Vissza a főoldalra
Vissza a novellákhoz 
CSÁTH GÉZA 
A SEBÉSZ

A harmadrangú külvárosi kávéházban - ahová egy időben jártam -
kezdettől fogva feltűnt nekem a sebész. Állandóan fekete, zöldre
kopott, de tiszta szalonkabátot viselt. Sápadt arcához különösen
illett a kuszált, őszbe vegyülő gesztenyeszín bajsza és nagy, mély
fekvésű, fekete szemei. Ezekben a szemekben - mintha mindig könnyesek
lettek volna - valami éjszakás, bohém csillogás volt. Csendesen,
csaknem suttogva beszélt, amint az orvosok szoktak a konzíliumokon.
A leglényegtelenebb beszélgetéseknél is, amelyeket a kávéházi
vendégekkel az újságok tartalma felől folytatott, mélyen belenézett
annak a szemébe, akivel beszélt. Mintha nagyon érdekelte volna őt az
illető. A véleményét mindig olyan tökéletes, értelmes mondatokban
mondta el, mintha a betegének adná ki rendeléseit. Ennek a kopott
embernek nemes eleganciája olyanféleképpen hatott rám, mint a fakó,
de igen finom bársonyszövetek, amelyeket ódon főnemesi kastélyokban
láttam.

Megkérdeztem a pincért:

- Ki az az úr?

- Orvos, valamikor sebész volt. Másfél éve jár ide.

Egyszer meghallotta, amikor egy orvosi lapot kértem. Megszólított.
Dícsérte az orvosi foglalkozást, kérdezősködött az egyetemről.
Elbeszélgettünk, és eközben nagy tudást árult el. Különösen feltűnt
néhány pszichofizikai dolog, amelyet sehol se olvastam. Nagyon
lebilincselt az az éles elméjű és fantáziára hajló aprólékossága,
amellyel igen jelentéktelen dolgokról is nagy érdeklődéssel beszélt.
Bámultam, hogy mennyire számolni tud a körülményekkel, menyire
megalkuszik az élettel, és hogy mennyire jól érzi magát benne. De
hamarosan elbúcsúztunk a délutáni feketekávé után. (Én még siettem.)

Egyszer késő éjjel vetődtem a kávéházba. Ott ült egy asztalnál.
Magában ült, és ivott.

Az abszintes poharat olyan mohó kéjvággyal vitte a szájához, olyan
lassú, gazdaságos élvezéssel - szemeit lehunyva - itta a zöld
pálinkát, hogy nem lehetett kétség: a sebész iszákos volt. Mégpedig
csendes, szenvedélyes alkoholista, aki elveszett, aki egyenes úton
halad a delírium tremens felé. Most egy pillanat alatt világos
lett előttem a szemének különös fénye, a vágy nélküli életkedve,
kicsinyeskedő éleselméjűsége. Ez az ember valamikor nem volt ilyen,
nem lehetett ilyen. Az alkohol változtatta meg.

Mikor meglátott, összerezzent. Láttam rajta, hogy előttem - a kolléga
előtt - szégyenli magát. Odahívott; rögtön hozattam abszintet magamnak
is, amire elmúlt a zavara. Rövidesen észrevettem, hogy ez az ember
ma ki akarja magát beszélni. Tíz perc múlva már benne is volt a
mondanivalójában.

... Mert mi a fő, kolléga úr? Miért kínlódik az ember? És miért eszik?
Miért szeret? És miért örül? Az életért. Ugye, nevetséges, aminek
egyszer vége van. Ami elmúlik. De miért múlik el? Mi az az ok, amely
megakadályozza, hogy a tudós befejezze munkáját, a művész kidolgozza
terveit, az apák felneveljék gyermekeiket? Én rájöttem, hogy mi.
Végtelen egyszerű a dolog. Miért múlik el az idő? - ez az első kérdés.

Hallgasson ide. Hát először is, nem az idő múlik, hanem - mi. Ez régi
dolog. Ezt már Kant is tudta. Idő nincsen. De van nekünk egy tudási
pontunk. Az a tudat, hogy a testünk kopik, hogy az agyvelőnk sorvad,
hogy a betegség megöl... hogy idő van. Pedig mondom, idő nincsen.

Honnan szereztük ezt az életrontó szempontot? - ez a második kérdés.

Nos ez az agyvelő fejlődésének egy ideiglenes maradványa.

