohasem leszek a feleséged - mondta Katrin. - Mintha a kozmoszból jöttél volna, idegen vagy. Veszélyes elem.
   - Egy gyermekotthonban nevelkedtem - mondtam. - Tudsz róla, ugye? És megígérem, hogy soha többé nem hipnotizálok senkit sem. Téged meg egyáltalában nem!
   - Szuggeráltál valaha is nekem valamit?
   Levette tenyerét a tarkómról, és éreztem, hogy a keze dermedten állva marad a levegőben.
   - Csak akkor, ha kértél rá. Amikor a fogad fájt. Emlékszel? És amikor olyan nagyon akartál egy zsiráfot látni a Komszomol téren.
   - Nem szuggeráltad nekem, hogy szeresselek?
   - Ne beszélj ostobaságokat, és tedd vissza a kezed. Úgy jobban érzem magam. - Hazudsz!
   - Azt akarom, hogy te igazában szeress engem!
   A tenyér visszakerült a helyére, és Katrin elismételte:
   - Nem hiszek neked.
   Kiittuk a sört, és kitettük az üveget az út szélére, hogy akinek szüksége van rá, megtalálja, és megkapja érte az üvegbetétet. Mindenféle haszontalan dologról beszélgettük, még Tatjana mostohaapjáról is meg az emberekről, akik elmentek mellettünk, és ránk néztek. A parkból akkor mentünk csak ki, amikor egészen besötétedett. És sokáig álltunk a sorban, taxira várva, és amikor elkísértem a ház bejáratához, Katrin nem akart búcsúzóul megcsókolni, és a jövőt illetőleg semmiben sem állapodtunk meg.
   Gyalog mentem haza, és szomorú voltam, és elképzeltem magamban egy perpetuum mobilét, azután pedig bebizonyítottam, hogy mégsem fog működni. A bizonyítás nagyon nehéznek bizonyult, és már majdnem elfeledkeztem Katrinról, mire az utcánkba értem.
   Akkor hirtelen átvillant az agyamon, hogy amikor belépek a lakásba, megszólal a telefon, és Grogius közli, hogy nem sikerül a tervünk. Nem volt kedvem kikerülni a hosszú pázsitot, ezért elhatároztam, hogy átrepülöm. A repülés nem volt egyszerű, mert többször elveszítettem az egyensúlyomat, ezért úgy döntöttem, hogy nem repülök föl a lakásomba a negyedik emeletre, bár az ablak nyitva van. Felmentem a lépcsőn.
   Amikor kinyitottam az ajtót, megéreztem, hogy valaki ül a sötét szobában, és vár rám. Becsaptam magam mögött az ajtót, és ráérősen beakasztottam a biztonsági láncot. Majd meggyújtottam a lámpát az előszobában. A férfi, aki a sötét szobában ült, tudta, hogy észrevettem a jelenlétét, de meg se moccant. Megkérdeztem:
   - Miért ül a sötétben?
   - Elszundikáltam - felelte a férfi. Sokáig elmaradt.
   Bementem a szobába, megnyomtam a villanykapcsoló gombját, és azt kérdeztem:
   - Tegyek fel kávét?
   - Csak magának. Én nem iszom.
   A férfiból áradt a tekintély, megjelenése tiszteletet gerjesztett. Ezért én is tiszteletre méltó arcot vágtam, és azt szuggeráltam a vendégnek, hogy sötétkék, csíkos nyakkendőt viselek. A vendég elmosolyodott és megjegyezte:
   - Ne erőlködjön, inkább tegye fel a kávét.
   Bejött utánam a konyhába, a zsebéből gyufát vett elő, és meggyújtotta a gázt, miközben én a török kávéfőzőbe kávét töltöttem.
   - Nem érzi magát egyedül? - kérdezte a vendég.
   - Nem.
   - Még ma sem? - Ma talán.
   - És miért nem nősült meg eddig? - Nem szeretnek a lányok.
   - Megszokta a magányt? - Talán.
   - De barátai vannak, ugye? - Sok barátom van.
   - Csak éppen nem törődnek magával? - Ez nem igaz. Hogyan jutott be a lakásba?
   A férfi vállat vont, és azt felelte:
   - Berepültem. Nyitva volt az ablak. Ott állt, fejét oldalt hajtotta, és vizsgálódva nézett rám, mint aki azt várja, hogy majd csodálkozom. Én viszont nem csodálkoztam, mert az imént majdnem ugyanazt csináltam én is, csak attól féltem, hogy elveszítem az egyensúlyomat, és beleütközöm az erkély korlátjába. Az idegen rosszallóan csóválta a fejét.
