Részegen táncoltak az üres tenger partján, megmérgezve a levegőt gyorsan pergő nyelvükkel gonoszul csillogó macskaszemük szinte lángolt.

A rakéta az űrön át a Földről a Mars felé tartott. Fedélzetén az emberek haldokoltak.

- Maga is látja, milyen állapotban van ez az ember. - A kapitány fölhajtotta a gyapjútakarót, mire az átnedvesedett pokróc alatt a leszíjazott férfi mocorogni kezdett s felnyögött. A levegőt betöltötte a pokoli dübörgés.

A kapitány megérintette a doktor csuklóját, mire az sziszegő kígyóvá változott, és megmarta őt. Arcizma se rándult.

- Az lehetetlen! Valamitől csak meghalt!

A kapitány egy ablakhoz lépett. Mentol és jód illatát érezte, és zöld szappanét frissen mosott és manikűrözött kezén. Fehér fogait sűrűn mosta, fülét rózsaszínre súrolta, csakúgy, mint az arcát. Egyenruhája színe a nyers sóéra emlékeztetett, csizmái pedig fekete tükrökként fénylettek a lábán. Frissen rövidre nyírt haja alkohol csípős illatát árasztotta. Még a lélegzete is csípős volt, friss és tiszta. Semmi szépséghibát nem találhattak rajta. Új seprű volt, munkára készen, épp hogy kikerülve a sebészek serpenyőjéből.

A kapitány nézte, ahogy a Mars egyre nagyobbodik az űrben.

- Igen, uram. Egy hónappal ezelőtt, hogy a rakétánk elindult New Yorkból, uram. Fehér patkányok harapdálták a nyakam, és a véremet itták. Csak nem szóltam róla. Féltem, hogy akkor nem hozna magával.

- Semmi baj - sóhajtott a kapitány. - Én is láttam álmokat. Életem ötven éve alatt egyszer sem álmodtam, egy héttel a felszállás előttig. Attól kezdve minden éjjel fehér farkas lettem, amit a havas hegyoldalban ejtenek el. Ezüstgolyóval lövik meg. Karóval a szívében temetik el. - Fejét a Mars felé fordította. - Mit gondol, Smith, tudják, hogy jövünk?

- Nem-e? Hisz már nyolc hete, az indulásunk óta igyekszenek bennünket elriasztani. Most megölték Perse-t és Reynoldsot. Tegnap megvakították Grenville-t. Hogyan? Nem tudom. Denevérek, tűk, álmok, ok nélküli halálesetek. Ha más korban élnénk, azt mondanám, boszorkányság. De a 2120. évet írjuk, Smith. Józanul gondolkodó emberek vagyunk. Ez nem történhetne meg. És mégis! Akárkik is ők, a tűikkel meg a denevérjeikkel, megpróbálnak végezni velünk. - Megpördült. - Smith, hozza elő a könyveimet a raktárbot. A landoláskor szükségem lesz rájuk.

Kétszáz könyvet halmoztak fel az űrhajó fedélzetén.

- Köszönöm, Smith. Vetett rájuk egy pillantást? Azt hiszi, megőrültem? Talán. Bolond ötletem támadt. Az utolsó pillanatban rendeltem meg ezeket a könyveket a Történeti Múzeumtól. Az álmaim miatt. Húsz éjszakán át lettem leszúrva, lemészárolva, sikoltozó denevérként boncasztalra fektettek, egy fekete dobozban rothadtam el a föld alatt; rossz, gonosz álmok voltak. Az egész legénységünk boszorkányságról és szörnyekről, vámpírokról és fantomokról álmodott, olyan dolgokról, amikről tudomásuk sem lehetne. Miért? Mert az ilyen rettenetes dolgokról írt könyveket egy évszázaddal ezelőtt elpusztították. Törvény rendelte el. Mindenkinek megtiltották, hogy efféle művet rejtegessen. Ezek a könyvek, amiket itt lát, az utolsó példányok, melyeket történettudományi célokból őriztek meg a múzeum pincéjében.

Különös árny Innsmouth felett, H. P. Lovecrafttól. És a többi! Könyvek Walter de la Mare-tól, Wakefieldtől, Harveytől, Wellstől, Asquithtől, Huxleytől… mind tiltott szerzők. Minden könyvüket elégették abban az évben, amikor mindenszentek napját eltörölték, és a karácsonyt is betiltották! De uram, milyen hasznukat vehetnénk ezeknek a rakétán?

