Így telt el egy munkanapja: hajnali öt órakor kelt, utána - attól függően, hogy a bojler működött-e vagy sem - meleg vagy hideg vízben megmosakodott. Míg borotválkozott, felesége elkészítette neki a reggelit, mely rendszerint rántotta volt vagy palacsinta. Hat órakor kilépett a háza kapuján, kocsiba ült és elhajtott vele a telepre. Az autót a telep többi dolgozójához hasonlóan az udvaron parkolta le. Mire munkába állt, már rendszerint felkelt a nap. Az ég kék, narancs- vagy, ibolyaszínben pompázott, de esetenként a vörös és a sárga árnyalatai is előfordultak. Volt úgy, hogy látszott leheletének gőze a levegőben, és előfordult, amikor nem. A nap még alacsonyan járt, amikor öklével megkocogtatta a zöld teherautó ablakát, mire a sofőrje vidáman üdvözölte, és kinyitotta neki az ajtót, hogy beszállhasson. A város felé vették az irányt, végighajtottak jó pár utcán, míg olyan helyre nem akadtak, ahol elkezdhették a munkát. Néha, még útközben, megálltak egy kávéra, és gyomrukban a meleg folyadékkal mentek tovább. Munkájuk abból állt, hogy a házak előtt leugráltak a teherautóról, összegyűjtötték a kukákat, levették a fedelüket, és tartalmukat beletöltötték az autó hatalmas konténerébe. A szemét közt mindig volt narancs- és sárgadinnyehéj, kávézacc, csont, halfej, fonnyadt hagyma és rothadt zeller. Ha a szemét friss volt, azt még el lehetett viselni, de a több napos szemét már rettenetesen bűzlött. Nem tudta eldönteni, hogy szereti-e a munkáját vagy sem: egyszerűen csak munka volt, amit rendesen elvégzett; néha sokat beszélt róla, néha meg egyáltalán nem gondolt rá. Voltak olyan napok, amikor nagyon szeretett dolgozni, mert már karán reggel kint lehetett a friss, hűvös levegőn, noha később a nap melegen sütött, és a szemét is hamar megszagosodott. Leginkább azért mégis arra volt jó ez a munka, hogy elfoglalja magát valamivel, nézegesse a házakat és körülöttük a gondosan nyírt pázsitot, s lássa, hogyan élnek az emberek. Egyszer vagy kétszer egy hónapban maga is meglepődött azon, hogy szereti a munkáját, és nincs is jobb állá ennél a világon.

Ez így ment sok éven keresztül. Aztán egy napon minden megváltozott. Később maga is sokat töprengett azon, hogyan változhatott meg gyökerestül minden néhány óra leforgása alatt.

Bement a lakásba, és bár nem látta, nem hallotta a feleségét, tudta, hogy valahol ott van a közelben. Csakugyan, az asszony a nappaliban várt rá, mire ő fogott egy széket, és leült. Sokáig ült, miközben hallgatott.

- A kukásautóban ültem, s valami történt. - Lassan körbenyalta a száraz ajkait, majd lehunyta a szemét, és erősen szorította, míg végül tökéletes sötétség vette körül. Olyan érzése támadt, mintha az éjszaka közepén riadt volna fel álmából. - Azt hiszem, otthagyom az állásomat. Kérlek, próbálj megérteni!

- Nem tehetek semmit. Ez a legszörnyűbb dolog, ami valaha is történt velem. - Kinyitotta a szemét, de továbbra mozdulatlanul ült a székben. Amikor végre rászánta magát hogy legalább a kezét megvakarja, olyan hideg volt a bőre, mint egy halotté. - Egyszerre szörnyű és különös.

- Mondd már végre, mi az a szörnyűség!

- A polgármester azt közli ebben a cikkben, hogy a város minden szemeteskocsijára egy kis adó-vevő készüléket fognak felszerelni. - A férfi a kezére pillantott. - Ha ledobját az atombombát a városra, a Védelmi Hivatal rádióösszeköttetésbe lép velünk. Az lesz a feladatunk, hogy a teherautóinkkal összeszedjük a holttesteket.

- A holttesteket csak nem lehet az utcán hagyni, nem igaz? Ti majd összeszeditek őket, és… - Az asszony jobbnak látta, ha elhallgat. Pislogott egyet, s ez a máskor oly gyors művelet most szokatlanul hosszú ideig tartott. A férfi a szeme sarkából látta ezt a pislantást. Az asszony furcsa kitekert lábbal előrelépett, megfogott egy széket, és leült. Nem szólt semmit, csak mereven nézett maga elé.