   - Semmi kétség - mondta, és megigazította a szemüvegét.
   Megesküdtem volna, hogy három perccel azelőtt nem viselt szemüveget. Beöntöttem a kávét a csészébe, elővettem egy csomag sajtos ostyát, és betessékeltem a vendéget a szobába. Igen kifáradtam a hőségtől és a semmire nem vezető beszédektől.
   - Vesse le a cipőjét - mondta a vendég aggodalmaskodva. - Hadd pihenjen a lába.
   - Nagyon kedves - feleltem. - De megiszom előbb a kávémat, mert különben elnyom az álom.
   Az idegen végigment a szobán, megállt a könyvespolcnál, végigsimította ujjával a könyvek gerincét, mintha kerítésen húzná végig a botját.
   - Nos - szólalt meg szinte hivatalos hangon. - Nemegyszer feltette már magának a kérdést: miért nem olyan, mint a többiek? És nem talált a kérdésre feleletet. S ugyanakkor valami visszatartotta attól, hogy orvoshoz forduljon.
   - Én olyan vagyok, mint a többiek ellenkeztem, és közben eszembe jutott: kár, hogy nem hallgattam rá, és nem vettem le a cipőmet.
   - Már a gyermekotthonban jobban tanult a többi magával egykorú gyereknél. Sokkal jobban. Még a tanárait is meglepte!
   - Második díjat nyertem a matematikai pályázaton - mondtam. - A tanáraimat azonban nem leptem meg vele. És érdemérmeket sem nyertem.
   - Szándékosan nem nyert érmeket jegyezte meg a vendég. - Zavarba jött a saját képességei miatt. Még Grogiust is meggyőzte arról, hogy egyenrangú szerzőtársa. S ez nem igaz. Magában azonban hatalmas meggyőző erő rejlik. Bárkinek, akármelyik hétköznapi embernek szuggerálni tud, amit csak akar.
   - És önnek? - kérdeztem.
   - Nekem nem - felelte vendégem, és hirtelenében átváltozott Puskin szobrává. - Érdekes - jegyeztem meg. - Most pedig azt fogja bebizonyítani nekem, hogy a rokonom, és hogy bennünket láthatatlan genetikus kapcsolatok kötnek össze.
   - Helyes - mondta a vendégem. - Ha ez nem így lenne, akkor nem találja ki, hogy várok magára, akkor legalább csodálkozik, amikor ismeretlen embert lát a lezárt lakásban. Akkor elképedt volna azon, hogy felrepültem a negyedik emeletre. Erről jut eszembe, maga már tud repülni?
   - Nem tudom - vallottam be. - Ma első ízben próbáltam. És mit tudok még? - Elég, ha csak ránéz egy könyv lapjára, hogy emlékezzen a szövegére; olyan könnyedén és gyorsan ad össze, szoroz, von gyököt, hogy sikerrel felléphetne mint számolóművész; napokig kibírja alvás, sőt evés nélkül is.
   - Bár mindkettőt szeretem csinálni. És semmi kedvem fellépni!
   - Ez csak szokás - vágta rá a vendég hidegen. - A környezet hatása. A gyermekotthonban vigyáztak arra, hogy a gyermekek éjjel aludjanak. Maga jól látja az összefüggést az olyan tények és jelenségek között, amelyek szemmel léthalban nincsenek egymással kapcsolatban. Maga a helyi mértékekkel mérve - lángész. Bár távolról sem ura minden kepességének; sőt még csak nem is gyanítja saját lehetőségeit.
   - Például? - kérdeztem.
   A vendég azon nyomban szétfoszlott a levegőben, és a hátam mögött bukkant föl, az ajtónyílásban. Majd ráérősen visszament a könyvespolchoz, levette onnan az angol-orosz szótárt, és feldobta. A szótár a levegőben maradt függve.
   - És mindez még előttem van? - kérdeztem minden különösebb lelkesedés nélkül.
   - Ez még nem minden.
   - Nekem már elég.
   - Ha tanulni fog. Ha visszatér természetes környezetébe. Ha a magához hasonló lények között fog élni.
   - Szóval - mondtam - én csak valamiféle hibrid vagyok, genetikai torzszülött. És ezenfelül még csak nem is egyedüli példány.
