Douglas Adams : A lélek hosszú, sötét teadélutánja

A könyvet egy Apple Macintosh II gépbôl és egy Apple Laserwriter II NTX nyomtatóból álló rendszeren írtam és szerkesztettem. A szövegszerkesztô program az Ashton Tate FullWrite Professional-e volt. A végleges nyomdai utómunkálatokat a londoni The Last Word végezte.

Óriási köszönetet szeretnék mondani csodálatos szerkesztômnek, Sue Freestone-nak. Az ô segítsége, kritikája, bíztatása, lelkesedése és szenvicsei minden határon túl segítségemre voltak. Ezenkívül köszönettel és bocsánatkéréssel tartozom Sophie-nak, James-nek és Vivian-nek, amiért a munka utolsó heteiben oly keveset láthattak.

1. fejezet

Nehezen lehet a véletlen mûve, hogy egyetlen földi nyelvben sincs olyasféle kifejezés, hogy "olyan szép, mint egy repülôtér".
A repülôterek csúnyák. Néhányuk nagyon csúnya. Egy részük pedig a rondaság olyan fokán áll, hogy annak létrejötte csak célirányú erôfeszítések feltételezésével magyarázható meg. Ráadásul ezen otrombaság még növekedik, ha végignézünk a reptereket dugig töltô fáradt, haragos emberfiákon, akik éppen most fedezték fel, hogy csomagjaik Murmanszkban landoltak (éppenséggel a murmanszki reptér az egyetlen kivétel eme csalhatatlan törvény alól).
Az építészek sajnos, mindent egybevéve, még rá is kontráznak erre. Megtalálják a módját, hogy a fáradtság és idegesség jeleit ötvözzék különbözô idegszaggató színekkel, hogy értelmetlenné tegyék akár azt is, hogy megkülönböztethessük az utazót a csomagjától vagy a családjától; vagy hogy összezavarják a gyanútlan turistát olyan nyilakkal, melyek általában különbözô ablakok, távoli poggyászkocsik vagy éppenséggel az éjjeli égbolt Kis Göncölének aktuális pozciója felé mutatnak, vagy éppen az éppen mûködôk a vízvezetékhálózat pontjait leplezzék le, míg az üzemen kívüliek rejtsék el a check-in pultokat.


A derengô fény és a zaj óceánjának közepén ott állt Kate Schechter, és kételkedett.
Londonból Heathrow-ba tartó útját teljes egészében azzal töltötte, hogy a kétségei gyötörték. Nem volt babonás, sem pedig vallásos; egyszerûen csak olyasvalaki, aki egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Norvégiába kell repülnie. S egyre inkább úgy érezte, hogy Isten, ha létezik egyáltalán, szintén nem akarja, hogy Norvégiába repüljön; vagy legalábbis bármilyen isten-szerûség, aki azzal is szívesen eltököl, hogy az M4-es, amin eleddig jött, forgalmát irányítja. Az összes zrí a jegyekkel, amíg talált egy szomszédot, hogy az gondját viselje a macskájának, aztán amíg a macskát sikerült felhajtani, beázás, az elhányódott levéltárca, az idôjárás, a szomszéd hirtelen halála, a macska terhessége- ez mind-mind az istenségek összehangolt akciójának tûnt.
Még a taxisofôr is (amikor mégis véletlenül talált egy taxit) megkérdezte, hogy "Norvégia? Minek kell magának odamennie?", és amikor nem válaszolt azonnal, "Sarki fények", ill. "Fjordok!"-kal erôsítette meg magát, s mivel a lány meglehetôsen kételkedô képpel, kicsit összeszorított ajkakkal bámult egy sort, kibökte: "Tudom, valami alak akarja kivonszolni. Azt mondom, küldje el a francba. Menjen Tenerifébe!".
Ez jó ötletnek tûnt.
Tenerife.
Aztán egy futó másodercig még az otthonára is merészelt gondolni.
Aztán csak bámult ki üresen az ablakon, ki a közlekedôk mérges sokaságára, és arra gondolt, hogy ha odakint ilyen hideg és pocsék az idô, akkor vajon mi vár rá Norvégiában.
Vagy otthon. Otthon ugyanolyan jéghideg lehet most, mint Norvégiában. Jégtorlaszok, a talajból kitörô gejzírekkel pettyezve, belecsapva a fagyott levegôbe, és a Hatodik Sugárút jéghegy-falai között eltûnve.


Ha Kate élettörténetére egy futó pillantást vetünk, az elmúlt harminc éve alapján New York-inak hihetnôk. Mindazonáltal magában a városban alig lakott, eddigi életének jelentôs szakasza általában meglehetôsen távol zajlott New York-tól. Los Angeles, San Francisco, Európa, némi ôrült mászkálás Dél-Afrika utcáin öt évvel ezelôtt, amikor elvesztette az éppen elvett férjét, Luke-ot, egy New York-i taxis balesetben.
Tetszett neki a gondolat, hogy mégiscsak New York az otthona, s honvágyat is érzett- bár amikor nem volt otthon, igazság szerint az életébôl az egyetlen hiányzó dolog a pizza volt. Nemcsak valami régimódi pizza, hanem olyasféle, amit kihoznak az ember lakására, ha telefonon megkérjük ôket. Ez utóbbi volt számára az egyetlen igazi pizza. Az olyan, ahol ki kell ottonról mozdulni, és egy vendéglôben ülve a vörös szalvétát kell bámulni, még nem igazi pizza, akármennyi extra szardellát és pepperónit is raktak rá.
London volt mégiscsak az a város, ahol legjobban szeretett lakni, természetesen ha nem vesszük számításba a pizza-problémát, ami egyenesen az ôrületbe kergette.
Miért nem képes senki sem a pizzát házhoz vinni? Miért nem képes senki sem megérteni, hogy egy pizza alapvetô természetéhez tartozik, hogy forró kartondobozban az ember lakására vigyék ki? Amit egyszerûen fel kell vágni, és a zsírpapírban levô pizzát, szépen feldarabolva, összehajtogatva, a TV elôtt bekapni? Mi volt az az alapvetô gubanc ezeknél az ostoba, beképzelt, rest angoloknál, hogy még ezt a mégoly egyszerû alaptörvényt sem voltak képesek megérteni?
Egyedül ez volt az a frusztáció, amit nem tudott az angoloknak megbocsájtani, és cserébe leglább havonta egyszer, amikor a dolog különösen lehangolta, felhívott egy pizzasütôt, megrendelte a legnagyobb, legpazarabb pizzát, ami csak le tudott szóban írni -pl.pizza, egy extra pizzával a tetején-, és végül, szép finoman, megkérte ôket, hogy hozzák ki.
-Mit csináljunk?
-Hozzák ki. Máris adom a címem...
-Nem értem. Nem jön be, és nem szedi fel?
-Nem. Nem hozzák ki? A címem...
-Hát... Ilyet nem csinálunk, asszonyom.
-Mit nem csinálnak?
-Hát.. nem visszük ki...
-NEM HOZZÁK KI? Jól HALLOM?
Minden egyes párbeszéd sokszor pllanatok alatt ilyen ocsmány szleng-és sárdobálásba torkollott, amik után általában lecsillapodott dühvel, de még mindig remegô térdekkel állt fel. Persze a következô reggelen már sokkal, sokkal jobban érezte magát.
Minden más szempontból egy igen finom lelkû emberrel találkozhattunk, amilyen találkozásra sokan oly hiába várnak.


De a mai nap alaposan megviselte az idegeit.
Szörnyû dugó volt az országúton, és a távoli, villogó kék fények tudatosították Kate-tel, hogy bizony az úton, jóval elôttük, baleset történt. Egyre dühösebb lett, és az ellenkezô irányú ablakon bámult kifelé, ahogy lassan másztak elôre.
Ráadásul a sofôr is dühös volt már, amikor végre megszabadulhatott a lánytól: nem volt aprója Kate-nek, ami nagymérvû, roszkedvû szûk nadrágzseb-végigtúrást jelentett számára, amíg véletlenül tényleg talált visszajárót.


Ekkorra az idôjárás már erôsen zivataros volt, és ráadásul Kate, ahogy ott állt a reptér központjában, a tömegben, az istennek sem találta meg az oslói járat pultját.
Egy pillanatig nagyon nyugodtan próbált állni, nyugisan és mélyen lélegezve, és próbált nem gondolni Jean-Philippe-re.
Jean-Philippe, ahogy a taxisofôr is jól tippelte, volt az ok, amiért tulajdonképp felkerekedett Oslóba; de ugyanakkor szintúgy ô volt azon ok, amiért arról is meg volt gyôzôdve, hgy Norvégia egyáltalán nem az a hely, ahova mennie kéne. Egyébként is, ha rágondolt, Kate-et elfogta a vacillálás, s így, mindent összevetve, úgy döntött, hogy legjobb lesz nem rágondolnia, csak mindenképp elmenni Norvégiába, mintha ennek így kellene történnie, így lenne megírva. Ennek ellenére, Kate lett volna a legjobban megdöbbenve, ha tényleg rátalál abban a szállóban, aminek a nevét Jean még anno ráírta arra a kártyára, amit a kézitáskájának az oldalzsebébe gyûrt be.
A valóságban erôsen csodálkozott volna, ha egyáltalán tényleg összefut Jean-nal. Sokkal biztosabb volt abban, hogy talál majd egy üzenetet a férfitôl, hogy váratlanul kiküldték Guatemalába, Szöulba vagy Tenerife-be, és majd megpróbálja onan felhívni.
Jean-Philipe volt a leginkább a kellô helyszínen hiányzó férfi, akivel Kate valaha is találkozott. Ebben volt minden betetôzése. Amióta Kate elvesztette Luke-ot a nagy, sárga Chevrolet-jével, eléggé megüresedett érzelmi élete függôvé vált a csak magukkal törôdô férfiak sorozatétól.


Mindezt megpróbálta magából kiüvölteni, és ráadásul még a szemét is becsukta egy másodpercre. Remélte, amikor újra kinyitja, meglát egy táblát maga elôtt, "Erre a norvég járat" felirattal, amit egyszerûen, lelkébôl minden egyéb mást (de fôleg a férfit) kirekesztve követhetett volna. Ahogy ezt átgondolta, mint a régebbi gondolatainak folytatása, feltételezhetôen megmutatták azt az utat, ahogy a vallások tulajdonképp kialakultak. És valószínû ez a magyarázata annak is, hogy a reptereken oly gyakran látjuk kószálni különbözô szekták tagjait, téríteni valók után ácsingózva. Tudják, hogy az emberek a reptereken a legsebezhetôbbek és a lehetô legzavarodottabbak, és így bármiyen útbaigaztást kitörô örömmel és hittel fogadnak.
Kate végül kinyitotta a szemeit, és természetesen hatalmasat csalódott. De aztán megmagyarázhatatlanul sárga trikókban pompázó németek hada vette körül, és a sorjázó tömegükön át mégiscsak megpillantotta a norvég pultot. Felkapta a ruhástáskáját a vállára, és elindult.


A sorban elôtte csupán egyetlen ember állt, és úgy nézett ki, bajban volt, vagy legalábbis épp bajt csinált.
Nagydarab férfi volt, igencsak jó húsbanlevô, és jó felépítésû -bár az jobb szó, hogy kitûnô-, de valahogy páratlanul nézett ki - olyan értelemben, amivel Kate nem sokat tudott kezdeni. Nem tudta volna megmondani, hogy mi a rendkívüli a férfiban, csak azt, hogy gondolatban rögtön kihúzta arról a listáról, akire az adott pillanatban gondolni akart. Visszagondolt arra a cikkre, amit az emberi agyról olvasott, amiben elmagyarázták, hogy az emberi agy CPU-ja csupán hét memóriarekeszt tartalmaz, ami azt jelentette, hogy ha egyszerre az emberi agyban hét dolog volt, akkor egy nyolcadikra gondolva, a hét tárgy valamelyikének sürgôsen távoznia kellett a memóriarekeszébôl.
Gyorsan arra gondolt, hogy vajon eléri-e az oslói járatot, hogy vajon csak ô tartja-e kifejezetten istencsapásnak az adott nap körülményeit; agyában felbukkant a reptéri személyzet is a sarmos mosolyával és a lélegzet-visszafojtott durvaságával; a reptéri adómentes üzletek képe is felbukkant lelki szemei elôtt, ahol a rendes, bolti árnál jóval olcsóbban lehetne vásárolni, de valahogy -rejtélyesen- mégsem lehet; hogy vajon igaza volt-e annak a cikknek, ami azt magyarázta, hogy a repterek elôbb-utóbb az útért még fizetni is fognak; hogy vajon az oldaltáskája kevésbé nyomná-e a másik vállát, és végül, minden ellenkezô irányú szándéka ellenére, a gondotai mégiscsak Jean-Philippe-re terelôdtek, aki legalább még hét alpontot jelentett volna a fenti típusú kérdésekbôl.


Az utolsó figyelmeztetés az oslói gép utasai számára volt az, ami visszairányította a figyelmét az elôtte folyó párbeszédre.
A hatalmas férfi azon háborodott fel, hogy nem foglaltak neki helyet az elsô osztályon. Pár pillanat múlva kiderült, hogy ez amiatt van, hogy nincs elsôosztályú jegye.
Kate érzelmei egyre dühödtebbek lettek, és azon vette észre magát, hogy már halkan morog.
Most derült az is ki, hogy a férfinak egyáltalán semmilyen jegye nincs, és ezentúl a mérgesedô hangú vita olyan témák körül csapongott, mint a recepciós kisasszony fizikai megjelenése, személyes talentumai, a felmenôirôl egy kis elmélkedés, pár spekuláció arról, hogy a jövô mit tartogat az ô és a cége számára. Végül azzal a kellemes lehetôség villanyozta fel a vitapartnereket, hogy mi van, ha a férfinél mégiscsak van legalább egy kreditkártya.
Nem volt.
További párbeszéd következett a csekkártyákról, hogy azt a légitársaság miért nem fogadja el.
Kete egy hosszú, lassú, vésztjósló pillantást vetett az órájára.
-Bocsássanak meg -szakította félbe a vitát- sokáig csinálják még? Pillanatokon belül indul az oslói járat!
-Most éppen ezzel az úriemberrel foglalkozom -válaszolta a recepcióslány- Egy másodperc, és jövök.
Kate bólintott, és engedékenyen engedte, hogy az említett másodperc elteljen.
-A járatom pont az a reülô, ami éppen indulóban van -mondta azután.- Van egy válltáskám, megvan a jegyem, a helyfoglalást is elintéztem már, és csak fél percig fog tartani. Utálok bármit is félbeszakítani, de még jobban utálnám, hogyha emiatt a nyomorult fél perc miatt szalasztanám el a járatomat! Ez harminc MOSTANI másoderc, és nem harminc BÁRMIKORI, ami egy egész éjjelre itt tartana bennünket!
A recepciós lány teljesen Kate felé fordította tûzpiros ajkait, de még mielôtt megszólalhatott volna, a nagydarab, szôke figura körülnézett, és az arckifejezése valahogy meghiúsította a párbeszédet.
-Én szintúgy -mérgelôdött a férfi lassú, északi nyelvjárással- Olslóba szeretnék repülni.
Kate ránézett. A férfi kirívott az egész reptérrôl, vagy, másként fogalmazva, hozzá képest a többi utas és személyzet volt különös.
-Hát -mondta Kate- nagyon úgy néz ki, hogy egyikünk sem éri el a járatot, ha így haladunk tovább. El lehetne röviden intézni? Mi a probléma?
A pultkisasszony rámosolygott a jellegzetes halott-mosollyal, és azt mondta:
-A légitársaság nem fogadhat el csekket, ez meg van írva a szabályzatunkban.
-Akkor én intézkedem -mondta Kate, lecsapva a pultra a saját kreditkártyáját.- Írja az úriember jegyének árát le a számlámról, és ô majd nekem csekkel fizet.
-Rendben? -bólintott a férfira, aki lassú meglepetéssel nézett rá. A szemei nagyok és kékek voltak, és azt a benyomást keltették, hogy annak idején számtalan gleccsert láttak. Különösen arrogánsak és ugyanakkor zavarosak voltak.
-Jó? -kérdezte élénken Kate. -A nevem Kate Schetchter. Két C, két H, két E és még egy T, egy R és egy S. Remélhetôleg a bankban nem fognak túl sokat akadékoskodni ezzel a megoldással. Sosem állnak a helyzet magaslatán.
A férfi nagyon lassan meghajtotta a fejét Kate felé köszönésképpen. Megköszönte a szívességet, és még magyarázott valamit norvégul, ami lepergett Kate-rôl. Elmondta, hogy már jó ideje ez az elsô pozitív tapasztalata, és hogy Kate egy igazán rendes lány; megint pár norvég szó; majd végül, hogy örökre lekötelezte.
Legvégül hozzátette, hogy tulajdonképp csekk-könyve sincs.
-Rendben! -mondta Kate, aki elhatározta, hogy semmiképp nem térítheti el semmi a céljától. Kihalászott a kézitáskájából egy apírdarabot, a pultról felszedett egy tollat, ráfirkált valamit a cédulára, és odatolta a férfinak.
-A címem, -magyarázta- küldje majd el a pénzt. Még akkor is, ha a prémkabátját kell zaciba vágnia emiatt! Mindenképp küldje el! O.K.? Kockázatos vállalkozásba kezdek, hogy látatlanban megbízom magában!
A férfi felszedte a papírt, nagyon lassan végigolvasta, majd gondosan öszehajtogatta, végül berakta a kabátzsebébe. Még egyszer a lány felé bólintott.
Kate hirtelen észrevette, hogy a recepcióslány a tollra vár, hogy a kreditkártya-nyomtatványt kitölthesse. Dühösen visszaadta, átnyújtotta a kreditkártyáját, és jeges mosolyt erôltetett magára.
A reptér Tannoy hangládái bejelentették, hogy indul az oslói gép.
-Láthatnám az útleveleiket?-kérdezte a recepcióslány, kerülve a sietséget.
Kate átadta a sajátját, de a férfinak útlevele sem volt.
-Micsoda? -dühöngött Kate. Közben a légikisasszony minden külsô érzékelését leállította, és mereven bámuta pultjának az egyik véletlenszerû pontját, arra várva, hogy valaki más lépjen elsônek. Nem rá tartozott ez az egész hercehurca.
A férfi még egyszer haragosan elismételte, hogy nincs útlevele. Üvöltött, és közben az öklével verte a pultot, olyan erôsen, hogy az kissé még be is horpadt.
Kate felszedte a jegyét, az útlevelét és a kreditkártyáját, és visszaemelte a táskáját a vállára.
-Ez az a pont, ahol kiszállok -közölte, és elment. Úgy érezte, minden lehetséges lépést megtett, amit csak egy emberi lény képes megtenni, hogy elérje a gépét, de még ez sem volt elég. Egy táviratot kell küldenie Jean-Philippe-nek, hogy nem tud ott lenni, és ez valószínûleg a férfi üzenetével egyidôben érkezne, amiben szintúgy azt jelenti be, hogy ô sem tud jönni.
Addig is, kimehetne egy kicsit felfrissülni és lehûlni. Elindult egy újságosstandot keresni, valamint egy csésze kávét, de hiába követte a tájékoztató táblákat, semmit sem lelt. Csakúgy, mint a mûködôképes telefonok esetén: abból sem talált egyet sem, és elhatározta, inkább hagyja a fenébe az egészet. Gyerünk kifelé -mondta magának-, keressünk egy taxit, és hajtassunk haza.
Átvágott a központi csarnok tömegén, és már majdnem kiért az épületbôl, amikor visszapillantott az oslói járat pultjára, és pont látta, ahogy az felrobban, és a mennyezeten át távozik, narancssárga lángnyelvek kíséretében.


Ahogy a törmelék alatt feküdt, fájó testtel, sötétségben, fojtogató porban, végtagjainak reagálását próbálgatva, legalábbis azzal igyekezett könnyíteni a helyzetén, hogy arra próbált gondolni, azért nem is gondolta volna annakelôtte, hogy ez egy rosszul sikerült nap. Eközben veszítette el az eszméletét.

2.fejezet

A köznép bûnbakot követelt.
Elôször az IRA-t, majd a PLO-t és a Gázmûveket. Még a Brit Nukleáris Mûveket is bajba igyekeztek keverni, s így egy közleménnyel kellett mielôbb elôrukkolniuk, hogy a helyzettel minden tökéletesen rendben van, hogy egy az egymillióhoz az esély az ilyesféle robbanásra, és semmiféle rádióaktív szivárgás nincs a térségben, olyannyira, hogy a katasztrófa helyszíne remek lenne egy kis családi piknikre; végül aztán elismerték, hogy semmi közük az egészhez.
A robbanásra semmiféle épeszû magyarázatot nem lehetett találni.
Úgy tûnt, hogy teljesen spontánmód történt, és kizárólag a saját akaratából. Magyarázatok születtek a témában, de gyakorlatilag mindegyik szimpla, agyonrágott állításokat pufogtatott, legfeljebb csak a szóhasználatában térve el a többi elmélettôl, hasonlóan azokhoz a teóriákhoz, amelyek az egészet "fém-kifáradással" magyarázták. Valójában különösképp kevés magyarázat született arra, hogy hogy a csudában tud a fa, a fém, a mûanyag és a kavicsbeton robbanó eleggyé válni, amely aztán "az idôben nemlineáris láncreakcióval" robbant fel.
Egy kezdô miniszter nagyon frappánsan fogalmazta meg az összes tanulságot a következô éjjel a televízióban, ami aztán a pályafutásának egészét végigkísértette: a recepciósasztal egyszerûen "totál megelégelte azt, hogy ott legyen, ahol volt".
Mint a legtöbb hatalmas tragédia esetén, az áldozatok számának becslésében is óriási különbségek voltak. Negyvenhét halottról és nyolcvankilenc súlyos sérültrôl indultak, aztán ez a szám felemelkedett hatvanháromra, ill. százharmincra; a dolog betetôzése a 117 halott feltételezése volt, amíg csak el nem kezdtek fogyni a számjegyek. Végül kiderült, hogy mindazok, akiket számításba lehetett vanni, azokat számításba is vették- és közöttük egyetlen halott sem volt. Egypár embert ugyan kórházba kellett szállítani különbözô vágásokkal, horzsolásokkal és különbözô fokú traumatikus sokkokkal, de ennyi volt minden, lévén, hogy senki sem tudott olyan eltûnt személyt mondani, akit ne találtak volna meg -élve.
Ez egy másik megmagyarázhatatlan oldala volt az egész robbanásnak. Annak ereje akkora volt, hogy a Kettes Terminál bejáratának nagy részét leomlasztotta, és mégis: akik az épület belsejében voltak, azok vagy kifejezetten szerencsésen estek el, vagy úgy menekültek meg, hogy az egyik leomló kôdarab megvédte ôket a többitôl; vagy éppenséggel a csomagjuk fogta fel a robbanás erejét. Ami azt illeti, nagyon kevés bôrönd maradt egészben. A Parlamentben ebben a témában elhangzott egy-két kérdés, de nem túlságosan érdekesek.


Ez pár nappal azelôtt volt, hogy Kate Schechter ezen dolgot, ill. bármi egyebet is is észlelni tudott volna a környezô világból.
Az idejét csendesen eltöltötte a saját, belsô világjában, ahol a kabincsomagtartók tele voltak a régi emlékeivel, amik között nagy kíváncsisággal, ill. néhanapján zavarodottsággal kutakodott. Pontosítva a dolgot, a poggyásztartóknak kb. csak a fele volt tele élénk, friss, gyakran kényelmetlen és fájdalmas emlékével; a másik 90 százalék pingvinekkel volt tele, ami eléggé meglepte Kate-et.
Amíg felismerte, hogy álmodik, észben tartotta azt is, hogy most éppen a tudatalatti énjét fedezi fel. Hallott ugyan már arról, hogy az emberek agyi teljesítôképességüknek csak úgy a tizedét használják fel, de az nem volt egészen tiszta a számára, hogy a maradék kilenctized részen miért éppen pingvineknek kellett tanyázniuk.


Hamarosan a pingvinek, az emlékek és a csomagtartók fokozatosan elmosódtak, hogy minden fehérré és víztükrön át nézett-szerûvé váljon; aztán a látvány olyanra váltott, mint a falak és a remegô képek, végül olyan fehér falakra, amik már nem remegtek, illetve inkább olyan falakba tûnt át, amik sokkalta inkább voltak zöld-sárgák, mint fehérek, és végül a látvány egy kis szobára csúszott össze, benne Kate-tel.


A szobában félhomály volt. Az éjjeliszekrény lámpája ugyan égett, de csökkentett teljesítménnyel. Ezenkívül még az utcai nátriumlámpák fénye is utat talált a szobába a szürke függönyök résein át, hogy aztán a falakra sormintákat rajzoljon.


