A legelső éjszakán tűzijátékot rendeztek, ami meglehetősen félelmetes látvány, ha az embernek sokkal rettenetesebb dolgokat juttat az eszébe, de ez mégis gyönyörű volt, a rakéták fölszálltak Mexikó ősi, lágy levegőjébe, aztán szétrebbentették a csiilagokat kék és fehér szikrákkal. Minden szép volt és édeskés, a levegőben élet és halál keveredett, eső és por, templomi füstölők füstje, no meg a zenekari emelvényen csillogó tubák rézszaga, melyek a La Paloma magával ragadó ritmusát lüktették. A templom kapuit szélesre tárták, és mintha csak egy óriási sárga csillagkép zuhant volna le az októberi égből, hogy lélegző tűzként simuljon a falakra, milliónyi gyertya fénye és illata szállt. Újabb és még szebb petárdák suhantak el, mint kötélen táncoló gyalogüstökösök, a hideg kőlápokkal borított tér fölött, nekicsapódtak a kávézó vályogfalának, hogy aztán szikrákat hányva továbbrohanjanak a magas templomtorony felé, ahol csupán a kisfiúk meztelen lábai látszottak, szüntelen rugdosásukkal kongásra és egyre erősebb lengésre bírva a harangmonstrumokat, rettenetes égzengést váltva ki. Egy lángoló bika botorkált körbe a térén, nevető férfiakat és sivítozó gyermekeket kergetve.

A bika feléjük iramodott. A pár félreugrott, és futni kezdett, miközben tűzgolyók zuhogtak rájuk, ki a zenéből, a forgatagból, el a templomtól, a zenekartól, a csillagok alá, egymást átölelve, nevetve. A bika otthagyta őket, a mexikóival együtt, aki a vállán cipelte, hiszen nem volt más, csupán egy bambuszkeret és rengeteg kénes puskapor.

A férfi a homlokát ráncolta, és megütögette a felső zsebét.

Akkor valaki óriási petárdákat kezdett eregetni a zúgó harangú templomtoronyból, a tömeg riadtan meghátrált, s a petárdák csodálatos hangzavart keltve robbanták szét a táncoló lábak és hajladozó testek közt. A sülő tortillák fantasztikus illata töltötte be a levegőt, s a kávézók asztalainál ülő emberek is ki-kitekingettek, kezükben söröskorsót szorongatva.

Az asszony talán észre sem veszi; ha ragyogóan tiszta könyöke mellett ott nem állnak azok az üvegek; egy kövér mentalikőrös palack, egy üveg vermut, egy kancsó konyak és még hétüvegnyi mindenféle likőr, ujjai előtt pedig tíz apró, félig töltött pohár sorakozott, melyekből úgy hörpintgetett, hogy az utcáról közben le sem vette a szemét, csak néha hunyorított, és keskeny ajkait összepréselve élvezte az ital zamatát. Szabad kezében vékony havannaszivar füstölgött, egy széken pedig húsz karton török cigaretta, hat doboz szivar és néhány csomagolt kölnivizes üveg tornyosult.

- El ne ájulj, - Elmosolyodott, leplezve aggodalmát. - Mindjárt rendbe jössz. Menjünk be abba a kávézóba, és igyunk egyet az orra előtt, akkor aztán, ha az is, akinek gondoljuk, nem foghat gyanút.

Itt volnánk, gondolta Susan. De kik vagyunk? Hová tartunk? Mitől félünk? Kezdd a legelején, mondta magának, kétségbeesetten kapaszkodva józan eszébe, és máris talpa alatt érezte a vályogpadlót.

A nevem Ann Kristen; a férjemet Rogernek hívják. Az időszámításunk szerint 2155. évben éltünk, egy gonosz világban.

- Nem. Clinton Smith ma reggel indult el Philadelphiába, 1776-ba. Az Időutazási Rt. mindent elintéz. Persze sok pénz. De gondold el… a saját szemeddel láthatod a lángokban álló Rómát, Kubiláj kánt, Mózest és a Vörös-tengert! A csőpostádban talán már ott is van a hirdetésük.