   - Nem Így van - ellenkezett a vendég. Maga itt egyszerűen idegen.
   - Itt születtem.
   - Nem.
   - Falun születtem. A szüleim elpusztultak egy erdei tűzben. Engem a tűzoltók találtak meg és vittek be a városba. - Nem.
   - Akkor mondja el, hogyan történt.
   - Hamarabb kellett volna megtalálnunk magát. De ez nem könnyű feladat. Azt gondoltuk, senki sem maradt életben. A felderítő, kozmikus űrhajón volt. A szüleivel. A hajó felrobbant. Elégett. Magát a szülei még idejében kidobták az űrhajóból. Ez volt az erdei tűz. A tűzben leégett az erdőgazdaság telepe. Amikor a tűzoltók magára bukkantak, élt és sértetlen volt, csak nagyon éhes, és nem tudták, hogy amíg a tűz tombolt, erőtér vette körül.
   Figyelmesen hallgattam, de egészen más nyugtalanított.
   - És voltaképpen milyen vagyok én? kérdeztem.
   - Külsőleg? Azt akarja tudni?
   - Igen.
   A vendég valamifajta szétfolyó anyaggá változott, félig áttetsző, váltakozó formájú és színű anyaggá, amelyből azonban nem hiányzott bizonyos kecsesség.
   - Ez is hipnózis?
   - Nem.
   - De hiszen én nem akarok ember lenni. Én ember vagyok.
   Enélkül nem maradt volna életben a földön. Mi azt hittük, hogy meghalt. Maga pedig alkalmazkodott a földi körülményekhez. Ha most nem keresem fel, élete végéig sem gyanítja az igazat.
   - És most el kell önnel repülnöm? - kérdeztem.
   - Természetesen - felelte a vendég. Hisz nekem, ugye?
   - Hiszek - feleltem -, de fel kell hívnom Grogiust.
   - Nem kell - mondta a vendég. - Arra, amit maga Grogiusszal együtt feltalált, egyelőre nincs szükség a Földön. Nem értik meg. Az akadémikusok csak kinevetnék. Már azon is csodálkozom, hogyan tudta Grogiusba szuggerálni azt, hogy higgyen ebben a vállalkozásban.
   - Azért, mert káptalanság?
   - Nem. Száz év múlva a Földön rájönnek erre. A mi előírásunk az, hogy ne avatkozzunk bele semmibe. Igaz, néha úgy látjuk, hogy ez a civilizáció zsákutcába jutott.
   Felvettem a telefonkagylót.
   - Kértem, hogy ne telefonáljon Grogiusnak.
   - Rendben van - feleltem, és Katrin számát tárcsáztam.
   A vendég rátette tenyerét a telefonra. Újra emberi alakot öltött.
   - Ez már elmúlt - mondta. - És a magány is elmúlt. És nem kell többé olyan lények között élnie, akik szellemileg annyira elmaradtak maga mögött. Mindenben. Ha nem bukkanok magára, elpusztult volna. Meg vagyok erről győződve. Most azonban sietnünk kell. A hajó vár. Nem olyan könnyű eljutni ide, a galaktika végére. És űrhajóink sem gyakran járnak erre. Zárja be a lakást. Nem veszik rögtön észre a távollétét.
   Amikor elhagytuk a lakást, és már a lépcsőnél voltunk, meghallottam, hogy cseng a telefon. Egy lépést tettem hátra.
   - Grogius telefonál - mondta a vendég. - Beszélt Gurovval. Gurov úgy szétszedte a dolgozatukat, hogy abban, ahogy mondják, kő kövön nem maradt. Grogius most majd az egészről elfeledkezik. Hamarosan mindent elfelejt.
   - Igen, tudom - feleltem. - Grogius telefonált.
   Gyorsan elrepültünk az űrhajóhoz. A bokrok fölött függött, közepes méretű, félig áttetsző űrhajó, és úgy látszott, mintha egyáltalában nem lenne alkalmas távoli utazásokra. Ott függött a parkban a bokrok fölött, és még körül is néztem, azt remélve, talán meglátom az üres sörösüveget.
   - Búcsúpillantás? - kérdezte a vendég.
   - Igen - feleltem.
   - Próbálja meg legyűrni magában a szomorúságot - mondta a vendég. - Nem a válásból fakad, hanem a bizonytalanságból, a tehetetlenségből, abból, hogy nem láthat a jövőbe. Holnap már csak mosolyog, ha visszaemlékszik az apró örömökre és az apró kellemetlenségekre, amelyek magát is körülvették. Sokkal több volt a kellemetlenség!
