Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CHARLES BAUDELAIRE  A NAGYLELKÛ JÁTÉKOS

  Tegnap, a körút tömegében, egy titokzatos Lény érintését éreztem, akit mindig vágytam megismerni, s akire rögtön ráismertem, noha még sohase láttam. Nyilván õbenne is hasonló vágy élt irányomban, mert,amint elhaladt elõttem, jelentõsen rám hunyoritott, és én sietve engedelmeskedtem az intésének.
  Figyelmesen követtem, és nemsokára egy káprázatos föld alatti helyiségbe szálltam alá mögötte, s ott olyan fényûzés tárult elém, amilyenre Párizs egyetlen elõkelõ lakása sem nyújthat megközelitõ példát. Furcsának találtam, hogy annyiszor elhaladtam e varázslatos búvóhely elõtt, anélkül, hogy észrevettem volna a bejáratát. Bent üde, bár mámoritó volt a levegõ, szinte egy pillanat alatt feledtette az élet minden unott borzalmát: valami komor üdvösséget szivott magába az ember, olyasfélét, amilyet a lótuszevõknek kellett érezniük, mikor, az örökös délután tündöklésében, kikötöttek az elvarázsolt szigeten, és dallamos vizesések bágyasztó hangja mellett, érezni kezdték, miképpen születik meg bennük a vágy, hogy soha többé ne lássák viszont hazai istenszobraikat, asszonyaikat és gyermekeiket, és hogy soha többé ne hajózzanak ki a hullámverõ tengerre.
   Különös arcú férfiak és nõk voltak jelen, végzetes szépség jegyei az arcukon, s az volt az érzésem, mintha láttam volna már õket olyan korokban és olyan országokban, amelyekre képtelen voltam pontosan emlékezni, és ezek az arcok inkább testvéri rokonszenvet sugalltak, nem pedig félelmet, amilyet az ismeretlen látása rendszerint ébreszt. Ha meghatározni próbálnám valamiképpen tekintetük sajátságos kifejezését, azt mondhatnám, hogy még sose láttam szemeket, melyekben erõteljesebben szikrázott volna a borzadály az unalomtól és az életérzés halhatatlan sóvárgása.
  Házigazdám és én, mikor leültünk, már régi és tökéletes barátok voltunk. Mértéktelenül ettünk, és ittunk rá mindenféle márkájú, rendkivüli bort, és ami nem kevésbé rendkivüli, órák múlva sem éreztem ittasabbnak magamat, mint õ. Közben a játék, ez az emberfölötti élvezet, meg-megszakitotta sûrû italáldozatunkat, és meg kell mondanom, hogy játszottam, és sorozatos játszmában hõsi könnyedséggel és gondtalansággal elveszitettem a lelkemet. A lélek oly tapinthatatlan valami, gyakran oly hasztalan és néha olyan kényelmetlen, hogy ez a veszteség még annyi izgalmat sem okozott, mintha séta közben egy névjegyemet veszitettem volna el.
  Kényelmesen elszivtunk néhány szivart, melynek hasonlithatatlan ize és illata ismeretlen országok és üdvösségek honvágyát keltette a lélekben, és e sok gyönyörtõl részegen s mintegy valami bizalmassági rohamban, amely kisérõmnek láthatóan nem volt ellenére, megragadtam egy csordultig teli serleget, és vakmerõen ráköszöntöttem: - Halhatatlan egészségedre, vén Kecskebak!