Nem szeretjük ezt a 2155-ös világot. El akarunk menekülni az ő munkája elől a bombagyárban, és az én baktériumtenyészeteim elől is. Talán most van esélyünk a szökésre, hogy elrejtőzzünk az évek vadonában, több évszázadnyira innen, ahol sosem találnak ránk, és sosem hozhatnak vissza, elégetni a könyveinket, cenzúrázni a gondolatainkat, leforrázni az agyunkat rettegéssel, meneteltetni minket, ránk ordítani a rádióból…

A jövő államának jó munkásait elengedték a múltba vakációzni, hogy így meneküljenek a fáradtság elől. Ez tette lehetővé, hogy ő és a férje is visszaköltözzenek 1938-ba, egy szobába New York Cityben, és ők élvezték a színházakat s a Szabadság-szobrot, ami még mindig zölden magasodott a kikötőben. A harmadik napon aztán ruhát, nevet váltottak, és elrepültek, hogy elrejtőzzenek Mexikóban.

Egy hónappal korábban, az első éjszakájukon New York-ban, még menekülésük előtt, mindenféle furcsa italt ittak, különös élelmiszereket ízlelgettek és vásároltak, parfümöket, vagy tíz tucat ritka cigarettafajtát, mert azok a jövőben hozzáférhetetlenek voltak, hisz ott a háború jelentett mindent. Így persze bolondot csináltak magukból, ki-be rohangálva a boltokba, kocsmákba, dohányboltokba; aztán fölvonultak a szobájukba, és csodálatosan lebetegedtek.

Az idegen meghajolt előttük. Sarkai nagyon halkan összekoccantak. Susan megmerevedett. Ez a katonás hang! Eltéveszthetetlen, csakúgy, mint az a bizonyos utálatos kopogtatás az ajtódon éjfélkor.

William megdermedt. Lenézett a combján ártatlanul pihenő két kézére. Susan szíve sebesebben kezdett verni.

- Gyönyörű hely. Nemrég jártam ott, néhány barátomat kerestem. Nem tudom, hol lehetnek. De meg kell találnom őket. Ó, a hölgy csak nem beteg?

- Ó, és még valamit - Szünetet tartott, azután lassan ejtette ki a szavakat: Időszámításunk szerint 2155.

- Micsoda átkozott arcátlanság - szólt William. - Ott ült, és úgy méregetett minket tetőtől talpig; mint az állatokat, az istenverte cigarettáin pöfékelve, az italjait nyeldekelve. Meg kellett volna ölnöm! - A hangja már-már hisztérikusan csengett. - És még ahhoz is volt képe, hogy az igazi nevét használja előttünk: A Keresők főnöke. Na és az a szöveg a nadrágszáraimról. Istenem, föl kellett volna emelnem őket, amikor leültem. Ez ennek a kornak teljesen magától értetődő gesztusa. Azzal, hogy nem tettem meg, kiríttam a többiek közül; ekkor gondolhatott arra: itt egy ember, aki sosem hordott nadrágot, aki a térdig érő egyenruhához szokott, és az eljövendő divathoz. Legszívesebben meghaltam volna, amiért így elárultam magunkat!

- Még csak kísérletezik velünk. Nem biztos magában… nem egészen. Ezért nem futamodhatunk meg előle. Nem bizonyíthatjuk be az igazát. Szép kényelmesen elmegyünk Acapulcóba.

Susan az ágyra ült, letörölve arcáról a könnyeket, a faszén és a füstölők ősi illatát árasztva magából.

- Akkor van egy megoldás - mondta az asszony. - Sose maradjunk egyedül; mindig tartsunk a tömeggel. Szerzünk egymillió barátot, piacokra járunk, a városházán lakunk minden városban, megfizetjük a rendőrfőnököt, hogy biztosítsa a védelmünket, amíg rá nem jövünk, hogy ölhetnénk meg Simmst, és hogy menekülhetnénk el, új ruhákba bújva, talán mint mexikóiak.

Félórával később megszólalt a telefonjuk. Az asszony emelte föl a kagylót.

Az éjszaka során az asszony kinyújtotta a kezét, és csaknem sikerült megérintenie a 2155. évet. Érezte, ahogy az ujjai átsiklanak az idők hűvös távolságain, mint egy hullámos felületen, és hallotta a menetelő lábak szüntelen döngését, milliónyi zenekar játszott milliónyi indulót, és látta a baktériumtenyészetek ötvenezer sorát is a fertőtlenített kémcsövekben, és a saját kezét, amint kinyúl munka közben, abban az óriási üzemben, a jövőben; a leprával, bubópestissel, tífusszal és tüdővésszel teli csövek, és aztán a hatalmas robbanás. Látta, ahogy keze ráncos mazsolává ég össze, érezte, ahogy visszalöki egy olyan hatalmas erő, amelytől az egész világ megemelkedett, majd visszazuhant, valamennyi épület darabokra hullott, emberek véreztek halálra és hevertek néma csöndben, óriási tűzhányók, gépek, szelek, lavinák pusztítottak hangtalanul, és ő zokogva ébredt föl az ágyban, Mexikóban, sok-sok évvel azelőtt…

Kora reggel, kábultan az egyórai alvástól, mert csak annyit sikerült, hangos automobilzajra ébredtek, mely az utcáról szűrődött be. Susan lepillantott a vaskorlátos erkélyről, és figyelte a vörös feliratos teherautókból és személykocsikból előkászálódó, beszélgető, kiáltozó nyolc fős kis csapatot. Mexikóiak tömege érkezett a teherautók nyomában.

Magunkkal, gondolta Susan. Egy pillanatra a ragyogó napfényben meg is feledkezett róla, hogy valahol a szállodában ott vár egy férfi, miközben, úgy tűnt, ezerszám szívja a cigarettákat. Az asszony látta odalent a nyolc hangoskodó, vidám amerikait, és oda akart kiáltani nekik: "Mentsenek meg, rejtsenek el, segítsenek! Fessék át a hajam, a szemem; bújtassanak furcsa ruhákba. Segíteniük kell. Én 2155-ből érkeztem!"

De a szavak megakadtak a torkán. Az Időutazási Rt. funkcionáriusait nem ejtették a fejükre. Az ember agyában, még indulás előtt, elhelyeznek egy pszichikai blokkot. Így semmit sem árulhat el igazi koráról és szülőhelyéről, semmit a jövőről a múlt lakóiról. A múltat és a jövőt meg kell védeni egymástól. Csak ezzel a pszichikai blokkal utazhat az ember őrizet nélkül a korokon át. A jövőt meg kell védeni mindenféle változtatástól, amit a múltban utazgató emberek okozhatnak. Még ha tiszta szívből akarta is, akkor sem mondhatta el azoknak a vidám fickóknak odalent a téren, kicsoda ő, vagy hogy milyen veszélyes helyzetbe került.

A reggelit a hatalmas étteremben szolgálták föl. A filmesek is bejöttek, mind a nyolcan - hat férfi és két nő, kacarászva, székeket tologatva. Susan a közelükben ült le, érezve az általuk nyújtott melegséget és védelmet, még akkor is, amikor Mr. Simms lejött a hall lépcsőin, nagy elszántsággal szívta török cigarettáját. Messziről odabólintott nekik, és Susan visszabólintott, mosolyogva, mert itt nem csinálhatott velük semmit, nyolc filmes és húsz másik turista előtt.

- Azok a színészek - szólt William. - Talán fölbérelhetném kettejüket, azt mondanám, tréfa, fölöltöztetném őket a ruháinkba hogy hajtsanak el a kocsinkkal egy olyan pillanatban, amikor Simms nem láthatja az arcukat. Ha két ember, úgy téve, mintha mi lennénk azok, elcsalják őt néhány órára, fölszökhetnénk Mexico Citybe. Ott aztán évek alatt sem találnak ránk!

- Amerikai turisták! - kiáltotta. - Annyira elegem van már a mexikóiakból, meg tudnám csókolni magukat! - Megrázta a kezüket. - Jöjjenek, egyenek velünk. Nyomorúság imádja a társaságot. Én vagyok Nyomorúság, ő Búbánat kisasszony, ezek pedig De utáljuk Mexikót úr és neje! Mind utáljuk. De azért jöttünk, hogy egy istenverte film előforgatásait elintézzük. A stáb többi része holnap érkezik. Engem Joe Meltonnak hívnak. Rendező vagyok. Micsoda pokoli egy ország ez! Temetések az utcán, haldokló emberek. Rajta, jöjjenek át hozzánk. Csatlakozzanak a társasághoz, vidítsanak föl minket!

- Nem ilyen rugós ágybetétekhez szoktam - felelte Mr. Simms savanyúan. - De van, ami kárpótol érte. A fél éjszakát ébren töltöttem, azzal, hogy új cigarettákat és élelmiszereket próbáltam ki. Különösen, érdekesek. Ezek az ősi bűnök egészen új érzékvilágot ébresztettek föl bennem.

- Nem tudjuk, miről beszél.

- Minél tovább várakoztatnak, annál súlyosabbak lesznek a következmények. Szükségünk van önre a bombaprogramban, Mr. Travis. Ha most visszatér, nem lesz kínzás. Később, ha erőszakkal kell munkára fogjuk, a bomba befejezése után kipróbálunk magán néhány új szerkezetet, uram.

- Mondjuk úgy jól szórakoztam - válaszolt Mr. Simms közönyösen, szippantva egyet új szivarjából. - Nem szívesen hagyom itt ezt a csodálatos atmoszférát, ezt a napot, ezt a vakációt. Sajnálom hátrahagyni a bort és a cigarettát. Ó, de mennyire sajnálom. Akkor a téren, tíz perc múlva. A felesége védve marad, és annyi időt tölthet el itt, amennyit csak akar. Búcsúzzanak el egymástól.

Negyed tízkor Susan a szobájuk erkélyén állt, és a teret figyelte. Ott ült Mr. Simms, keresztbe vetett lábbal, egy finom művű bronzpadon. Leharapta egy szivar végét, és gyengéden meggyújtotta.

Susan motorzajt hallott, s az utcán távolról előbukkant egy garázsból, és lassan ledöcögött a kikövezett domboldalon William kocsija.

A kocsi nekirohant a tér alacsony járdaszegélyének, fölugratott, és továbbszáguldott a zöld pad felé, amelyen Mr. Simms most épp elejtette a szivarját, fölkiáltott, hadonászni kezdett, aztán az autó már el is ütötte. Teste magasra repült a levegőbe, aztán bolondul kapálózva lezuhant az utca kövezetére.

- Az autót még javítják. Délután négyre készül el. Akkor eltűnünk innen a pokolba.

- Hé, hallottam, mi történt: Nagy kár. Minden rendben van már? El akarják felejteni? Az utca végén csinálunk egy kis előforgatást. Ha érdekli magukat, szívesen látott vendégek lesznek. Jöjjenek, szórakozzanak.

Ott álltak a kövezett utcán, míg a filmkamerát fölállították. Susan a lefelé, a távolba vezető utat nézte, és az Acapulco s a tenger, felé tartó országutat, mely piramisok, romok és kis vályogvárosok mellett haladt el; sárga falak, kék falak, bíbor falak és lángoló bougainvillák mellett. Arra gondolt: útra kelünk, csoportokkal és tömegekkel, piacokon, hallokban; lefizetjük a rendőröket; hogy a közelünkben aludjanak, kettőre zárjuk az ajtót, de mindig a tömegben, többé már sosem egyedül mindig attól tartva, hogy a következő szembejövő egy újabb Simms lehet. Sosem tudjuk meg, sikerült-e átvernünk és leráznunk a Keresőket. És előttünk, a jövőben, mindig ott várják majd a visszatértünk, hogy a bombáikkal elégessenek, a járványaikkal elrothasszanak, a rendőrök pedig megmondják, mikor dőljünk le, forduljunk meg vagy ugorjunk át a karikán! így aztán csak loholunk keresztül az erdőn, és sosem állunk meg, sosem alszunk nyugodtan többé életünkben.

- De annál nem később!

A szálló halljában körülnézett, újabb egyedül utazó embereket keresve; Mr. Simmshez hasonlókat, frissen vágott hajjal, túl sok cigarettafüsttel és kölniillattal körülvéve, de a helyiség üres volt. Fölfelé lépkedve a lépcsőn Mr. Melton megszólalt:

Az időt, gondolta Susan. Bárcsak lenne idejük. Csak annyit akart, hogy ott ülhessen a téren egy hosszú, napfényes októberi napon reggeltől estig, egyetlen aggodalmas gondolat nélkül, az arcába és karjára tűző nappal, lehunyt szemmel, mosolyogva a melegben, meg se moccanva. Csak aludni a mexikói nap alatt, melegen és ellazultan, lomhán és boldogan sok-sok napon át…

Susan Williamre pillantott, aki felvonta a szemöldökét, és bólintott. Azzal elkerülnének innen, más helyre, más ruhákba, más névvel is talán; és nyolc másik emberrel utaznának, ami már jó védelmet nyújt a jövőből történő minden beavatkozás ellen.

- Talán valamiféle háborús történetről - mondta a rendező, a nap fényében vizsgálgatva itala színét.

- A történet egy házaspárról szól, akik egy kis utca kis házában laknak a 2155. évben talán - folytatta Melton. - Ez most csak halandzsa, értsék meg. De a férj és a feleség szembekerülnek egy borzalmas háborúval, a szuperplusz hidrogénbombákkal, cenzúrával, halállat, és - itt a csavarintás - elmenekülnek a múltba, ahová egy másik ember követi őket; azt hiszik róla; hogy gonosz, pedig csak a kötelességüket akarja megvilágítani.

- Ó, ez nagyon jó. Nos; a férfi és a nő, úgy látszik, képtelen megérteni, mennyire fontosak ők a jövő számára. Különösképp a férfi a kulcsfigura, egy új bombaalapanyag előállításánál. Ezért aztán a keresők, nevezzük őket így nem kímélnek költséget, se fáradságot, hogy megtalálják; elfogják és visszajuttassák ezt a két embert, amint teljesen egyedül maradtak velük egy hotelszobában, ahol senki sem láthatja őket. Stratégia. A keresők egyedül dolgoznak, illetve nyolcas csoportokban. Valamelyik trükk mindig beválik. Nem gondolja, hogy csodálatos film lenne ebből, Susan? És maga, Bill? Fölhajtotta az italát.

Az ablakon túl, eltűnése pillanatában Susan még megpillantotta a zöld tájat és a bíbor, sárga, kék és karmazsin falakat s a folyóként lezúduló utcaköveket, egy öszvérháton ülő férfit, aki a meleg hegyek közé tartott, egy narancslevet ivó fiút, és szinte torkában érezte az édes folyadékot, egy embert a tér egyik fájának árnyékos hűvösében, kezében gitár, ujjai a húrokon; és a távolban a tengert, a kék és gyöngéd tengert, érezte; ahogy körbenyalják a hullámok, s a hátukra veszik.

Késő délután papot hívtak, ismét kinyitották a szobát, és kiszellőztették, ó pedig minden sarokba szentelt vizet hintett, és áldásokat mormolt közben…

A szekrényre mutatott, ahol 67 üveg chartreuse, konyak, kakaólikőr, abszint, vermut és tequila sorakózott, 106 karton török cigaretta és 198 sárga dobozban ötvenszázalékos tisztaságú havannaszivar…