Az embriológia halomszámra szolgál analógiákkal. Az ember, ugyebár,
amikor kilépett az óvilági majmok sorából, otthagyta a természetet.
Az agyveleje erős fejlődésnek indult. Ismeretlen módon, olyan
diszpozíciókat szerzett, melyekkel az énnek és világnak a szemléletét
egész új, mondjuk, magasabb dimenziókból végezhette, mint azelőtt.
Talán ez az új nézőpont rontotta meg az embernek a pszichikai
boldogságát. Talán így került be az idő képzete az ember agyvelejébe.
Talán ez a szempont, ez a relatíve tökéletlen és abszolúte magasabb,
mindenesetre azonban ideiglenes-szemléleti pont az, amelyből mi
azt a természeti ítéletet merítjük, hogy az idő múlik. Azt mondtam,
hogy ideiglenes. Ezt nem kell magyarázni: a fejlődési maradványok
`lassankint` tűnnek el. Tehát odáig jutottunk, hogy az idő
ránehezedett az emberiségre. S itt tört reánk a halál, az öregség
degenerációja, a baj, a fájdalom.

Súlyos dolog ez. Az időnek a mérge beleette magát a filozófiánkba,
a művészetünkbe, a napi beszédbe. Az embernek, amint kinőtt a
gyermekkorból, társává válik az idő gondolata, s el nem hagyja a halál
percéig. Schopenhauer megírta a Welt als Wille und Vorstellungot,
Shakespeare a lenni vagy nem lennit. Az időnek köszönhetjük az V.
szimfóniát is, a Beethoven sorsszimfóniáját - amelynek haláltáncszerű
témájában a másodpercek kérlelhetetlen egymás után való lepergését
halljuk. S mindez semmivel se fejez ki többet, mint amikor az egész
közönséges emberek felsóhajtanak: "bizony, öregszünk!"

S itt érv van a kezemben. Azt mondtam, hogy ez az időképzet csak
gyermekkor után válik gondolkodásunk átkos szemüvegévé. Valóban így
van. A kisgyereket egyáltalán nem bántja az idő múlása. Nemcsak azért,
mert teste ruganyos, erős, és gondolatvilágát egyéb dolgok foglalják
el, hanem elsősorban azért, mert a szellemi fejlődésnek egy alacsonyabb
fokán áll. Ugye, a leendő embernek az embrionális életben egyszerű a
vérkeringése, kopoltyúi vannak, szóval a faj fejlődésének megelőző
stádiumain átmegy. De amikor a világra születik, már eltűnt nála
mindez a kezdetlegesség - mondjuk, az emberi faj szempontjából:
tökéletlenség, amely számára csak út volt, hogy eljusson a fejlődés
azon relatív fokára, amelyen a mai kész ember van. De innen is van
fejlődés. Lesz idő, amikor az ember még az embrionális életben
keresztül fog menni azokon a stádiumokon, melyekben a mai kisgyerek,
sőt a kész ember van. Éppen ilyen szellemi embrionális állapot az
idővel nem számoló gyerek állapota. De nézzük meg, mire a pszichéje
kifejlődik: már az idő behálózza agyvelejét. S többé nem tud tőle
szabadulni. Ez a szellemi fejlődési stádium, európai embernél, a
tizennégy-húsz évek között kezdődik. Nem nehéz belátni, hogy lesz
egy olyan idő is, amikor ezen az időszakon még gyermekkorában, sőt
az embrionális állapotban át fog esni az ember. Akkor már jó lesz. De
addig, addig!... s itt meg kell állanunk. Az orvostudomány hivatott
arra, hogy ezt a szenvedést, ezt a fiziologikus betegséget az emberi
nemről elhárítsa. S különösen manapság merül föl ez a kérdés elementáris
erővel; amikor az embereket az idő gondolata jobban elfoglalja, mint
valaha. A huszadik század fiát a kenyékereset lázas lótásfutása se
tudja megmenteni attól, hogy bele ne essen ebbe a szomorúsági
tébolyba.

Itt cselekedni kell, uram. A sebészet hasonló esetekben nincs arra
kárhoztatva, hogy összetett kézzel bámulja a szenvedést okozó
fiziológiai vagy patológiai jelenséget. Ha az idő-őrület valamikor
nem volt, és most van - akkor kétségtelenül helyének is kell lennie
a centrumban. De ez csak föltevés, amelyre abszolúte nincs szükségem.
Mert itt állok én. Én, aki tudományosan bizonyítom ennek a
lélekfejlődési substratumnak - a substratum voltát. Bizonyítom.
Megkeresem a helyét a velőben, az agyvelőben. Hangoztatom a sebészi
eljárás lehetőségét és szükségességét. Végre az eljárást magát
nyilvánosságra hozom, azaz a műtevést elvégzem, és véle a tudomány
ítélőszéke elé állok.

