És megjelent a nagy Poe! Mi kölykök kiabáltunk, tapsoltunk.

A nagy Poe volt az a magas fickó, aki pattogatott kukoricát árult a millió dollár táncpavilonban, amely a szállodától nem messze, a tóparton helyezkedett el. Én minden este vettem pattogatott kukoricát a nagy Poe-tól, aki mindig jól bekente vajjal az adagomat.

Örömömben ugráltam, és teli torokból kiáltoztam:

- Nagy Poe! Nagy Poe!

A nagy Poe meghallhatta, hogy kiabálok, mert rám nézett, mosolyra húzta a száját, és ajkai közül kivillant mind a harminckét foga.

A mamám aggodalmas tekintettel nézett jobbra, balra és hátra, majd oldalba bökött a könyökével.

- Csitt! - mondta. - Csendesebben!

- Van rá jegyünk - válaszolta anyám. - Ma estére szól a pavilonba. Darabja egy dollárba került. Elég drága, mondhatom.

- De ennyivel számolni kell minden évben - érvelt az asszony. - Igazi élmény nézni, ahogy táncolnak. Van nekik egy természetes…

- Ritmusérzékük - segítette ki anyám.

- Nézd, hogy ágaskodnak! - mondta anyám. - Nagyon biztosak abban, hogy ők nyerik a mai játékot.

A néger előre-hátra rángatta a térdét, mintha táncolna, a baseballütőket pedig karmesteri pálcaként használta. Dörgő tapsvihar és halk kacagás hallatszott a lelátó bal oldaláról, ahol fiatal néger lányok ülték, és ragyogó szemekkel lesték a daliás pattogatottkukorica-árust. Kecses mozdulatokkal mutogattak egymásnak - talán épp azért találtam őket annyira bájosnak, mert olyan szép színesek voltak. Kacagásuk leginkább madárcsicsergésre emlékeztetett; mindannyian lelkesen integettek a nagy Poe-nak, egyikük pedig éles hangon sipította:

- Ó, ott van George bácsi! - kiáltotta lelkesen anyám. - Istenem, hát nem ragyogóan néz ki? - És valóban, a fehérek csapatának egyik tagjaként feltűnt George bátyám a vadonatúj mezében, amely viszont nem állt túl előnyösen neki, mert a bácsinak jókora pocakja volt, és akkora tokája, hogy egyetlen ingét sem tudta legfelül összegombolni. Szaporán szedte a kis kurta lábait, miközben egyszerre próbált levegőt venni és mosolyogni. - Istenem, milyen szép ember! - lelkendezett anyám.

Én csendben ültem, és figyeltem az eseményeket. Anyám mellettem ült, és - akárcsak én - magában értékelte, amit látott. Őt rendkívül lenyűgözte és egyszersmind zavarba ejtette ez a karneváli hangulat. Felidéztem magamban, hogy a feketék milyen könnyedén futották körbe a pályát: mintha lassan mozgó szarvasok vagy hím antilopok lennének azokból az Afrikában készített természetfilmekből. Úgy jöttek, mint gyönyörű, ragyogóan barna állatok, akik nincsenek tudatában létezésüknek, csupán élik a maguk életét. Amikor futottak, és közben mosolygós szemmel, lazán lóbálták a nyurga kezüket és lábukat, arcukra nem ez volt írva: "Nézd, hogy futok, nézd, hogy futok!". Semmiképpen sem ez. Álmatag tekintetük ezt árulta el: "Atyám, de szép is rohanni! Látod, hogy porzik alattam a föld? Istenem, de jól érzem magam! Az izmaim mint lágy kenőolaj csúszkálnak a csontjaimon. Nincs is nagyszerűbb dolog a futásnál." És futottak. Nem volt különösebb céljuk vele, csapán a jókedv és az élet szeretete.

- Istenem, de pompásan festenek a mieink! - ismételte meg anyám. Alaposan megnézte, összehasonlította a két csapatot. Belül azért ő is érezte, hogy milyen laza eleganciával mozogtak a feketék, és milyen idegesek, feszültek, nehézkesen a fehérek.

Gondolom, mindenki látta, hogy mi történik. Látták, hogy a fehérek szenátori pózban feszítenek a ragyogó mezükben. Rácsodálkoztak a feketék elegáns nemtörődömségére. És mint mindig a csodálkozás lassan átcsapott irigységbe, féltékenységbe, bosszúságba. Ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket lehetett hallani:

- Én is ezt mondom! Vegyük például az én Henry-met! Ő ugyan nem aktív az egész játék alatt, de ha vészhelyzet van… csak figyeljétek! Bárcsak integetne, vagy valami! Ó, ott van! Helló, Henry!

