Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

PHILIP STOCHMANN  A SZÖRNYETEG

  Gyenge voltam. Túl gyenge szeretni. De egy pillanat bebizonyította, hogy vannak még csodák.
  Általfurakodott szívemen egy szörnyû balsejtelem: csúnya vagyok. Egy szörnyeteg. Aki összefutott velem, remegve menekûlt elôlem. Csak Õ nem. Nem, ô nem félt tôlem. Bátran lépett oda hozzám. Haja befonva, szeme szivárvány. A neve Seraphine, mint késôbb megtudtam, családja gazdag, de engem soha nem érintett pénz, így nem tudtam jelentôségét.
  Mint már mondtam, odalépett, nevem kérdezte, majd karon fogva elsétált velem. Fenyvesek közt lépkedtünk. Hangja csillingelt, szavai rabul ejtették szomjas szívem. Mint eltévedt gerlepár, kerestük egymás tekintetét. Majd mikor egymásra talált szemünk, ittuk szerettünk csodálatos lényét.
  Seraphine lelke oly könnyed volt, mint egy tollpihe a szélben. Szelleme magával ragadó, egyedi. ùjabbnál- újabb gondolatokkal kápráztatott el, majd látva feszûltségemet, elhallgatott.
  Mélyen a szemembe nézett, ajkait mosolyra húzta, majd így szólt:

" Számomra Ön titok, de lelkemre balzsam.
S tán e titok nyitja gyógyulásom maga.
Kérem, ne kíméljen, öleljen bátran,
Egyetlen csókja életem mentheti."

  Öleltem hát, és csókokkal borítottam el. Százszor érte ajka ajkamat, ezerszer fontam karom köréje, milliószor írtam nevét az égre. Könny csordult fényes szemébôl, kibontakozott ölelésembôl. "Köszönöm."- szólt, s csak ennyit. Se több, se kevesebb nem történt azon a napon.
  Másnap ott vártam ôt, hol elôször láttam meg. De nem jött el. Harmadnap, majd negyednap is lankadatlanul kerestem e gyöngéd, törékeny kis virágszálat. Szívem egyre csak fájt, sav martaszéjjel. Gyomrom örök görcsben. "Nem jön el!"- mondtam."Nem jön soha már!" Kész voltam lemondani egyetlen szerelmemrôl. Bár hiánya ôrjített, csókja megigézett, illata létemmé vált. "Nem jön el hozzám! Soha többé."
  Ötödnap, a sárga napfelkeltében egy kéz telepedett vállamra. Egy kéz, amelynek gazdája Seraphine volt, és mégsem. Nem az a Seraphine, akit megismertem. Nem. Az a lány már messze járt, valahol a Holddal indult nyugovóra. Együtt tünt odébb az elnyúló árnyakkal, együtt repült délre a madarakkal.
  Hidegen üdvözölt. Arca fagyott volt, nyelve jégcsappá változott. Hûvös tekintetétôl megborzongtam.

"Elfeledted csókjainkat? Elfeledtél engem?"

Erre ô:

"Csak azt kértem, mentsd meg egy csókkal életem.
Te pedig százszor csókoltál, ezerszer öleltél,
És ki tudja még, hogy mit érezhettél.
Már nem vagy titok többé nekem.
Elhagylak. Másé már az én életem."

  Elhagyott. Most itt ülök újra egyedül a cellámban. Apám szólít,  nem megyek. Anyám szólít, mégúgysem.
  Általfurakodik szívemen ismét egy baljós gondolat: csúnya vagyok. Egy szörnyeteg.