A három banya összerezzent, és fölpillantott a száraz marsi tenger partján álló Smaragdvárosra. Legmagasabb ablakában egy apró emberalak húzta félre a vérvörös függönyt. A kihalt tájat nézte, ahol a három boszorkány az üstjét tömte és viaszfiguráit formázta. Távolabb tízezernyi másik kék tűz füstje, és babéré, dohány fekete füstje és fenyőtűké, fahéjé, meg csontpor emelkedett a levegőbe a marsi táj fölött, puhán, akár a pillangók. A férfi számolni látszott a haragos, mágikus tüzeket. Aztán, mikor a banyák bámulni kezdték, elfordult. Az elengedett karmazsinszínű függöny visszahullott, ettől a távoli ablak mintha kacsintott volna, akár egy sárga szem.

- Hekate barátnői szorgosak ma éjjel - szólt, látva odalent messze a boszorkányokat.

- Láttam Will Shakespeare-t a parton, még korábban, ahogy korbáccsal ösztökélte őket. Végig a tengermentén most csak az ő serege sorakozik, több ezren lehetnek: a három banya, Oberon, Hamlet atyja, Puck… mind, mindannyian - ezrek! Édes istenem, egész tengernyi nép.

- A jó William. - Poe megfordulta Hagyta, hogy a karmazsin függöny visszahulljon. Egy pillanatig csak állt, a csupasz kőfalakat bámulta, a fekete faasztalt, a gyertya lángját és a másik férfit; Ambrose Bierce urat, aki lustán üldögélt, gyufákat gyújtogatva s figyelve, hogyan égnek le, halltan fütyörészett, és néha magában fölnevetett.

- Épp azon gondolkodtam, vajon mi lesz velünk. - Ha nem tudjuk megölni az űrhajósokat, sem elriasztani őket, akkor természetesen el kell mennünk: Továbbvándorlunk a Jupiterre, aztán amikor odaérnek, tovább a Szaturnuszra, és mikor oda is eljutnak, az Uránuszra, a Neptunuszra vagy egészen ki, a Plútóra…

- Előnyünk, hogy az utazás fejlettebb módjait ismerjük - mondta. - És mindig reménykedhetünk egy atomháborúban, pusztulásban, az új sötét középkor eljövetelében. A babonaság feléledésében. Akkor visszamehetnénk a Földre, mindannyian, egyetlen éjszaka alatt. - Poe úr fekete szeme tűnődve nézett elő kerek és fénylő homloka alól. A mennyezetet bámulta: - Szóval idejönnek, hogy elpusztítsák ezt a világot is? Nem hagynak meg semmit szeplőtelenül, igaz?

- Vajon egy farkasfalka megáll, míg meg nem ölte prédáját, és föl nem falta egészen? Jó kis háború lenne. Én az oldalvonal mentén ülök majd, és az eredményt számolom. Annyi földi ember főtt meg olajban, annyi palackban talált kézirat égett el, annyian haltak bele tűszúrásokba, annyi vörös halál szabadult el a fecskendőkből… ha!

Poe megingott mérgében, kissé bódultan is a bortól. - Hát mit tettünk? Legyen velünk, Bierce, az istenért! Vajon tartottak nekünk tisztességes tárgyalást egy csapat irodalomkirtikus előtt? Nem! A könyveinket tiszta, steril sebészcsipeszek szaggatták szét, aztán kádakba dobták, főni, hogy kiöljék belőlük a halál vírusát. Legyenek mind átkozottak!

- Igen, igen, jövünk! - Poe és Bierce elindultak lefelé, és egy férfira bukkantak, aki zihálva dőlt az átjáró kőfalának.

- Hallották a hírt? - kiáltotta rögtön, úgy ragadva meg őket, mint aki attól fél, mindjárt szakadékba zuhan. - Egy órán belül leszállnak! Könyveket hoznak magukkal… régi könyveket, azt mondják a banyák! Mit csinálnak a toronyban ilyenkor? Miért nem tesznek valamit?

- Ne aggódjon - mondta Poe, homloka óriási fehér lámpaként világított előre, ahogy ereszkedtek, süllyedtek. - Végig a holt tenger partján összehívtam a többieket ma éhjel. Az önök barátait és az enyémeket, Blackwood… Bierce. Mind ott vannak. Az állatok, a vénasszonyok és a magas férfiak, hegyes fehér fogaikkal. A csapdák készen állnak; a kutak, igen, és az ingák. A vörös halál. - Itt halkan fölnevetett. - igen, még a vörös halál is. Sosem gondoltam… nem, sosem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor egy olyan dolog is, mint maga a vörös halál, életre kel. De ők akarták, és meg, is kapják

- De elég erősek vagyunk? - töprengett Blackwood. - Milyen erős az erős? Mindenesetre ők készületlenek lesznek. Nincs meg a képzelőerejük. Azok a tiszta, fiatal űrhajósok fertőtlenített ruhájukban és akváriumsisakjukban, az ő új hitükkel. A nyakukban aranyláncon szikék lógnak. A fejükön mikroszkópok diadémja. Szentséges ujjaik közt füstölgő tömjénnel teli urnák, melyek valójában csak fertőtlenítő fürdők a babonaság kifüstölésére. A Poe, Bierce, Hawthorne, Blackwood nevek… szentségtörésnek hangzanak az ő tiszta ajkukon.