A nagy Poe ütött először. Felujjongtam. Olyan könnyedén vette kézbe a baseballütőt, mintha csak egy fogpiszkáló volna. Beállt az ütőhelyre, vállához emelte a botot, és még egyszer utoljára végigpásztázta széles mosolyával a lelátó néger részlegét. A fekete lányok és asszonyok izgatottan ültek vadonatúj virágos szaténruhájukban, és az ülések közt lóbálták csokoládébarna lábaikat. Rakoncátlanul göndör hajuk befonva, bájos fürtökben omlott a fülükre. A nagy Poe tulajdonképpen barátnőjét, a csinos Katherine-t kereste tekintetével. Ő szobalányként dolgozott a szállodában; reggelenként, mint egy kismadár, kopogott a lakosztályok ajtaján, és udvariasan megkérdezte, hogy jól aludt-e a kedves vendég, s ha a válasz esetleg nemleges volt, üde megjelenésével akkor is feledtetni tudta az éjszakai kellemetlenségeket. A nagy Poe megrázta a fejét, és megbabonázva bámulta a lányt, mintha nem hinné el, hogy ott ül. Aztán megfordult, s egyik kezével az ütőt tartotta egyensúlyban, a másikat pedig az oldala mellett lóbálta szabadon: így várta a próbadobásokat. A labdák elzúgtak mellette és a kapó baseballkesztyűjébe hullottak. A bíró elégedetten mormogott. A következő dobás már élesben ment.

- Első ütés! - rikoltotta a bíró. A nagy Poe jóindulatúan a fehérekre kacsintott. - Második ütés! - kiáltotta a bíró.

A nagy Poe hirtelen beindult, akár a megolajozott gépezet: bal keze elképesztő gyorsasággal csúszott végig az ütő tompábbik végén, mire az előrelendült, a levegőben találkozott a labdával - és puff!. A labda iszonyatos sebességgel repült az égbe, elhagyta a bólogató tölgyfák vonalát, majd a tó felé vette az irányt, ahol egy kis vitorlás úszott éppen. A közönség tombolt. De már indult George bácsi, szedte a kurta, gyapjúharisnyás lábait. Alakja egyre kisebb lett, ahogy távolodott tőlünk.

Tíz perccel később, amikor már minden base-nél állt egy néger játékos, újra a nagy Poe következett az ütéssel. Anyám hozzám fordult.

- Várja csak meg, míg a mieink jönnek az ütéssel - szólalt meg az anyám mellett ülő asszony, és sápadt, eres kezével elhessegetett egy legyet. - Akkor majd a négerek is felköthetik a nadrágjukat!

- Első labda! - mondta a bíró.

Mr. Kodimer teste megfeszült, majd karja előrelendült. Végül Mr. Kodimernek sikerült megütni a labdát, amely a harmadik base vonaláig repült.

Utána egy Moberg nevű fiatal svéd következett. Elég nagyot ütött, s a labdát egy kis köpcös néger kapta el, aki azonban testalkatát meghazudtoló fürgeséggel mozgott a pályán.

Harmadiknak egy milnaukee-i kamionsofőr következett. Az ütése elég nagyra sikerült, de elkövette azt a hibát, hogy a második base-hez akart futni. Amint odaért, már várta őt Felszabadított Smith, koromfekete kezében a világos labdával.

- Kezd meleg lenni - sopánkodott az asszony mellettünk. - Azt hiszem, elmegyek, és sétálok egyet a tó partján. Túl nagy a hőség ahhoz, hogy egész délután itt üljek és nézzem ezt a hülye játékot. Nem jön velem, kedves? - kérdezte anyámat.

Tizenegy-nulla volt az állás, és a nagy Poe háromszor szándékosan ütötte túl messzire a labdát. Az ötödik inning végén Jimmie Cosner készülődött neki az ütésnek. Egész délután nagyon igyekezett, utasításokat osztogatott a társainak, és egyre-másra dicsekedett, hogy milyen messzire elüti majd a labdát, ha egyszer végre őrá kerül a sor. Most magabiztosan odasétált az ütőhelyre. Egymás után kipróbált hat baseballütőt, s apró zöld szemével lekicsinylően mérte végig, mindegyiket. Végül mégis kiválasztott egyet, a többit eldobta, és bemelegítésül helyben futott egy kicsit, letaposva maga alatt a szép zöld gyepet. Fejébe nyomta a sapkáját, de alóla még így is kikandikált a rikítóan vörös haja.

Hosszú Johnson lassú, kígyózó mozdulatokkal vitte egészen hátra, a válla mögé a kezét és benne a labdát. Aztán egy másodperc tört része alatt előrelendült, és Jimmie már csak a fekete játékos szélesre tárt, üres tenyerét látta az orra előtt. A labda süvítve szelte a levegőt, akár egy penge.

Jimmie Cosner leeresztette az ütőjét, és értetlen arccal bámult a bíróra. Sokáig nem szólt semmit. Aztán szándékosan a kapó játékos lába elé köpött, felkapta a sárga baseballütőt, és nagy lendülettel az ég felé hajította. Az ütő magasra repült, röpke pillanatra megállt a levegőben, megcsillant tompábbik végén a napfény, majd növekvő sebességgel zuhant vissza a földre. Jimmie még röptében elkapta, és a vékonydongájú vállához emelte. Tátott szájjal várta a következő labdát, ajkai közül kivillantak a nikotintól sárga fogai.