  A világegyetemrõl is csevegtünk, a teremtésrõl és jövendõ pusztulásáról, századunk nagy eszméjérõl, vagyis a haladásról és a tökéletesedésrõl, és általában, az emberi elfogultság valamennyi formájáról. E téma tekintetében Õfelsége nem fogyott ki a könnyed és cáfolhatatlan undorkodásból, és olyan kellemes modorban és a mókázásban annyi nyugalommal nyilatkozott, hogy annak az emberiség leghiresebb csevegõiben senkinél sem találtam mását. Kifejtette elõttem a különféle bölcseleti rendszerek képtelenségét, melyek mindmáig hatalmukba keritették az emberi agyat, sõt arra méltatott, hogy bizalmasan közöljön velem néhány alapelvet. Hasznosságukat és tulajdonjogukat azonban illetlenség volna bárkivel megosztani. Semmiképpen nem panaszkodott a rossz hirnév miatt, melynek a világ minden táján örvend, biztositott, hogy õ, igenis õ a legérdekeltebb személy a babona szétzúzása tekintetében, és megvallotta, hogy saját hatalma felõl egyetlenegyszer voltak aggályai, mégpedig aznap, mikor hallotta, hogy egy prédikátor, aki finomabb elme volt a kortársainál, igy kiáltott fel a szószéken: - Kedves testvéreim, sose felejtsétek, valahányszor a világosság terjedését halljátok magasztalni, hogy az ördög legremekebb fortélya: elhitetni veletek, hogy nem létezik!
  E hires szónok emléke természetesen az akadémiák témájára terelte a beszélgetésünket, és különös cimborám határozottan kijelentette: sok esetben viszolyog attól, hogy megihlesse a pedagógusok tollát, szavát és lelkiismeretét, és hogy, láthatatlanul ugyan, de majdnem mindig személyesen részt vesz minden akadémiai ülésen.
  Felbátorodva ennyi jóságon, hireket kérdeztem tõle Istentõl, és hogy látta-e mostanában. Bizonyos szomorúság árnyalata gondtalansággal válaszolt: - Amikor találkozunk, köszöntjük egymást, mint két öreg dzsentlmen, akikbõl a velük született udvariasság sem tudja teljesen kiirtani régi gyûlölködéseik emlékét.
  Kétséges, adott-e valaha Õfelsége egyszerû halandónak ilyen hosszú kihallgatást, és én féltem visszaélni a kegyével. Végül, mikor a borzongó hajnal már megsápasztotta az ablaküvegeket, ez a hires személyiség, akit annyi költõ megénekelt, és akit annyi filozófus szolgált, mert hiszen tudtukon kivül mind az õ dicsõségén munkálkodnak, igy szólt hozzám:
- Azt akarom, hogy jó emléke maradjon rólam, és be akarom bizonyitani, hogy Én, akire annyi rosszat mondanak, néha jó ördög vagyok, hogy egyik közkeletû szólásformájukat használjam. Kárpótlásul azért, hogy jóvátehetetlenül elveszitette a lelkét, magának adom azt a tétet, amit nyert volna, ha önnek kedvez a sors, vagyis a lehetõséget arra, hogy egész életében enyhiteni tudja és legyõzni az Unalom bizarr érzését, amely minden betegségünknek és minden siralmas haladásunknak a forrása. Sohasem fog vágyat formálni, melynek segitségére ne legyek a megvalósitásában. Uralkodni fog a magához hasonló közönséges embereken. Hizelgés, sõt imádat veszi majd körül. Ezüst, arany, gyémántok, tündéri paloták járulnak elébe, kérve, hogy fogadja el õket, anélkül hogy saját maga bármit is tenne az elnyerésükért. Annyiszor cserél hazát és lakóhelyet, ahányszor a képzelete parancsolja. Gyönyöröktõl részegül anélkül, hogy belefáradna, elbûvölõ országokban, ahol mindig meleg van, és ahol a nõk olyan illatosak, mint a virágok. Et caetera, et caetera... - tette hozzá és felállt, és barátságosan mosolyogva elbocsátott.
  Nem féltem volna megalázkodni akkora gyülekezet elõtt, szivesen lábához borultam volna ennek a nemes lelkû játékosnak, hogy megköszönjem hallatlan bõkezûségét, de amint elhagytam, lassanként visszaszállt keblembe a gyógyithatatlan bizalmatlanság. Nem merészeltem hinni többé ilyen csodálatos boldogságban, és lefekvés közben, együgyû szokásom maradéka képpen elmondva még az imámat, félálomban ismételgettem:
- Istenem! uram, istenem! - add, hogy az ördög megtartsa a szavát!