A konyhában valami forrni kezdett. Az asszony még várt öt másodpercet, aztán felállt, helyére tette a széket, és kiment. A sivító hang csakhamar megszűnt. Az asszony egy pillanatra megállt az ajtóban, majd visszament oda, ahol az imént ült.

- Reggel óta egész nap. Arra gondoltam, hogy már nem akarok többé szemétgyűjtő lenni. Tom és én eddig jól elszórakoztunk. Tudod, a szemét az nem valami kellemes dolog. Ezen mi úgy segítettünk, hogy elkezdtünk játszani. Figyeltük az egyes emberek szemetét. Láttuk, hogy kié milyen. A gazdag házaknál marhacsontok, a szegényeknél saláta narancshéj. Lehet, hogy furcsán hangzik, de szerintem az embernek magának kell érdekessé tenni a munkáját, különben megette a fene az egészet. Ráadásul a magam ura voltam, eddig senki nem szólt bele a dolgomba. Reggel korán keltem, láttam a napfelkeltét, láttam, hogy a város hogyan ébred fel, és ez mindig jó érzéssel töltött el. De mától fogva ez a munka számomra már nem a régi.

Az asszony hevesen tiltakozni kezdett. Felsorolt egy csomó érvet, próbálta jobb belátásra téríteni a férjét, de az leintette őt.

- Tudom, tudom. A gyerekek, az iskola, az autónk, tudom - mondta. - Számlák, pénz és hitel, azt is tudom. De van nekünk egy farmunk, amit Apa hagyott ránk. Miért ne költözhetnénk oda, el a városból? Értek egy kicsit a gazdálkodáshoz. A terményeinkből félre is rakhatnánk egy keveset arra az esetre, ha ne adj' isten történne valami.

- Nem tudom. Félek, hogyha sokáig gondolkodom még az új munkámon, a végén megszokom. És az nem lehet, hogy egy emberi lény megbarátkozzon egy ilyen szörnyű gondolattal.

- Enned kell, mert üres gyomorral nem tudsz gondolkodni. - Az asszony kiment a konyhába, ő pedig egyedül maradt a szoba közepén. Csend volt, még a szél sem suhogtatta a függönyöket. A férfi a mennyezetet bámulta, de nem látott mást, csak egy csupasz, kiégett villanykörtét. Két kézzel megmasszírozta az arcát. Felkelt a székből, és megállt az ebédlő ajtajában. Nem bírta a tétlenséget: fel-alá járkált egy darabig, aztán azon vette észre magát, hogy újra a székben ül, s keze a fehér asztalterítőn nyugszik.

Az asszony a konyhában neszezett: evőeszközöket és lábasokat ejtett le szándékosan, hogy megtörje a nyomasztó csendet.

- Azon töprengtem - kezdte a férfi -, hogy a holttesteket keresztbe, vagy hosszába pakoljuk majd fel az autóra. Melyik lesz jobb oldalon: a fejük vagy a lábuk? Férfiak és nők együtt lesznek vagy külön? Lesz egy külön kocsi a gyerekek számára vagy mehetnek ők is a felnőttek mellé? A kutyákat elszállítjuk vagy otthagyjuk? Kérdés az is, hogy egy szemeteskocsin hány holttest fér majd el, és szabad-e őket egymásra pakolni. Én ezt nem tudom eldönteni. Hiába próbálom nem tudom megbecsülni, hogy hány holttestet lehet egy szemeteskocsiba bepakolni.

Magában még egyszer végigélte mindazt, ami aznap délben történt vele. Az utolsó egy órában a teherautó már teljesen megtelt, a ponyvával lefedett szemétrakás mint kisebbfajta bucka magasodott a platón. Maga sem tudta, hogy miért, de felhajtotta a ponyvát, és benézett alá. Olyasmi fehérséget látott ott, mint egy kondér makaróni vagy galuska, és ez a fehérség valószerűtlenül élőnek és mozgékonynak tűnt. Amikor a fehér massza megérezte a napfény melegét, hirtelen összehúzódott, és elbújt a többi szemét - salátafejek, marhacsontok, halfejek és kávézacc - közé. Tíz másodperc múlva a fehérség, ami úgy nézett ki, mint egy kondér makaróni vagy galuska, teljesen eltűnt, a szemétrakás csendes lett és nem mozgott. A férfi lehajtotta a ponyvát, és nézte, hogyan gyűrődik meg a vászon a bucka kiszögellésein, tudta, hogy odabenn minden elsötétül, és a tárgyak újra elkezdenek mozogni, mert a sötétben nem maradhatnak tovább mozdulatlanok.