Idôszámításunk elôtt négyszáz esztendôvel, mikor e Nagyfal mögött Kína trónján Jüan császár ült, és a mezôk frissen zöldelltek a bô esôktôl, békésen érlelôdtek az aratásra, a birodalom népe sem túlzottan boldog, sem túlzottan szomorú nem volt.
Az új esztendô második hónapja elsó hetének legelsö napján Jüan császár épp teáját szûrcsôlgette, és legyezôjével hûsítgette magát a meleg szélben, míkor egy szolga közeledett futva a kerti út bíbor-kék csempéin, s messzirôl kiáltotta:
- Ó, császár! Császár, csoda történt!
- Igen - mondta a császár -, ma reggel igazán kellemes az idô.
- Nem, nem, csoda történt! - erôsítgette a szolga, és szaporán hajlongott. - S ez a tea is finom, ez ís kétségkivül csoda.
- Nem, nem, felséges uram !
- Hát akkor hadd találjam ki: fölkelt a nap, és új reggel virradt ránk. Vagy kék a tenger. Ez aztán valóban a csodák csodája.
- Felséges uram, egy ember repül !
- Mi? - állt meg a császár kezében a legyezô.
- Láttam a !evegôben, szárnya van és repül ! Hallottam a hangját, ahogy lekiáltott az égbôl, s ahogy fölnéztem, ott volt egy égi sárkány egy emberrel a szájában, papír- és bambuszsárkány, a színe a napé és a fûé.
- Még korán van - mondta a császár -, s te most ébredtél álmodból.
- Korán van - mondta az ember -, de amit láttam, azt láttam. Gyere, és nézd meg magad is.
- Ülj ide mellém - mondta a császár. - Igyál meg egy teát. Mert ha igaz, fura látvány !ehet egy ember, aki repül. Neked bizonyára idô kell, hogy végiggondold, nekem meg id8, hogy a !átványra fölkészüljek.
Megitták a teát.
- Jöjj, kérlek - mondta végül a szolga -, különben még eltGnik. A császár gondterhelten fölállt.
- Mutasd, mit láttál !
Kísétáltak a kertbe, át egy réten, át egy kís hfdon, át egy kis ligeten, s föl egy csöpp domb tetejére.
- Ott! - kiáltott a szolga.
A császár fölnézett az égre.
S az égen, olyan magasan, hogy alig lehetett hallani, egy ember kacagott; s az egy tarka papiros és nádszárnyat viselt, s úgy lebegett odafönt, mint minden madarak legnagyobbika, mint egy új sárkány az ôsi sárkányok birodalmában. És az ember lekiáltotta nekik a hûvös reggeli széllel:
- Repülök! Repülök!
A szolga meg integetett.
- Repülsz! Repülsz!
Jüan császár nem mozdult. Csak fölnézett Kína Nagyfalára, mely most bontak ki a reggeli ködbôl a távoli zöld hegyeken; erre a csodálatos kôkígyóra, mely fenségesen kúszott végig országa mentén. A csodálatos falra, mely idôtlen idôk óta védte a népet az ellenséges hordáktól, és ôrizte a békét számtalan évek óta. És látta, hogy a város, a folyó, az út és a hegy fészkében, ébredezik már.
- Mondd - kérdezte a szolgát -, látta már valaki ezt a repülô embert?
- Én vagyok az egyetlen, felséges uram - mondta a szolga, s mosolyogva intet föl az égre.
A császár még egy percig figyelte az eget, aztán azt mondta: - Hívd le hozzám.
- Hé, gyere le, gyere le! A császár látni akar! - formált tölcsért a tenyeréböl és kiáltott fel a szolga.
Miközben az ember a reggeli széllel lefelé ereszkedett, a császár körülnézett. Távol egy parasztot látott, aki korán kiment a mezôre, s most az eget nézte. Megjegyezte, hogy hol áll. A repül8 ember nagy papírzörgés és nádcsikorgás közt földet ért. Büszkén lépett a császár elébe, s hátán a szerkezettel, ügyetlenül meghajolt az öregember elôtt.
- Mit tettél? - kérdezte a császár.
- Repültem az égen, felséges uram - felelt az ember.
- Azt kérdem: mit tettét? - kérdezte újra a császár.
- Hisz most mondom! - kiáltotta a repülô ember.
- Nem mondtál semmit. - A császár kinyújtotta aszott kezét, hogy megtapo a csinos papirost és a szerkezet madárra emlékeztetô kormányát. Hûvös szag volt a széltôl.
- Hát nem szép, felséges uram? - De, nagyon is szép.
- Az egyetlen a világon - mosolygott az ember. - És én találtam föl !
- Az egyetlen a világon?
- Esküszöm, hogy az!
- És rajtad kívül ki más tud róla?
- Senki. Még a feleségem sem, hisz azt hinné, megbolondított a nap. Azt hitte, sárkányt készítek. Felkeltem éjszaka, és elmentem a távoli szirtekre. S mikor föltámadt a hajnali szél, és fölkelt a nap, összeszedtem a bátorságomat, felséges uram, és levetettem magam a szikláról. És repültem ! De a feleségem nem tud róla.
- Ez a szerencséje - mondta a császár. - Gyerünk!
Visszamentek a nagy házba. Most már tûzött a nap az égen, és frissen illatozott a gyep. A császár, a szolga és a repülô ember megállt a hatalmas kertben.
A császár összecsapta a tenyerét. - Ôrség !
Futva jöttek az ôrök.
- Fogjátok el ezt az embert!
Az ôrök megragadták a repülôt.
- Hívjátok a hóhért - mondta a császár.
- Mi ez?! - kiáltott fel a repülô zavartan. - Mit tettem? - Zokogott, hogy csak úgy zörgött a szépséges papírszerkezet.
- Lám, ez az ember itt megalkotott egy masinát - mondta a császár -, és mégis minket kérdez, hogy mit tett. Ö nem tudja. Csak az volt számára fontos, hogy megalkossa, de hogy miért, azt már nem tudja, és azt se, hogy ez a masina mit fog tenni.
A bakó futva közeledett az éles ezüstbárddal. Megállt, meztelen karján kidagadtak az izmok, arcát egykedvû fehér álarc födte.
- Egy pillanat - mondta a császár. A mellette levô asztalhoz fordult, amelyen egy általa alkotott masina állt. A császár leakasztott a nyakából egy pici aranykulcsot. Beillesztette a kulcsot a pici, kényes masinába, és fölhúzta vele. Aztán megindította a masinát.
A masina csupa fém- és drágakô kertecske volt. Mikor megindult, madarak daloltak a csöpp fémfákon, farkasok kóboroltak a csöpp erdôcskékben, és apró emberkék futkostak ki a napra s be az árnyékba, apróka legyezökkel legyszgették magukat, hallgatták az icipici smaragdmadarak énekét, s álldogáltak a képtelenül picike, de csobogó kutak mellett.
- Hát nem szép? - kérdezte a császár. - S ha megkérdezel, hogy ezzel mit tettem, jól meg tudok felelni ré. Énekszóra bírtam a madarakat, suttogásra az erdôt, erdei sétára az smbereket, hogy élvezzék a madárdalt, a lomb susogását és árnyékát. Hát ezt tettem.
- De császárom i - esedezett térden állva a repûlö ember, és ömlött a könnye. - Hisz amit én tettem, az is hasonló! Megtaláltam a szépséget! Repültem a reggeli szélben. Lenéztem az alvó házakra és kertekre. Beszivtam a tenger illatát, sôt, láttam is a tengert, a hegyeken túl, odafentrôl. S szárnyaltam, mint a madár; ó, nincs szó, hogy elmondja milyen szép odafönt az égen, a szél hátén, mely hol úgy hajt maga elôtt, mint a pihét, meg mint a malom vitorláját, s hogy milyen illata van reggel az égnekl S hogy az ember ott milyen szabadnak érzi magát! Az ám a gyönyörû, császár, az is gyönyû ám!
- Igen - mondta a császár szomorúan. - Biztos, hogy igazad van. Hisz éreztem, hogy a szívem veled száll a levegôben, és azon töprengtem: vajon milyen lehet ott! Vajon milyen érzés? Milyenek lehetnek föntrôl a távoli tavak? S milyenek a házaim, a szolgáim? Mint a hangyák? És mílyenek az alvó, távoli városok?
- Akkor kíméld az életemet!
- De vannak idôk - mondta a császár még szomorúbban -, amikor az ember kénytelen lemondani egy kevéske szépségrôl, hogy megôrizze, amije van. Én nem tôled félek, tôled magadtól, hanem egy másik embertöl.
-Éskiaz?
- Valaki más, aki látott téged, és tarka papirosból, bambuszból hasontó masinát épít.
De ennek az embernek gonosz arca iesz és gonosz szíve, és odavész minden szépség.
Hát ettô1 az embertôl félek.
- De miért? Miért?
- Ki merné azt állítani, hogy egy ilyen ember egy szép napon egy ilyen papír- és nádmasinával nem röpül föl az égre, a Nagyfal fölé, és nem szór rá roppant köveket? - kérdezte a császár.
Senki se moccant, és senki se szólt.
- Üsd le a fejét! - mondta a császár.
A bakó meglóbálta az ezüstbárdot.
- Égessétek el a sárkányt és a feltalgló testét, és temessétek együvé a poraikat! - mondta a császár.
A szolgák visszavonultak, hogy eleget tegyenek a psrancsának. A császár belsô szolgájához fordult, aki látta a repüló embert.
- Te meg tartsd a szád. Ez az egész álom volt, nagyon szomorú és riagyon szép álom. Annak a parasztnak pedig, aki a távoli mezöröl szintén látta, mondd meg, hogy jobban jár, ha az egészet csak látomásnak véli. Mert ha ennek híre megy, te meg a paraszt egy órával sem élitek túl!
- Kegyelmes vagy, császár.
- Nem, nem vagyok kegyelmes - mondta az öregember. Látta, hogy a kertfalon túl az órök épp égetik a hajnaliszél-szagú gyönyörû papir- és bambuszmasinát. Látta, hogy fekete füst száll az égre. - Nem, csak ámulok és félek. - Látta, hogy a katonák kicsi gödröt ásnak, és abba temetik a hamut. - Mit számít egy ember élete milliókéhoz képest? Ebbô1 a gondolatból kell vigaszt merítenem.
Leakasztotta a kulcsot a nyakláncáról, és megint fölhúzta a gyönyörû kis kertet. Állt, és a mezôk felett a Nagyfalat nézte, a békés várost, a zöldellô mezóket, a folyókat és folyamokat. Fölsóhajtott. A kertecske rejtett és kényes gépezete megindult; kicsi, csillogó szép prémekkel övezett arcú emberkék sétáltak az erdôcskékben, a napfoltos tisztásokon szökkentek át, és a csöpp fák közül sok apró trilla meg sárga meg zöld szín szállt, szállt szállt föl a kicsike égre.
- O! - mondta a császár, és behunyta a szemét. - Nézd a madarakat, nézd a madarakat!

GÖNCZ ÁRPÁD FORDITÁSA