Homályosan észlelte a saját, árnyalakokkal borított testét, ahogy a színtelen, takaros takaró alatt fekszik. Egy pillanatig rémülten nézte, mielôtt próbaképpen egy részét is megmozdította volna. Aztán kipróbálta a jobb kezét, ami megfelelôen reagált. Egy kis merevség és fájdalom, de az ujjai rendesen válaszoltak, és a hosszaikkal, vastagságukkal, valamint a helyes irányba való behajlíthatóságukkal kapcsolatban sem lehetett oka panaszra.
Egy rövid ideig pánikba esett, amikor elôször nem találta a bal karját, de aztán arra is rálelt, ahogy a hasán keresztülnyújtózott; a pánikért cserébe finoman és egyénien megkorholta.
Egy, talán kettô másodpercnyi megfeszített koncetrálásába tellett, míg, az eléggé zavaró elôjeleket követve észrevette, hogy egy tût kötöttek a karjára. Ez eléggé rohadtul érintette.
A tûbôl egy vékony, áttetszô, az utcalámpák fényében sárgán csillogó csô kígyózott egy takaros csörlôn át egy kis plasztik-üvegcsébe, ami egy nagy fémállványról lógott alá. Nagy rakás rossz elôérzet támadt rá a szerkezet kapcsán, de aztán, ahogy közelebbrôl megbámulta a folyadékpalackot, jól látta a Dextro-só feliratát. Lecsillapította magát, és egy pár másodpercig nyugodtan feküdt a további felfedezései elôtt.
A mellkasa sértetlennek tûnt. Kicsit meghorzsolódott és egyébként is érzékeny volt, de semmiféle helyi, szúró fájdalmat nem érzett, ami azt jelentette volna, hogy valamije eltörött. A csípôje és a comjai kicsit fájtak és merevek is voltak, de azokon sem látszott komolyabb zúzódásnak nyoma. Elengedte a jobb, majd a bal lábának izmait. Eléggé meglepôdött azon, hogy a bokája sem törött le.
Tehát, mondta magának, teljesen jól volt. S akkor meg mi a csodát keresett itt, egy ilyen ronda, fertôzô-színekkel teli kórházban?
Nyugtalanul felült, hogy aztán mégiscsak azonnal visszahanyatoljon az ágyra, hogy még egy szórakoztató percet töltsön a pingvinjeivel.
A következô alkalommal, ahogy körülnézett, immáron sokkal jobban vigyázott magára, csendesen feküdt, kissé émelyítôen érezve magát.
Felvillanyozva kutatott a memóriájában egy kis ideig, hogy tulajdonképpen mi is történhetett. Sötét volt, és az emlékei beteges, hiányos, zsíros hullámokként törtek rá, mint amilyen az Északi-tenger. Rögös csomók ugráltak ki a vízbôl, és hamarosan felépítettek egy hatalmas repteret. A reptér kesernyésen nézett ki, és eléggé fájt az agyában már a puszta látványa is, és mindenek közepén, migrénként szaggatva, ott volt az éles fény örvénylô özönvize.
Hirtelen világossá lett számára, hogy a Heathow-i reptér Kettes Termináljának közönségét egy meteor kapta telibe. A fényben árnyalakként pedig egy prémkabátos hatalmas ember állt, aki minden bizonnyal telibe kapta a meteoritot, és aki ezáltal pillanatok alatt atomfelhôvé lett, hogy az aztán oda szálljék, ahova akar. Ez a gondolat mély és kellemetlen borzongást okozott a nô számára. A férfi ugyan dühítô és arrogáns volt, de valamiféle páratlan módon a nônek valahogy mégiscsak tetszett. Valami nemesi volt abban a perverz ügyefogyottságában. Vagy legalábbis -gondolta a nô-, szerette az ötletet, hogy az ilyen minden határon túl levô impotencia nemes volt, mert éppen ugyanúgy hatott a nô számára, mint amikor ô küszködött a pizza-kézbesítésért egy idegen, ellenséges és pizzát-nem-kihordó világon. A nemesi viselkedés egy ok volt arra, hogy érdemes volt felhajtást csinálni az élet elkerülhetetlen eseményei ellen is; de volt több ok is.
Hirtelen magyányosság- és félelemhullámot érzett, de aztán az gyorsan lehanyatlott, és utána sokkal összeszedettebbnek, pihentebbnek érezte magát, és rájött, hogy ki kell mennie az illemhelyre.
Az órája szerint éppen elmúlt három, minden más szerint pedig éjnek ideje volt. Ki kellene hívnia egy ápolót, hogy tudassa a világgal, hogy feléledt...
Volt egy kis ablak a szobája és a folyosó között, amin át kilátott a sötét folyosóra, ahol egy tolókocsi és egy nagy, fekete, üres oxigénpalack állt. Minden nagyon csöndes volt odakint.
Ahogy körülnézett a kis szobában, egy fehérre mázolt furnérlemez-faliszekrényt látott, a sarokban pedig csôvázú acél-és-mûanyag székek virrasztottak. Egy fehér furnér-éjjeliszekrény is az ágyához tartozott, amin egy tál volt, egyetlen darab banánnal. Az ágy másik oldalán volt az infúziós állványa. Az ágy mellett, éppen elérhetôen, egy fémkonzol volt a falba ültetve, jópár nyomógombbal, tekerôvel és egy fejhallgatóval, s az ágy fejrészére pedig egy vezetéket terkertek, ami egy nmyomógombban végzôdött, amit ugyan megtapogatott, de végül meg nem nyomott.
Elég jól érezte magát. Képes volt egyedül eligazodni odakint.
Lassan, egy kicsit szédülve, feltámaszkodott a könyökeire, és kihúzta a lábait a takaró alól, letévén a földre, ami azoknak eléggé hûvös volt. Szinte azonnal meg tudta volna mondani, hogy nem kéne ezt csinálnia, ugyanis a lábának minden része egy sor üzenetet küldözgetett vissza arról, hogy a padló minden egyes kis molekulája, amit a talpai érinettek, hogy is érzôdött, és ez különös és nyugtalanító dolog volt, amivel még sosem találkozott. Mindamellett már az ágy szélén ült, és megpróbálta a talpával elfogadtatni a földet, mint olyat, amihez úgyis hozzá kell szokniuk pillanatok alatt.
A kórháziak egy hatalmas, zsákszerû, csíkos valamibe öltöztették. Nem csak olyan egyszerûen-zsákszerû volt a hálóhacukája, hanem amikor tüzetesebben megvizsgálta, kiderült, hogy valóban zsák. Egy pamutzsák, ízléstelen kék és fehér csíkokkal. Hátoldalt nyitódott, és rögvest beengedte az éjszakai csípôs levegôt. A felületesen kiképzett kabátujjak a karjainak felénél lötyögtek.
A fényben megvizsgálta a karjait, megdörzsölte és megcsípte, fôként a kötés körül, ami az infúziót rögzítette. Normális esetben karjainak izomzata rugalmas volt, bôre pedig erôs és rugalmas. Ma este mégis úgy látszott, mintha egy csirke bôre volna. Röviden simított egyet mindkét kezén a másikkal, majd felnézett, akarattal telten.


Kinyúlt, és megfogta az infúziós állványt, s mivel az kevésbé ingott, mint ô, fel tudta arra használni, hogy lábra segítse magát. Ott állt, magas, vékony figurája remegett, majd pár másodperc múlva félkarnyira állt az állványtól, úgy, ahogy egy pásztor fogja a pásztorbotot.
Nem jutott el Norvégiába, de legalább állt.
Az állvány négy, külön-külön is fonákként viselkedô kerekecskén gördült; a kerekek úgy viselkedtek, mint négy, a nagyáruházban visítozó gyerek, de ennek ellenére Kate képes volt arra, hogy maga elôtt tolja az egész állványt az ajtó felé. A járás megnövelte a szédülését, de ugyancsak megnövelte azon elhatározását is, hogy ne adja fel. Elérte az ajtót, kinyitotta, és kitolva maga elôtt a kiskocsit, kinézett a folyosóra.
A balján a folyosó hajóablakokkal díszített lengôajtókban végzôdött, amikrôl úgy nézett ki, hogy egy nagyobb terembe vezetnek, egy közös kórterembe talán. A jobbján sok kisebb ajtó nyílt a folyosóról, ahogy az továbbhaladt egy rövidebb szakaszon, amíg élesenm el nem kanyarodott. Talán az egyik ajtó a WC-be vezet... A többi? Azokat is megnézhetné, ha már a WC-t kutatja...
Az elsô kettô sima faliszkerény volt. A harmadik egy kicsit nagyobb volt, és egy szék is volt benne, és így valószínûleg szobának számítottt, mivel a legtöbb ember nem szeret faliszekrényekben üldögélni, még a nôvérek sem, akiknek ráadásul egy csomó olyan dolgot kell csinálniok, ami sok embernek megfeküdné a gyomrát. Volt még odabent pár süteményféle, sok-sok félig kiszáradt kávéscsésze, és egy koros kávéfôzô, mind egy kis asztalon, zordan álldogálva egy Evening Standard mögött.
Kate felszedte a sötét, dohos újságot, és megpróbálta összeszedni hiányzó napjainak történéseit. Mindazonáltal kótyagos állapotában elég nehezen tudott olvasni, és az is lekonyította, hogy a papírok eléggé összeragadtak; de össze tudott gyûjteni annyi információt, amiibôl kiderült, hogy senki sem tudta megmondani, mi történhetett. Úgy tûnt, hogy senki sem sérült meg különösképpen, de még nem találták meg az egyik légitársaság egyik alkalmazottját. Az esetet már ekkor isteni eredetûnek aposztrofálták.
'Jó magyarázat, Isten'-gondolta Kate. Letette az újság maradványait, és betette maga mögött az ajtót.
A következô ajtó, amit kipróbált, egy, a magáéhoz hasonló kicsiny kórterembe nyílt. Itt is volt az éjjeliszekrényen egy banán.
Az ágyon jól látszott, hogy vannak rajta. Gyorsan behúzta az ajtót, de annyira nem sebesen, hogy szerencsétlen módon valami páratlan dolog fel ne hívta volna magára a figyelmét. Bár észrevette, nem tudta volna rögtön megmondani, mi az. Ott állt a félig nyitott ajtó mögött, bámulva a padlót, tudván, hogy nem lenne szabad újra felnéznie, de azt is tudva, hogy pedig fel fog.
Gondosan újra kinyitotta az ajtót.
A szoba erôsen sötét volt és csípôs levegôjû. Ez a hûvösség nem jelentett számára túl sok jó elôérzetet. Belehallgatott a csöndbe. Kétségkívül csönd volt, ami szintúgy nem jelentett túl sok jót. Ez nem az életerôs mély alvás csöndje volt, hanem csupán a távoli forgalomé.
Egy jó ideig hezitált, ahogy az árnyalakja ott lebegett az ajtóban, nézelôdve és hallgatózva. Meglepte az ágy vendégének természetes mérete, és az, hogy bármilyen hideg is volt, egyetlen vékony plédnél többet nem terítettek rá.
Az ágy mellett volt egy csôlábú mûanyag szék, amit eléggé túlterheltek egy hatalmas és dögnehéz prémkabáttal, és Kate arra gondolt, hogy a kabátot sokkal inkább kellene az ágyra és annak fázó lakójára teríteni.
Végül, olyan lágyan és vigyázva, ahogy csak tudott járni, bement a szobába és megkerülte az ágyat. Ott állt, és lefelé nézett a nagy, skandináv ember arcára. Bár hideg volt, és a szemei zártak voltak, a szemöldökei kicsit fel voltak húzva, mintha valami aggasztotta volna. Ez, mint a szinte végtelen szomorúság, taszított egyet Kate-en. Az életben a férfinak olyan volt a közelsége, mint akit hatalmas, némileg rejtélyes, nehézségek vesznek körül, és a megjelenés, amit a férfi szinte azonnal megtalált ezen élet mögött, éppen úgy bosszantották, mint ahogy pocsék volt róluk elmélkedni.
Megdöbbentette a lányt, hogy a férfi ilyen sértetlennek tûnt. A bôrén semmi feltûnô nem volt. Rüszkös volt és életerôs- vagy legalábis életerôs volt egészen mostanáig. A tüzetesebb vizsgálat azért kis ráncok kuszaságát tárta fel, ami azt jelentette, hogy idôssebb volt a kezdetben feltételezettnél, azaz a harmincas évei közepénél. Akár még a negyvenes évei végén is lehetett ilyen fitt és egészséges.
Az ajtó mellett, a falnak háttal, egy nem várt dolgot látott Kate. Egy hatalmas Coca-Cola automatát. Nem úgy nézett ki, mintha tényleg szántszándékkal ide tervezték volna be: még csak be sem kötötték a hálózatba, és volt is rajta egy kis táblácska, arról tájékoztatva, hogy a gép idôlegesen nem üzemel. Úgy látszott, hogy valaki egyszerûen csak figyelmetlenségbôl itt felejtette, hogy aztán most fûhöz-fához kapdosson, hogy melyik szobában is hagyta el. A hatalmas piros-fehér csíkos elôlap üvegesen bámult bele a félárnyékba, és nem magyarázta el magát. Az egyetlen dolog, amin át a gép kommunikált a külvilággal, az a pénzbedobó nyílás volt, ahova mindenféle típusú aprót be lehetett dobálni, és a dobozok végállomása, ahova mindenféle itóka bekerülhetett, ha éppen mûködött a szerkezet.
Aztán még egy pörölykalapácsot is látott Kate, ami a falnak támasztottak, és úgyszintén eléggé rendkívüli dolognak tûnt.
Gyengeség kezdett erôt venni Kate-en, a szoba enyhén megfordult körülötte, és volt valami kis nyugtalan susogás az agyának csomagtartóin.
Ezután vette észre, hogy ez a halk zaj nem csupán az ô fantáziálása volt. Jól észrevehetô zaj volt a szobában: nehéz, csapkodó, kaparó zaj, tompított hangú remegés. A zaj úgy halkult és erôsödött, mint a szél, de Kate kábításból éppen felépült és bizonytalan állapotában elôször nem tudta volna pontosan megmondani, honnan is jön a zaj. Végül pillantása a függönyökre esett. Úgy nézett rá, mint a felhúzott szemüldökû részeg, aki azt próbálja megfejteni, miért is táncol az ajtó.
A hang a függönyök mögül jött. Bizonytalanul odalépdelt Kate, és félrehúzta. Egy hatalmas sas, a szárnyain körökkel zörgette és ütötte az üveget a másik oldalon, bámult a nagy zöld szemeivel és vadul csípkedte az ablakot.
Kate hátratántorodott, és ki próbálta magát menekíteni a szobából. A folyosó végén a lengôajtók feltárultak, és két emnber jött be rajtuk. Kezek fonták körbe, ahogy Kate reménytelenül belekapaszkodott az infúziós állványba, és lassan a padló felé kezdett ájulni.
Eszméletlen volt, amikor gondosan lefektették a szobájában. Még mindig nem volt magánál, amikor egy fél óra múlva egy meghökkentôen alacsony figura egy zavaróan hosszú orvosi köpenyben érkezett, a magas férfit eltolta a tolókocsiján, és pár perc múlva visszatéírt a Coca-Cola gépéért.
Kate pár óra múlva ébredt fel, ahogy a télies nap keresztülfurakodott az ablakon. A nap nagyon csöndesnek és átlagosnak ígérkezett, de Kate még mindig reszketett.
3. fejezet

Ugyanaz a nap késôbb egy észak-londoni ház felsô ablakán tört be, és rásütött egy férfi békésen alvó figurájára.
A szoba, amiben feküdt, nagy volt, lerongyolódott és nem sok hasznot szerzett a napfény hirtelen betörésébôl.
A napsugár lassan mászott át az ágynemûk felett, mintha azon idegeskedne, hogy vajon mit talál közöttük; lelopódzott az ágy szélén, eléggé meglepett utat rótt le néhány tárgy érintésével, amikkel a padlón találkozott; nyugtalanul játszogatott néhány porgolyóval, röviden megvilágította a sarokban levô gyümölcskosarat, és eltûnt.
Ez volt a Nap leghosszabb vendégszereplése, amit ebben a szobában ejtett meg, és ez körülbelül egy óráig tartott, mely idôszak alatt szinte egyáltalán nem mozdult az alvó figura.
Tizenegykor a telefon megcsörrent, és bár az alvó nem válaszolt, még mindig több történt, mint a reggel 7 elôtt 25 perccel, a 7 elôtt 20 perccel, és a 7 elôtt 10 perccel bejövô hívás után, amik után hosszú és jelentôségteljes csöndbe burkolódzott a szoba, amit csak a szirénák üvöltése szakított meg egy közeli utcában úgy kilenc körül; negyed tízkor a nagy, tizennyolcadik századbeli dupla-klaviatúrás csemballó behozatala, illetve valamivel 10 után a törvényszéki végrehajtók csemballó-elvitele. Ez nem volt szokatlan eseménysor: az errefelé érdekelt emberek hozzászoktak, hogy a kulcsot a lábtörlô alatt találják meg, és az ágyban fekvô ember is hozzászokott, hogy átaludja a jövés-menést. Nem mondhatnánk azt, hogy az igazak álmát aludja, amíg nem azt értjük alatta, hogy 'csak úgy aluszik', ugyanis ez az alvás pontosan olyasvalakié volt, aki nem sokat teketóriázott, amikor éjjel az ágyba mászott és leoltotta a villanyt.
A szoba nem volt túlságosan lélekemelô. XIV. Lajos, hogy egy nevet hozzunk fel kiragadott példaként, valószínû nem találta volna elég naposnak, és elégtelenül kevésnek a tükrök számát. Valószínû azt kívánta volna valakitôl, hogy szedje össze a zoknikat, a lemezeket tüntesse el, és talán az egész helyet égesse porig.
Michelangelónak valószínû nem tetszettek volna az arányai, amelyek nem voltak sem nem emelkedettek, s nem mutattak semmilyen mértékû belsô harmóniát vagy szimmetriát, annak kivételével, hogy a szoba szinte minden része egyenlô mértékben kivette részét a kávéscsészék, cipôk és dugig telt szemeteskosarak áradatából.
A falakat szinte pontosan olyan zöld színre festették, ami miatt Raffaello Sanzio inkább saját maga leharapta volna a kezét csuklóból, mint hogy használja; és Herkules, ha látta volna a szobát, valószínûleg egy hatalmas, irányított vízözönnel tért volna vissza egy félórácska múltán.
Mindent egybevetve, a szoba nyomott volt, és úgy nézett ki, az is marad, amíg csak Mr. Svlad, vagy "Dirk", Gently, né Cjelli tulajdonában marad.


Végre Gently megmozdult.
Az paplanok és a takarók szorosan a feje köré voltak felhúzva, de valahol az ágy középtáján egy kéz emelkedett ki lassan az ágynemû közül, és az ujjai saját életre kelvén, végigtipegtek a padlón. Megszokásuk miatt kellemesen félrelöktek egy üvegnyi rendkívül kellemetlen valamit, ami már Szent Mihály napja [szept. 29.] óta ott tanyázott, és nagynehezen rátaláltak egy még félig tele levô csomag Gauloise-re, meg egy doboz gyufára. Az ujjak kiráztak egy gyûrött, fehér csövecskét a csomagból, megragadták, csakúgy, mint a doboz gyufát, és aztán elkezdtek utat keresni visszafelé az ágynemû között a fejrész felé, ugyanúgy, mint ahogy egy mágus ösztökéli a zsebkendôjét, amibôl egy csapat galambot kíván elôvarázsolni.
A cigi végül is bekerült a lyukba, és meg is gyújtatott. Egy ideig úgy látszott, hogy maga az ágy szívja, nagy, emelkedô szippantásokkal. Jó sokáig köhögött, hangosan és reszketve, és végül elkezdett jóval szimmetrikusabb ritmusban lélegezni, s Dirk Gently ezen az úton tért magához.
Egy ideig csak ott feküdt, óriási méretû aggodalmat és bûntudatot érezve valami miatt, ami a vállát nyomta. Azt kívánta, bárcsak elfeledkezhetne róla, és ez azonnal sikerült is. Kiemelkedett az ágyból, és pár perc múltán már lefelé blattyogott.
A levelek az ajtó szônyegén csak a szokásos dolgokat tartalmazták: egy mérges hangú levél, amely azzal fenyegette, hogy elszedik az American Express kártyáját, egy reklám, mely arra bíztatta, hogy váltson American Express kártyát, és pár számla a leginkább hisztérikus és valóságtól elrugaszkodott fajtából. Nem volt képes elképzelni, mi a csudának küldözgetik ôket még mindig. A postázás díja a feladó számára eleve ablakon kidobott pénz volt. Megrázta fejét meglepetésében, ahogy a világ rosszindulatú inkompetenciájára gondolt, eldobta a leveleket, belépett a konyhába, és megközelítette a hûtôt, rendkívül nagy elôvigyázatossággal.
A sarokban állt.
A konyha nagy volt, és mély félárnyékban rejtôzött, amitôl nem szabadult meg, amikor feloltotta a villanyt; csak sárgább lett. Dirk leguggolt a fridzsider elôtt, és az ajtó szélét gondosan megvizsgálta. Megtalálta, amit keresett. Valójában még többet is talált.
Az ajtó földhöz közeli részén, a keskeny szigetelô gumiréteg mellett, ami elszigetelte egy szürke szigetelôszalaggal az ajtót a hûtô fô testétôl, feküdt egy emberi hajszál. Megdermedt nyállal ragasztották oda. Ez volt, amit várt. Három nappal ezelôtt ragasztotta fel oda sajátkezûleg, és jópár esetben ellenôrizte már azóta. Csak azt nem képzelte el, hogy talál egy második hajszálat is.
Felhúzta a szemöldökét rémületében. Egy MÁSODIK hajszál?
Szintén a szigetelôrétegen át volt ragasztva, csak ez pont a hûtô felsô szélénél, és nem ô rakta oda.. Közelrôl megbámulta, és olyan sokáig is elment, hogy egyenesen kinyissa az ablakok zsánereit, hogy még egy kis plusz fényt engedjen be a helyszínre.
A napfény befurakodott a szobába, mint egy nagy csapat rendôr, és körülnézett odabent egy nagy rakás mi-ez-itt felkiáltással, ami érthetô is volt, hisz a konyha nem épp esztétikus elrendezésû volt, csakúgy, mint a hálószoba.
Mint a klegtöbb szoba Dirk házában, ez is nagy volt, homályos, és nagymértékben szétzüllesztett. Mindenki pucolás irányába tett erôfeszítésein kifogott; úgy lökte félre az ilyen irányú próbálkozásokat, mint azokat a kiszáradt legyeket, amik az ablak alatt tornyosultak kis halomba, egy halom üres pizzásdoboz tetején.
A fény megmutatta a második hajszálat teljes valójában: ôsz volt a gyökerénél, és fényes metálnarancssárgára volt festve. Dirk felhúzta a szemöldökét, és nagyon mélyen gondolkozni kezdett. Nem kellett túl sokáig és túl keménmyen gondolkodnia a célból, hogy rájöjjön, ki is az a személy, akihez a hajszál tartozott anno: kizárólag egyetlen személy volt, aki bejárogatott a konyhába -akinek a feje úgy nézett ki, mintha az lett volna a metáloxidokat mindenféle ipari szennyvízbôl kiválasztó elektrolízis egyik fô végcélja- de azt még erôsen meg kellett gondolnia Dirknek, hogy milyen új kérdéseket vet fel ezen felfedezés, hogy a nô beragasztotta a hajszálát a fridzsider ajtajára.
Ez azt jelentette, hogy a csöndesen vívott háború, ami Dirk és a takarítónô között zajlott, immár eszkalálódott egy új, és sokkal rémítôbb szintre. Ahogy Dirk számolta, immár három hónapja nem nyitották ki a hûtô ajtaját, és mindkettejük zordan elhatározta, hogy nem ô lesz az elsô, aki azt kinyitja. A hûtô ezentúl nem csupán állt a konyha sarkában, hanem inkább settenkedett.
Dirk elég tisztán visszemlékezett arra a napra, amikor elkezdett settenkedni. Körülbelül egy héttel ezelôtt volt, amikor Dirk egy szimpla fortélyt akart bevetni Elena -így hívták az öreg denevért, kiejtésében az angol 'cleaner'-hez hasonlítva, ami egy olyan irónia volt, amit Dirk újabban már nem nagyon pufogtatott- ellen, hogy az végre kegyeskedjék kinyitni a hûtô ajtaját. A trükköt ügyesen kivédte Elena, és az egész csaknem rettenetesen csapott vissza Dirk-re.
Dirk azt a stratégiát használta fel, hogy elment a helyi miniboltba, hogy vegyen pár élelmiszert. Semmi különöset: egy kis tej, pár tojás, egy kevés szalonna, egy vagy két táblányi csokisodó, és egy negyedkilós vaj. Aztán ezeket otthagyta, ártatlanul, a hûtô tetején, mintha csak azt mondaná, hogy "Oh, ha lenne egy kis idôd, igazán bedobhatnád ôket..."
Amikor este hazatért, dobogó szívvel vette észre, hogy a cuccok nem voltak már a hûtô tetején. Eltûntek! Nem csupán arrébbrakták ôket vagy át egy polcra, hanem sehol sem voltak láthatóak! A nônek mindenképp kapitulálnia kellett, és elrakta ôket. A hûtôbe. S ha már egyszer kinyitotta, akkor ki is kellett takarítania. Életében elôször megtelt a szíve melegséggel és hálával a nô iránt, és már éppen -hatalmas megkönnyebbüléssel és diadalmenetben- szélesre akarta tárni a hûtô ajtatját, amikor a nyolcadik érzéke azt súgta neki (ahogy Dirk a múltkor számolta, összesen tizenegy hátsó érzéke volt), hogy legyen nagyon, nagyon óvatos, és elôször is, gondolja át, hogy Elena hova is rakhatta a kipucolt hûtô tartalmát.
Egy megnevezhetetlen kétség marcangolta a belsejét, ahogy hang nélkül elindult a mosogató melleti szemétkosár felé. Visszatartott lélegzettel nyitotta ki a vödröt, és benézett.
Odabent, befészkelôdve a friss, fekete szemétkosár-bélelô papírba, terültek el a tojásai, a sonkája, a sodói, és a negyedkilós vaja. Két kiöblített tejesüveg állt szép sorban a mosogató mellett, amibe felktételezhetôen az elôbb távozott a tartalmuk.
Kidobta, kiöntötte.
Elena, inkább, mint hogy kinyissa a hûtô ajtaját, kidobta a férfi élelmét a szemétbe.
Körülnézett a zord, zömök, fehér monolitként álló hûtô körül, és pontosan ez volt az a pillanat, hogy minden kételkedés nélkül észrevette, hogy a hûtôgépe komolyan ólálkodni kezdett.
Készített magának egy erôs kávét, és leült, kicsit remegve. Bár nem nézett közvetlenül rá a mosogatóra, tudat alatt érzélkelte, hogy ott van a két üres tejesüveg, és az agyának pár elfoglalt része szintén riadóztatta emiatt.
A következô nap egészét azzal töltötte, hogy a kérdésen rágódjék. Szükségtelenül paranoiás lett. Biztosan Elena véletlen vagy figyelmetlen botlása lehetett az ügy. Valószínûleg épp azon kotlott ôrülten Elena, hogy a fia hörghurutjával, nyûgösségével vagy homoszexualitásával mi a jelenlegi ábra, a lényeg az, hogy bármin is gondolkodott, nem nagyon figyelt fel arra, hohgy mit is dob ki. Olasz volt Elena, és valószínûleg oda-nem-figyelve tévesztette össze a táplálékot a szeméttel.
De ez a dolog a hajjal mindent meggváltozatott. Minden lehetséges kétséget kizárva tisztázta, hogy a nô tudta, hogy mit csinál. Semmiképp nem akarata a nô addig kinyitni a hûtôt, amíg azt a férfi meg nem teszi, és a férfi sem akart addig kezdeményezni, amíg a nô nem lép elsônek.
Nyilvánvaló, hogy Elena nem vette észre a férfi hajszálát, különben talán a leghatásosabb módszere az lett volna, hogy kihúzzza azt, ami megtévszetette volna Dirk-et, abból a szempontból, hogy azt higgye, a nô kinyitotta az ajtót. Dirk meggondolta, mi lenne, hogyha ugyanezt ô csinálná meg a nôvel, de aztán rájött, hogy valahogy az egész nem mûködne, és mindketten egy olyan, eszeveszetten szûkülô spirálba kerülnének a hûtô-nem-kinyitás felvállalása terén, ami mindkettejüket az ôrületbe vagy kárhozatba kergetné.
Dirk azon gondolkodott, mi lenne, ha felbérelne valakit, hogy nyissa ki a hûtôt.
Nem. Nem volt Dirk anbban a pozícióban, hogy bárkit is bármire felbérelhessen. Még abban a helyzetben sem volt, hogy Elena-nak kifizesse az utolsó három hét bérét. Az egyetlen ok, ami miatt Dirk nem kérte, hogy tûnjön el az életébôl, az az volt, hogy valaki elbocsájtása megfellebbezhetetlenül azt is jelenti, hogy rendesen kifizessük, és még ebben a helyzetben sem volt a férfi. A titkárnôje is szabad akaratából lépett le, hogy aztán valami felettébb kifogásolható munkát keressen az utazási üzlet terén. Dirk megpróbálta lehordani és megszégyeníteni a lányt azért, mert annak monoton pénzigényei-
-A fizetés RENDSZERESSÉGE -javította ki a lány, nyugodtan.
-voltak, amiket az örömmel végzett munka fölé helyezett.
A lány majdnem megkérdezte, ho "MICSODA fölé?", de az adott pillanatban inkább belátta, hogy ha meghallgatná a férfi válaszát, az bizonyára arra kényszerítené, hogy visszavágjon Dirk-nek. Ez most elôször fordult elô vele, hogy a menekvés egyetlen lehetôsége az volt, hogy nem bonyolódott bele a párbeszédbe. Mivel ekkor egyszerûen nem válaszolt a lány, ezért szabad keze is volt az elmenetelben. Megpróbálta. Hirtelen szabadságot érzett. El is ment. Egy hét után, hasonló hangulatban, hozzáment egy Smith nevû reptéri kabin-stewardhoz.
Dirk akkor felrúgta a lány asztalát, de mivel aztán az nem jött vissza, sajátkezûleg kellett hogy újra felállítsa.