Én megtaláltam az agyban az időt. Külsőleg nem különbözik a többi
agysejttől, s mégis ez a fészke a betegségnek, a nyomornak, az elmúlás
oktalan bánatának. Az egyik emberben nagyobb tömegű, mint a másikban.
Mint egy polip, nyúlványokat, kacsokat, ágakat bocsát a friss,
egészséges velőbe: tehát gondolkozásunk minden momentumára.

Persze, a műtevő előtt óriási feladat áll. De a feladat egyszerű.
Csak azt kell tudni, hogy mit vágjunk. Én tudom, és fel fogom ajánlani
találmányomat egy embernek, aki mindenáron szabadulni akar az időtől,
akit terhesen szorít az elmúlás gondolata. Segíteni fogok rajta.

Kibérelek egy óriási termet műtőteremnek. Tömve közönséggel. A
közepén állítjuk fel a műtőasztalt. Három asszisztens foglalatoskodik
az előkészületekkel. A teremben a tudomány és a pénz előkelőségei
szoronganak vegyesen a szegény emberekkel. Végre elnémul a zaj.
Felöltöm a köpenyt, a lábamra húzatom a gumicsizmákat. Nyugodtan
mosom a kezemet, kiadom: kezdjék az altatást. Felkötöm a kötényt,
felhúzom a kesztyűket. - Alszik? - Jó! - Az érverés rendben van?
Helyes! Megtapintom a fejét. Lassan egy vágást teszek a tarkótól
a fültőig. A közönség lélegzetét visszafojtva figyel. Látcsövek
merednek felém. A vérzést elállítom. Lefejtem a bőrt és izmokat egy
fél tenyérnyire. A csonthártyához raspatoriumot! A csontnál vagyok.
Kérem a vésőt! Megcsinálom a nyílást, kihajtom a csontléket. Az
agyhártyánál vagyok már. Óvatosan keresztül vágom. Félrehajtom, és a
kezemmel behatolok az egyik hasadékba, hogy melyikbe, azt én tudom -
és kiszedem az időt.

Egyszerűen kikanalazom az emberi bánat átkozott darázsfészkét. Két
perc, és minden készen van. Az idősejteket körüladatom egy tálcán.
Azután bevarrom az agyburkot, beillesztem a csontléket. Az ereket
elkötöm. A csonthártyát bevarrom. Azután izom- és bőrvarratok. Bekötöm
a sebet. Készen vagyok, és fölébresztem az embert. (A sebész most
fölkelt a székről, és szinte kiabálva folytatta.) Ez a jövő embere,
az igazi új ember, aki friss, tiszta agyvelejével megfejti a mának a
titkait, a holnap igazságait. - Pontosan emlékszik mindenre, mert a
tények nem múlnak el számára, hanem az öntudatban, mint egyenrangú
erők sorakoznak. A közönség éljenez, tapsol. Én levetem a kötényt, és
szürke, mindennapi ruhámban meghajtom magam. Az emberiség boldogsága
szól hozzám egy örömüvöltésben.

A seb három nap alatt gyógyul. Miért három nap alatt? Nem is sejti,
kolléga úr? Egyszerű pedig ez is.

Hiszen nincs többé idő! Az a sok szellemi energia, amelyet az elmúlás
csendes őrülete elrabol tőlünk, a miénk marad teméntelen életenergia
alakjában.

S eljönnek hozzám a világ összes fejedelmei, hogy végezzem rajtuk a
műtevést. - Sajnálom, uraim, szegény emberek előbb jelentkeztek, s
azokkal különben is előbb kell végeznem, mert az esetük súlyosabb. A
császárok persze várni fognak.

Egyszerű a találmányom, nemde, kolléga úr? Határozottan érdemes volt
rajta gondolkodni.

De addig is, míg a sebészi beavatkozás ideje el nem jő, egy múló
értékű belgyógyászati szerünk van az idő ellen. Ez az abszint. Tisztán
tüneti orvosság. Sokáig úgyse kell, mert a sebészi eljárás radikális
és kitűnő. Isten éltesse, kedves kolléga úr!