A kastélyból kiérve áthaladtak egy vizesebb helyen, egy tengerszemen, mely mégsem az volt, köddé vált előttük, mint egy lidércálomban. A levegő megtelt hangokkal, szárnycsapkodással, zümmögéssel és a szél, a sötétség mozgásával. A hangok változtak, alakok hajladoztak a tábortüzek körül. Poe úr figyelte a tűz fényénél csattogó, csattogó, egyre csattogó kötőtűket; fájdalmat kötöttek, és szenvedést, gonoszságot kötöttek a viaszmarionetteknek és agyagbábuknak. - Az üst vadfokhagymától, cayenne-i borstól és sáfránytól bűzlött, forrás közben megtöltve az éjszakát gonosz kipárolgásokkal.

Egy magányos mocsáron túli kis völgybe sietett Poe és Bierce, s ott egyszerre egy kövezett úton találták magukat, zord, hideg, csípős téli időben; az udvarokon az emberek topogással igyekeztek fölmelegíteni lábukat; köd is volt ráadásul, s a hivatalok és karácsonyi pulykákkal teli boltok ablakában gyertya égett. A távolban jó vastagon felöltözött fiúk, messzire prüszkölve lélegzetüket a fagyos levegőben, gyöngyöző hangon énekelték: "Isten adjon békességet, emberek", míg aztán a nagy óra roppant hangokkal éjfélt nem ütött. Gyerekek szaladtak ki a sütödéből, maszatos kezükben a tálcákon, az ezüstfedők alatt a gőzölgő vacsorával.

A SCROOGE, MARLEY ÉS DICKENS cégtábla alatt Poe bezörgetett a Marley-arcú kopogtatóval, és amint, az ajtó néhány centire kinyílt, az odabentről kicsapó muzsika hangjai csaknem besodorták őket a táncolók közé: A férfi válla mögött, aki épp takaros kecskeszakállat és bajuszt ragasztott nekik, ott látták a tapsikoló Fezziwig urat és Fezziwignét, aki egyetlen hatalmas mosoly volt csupán; ott táncoltak, néha összeütköztek a többi mulatozóval, míg a hegedű cincogott, és nevetés szaladt végig az asztal körül, mintha egy kristálycsillárt ért volna hirtelen fuvallat. Az óriási asztal roskadozott a disznórajtok, pulykák, libák és a magyalágak alatt; a fölszeletelt piték, zsenge malacpecsenyék és kolbászkoszorúk, narancsok és almák alatt; és ott volt Bob Cratchit, a kis Dorrit, Tiny Tim és Fagin úr is személyesen, no és még egy férfi, aki kinézetre leginkább egy megemésztetlen marhaszeletre emlékeztetett, mustárfoltokkal, sajtmorzsákkal, egy félig, átsült krumpli darabjaival borított öltözékében. Ki más lehetett volna, mint Marley úr, láncostul-mindenestül, s mind e közben folyt a bor, és a barnára sült pulykák ínycsiklandóan gőzölögtek!

- Mit akarnak? - förmedt rájuk Charles Dickens úr. - Azért jöttünk, hogy még egyszer megpróbáljuk meggyőzni, Charles; szükségünk van a segítségére felelte Poe.

- A segítségemre? Azt gondolják, segítenék harcolni azok ellen a jó emberek ellen, akik a rakétával jönnek? Én úgysem ide tartozom. A könyveimet tévedésből égették el. Én nem vagyok híve a természetfelettinek, nem írok borzasztó rémtörténeteket, mint maga, Poe, maga, Bierce, vagy a többiek. Semmi közöm nincs magukhoz, rettenetes népek!

- Csak rémült és haragos. Én isten vagyok, Dickens úr, éppúgy, ahogy ön is az, ahogy mindnyájan azok vagyunk; teremtményeinket - embereinket, ha így jobban tetszik - nemcsak hogy veszélybe sodorták, de száműzték és megégették, szétszaggatták és betiltották, elpusztították és elfeledték. Az általunk alkotott világok romba dőlnek. Még az isteneknek is harcba kell szállniuk ilyenkor!