A kapó, mint egy fekete varázsló, ragyogó fogsorral tárta szét a kissé ragacsos kesztyűt. A közepén virított a baseball, akár egy fehér virág.

A labda egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a magasban, mintha azon tűnődne, hogy melyiket válassza: a földet vagy az eget. A közönség tombolt. Jimmie futott. A labda végül döntött: zuhant lefelé. A fűre esett, megpattant, majd gurult az első base irányába…

Jimmie látta, hogy már nem érhet célba. Agyát vörös köd borította el, s kinyújtott lábbal előreugrott.

- Egy fenét! - vágott vissza Cosner. Ott állt az első base-en kidüllesztett mellel, csípőre telt kézzel. - Benn vagyok. Pont a megfelelő helyen állok, a jó anyját neki! Egyik nigger sem ejtett ki!

A nagy Poe, akinek csúnyán megdagadt bokáját úgyahogy ellátták, nyomban felfigyelt a vitára. Amikor megszólalt, hangja szelíd volt, de határozott, és közben fürkésző szemekkel nézte Jimmie Cosnert.

A közelükben álltam, s hallottam minden szót. Néhány hasonszőrű gyerekkel ugyanis már korábban a pályára rohantunk, hogy megnézzük, mi történt. Anyám közben egyfolytában kiabált utánam a lelátóról.

- Tudok játszani - tiltakozott a nagy Poe a fejét rázva. A szeme kissé véreresnek tűnt. - Folytatom a játékot. - Tekintete gondosan elkerült mindenkit. - Folytatnom kell a játékot.

Mi kölykök visszaültünk a helyünkre. Anyám, belecsípett a lábamba, és megkérdezte, hogy miért nem tudok nyugton maradni. Az idő egyre melegebb lett. A drótkerítés mögött az asszonyok legyezgették az izzadt arcukat, a férfiak pedig ide-oda csúszkáltak a fapadokon, és a tenyerüket ellenzőként téve a szemük elé figyelték, hogy mi történik a pályán. A nagy Poe mint hatalmas vörösfenyő állt az első base-en, s az ő árnyékában lapult Jimmie Cosner.

- Gyerünk, svéd, gyerünk, svéd! - hangzat a kiáltás, egy magányos hang. Jimmie Cosner kiáltott. A közönség csendben ült. A feketék leplezetlen gyűlölettel bámulták Cosnert, aki remegő térdekkel várta a következő ütést. Vitathatatlanul ő állt az érdeklődés középpontjában, de ez most kivételesen nem volt ínyére.

A dobó ujjai közé szorította a labdát megfeszítette a testét, hátralendítette a karját, és… a labda a kezében maradt. Cosner közben nekiiramodott. Egy másodperccel később már felfogta, hogy még nem dobták el a labdát így hatalmasat fékezve megállt. Mérgében fel-le ugrált, akár egy majom. Johnson nem nézett rá. Ravasz, titokzatoskodó szeme a messzeséget bámulta. Aztán egyetlen fejmozdulattal visszaparancsolta Cosnert a zsákhoz.

Hosszú Johnson harmadszor is úgy tett, mintha eldobná a labdát, becsapva ezzel Cosnert, aki ismét futásnak eredt. Jimmie most már gyűlölködő tekintettel mérte végig a négert, de szó nélkül visszaállt a helyére.

A nap fenn ragyogott az égen. A tó vizén hajók és csónakok vesztegeltek. A dobó furcsán kitekert pózban, előrenyújtott tenyérrel állt. A nagy Poe hatalmas keze a labdát fogta. A játékosok értetlenül bámultak. És ott volt még Jimmie Cosner, aki futott, mint akit puskából lőttek ki - rajta kívül senki és semmi nem mozdult.

A botrányt követő estén a szüleim otthon maradtak. A szomszédos házakban is égett mindenütt a villany. Senki nem mozdult el hazulról. Valahonnan messziről zeneszó hallatszott. Én észrevétlenül kisurrantam a hátsó ajtón, és belevetettem magam a nyári éjszakába. Utam a táncpavilon felé vitt. Amint odaértem, bekukucskáltam egy kis résen. Benn égtek a lámpák, és szólt a zene.

Csak feketék taztózkodtak a pavilonban. A nők mind csillogó piros-kék szaténruhát, tüllharisnyát, puha kesztyűt és tollas kalapot viseltek, a férfiak szmokingot.

Éjjel úgy feküdtem le, hogy nem szóltam senkinek a kis esti kiruccanásomról. Sokáig nem jött álom a szememre. A szél valahonnan almaillatot hozott az ablakom felé. A távolból még mindig szólt a zene, de most valahogy csodálatosan halknak tűnt. Mielőtt elaludtam volna, ezt a számot játszották utoljára: