Ray Bradbury
A másik oldal
Amikor meghallották a hírt, kitódultak az éttermekből, kávéházakból, szállodákból, és fölnéztek az égre. Sötét kezüket felfelé fordítva szemükhöz emelték. Eltátották a szájukat. A forró, déli napsütésben, sok ezer mérföldnyi távolságban a kis városokban ott álltak a sötét bőrű emberek - mögöttük az árnyékuk -, és fölfelé bámultak.
A konyhában Hattie Johnson befödte a forró levest, megtörölte vékony ujjait, és kiballagott a hátsó verandára.
- Gyere, mama! Hé, mama, gyere - még elszalasztod!
- Hé, mama!
A poros udvaron három kis néger kölyök ugrált és kiabált. Időről időre izgatottan a ház felé lestek.
- Jövök - mondta Hattie, és kinyitotta a zsalut. - Hol hallottátok a hírt?
- Joneséknál, mama. Aszongyák, jön egy rakéta, húsz év óta az első, és egy fehér ember van benne!
- Mi az a fehér ember? Sohasem láttam olyat.
- Majd megtudod - mondta Hattie. - Most majd megtudod.
- Mesélj róla, mama. Mint régen.
Hattie a homlokát ráncolta.
- Hát, nagyon régen volt. Még egészen kicsi voltam, tudjátok. 1965-ben történt.
- Mesélj nekünk a fehér emberről, mama.
Hattie megállt az udvaron, s fölnézett a ragyogó kék marsbeli égboltra, a könnyű, fehér marsbeli felhőkre, aztán a távolba pillantott, ahol a marsbeli hegyek szinte izzottak a hőségben. Végül megszólalt:
- Hát, először is, fehér a kezük.
- Fehér a kezük! - A fiúk egymást csapkodva nevettek.
- És fehér a karjuk.
- Fehér a karjuk! - harsogták a fiúk.
- És fehér az arcuk.
- Fehér az arcuk? Igazán?
- Ilyen fehér, mama? - A legkisebb port szórt az arcára.
- Ilyen fehér?
- Sokkal fehérebb - mondta komolyan Hattie, s ismét az égre nézett. A tekintetében nyugtalanság ült, mintha csak holmi vihart lesne odafönt, s most az aggasztaná, hogy nem látja. - Jobb lenne, ha bemennétek.
- Jaj, mama! - A fiúk hitetlenkedve bámultak rá. - Elmegyünk megnézni, muszáj. Nem lesz semmi baj, igaz?
- Nem tudom. Olyan rossz érzésem van.
- Csak megnézzük a hajót, aztán talán les
zaladunk a kikötőbe, hogy lássuk a fehér embert. Ugyan milyen lehet, mama?- Nem tudom. Egyszerűen nem tudom - rázta a fejét Hattie.
- Mesélj még!
- Hát, a fehér emberek a Földön élnek, ahonnan mi is jöttünk húsz évvel ezelőtt. Mi egyszer csak fogtuk magunkat, és eljöttünk a Marsra, és letelepedtünk, és városokat építettünk, és itt vagyunk. Mi most már Mars-lakók vagyunk, nem földi emberek. De egész idő alatt egyetlen fehér ember sem jött ide. Ennyi a történet.
- Ők miért nem
jöttek föl, mama?- Csak. Nem sokkal azután, hogy mi feljöttünk ide, a Földön kitört az atomháború. Borzasztóan összelövöldözték egymást. Minket meg elfelejtették. Mikor évek múltán befejezték a harcot, nem volt rakétájuk. Mostanáig tartott, míg újra rakétákat tudtak építeni. És most idejönnek látogatóba, húsz év múltán. - Fásult pillantást vetett a gyerekeire, aztán elindult. - Várjatok itt, míg elmegyek Elizabeth Brownhoz. Megígéritek, hogy itt maradtok?
- Semmi kedvünk hozzá, de maradunk.
- Akkor jó. - És futásnak eredt az úton.
Éppen akkor ért Brownékhoz, amikor az egész család beült a kocsiba.
- Hé, Hattie! Gyere velünk!
- Hová mentek? - futott oda kifulladva.
- Megnézni a fehér embert!
- így igaz - mondta komolyan Mr. Brown, és a gyerekeire mutatott. - A gyerekek még sohasem láttak fehér embert, és kis híján én sem tudom már, hogy milyen.
- Mit akartok csinálni azzal a fehér emberrel? - kérdezte
- Csinálni? - visszhangozta a Brown család. - Semmit, csak látni akarjuk.
- Biztos?
- Mi mást tehetnénk?
- Nem tudom - mondta Hattie. - Csak arra gondoltam, hogy baj lehet.
- Miféle baj?
- Tudjátok - mondta bosszúsan és bizonytalanul Hattie.
- Ugye, nem fogjátok meglincselni?
- Meglincselni? - Mindenki nevetett. Mr. Brown a térdét csapkodta. - Mi nem jut eszedbe, lányom? Csak meg akarjuk rázni a kezét. Hát nem igaz?
- Persze, persze!
A másik irányból egy másik kocsi közeledett, és Hattie fölkiáltott:
- Willie!
- Te meg mit csinálsz itt? Hol vannak a srácok? - kiáltott dühösen a férje, aztán mérges pillantást vetett a többiekre. - Ti is rohantok, mint a bolondok, hogy lássátok annak az emberek az érkezését.
- Így igaz - mosolygott és bólogatott Mr. Brown.
- Vigyétek magatokkal a puskáitokat is - mondta Willie. - Én is megyek haza az enyémért.
- Willie!
- Szállj be a kocsiba, Hattie! - Kinyitotta a kocsi ajtaját, és olyan parancsolóan nézett az asszonyra, hogy annak engedelmeskednie kellett. Aztán a többiekhez már nem is szólva, elszáguldott a poros úton.
- Willie, ne olyan gyorsan!
- Ne olyan gyorsan, mi? Majd adunk
nekik. - Mereven bámulta az utat. - Mi joguk van ennyi idő után idejönni? Miért nem hagynak minket békében? Miért nem irtották ki magukat azon a régi világon, és miért nem hagynak nyugtot nekünk?- Willie, ez nem keresztényhez illő beszéd.
- Az érzé
seim sem keresztényhez illőek - markolta keményen a kormányt a férfi. - Inkább komiszak. Azok után, amit éveken át tettek a fajtánkkal, az anyámmal meg az apámmal, a te anyáddal, a te apáddal. Emlékszel? Emlékszel, hogyan akasztották föl az apámat a Knockwood-dombon, hogyan lőtték le az anyámat? Emlékszel? Vagy olyan rövid az emlékezeted, mint a többieké?- Emlékszem - mondta az asszony.
- Emlékszel dr. Phillipsre meg Mr. Burtonre meg a nagy házaikra meg az anyám mosodájára meg az apámra, aki még öregkorában is dolgozott, hogy aztán dr. Phillips meg Mr. Burton hálából fölakassza. Hát most - mondta Willie - a másik oldalon a sor. Majd meglátjuk, hogy kit fog sújtani a törvény, kit lincselnek meg, ki utazik a villamos hátuljában, kit közösítenek ki. Majd meglátjuk.
- Jaj, Willie, szörnyű dolgokat beszélsz!
- Mindenki ezt beszéli. Mindenki erre a napra várt, bár senki sem hitte, hogy el is jön. Hogy mi lesz, ha a fehér ember egyszer eljön ide, a Marsra? Hát eljött a nap, és mi nem futhatunk el.
- Nem akarjátok megengedni, hogy a fehér emberek itt éljenek?
- De nem ám! - A férfi mosolygott, de mosolya komisz, tekintete szinte eszelős volt. - Persze följöhetnek, és itt élhetnek és dolgozhatnak. De ezt azzal kell kiérdemelniük, hogy a maguk elkülönített kis városrészében élnek, a külvárosban, hogy fényesítik a cipőnket, hordják a szemetünket, és az erkély utolsó sorában ülnek a moziban. Csak ennyit kérünk. És hetente egyszer fölakasztunk egyet-kettőt közülük. Egyszerű ez.
- Ember nem beszél így. Ezt nem szeretem.
- M
ajd megszokod - mondta a férfi. Lefékezett a ház előtt, és kiugrott a kocsiból. - Hozd a puskámat meg valami kötelet. Majd megmutatjuk nekik!- Jaj, Willie! - nyögte az asszony, és csak ült a kocsiban, míg a férfi fölszaladt a lépcsőn, és becsapta maga mög
ött a ház ajtaját.Aztán az asszony is bement. Nem akart menni, de a férfi föl-alá rohangált a házban, és vadul káromkodott, míg meg nem találta négy puskáját. Az asszony csak a puskák kegyetlen, fémes csillogását látta a manzárdszoba sötétjében, a férjét
nem is látta, hiszen fekete bőre beleolvadt a sötétbe; csak a férfi káromkodását hallotta, aztán a férfi leszáguldott a manzárdból, töltényeket vett elő, megtöltötte a fegyvereket, s közben az arca komor és keserű volt.- Hagyjanak békén minket - motyogta egyre. - Miért nem hagynak minket békén?
- Willie, Willie!
- Te is, te is. - Az asszony megborzongott a férfi tekintetéből sütő gyűlölettől.
Az ablak előtt a fiúk fecsegtek.
- Fehér, mint a tej - mondta az asszony. - Fehér, mint a tej.
- Fehér, mint ez a virág, látod?
- Fehér, mint a kő, mint a kréta, amivel írsz.
Willie kirontott a házból.
- Befelé, srácok! Rátok zárom az ajtót. Nem fogjátok látni a fehér embert, nem beszéltek róla, nem csináltok semmit. Gyerünk!
- De apa…
Beterelte a gyerekeket a házba, a
ztán előhozott egy vödör festéket, egy festősablont, majd a garázsból egy nagy tekercs vastag kötelet, amire akasztáshoz való csomót kötött, s míg a keze végezte a dolgát, egyre csak az eget leste.Aztán már a kocsiban ültek, porzott utánuk az út.
- Lassíts, Willie!
- Ez nem a lassítás ideje - mondta. - Ez a sietés ideje, és én sietek.
Végig az úton emberek lesték az eget, vagy szálltak éppen kocsijukba, vagy autóztak, és több kocsiból puskák nyúltak ki, akár a teleszkópok, melyek egy pusztuláshoz közeledő
világ minden komiszságát kémlelik. Az asszony nézte a puskákat.- Te szóltál nekik - vádolta a férjét.
- Úgy van - bólintott a férfi, és lelkesen nézte az utat. - Beszóltam minden házba, és megmondtam, mit tegyenek. Hogy hozzák a puskáikat, és hozzanak fes
téket és kötelet, és álljanak készen. Hát most együtt van az üdvözlő bizottság, hogy átadja a város kulcsát. Igen, uram!Az asszony összetette vékony fekete kezeit, hogy elhárítsa magától az iszonyatot, és érezte, hogyan bukdácsol a kocsi a többi autó között. Hallotta a kiáltásokat: - Hé, Willie, nézd!", és látta a puskákat és köteleket fölmutató kezeket, és látta a mellettük elszáguldó mosolygó arcokat.
- Jól meggondoltad, Willie?
- Már húsz éve ezen gondolkodom. Tizenhat éves voltam, amikor elhagytam a Fö
ldet, és örültem, hogy eljöhettem - mondta. - Nem volt ott semmi sem az én számomra, sem a te számodra, sem egyetlen fajtánkbeli számára. Soha nem bántam meg, hogy eljöttem. Itt békében élhetünk, az életünkben először. Hát mit akarsz?Átfurakodott a rá várakozó, sötét tömegen.
- Willie, Willie, mit fogunk tenni? - kérdezték.
- Itt egy puska - mondta. - Itt egy puska. Itt egy másik. - Elszánt mozdulatokkal osztotta a fegyvereket. - Itt egy pisztoly. Itt egy vadászfegyver.
Az emberek olyan szorosan álltak, hogy egyetlen sötét testnek látszottak, mely ezernyi kézzel nyúl a fegyverekért.
- Willie, Willie!
Az asszony némán állt a férje mellett, telt ajka összeszorítva, nagy szemében nedves, tragikus csillogás.
- Hozd a festéket! - szólt oda neki a férfi. És az a
sszony odacipelte a nagy vödör sárga festéket a mezőn át, ahol éppen megállt egy villamoskocsi frissen festett felirattal az elején. A FEHÉR EMBER LESZÁLLÁSÁHOZ. És a kocsiból kitódultak az emberek, és futottak át a mezőn, botladozva, föl-fölnézve az égre. Asszonyok uzsonnáskosarakkal, férfiak szalmakalapban, ingujjban. A villamoskocsi üresen duruzsolt. Willie fölszállt, letette a festékesvödröket, kinyitotta őket, megkeverte a festéket, kipróbálta az ecsetet, fogott egy festősablont, és fölállt az egyik ülésre.- Hé, te ott! - A kalauz ment oda hozzá, táskájában csörgött az aprópénz. - Mi a fenét csinálsz itt? Lefelé!
- Majd meglátod. Nyugi.
És Willie festeni kezdett a sárga festékkel. Büszkén nézte, hogyan kerül ki a keze alól az egyik betű a másik után. S
amikor elkészült, a kalauz is elolvashatta a frissen csillogó, sárga szavakat: FEHÉREK CSAK HÁTUL UTAZHATNAK. Újra elolvasta. FEHÉREK. Pislogott. CSAK HÁTUL UTAZHATNAK. A kalauz Willie-re pillantott, és elmosolyodott.- Megfelel? - kérdezte Willie.
- Nagyon is, uram - mondta a kalauz.
Hattie odakintről nézte a feliratot, és kezét a mellére szorította.
Willie visszatért a tömeghez, mely minden egyes nyögve fékező autóval, minden egyes csikorogva begördülő villamoskocsival növekedett. Willie fölmászott egy l
ádára.- Kerüljön felirat egy órán belül valamennyi villamoskocsira! Jelentkezőket kérek!
Kezek lendültek a magasba.
- Indulás!
És mentek.
- Különítsük el kötélkordonnal a két utolsó sort minden moziban a fehérek számára.
Újabb kezek lendültek a magasba.
- Indulás!
És futottak.
Willie izzadtan, kifulladva, de büszkén nézett körül, a karja a felesége vállán, aki lesütött szemmel nézett maga elé.
- És most nézzük - folytatta Willie. - Ó, igen. Még ma délután törvényt kell hoznunk: tilos a vegyes házasság!
- Helyes! - kiáltották sokan.
- Minden cipőtisztító mondjon föl még ma.
- Most rögtön! - A cipőtisztítók városszerte elhajigálták a rongyaikat.
- Törvényt kell hoznunk a bérminimumról is, igaz?
- Persze!
- Fizessünk a fehéreknek minimum tíz cent órabért.
- Helyes!
A város polgármestere érkezett futva.
- Hallod-e, Willie Johnson, szállj le arról a ládáról!
- Úgysem tudsz megállítani, öreg.
- Lincselést akarsz, Willie Johnson?
- Úgy van.
- Amit annyira gyűlöltél sráckorodban. Te sem vagy jobb a fehéreknél! -
Csakhogy ez most a másik oldal, öreg, a másik oldal - mondta Willie, és nem is nézett a polgármesterre. Inkább az emberekét nézte. Volt, aki mosolygott, a másik arcán kételkedés látszott, megint másokén riadalom, néhányan pedig vonakodva és rémülten félrehúzódtak.- Még megbánod - mondta a polgármester.
- Új polgármestert fogunk választani - mondta Willie. És a távolba pillantott, a városra, ahol egymás után akasztották ki a frissen festett táblákat. CSAK FEKETÉKNEK: a nemkívánatos vendég bármikor eltávolí
tható. Willie vigyorgott, és a kezét dörzsölte. Istenem! A villamosokat megállították, a kocsikat fehérre és feketére festették eljövendő rendeltetésük szerint. A mozikban kuncogó férfiak szorgoskodtak a kötelekkel, míg asszonyaik töprengve álldogáltak a piacokon, a gyerekeket pedig beterelték a házakba, hogy ne legyenek tanúi a félelmetes időknek.- Készen állunk valamennyien? - kiáltott Willie Johnson, kezében a gondosan hurkolt kötéllel.
- Készen! - ordította a tömeg fele. A tömeg másik fele csak mormogo
tt, s úgy mozogtak, mint önkéntelen szereplők egy lidérces álomban.- Itt jön! - kiáltotta egy kisfiú.
Az emberek egyszerre kapták föl a fejüket, mintha valamennyi fejet egyetlen kötél mozgatná.
- Az égbolton - magasan és gyönyörűen - egy rakéta száguldott narancsszínű tűzcsóvát vonva maga után. Kört írt le, aztán leszállt. Az emberek visszafojtották a lélegzetüket.
A rakéta körül itt-ott lángra lobbant a rét füve; aztán a tűz kialudt, a rakéta egy percig mozdulatlanul pihent, és aztán - a tömeg némán figye
lt - a hajó oldalán egy nagy ajtó jókorát szusszant, félrecsúszott, s kilépett rajta egy öregember.- Egy fehér ember, egy fehér ember egy fehér ember…
A szavak szétfutottak a tömegben, a gyerekek egymás fülébe súgtak, a szavak hullámként gyűrűztek odáig,
ahol a tömeg véget ért, ahol a villamosok álltak a napsütötte szélben; és nyitott ablakaikból áradt a friss festékszag. Aztán a suttogás elült.Senki sem mozdult…
A fehér ember magas és egyenes tartású volt, de arcán rettenetes fáradtság látszott. Borostás
volt, s a szeme olyan öreg volt, amilyen csak a legöregebb élő emberé lehet. A szeme szinte színtelen volt; szinte fehér és vak mindattól, amit az évek során látott. A fehér ember olyan szikár volt, mint egy téli bokor. A keze remegett, s meg kellett támaszkodnia, amint a tömegre pillantott.Kinyújtotta az egyik kezét, már-már elmosolyodott, aztán visszahúzta a kezét.
Senki sem mozdult.
A fehér ember lenézett az arcokra, és talán látta, de nem akarta látni a puskákat és köteleket, és talán érezte a festék
szagát. Senki sem kérdezte meg tőle soha. A fehér ember beszélni kezdett. Nagyon nyugodtan és lassan, mint aki nem számít arra, hogy közbeszólnak - nem is szóltak közbe -, és a hangja nagyon fáradt és öreg és színtelen volt.- Nem számít, hogy én ki vagyok - mondta. - Úgyis csak egy név lenne a számotokra. Én sem tudom a ti neveteket. De ez ráér.
Elhallgatott, egy pillanatra becsukta a szemét, aztán folytatta:
- Ti húsz évvel ezelőtt elhagytátok a Földet. Régen volt, nagyon régen. Mintha húsz évszázad telt
volna el azóta, annyi minden történt. Miután elmentetek, kitört a háború. - Lassan bólintott. - Igen, a nagy háború. A harmadik. Hosszú ideig tartott. A múlt évig. Elpusztítottuk New Yorkot és Londont és Moszkvát és Párizst és Sanghajt és Bombayt és Alexandriát. Leromboltunk mindent. S amikor már végeztünk a nagyvárosokkal, a kisvárosok következtek, azokra szórtuk az atombombát, azokat égettük porig.És sorolni kezdte a városokat, az utcákat, a tereket. És ahogy sorolta, sorolta, hallgatói föl-fölmorajlottak.
- Elpusztítottuk Natchezt…
Moraj.
- És Columbust, Georgiát…
Újabb moraj.
- Fölégettük New Orleanst…
Sóhaj.
- És Atlantát…
Újabb sóhaj.
- És semmi sem maradt meg az alabamabeli Greenwaterból.
Willie Johnson feje megrándult, szája kinyílt. Hattie látta a mozdulatot, látta a felismerés fényét férje sötét szemében.
- Semmi sem maradt - mondta lassan a hajó ajtajában álló öregember. - A gyapotföldek leégtek.
- Ó! - morajlott a tömeg.
- A pamutfonodákat lebombázták…
- A gyárak radioaktívak, minden radioaktív. Az utak, a farmok, az élelmiszerek, mind radioaktív. Minden.
És újabb városokat és falvakat nevezett meg.
- Tampa.
- Az én városom - suttogta valaki.
- Fulton.
- Az enyém - mondta valaki más.
- Memphis.
- Memphis. Igazán fölégették Memphist? - kérdezték - döbbenten.
- Memphist lebombázták.
- A Negyedik utcát, Memphisben?
- Az egész várost - mondta az öregember.
Valami megmozdult bennük. Húsz év múltán emlékezni kezdtek.
A városok és terek, fáik és téglaházak, cégtáblák és templomok és ismerős boltok fölbukkantak az összegyűlt emberek emlékezetéből. Minden egyes név emlékeket hordozott, mindenkinek eszébe jutott egy-egy régi nap. Valamennyien elég idősek voltak hozzá, kivéve a gyerekeket.
- Laredo.
- Emlékszem Laredóra.
- New York City.
- Boltom volt a Harlemben.
- A Harlemet lebombázták.
Iszonyatos szavak. Az ismerős, az emlékezetükben még élő helyek. S elképzelni ezeket a helyéket romokban.
Willie Johnson mormolta a szavakat.
- Greenwater, Alabama. Ott születtem. Emlékszem. Elpusztult.
Nyomtalanul eltűnt. A fehér ember azt mondta.És a fehér ember folytatta:
- Így hát elpusztítottunk, leromboltunk mindent, mert bolondok voltunk, bolondok vagyunk. Sok-sok millió embert öltünk még. Nem hiszem, hogy ötszázezernél több ember életben maradt a
z egész világon, az összes fajtából. És a töméntelen törmelékből összekapartunk annyi fémet, amennyiből meg tudtuk építeni ezt az egyetlen rakétát, és most eljöttünk vele a Marsra, hogy a segítségeteket kérjük.Habozott, és lenézett az arcokra, hogy mit lát rajtuk, de bizonytalan volt.
Hattie Johnson érezte, hogy a férjének megfeszül a karja, látta, hogy az ujjai markolják a kötelet.
- Bolondok voltunk - mondta csöndesen az öregember. - Elpusztítottuk a Földet és a civilizációt. Egyetlen várost sem érdemes megmenteni - radioaktívak lesznek még vagy egy évszázadig. A Földnek vége. Lejárt az ideje. Nektek itt - vannak rakétáitok, melyekkel húsz éven át meg sem kíséreltétek a visszatérést a Földre. Most arra kérlek benneteket, hogy próbáljátok ki a rakétáitoka
t. Gyertek a Földre, segítsetek összeszedni és a Marsra hozni a túlélőket. Segítsetek nekünk életben maradni. Ostobák voltunk. Isten előtt valljuk meg ostobaságunkat és gonoszságunkat. Akik még maradtunk: kínaiak és indiaiak, oroszok és britek és amerikaiak. Arra kérünk benneteket, hogy fogadjatok be minket. A Mars talaja számtalan századon át hevert parlagon; jut hely mindenkinek; és jó talaj ez - láttam odaföntről a földjeiteket. Eljövünk, és megműveljük nektek. Igen, ezt is megtesszük. Megérdemlünk mindent, amit csak tenni szándékoztok velünk, csak ne utasítsatok el minket. Persze semmire sem kényszeríthetünk titeket. Ha úgy akarjátok, beszállok a hajómba, visszamegyek, és kész. Többé nem háborgatunk benneteket. De ha idejöhetnénk, dolgoznánk nektek, és megcsinálnánk mindent, amit ti elvégeztetek helyettünk: takarítanánk a házaitokat, főznénk rátok, tisztítanánk a cipőtöket, vezekelnénk Isten színe előtt mindazért, amit évszázadokon át cselekedtünk önmagunkkal, másokkal, veletek.Befejezte.
Néma csönd volt
. Kézzel fogható, amely egy távoli vihar nyomásaként nehezedett a tömegre. A hosszú, fekete karok ingaként csillogtak a napfényben, a tekintetek mind az öregemberre szegeződtek, aki nem mozdult, várt.Willie Johnson kezében ott volt a kötél. A körülötte állók azt lesték, hogy mit fog csinálni. A felesége, Hattie is várt, markolta a férje karját.
Szerette volna ledönteni gyűlöletük falát, egy kis repedést találni rajta, ahonnan kikaparhat egy porszemet, aztán egy követ, egy téglát, aztán a fal egy darabját, míg végül az egész épület összeomlik. Ez a fal most megrendült. De hol lehet az alapköve, és hogyan férhet hozzá? Hogyan lehetne megfogni ezeket az embereket, hogyan lehetne lerombolni a gyűlöletüket?
És a sűrű csöndben Willie-re nézett, és megértette, hogy csak őt ismeri, az ő életét, azt, ami vele történt, és egyszeriben Willie lett számára az alapkő; hirtelen megértette, hogy ha ezt a követ sikerül meglázítania, akkor az egész tömegben összeomlik a gyűlölet épülete.
- Uram… - Előrelépett. Még azt sem tud
ta, hogy mit akar mondani. A hátában érezte a többiek tekintetét. - Uram…Az öregember fáradt mosollyal fordult felé.
- Uram - mondta -, ismeri a Knockwood-dombot Greenwaterben, Alabamában?
Az öregember hátraszólt valakinek a hajó belsejébe. Egy pillanat múlva egy fotótérképet nyújtottak ki. Az öreg elvette, várt.
- Ismeri a nagy tölgyfát a dombtetőn, uram?
A nagy tölgyfa. Ahol Willie apját lelőtték, aztán fölakasztották. Reggel ott himbálódzott a szélben.
- Igen.
- Ott van még? - kérdezte Hattie.
- Elpusztult - mondta az öregember. - Szétrobbant. Az egész domb, vele a tölgyfa is. Látod? - Megérintette a térképet.
- Hadd lássam - indult a térkép felé Willie.
Hattie dobogó szívvel hunyorított a fehér emberre.
- Beszéljen Greenwaterről - mondta gyorsan.
- Mit akarsz tudni?
- Dr. Phillips érdekelne. Él még?
Egy hosszú percig tartott, míg a rakéta belsejében kattogó gép megtalálta az adatot…
- Megölték a háborúban.
- És a fia?
- Halott.
- A házuk?
- Leégett. Mint a többi.
- És a másik nagy fa a Knockwood-dombon?
- Minden fa elpusztult, leégett.
- Az a fa is, biztos vagy benne? - kérdezte Willie.
- Igen.
Willie teste egy kissé elernyedt.
- És mi történt Mr. Burtonnel meg a házával?
- Nem maradt sem ember, sem épület.
- Ismered Mrs. Johnson mosodáját, anyám putriját?
Ahol lelőtték. -
- Az is elpusztult. Minden elpusztult. Itt vannak a képek, a tulajdon szemetekkel láthatjátok.
A képek ott voltak. Kézbe lehetett venni, meg lehetett nézni őket, el lehetett gondolkodni rajtuk. A rakéta tele volt képekkel és válaszokkal a kérdésekre. Minden városról, minden épületről, minden helyről.
Willie ott állt a kötéllel a kezében.
Fölidézte magában a Földet, a zöld Földet és a zöldellő várost, ahol született és felnőtt, és megpróbálta elképzelni azt a várost lerombolva, fölégetve, elpusztítva, a várost, ahol elpusztult minden kerítés, minden föltételezett és valós rossz, minden komisz fickó meg az istállók meg a kovácsműhelyek meg a régiségboltok meg az üdítőital-automaták meg a hidak meg a lincselésnél használt fák meg a virágos d
ombok meg az utak meg a tehenek meg a mimózák s az ő saját háza is meg a nagy, oszlopos házak a folyóparton, azok a fehér halottasházak, ahol pillekönnyed, elegáns asszonyok libegtek a távoli, őszi fényben. A házak, ahol hidegvérű férfiak üldögéltek hintaszékeikben, itallal a kezükben - puskájuk a tornác korlátjának támasztva -, az őszi illatokat szimatolva, emberek halálát tervezve. Eltűnt, mindez eltűnt, és sohasem tér vissza. Ez az egész civilizáció most konfettifelhőként hull a lábaik elé. Semmi sem maradt belőle, amit gyűlölni lehetne: egyetlen töltény, egyetlen fűszál, egyetlen fa, de még egy domb sem, amit gyűlölni lehetne. Semmi, csak néhány idegen ember egy rakétában, akik hajlandók lennének kifényesíteni a cipőjét, a villamos leghátsó kocsijában utazni, az utolsó sorban ülni a moziban- Nem kell vezekelniük - mondta Willie Johnson.
Az asszony férje nagy kezére pillantott.
Willie ujjai szétnyíltak.
Az eleresztett kötél összetekeredett a földön.
Az emberek végigrohantak városuk utcáin, letépték a siet
ősen készített új táblákat, lefestették a villamoskocsik sárga feliratait, eltávolították a kötélkordonokat a mozik erkélyeiről, kiszerelték a töltényt puskáikból, eltették a köteleket.- Valamennyien újrakezdjük - mondta Hattie a kocsiban, hazafelé.
- Igen - mondta nagy sokára Willie. - Az Úr megengedte, hogy megmaradjunk egypáran itt, néhányan ott. Ami ezután történik, rajtunk múlik, mindannyiunkon. Elég sokáig voltunk bolondok. Ideje, hogy mások legyünk. Már akkor megértettem, amikor az az ember beszélt.
Megértettem, hogy a fehér ember most éppen olyan magányos, amilyen magányosak voltunk mi mindig. Nincs otthona, ahogyan nekünk sem volt olyan sokáig. Most egyenlőek vagyunk. Mindent újrakezdhetünk, ugyanarról a szintről.Megállította a kocsit, de még nem szállt ki. Hattie a házhoz ment, kiengedte a gyerekeket, akik futottak az apjukhoz.
- Láttad a fehér embert? Láttad? - kiabálták.
- Igen - mondta Willie a kocsiban ülve, és lassú ujjait végighúzta az arcán.
- Azt hiszem, életemben először ma láttam igazán a fehér embert, ma láttam először tisztán.
Gálvölgyi Judit fordítása