- A háború háborút szül. A pusztítás pusztítást szül. A Földön száz évvel ezelőtt, a 2020. évben, törvényen kívül helyezték a könyveinket. Ó, milyen rettenetes dolog - elpusztítani irodalmi alkotásainkat, méghozzá így! Ez visszahozott bennünket a… miből is? Halálból? Odaátról? Nem szeretem az elvont fogalmakat. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a mi világaink, a mi teremtményeink hívtak minket, és mi meg is próbáltuk megmenteni őket, aminek egyetlen módja az volt, hogy itt a Marson kivárunk egy évszázadot, reménykedve, hogy a Földet közben túlterheli a tudósok hitetlensége; de most jönnek, hogy innen is elkergessenek bennünket és a mi sötét dolgainkat, az összes alkimistát, boszorkányt, vám pírt és a többi rémséget, melyek egyenként vonulta vissza ide az űrön át, ahogy a tudomány Tassal elfoglalt minden országot odalent, és végül a menekülésen kívül nem maradt hátra más. Segítenie kell. Ön nagyon jól tud beszélni. Szükségünk van önre.

Az ajtó becsapódott. Amint Poe megfordult és elindult az utcán, csúszkálva a fagyott talajon, egy nagy hintó jelent meg, és miközben a kocsis élénk dallamot fújt kürtjén, a pickwichisták szálltak ki belőle, cseresznyevörösen, nevetve és énekelve; bezörgettek az ajtón, és mennydörgő hangon kiáltottak boldog karácsonyt, amikor a kövér ember ajtót nyitott nekik.

- Jó - mondta és továbbfutott. - Remek! - Kiáltotta és szaladt tovább. Az emberek csatlakoztak hozzá, vele futottak. Ott volt Coppard úr és Machen úr is köztük. Mérges kígyók, haragos démonok, tűzokádó bronzsárkányok, köpködő viperák és rángatózó banyák, nyílhegyek, csalánok és tövisek, s a képzelet visszahúzódó tengerének egyéb gonosz hordalékai ott maradtak a búskomor parton, nyögve, habzó szájjal és köpködve.

- Csak a Föld türelmének köszönhetjük a létünk. Ha egy végső rendelettel ma éjjel utolsó néhány művünket is elpusztítják, kialszunk, mint a gyertyaláng.

- Vajon ki vagyok én? Vajon melyik földlakó agyában létezem ma éjjel? Valami afrikai kunyhóban? Vagy egy remete olvassa tán a meséimet? Ő az egyetlen lobogó láng az idő és a tudomány szelében? Ő az a szikrákat hányó gömb, ami életben tart engem lázadóknak kijáró száműzetésemben? Ő lenne az? Vagy egy fiú egy elfeledett padláson, ahol még épp idejében sikerült rám akadnia? Ó, a múlt éjjel betegnek éreztem magam, betegnek, velőmig betegnek, mert a léleknek ugyanúgy van teste, mint a testnek, és az én lélektestem összes fénylő porcikájában sajogni kezdett, s úgy éreztem, mintha lassan elcsurgó gyertya lennék. És akkor hirtelen fölugrottam, új fényben ragyogva! Egy portól tüsszögő gyerek valami sárgult falú padlásszobában a Földön még egyszer rálelt egy megviselt, időmarta példányomra! Így kaptam rövid haladékot!

Egy kunyhó ajtaja tárult ki csattanva a tengerparton. Sovány, alacsony férfi lépett ki, akiről foszlányokban lógott a bőr, és a többieket figyelemre se méltatva leült, összeszorított öklébe bámulva.

- Sajnálatos szituáció - szólt Bierce mosolyogva -, mert a karácsonyi árusok az utóbbi időben, ha jól emlékszem, már mindenszentek előtt fölrakták a magyaldíszeket, és énekelni kezdték a karácsonyi dalokat. Ha van egy kis szerencsénk, idén már a munka ünnepén^* elkezdhették volna!

Bierce nem folytatta. Sóhajtva bukott előre. A földön fekve már csak ennyire futotta erejéből:

Rémülten kiáltottak föl, és fölnéztek. Az eget kápráztatóan izzó tűzfelhőkkel elborítva ott volt a rakéta! A parton álló emberek körül lámpások remegtek; visítás és fortyogás hallatszott, és fövő bájitalok illata szállt. Gyertyaszemű tökfejlámpák emelkedtek a hűvös, tiszta levegőbe. Csontos ujjak szorultak ökölbe, és egy boszorka kiáltotta aszott szájával: