Douglas késő éjszaka látta meg a teniszcipőt a fényesen kivilágított kirakatban. Moziban voltak az apjával, anyjával és az öccsével, Tommal. Gyorsan félrenézett, de a bokája már rabul esett, lába a levegőbe emelkedett, rohant. A föld megpördült a tengelye körül, az üzlet ponyvateteje vászonszárnyait csattogtatta száguldó teste fölött. Douglas visszalépdelt, s a teniszcipőt nézte a maguk mögött hagyott kirakatban.

Június volt, és már rég elmúlt a különleges cipők vásárlásának az ideje, azon cipőké, amelyek olyan csendesek, akár a járókelőkre hulló nyári eső. Június volt, és a föld megtelt nyers erővel, s minden, mindenhol mozgott. A fű még mindig özönlött be vidékről, körbevette a járdákat gyökeret vert a házak közt. A város bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy tótágast álljon, majd visszabucskázzon, meg se rezzentve a lóherét és a gyomot. És ott állt Douglas, csapdába esve a halott aszfaltdarabon, a vörös téglás utcán, moccanásra képtelenül.

Azért, mert olyan érzés benne járni, mint amikor nyáron először veszi le az ember a cipőjét és ered futásnak a füvön. Olyan érzés, mint amikor télen kidugja az ember a lábát a meleg takaró alól, és engedi, hogy a nyitott ablakon beáramló hideg szél hirtelen végigsöpörjön rajta, és aztán sokáig kint hagyja, és amikor megint visszahúzza a takaró alá, olyan, mintha befújta volna a hó. Olyan érzés a teniszcipőben járni, ami mindig elfogja az embert, amikor először gázol nyáron a patak lassú vizében, és a fénytörés miatt félhüvelyknyivel előrébb látja a vízben a lábát, mint teste víz fölötti részét.

Azok az emberek, akik a teniszcipőket készítették, valahogyan tudták, mire van szükségük a fiúknak. Fehérmályvát és feltekercselt rugókat tettek a talpába, a többit pedig a puszták kiégett füvéből szőtték. A cipő lágy talajának a mélyébe valahova az őzbak inait rejtették. Azok az emberek, akik a teniszcipőt készítették, biztosan sokszor megfigyelték a szelet, amint a fák ágait lengeti, és sok folyót láttak, amely a tavakba ömlik. Akármi is az, benne van a cipőben, és az maga a nyár.

- Ez mind szép - felelte apa -, de miért nem jó a tavalyi edzőcipőd? Miért nem lehet azt előszedni a szekrényből?

Valójában sajnálta a kaliforniai srácokat; akik egész évben teniszcipőben járnak, és nem tudják, milyen az: megszabadítani a téltől a lábat, lerúgni a hóval-esővel teli vasalt bőrbakancsot, és egész nap mezítláb futkározni, s aztán először felvenni az új teniszcipőt, ami még jobb, mint mezítláb. A varázserő mindig az új pár cipőben rejlik. Ez a varázserő meglehet, elenyészik szeptember elsejére, de most; június végén még javában tart és az ilyen cipőben fákat, folyókat, házakat is képes átugrani az ember. És ha akarja, hát kerítéseket, járdákat és kutyákat ugrik át.

Mert a tavalyi cipő már meghalt. Nagyon jó volt az eleinte, tavaly. De aztán, ahogy vége lett a nyárnak minden évben kiderült, hogy mégsem tud az ember folyókat, fákat és házakat átugrani, és ezzel a cipő meghalt. De most ez egy új nyár, és ezúttal biztos, hogy ezzel az új cipővel bármire képes volna, mindenre.

Eloltották a villanyt, Tom már aludt. Douglas fektében a lábát nézte messze az ágy végében, ahogy a holdfény megvilágította, megszabadulva a vasalt bakancstól, ettől a nagy darab téltől.

Mint azt tudta mindenki, a környező hegyek ilyenkor megvadultak a kölyköktől, akik a teheneket riogatták, barométerei voltak a légkör változásainak, napoztak, és mint valami naptár, minden nappal több ruhát hámoztak le magukról, ahogy a nap ereje nőtt. Ahhoz, hogy őket utolérje az ember, gyorsabbnak kell lennie a rókánál vagy a mókusnál. Ami a várost illeti, csupa ellenség ilyenkor, hőségtől ingerült ellenség, amely jól emlékszik minden szóváltásra és sértésre, ami a télen esett. Keress barátokat, hagyd faképnél az ellenséget! Ez volt a Habos-szivacs szuperkönnyű jelmondata. Túl gyors a világ? Résen akarsz lenni? Szuperkönnyű cipőben biztosra fogsz menni!

Ha akarok valamit, gondolta, hát magamnak kell megtalálnom a módját. Ma éjszaka megtalálom az erdőn átvezető ösvényt…

Az öreg Mr. Sanderson úgy haladt végig a boltján, mint egy állatkereskedés tulajdonosa, aki a világ minden tájáról származó állatokat tart a boltjában, jártában megérintve minden darabot egy pillanatra. Mr. Sanderson végigfuttatta a kezét a kirakatban elhelyezett cipőkön is; némelyik olyan volt számára, mint egy macska, némelyik pedig mint egy kutya; törődéssel nyúlt mindegyikhez, megigazítva a cipófűzőket, cipőnyelveket. Aztán megállt a szőnyeg mértani középpontján, és bólogatva körülnézett.

Az egyik pillanatban a Sanderson Cipőáruház ajtaja még üres volt. A másikban már ott állt Douglas Spaulding félszegen, bőrcipőjét bámulva mereven, mintha azokat a súlyos tárgyakat nem lehetne mozdítani a cementpadlóról. A dübörgés elhallgatott, mihelyt a fiú megállt. Ekkor, kínos lassúsággal, s véletlenül sem pillantva másfelé, mint az öklében szorongatott pénzre, Douglas előrelépett a vasárnap délutáni ragyogó napsütésből. Nagy gonddal felhalmozta a pultra az öt-, tíz- és huszonötcenteseket, mintha sakkozna, és attól tartana, hogy a következő lépés vagy a napba, vagy a mélységes sötétségbe repíti.

- Nem! - kiáltotta Douglas, és olyan gyorsan szedte a levegőt, mintha álmában egész éjszaka futott volna. - Ennél jobbat ajánlok magának! - lihegte. - De mielőtt elmondom, tegyen meg nekem egy kis szívességet, Mr. Sanderson. Vissza tudna emlékezni, mikor viselt utoljára Szuperkönnyű edzőcipőt, uram?

- Talán észrevetted - jegyezte meg az öregember -, hogy én is hordok cipőt.

Az öregember felsóhajtott. Egy pillanattal később leült, csendesen zihálva, és felhúzta a teniszcipőt keskeny lábára.

- Bumm! Kihordom és idehozom az áruját, kávét hozok, elégetem a szemetét, elfutok a postára táviratot feladni, könyvtárba! Meghúszszorozódom, percenként fogok ki-be járni. Érzi, milyen gyorssá fog engem tenni az a cipő, Mr. Sanderson? Érzi azokat a rugókat ott belül? Érzi, hogy fut valami ott belül? Érzi, hogy mintha megragadná, nem hagyja, hogy egyedül legyen, és nem szereti, hogy csak így áll itt benne? Érzi, milyen gyorsan el tudnám végezni mindazt, amivel maga nem szívesen bajlódik? Magának ki se kell mozdulnia a kényelmes, hűvös boltból, én körbeszaladom a várost! De igazából nem én szaladok persze, hanem a cipő. Úgy fut az utcán, mint az őrült; levágja a sarkokat, és már itt is van megint!

Mr. Sanderson elképedve állt a rázúduló szózuhatagban. A szavak csordogálni kezdtek és magukkal ragadták; s ő egyre mélyebben süppedt a cipőbe, kezdte hajlítgatni a lábujjait, lazítani a lábfejét, próbálgatni a bokája rugalmasságát. Lágyan, lopva ringatózott, előre-hátra a nyitott ajtón beáramló szellőben. A teniszcipő csendesen süppedt a szőnyegbe, mintha a dzsungel füvébe süllyedne, vályogba, vagy rugalmas agyagba. Ünnepélyes mozdulattal elrugaszkodott a sarkáról a habos tésztában, és visszahuppant az engedelmes, befogadó földre. Az érzelmek úgy hullámzottak keresztül az arcán, mintha egy sokszínű lámpa gyúlna ki és aludna el sorban. Szája kissé kinyílt. Lassan, szelíden leállította a ringást; a fiú hangja elhalt, és ott álltak egymást nézve a beálló félelmetes csendben.

- Mit szólnál ahhoz, fiam - szólalt meg végül az öreg -, hogyha öt év múlva cipőket kellene eladnod ebben az üzletben?

Az öregember könnyedén átsétált az üzleten a tízezernyi rekeszre osztott falhoz, majd kezében egy pár, a fiúra való cipővel tért vissza, és egy papírdarabra egy listát írt össze, míg a fiú befűzte a cipőt, s aztán várakozóan megállt.

A fiú lenézett a lábára, amely folyók mélyén gázolt, búzamezőn, neki a szélnek; amely máris kiszáguldott vele a városból. Majd lángoló tekintettel felnézett az öregemberre, szája megmozdult; de hang nem hagyta el a torkát.

Lehajolt, hogy fölemelje a téli bakancsot, amit a fiú hagyott ott. Elfeledett esőzések, rég elolvadt hó súlyát érezte benne. Az izzó napfolt felett könnyű, halk, lassú léptekkel ismét a civilizáció felé tartott…