   - Több volt - hagytam rá, miközben lágyan és melegen körülölelt az űrhajh levegője.
   - Indulunk - szólt a vendég. - Nem fogja érezni a túlterhelést. Figyeljen rám jobban. Földi porhüvelye nem akar elszakadni magától.
   Az idegent szivárványszínű hullámok borították el, miközben játszva kormányozta a gépet a műszertáblán.
   Láttam az űrhajó félig áttetsző padlóján keresztül, hogyan tűnik el egyre gyorsabban odalent a park sötétzöldje, hogyan futnak tova egyre kisebbedve az utcai fények és az ablakok csillagai. S Moszkva fényes folttá változott a Föld sötét testén.
   - Sohasem bánja meg - mondta a vendég. - Most bekapcsolom a zenét, és meg fogja érteni, milyen magasságokat érhet el az értelem, amely a nagyszerűvel foglalkozik.
   A zene kívülről áradt, behatolt az űrhajóba, lágyan felkapott bennünket, és az űr felé ragadott, és olyan tökéletes volt, mint amilyen tökéletes a csillagos ég.
   Ez volt az a tökéletesség, amely után vágytam a sivár éjszakákon, a fáradtság és magány perceiben.
   S most újra meghallottam, hogyan cseng a telefon az elhagyott, rendetlen lakásban, a telefon, amelynek kagylóját sötétkék szigetelőszalaggal tekertem be, mert valamelyik becsípett barátom leverte az asztalról, hogy a sakktáblának helyet csináljon.
   - Hát én most elmegyek - mondtam. - Nem - felelte az idegen. - Késő. Nem térhet vissza. És egyébként is oktalanság lenne a múltba visszatérni. A messze múltba.
   - Viszontlátásra - mondtam a vendégnek.
   Otthagytam az űrhajót, mert az este sok mindent megtanultam, amit azelőtt még csak nem is gyanítottam.
   Közeledett a Föld, és Moszkva a kis fényes foltból újra a tüzek és fények végtelen áradatává vált. Nagy nehezen találtam rá a magasból ötemeletes blokkházunkra, amely szürkén állt társai között.
   A vendég hangja utolért:
   - A ki nem mondott dolgokkal, kínokkal és megaláztatásokkal teli életre ítélte saját magát! Egész életében mindig utánunk fog vágyódnia De késő lesz. Gondolja meg. Nem szabad visszatérnie a Földre.
   Az erkélyre nyíló ajtó nyitva volt. A telefon csengése már elhallgatott. Kitapogattam; fel sem gyújtva a lámpát. Felhívtam Katrint, és megkérdeztem:
   - Te hívtál, Katrin?
   - Elment az eszed! - förmedt rám Katrin. - Már elmúlt éjfél, fellármázod a szomszédokat!
   - Szóval te hívtál?
   - Bizonyára az őrült Grogius barátod volt. Tűvé teszi érted a várost.
   - Kár - mondtam.
   - Grogiusért?
   - Nem. Kár, hogy nem te hívtál.
   - És miért kellett volna téged felhívnom?
   - Hogy közöld velem, hogy hozzám jössz feleségül.
   - Elment az eszed! Már megmondtam, hogy sohasem megyek feleségül egy kozmoszból jött idegenhez, aki ezenfelül még veszélyes elem is, és képes azt szuggerálni nekem, hogy ő Belmondo!
   - Soha?
   - Feküdj le aludni - mondta Katrin. Mert végleg megutállak.
   - Holnap mikor fejezed be a munkát?
   - Nem rád tartozik. Randevúm van.
   - Velem van randevúd - jelentettem ki szigorúan.
   - Jól van, veled - hagyta rám Katrin.
   - Csak ne gondolj semmi fölösleges dologra.
   - Képtelen vagyok most gondolkodni. - Csókollak - mondta Katrin. - Hívd fel Grogiust. Nyugtasd meg. Majd megbolondul, olyan izgatott.
   Felhívtam Grogiust, és megnyugtattam.
   Azután levettem a cipőmet, és félálomban eszembe jutott, hogy elfogyott a kávém, és holnap feltétlenül be kell néznem a Kirov utcai gyarmatáruüzletbe, és iszonyú sokáig kel! sorba állnom a kávéért.
  
   Karig Sára fordítása