A detektívüzlet manapság annyira volt pezsgô, mint egy kripta. Úgy látszott, hpogy senki sem akar felderíttetni semmit. Dirk újabban, hogy valahogy azért kijöjjön, tenyérjóslást vállalt egy fogadóban csütörtök esténként, de nem nagypon tetszett neki a dolog. Ellenállhatott volna a dolognak - a gyûlöletes, nyomorult megalázás, amit az egész jelentett, eleinte megviselte, de aztán elég jól hozzászokott, és eléggé anonim módon üldögélhetett a sátrában a kocsmakert hátsó részén. Ki tudta volna bírni, ha nem olyan rémesen, kegyetlenül jó a dologban. Sokszor önkínzásba torkollott az egész. Minden lehetôséget megpróbált, hogy könnyítsen, hogy hazudjon, hogy szándékosan és cinikusan hülyeségeket mondjon, de bármilyen baromságot is volt képes összehordani, a végén mindig a jó oldalt találta meg, s úgy végezte, hogy igaza volt.
A legrosszabb pillanatai akkor voltak, amikor egy Oxfordshire-i szerencsétlen nô látogatta meg. Dirk éppen tréfás kedvében volt, és azt mondta, hogy jó lenne, ha szemmel tartaná a férjét, aki, játszadozva a házasság kötelékével, eléggé szeles típusúnak látszik. Aztán az derült ki, hogy a férje a valóságban egy vadászrepülô piltája volt, és hogy a gépe pont egy fél hónapja veszett el az Északi-tenger felett egy gyakorlaton.
Dirket ez eléggé összezavarta, és értelem nélkül hízelegni kezdett a nônek. Biztos benne -mondta-, hogy a férje ereje teljében vissza fog térni, ha eljön arra az idô, és minden nagyon szép lesz, és mindennel meg lesznek elégedve. Erre a nô azt mondta, hogy a világrekord, amit élve eltöltöttek az Északi-tengerben, az egy óránál is kisebb volt, és mivel a két hét alatt senmmi nyomára nem bukkantak a férjének, elég irreálisnak tûnik az a feltételezés, hogy bármi más lehet, mint holtmerev, és hogy majd megpróbál hozzászokni a gondolathoz, és köszöni szépen. Ezt már elég élesen mondta.
Dirk ekkorra elvesztette a dolgok alakításának képességét, és fecsegni kezdett.
Azt mondta, hogy nagyon tisztán megvannak a nô tenyerén annak a jelei, hogy nagyon hamar kap majd egy hatalmas összegû pénzt, nem a férje elvesztése miatti vígasztalásul, hanem hogy csak legalább érezze azt, hogy a férfi jó helyekre távozott odafent a felhôk között, a legbolyhosabb, legfehérebb felhôcskén tölti napjait, és nagyon pofásan néz ki az új szárnyaival, és hogy ô maga, Dirk, rettentôen szégyenli magát a rémisztô halandzsájáért, s a nô által szolgáltatott információk eléggé a meglepetés erejével hatottak rá. Addig is, kér egy kis teát, vodkát vagy egy kis levest?
A nô habozott. Azt mondta, Dirk sátrába csak véletlenül keveredett be, amikoris a vécét kereste, és hogy mi volt az a dolog a pénzzel?
-Teljes zagyvaság -magyarázta Dirk. Elég komoly nehézségei voltak, és nem tudta, hohgy milyen hangon folytassa. -Csak aközben ötlöttem ki, miközben elôrehaladtam a beszédben -mondta.- Kérem engedje meg, hogy felajnáljam a legmélyebbrôl jövô bocsánatkérésemet, hogy olyan otrombán törtem be az Ön magánéleti fájdalmába, és hogy kidobjam Önt, ööööö.... elirányítsam Önt... hát, az adott körülmények között csak az illemhelyet tudom ajánlani, ami a sátron kívül, balra található.
Dirket felettébb lehangolta ez a találkozás, de méginkább, teljesen megdöbbentette az, hogy pár nap múlva hírét vette, hogy pontosan az elkövetkezô reggelen a szerencsétlen asszony megtudta, hogy 250 000 fontot nyert a prémiumsorsoláson. Dirk ekkor jópár órát töltött a háza tetején, rázta az öklét az egekre, és üvöltötte: "ÁLLJ!", amígcsak egy szomszéd be nem telefonált a rendôrségre, hogy nem tud aludni. A rendôrök nagy erôkkel és szirénázva jöttek ki, és a többi szomszédot is felébresztették.


Ma, ezen a reggelen, Dirk ott állt a konyhájában, és búsan bámulta a hûtôgépét. Az a magáról elfeledkezô tudatalatti forrongás, amire általában hagyatkozott, hogy átvezesse a napján, már a kezdet kezdetén eltûnt belôle, amikor észrevette, mi is a helyzet a hûtôvel. Az akarata ott ült bebörtönözve, és a lánc egyetlenegy hajszál volt.
Amire nagy szüksége volt -gondolta-, az egy ügyfél. Kérlek, Isten -folytatta-, ha valahol vagy egyáltalán, bármilyen isten, hajts fel nekem egy ügyfelet. Csak egy nagyon egyszerû klienst, minél szimplább, annál jobb. Naív és gazdag. Mint az az alak tegnap. Feltette az ujjait az asztalra.
A probléma az volt, hogy minél naívabb volt a megbízó, Dirk annál inkább összeütközött a jobbik énjével, ami állandóan elôjött és megzavarta ôt a legalkalmatlanabb pillanatokban. Dirk állandóan megfenyegette ezen jobbik énjét, hogy leteperi a földre, és összeszorítja a torkát; de általában az egész úgy végzôdött, hogy az énjének jobbik részét úgy állította be, mint bûntudatos és önmarcangoló, amilyen alakban aztán már könnyen körön kívülre dobhatta.
Naív és gazdag. Legalább annyira, hogy Dirk kifizethessen néhány, esetleg minden jelentôsebb és hatalmas összegû számlát.
Cigarettára gyújtott. A füstgomolyag felfelé gomolygott, és a mennyezet alatt elterült.
Mint az a figura tegnap...
Szünetet tartott.
Az alak tegnap...
Az egész világ visszafogta a lélegzetét.
Halkan és gyengéden rátelepedett az a gondolat, hogy valami, valahol szörnyû. Valami szörnyen rossz esett meg.
Szerencsétlenség érzete lógott csendesen a levegôben, ami csak arra várt, hogy észrevegye. A térdei összeverôdtek.
Amire szüksége volt, az egy megbízó. Úgy gondolt rá, mint a megszokás tárgyára. Ez volt az a dolog, amire mindig gondolt ilyenkor reggelenként. Amit viszont elfelejtett, hogy most tényleg volt egy ügyfele.
Vadul rábámult az órájára. Majdnem 11:30. Megrázta a fejét, hogy eltüntesse a berregést, ami a két füle között csöngött fel, aztán egy hisztérikus ugrást tett a kalapjáért és a nagydarab bôrkabátjáért, ami az ajtó mögött lógott.
Tizenöt másodperc múlva elhagyta a házát, bár öt órát késve, de amúgy gyorsan haladva.
4. fejezet

Egy vagy két perc múltán még Dirk megállt, hogy végiggondolja a lehetô legjobb stratégiát.
Jobb, ha az ember NEM kifulladva érkezik meg öt óra késéssel, hanem ugyan öt óra és pár extra perc késéssel, de gyôzedelmesen és nyugodtan.
-Hála Istennek, hogy nem értem ide túl korán! -volna egy jó bevezetô mondat, ahogy belépne, de ennek kéne folytatásának is lennie, de azt már Dirk nem tudta elképzelni, hogy mi is legyen az.
Talán valamivel elôbb érkezhetne meg, ha visszamenne, felszedné a kocsiját, de aztán eszébe jutott még egyszer, hogy egyrészt kicsi a távolság, másrészt bôdületes hajlammal rendelekezett arra, hogy eltévedjen vezetés közben. Ez fôként a Zen-típusú navigációjának volt betudható, ami összvissz abból állt, hogy keresett egy olyan kocsit, amelyrôl látszott, hogy tudta, hová megy; és aztán követte. Az eredmények többször voltak meglepôek, mint eredményesek, de úgy érezte, megéri a módszer annak a pár esetnek a kedvéért, amikor egyszerre volt eredményes és meglepô is.
Mindamellett abban sem volt igazán biztos, hogy a kocsija egyáltalán mûködik-e.
Egy régebbi Jaguár volt, abban a nagyon különleges idôszakban gyártották, amikor a kocsiknak sokkal gyakrabban kellett leállniunk egy szerviz kedvéért, mint üzemanyagért, és állandóan többhónapos pihenôt igényeltek a használati alkalmak között. S természetesen ráadásul Dirknek, egyébként is, most hogy jobban belegondolt, egy csepp üzemanyaga sem volt, és pénze sem, hogy feltöltesse.
Így elvetette ezt a terméketlen gondolatmenetet.
Megállt, hogy vegyen egy újságot, amíg végiggondolja az eseményeket. Az újságos órája 11:35-öt mutatott. Franc, franc, franc. Játszott a gondolattal, hogy egyszerûen ejti az esetet. Csak odébbáll és elfelejti. Eszik valamit ebédre. Az egész ügy tele volt nehézégekkel, akármilyen szempontból. Vagy legalábbis volt benne egy különösen komoly nehézség, ahogy végignézte. Az egész ügy ugyanis kompletten és teljesen nonszensz volt. Dirk kliense minden bizonnyal ütôdött, és Dirk nem is vállalta volna el az egészet, egy különleges momentum kivételével:
Napi háromszáz font, plusz kiadások.
A megbízója ezzel egyetértett, így, ebben a fomában. És amikor Dirk belekezdett a szokásos szövegbe a hatás kedvéért, hogy a nyomozói metodikái, beleértve minden dolgok alapvetô összefüggéseinek feltárását, gyakran vezetnek olyan kiadásokra, ami a mûveletlen, tájékozatlan elmék számára valahogy azt jelentené, hogy nincs az ügyük jó kezekben; a kliens egyszerûen elhárította a magyarázkodást, mint csekélységet. Dirk nagyon szerette az ilyesmit az ügyfeleiben.
Az egyetlen dolog, amit ügyfele makacsul hangoztatott ebben a szinte emberfeletti igyekezetben az ügyek felgöngyölítésére, az az volt, hogy Dirknek ott kellett lennie, mindenképp ott kellett lennie, mûködôképes és tenni tudó állapotban, hiba és a legkisebb hibázási elôjel nélkül, hat harmicklor, reggel. Ha törik, ha szakad.
Ami azt illeti, nem ártana megnézni, mi a ráció ebben a hat harmincban. Ez a hat-harminc tisztán egy abszurd idôpont, és ô, mármint a kliens, biztos nem gondolta komolyan. A civilizált dél elôtt 6 perc harminc másodperc volt szinte biztosan az az idôpont, amit a megrendelô a fejében tartott, és ha be akart gurulni, Dirknek nem volt más lehetôsége, minthogy elôszedjen pár komoly gyilkossági statisztikát. Senkit sem öltek meg ebéd elôtt. De tényleg senkit. Az emberek egyszerûen nem képesek rá. Elôször is, kell egy jó kis ebéd, hogy a vércukor- és vérszomj-szintünk megemelkedjék. Ezeket Dirk számokkal is tudta bizonyítani.
Vajon Anstey (a kilensének neve Anstley volt, egy páratlan, hirtelen figura a harmincas éeveinek közepén, gülüszemekkel, vékony sárga nyakkendôvel, és a Lupton Road egyik legnagyobb házával; Dirknek nem nagyon tetszett a képe, és azt gonolta, pont úgy néz ki, mint aki épp lenyelt egy halat), tudta vajon, hogy az összes ismert bûnelkövetô 67 százaléka, akinek az esetét kivizsgálták, májat és szalonnát ebédelt? És hogy másik 22 sazázalék pedig vagy fûrészes garnélarák, vagy egy omlett valamelyikét kapta be? Ez az elkövetôknek összesen 89 százaléka elég nagy átütô erôvel hatott. És ahogy tovább számoltunk a salátaevôkkel, a pulyka- és a sonkaszendvics-elropogtatókkal, és aztán megnéznénk azon emberek számát, akik úgy szándékoznak ilyen akciót elkövetni, hogy elôlôzôleg nem ebédeltek, akkor igencsak betévednénk az elhanyagolható számok birodalmába, és csaknem érintenénk a fantáziáét.
Kettô-harminc után, de még inkább közel a háromhoz, kezdett az ember a maga ura lenni. De komolyan. Még a jó napokon is. Még akkor is, amikor nem kapunk halálos fenyegetéseket különös, gigantikus mértetû emberektôl, zöld szemmel; nos, még ez esetben is sólyomként kell néznünk az embereket a ebédidô elmúltával. Az igazán veszélyes óra délután négy után következett, amikor az utak megteltek írók és ügynökök kifosztott táskáival, ôrültmód taxik elé ugorva. Ezek voltak azok az idôk, amik komolyan próbára tették az emberi idegrendszert. Reggel hat-harminc? Felejtsük el.
Akárcsak Dirk.
Dirk ezen megoldással megfelelôen feszesen és magabiztosan lépett ki az újságostól a csípôs fagyba, és ellépkedett.
-Á, hát úgy vélem, hogy esetleg fizetni akart az újságért, nemde, Mr. Dirk? -kérdezte az újságos, diszkréten utána ügetve.
-Hát, Bates, -mondta Dirk gôgösen- maga és az elvárásai. Mindig elvárja ezt, mindig magának akarja azt. Lehetne Önnek egy kis higgadtságot javasolnom? Az az élet, ami meg van terhelve mindenféle elvárással, az egy nehéz élet. A gyümölcse sírás, gyász és lehangoltság. Tanulja meg az élet nyugtató pillanatait élvezni!
-Azt hiszem, 20 penny lesz, uram. -mondta nyugodtan Bates.
-Elmondom, mit tennék az Ön helyében, Bates. Van magánál egy toll? Golyóstoll megteszi.
Bates elôszedett egyet valamely belsô zsebébôl, és átnyújtotta Dirk-nek, aki letépte az újság azon sarkát, amin az ára volt, és a cetlire aláírta azt, hogy "IOU". Átnyújtotta a papírdarabot Bates-nek.
-Akkor rakjam a többi közé, Uram?
-Rakja oda, ahova csak akarja, kedves Bates, de a legjobb talán az lenne, ha sehova sem rakná. És most, drága uram, viszlát.
-Úgy várom, hogy esetleg úgyszintén vissza akarja majd adni a tollamat is, Mr. Dirk.
-Amikor az idôk kedvezôek az ilyen tranzakciókra, kedves Bates-em, -mondta Dirk- megbízhat benne. Ami a mostani pillanatot illeti, magasabb célok elszólítják. Nyugalom, Bates, nyugalom. Bates, kérem, engedje, hogy elmenjen.
Egy utolsó kedvetlen vállrántás után a kis ember visszasétált a boltjába.
-Remélem, hogy még találkozunk, Mr. Dirk. -fordult hátra a vállai felett, lelkesedés nélkül.
Dirk hálával telten meghajtotta a fejét a visszavonuló férfi felé, aztán továbbsietett, ott nyitva ki az újságot, ahol mindig is szokta: a horoszkóprovatnál.
-Szinte minden, amit ma elhatározol, rosszul sül el-olvasta a modortalan fröcskölôdést.
Összecsapta az újságot. Egy pillanatig sem tudott volna azonosulni azzal a gondolattal, hogy a hatalmas, forgó csillagzatok, fényévek távolában, tudnak valamit az elkövetkezô napunkról, ha a végkimenetelét még magunk sem ismerjük. Egyszerûen úgy kellett történnie, hogy "A Nagy Zaganza", aki Dirk egy régi barátja volt, egyszerûen csak tudta, mikor van Dirk születésnapja, és mindig ugyanezt az egy sort írta le aznap, csak azért, hogy felizgassa Dirk-et. Az újságeladások emiatt kb. 12-edrésszel csökkentek, amióta az ismerôse vette át a horoszkóprovat irányítását, és csak Dirk és A Nagy Zaganza tudta, hogy miért.
Begyorsított, a maradék oldalakon áttörekedte magát. Mint általában, semmi érdekesség. Egy csomó dolog Janice Smith keresésérôl, aki még mindig nem került elô a Heathrow-i reptér romjai alól, és talán véglegesen és visszavonhatatlanul elpárolgott. Leközölték a legutóbbi fényképet róla, ami hat éves korában készült, copfosan, hintázás közben. Az apját, Mr. Jim Pearce-t idézték, ahogy elmondta, hogy eléggé hasonlít a kép, de mostanra már egy csomót nôtt és általában a fénykép fókusza is jobb lehetne.
Dirk sebesen a hóna alá csapta az újságot, és továbbmenvén, egy sokkal érdekesebb témára gondolt.
Háromszáz font naponként. Plusz a kiadások.
Érdekelte, milyen sokáig várhatja Mr. Anstey-tôl, hogy furcsa és csalóka képzelôdéseiben élénken éljen a fenyegetés, hogy meg kell halnia egy hét láb magas, szôrös-hajas lénytôl, hatalmas zöld szemekkel és kürtökkel, aki megrögzötten lengetett mindenféle tárgyakat feléje: valamiféle szerzôdést, valamilyen különös nyelven írva és vérrel lepecsételve; és egy valamilyen kaszát.
A másik megemlítendô körülmény, hogy ezt a lényt Mr. Anstey-n kívül még nem láttta más, és mégis: Anstey elutasította azt az elképzelést, hogy ez délibáb lehetett, tiszta érzékcsalódás.
Három nap? Négy? Dirk nem hitte, hogy egy egész hetet sikerül kibliccelnie pléhpofával; de ugyanakkor arra is gondolt, hogy valami nagyszabású ötletre van szüksége a saját problémájának orvoslására. És talán érdemes lenne egy új hûtô tételét tenni az érintôleges megvásárolandó állóeszköz-listájának aljára. Ez egy jó lépés lenne. Az, hogy kidobja a régi hûtôjét, mindenképpen része kell legyen a kapcsolatoknak minden dolgok között a világon.
Fütyülni kezdett, amikor arra a gondolatra jutott, hogy igazán felbérelhetne valakit, hogy elszállítsa a hûtôt; befordult a Lipton Road-ra, és nagyon elcsodálkozott azon, hogy egy nagy rakás rendôrautó volt ott. Meg a mentôk. Nem tetszett neki, hogy ott vannak. Nem nézett ki túl bíztatóan. Nem tudtak a lelkében meglenni az új hûtôszekrény víziója mellett.
5. fejezet

Dirk ismerte a Lupton Road-ot. Széles, háromsávos utca volt, hatalmas késô-viktoriánus korabeli teraszokkal, amik magasan és életerôsen meredtek az utcára, és nem szerették a rendôrautók látványát. Megsértôdtek, ha túl sokan tûntek fel egy rakáson, pláne pedig akkor, amikor még villogtak is. Az utca lakói leginkább azt szerették, ha egyetlen rendôrautó járôrözött az úton, vidám és erôsnek tûnô külsôvel- ez az ingatlanárakat is hihetetlen, robosztus szinten tartotta. De most ebben a a pillanatban a rendôrautók villogtak a maguk ujjperec-fehérítô kék fényeikkel, és kilökték a sápadtságunkat nemcsak azokra a téglákra, melyekre rávetôdött a fényük, hanem azokra az értékekre is, amiket ezek a téglák megtestesítettek.
Nyugtalan arcok bámultak ki a szomszédos ablakokból, és mindannyiukat idegesítette a kék villogás.
Hárman voltak, három rendôrautó állt keresztben az úton, s ez a mód felülmúlta a normál parkolást. Ez azt kürtölte szét a világnak, hogy a törvény épp most néz a körmére a dolgoknak, és mindenki, akinek normális, jó és vidám dolga van a Lupton Road környékén, az menjen a búsba.
Dirk begyorsított, izzadtság tûszúrásait érezte a hatalmas bôrkabátja alatt. Egy rendôr tûnt fel elôtte, kitárt karokkal, mint egy stoptábla, de Dirk elszelelt mellette egy rakás szónoklattal az orra alatt, amire a rendôr nagyhirtelen nem tudott illô választ kitalálni, annyira leesett az álla. Dirk a ház felé száguldott.
Az ajtóban egy másik rendôr állította meg, és Dirk már azon volt, hogy megmutasson neki egy rég lejárt Marks és Spencer hitelkártyát, csuklójának egy ügyes pöccintésével, amit esténként gyakorolt odahaza a tükör elôtt, ha épp nem volt jobb dolga, amikor a rendôr megszólalt:
-Helló, a maga neve ugye Gently?
Óvatosan rábiccentett, és egy halk morgást engedett ki magából, ami ugyanúgy lehetett "igen", mint "nem", a körülményektôl függôen.
-Csak azért, mert a Fônök látni akarja magát.
-Muszáj?
-Felismertem magát az ô leírásából -mondta egy kis tetszelgéssel a rendôr, tetôtôl talpig végigmérve.
-Valójában -folytatta a rendôr- úgy használta egész idô alatt a maga nevét, hogy azt sokan támadónak fognák fel. Még Big Bob, A Keresô-t is kiküldte egy kocsival, hogy keresse meg magát. Meg tudom azt már most állapítani, hogy nem ô talált magára, mivel elég jól áll a lábán. Egy rahedli ember, akiket Bob állít elô, bizonytalan léptekkel kerül elébünk. Épp annyira, hogy eléggé jól álljon a lábán a kérdéseink megválaszolására, de semmi egyéb. Jobban tenné, ha bemenne... Inkább Ön, mint én...-tette hozzá csöndesen.
Dirk felnézett a házra. A fenyôfa-redônyök minden ablakon zártak voltak. Bár minden más szempontból a ház jól karbantartottnak látszott, jól ápoltan a maga jól kimutatható gazdagságában, a lezárt redônyök közvetíteni látszottak holmi hirtelen pusztítás hírét.
Különös módon, úgy tûnt, hogy zene hangjai szárnyalnak elô az alsó szintrôl, vagy inkább egy szimpla, összefüggéstelen, a távolról puffogó verstöredéké, amit újra meg újra elismételt. Úgy hangzott, mintha a tû megakadt volna a lemez egyik barázdájában, és Dirk csodálkozott egyet, hogy miért nem kapcsolja ki valaki a lemezjátszót, vagy legalábbis böki oldalba, hogy az továbbjátszhassa a lemezt. A szám nagyon távolról ismerôsnek tetszett, és Dirk rájött, hogy a rádióban hallotta mostanában, bár még mindig nem tudta hová helyezni. A verstöredék így hangzott:

"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..." és így tovább.
-Le kell majd mennie a pincébe -mondta a rendôr egykedvûen, mintha az volna a legutolsó dolog, amit valaki az jobb énjében akarna csinálni.
Dirk röviden rábólintott, és felsietett a fôajtóhoz, ami félig nyitva állt. Megrázta a fejét, és a vállait kicsit összevonta, hogy megpróbálja leállítani elméjének nyugtalanságát.
Bement.
A hall jólétrôl besszélt. A padlók csíkosak voltak, erôs poliuretán bedolgozással, a falak fehérek, görög szônyegekkel díszítve, drágákkal. Dirk lelkileg felkészült arra, hogy találgasson (ámbátor kifizetni azt nem akarta), miket tartogat még a ház: ki tudja, milyen mély titkokat, 500 Brit Távközlési RT részvényt, és az összes Bob Dylan-lemezt egészen a Blood on the Tracks-ig?
Egy másik rendôr állt a falnál. Szörnyen fiatalnak látszott, és falt támasztotta. A földet bámulta, és a sisakját a hasához nyomta. Az arca sápadt és fénylô volt. Üresen Dirkre nézett, és gyengén a lefelé menô lépcsôk felé biccentett.
A lépcsôkön feljött az ismétlôdô szöveg:
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
Dirk a dühtôl remegett, ami benne úszott, hogy valamin aztán kitöltse a mérgét és végül megfojtsa. Azt kívánta, bárcsak melegen és tüzesen elutasíthatna bármilyen olyan vádat, hogy bármihez is köze van itt, de amíg valaki nem állított ilyent, addig nem is tudta megcáfolni.
-Mióta van itt? -kérdezte Dirk.
A fiatal rendôrnek össze kellett elôbb szednie magát, hogy válaszolhasson.
-Körülbelül fél órája érkeztünk -válaszolta halkan.- Pokoli reggel. Rohangálás ide-oda.
-Ne beszéljen nekem itt rohangálásról -mondta Dirk, tejesen értelmetlenül. Elindult lefelé a lépcsôn.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A lépcsô alján kezdôdött egy szûk folyosó. Ennek a fô ajtaja kegyetlenül szét volt törve, és a sarokvasain fityegett. Egy hatalmas szobába nyílt. Dirk már éppen be akart lépni, amikor egy alak került elô odabentrôl, és elállta az útját.
-Nem tetszik, hogy maga belekeveredett azz ügybe -mondta a figura -Nagyon nem tetszik. Mondja meg, mit keres itt, és akkor tudni fogom, mit is utálok annyira.
Dirk belebámult a jól ápolt, vékony arcba, és meglepôdött.
-Gilks? -kérdezte.
-Ne álljon itt mint egy megkergült hogyishívják... mik azok a dolgok, amik nem viaszból vannak? Sokkal rosszabbak, mint a viasz. Nagy, bálnazsír-típusú dolgok. Tengeri tehenek. Ne álljon itt nekem úgy, mint egy megrémísztett dugong... Mi a francnak -Gilks bemutatott maga mögé a szobába- ... mi a csodának van annak az ... embernek odabent egy olyan pénzzel teli borítéka, amin a maga neve és címe szerepel?
-Mennyi pé... -kezdte Dirk. -.. Megkérdezhetném, hogy a csudában kerül maga ide, Gilks? Mi a csudát csinál olyan távol a Fen-síkságtól [mocsaras síkság K-Angliában]? Csodálkozom, hogy elég párás a levegô itt magának.
-Háromszáz font. -modnta Gilks.- Miért?
-Talán megengedhetné, hogy beszéljek a kliensemmel -mondta Dirk.
-A kliense, mi? -mondta zordan Gilks.- Igen. Rendben. Miért is nem beszél vele. Érdekelne, hogy mit is akar neki mondani. -mereven hátrébbállt, és betrerelte Dirket a szobába.
Dirk összeszedte a gondolatait, és nyugodt, összeszedett lekinyugalommal lépett be a szobába, ami nyugodtsága összvissz úgy egy másodpercig tartott.
A kliensének nagyobb része csöndesen ült a Hi-Fi bnerendezése elôtt egy komfortos székben. A fotelt az optimális hallgatási pozícióba állították: kb. kétszer olyan távol a hangszóróktól, mint a hangszórók távolsága, ami általános felfogás szerint ideális volt a sztereó térhatás eléréséhez.
Eléggé alkalmi cselekvés lehetett az illetôtôl, ahogy ott ült nyugodtan, keresztbe vetett lábbal, és a széke mögött egy félig megivott kávéval, hogy elszomorító módon a feje a lemezjátszó korongján forgott, ami a lejátszókart állandóan viasszatologatta ugyanabba az egy szem barázdába. Ahogy a fej forgott, úgy tûnt, hogy minden 1.8 (vagy valami hasonló) másodpercben szemrehányó pillantást lövell Dirk felé, mintha azt mondaná: -Látja, mik történnek, hogyha nem tûnik fel akkor, amikor kérem magát- aztán továbbsöpör a falakon, körbe, körbe, körbe, majd vissza elôre, még több kárhoztatással.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A szoba egy kicsit táncolt Dirk körül, és ezért támasztékként a falnak dôlt.
-Volt valami különleges szolgálat, amit beígért a kliensének? -kérdezte Gilks mögötte, nagyon halkan.
-Ó, ööö... csak egy kis dolog... -mondta Dirk gyengén.- Semmi olyasmi, ami bármi itt történt eseménnyel kapcsolatban lenne.. Nem, ô... ööö... nem említette semmiféle ilyen aspektusát az ügynek...Hát... látom, hogy maga elfoglalt, asszem a legjobb lenne, ha begyûjteném a tiszteletdíjamat és lelépnék... Azt mondta, hogy nekem hagyta itt?
Ahogy ezt modta, Dirk nehézkesen leült egy kicsi fenyôfa- székre, ami mögötte állt, és sikeresen el is törte.
Gilks talprahúzta, és megtámasztotta a falnak döntve. Rövid idôre kiment a szobából, majd amikor viszajött, egy kis kancsó vizet és poharat hozott egy tálcán. Teletöltötte a poharat, Dirkhöz vitte, és ráöntötte.
-Jobb?
-Nem -köpködött Dirk- nem lehetne legalább a lemezjátszót kikapcsolni?
-Az a törvényszékiek dolga. Addig nem érinthetünk semmit, míg az okostojások meg nem vizitálják. Talán épp most érkeztek. Menjen ki a kis udvarra és levegôzzön egy kicsit. Fogja át jó erôsen a korlátot, és töltse ki rajta az energiáját. Nekem most nincs sok idôm. És próbáljon kevésbé zöldnek látszani, rendben? Ez nem a maga színe!
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
Gliks sarkon fordult, fáradtnak és dühösnek látszott, és már azon volt, hogyg felmegy a lépcsôn az újonnan jöttek fogadására, akik hangját már jól lehetett hallani odafentrôl, de aztán mégis megállt és bámulni kezdte a lemezjátszó súlyos korongján nyugisan forgó fejet pár másodpercig.
-Tudja -modta végül- hogy az ilyen okoskodó, feltûnési viszketegségben szenvedô öngyilkosok tényleg lefárasztanak. Csak azért csinálják, hogy dühítsenek.
-ÖNGYILKOSOK? -kérdezte Dirk.
Gilks végigbámult rajta.
-Az ablakok le voltak rácsozva hárm centiméteres rudakkal -mondta.- Az ajtók belülrôl bezárva, úgy, hogy a kulcs is a zárban volt, és az ajtóra bentrôl egy nagy rakás bútor rátolva. A kisudvarra nézô franciaablakok szintén lezárva a belsôzárakkal. Semmiféle alagútnak, szellôzônek nyoma. Ha ez egy gyilkosság volt, akkor a gyilkosnak fenemód jó munkát kellett ahhoz végeznie, hogy megkeresse a kivezetô utat. Még az összes ablak gitt-je is régi, és legalább már egyszer átfestett!
Nem. Senki sem ment ki a szobából, s senki sem tört be, kivéve bennünket, de abban fenemód biztos vagyok, hogy nem mi követtük el a gyilkosságot.
Nincs idôm elpiszmogni ezzel az esettel. Mindenképpen öngyilkosság, csak éppen elég nehéz és faramuci módon követték el. Fél lélekkel csinálom csak a halotkémkedést a rendôrségnek- tiszta idôpocsékolás. Tudja mit? -mondta, rápillantva az órájára- Adok tíz percet. Ha valami igazán meggyôzô magyarázattal áll elô, hogy hogy csinálta, amit aztán bele tudok rakni a jegyzôkönyvembe, megengedem, hogy megtartsa a borítékát, mínusz húsz százalék kompenzáció számomra az emocionális elhasználódásomért, hogy nem basztam egy hatalmasat a pofájába.


Dirk egy kis ideig gondolkozott, vajon megemlítse-e a kliensének látogatását, amikor arról gyôzködte, hogy a semmibôl felbukkant egy hatalmas, erôszakos, zöldszemû, prémkabátos küklopsz, bömbölve mindenféle megegyezésekrôl és kötelezettségekrôl, és egy hatalmas, három lábnyi, csillogó pengéjû kaszát lóbált. De aztán meggondolta magát, és mindent összevetve, inkább nem szólt a dologról.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."
A legvégén magában forrongott, magát átkozta. Amiatt nem okolhatta magát, hogy a kliensét megölték, mert ez túlságosan nagy megterhelés lett volna a számára. De most, hogy Gilks porig alázta, és mivel túl bizonytalannak és feldúltnak érezte magát, nem akart visszavágni, inkább önnönmagát korholta.
Hirtelen sarkonfordult, el a kínzójától, és kiment az udvarra, hogy egyedül lehessen az önmarcangolásával.


Az udvar kicsi volt, kikövezett, nyugatra nézô, a hátulja eléggé lefogta a fényt. A ház magas fala vágta le az egyik oldalt, a másikon pedig egy gyárépület-szerûség terpeszkedett.
Az udvar közepén, ki tudja, milyen racionális megfontolások alapján, egy kô napóra volt. Ha egyáltalán valami fény esett rá, akkor mindig pontosan tudta az ember, hogy Greenwichi idô szerint dél környéke lehet. Ha már fény nem volt, hát inkább madarak üldögéltek a kövön. Pár növény duzzogott a cserepeiben.
Dirk beleütött egy cigarettát a szájába, és erôszakosan, végének jókora részét meggyújtotta.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe..."-még mindig ez zsémbelt a ház belsejébôl.
Takaros kertfalak határolták az udvart két oldalról, a kertek felôl. A bal felôli mérete ugyanakkora volt, mint a sajáté, a jobbra levô egy kicsit továbbment, abból sokat profitálva, hogy a gyárfal pont ott a sarkon ért véget. Mindenhol a jólápoltság levegôje érzôdött. Semmi nagyzolás, semmi csicsásság, csak az, hogy minden rendben volt, és az épületek fenntartása nem okozott gondot a tulajdonosainak. A jobbra levô házon egyébként látszott, hogy a tégláit mostanában festették újra, és új ablaküvegekkel is dicsekedhetett.
Dirk vett egy nagy levegôt, és felnézett a szürke és ködös égboltra, hátha van azon valami látnivaló. Egyetlen sötét folt úszott a fellegek alatt. Dirk nézte egy darabig, és örült annak, hogy a gondolatait másra tudta irányítani, nem kellett feltétlenül az odabent történt rémségekre gondolnia. Bizonytalanul ugyan tisztában volt a benti jövés-menéssel, hallotta, ahogy mérôszalagoznak, úgy érezte, hogy pár fotót is elkattintanak, és hogy végül szigorú fej-eltávolító akciók kezdtôdnek.
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne szedd fel, ne szedd fel, szedd fe-
"Ne sze-"
Végre valaki felszedte a fejet, s elhalgattatta az ismétlôdô nyekergést, és most lágy hangon egy távoli televízió hangja szállt feléje a délutáni levegôben.
Dirk, egyébként, elég komoly problémákkal küszködött, hogy mindezt befogadja. Eléggé tartott attól, hogy egymás utáni belsô ütéseket kell majd kiállnia, amik a bûntudat támadásai lesznek. Ez nem csupán a szokásos, huszadik századi háttér-bûntudatérzés lesz, ami már amiatt is van, hogy az embernek pont ebben a században kell élnie, és amivel Dirknek mindeddig elég jól sikerült megbirkóznia. Ez annak a kemény bûntudata volt, hogy "ez a spéci szörnyûség kifejezetten és csakis az én hibám". Minden normális agymûködés nem engedte volna ki az ketercébôl ezt a hatalmas, ide-oda csapongó ingát. BUMM megint itt van BAMM, BUMM megint és megint, BUMM, BUMM, BUMM.
Próbált visszaemlékezni bármiféle spéci részletre, hogy mit is mondott (BUMM, BUMM) kései vendége (BUMM, BUMM) akkor este neki (BUMM, BUMM), de ez gyakorlatilag lehetetlen (BUMM, BUMM) amíg csak ez a belsô dörömbölés szóhoz juthat (BUMM). Azt mondta az ürge akkor (BUMM), hogy (Dirk vett egy mély lélegzetet) (BUMM) üldözte egy (BUMM) nagy, (BUMM) szôrös, zöldszemû szörny, egy kaszával felfegyverezve.
BUMM!
Dirk magában mosolygott ezen a dolgon.
BIMM,BUMM,BIMM,BUMM,BIMM,BUMM!
És azt gonolta: "Mekkora egy lökött fráter!"
BIMM,BIMM,BIMM,BIMM,BUMM!
Egy kasza (BUMM) és egy szerzôdés (BUMM).
Nem tudta, még a leghaloványabb sejtelme sem volt róla, hogy a szerzôdés lényege mi volt.
"Hát persze," -gondolta Dirk (BUMM).
De volt egy halovány érzése, hogyt valamit talán kéne tennie egy paradicsommal. Volt egy kissé bonyolult sztori hozzáfûzve ehhez az egészhez (BIMM, BIMM, BIMM).
Dirk ennél a pontnál komolyan bólintott egyet (BUMM), és egy megnyugtató rajzocskát kivitelezett (BUMM) abba a jegyzetfüzetébe, amit az asztalánál tart (BUMM), abból a kifejezett célból, hogy beleírhasson ilyesféle dolgokat (BUMM, BUMM, BUMM). Büszke volt ekkor magára, hogy visszaemlékezett arra a dologra, amit akkor rajzolt le a jegyzettömbjébe: egy dobozt, rajta "Paradicsomok" felirattal.
BUMM, BUMM, BUMM, BUMM!
Mr. Anstey azt mondta a paradicsomokról, hogy bôvebben elmagyarázza majd a témát, hogyha másnap reggel Dirk megérkezik, hogy elvégezze a feladatát.
És Dirk megígérte (BUMM), könnyedén (BUMM) odavetve (BUMM), a kezének könmnyed mozdulatával (BUMM,BUMM,BUMM), hogy ott lesz hat harmimnckor (BUMM), mivel a szerzôdés (BUMM) reggel hét órakor jár le.
Dirk visszaemlékezett arra a másik bejegyzésére a jegyzetében, hogy "A Paradicsom-szerzôdés reggel hétkor jár le" (WH...)
Nem tudta tovább kiállni ezt a lüktetést. Nincs alapja szídni magát azért, ami történt. De mégiscsak képes a szítkozódásra. Persze hogy képes rá. Csinálja is. Ez, minden szempontból, az ô hibája volt (BUMM). Csak az volt az egész értelme, hogy nem folytathatja az önmarcangolást azért, ami történt, inkább gondoljon világos fejjel arra, hogy konkrétan mi is történhetett. Talán a legszerencsésebb, ha ezt az egész mindenséget a gyökerektôl kezdve (BUMM) kiássa, és ha ezt képes lesz megtenni, akkor talán megszabadíthatja magát ettôl a belsô lüktetéstôl is.
Hatalmas düh-hullám vett erôt rajta, ahogy szemügyre vette áldatlan helyzetét és életének összegabalyodott szorongásait. Gyûlölte ezt a takaros udvart. Utálta ezt a napóra-szerûséget, pfujolta azokat az aprólékosan lefestett ablakokat, minden ocsmányul ékes tetôt. Az egészet inkább a festésre kívánta kenni, és nem magára, azokra a felháborítóan tiszta udvari kövekre, az igazán undorító és förtelmes, takarosan újrafestett téglákra.
-Bocsásson meg...
-Mi? -sarkon perdült, ahogy váratlanul betört privát átkozódásába egy csöndes, tisztelettudó hang.
-Maga valamilyen kapcsolatban van...? -a nô a kezével mutatta, hogy a szomszédságában mi történik: a vérfagyasztóságot, az alagsorban történteket, a rendôrautók túlságosan nagy számát. A csuklóján egy vörös karkötôt viselt, ami színben passzolt a szemüvegkeretének színéhez. A jobb oldali házból hajolt ki, és onnan nézett át a kerten. Valamiféle kissé aggódó ellenszenv illata lengte körül.
Dirk belefagyott szóval bámulta. A nô negyven-valamenmnyinek látszott, csinos volt, azonnal látszó és elvéthetetlen jellegzetességgel, ami rögtön beharangozta.
Felkavartan sóhajtott.
-Tudom, valószínûleg az egész szörnyû, meg minden, -mondta- de nem tudja véletlenül, hogy sokáig tart még? Mi csak azért hívtuk ki a rendôrséget, mert annak az átkozott lemeznek a hangja már felkergetett bennünket a falra. Az egész egy kicsit...
A nô elhallgatott, és Dirk arra a következtetésre jutott, hogy ez az egész a nô hibája kell hogy legyen. Talán, ahogy a férfi elképzelte, mindenért ôt lehetne felelôssé tenni, amíg csak Dirk utána nem jár a dolgoknak. Megérdemelte a nô, mégha csak a karkötôje miatt is.
Egy szó nélkül hátat fordított a nônek, és dühösen visszament a házba, ahol belefogott egy nehéz, de eredményesnek ígérkezô dologba.
-Gilks! -mondta.- A maga okoskodó öngyilkos teóriája... Tetszik. Mûködik is nálam. És azt hiszem, tudom, hogy ennek az okos szörnynek hogy sikerült elkövetnie. Hozzon tollat. Hozzon papírt.
Gesztikulálva leült a nagy tölgyfa-asztalhoz, ami elfoglalta a szoba közepének tekintélyes részét, és gyorsan lerajzolt egy szkeccset arról, hogy milyen sorrendben, mik történtek; ebben benne volt egy sor háztartási vagy konyhai eszköz, egy ingó, felfüggesztett lámpa, egy kis nagyon precíz idôzítése az eseményeknek, és az egész azon a megállapításon alapult, hogy a lemezjátszó japán gyártmányú.
-Ez majd kielégíti a törvényszéki haverjait -mondta elevenen Gilksnek.
A törvémnyszékiek rápillantottak, felfogták a fô pontjait, és tetszett nekik. Szimplák voltak, megfellebbezhetetlenek, és természetesen teljesen természetszerûek, fôleg ha egy olyan halottkémrôl volt szó, aki inkább kedvelte a Marbella-i nyaralását.
-Ami azt illeti -mondta Dirk hirtelen-, talán érdekli mnagukat az a gondolat, hogy az elhalálozott valamiféle ördögi egyezményt kötött egy bizonyos természetfeletti ügynökséggel, amelyik most jogosan kéri a pénzét?
A törvényszékiek egymásra pillogtak, és megrázták a fejüket. Mindannyiuk érezte, hogy a délelôtt erôsen elmúlóban van már, és hogy az ilyen típusú szöveg csak szükségtelen komplikációkat hozna be az ügybe, amit pedig máshogy még ebéd elôtt le lehetne rendezni.
Dirk megelégedeten sójhajtott, leszámolta a maga részét a pénzbôl, és végül egy, a bíráknak címzett búcsúbiccentéssel elindult felfelé.
Ahogy elérte a hallt, világossá lett számára, hogy a napközbeni televízió lágy hangjai, amelyeket a kertbôl hallott még az elôbb, még az elôbb elnyomatott az egyetlen barázdát állandóan lejátszó lemezjátszó által.
Eléggé meglepôen érte az, hogy a hangok tulajdonképpen valahonnan a ház felsô részébôl jöttek. Egy gyors körbepillantással megyôzôdött róla, hogy senki sem látja, és gyorsan felállt a felfelé vezetô lépcsô elsô lépcsôfokára, és meglepetten bámult felfelé.

6. fejezet

A lépcsôfokokat jóízlésû, spártai gyékényfonat-féleség borította. Dirk csendesen felment, elment különféle összefonnyadt, cserepekben tenyészô nagy valamik mellett, amik az elsô lépcsôfordulóban álltak, és benézett az elsô emeleten levô szobákba. Mindegyikük ízléses volt és sterilszáraz.
A két hálószoba nagyobbika volt az, amely valamiféle jelenlegi használat nyomát mutatta. Jól láthatóan úgy tervezték meg, hogy a reggeli fény játszhassék az ízlésesen elrendezett növényeken és düftineken, amiket a szénához hasonlatos valamikkel pakoltak meg, de itt is érzôdött az, hogy a zoknik és a borotvafejek hamarosan átveszik az irányítást. Világosan hiányzott a bárminemû nôi gondoskodás a szobából -olyanmód, amilyen hiányt egy hiányzó kép kelt, aminek a nyoma megmarad a falon. A levegôben feszültség, szomorúság érzôdött, valamint az, hogy most már tényleg nem ártana kitakarítani az ágy alatt.
A fürdôszobában, ami szintén innen nyílt, volt egy aranylemez, ami épp a vécécsésze elôtt függött, a Forró Paradicsom ötszázezres értékesítéséért, amit az Ökölvívás, illetve a Harmadik Autisztikus Kakukk nevezetû együttesek követtek el. Dirk valamire halványan visszemlékezett, hogy olvasott valamiféle interjút a zenekar vezérével (összesen ketten voltak, és ebbôl egy fô volt a fôvezér) valamelyik vasárnapi újságban. Megkérdezték, miért pont ez a nevük, s erre azt válaszolták, hogy errôl van egy érdekfeszítô sztorijuk, de aztán mégsem derül ki, mi volt az. "Azt jelenti, amit bárki belemagyarázhat"- tette hozzá egy vállvonással a managerük irodájának szofájáról, valahol az Oxford Street-en.
Dirk visszaemlékezett, szinte látta az újságírót, ahogy türelmesen bólint, és leírja mindezt. Egy gombóc formálódott Dirk gyomrában, amit azonmód ginnel kellett volna leöblítenie.
"Forró Paradicsom..."-gondolta Dirk. Hirtelen rájött, ahogy ott bámulta az aranylemezt a vörös keretében, hogy az a lemez, amin Mr. Anstey feje keringett, minden bizonnyal ugyanezen felvétel volt. Forró paradicsom. Ne szedd fel.
Mi a csodát jelenthet ez?
Amit csak az emberek belemagyaráznak -gondolta Dirk megbecsülés nélkül.
A másik dolog, amire emlékezett, az egy interjú volt Pain-nal, a két zenekar vezetôjével, aki azt bizonygatta, hogy a szöveganyag, amit leírt, szinte szórul-szóra egyezik egy olyan beszélgetéssel, aminek egy kávézóban, egy repülôn vagy szaunában vagy valami hasonló helyen volt fültanúja. Dirk csodálkozott, hogy a párbeszéd eredeti elkövetôi mit szólnának ahhoz, hogy szinte ugyanaz hangzik el a fenti körülmények között, amit épp az elôbb ecseteltünk.
Még közelebbrôl rábámult a lemez címkéjére. A címke tetején simán ez volt: "ARRGH!", míg az aktuális cím alatt ott voltak az írók mnûvésznevei: "Paignton, Mulville, Anstey".
Mulville felltételezhetôen az Ökölvívás tagja volt, és a Harmadik Autisztikus Kakukké is, ahol viszont nem a fônök szerepét játszotta. És az, hogy Geoff Anstey-t is bevették a kreditnévsorba, azt jelentette, hogy valószínûleg a házbérletéért fizetniök kellett. Amikor Anstley beszélt a szerzôdésrôl, és arról, hogy kapcsolatban van a PARADICSOMMAL, azt feltételezte, hogy Dirk tudja, mirôl is beszél. Dirk pedig könnyedén feltételezte, hogy Anstley csupán üresen fecseg. Eléggé könnyen el lehetett hinni bárkirôl, aki holmi zöldszemû, kaszás szörnyekrôl beszél, hogy szintén csak fecseg, ha paradicsomokat hoz szóba.
Dirk sóhajtott egyet a mélységes kellemetlenség miatt. Ráadásul az sem tetszett neki, ahogy a trófea-lemez lóg a falon, így egy kicsit megpöckölte, hogy valamivel humánusabb és kevésbé szabályos szögben állkjék ott. Ezen akciója egy borítékot zavart ki a kép háta mögül, ami aztán a kövezet felé kezdett vitorlázni. Dirk sikertelenül próbálta elkapni. Egy nem túl egészséges morgásal végül lehajolt, és felszedte.
Nagyobbacska, krémszínû boríték volt, az egyik végén felnyitva, s aztán újra lezárva celluxszal. A valóságban többször is felnyitották már, hogy aztán egy halom celluxréteggel újra lezárják.
Az utolszó név, amit felírtak a borítékra, Geoff Anstey-é volt. Legalábbis Dirk azt feltételezte, hogy ez az utolsó név, ugyanis egyedül ez volt az, ami nem volt áthúzva, mégpedig erôsen. Dirk megbámulta a többi nevet is, és megpróbálta ôket kibetûzni.
Néhány név, amit sikerült felfognia és megkülönböztetnie, halovány emlékeket ébresztett benne, de sokkal közelebbrôl is meg kellett volna vizsgálnia a borítékot. Már sok ideje betervezte, hogy vesz magának egy nagyítót (amióta detektív volt), de addig valahogy seosem jutott el. Hasonlóképp, igencsak megfelelô lett volna számára egy zsebkés, amivel szintén nem bírt, és ezért vonakodva elhatározta, hogy a leginkább eszélyes [körültekintô :)] dolog az lenne, ha elrejtené egy pillanatra a borítékot kabájtjának valamely mélyebb rejtekébe, és késôbb egyedül, nyugodtan megvizsgálhatná.
Még gyorsan bepillantott az aranylemez hátoldalára, hátha van ott még valamiféle kellemes meglepetés, de eléggé le kellett hangolódnia; s így inkább kilépett a fürdôbôl és tovább folytatta a ház feltérképezését.
A másik hálószoba takaros volt és élettelen. Nem használták. Egy fenyôágy, egy düfet, és egy régi, viharvert szekrény, amit úgy újítottak fel, hogy egy nagy üst savba belemártották -ezek voltak a fô berendezési tágyai.
Dirk behúzta maga mögött az ajtót, ahogy tovább indult felfelé, és elkezdte megmászni a kicsi, roskatag, fehérre mázolt lépcsôsort, ami a padlástérre vezetett, ahonnan a Bugs Bunny hangai szûrôdtek le.
A lépcsôk tetején egy piciny forduló volt, amelynek egyik oldala egy kis fürdôszobába nyílt, ami olyan kicsiny volt, hogy a tisztálkodás legjobb módja esetében valószínû az volt, hogy mindig csak azon végtagunkat dugtuk be, amit le akartunk öblíteni. A fürdôajtó félig nyitva volt egy zöld gumicsô miatt, ami a vízcsap hideg vizérôl kúszott kifelé, át a fordulón, be az egyetlen, másik szobába itt a ház tetején.
Az a másik egy padlásszoba volt, könyörtelenül lejtô tetôvel, ami csak egy-két olyan pontot biztosított egy átlagmagasságot elérô embernek, hogy kiegyenesedve állhasson.
Dirk a bejáratnál görnyedt le, és szemrevételezte a berendezést, idegesen, hogy vajon talál-e valami rendkívülit közöttük. Az egész helyet bejárta egy átható áporodottságszag. A függönyöket behúzták, és azok csak kevés fényt engedtek be a szobába, amit ezen kívül összeszen egy darab tévéképernyô villódzása világított be, amin éppen egy animált nyuszi volt. Vetetlen ágy, egészségtelenül nyirkos, feldúlt ágynemû volt a mennyezet egy különösen alacsony helye alatt. A falak, valamint a tetô inkább egyenes részeit képek borították, durván és faragatlanul kitépkedve különbözô magazinokból.
Nem látszott semmiféle közös téma a felragasztott képek között. Ahogyan volt jópár reklm holmi csillogó német autócsodákról, volt pár párját ritkító melltartóreklám, egy kifejezetten rosszul kitépett kép egy gyümölcskosárról, életbiztosításról, és egyéb részletek, amik úgy tûntek, hogy egy buta, tunya lélek tépkedte ki és rendezte el ôket, függetlenül attól, hogy milyen jelentést hordoztak, vagy hogy mit akartak vele elérni.
A mûanyag csô átcsavarodott a padlón, és egy idôsebb karosszék mellett végzôdött, ami a tévé elôtt állt.
A nyúl dühöngött. A dühöngés fényei ott villództak a karosszék kopott sarkain. Verekedett egy repülôgép vezérfalával, ami igen meredek szögben zuhant lefelé. Meglátott egy "Automata pilóta" feliratú gombot, és megnyomta. Egy faliszekrénybôl elômászott egy robot, felmérte a szituációt, és inkább elcsomagolta magát. A gép továbbra is lefelé száguldott, de szerencsére az utolsó poillanatban kifogyott az üzemanyaga, így a nyúl megmenekült.
Dirk ezenkívül látott egy fejet.
A haja sötét volt, csapzott és zsíros. Dirk egy hosszú, kellemetlen pillanatig bámulta, mielôtt elôreindult volna, hogy láthassa, hogy a fej mihez is csatlakozik, ha egyáltalán csatlakozik valahová. Megkönnyebbült, ahogy megkerülte a karosszékert, ugyanis valóban volt a fejnek folytatása, de annak viszont már nem tudott túlságosan örülni, hogy milyen folytatása volt.
Egy fiú süppedt a karosszékbe.
Talán tizenhárom vagy tizennégy lehetett, és habár nem látszott betegnek semmiféle fizikai úton, mégiscsak igen betegesen nézett ki. A haja petyhüdten lógott a fejérôl, a feje úgyszintén a vállairól, és ahogy feküdt a karosszékben, az a csámpás, összezsugorodott mód, mintha egy arra járó vonatból dobták volna ki pont a székbe. Ruházata csupán egy olcsó farmeredzsekibôl és egy hálózsákból állt.
Dirk rábámult.
Ki lehetett ô? Mit csinált olyankor egy fiú egy olyan házban, ahol és amikor lefejeztek valakit? Vajon tudja-e, mi történt? Gilks vajon tudott-e a fiúról? Egyáltalán, Gilks vette-e a fáradságot, hogy felmásszon idáig? Ami azt illeti, jópár nehéz lépcsôfokon kellett volna feltülekednie egy olyan embernek, akinek ráadásul egy roppant talányos öngyilkossági esetet varrtak a nyakába.
Miután Dirk vagy húsz másodpercig ott állt némán, s a fiú szemei, bár felmásztak rajta, de semmiféle felismerés leghalványabb jelét nem mutatták; s visszaálltak a képrnyôre.
Dirk egyáltalán nem szokott ahhoz, hogy valakiben ilyen apró hatást keltsen megjelenése. A biztonság kedvéért ellenôrizte, hogy rajta van-e a hatalmas bôrkabátja és az abszurd vörös kapalja, és hogy dramatikusan esnek-e rá a feljáró fényei.
Egy pillanatra elszontyolodott. Bemutatkozásként egy "Ööö"-re futotta elôször erejébôl, de ezzel sem keltette fel a fiú érdeklôdését. Ez nem nagyon tetszett Dirknek. A kölök szándékosan és kajánul a tévét bámulta Dirk mögött. Dirk rosszallóan felhúzta a szemöldökét. Úgy érezte Dirk, hogy a szobában valami kóros feszzültség van épülôben, valamiféle nehéz, pisszegô sutyorgás, ami az egész szkéné levegôjében érzôdött, s amire Dirk nem tudott illô módon válaszolni. Ráadásul az intenzitása nôtt is; de aztán megszakadt, ahogy Dirk újra belekezdett.
A fiú úgy izgett-mozgott, mint egy lassú, hájas kígyó, ami nekitámaszkodott a karosszék két karfájának az átellenes oldalakon, és valamit elkezdett csinálni, amit Dirk nem látott, de aztán rájött, hogy egy elektromos vízforralóval ügyködött. Amikor a fiú visszatért az elôzô, kificamodott testtartásába, újdonságként egy mûanyagpoharat tartott a jobb kezében, ahonnan gumiszerû, gôzölgô löttyöt szivattyúzott a szájába.
A nyúl befejezte az afférjait, és utat adott egy reklámnak, egy gyúnyolódó komédiásnak, aki azt kívánta, hogy a nézôk vegyenek minél több német sört, az ô elfogulatlan állítása alapján.
Dirk úgy érezte, hogy itt az idô egy kicsit nagyobb hatás nyomására, mint amit eleddig sikerült elérnie. Elôrelépett a gyerek látómezejébe.
-Kölyök -mondta Dirk olyan hanghordozással, amirôl remélte, hogy keményen, támadólag hangzik, de mégis elég lágyan, és semmiképp sem leereszkedôn vagy modorosokodóan, esetleg félszegen- azt szeretném tudni, hogy ki...
Szintén lehangolta az a pillanatnyi látvány, amit ebbôl az új pozíciójából látott. A karosszék másik oldalán egy hatalmas, áruházi kartondoboz-méretû doboznyi, félig telt Pot Noodle és Mars Bar volt, meg egy félig immár elpusztított piramis mindenféle szénsavas italokból, és szintén itt ért véget a slag is, egy mûanyag csapocskában, és értelemszerûen használata a vízforraló edényének újratöltésére terjedt ki.
Dirk elôször csak meg akarta kérdezni a fiút, hogy ki is volt ô, de ebbôl a látószögbôl a családi vonások eltéveszthetetlenek voltak. Jól láthtaóan fia volt a mostanság lefejezett Geoffrey Anstey-nek. Talán ez a viselkedés csak a sokkal való kibékülés miatt volt. Vagy talán még azt sem tudja, hogy mi történt. Vagy esetleg ô...
Dirknek nagyon nem tetszett az ötlet.
A valóságban nehéz volt gondolkodnia, amíg a tévé elôtt állt, pontt egy fogpasztagyártó vállalkozás reklámjának felénél, és amiatt izgult, hogy mit vegyen a következôkben a szájára.
-Rendben -mondta,- nem szeretnélek megzavarni azzal, ami tudom, hogy nehéz és lehangoló hír lesz a számodra, de mindenekelôtt azt szeretném tudatni veled, hogy nehéz és szomorú idôszak elôtt állsz.
Semnmi.
Ha rendben, hát rendben, gondolta Dirk, ideje egy kis belátó keménytségnek. Nekitámaszkodott a falnak, begyûrte a kezeit a zsebeibe amolyan rendben-ha-csak-ilyen-módon-lehet-veled-beszélni módon, rosszkedvûen bámulta a padlót pár pillanatig, aztán felemelte a fejét, és keményen belenézett a fiú szemébe.
-Meg kell neked mondanom, fiam -mondta tömören-, hogy az apád meghalt.
Ez talán mûködött volna akkor, ha nem éppen egy híres-hírhedt, és meglehetôsen sokáig tartó reklám kezdôdik. Ez a hirdetés Dirk számára egy különösképpen megdöbbentô példája volt a mûfajnak.
A kezdôképek bemutatták Lucifer angyalt, amint kilökik a Paradicsomból a pokol bugyraiba, ahol egy ideig egy égô tavon fekszik, amíg csak egy arra járó démon meg nem dobta egy sHades-szel. Lucifer elvette és megkóstolta, majd falánkan lehúzta a doboz egész tartalmát, majd a kamera felé fordult, felnyomott egy Porsche-dizájnos napszemüveget, és azt mondta:
-Na most már TÉNYLEG formában vagyok!
Ezután gyorsan visszafeküdt a köréje feltornyosított izzó széndarabok közé.
Ebben a pillanatban egy lehetetlenül mélyen morgó amerikai típusú hang -ami úgy hangzott, mintha önnönmaga is a pokol legmélyebb fenekérôl szólna, de legalábbis a Soho valamelyik pincebeli kocsmájából, s mindaddig benne akarta tartani magát az ember memóriájában, amíg újra meg nem szólal- bejelentette, hogy "sHades... A Pokol Itala..."; a doboz forgott; a hang egy kicsit elnyomta a kezdô "S" betôt, hogy az egész "Hades"-ként hangzott.
Az egész logikája egy kicsit zagyvának hatott Dirk számára, de mit számít egy ilyen kis információvesztés egy ilyen dühöngô szóáradatban?
Utána újra Lucifer ripacskodott egy keveset:
-Képes lennék tényleg LEZUHANNI ezért a cuccért... -és azok kedvéért, akik érzéketlenek maradtak volna az eddig történtekre, a kezdô jelenetsort, amikor Lucifer alázuhan a Paradicsomból, újra levetítették, hogyy a "zuhanni" szónak nagyobb hangsúlyt adjanak.
A gyerek figyelmét ez az egész teljesen lekötötte.
Dirk leguggolt a kissrác és a tévé közé.
-Figyelj ide -kezdte.
A gyerek kinyújtotta a fejét, hogy Dirk felett ellásson a képernyôre. Át kellett rendeznie a végtagjait a karosszékben, hogy mindezt el tudja érni; és emellett folytatta a Pot Noodle szívogatását.
-Figyelj! -gyôzködte Dirk.
Dirk úgy érezte, hogy egyre inkább elveszti kezdeményezô szerepét a szituációban. Ez nem csupán azért volt, mert a gyerek figyelmét teljesen lekötötte a tévé, ez amiatt is volt, mert egyszerûen semmi más nem bírt értelemmel vagy függgetlen létezéssel számára.. Dirk csupán egy alaktalan tárgy volt a tévé elôtt. A fiú nem akarta rosszindulatúan kezelni, csupán csak a mögötte levô tévét szerette volna jobban látni.
-Nézd, azt hiszem, ezt kikapcsolhatjuk egy kis idôre -mondta Dirk, és igyekezett úgy megszólalni, hogy ne legyen túlságosan haragos a hangja.
A fiú nem válaszolt. Talán egy kis merevség állt csak be a vállába, talán szántszándékkal vont vállat. Dirk megfordult, de elbukott a kikapcsológomb keresésében. Az egész vezérlôpanel jól láthatóan egyetlen célt szolgált: hogy mindig bekapcsolva legyen, s így nem is volt rajta külön gomb "be" vagy "ki" felirattal. Hirtelen Dirk egyszerûen kihúzta az egész tévét az áramból, majd visszafordult a fiúhoz, aki erre eltörte az orrát.
Dirk érezte, ahogy az orrsövénye eltörik a szörnyû ütéstôl, amit a fiú homloka mért rá. Ahogy a tévé felé billentek vissza mindketten, a csonttörés hangereje és a saját üvöltése még mindig kismiska volt ahhoz a tomboló dührohamhoz képest, ami a srác torkából szakadt ki. Dirk reménytelenül hadonászott, hogy védje magát a gyerek dühétôl és vad kirohanásától, de a fiú volt felül, könyöke Dirk szemében, térdeivel Dirk mellkasát rúgdosta, az állkapcsával pedig az amúgy is már sokat szenvedett orrát, ahogy elôreküzdötte magát, hogy újra bekapcsolhassa a tévéjét. Amikor ezt elérte, újra szép komótosan visszatelepedett a karosszékébe, és rosszkedvû, nyugtalan szemmel nézte, amíg a kép újra fel nem bukkant.
-Legalább várhattál volna, amíg kezdôdnek a hírek -mondta buta hangon.
Dirk rábámult. Összekuporodva ült a földön, az orrát kényeztetgetve a kezével, és tátogott a szörnyen érzéketlen srácra.
-Whhfff...fffmmm...nnggh! -védekezett, aztán feladta, amíg az orrát kutatta, hogy mekkora pusztítás érte.
Mindenképp volt rajta egy lötyögô rész, ami rondamód ide-oda mozgott az ujjai között, és az egész dolog hirtelen fenemód barátságtalannak tûnt. Kihalászta a zsebkendôjét a zsebébôl, és odatartotta az arcához. A vér könnyen áthatolt rajta. Talprakecmergett, félrerúgott egy csomó nemlétezô segítô kezet, és kidobogott a szobából a kicsiny fürdôszobába. Ott dühösen lerántotta a slagot a csapról, lelt egy törülközôt, azt hideg víz alá nyomta, és egy-két percig az arcát beletemette, amíg csak a vérár fokozatosan kis csermellyé nem vált, majd teljesen meg nem szûnt. Magára bámult a tükörben. Az orra különösképpen egy hajó gerincéhez hasonló szögben állt. Bátran megpróbálta arrébbpofozni, de nem eléggé bátran. Förtelmesen fájt, így inkább még egy kicsit nyomogatta tovább a vizes törölközôvel, miközben halkan káromkodott.
Aztán csak állt ott egy-két másodpercig, nekitámszkodva a mosdónak, nehezen lélegezve, és a "Rendben!" erôszakos kimondását gyakorolva a tükörrel szemközt. Úgy hangzott, hogy "VVebbed!", és mindennemû fensôbbségnek teljes hiányával bírt. Amikor kellôképp megerôsödöttnek érezte magát, de legalábbis úgy vélte, hogy annyira erôs, mint amilyennek lennie kell a közeljövôben, megfordult, és kimért lépésekkel, zordan visszament a szörny barlangjába.
A fenevad csendesen üldögélt, és éppen egy érdekes és stimuláló játékkiállítás híreit fogadta magába, és nem nézett fel, ahogy Dirk újra belépett.
Dirk fürgén odalépett az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt, félig azt remélve, hogy a szörny sikítva összetöpörödik, ha napfény éri, de semmi más hatás nem látszott a fiún, mint hogy felhúzza az orrát. Egy nagy árnyék vetôdött az ablakra, de olyan szögbôl, hogy Dirk nem láthatta, honnan is származik.
Megfordult, és szembenézett a gyerek-fenevaddal. A délutáni hírcsokor éppen ekkor kezdôdött, és a gyerek egy kicsit nyitottabbnak, egy kicsit befogadóképesebbnek tûnt a külsô, a villódzó színes négyszögön kívüli világ felé. Savanyú, fáradt pillantással meredt Dirkre.
-Miacsodátakarmagaitt? -kérdezte.
-Bedbodob bit akarok -mondta Dirk, erôszakosan, de teljesen reményetelenül, -ott voltab... a bebe.. Isbereb ezt az abcot!
Dirk figyelme hirtelen a tévére váltott, ahol egy sokkalta újabb képet közöltek le a hiányzó légikisasszonyról.
-Mitcsinálitt? -kérdezta a fiú.
-Jcjhhhhhh! -mondta Dirk, és rátelepedett a szék karfájára, elszántan bámulva a képernyôn az arcot. Körülbelül egy évvel ezelôtt készülhetett a kép, mielôtt a lány normális ajakrúzst kezdett használni. A haja göndör, és az egész kinézete ízléstelenül felcicomázott, erôszakos volt.
-Kimaga? Miacsodavan? -erôszakoskodott a fiú.
-Dézd, kölök... -tátogott Dirk - Bbóbálobn ebt begfejdedi!
A bemondó azt állította, hogy a rendôrség azzal ködösít, hogy semmiféle nyoma nincs Janice Smith-nek az incidens helyszínén. Elmagyarázták, hogy nem kutathattak át mindent végtelenszer, és ha esetleg valakinek van valamilyen ötlete a hollétérôl, az jó lenne, ha elôhuzakodna vele.
-Eb ab éb titkábnôb! Ez Bibb Pearth! -üvölötte Dirk meglepetésében.
A fiút egyáltalán nem érdekelte Dirk ex-titkárnôje, és feladta, hogy Dirk figyelmét felhívja magára. Kimászott a hálózsákából, és kicsoszogott a fürdôbe.
Dirk állt, és bámulta a tévét, azon dühöngve, hogy nem tudatosult eddig benne, hogy ki is volt a hiányzó recepcióslány. Bár, nem is lett volna túl sok esélye erre, ahogy rájött. A házasság megváltoztatta a nevét, és ez volt a legelsô fotó, ami használható volt róla. Eleddig nem nagyon érdekelte a reptéri baleset, de ez most már lekötötte a figyelmét.
A robbanást most már hivatalosan is "Isteni Eredetû"-nek állították be.
De -gondolta Dirk- miféle istené? És miért?
Milyen isten császkálna a Heathrow-i reptéren 15:37-kor, hogy elcsípje az oslói járatot?
Az elmúlt hetek szörnyû fáradtsága után, most végre van egy olyan dolog, ami le tudja kötni a figyelmét. Mélyen, szemöldökét összehúzva gondolkodott egy kis ideig, és még azt is csak mellékesen vette észre, hogy a gyerek-szörnyeteg idôközben visszajött, és visszacsúszott a hálózsákjába, épp idôben, hogy elcsípje a reklámokat. Az elsô reklám bemutatta, hogy egy tökéletesen normális kocka hogyan befolyásolhatja egy normál, boldog család életét.
Dirk talpra ugrott, de amikor kérdôre akarta vonni a gyereket, a szíve megálljt parancsolt. A szörnyeteg nagyon messze volt, bezárkózva a sötét, villódzó barlangjába, és Dirk jobbnak látta, ha nem zavarja ebben az állapotában.
Megelégelte, hogy egy nem válaszoló kölyökre ugasson, megígérte magának, hogy azért még visszajön, és leszáguldott a lépcsôn, s közben kabátjának a nagy bôr-szárnyai vadul csapkodtak mögötte.
A hallban még egyszer összetalálkozott az ellenszenves képpel nézô Gilks-szel.
-Mi történt magával? -kérdezte élesen a rendôr, ahogy meglátta Dirk sérült és duzzadt orrát.
-Csak abit baga tanácsolt... -mondta Dirk, ártatlanul-. Kiütötteb bagabat.
Gilks még mindig azt követelte, hogy mondja el, mi történt, erre Dirk nagylelkûen elmagyarázta, hogy van egy szemtanú odafent, pár közölhetô információval. Ajánlotta Gilksnek, hogy menjen fel, és váltson vele pár szót, de az volna a legjobb, ha elôszöris kikapcsolná a tévét.
Gilks kurtán bólintott. Elindult felfelé a lépcsôkön, de még Dirk megállította:
-Deb jut eszébe balabi bülöbös ebbôl a bázból? -kérdezte
-Mit mondtott? -kérdezte Gilks dühösen.
-Balabi bülöbös, -felelte Dirk.
-Valami MICSODA?
-Bülöbös! -kötötte a kutyát a karóhoz Dirk.
-Különös?
-Eb ab, bülöbös.
Gilks vállat vont.
-Mint például? -kérdezte.
-Úgy bézett ki, hogy beljesen bébtelen!
-Teljesen mi?
-Bébtelen! -újra próbálta- Béb-telen! Abt hibbem eb babbon ébbekes!
Ezzel, kissé meglökve a kalapját, kisepert a házból, ki az utcára, ahol egy sas sújtott le rá az égbôl, és a dél felé induló 73-as busz elé lökte Dirk-et.
A következô húsz percben szörnyû üvöltéseket és sikoltásokat bocsájtott ki a felsô szintje a Lupton Road-i háznak, és ez elég nagy feszültséget keltett a szomszédai között. A mentô elvitte Mr. Anstey alsó és felsô maradványait, valamint egy vérzô arcú rendôrt. Utána egy kis ideig csönd volt.
Aztán egy másik rendôrautó fékezett a ház elôtt. Egy csomó 'Gyere, picim!'-felkiáltás hallatszott a házból, miközben egy hatalmas termetû rendôr mászott ki a kocsiból, és dübörgött fel a lépcsôkön. Pár perc, egy nagy rakás üvöltés és sikítás után újra megjelent, az arca a tenyerében, és rendkívüli méreggel indította be a kocsit, visíttatva a kerekeket mindenféle erôszakos és szükségtelen okból.
Húsz perc után egy kisteherautó érkezett, ahonnan megint egy újabb rendôr lépett ki, egy kis zsbtévével; bement a házba, majd egy pár perc után újra megjelent, egy tanulékony tizenhárom éves fiúval, aki teljesen eltelt az új játékával.
Amikor ez a rendôr is elhajtott, és már csak egy rendôrautó maradt összesen a helyszínen, hogy azt szemmel tartsa, egy hatalmas, szôrös, zöldszemû alak emelkedett ki a rejtôzködésébôl, az egyik szekkrény mögül, az alsó szobában.
Megtámasztotta a kaszáját a Hi-Fi tornyon, az egyik, bütykös ujjával belenyúlt a szinte már megszilárdult, a lemezjátszón felgyülemlett vérbe, majd odanyomta ezt az ujját egy sárgás papír szélére, és ezután eltávozott egy külsô, elrejtett világba egy különös és gonosz szólamot fütyülve, és csak egy pillanatra térve vissza a kaszájáért.
7. fejezet

Ugyanezen napon, kicsit korábban, kényelmes távolságban mindezen történésektôl, valamint kényelmes távolságban egy jól méretezett ablaktól, amin a kora délelôtti hûvös napsugarak ármalottak be, egy idôs, egyszemû ember feküdt. Egy újság állt a földön, félig összedôlt sátorként, ahova is két perccel ezelôtt dobták, pár perccel tíz után, amit a falióra adott hírül.
A szoba nem volt túl tágas, de szertelenül szelíd és jó ízlésrôl árulkodott, mintha csak egy drága magánkórházé vagy magánklinikáé lenne- ami történetesen igaz is volt. A Woodshead Kórház, a kicsi, de jólápolt földjein, a kicsi, de szintén jól ápolt Costwolds mellett.
A férfi ébren volt, de nem volt túlzottan jó kedve.
A bôre nagyon finom és idôs volt, mint a gyengéden kinyújtott, áttetszô pergamen, s ízlésesen szeplôs. Módfelett törékeny, enyhén reszketô karjait gyengén összefûzte a puritán, fehér ágynemû felett.
A nevét így is-úgy is mondogatták: Mr. Odwin, vagy Wodin, vagy, ahogy kell, Odin. Isten volt (ill. ma is az) s továbbá ô volt minden istenek istene. S ráadásul dühös. Egyetlen szeme felcsillant.
Azért dühöngött, amit az újságban olvasott, amiben azt adták hírül, hogy egy másik isten felvágósdit játszott, és meglehetôsen ellenszenves fogadtatásban részesült. Ternmészetesen nem így állt az újságban az egész. Nem azt írták, hogy "Egy Isten Fel Akart Vágni, És Igencsak Ellenszenves Dolgokat Mûvelt A Reptéren", csupáncsak a végeredményként adódó pusztítást írták meg és azt, hogy semmiféle értelmes következtetést nem tudtak belôle levonni.
A dolog minden oldalról erôsen tisztázatlan volt, ha azt néztük, hogy mennyire zavaró a nem éppen meggyôzô volta, a céltalansága és az a (legalábbis az újság munkatársai így értékelték) felettébb dühítô dolog, hogy semmiféle szolid kis mészárlásra nem került sor a reptéren. Természetesen nagyon sokan elgondolkodtak a mészárlás elmaradásán és mindenféle misztériumokat gyártogattak; de minden újság a hét összes napján szívesebben foglalkozott egy igazi szaftos kis vérontással, mint egy misztérikus pacifista esettel.
Odinnak mindenesetre nem okozott ilyesféle gondot annak eldöntése, hogy mi is történt. Minden jel alapján Thor nevét kellett volna a bûnlajstrom összes tétele mellé odaírnia, ami persze túl nagy volt ahhoz, hogy akárcsak más istenség is láthassa. Idegesen félredobta az újságot, és relaxációs gyakorlatokra próbált koncentrálni, hogy elkerülje azt, hogy esetleg túlságosan felbosszantsák a történtek. Ezek a gyakoraltok fôként belégzés-egy-szabályos-módon, kilégzés-egy-másik-elôírt-módon tevékenységekbôl álltak, és ez felettébb jót tett a vérnyomásának. Nem mintha a halála szélén lebegett volna -haha!-, de nem volt kétséges, hogy az életének -haha!- ebben az idôszakában jobb szerette könnyedén venni a dolgokat, és magával elég sokat törôdni.
Leginkább aludni szeretett.
Az alvás felettébb fontos cselekvése volt. Nagyon szeretett hosszú, jó maroknyi idôkig aludni. Ha valaki csupán átalussza az éjszakát, az nem elég. Nagyon szerette a jó kis esti alvásokat, és a világért sem hagyott volna ki akár egyetlent is, de ezeket nem értékelte csak amolyan félmegoldásként. Szeretett reggelenként fél tizenkettôig is elszenderegni, ha lehetett, és ha mindez pont egy henye hétalvás után történhetett, akkor azt még jobban élvezte. Kis, könnyû reggeli, egy gyors kiugrás a fürdôbe, amíg új ágynemût húztak fel az ágyára; ez volt minden tevékenység, amit szívesen magára vállalt, és vigyázott arra, hogy mindezzel ne ûzze ki az álmosságot a szemébôl, és ezáltal nem zavarja meg a délutáni szunyókálást. Sokszor képes volt egész heteket átszundítani, és pont ezeket tartotta az igazán jó alvásoknak. Például az egész 1986-ot átaludta, és nem is nagyon hiányzott neki.
De most viszont tudta mély rosszkedvûségébebn, hogy hamarosan bele kell kezdenie egy szent és bosszantó felelôsségbe. Szent, mert isteni volt, de legalábbis istenek is beleszûrték a levet; dühítô pedig azért, mert pontosan egy adott isten szórakozgatása miatt kellett vacakolnia vele.
Halkan félrehúzta a függönyöket a távolból, semmi mást nem használva, mint a saját, isteni akaratát. Mélyet lélegzett. Gondolkodnia kellett, és ráadásul még meg is kellett látogatnia a fürdôszobát.
Csengetett a szolgának.
Az pillanatok alatt megérkezett a jól kitömött, laza zöld tunikájában, derûsen jó reggelt kívánt, és ide-oda nyüzsgött, hogy megkeresse a hálószobai papucsokat és a ruhákat. Kisegítette Odint az ágyból, ami olyan volt, mint egy jól megpakolt kiskocsi kigörgetése egy karámból, és lassan a fürdôszoba felé terelte. Odin mereven járt, úgy, mintha egy fej lógna két hosszú gólyaláb tetején, amik szép csíkosak voltak, s köztük fehér törülközô feszül. A betegkísérô Odint Mr. Odwin-ként tisztelte, és nem vette észre, hogy az egy isten, amirôl Odin szintúgy hallgatni kívánt, és remélte, hogy Thor úgyszintén.
Thor a Villámok Istene volt, és ôszintén szólva, úgy is vislekedett. Nem látszott hajlandónak, vagy talán túl alkalmatlan vagy ostoba volt, hogy megértse vagy elfogadja... Odin megállt, mert észrevette, hogy szónokiasan kezd el magával beszélni. Meg kéne alaposan fontolnia, hogy mitévô legyen Thor-ral, és egyébként is a pontosan erre legalkalmatosabb hely felé ment.
Mihelyt Odin befejezte emelkedett sétáját a fürdôszoba-ajtóig, két nôvér viharzott be, és kínos precizitással ágynemût cseréltek Odin ágyán, lesimítva az új huzatot, feszesre húzva, megforgatva és betakarva. Az egyik nôvér, bizonyára a rangidôs, kövérkés és házvetetônôi-típusú volt, míg a fiatalabb sötétebb volt és úgy általánosságban madár-szerû. Az újságot felkapták a padlóról és takarosan összehajtották; a földet fürgén felporszívózták, a függönyöket behúzták, a virágok és az érintetlen gyümölcsök helyett frisseket hoztak, bár tudták, hogy úgysem érinti majd senki ôket.
Amikorra egy kicsivel késôbb az öreg isten reggeli simakodásainak vége lett és kinyitotta a fürdôajtót, a szoba átalakult. Természetesen az aktuális különbségek igen aprók voltak, de a hatásuk kicsiny, de mágikus átalakulás volt valamiféle olyasmivé, ami kellemes és friss volt. Odin csöndes megelégedéssel biccentett, amikor mindezt látta. Belekezdett egy kis parádéba, ahogy szemrevételezte az ágyat, ahogyan a királyok szokták a katonák sorait.
-Jól be van takarva? -kérdezte idôs és suttogó hangján.
-Nagyonis jól össze van passzolva, Mr. Odwin -válaszolta a fônôvér hajbókolva, sugárzó arccal.
-Na és takarosan meg van-e forgatva-püfölgetve? -Jól láthatóan meg volt. Mindez csupán rituálészámba ment.
-Szintén nagyon jól megforgattuk, Mr. Odwin -válaszolta a nôvér.- Én magam felügyeltem!
-Boldog vagyok, hogy ezt hallom, Bailey nôvér, nagyon boldog. -mondta Odin- Nagyon jó szeme van a csinosan beforgatott ágynemûhöz. Ez arra emlékeztet, hogy mit is fogok maga nélkül csinálni.
-Hát, nem akarok sehova sem elmenni -modnta Bailey nôvér, sugárzó, boldog megnyugvással.
-De nem fog kitartani mindörökké, Bailey nôvér- mondta Odin. Ez volt az a megjegyzés, ami a nôvért mindig zavarba ejtette, mint extrém mértékû, nyilvánvaló érzéketlenség.
-Így igaz, és egyikünk sem él idôtlen idôkig, Mr. Odwin -modta a nôvér lágyan, miközben a másik nôvér a háta mögött bajlódott Odinnak az ágyába történô visszafektetésével, miközben igyekezett a méltóságát sértetlenül hagyni.
-Maga ír, nemde, Bailey nôvér? -kérdezte Odin, amikor már kényelmesen elhelyezkedett.
-Így igaz, Mr. Odwin.
-Ismertem egyszer egy ír embert. Finn-valami. Egy csomó dolgot elmodott, amire nem is volt szükségem. De sosem beszélt nekem az ágynemûrôl. De mostanra legalább tudom.
Erre kurtán rábólintott, és mereven leeresztette a fejét a gyengéden felpúpozott párnákra, az apró szeplôjû kezének hátát végigfuttatta a visszahajtott vászonágynemûn. Egész egyszerûen imádta az ágynemût. Tiszta, kicsit kikeményített, fehér ír vászon, benyomkodva, hajtogatva, betakarva- ezek a szavak valóságos vágy-litániát jelentettek számára. Századokon át nem volt olyan dolog, ami több rögeszmével töltötte volna el, mint most az ágynemû-mánia.
Ágynemû.
És alvás. Alvás és ágynemû. Alvás az ágynemûben. Alvás.
Bailey nôvér az öregurat önkényeztetô hajlamokban túltengônek tartotta. Nem tudta, hogy egy isten volt a maga valójában, sôt egyenesen azt gondolta, hogy valami régi filmproducerrôl lehet szó, vagy esetleg egy náci háborús bûnösrôl. Akcentusa volt, amit nem tudott hova tenni, és a gondatlan udvariassága, az önzése, a személyi-higénia-megszállottsága olyan múltról árulkodott, ami biztosan bôvelkedett szenvedéssel.
Ha az asszony elteleportálhatott volna oda, ahol titokzatos betegének trónja emelkedett, vitéz atyjaként a hôs Asgard-i isteneknek, valószínûleg nem nagyon csodálkozott volna. Bár a valóságban ez nem egészen igaz. Talán meghibbant volna. De legalábbis megértette volna, hogy mindez összefér azon tulajdonságokkal, amiket észlelt a férfiban, amikoris magához tér abból a sokkból, ami annak a felfedezésébôl adódott, hogy szinte minden, amit az emberi nem valaha is kiválasztott, hogy higgyen benne, igaz. És legalábbis sokkal azután is igaz lesz, hogy az emberiség különösképp igaznak hinné.
Odin elbocsájtotta betegfelügyelôit egy intéssel, de elôtte kérte, hogy hajtsák fel a fô személyi tanácsadóját, és küldjék hozzá még egyszer.
Emiatt Bailey nôvér egy kicsit összeszorította az ajkait, bár csupán egy egészen pirinyót. Nem szerette Mr. Odwin tanácsadóját, fô tótumfaktumát [mindenes], férfiszolgáját, nevezzük aminek akarjuk. A szemei rosszindulatúak voltak, megtáncoltatta a nôt, és Bailey erôsen gyanusította, hogy nyomdafestéket nem tûrô elképzelésekkel zargatta a beosztott nôvéreket a teaszünetben.
A férfi pont olyan volt, mint amit Bailey nôvér olivaszínû, sárgászöld arcbôrnek tartott, amiben is felettébb közel állt a zöldhöz. Bailey nôvér meg volt arról gyôzôdve, hogy ez így egyáltalán nincs rendjén.
Természetesen a nô a legutolsó ember volt a Föld kerekén, aki a bôrszín alapján ítélt volna- s ha már nem épp a legeslegutolsó, legalábbis ahogy viselkedett az elôzô nap délután, amikor egy afrikai diplomatát hoztak be, akinek pár epeköve volt, amiket ki kellett szedegetni; és azonnal neheztelést kezdett el iránta táplálni a nô. Egyszerûen nem kedvelte. Nem tudta volna pontosan megmondani, mi volt az, ami nem tetszett a pasasban, mivel mégiscsak egy nôvér volt, nem egy taxis, és nem mutathatta volna ki az érzéseit akár egy szemvillanásra sem. Túl profi volt ahhoz, túl jó volt a munkájában, és mindenkit ugyanazzal a többé-kevésbé egyenletesen hatásos és vígkedélyû udvariassággal kezelt, még -gondolta, és hûvösség áradt szét a testében- Mr. Rongy-et is.
"Mr. Rongy" volt a neve Mr. Odwin személyi fôtanácsadójának. A nô ezzel nem sokat tudott kezdeni. Nem az ô területe volt, hogy kritizálja Mr. Odwin személyi döntéseit. De ha mégiscsak rá tartozott volna az ügy, mint ahogy mégsem, akkor igencsak jó ötletnek tartotta volna, és nemcsak a maga érdekében, hanem Mr. Odwin saját jólétének érdekében is, ami pedig egy nagyon fontos dolog volt, hogyha nem egy olyan embert alkalmaz ilyen posztra, aki ilyen abszolút nyugtalanságot sugároz magából. Ennyi volt az egész.
Nem gondolt erre többet, egyszerûen csak elindult, hogy felhajtsa a férfit. Reggel, amikor munkába jött, megkönnyebbült, amikor felfedezte, hogy Mr. Rongy elhagyta a házat elôzô este; de aztán a csalódás erôs érzésével kellett szembenéznie, amikor kiszúrta, hogy egy órával ezelôtt visszatért.
Ott találta meg, ahol nem is sejtette volna. Ott guggolt a látogatók várótermében, egy piszkos és elhanyagolt orvosi ruha volt rajta, ami sokkalta nagyobb volt az ô méreténél. Nermcsak ez volt benne a furcsa, hanem az is, hogy egy gyér, zeneietlen dallamot játszott valamiféle sípon, amit valószínûsíthetôen egy nagyméretû, eldobható fecskendôbôl faragott ki; amivel egyáltalán nem szabadott volna bírnia.
A férfi felpillantott a nôvérre a gyors, táncoló szemeivel, vigyorgott egyet, és folytatta a fújást és vinnyogást, csak kifejezetten hangosabban.
Bailey nôvér végigfutott a memóriáján, de aztán arra jutott, hogy teljesen felesleges bármit is mondania a köpenyérôl vagy a fecskendôrôl, vagy arról, hogy eléggé rémisztô a jelenléte a közös váróteremben, de legalábbis rémítô lesz, a látogatók számára. Tudta a nôvér, hogy képtelen lenne kiállni azt az áradatát a megsértett ártatlanságnak, amivel a férfi válaszolna, vagy a tökéletes abszurditását a magyarázatainak. A nô egyetlen feladata az volt, hogy átadja az üzenetet, majd hogy eltüntesse a szobából és az útból, amilyen sebesen csak lehetséges.
-Mr. Odwin látni akarja -mondta. Bele próbálta szôni a hangjába beszédének egyébként szokásos ritmusát, de valahogy nem ment. Azt kívánta, bárcsak a férfi szemei abbahagynák ezt a táncolást. Eltekintve attól, hogy ezt fenemód idegesítônek tartotta egyrészt orvosi, másrészt esztétikai szempontból, s ráadásul nem tudott a dolgon segíteni; aztán még erôsen megsértette a büszkeségét az a konklúzió is, amit ezek az ugráló szemek közvetítettek: nevezetesen az, hogy legalább harminchét tárgy a szobában sokkalta érdekesebb, mint a nôvér.
A férfi rábámult a maga elképesztô módján egy pár másodpercig, azon motyogva, hogy nincs megnyugvás a bûnösöknek, s még a rendkívüli módon bûnösöknek sem, félrelökte Bailey nôvért, és nyakába szedte a lábát, hogy ura és parancsolója instrukcióit felvehesse, gyorsan, mielôtt az újra mély álomba zuhan.
8. fejezet

A reggel végére Kate elbocsájtatta magát a kórházból. Voltak ugyan némi kezdeti nehézségek ezzel kapcsolatban, ugyanis az ügyeletes nôvér és az orvos, akik meg voltak bízva Kate szemmel tartásával, hajthatatlan volt abban a tekintetben, hogy nem volt a nô abban az állapotban, hogy elhagyhassa a kórházat. Éppen most lábalt ki egy kisebbfajta kómából, és szüksége volt-
-Pizzára -bizonygatta Kate.
-pihenésre, szüksége volt-
-A saját otthonomra, és friss levegôre. Egyszerûen SZÖRNYÛ az itteni levegô. Olyan, mint egy porszívó porzsákjában.
-további gyógykezelésre, és mindenképpen felügyelet alatt kellett volna maradnia még legalább egy napig, hogy aztán mindahányan megelégedettek lehessenek a teljes felépülésével.
Legalábbis, eléggé hajthatatlanok voltak. A reggeli vizit alkalmával Kate kért és kapott egy telefont, és próbált kikézbesíttetni a kórtermébe némi pizzát. Elkezdte összevissza hívogatni a pizzasütôdéket Londonban, még a legkisebb társult árúsokat is, beszédet intézett hozzájuk, végül tett egy-két zajosan sikertelen próbálkozást arra, hogy csatarendbe állítsanak egy motorkerékpárt, mely végigszáguldva a West End-en, próbáljon felszedni egy Amerikai Forró-t egy egész listányi hozzávalóval: pepperónival, gombával, sajttal, és mindazzal, amit a futárszolgálat vezetôje totál még csak nem is akart emlékezni, és kb. egy órányi ilyen viselkedés után a Kate lelépése elôtti akadályok fokozatosan leépültek, mint ahogy a szirmok leszáradnak az ôszirózsáról.
És így, valamivel ebédidô után, már egy szélfútta Nyugat-londoni úton állt; ugyan kicsit gyengén és bizonytalanul érezve magát, de legalább önmaga birtokában. Nála voltak a ruhástáska szétszaggatott maradványai, amiket nem akart elhagyni, és úgyszintén egy kis papírdarab a tárcájában, egyetlenegy névvel.
Odaszólított egy taxit, hátraült, és a Primrose Hill-be hazavezetô út legnagyobb részén becsukott szemmel meditált. Felmászott a lépcsôkön, és felment a legfelsô szinten levô lakásába. Tíz üzenet volt az üzenetrögzítôjén; mindegyiket letörölte anélkül, hogy végighallgatta volna.
Kinyitotta a hálószoba ablakát egy pillanatra, és kihajolt egy meglehetôsen veszélyes és kellemetlen szögben, ami lehetôvé tette számára, hogy lássa a park egy részletét. Ez a kis rész a park egy kis sarka volt, csak néhány platánfával. A legtöbbjüket a közbeékelôdô házak eltakarták, de egy részen innen is látszottak, és ezáltal a látványt meglehetôsen személyessé és priváttá tették Kate számára egy bizonyos módon, amit egy hatalmas, teljes látóteres látkép sem tudott volna produkálni.
Egy esetben elment a parknak ennek a kis sarkára és körbejárta a láthatatlan területet, amit az ô ablakából való szemlélôdéssel láthatott a parkból, és nagyon közel járt ahhoz az érzéshez, hogy ez az ô saját, külön kis birodalma. Még meg is veregette a platánfákat valamiféle tulajdonosi kézzel, és utána leült alájuk, hogy nézze, a Nap hogyan nyugszik le London felett -a meglehetôsen tönkretett látóhatára és pizzát nem kézbesítô éttermei felett- és az ég alá bukott egy valamiféle mélyrôl jövô érzéssel, amiben nem volt teljesen bizonyos, hogy micsoda. De még mindig: ezekben a napokban minden iránt háládatosnak kellene lennie, ami mélyrôl jövô gondolat vagy érzés, alkármirôl lett légyen is szó és bármennyire is határozatlanul.
Felegyenesedett, szélesre tárva hagyta az ablakot, annak ellenére, hogyu csípôs volt odakint levegô, átgyalogolt a kis fürdôbe, és megengedte a vizet. Olyanfajta Eduárd-féle hatalmas kádja volt, ami úgy elterpeszkedett, hogy csodálatosan aránytalanul nagy helyet foglalt el; a szoba többi részérôl pedig jobbára krémszínû csövek szegélyezték. A csapok zubogtak. Amikor a szoba megtelt elegendô párával ahhoz, hogy meleget keltsen, Kate levetkezett, és kinyitotta a fürdô hatalmas szekrényét.
Kissé zavarba hozta az óriási bôsége azon löttyöknek, amit bele szokott nyomni a fürdôvizébe, de valamiféle okból képtelen volt anélkül végigmenni egy illatszer- vagy gyógynövény-szaküzlet elôtt, hogy el ne csábította volna valamilyen üvegcsében holmi kék, zöld, narancsszínû, olajos lötty, amirôl azt állították, hogy egyensúlyba állítják pórusainak valami igazán homályos, számára ismeretlen nevû bionedvét.
Egy pillanatig csak ott állt, ahogy próbált választani.
Valami rózsaszínt? Esetleg B-vitaminnal rendelkezôt? B-12? B-13? Már eleve az a B-vitamin-kavalkád is, ami ezekben a illatszerekben volt, zavarba ejtette. Voltak ott az olajak mellett púderek, csakúgy, mint zselék, sôt még olyan, átható szagú magok csomagocskái is, amikrôl azt tartották, hogy jót tesz az ember némi rejtett fertályainak valamiféle misztikus módon.
Mit szólnánk néhány zöld kristályhoz? Egy napon, ahogy mondogatta anno a nô, nem kéne tovább válogatnia, hanem egyszerûen csak bedobnia mindenbôl valamit a kádjába, és aztán usgyi! Legalábbis amikor tényleg vágyott rá. Úgy érzete, ez a nap pont ma jött el, és hirtelen újjáéledô kedv-hullámmal elkezdett mindenbôl egy-kettô darabot beledobálni a kádba, amíg azt tele nem zagyválva mindenféle zavaros színû, már-már ragadós érintésû masszává.
Lezárta a csapokat, kiugrott egy pillanatra a kézitáskájáért, s amikor visszatért, beleereszkedett a kádba, ahol csukott szemmel, mélyeket lélegezve teljes három percet eltöltött, mielôtt figyelmét arra a darab papírra fordította volna, amit a kórházból hozott magával.
Egyetlen szó volt rajta, amit egy fenemód vonakodó nôvérbôl szedett ki, aki reggel a lázát mérte.
Kate a termetes úrról kérdezte. Azéról, akivel összetalálkozott a reptéren, s akinek a testét látta az egyik közeli kórteremben az éjszaka korai óráiban.
-Ó nem, -mondta a nörsz,- nem volt halott, csupáncsak valamiféle kómában volt.
Megnézhetné-e -kérdezte Kate. Mi volt a neve?
Mindezt csak úgy mellékesen, odavetve kérdezte, mintha csak úgy jutott volna az eszébe, amivel meglehetôsen nehéz dolog volt elôhuzakodnia lázmérôvel a szájában, és egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sikerrel is járt. A nörsz azt mondta, hogy nem igazán tudja, és különben sem beszélhet más betegrôl. És különben is, az ürge már nem volt ott, immár máshová elvitték. Egy mentôautó érkezett, hogy összeszedjék és elszállítsák.
Mindez Kate-et erôs meglepetésként érte.
Hova vitték? Mi volt ez a speciális hely? De a nörsz hajthatatlannak látszott a további infókra, és egy-két másodperc múlva magához kérette a fônôvér. Az egyetlen szó, amit a nôvérke kibökött, az most azon a papírdarabon volt, amivel Kate épp szemezett.
Így hangzott: "Woodshead".
Most, hogy sokkal kipihentebb volt, érezte, hogy valamilyen mértékben ismerôs neki a szó, de pontosan nem tudja, honnan.
Abban a pillanatban, amikor eszébe jutott, nem tudott tovább a fürdôkádban maradni; csak egy kis hablemosó zuhanyt engedett meg magának, mielôtt egyenesen a telefonhoz sietett volna.
9. fejezet

A hatalmas férfi magához tért, és megpróbált felnézni, de nehezen tudta megemelni a fejét. Megpróbált felülni, de az sem sikerült. Úgy érezte, hogy odaragasztották a padlóhoz valamiféle szupererôs ragasztóval, és egy pár szekundum múlva meg is bizonyosodott ennek kifejezetten elképesztô tényérôl.
Keményen felránotta a fejét, egy csomó szôke hajtincsét kitépve, amik fájdalmasan a padlón maradtak, és körülnézett. Egy elhagyatott raktárház-féleségben feküdt, valószínûleg valamelyik felsô emeleten, abból ítélve, hogy a piszkos, töredezett ablakokon a télies szél besüvített.
A mennyezet a magasban húzódott, és tele volt pókhálóval, amik gazdáit jól láthatólag nem érdekelte, hogy a legtöbb, amit errefelé foghatnak, az szállongó vakolat és por. A mennyezetet oszlopok tartották, amiket függôleges acél-födémgerendák alkottak, amikrôl a piszkos, régi, sárgás krém hólyagosodott és pattogzott lefelé, és mindez olyan koros fenyôfa padlózaton állt, amihez jól láthatóan a férfit is odaragasztották. A teste körül, ovális alaknban, egy-két lábnyira kifelé is jól látszott, hogy a padló sötéten és tompán fénylik. Kicsi, orrfacsaró páraoszlopok gôzölögtek belôle. Nem volt képes elhinni.
Dühösen ordítani kezdett, csavargatni és dobálni kezdte magát, de mindezzel csak azt érte el, hogy alaposan meghúzta a bôrét, ahol keményen oda volt ragadva a tölgyfa-lécekhez.
Ez valószínû annak a vén faszinak a munkája lehetett.
Visszavágta a fejét a földre olyan erôvel, hogy a deszkák megrepedtek, és a füle is csöngeni kezdett. Még egyszer üvöltött, és ez olyan dühös kielégülést okozott számára, amilyen értelmetlen és buta hangokat üvöltött. Ezt addig csinálta, amíg az acéloszlopok is be nem rezonáltak, és az ablakok maradványai is szét nem törtek még kisebb darabokra. Aztán, ahogy ide-oda dobálta a fejét, észrevettte a pörölykalapácsát, amit pár lépésre tôle a falnak támasztottak; egyetlen szavával felemelte a földrôl, és robogva az oszlopokra vetette, addig veretve ôket, míg az egész körnék ôrült gongként visszhangozni nem kezdett.
Még egy szó, és a fejsze visszareppült feléje, a fejét csak egy kézfejnyivel vétve el, és belevágott a padlóba, ízzé-porrá törve azt, meg az alatta levô gipsz-alapot.
Alatta izgett-mozgott a fejsze a padló sötétebb részén, egy lassú, nehéz parabola mentén, ahogy a gipszben végigszántott a fejsze, amitôl nmég a betonalapozás is berezgett. Aztán keményen begyorsított, visszarobajlott a mennyezetig, nekitámadva a sugárban szétszálló törmeléknek, ahogy egy másik tölgyfadeszkát trancsírozott szét a nagy ember talpától kézfejnyi távolságra.
Magasra szállt, egy pillanatig úgy függött odafenn, mintha a tömege eltûnt volna, aztán, ügyesen, rövid nyelét felemelve a feje fölé, megintcsak keményen lecsapott a padlódeszkákra - megint fel, megint le, szilánkokra törve mindent a mesterének teste körül, míg végül, egy hosszú, nehéz nyögéssel, az ovális, köröskörül kivágott padlófelület nem bírta tovább, és összeroskadt. Szilánkokra törött az alant fekvô alapozáson egy törmelékfelhôvel, amibôl aztán a férfi hatalmas alakja bontakozott ki, tántorogva, csapkodva a körülötte levô szutykos levegôt, köhögve. A hátát, a kezeit és a lábait még mindig jókora darabok borították a széttört deszkákból, de legalább tudott már mozogni.., Nekitámaszkodott a falnak, és vadul kiköhögött egy nagy rakás port a tüdejébôl.
Ahogy visszafordult, a fejszéje keresztültáncolt a levegôn, aztán hirtelen kicsúszott a markából, és játékosan megperdült úgy, hogy a padlóból a hatalmas fej betonszemcséket vágott ki, felszökkent, és büszke szögben támasztotta neki magát az egyik közeli oszlopon.
Elôtte a leüllepedôben levô törmelékfelhôn át egy hatalmas Coca-Cola-automata derengett elô. A leghatalmasabb gyanúval és aggodalommal méregette. Üvegesen, színtelenül állt ott, és volt rajta egy cédula az apjától azzal az igénnyel, hogyha bármit is csinál, hagyja abba. Úgy volt aláírva, hogy 'Tudod-ki', de aztnán ezt áthúzták, és Odin-t írtak alá, ill. még nagyobb betûkkel azt, hogy 'Az Apád'. Odin sosem volt igazán meggyôzôdve fiának szellemi képességeirôl. A nagy ember letépte a cetlit, és mérgesen bámult rá. Ki tudott venni egy utóiratot: "Emlékezz Wales-re. Ne akarj újra keresztülmenni mindazon."
Széttépte a cédulát, és kivágta a legközelebbi ablakon, ahol a szél könnyedén a szárnyára kapta. Egy pillanatra úgy hallotta, hogy egy érdekes nyögô hangot hall, de aztán mindezt a közeli, kihalt épületek közötti szél süvítésének könyvelte el.
Megfordult, odament az ablakhoz, és kinézett olyan mogorván, mint egy katona a harctéren. Odaragasztva a padlóhoz. Az ô korában. Miféle ördögit kellett ennek a dolognak jelentenie? "Horgaszd le a fejed!"- találgatott. "Ha te nem horgasztod le, hát majd én segítek". Ezt jelentette. "Hozáragasztom a padlóhoz."
Visszaemlékezett, hogy az öreg ürge pontosan ezeket mondta neki akkor, amikor azok a kellemetlenségek megestek azzal a Fantom repülôvel. "Miért nem vagy képes megragadni a földön?" -kérdzete akkor. El tudta volna képzelni az öreg faszit azzal az agyalágyult, jóságoskodó, de rosszindulatú ötleteivel, hogy ezáltal is szemléletesebbé tegye a fejmosást.
Veszélyesen nôttön nôni kezdett benne a harag, de keményen leküzdötte. Kifejezetten idegesítô dolgok kezdtek mostanság történni vele, amikor csak feldühítette magát, és különben is, rossz elôérzete támadt, ahogy visszanézett a kólaautomatára, hogy most megintcsak ilyen aggasztó eseménynek kellett történnie. Rábámult, és nyugtalankodott.
Betegnek érezte magát.
Egyáltalán: szerfelett betegnek érezete magát újabban, és úgy vette észre, hogy képtelenség mindazon isteni feladatait leküzdenie, amikor ilyen pocsék influenza támadta meg. Fejfájása volt, szédülés-hullámai, rosszulléte, és mindenféle betegeskedése, amit oly gyakran mutatnak be a televíziós hirdetésekben. Még ráadásul szörnyû emlékezetvesztéssel is együtt járt az, hogyha túlságosan elragadta magával a düh.
Mindig is imádott dühbe gurulni. A csodás düh hatalmas lökíései végigsegítették volna az életén. Hatalmasnak érezte magát. Úgy érzete, hatalmomal, világossággal és energiával van teli. Mindig is volt egy halom olyan gyönyörû dolog, ami miatt igazán dühbe gurulhatott: óriási mértékû provokációk, árulások, olyan emberek, akik az Atlanti-óceánt a sisakjába rejtették vagy kontinenseket ejtettek rá; lerészegedve fának színlelték magukat... Olyan dolgok, amik miatt igazán fel tudsz háborodni és csapkodó kedvedbe jönni. Rövixden, jól érzete magát azért, amiért ô lehet a Villámok Istene. Most hirtelen viszont fejfájások, ideges lázálmok, megfoghatatlan szorongások, félelmek kerítették hatalmába. Ezek új felfedezések voltak egy isten számára, és nem is túl jók.
-Nevetségesen nézel ki!
A hng úgy sziszegett elô, és úgy érte Thor-t, mintha egy, az agyának hátsó fertályában elhelyezett táblán valaki keresztülhúzta volna a körmeit. Aljas hang volt, rosszindulatú és gúnyos; olcsó, fehér nejloningeké, fényesre kipenderített fókabajszaké; röviden olyan hang, amit Thor nem kedvelt. A legtöbb esetben igen súlyosan reagált rá, és most különösen provokálta, hogy egy elhhagyatott raktárház közepén didergett, a padlózat egy csomó deszkadarabjával még mindig a hátán.
Mérgesen körbefordult. Azt akarta, hgogy alkalmas legyen arra, hogy lágyan és nagy méltóságggal megforduljon, de semmiféle ilyen stratégia nem mûködött ennek a lénynek az esetében, és mivelhogy Thor tudta, hogy megszégyenítve és nevetségesen végezte volna, bármilyen pózt is vett volna fel, és így nyugodtan azt használhatta, amit ráadásul kényelmes vislekedésnek is tartott.
-Toe Rongy! -ordította, és elôrerántotta a fejszéjét, hogy az megperdült, és óriási, robbanó erôvel vágta azt a kis figura felé, aki önelégülten ott guggolt az áenyékokban, egy nagy rakás valami kellôs közepén, kicsit elôrehajolva.
Toe Rongy elcsípte a fejszét, és takarosan Thor ruháinak halmára tette, ami ott volt mellette. Vigyorgott egyet, majd engedte, hogy egy kóbor napsugár megcsillanjon az egyik fogán. Ezek a dolgok nem történnek véletlenszerûen. Toe Rongy egy kevés idôt eltöltött azzal, amíg Thor eszméletlen volt, hogy felbecsülje, meddig fog tartani, míg Thor magához tér, majd ssziszifuszi munkával hogy idehordjon egy rakás törmeléket, a magasságot ellenôrizve, és azt a szöget, amivel elôre kellett hajlania. Mint provokatôr, prrofesszionálisnak tartotta magát.
-Te csináltad ezt velem? -üvöltötte Thor.- Te...
Thor keresett arra valami analógiát, hogy "ragasztottál ide", de aztán a szünet túl hoszúra nyúlt, és fel kellett adnia.
-... ragasztottál a padlóhoz?? -követelôdzött végül. Kívánta, bárcsak mégsem tett volna fel ilyen hülye kérdést.
-Még csak ne is válaszolj rá! -tette hozzá dühösen, és megintcsak jobbnak látta volna, hogyha nem mondja ki ezt sem. Dobbantott egyet a lábával, hogy az épület alapjai kicsit beleremegtek, hogy szavának egy kicsit még nagyobb súyt adjon. Nem volt tôúlságosan biztos abban, hogy mit is akart kifejezni, de úgy érzete, meg kell tennie. Egy kevés por üllepedett le lágyan körülötte.
Toe Rongy csak nézte a táncoló, csillogó szemeivel.
-Én csupán végrehajtom azokat az utasításokat, akiket az apád ad nekem -mondta, az ünnepélyesség groteszk paródiájával.
-úgy tûnik számomra -mondta Thor-, hogy azok az instrukciók, amiket az apám ad neked, amióta csak a a szolgálatába léptél, felettébb különösek. Azt hiszem, hogy valamiféle ördögi befolyásod van rá. Nem tudom, miféle ördögi ez, de mindenképpen befolyásolod, és mindenképpen -a szinonímakeresésben megint alulmaradt- ördögi. -zárta le.
Toe Rongy úgy reagált, mint egy sárkánygyík, akinek éppen a borról panaszkodtak.
-Én? -védekezett. -Hogy a csudában lenne arra lehetôségem, hogy befolyásolhassam az apádat? Odin minden Asgard-i isten legnagyobbika, és én pedig az elkötelezett szolgája vagyok mindenben. Ha azt mondja, 'csináld ezt', akkor megcsinálom. Ha azt mondjha, 'menj el oda', elmegyek. Ha Odin azzal jön, hogy 'Menj, és mentsd ki a kórhából a nagy, buta fiamat, mielôtt újabb bajt csinál, és aztán, nem is tudom, talán ragaszd a padlóhoz!', akkor pontosan azt csinálom, amit kér. Én csupán a legalázatosabb szolgája vagyok. Bármilyen kicsi vagy szolgai is a feladat, Odin parancsa az, amire ugranom kell.
Thor vagy nem ismerte eléggé az emberi természtetet, vagy, jelen esetre vonatkoztatva, az ördögit vagy a lidércit, hogy alkalmas legyen arra, hogy ellenkezzen azzal, hogy igenis hogy igen erôs befolyást gyakorolt mindenkire, különösen egy esendô és elkényeztetett öreg istenre. Csak tudta, hogy minden rossz.
-Hát akkor -üvöltötte- vidd vissza Odinnak az üzenetemet. Mondd meg neki, hogy én, Thor, követelem, hogy találkozzék velem. És nem is valamiféle kibaszott kórházban! Nem vagyok hajlandó azzal foglalatoskodni, hogy bámuljnm az újságokat vagy a gyümölcsöket, míg kicserélik az ágynemûjét! Mondd meg neki, hogy Thor, a Villámok Istene, találkozik majd Odin-anl, a Minden Asgard-i Istenek Apjával, ma este, a Kihívás Órájában, Asgard-ban!
-Megint? kérdezte Toe Rongy, egy ravasz oldalpillantással a kólaautómata felé.
-Ööö... igen, -modnta Thor- Igen! -ismételte dühösen. - Újra!
Toe Rongy egy kicsit sóhajtott, úgy, mint aki olyan dologba törôdik bele, hogy olyan parancsnak kellhet engedelmeskednie, amit egy tempetramentumos ostoba ötöl ki, és azt mondta, -Hát, megmondom neki. Nem hinném, hogy túlságosan tetszene neki.
-Nem rád tartozik, hogy tetszik-e majd neki, vagy sem! -üvöltötte Thor, még egyszer megháborgatva az épület alapjait. -Ez kizárólag rám és az apámra tartozik! Lehet, hogy azt gondolod, hogy rendkívül eszes vagy, és hiheted azt, hogy én nem vagyok...
Toe Rongy felhúzta a szemöldökét. Felkészült erre a pillanatra. Csendesen ült, és egyszerûen engedte, hogy egy kóbor napsugár a táncoló szemén megcsillanjék. Ez a csönd a legmélyebbrôl jövô ékesszólás volt.
-Nem tudom, hogy mire utazol, Toe Rongy, lehet, hogy egy csomó dolgot nem tudok, de egyetlent feltétlenül. Azt tudom, hogy én Thor vagyok, a Villámok Istene, és nem fog egy lidérc bollonddá tenni!
-Hát -modta Toe Rongy egy kis vigyorral- ha megtudod, hogy két dolgot árulok el, kétszerte ilyen okos leszel. El ne felejtsd felvenni a ruháidat, mielôtt kimész -mutatott a mellette levô halomra, és aztán eltûnt.
10. fejezet

Az a baj az olyan boltokkal, amik nagyítókat és bicskákat árulnak, hogy arra hajlanak, hogy egyéb más, felettébb érdekfeszítô tárgyakat is raktáron tartsanak, mint például az az eléggé páratlan szerkezet, amiben Dirk elmerült, miután hasztalan próbált dönteni a beépített Philips csavarhúzóval, fogpiszkálóval és golyóstollal, illetve egy egy 13-fogú fûrésszel és gyönyörû szegekkel kivert zsebkés között.
A nagyítók is egy ideig rabságukban tartották, fôleg egy, 25 dioptriás, vákuum-védôréteg-kicsapatással készült, nagy fényességû, beépített kerettel és karcolás nélküli csiszolással; de aztán Dirk meglátott egy kicsiny I Ching elektronikus kalkulátort, és teljesen belehabarodott.
Azelôtt még csak nem is gondolt arra, hogy ilyesmi létezhet. Az pedig egy fantasztikus releváció volt számára, ahogy a teljes elutasításból a teljes vágyakozásra áttért, és végül ahogy történetesen magáévá tette, megpillantásának negyven másodpercén belül.
Az elektronikus I Ching kalkulátor meglehetôsen silány külsejû volt. Valószínûleg valamelyik délkelet-ázsiai országban készíthették, akik Dél-Koreának dolgozgattak be, ugyanazon a módon, ahogy az Japánnak szállít. A ragasztási technológia jól láthatóan az adott országban nem fejlôdött arra a pontra, hogy a dolgokat ténylegesen össze is tartsa. Már ekkor is a doboz hátuljának fele leesett, és egy celluxdarabbal kellett visszaragasztani a helyére.
Nagyon hasonlított egy átlagos kalkulátorra, annak a kivételével, hogy az LCD kijelzô egy kicsivel nagyobb volt, mint szokásos, a célból, hogy hozzáidomulhasson King Wen megnyírbált szónoklatainak hatvannégy hexagramjához, és hasonlóképp fiának, Chou Fejedelmének, kommentárjaihoz, minden hexagramn minden sorában. Ezek eléggé különös szövegek lettek volna egy rendes kalkulátor kijelzôjén átmasírozva, különösen, hogy kínairól japánra fordították az egészet, ami során jól láthatóan sok kihívással néztek szembe.
Az eszköz normál kalkulátorként is elüzemelgetett, de csak egy limitált fokig. Minden olyan mûveletet el tudott végezni, melynek eredménye négynél kisebb volt.
Az '1+1'-et ki tudta számolni ('2'), és '1+2'-t ('3') és '2+2'-t ('4') is, meg 'tan 74'-et ('3.4874145') is, de bármi, ami nagyobb volt, mint 4, csupán a 'Sárgás Elszínezôdés' interpretációját csalta elô. Dirk nem volt biztos benne, hogy ez programozási hiba, vagy egy olyan belsô titok, amelynek mélyére hatolása az ô képességén túltett, de mindenképp megôrült érte, annyira legalábbis, hogy átnyújtson érette 20 font kézpénzt.
-Köszönöm, Uram! -mondta a tulajdonos.- Nagyon ügyes szerkentyû. Azt hiszem, boldog lesz vele.
-Éb is! -mondta Dirk.
-Örülök, hogy ezt hallom, Uram, -válaszolta az eladó.-Tudja, hogy eltörte az orrát?
Dirk felnézett az új szerzeményének tett hízelkedésébôl.
-Ibeb -mondta ingerülten -bersze hob bubom!
A férfi megelégedetten bólintott.
-Csak azért, mert egy csomó vásárlóm mintha nem mindig tudna errôl -magyarázta.
Dirk röviden megköszönte, és kiszáguldott a szerzeményével. Pár perc múlva már egy islingtoni kávéház egyik sarkában üldögélt, rendelt egy csészényi kicsi, de hihetetlenül erôs kávét, és megpróbált mérleget vonni a napjáról. A pillanatnyi gondolatai azt jelezték, hogy szinte biztosan szüksége lesz egy kevés, de iszonyúan erôs sörre is, és ezt még megpróbálta a rendeléséhez kanyarintani.
-A 'i? -kérdezte a pincér. A haja rendkívül sötét volt, és brilliantinokkal volt teleszórva. Magas volt, hihetetlenül erôs, és túl laza volt ahhoz, hogy a vendégeket végighallgassa, vagy hogy mássalhangzókat ejtsen ki.
Dirk megismételte a rendelését, de mivel a kávézó zenegépe mûködött, az orra törött és a pincér lazasága áttörhetetlen volt, hirtelen rájött, hogy egyszerûbb lesz, ha leírja mindezt egy szalvétára a ceruza végével. A pincér rábámult, megsérült önérzettel, és távozott.
Dirk barátságos fôhajtást váltott a szomszéd asztalnál ülô lánnyal, aki félig-meddig egy könyvet olvasott, és a közeledését szimpátiával nézte. Aztán elkezdte a reggeli szerzemények kipakolását az asztalra: az újságot, az I Ching kalkulátort és a borítékot, amit a falon függô aranylemez mögül szedett elô George Anstey fürdôjében. Egy vagy két percet eltöltött azzal, hogy legyezgesse az orrát a zsebkendôjével, majd lágyan megnyomogassa, hogy megnézze, mennyire fáj, s, mint kiderült, elég komolyan. Sóhajtott, és visszagyûrte a zsebkendôjét a zsebébe.
Pár másodperc múlva a pincér visszatért egy herba-omlettel és egy karéj kenyérrel. Dirk elmagyarázta, hogy nem ezt rendelte. A pincér vállat vont, és azt mondta, az nem az ô hibája.
Dirknek nem volt arról fogalma, hogy erre mit feleljen, és ezt meg is mondta. Még ekkor is komoly problémát okozott számára a beszéd. A pincér megkérdezte, hogy tudja-é, hogy eltörte az orrát, amire Dirk úgy válaszolt, hogy igen, nabon köbödöb. A pincér kibökte, hogy egy barátja, Neil, egyszer eltörte az orrát és Dirk erere azt felelte, hogy rebéli, hogy bagyon fájt, ami elég volt ahhoz, hogy a párbeszédnek vége szakadjon. A pincér elvette az omlettet és lelépett, ünnepélyesen megígérve, hogy sosem tér vissza.
Amikor a szomszéd leányzó egy kis idôre félrenézett, Dirk odahajolt az asztalához, és megcsípte a kávéját. Nagyon jól tudta Dirk, hogy abszolút biztonságban van, hisz a lány lehetetlen, hogy erre az esetre gondoljon. Dirk csak magában kortyolgatott, és felevenítette a nap eseményeit.
Tudta, hogy mielôtt konzultálna az I Ching-gel, még ha az elektronikus is, nem árt, ha rendbe szedi a gondolatait, és engedi, hogy kitisztuljanak.
Ez egy nehéz dolog volt.
Bármennyire is ki próbálta tisztítani a fejét, hogy nyugodtan és koncentráltan gondolkodhassék, nem tudta Geoffrey Anstey fejének szüntelen forgását elfeledni. Az, hogy a fejnek nem volt vádló módon mutató ujja, amivel rámutasson, csak arra volt jó, hogy az egész dolgot még nehezebbé tegye.
Dirk összehúzta a szemét, és megpróbált inkább a rejtélyes módon eltûnt Mrs. Pearce problémájával foglalkozni, de nem sok támpontot talált rajta. Amikor a leányzó neki dolgozott, sokszor misztérikusan két, három napokra eltûnt, de szerencsére a papírmunka nem is követelte meg, hogy túl nagy feneket kerítsen Dirk az ügynek. Kétségkívül, akkoriban semmiféle robbanások nem történtek körülötte, legalábbis nem olyanok, amikrôl tudott. A lány sosem említett semmiféle robbanást.
Ráadásul, amikor Dirk a lány arcára gondolt, amit legutoljára Geoffrey Anstye házában látott a televízió képernyôjén, a gondolatai rögvest a forgó fej felé akartak siklani, ami azzal volt elfogalva, hogy az alant elterülô földhöz képest harminchárom és egyharmadszor forduljék meg percenkint.
Ez nem volt túlságosan hasznos atekintetben, hogy elérje a nyugodt és elmélkedô lelkiállapotot. Csakúgy, mint a kávéház hangosan bömbölô zenegépe.
Felsóhajtott, és rábámult az elektoniukus I Ching kalkulátorra.
Ha valamiféle rendszerbe akarta szedni a gondolatait, akkor valószínûleg az idôrendi sorrend épp ugyanolyan jó volna, mint bármi más. Elhatározta, hogy visszaemlékezik a nap kezdetére, mielôtt mindezen elborzasztó események megtörténtek, vagy legalábbis, mielôtt megtörténtek vele.
Elôször is, ott volt a fridzsider.
Olybá tûnt a számára, hogy a többi problémával összevetve, a hûtôvel való kikezdés gondja eléggé kezelhetô méretekre zsugorodott. Még mindig elég komoly nyilalló, félelmes és ronda fájdalmat jelentett számára, de volt egy probléma, -gondolta,- amivel sokkal hidegebb fejjel akart szembenézni.
A használati utasítás kicsiny könyve azt javasolta, hogy egyszerûen 'lélekkel telten' koncentrálnia kéne arra a kérdésre, ami 'kérdésekkel ostromolta' ôt, írja le, rágódjon rajta, élvezze a csendet, és mihelyt elérte a belsô harmóniát és békességet, nyomja meg a piros gombot.
Nem volt sehol vörös gomb a szerkezeten, csupán egy kék, amire 'Vörös'-t írtak, és Dirk úgy vélte, ez lesz az.
Egy picit a kérdésre koncentrált, aztán körbekeresgélte a zsebeit valami papírfecniért, de egyet sem talált. A végén leírta, hogy "Kellene-e új fridzsit vennem?" a szalvétájának egyik sarkára. Aztán rájött, hogyha e belsô békességre és harmóniára várna, napestig itt ülhetne, ezért az idôrendben elôreugrott és megnyomta a vörösként feltüntetett kék gombot. Egy szimbólum villant elô a képernyô egyik sarkában, egy hexagram, amely így nézett ki:

OOOO OOOO
OOOOOOOOO
OOOO OOOO
OOOO OOOO
OOOO OOOO
OOOOOOOOO
3: CHUN

Aztán az I Ching kalulátor képernyôjén a következô üzenet futott fel:
"KING WEN PRÓFÉCIÁJA
A Chun A Kezdeti Nehézségeket Jelenti, Mint Ahogy A Fû Körülfonja És Szétrepeszti A Követ. Az Idôk Szabálytalanságokkal És Sötétséggel Terheltek: Egy Emberfeletti Férfi Fogja Rendbehozni Ezek Mértékét Ahogy A Fonal És Szövedék Szálait. A Határozottság A Végére Sikert Szül. A Korai Lépések Csakis Óvatossággal Tehetôk Meg. Sikert Fog Szülni A Hercegek Kinevezése.
'A 6.SOR ÁTÍRÁSA:
'CHOU HERCEGÉNEK HOZZÁTENNIVALÓJA:
'A Lovak És A Kocsi Vissza Kell Hogy Forduljanak. Keserû Könnyek Patakjai Folynak Majd."

Dirk végiggondolta mindezt pár pillanatig, majd arra lyukadt ki, hogy mindent összevéve ez egy szavazat volt arra, hogy mégiscsak szerezzen egy új hûtôt, ami, megdöbbentô egybeesésként, pont az a cselekedet volt, amit önmaga is preferált.
Volt egy fizetô telefon az egyik sötét sarokban, ahol a pincérek csoszogtak önérzetes fennköltséggel ide-oda. Dirk utat tört magának a pincérek hadán, azon gondolkodva, hogy vajon mikre emlékezteti ôt ez a népség, és nagyhirtelen arra gondolt, hogy ez az a meztelen férfiak kicsiny csoportosulása volt a Szent Család mögött Michelangelo hasonnevû képén, valószínû azon nyilvánvaló okból, hogy Michelangelo meglehetôsen csípte ôket.
Egy Nobby Paxton névre hallgató ismerôsét -vagy legalábbis így bizonygatta- hívta fel, aki a háztartási felszerelések sötétebb oldalán dolgozott. Dirk gyorsan a tárgyra tért.
-Dobby, kébe egy új fribzsiber.
-Dirk, elraktam egyet, a kérésed szerint.
Dirk ezt eléggé furcsának találta.
-Nézb, Dobby, csubán eb új hûtôt akarok.
-Ez a legjobb, Dirk. Japán. Mikroprocesszor-vezérelt.
-Mit keres egy mikroprocesszor eb fribzsiderben, Dobby?
-Hôvösen tartja, Dirk. Majd szólok a legényeknek, hogy szállítsák le. Ezt elég élesen le kell szögeznem, olyan okokból, amivel nem akarlak leterhelni.
-Begérteb ezt, Dobby -mondta Dirk. -A brobléma az, hogy deb vagyok otthob pillabatbilag.
-Hogy utat találjunk egy olyan házba, aminek a lakója nem tartózkodik otthon, egy olyan teljes vértezet, amellyel minden legényem meg van áldva. Azért csak mondd el nyugodtan, ha valami hiányzó dolgot lelsz mindezek után.
-Örülni fogok, Dobby. Ha a fiaid tényleg ki akabnák pakolni egy-két cuccobat, akkor örülbék, ha a régi fridzsirebemmel kezdenék. Eléggé ráfér bár a kidobás.
-Magam teszek róla, hogy megtörténjen, Dirk. Mostanság egy vagy kettô billenôkocsi mindig van az utcátokban. Na és: akarsz-e érte fizetni, vagy térdkalácsból vágassam le a lábaidat, hogy mindenkinek kíméljük az idejét és a súlyosbító körülményeket?
Sosem volt Dirk száz százalékig biztos abban, hogy Nobby mikor viccelôdött és valahogy nem is volt a híve annak, hogy kipróbálják. Biztosította, hogy mindenképpen kifizeti, mihelyt legközelebb találkoznak.
-Akkor lássuk egymást mielôbb, Dirk. -mondta Nobby.- Egyébként, tudod, hogy pontosan olyan a hangod, mintha valaki betörte volna az orrod?
Egy kis szünet volt a társalgásban.
-Ott vagy, Dirk? -kérdezte Nobby.
-Ibeb. -mondta Dirk- Csubán egy zenét hallbattab.
-Forró Paradicsom -üvöltötte a Hi-Fi szerkó.
-Ne szedd fel, szedd fel, szedd fel,
-Gyorsan, add tovább, add tovább, add tovább.
-Azt kérdeztem, hogy tudod-e, hogy pontosan olyan a hangod, mintha valaki betörte volna az orrod? -ismételte Nobby.
Dirk megmondta, hogy tudja, megköszönte Nobby-nak, hogy mindezt elmodta, elköszönt, gondolatokkal telten állt egy pillanatig, még pár gyors telefonhívást elintézett, majd visszafurakodott a pózoló pincérek zûrzavarán át, hogy megkeresse a lányt, akinek a kávéját kisajátította, amikor az asztalánál ült.
-Hello -mondta sokat sejtetôen.
Dirk annyiraa elôzékeny volt, amennyire csak tudott lenni.
Nagyon udvariasan meghajolt a nô felé, megemelte a kalapját, mivel legalább egy másodpercet vett igénybe, hogy összeszedje magát, és engedélyt kérjen, hogy leülhessen.
-Tessék csak -modta a lány-, a maga asztala -kínálta nagylelkûen hellyel.
Kis nô volt, a haja sötét volt és takaros. A huszas évei közepén járt, és kötekedôn bámulta a félig üres kávéscsészét az asztal közepén.
Dirk leült a lánnyal szemközt, és úgy hajolt elôre, mint egy összeesküvô.
-Azt hiszeb -mondta mély hangon- hogy baga a kávéja után érdeklôdik.
-Eltalálta -mondta a lány.
-Ez elég rossz a baga szábára, debde?
-Valóban?
-Valóbab. Koffein. Koffein-drog a tejbeb.
-Látom, hogy magát az egészségem érdekli.
-Mibdenféle dologgal törôdtem -modta Dirk könnyedén.
-Látott a szomszédos asztalnál, és azt gondolta: 'Itt van egy jól kinézô leányzó, vérrel a pucájában. Hadd mentsem meg önnönmagától'
-Dióhéjbad.
-Tudja, hogy eltört az orra?
-Tudom, igeb, persze hogy tudom -mondta Dirk leverten- bindebkki ezt...
-Mikor törte el?
-Eltörték... Kb. egy húsz berce.
-Én is annyinak saccoltam. -mondta a lány.- Csukja be a szemét egy pillanatra.
Dirk gyanakodva nézett rá.
-Miért?
-Minden rendben -válaszolt a lány mosolyogva.- Nem fogom megsebezni. Na csukja be.
Egy összezavart szemöldökrándítással Dirk becsukta a szemét, de csupán csak egy pillanatra. Ebben a pillanatban a lány elôrehajolt, és gyengéden megragadta a férfi orrát, és élesen megcsavarta. Dirket szinte szétvetette a fájdalom, és akkorát üvöltött, hogy ezzel majdhogynem felkeltette az egyik pincér figyelmét.
-Maga hentes! -üvöltötte, vadul hátratántorogva, és megmarkolva az orrát.- Hentes, kétélû bárddal!
-Ó, legyen már csöndben, és üljön le -mondta a lány.- Rendben van, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem érek magához, de legalább így túl vagyunk rajta, ami sokkal nagyobb bajtól kíméli majd meg magát. Ami azt illeti, be kéne mennie egy orvoshoz, hogy sínbe rakja és vattával kitömje az orrát. Nôvér vagyok, tudom, mit csinálok. Vagy legalábbis, azt hiszem, tudom. Hadd nézzem meg magát!
Lihegve és köpködve, Dirk megint leült, az orrán a kezeivel. Pár hoosszú másodperc után megint elkezdte lágyan tapogatni, és engedte, hogy a lány megvizsgálja.
Azt mondta a lány:
-Egyébként a nevem Sally Mills. Mindig korrektül be próbálom magam mutatni, mielôtt a fizikai bizalmasság kezdetét veszi, de néha -sóhajtotta- még erre sem jut idô.
Dirk végigfuttatta az ujjait orrának mindkét oldala mentén.
-Abt hibem, ez bár így sokkal ebenesebb -mondta végül.
-Egyenesebb -mondta Sally-, mondjon 'egyenesebb'et. Fel fogja dobni magát.
-Egyenesebb... -mondta Dirk.- Iben. Látom, mit akar mondabi.
-Micsoda?
-Látom, mit akar mondabi.
-Rendben -mondta a lány egy megkönnyebbült sóhajjal.- Örülök, hogy mûködött. Azt mondta reggel a horoszkópom, hogy gyakorlatilag minden, amit ezen napon határozok el, rosszul sül ki.
-Igen, de mégsem akar hinni annak az ostobaságnak -mondta Dirk élesen.
-Tényleg nem. -mondta Sally.
-Különösképp nem A Nagy Zaganzának.
-Ó, akkor hát maga is olvasta?
-Nem. Ez nem azonos ok miatt van.
-Az én okom az volt, mert egy férfibetegem megkért, hogy olvassam fel neki a horoszkópját, pont mielôtt meghalt. Mi volt a magáé?
-Öööö... Egy felettébb bonyolult darab.
-Értem... -modta Sally szkeptikusan -Milyen volt?
-Ez egy kalkulátor. -mondta Dirk- Nézze, nem szabad feltartanom, lekötelezett magának, kedves asszonyom, az ellátásának lágysága okán, valamint a kávéjának kikölcsönzéséért, de né! a nap múlik, és biztos vagyok benne, hogy kemény nap vár Önre súlyos esetek ellátásában.
-Egyáltalán nem. Este dolgoztam, és ma reggel kilenckor jöttem ki, és mindaz, amit meg kell csinálnom, az az, hogy ébren maradjak, hogy aztán este rendesen tudjak aludni. Nincs jobb dolgom, mint hogy üldögéljek egy kávézóban, és idegenekkel beszélgessek. A másik részrôl, amilyen hamar csak lehetséges, magának azt ajánlom, mielôbb keressen fel egy elsôsegély-osztályt. Azaz mihelyt kifizette a számlámat.
A lány odahajolt ahhoz az asztalhoz, ahol eredetileg ült, és felkapta a tányérja mellett fekvô számlát. Rábámult, és rosszallóan csóválta a fejét.
-Öt csésze kávé, attól tartok. Hosszú volt az éjszaka a kórteremben. Mindenféle jövés-menéssel a közepén. Egy kómában levô beteg, akit át kellett szállítani a korai órákban egy magánkórházba. A jó ég tudja, miért kellett ezt csinálni pont olyankor. Csupoán felesleges bajt okoz. Amúgy, ha magának lennék, nem fizetnék a második kifliért. Megrendeltem, de aztán nem hozták ki.
Odatolta a számlát Dirk-nek, aki beletörôdött sóhajjal vette át.
-Mértéktelen -mondta Dirk-, mértéktelen rablás. Ráadásul, az adott körülmények között, az, hogy tizenöt százalékkal magasabb árakat számolnak fel a kiszolgálás miatt, az egyenértékû azzal, hogy gúnyt ûznek magából. Feltételezem, hogy még egy nyomorult kést sem tudnának kihozni.
Megfordult, és hasztalan próbálta valamely, a cukrostálak mentén fecsegô pincér figyelmét magára vonni.
Sally Mills felszedte a számláját, és megpróbálta Dirk gépén összeadni.
-Az összegre az jött ki, hogy 'Sárgás elszínezôdés'! -mondta.
-Köszönöm, de inkább hadd vegyem vissza, -modta Dirk, ahogy mérgesen visszafordult, és megszabdította a lányt a
kalkulátortól, amit aztán zsebre rakott. Ezután visszatért a a pincérek csoportképe felé történô szerencsétlen ácsingózásához.
-Egyébként, minek kell magának kés?
-Hogy ezt kinyissam -felelte Dirk, meglengetve a nagy, szorosan leragasztott borítékot.
-Szerzek magának egyet -mondta a lány. Egy fiatal férfi, aki pont a mellette levô asztalnál ült, ekkor pont félrenézett, így Sally gyorsan áthajolt, és elcsente a kését.
-Lekötelezett -mondta Dirk, és kinyújtotta kezét a késért.
A lány messze eltartotta azt tôle.
-Mi van a borítékban? -kérdezte.
-Maga egy felettébb sokat kérdezô és önhitt teremtés -bizonygatta Dirk.
-Maga pedig -modta a lány- felettébb különös.
-Csak annyira vagyok különös -mondta Dirk-, amennyire különösnek kell lennem.
-Uff... -mondta Sally.- Mi van a borítékban? -még mindig nem akarta oodaadni a kést.
-A boríték nem a magáé -hirdette ki Dirk-, és a tartalma sem tartozik magára.
-Ennek ellenére érdekfeszítônek látszik. Mi van benne?
-Hát én sem tudom, amíg ki nem nyitottuk!
A lány gyanakodva nézett a férfira, majd elkapta tôle a borítékot.
-Ragaszkodom hozzá, hogy maga... -tiltakozott Dirk, de nem fejezte be.
-Mi a maga neve? -kérdezte Sally.
-A nevem Gently. Mr. Dirk Gently.
-És nem Geoffrey Anstey, vagy egy azon nevek közül, amik át vannak húzva? -felhúzta a szemöldökét, ahogy végignézte ôket.
-Nem -mdondta Dirk -Természetesen nem. Én... az a helyzet...
-Aha! Szóval maga úgyszintén rendkívül... Mit is mondott?
-Sokat kérdezô és önhitt. Nem tagadom. De a magam részérôl én magándetektív vagyok. Azért fizetnek, hogy minden lében kanál és szemtelen legyek. Nem annyira gyakran, mint amennyire gyakran szeretnék lenni, de mindamellett professzionális módon vagyok érdeklôdô és pofátlan.
-Milyen kár... Azt hiszem, sokkal jobb hobbiból kötekedônek és merésznek lenni. Tehát maga professzionális, míg én csupán egy amatôr vagyok a világszínvonalhoz képest. Egyébként, nem úgy néz ki, mint egy magándetektív!
-Egyetlen magándetektív sem néz ki maggándetektívként, egyébként is, hogy is tudhatná egy magándetektív, hogy hogyan ne nézzen ki? Úgy tûnik nekem, hogy itt valami gubanc van.
-Igen, de ez a dolog nem tud ébren tartani éjjelenként -mondta Dirk elkeseredetten.- Egyébként, nem vagyok olyan, mint a többi magánnyomozó. Az én módszereim holisztikusak, és a szó igen találó értelménben, kaotikusak. Úgy dolgozom, hogy minden dolgok alapvetô összefüggéseit kutatom.
Sally Mills rápislantott.
-Az Univerzum minden részecskéje -folytatta Dirk, ahogy hozzámelegedett a témához, és a távolba révedt- az összes többit befolyásolja, akármilyen gyengén vagy áttételesen is. Minden összefügg mindennel. Ha letépjük egy pillangó szárnyait Kínában, az egy amerikai hurrikán menetét befolyásolhatja. Ha ki tudnám kérdezni ezt az asztallábat egy oly módon, hogy az számomra, illetve az asztalláb számára értelmes információkat szolgáltasson, akkor az egész az egész Univerzumra vonatkozó minden kérdésemre választ adhatna. Bármit megkérdezhetnék, amit szeeretnék, teljesen véletlenszerûen kiválasztva, bármilyen véletlen kérdés, amire csak gondoltam, és a válasz, vagy annak hiánya, mindenképpen lendítene valamit az ügyön, amivel éppen foglalatoskodom. Egyedül annak a kérdése mindez, hogy tudjuk, hopgyan kell értelmezni a választ. Még maga is, akivel tisztán véletlenül találkoztam össze, valószínûleg tud olyan dolgokról, amik életfontosságúak a kutatásom szempontjából, hogyha tudnám, mit is kérdezzek magától, de nem tudom; és ha zavarhatnám, amit mégsem tehetek meg.
Megállt egy kis idôre, majd azt mondta,
-Kérem, oda tudná adni a borítékot és a kést?
-Úgy mondja, mintha valakinek az élete függne tôle.
Dirk egy pillanatra lehunyta a szemeit.
-Meglehetôsen hiszek abban, hogy valakinek az élete ezen áll -mondta. Ezt olyan módon tette, mintha egy felhô húzott volna el gyorsan felettük.
Sally Mills megenyhült, és odatolta a borítékot, valamint a kést Dirkhöz. Úgy látszott, hogy megkönnyebbült.
A kés túlságosan életlen volt, a celluxot pedig túlságosan erôsen ragasztották fel. Dirk erôlködött vele pár másodpercig, de nem tudott keresztülvágni rajta. Viszaült a helyére, fáradtnak és idegesnek érezve magát.
Azt mondta:
-Elmegyek, és megkérdem, van-e valami élesebbjük -és felállt, megragadva a borítékot.
-Elôször is, el kéne mennie, hogy rendbehozzák az orrát -modta Sally Mills halkan.
-Köszönöm -mondta Dirk, és kicsit rábólintott.
Felszedte a számlát, és felkészült arra, hogy a háttérben álló pincérek kiállítását felkeresse. Bizonyos távolságtartással találkozott, amikor mindenféle módon, akár személyes nagyrabecsülést mutatván is, meg próbálta vétózni a tizenöt százalékos kiszolgálási díjat; s azt mondták erre, nem; valamint az is kiderült, hogy csak ez az egyfajta késük van.
Dirk megköszönte, és visszament az asztalok felé.
A helyén az a fiatal férfi ült és elegyedett beszélgetésbe Sally Mills-szel, akinek Sally elcsente a kését. Biccentett a lányra, de az túlságosan elmerült a társalgásban az újdonsült barátjával, és nem vette észre.
-... kómában, -mondotta- akit aztán át kellett szállítani egy magánkórházba a korai órákban. A jó ég tudja, minek kell az ilyesmit pont olyankor megejteni. Csupán felesleges bajt okoz. Bocsásson meg, hogy ilyenekkel vacakolok, de a betegnek saját Coca-Cola árusító gépe volt és egy pörölykalapácsa, és mindez igen jól jön egy privát kórteremben, de egy szûkített személyzetû állami NHS-kórházban csupán kifáraszt, és olyankor mindig túl sokat beszélek, ha kifáradok. Ha hirtelen eszméletlenül a földre borulnék, felhívná-e rá a figyelmemet?
Dirk továbbsétált, és észrevette, hogy Sally Mills ottfelejtette régi asztalán a könyvét, amit olvasott, és valami rajta felhívta magára a figyelmét.
Jó nagydarab könyv volt, azzal a címmel, hogy 'Fut, mint az ôrült'. A valóságban extrém nagy volt és egy kissé szamárfüles, inkább egy felpuffadt sülttésztára, mint egy könyvre emlékeztetve. A borító felsô fele a szokásos nô-koktélruhában-egy-célkeresztben, míg az alsó felét teljesen betöltötte az író, Howard Bell, ezüstösen csillogó neve.
Dirk nem tudta azonnal kitalálni, hogy mi volt az a könyvben, ami rögvest megragadta a figyelmét, de tudta, hogy a borító pár részlete néhány akkordot lefogott a belsejében. Óvatosan félrepillantott az elcsent kávéjú lányra, akinek aztán kelletlenül ki kellett fizetnie az öt kávéját és a két kiflijét, amibôl egyet ráadásul ki sem hoztak. Nem nézett arrafelé, így felkapta a könyvet, és becsúsztatta bôrkabátjának egyik zsebébe.
Kilépett az utcára, ahol egy arra járó sas csapott le rá, majdnem egy biciklista elé lökve ôt, aki átkozódott és káromkodott, egy olyan magas morális szintrôl, amit egyedül a biciklisták látszanak birtokolni.
11. fejezet

Egy enyhén szólva rossz bôrben levô autó fordult be a jólápolt földekre, amelyek az ugyancsak jó bôrben levô Cotswolds falujának szélén húzódtak.
Egy megrongálódott Citroen 2CV volt, aminek valaha volt egy elôvigyázatos gazdája, de ugyanakkor volt három öngyilkosan vakmerô is. Ahogy mászott fel az országúton, kelletlen légkör vette körül, mintha csak azt kérte volna az élettôl, hogy döntsék bele az egyik útszéli vizesárokba, hogy aztán méltóságteljes elhagyatottságban telepedhessék meg, mint hogy itt, ezen a hosszú, kavicsos úton fel kelljen húznia magát, hisz hamarosan, minden kétséget kizáróan, le is kell majd ereszkednie rajta, szóval hogy az egésznek mi volt az értelme, az kívül esett az értelmén.
Megállt egy, a fôépületbe vezetô elegéns kôbejárat elôtt, és kicsit újra visszafelé kezdett gurulni, amíg csak a gazdája meg nem rántotta a kéziféket, ami a kocsiból egy valamiféle furcsa 'eek'-et csikart ki.
Egy ajtó csapódott ki, veszélyesen ingott az egyetlen megmaradt sarokvasán, és egy olyan pár láb került elô a kocsiból, amit úgy képtelenek nézni a hangmérnökök, hogy közben valami füstös szaxi szólót ne hallgassanak, olyan okból, amit a hangmérnökökön kívül soha senki sem volt képes felfogni. Ebben a speciális esetben viszont a szaxofon csendben maradt volna, azon kotyogás terhe miatt, amit a hangmérnököknek el kellett volna viselniök mindaközben, ahogy a kocsi elôrehaladt.
A lábak után a szokott módon következett azok birtokosa, majd az lágyan bezárta az ajtót, majd bement az épületbe.
Az autót a ház elôtt hagyta.
Pár perc múlva kijött egy portás, és szemrevételezte, meglehetôs rosszalló véleménnyel tekintett rá, és bármilyen hasznosabb tevékenység hiányában, visszament a házba.

Egy kis idô múlva Kate Mr. Ralph Standish -fôpszichológus, a Woodsheadi kórház egyik vezetôje, irodájában tünedezett fel, aki éppen akkor fejezett be egy telefonbeszélgetést.
-Igen, ez így igaz -mondta-, hogy néhanapján a páratlanul intelligens és érzékeny gyermek is hülyének tûnik. De, Mrs. Benson, ugyanúgy a hülyegyerekek is tûnhetnek butának. Azt hiszem, pont ez az, amit meg kell gondolnia. Persze, tudom, hogy ez elég fájdalmasan érinti Önt, igen. Jó napot, Mrs. Benson.
Elrakta a telefont az asztalának az egyik fiókjába, és pár másodpercet töltött azzal, hogy összeszedje a gondolatait, mielôtt újra felnézett volna.
-Szinte értesítés nélkül toppant be, Miss... öööö.. Schechter -mondta végül a nônek.
A valóságban viszont ezt mondta:
-Szinte elôzetes bejelntés nélkül, Miss, ööö...- ekkor szünetet tartott, és bepillantott egy másik fiókjába, mielôtt kimondta volna azt, hogy 'Schechter'.
Úgy tûnt, hogy eléggé nem mindennapi dolog volt a vendégek nevét az asztalfiókban tárolni, de a férfi jól láthatóaan nem szerette, ha a dolgok zûrzavart okoznak a szép, ámbátor szigorúan méretezett, fekete kôrisfa-asztalán, mivelhogy éppenséggel semmi sem volt rajta. Makulátlanul üres volt, csakúgy, mint az iroda összes többi felülete. Nem volt semmi azon a kicsi, takaros kávézóasztalkán sem, ami pontosan félúton állt két Barcelona szék között. Hasonlóképp, semmi sem volt a drága kinézetû iratszekrényeken a szoba hátulsó felén.
Nem voltak sehol sem könyvespolcok -ha valaha is voltak, akkor feltételezhetôen el is rejtették ôket a pohárszekrények nagy, fehér ajtajai mögé; s bár volt egy egyszerû, fekete képkeret a falon, az valószínûleg csak idôleges rendellenesség lehetett, mert kép az nem volt benne.
Kate meglehetôsen döbbenten körülnézett.
-Semmiféle díszítést nem használ itt, Mr. Standish? -kérdezte.
A férfi egy ideig egy kicsit zavarban volt a nô tengerentúli radikalizmusa miatt, de aztán válaszolt.
-Ami azt illeti, valóban vannak csecsebecséim -mondta, és kihúzott egy harmadik fiókot. Kiemelt egy kicsi, kínai, gyapjúlabdával játszogató kiscica-bábút, és gyengéden az elôtte levô asztalra tette.
-Mint pszihológus, tisztában vagyok azzal, hogy a díszítôelemek milyen szerepet játszanak az emberi lélek táplálásában -magyarázta.
Visszarakta a játékbabát a fiókba, és betolta egy kis kattanással.
-Nos.
Összekulcsolta a kezeit az asztalon, és érdeklôdve nézett a nôre.
-Ami azt illeti, köszönöm, hogy volt szíves így váratlanul benézve is fogadni, Mr. Standish...
-Igen, igen, megbeszéltük.
-...de maga is tudja, milyenek az újságok szalagcímei.
-Legalábbis annyit tudok róluk, hogy világéletemben nem törôdnék az újságokkal, Miss, ööö...
Megint kinyitotta a fiókot.
-Miss Schechter, de...
-Hát az csak felerészben volt az az ok, amiért eljöttem magához, -hazudta édesdeden Kate-, tudom, hogy Ön szenvedett errefelé holmi, hát, szerencsétlen publicitástól, és úgy gondoltam, hogy talán örömmel fogadná azt, hogy beszéljen a Woodshead Kórház-beli munka sokkal inkább felvidító aspektusairól. -Nagyon szélesen mosolygott.
-Ez csak azért van, mert a legmagasabb beajánlással érkezett a legjobb barátomtól és kollégámtól, Mr... öööö...
-Franklin, Alan Franklin -sietett a segítségére Kate, hogy ne kelljen a pszichológusnak újra kinyitnia a fiókját. Alan Franklin szintén pszichológus volt, akihez Kate akkoriban járt el párszor, amikor Luke férjét elvesztette. Alan anno figyelmeztette a nôt, hogy bár Standish rendkívül éles elme, de azért sajátos is, még azon különleges embertípus közismert rigolyáinak fényében is, amelyet a munkája birtokol.
-Franklin -folytatta Standish-, szóval így egyetértettem azzal, hogy Ön felkereshessen. Hadd figyelmeztessem magát azonnal, hogy ha bármi folytatását látom annak a 'Valami rusnya dolog Woodshead-ban' hazudozásnak, ami megjelenik az újságokban ezen riport után, akkor... akkor...
'''-oly dolgokat teszek-
'Miket, még nem tudom, de amiken
'Megrémülnek a föld. (Vörösmarty Mihály ford.)-mondta Kate, artikuláltan.
Standish összehúzta a szemeit.
-LEAR, 2. felvonás, 4. szín -mondta.- És úgy gondolom, hogy 'megrémül' és nem 'megrémülnek'.
-Tudja-e, azt hiszem, mégiscsak igaza van! -válaszolt Kate.
-Köszönöm, Alan, -gondolta. Rámosolygott Standishre, aki kellmesen elterpeszkedett kényelmes fensôbbségében. Furcsa dolog volt -gondolta Kate-, hogy azok az emberek, akiket meg kell félemlíteni, a legkönnyebben legyûrhetôek, ha erôszakoskodásra kerül a sor.
-Szóval pontosan mit is szeretne tudni, Miss Schetcher?
-Tegyük fel -mondta Kate-, hogy nem tudok semmit.
Standish elmosolyodott, mintha csak azt jelezné, hogy semmiféle más felltételezést nem értékelhetett volna jobban.
-Nagyon jó -válaszolta.- A Woodshead egy kutatókórház. Arra specializálódunk, hogy a betegeink jólétére ügyeljünk, valamint fôleg a pszichológiai és a pszichiátriai területek szempontjából tanulmányozzuk az olyanokat, akik nem mindennapos és elôzetesen ismeretlen körülményekkel és képességekkel rendelkeznek. A költségeket különbözô módokon állapítjuk meg. Az egyik legfôbb metódusunk az, hogy felvesszük a beteget egy felháborítóan magas összegért, amit boldogok, ha kifizethetnek, de legalábbis boldogok, ha panaszkodhatnak miatta. Bár nincs semmi, ami miatt panaszkodhatnának, mivel aki privát beteg hozzánk jön, annak van arról valami halvány sejtelme, hogy a mi díjaink rendkívül magasak. Ami pénzt fizetnek, természetesen azért teljes mértékben jogukban áll panaszkodni - éppen ez a panaszkodási privilégium az, amiért többek között fizetnek. Pár esetben van egy különleges megegyezésünk, azért cserébe, hogy a páciens vagyonának egyedüli haszonélvezôi vagyunk, gondoskodunk róla az egész hátralevô életében.
-Tehát valójában Önök életjáradékot adnak azoknak, akik különbözô jóindulatú zavarokban szenvednek?
-Pontosan. Méghozzá nagyon frappánsan kifejezve. Valójában tehát életjáradékot adunk azoknak, akik különbözô jóindulatú zavarokban szenvednek. Ezt fel kell jegyeznem. Miss Mayhew!
Kinyitott egy fiókot, ami jól láthatóan a házitelefont tartalmazta. Hívásának hatására az egyik faliszekrény kinyílt, és láthatóvá vált, hogy az ajtó egy külsô irodába nyílik- egy olyan jellegzetesség, ami bizonyára vonzott pár építészt, aki felépítette az ajtók utálatának ideológiáját. A feltárult irodahelyiségbôl egy alázatos, sovány és eléggé ostoba arcú, negyvenes nô lépett elô.
-Miss Mayhew -mondta Mr. Standish-, mi életjáradékot adunk azoknak, akik különbözô jóindulatú zavarokban szenvednek.
-Nagyon helyes, Mr, Standish -felete amaz, és visszahátrált az irodájába, behúzva maga mögött az ajtót. Kate csodálkozott volna, ha mindezek után az mégiscsak egy pohárszekrény ajtaja lett volna.
-És van néhány olyan betegünk, akik tényleg jelentôs zavarokban szenvednek -lelkesedett a pszichológus.- Talán ha kijönne és megnézné a jelenlegi sztárjaink egyikét-másikát...
-Mindenképp szeretném. Bizonyára felettébb érdekes, Mr. Standish, nagyon kedves -mondta Kate.
-Kedvesnek kell lennie az embernek ebben a munkában -válaszolta Standish, és egy futó mosolyt dobott Kate-re.
Kate megpróbálta megôrizni egy kevés nyugtalanságát, amit a lelkében kipuhatolt. Nem hódolt be Mr. Standish-nek, és ráadásul úgy érezte, van a férfiben valamiféle marsi jellemvonás. Ráadásul, az egyetlen dolog, ami tulajdonképp érdekelte a lányt, az az volt, hogy vajon a kora reggeli órákban felvettek-e egy új beteget a kórházba, és ha igen, akkor hol volt és vajon láthatná-e.
Elôször direkt rákérdezett, de egy egyszerû telefondiszpécser visszautasította, mivel a keresett nevét viszont nem tudta. Egyuszerûen azt megkérdezni, hogy vajon van-e olyan betegük, aki magas, jó felépítésû, szôke, úgy látszott, hogy vele szemben pont a legrosszabb benyomást keltette. Végül már magának is bemesélte, hogy ez volt a legrosszabb elképzelés. Aztán egy gyors telefon Alan Franklinnak, ami felkészítette erre a jóval diszkrétebb megközelítésre.
-Jó! -egy pillanatra Mr. Standish arcán kétely árnyéka futott át, és újfent magához kérette Miss Mayhew-et a faliszekrényébôl.
-Miss Mayhew, a legutolsó dolog, amit mondtam magának...
-Igen, Mr. Standish?
-Feltételezem, hogy felfogta, hogy azt kívántam, hogy írja fel a számomra!
-Nem, Mr. Standish, de boldog leszek, ha megtehetem!
-Köszönöm -mondta Mr. Standish egy kicsit szúrós tekintettel.- És takarítson itt fel, kérem. Úgy néz ki ez a szoba, mint...
Azt akarta mondani, hogy rendetlenség van, de aztán ettôl eltántorította a szoba kilinikai sterilsége.
-Csupán takarítson fel jó alaposan -fejezte be.
-Igen, Mr. Standish.
A pszichológus röviden bólintott, lesepert egy nemlétezô porgomolyagot asztalának lapjáról, egy mosolyt dobott Kate felé, és kivezette a szobából a folyosóra, ahol a földön makulátlan brézskárpit feküdt, ami mindenkit, aki csak rajta járt, kis szikrákkal bombázott.
-Ahogy látja, itt... -mondta Standish, és unott kézmozdulattal mutogatta a falat, ahol elmentek, de nem tette semmiféle módon érthetôvé, hogy mit is akar, vagy hogy mit akar ezzel elérni.
-És ez -mutatott éppenséggel egy ajtó-sarokvasat.
-Ah... -tette hozzá, ahogy az ajtó kitárult elôttük. Kate-et egy kicsit felajzotta az összes nyíló ajtó ezen a helyen, s mindig várakozással töltötte el. Ez nem az a viselkedés volt, amit elvárt volna egy kifejezetten értelmes new york-i újságírótól, még akkor is, ha pillanatnyilag nem élt New York-ban, és különben is csak utazási élménybeszámolókat írt az újságokba. Csupán nem volt a neki megfelelô feladat, hogy ahányszor csak egy ajtó kinyílt, mindannyiszor nagy, szôke férfiakat keressen.
Nem volt ott semmiféle nagy, szôke figura. Helyette volt egy alacsony, vöröses hajú, tízévesnek látszó kislány, akit éppen egy tolószékben toltak elôre. Nagyon sápadtnak, betegnek és zárkózottnak látszott, és valamit mormolgatott magának hangtalanul. Bármit is dünnyögött, úgy tûnt, hogy aggodalmat keltett benne és felkavarta, és így mintha csapkodott volna, hogy elmeneküljön a szavai elôl. Kate azonnal a látóterébe került, és egy pillanatnyi ötlete nyomására megkérte a tolókocsit toló nôvért, hogy álljon meg.
Gyengéden leguggolt a leányzó arca elé, ami a nörsznek ugyan kicsit tetszett, de Mr. Standish-nak már kevésbé.
Kate nem próbálta magára felhívni a lány figyelmét, csupán szélesen és barátságosan rámosolygott, hogy lássa, a lány vajon válaszol-e, de a lány, jól láthatóan, vagy nem akart, vagy nem volt rá képes. A szája állandóan, a végtelenségig járt, és csaknem úgy tûnt, mintha teljesen független lenne a testének többi részétôl, s saját életre kelt volna.
Ekkor, ahogy Kate még közelebbrôl ránézett, látta, hogy mégsem annyira beteg és zárkózott, hanem inkább fáradt és zaklatott, és kimondhatatlanul hájas. Egy kis nyugalomra vágyott, egy kis békére, de az ajkai továbbdolgoztak.
Egy futó pillanatig a szemei találkoztak Kate-jeivel, és az üzenet, amit így Kate elkapott, az az volt, hogy 'Sajnálom, de mindenképp meg kell bocsájtania számomra, amíg mindez történik itt velem.' A lány vett egy mély levegôt, a beletörôdésében félig becsukta szemét, és folytatta a nyughatatlan, csendes mormogását.
Kate elôrehajolt, hogy esetleg elcsípje egy-két szavát, de semmit sem volt képes kivenni. Érdeklôdô pillantást vetett Standish-re.
A férfi egyszerûen azt mondta:
-Az árútôzsdei árak.
Meglepôdés terült el Kate arcán.
Standish hozzátette egy fintorgó vállrándítással, hogy
-Tegnapiak, attól tartok.
Kate megrándult, hogy a reakcióját ilyen vadul félreértelmezték, és szélsebesen visszafordult a lány felé, hogy zavarát leplezhesse.
-Azt mondja, -mondta eléggé feleslegesen- hogy a lány csak itt ül, és sorolja a tegnapi tôzsdei árakat? -a lány felemelte a szemeit Kate-eire.
-Igen -mondta Standish.- Egy ajakolvasót kellett ahhoz felkérnünk, hogy kihüvelyezze, mirôl is van szó. Természetesen mindannyian nagyon felizgultunk, de aztán, ahogy a közelebbi vizsgálat kiderítette, valóban csak elôzô napi adatok voltak, ami egy kicsit kiábrándító volt. Szóval nem is egy olyan fontos eset... Abberáns viselkedés. Érdekes lenne tudni, miért csinálja, de...
-Várjon egy percig -miondta Kate, és próbált úgy artikulálni, hogy inkább felettébb érdeklôdônek tûnjék, mint teljesen megdöbbentek- azt mondja, hogy a lány csupán ismételgeti ...mit is?... az árakat újra és újra, vagy...
-Nem. Természetesen ez egy felettébb érdekes momentum. Elég jól lépést tart a lány a piac mozgásával, ráadásul egész nap. Naponta huszonnégy órát, pihenô nélkül.
-De hát ez különleges, nem?
-Ó igen. Eléggé ügyes.
-ÜGYES?
-Hát, mint egy tudós, azt kellett elfogadnom, mivel ezek az információk szabadak, hogy teljességgel normál csatornán veszi ôket. Ebben az esetben semmi szükség nincs arra, hogy bevezessünk mindenféle természetfeletti vagy szokatlan dimenziót. Nem kellene így, szükségtelenül többször elmondani ugyanazt.
-De látta akár egyszer is valaki, hogy újságot olvasott volna, vagy telefonon át kapta volna meg az információkat?
Felnézett a nörszre, aki kétkedôn rázta a fejét.
-Nem, soha senki sem érte tetten eközben. -mondta Standish-. Ahogy mondtam, eléggé ügyesen csinálja. Azt hiszem, egy parafenomén vagy egy agykutató megmondhatná, hogy történik mindez.
-Megkérdezett egyet?
-Nem. Nincsenek ilyen embereink.
-De maga tényleg azt hiszi, hogy mindezt szándékosan csinálja a lány?
-Higgyen nekem, hogyha maga annyit tudna az emberekrôl, mint én, Miss... ööö..., bármit elhinne -mondta Standish, a lehetô legprofesszionálisabb, legmegnyugtatóbb hanghordozásában.
Kate rábámult a lány fáradt, boldogtalan arcára, és nem válaszolt.
-Meg kell értenie -modta Standish-, hogy ezzel a dologgal kapcsolatban racionálisnak kell lennünk. Ha a másnapi árakat mnondaná, akkor természetesen az egész teljesen más volna. Akkor egy fenomén volna, egy teljesen más eset, aki kiérdemelné és kikövetelné a maximálisan precíz tanulmányozást. És, azt hiszem, sosem lenne több anyagi gondunk, hogy a kutatást fenntartsuk. Biztos, hogy semmi gond nem lenne vele.
-Értem -modta Kate, és így is gondolta.
Felállt, egy kicsit nereven, és lesimította a szoknyáját.
-Na... - mondta, és szégyellte magát- és ki a legújabb betege? Vagyis aki legutóbb érkezett? -megborzongott a [non sequitur] faragatlanságától, de aztán emlékeztette magát, hogy újságíróként van ott, és emiatt nem is látszik az különösnek.
Standish továbbintette a nôvért és a tolókocsit a szomorú útjukon. Kate még egyszer visszapillantott a lányra, majd követte Standish-t a lengôajtókon át, a folyoisó következô részébe, ami ugyanolyan volt, mint az elôzô.
-Itt, ahogy látja -mondta megint Standish, most éppenséggel egy ablakkeretre mutatva.
-És még ez is -tette hozzá, egy lámpára intve.
Vagy egyszerûen nem hallotta a kérdést, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta. Vagy esteleg -gondolta Kate- egyszereûen csak olyan lenézéssel kezelte azt, amilyent, úgy gondolta, hogy megérdemel.
Hirtelen felderengett számára, mire is volt jó ez a 'És még es is'-ezés és 'Nézze csak!'-ozás. A férfi csak azt várta el tôle, hogy elismerje a dekoráció minôségét. Az ablakok tolóablakok voltak, finoman megmunkált és gyönyörûen lefestett keretekkel, a lámpatartók fénytelen, erôs fémbôl készültek, s valószínû nikkelezettek voltak - és így tovább.
-Nagyon szép -mondta elôzékenyen, és aztán észrevette, hogy mindez nagyon furcsán hangzott az ô amerikai akcentusában.
-Nagyon szép hely, ami itt van -tette hozzá, azt hívén, hogy ez majd kielégíti a férfit.
Úgy is lett. A férfi megengedett magának egy enyhítô kellem-hullámot.
-Úgy gondolunk rá, mint egy minôségi, a betegek gondját viselô környezetre -felelte.
-Bizotosan sokan akarnak ide bejutni -folytatta Kate, hogy a témájára térjen.- Milyen gyakran vesz fel új betegeket? Mikor volt a legutolsó...
A bal kezével gondosan visszatartotta a jobbját, amivel túl hevesen akart gesztikulálni.
Az ajtó, ami mellett elmentek, kicsit nyitva volt, és a nô megpróbált szolídan bekukkantani.
-Nagyon jó, benézünk ide -mondta Standish, ahogy felismerte a bent levô embert. Betessékelte Kate-et.
A szoba lakója egy másik nem-nagy és nem-szôke ember volt. Kate úgy kezdte érezni magát az egész látogatás kapcsán, hogy az szellemileg egyre inkább megviseli, és úgy érezte, hogy a dolgok nem abban az irányban haladnak, hogy megkönnyebbülhessen.
A férfi, aki a karosszékében üldögélt, amíg csak az ágyát helyre nem pofozta a betegkísérô, egyike volt azon rendkívüli módon, zavaróan kócos embereknek, akiket Kate valaha is látott. Valójában csak a haja volt kócos, de az olyan extrém szögben állt fel, mintha az arcát is maga után húzta volna a maga nyomorúságos káoszába.
A férfi elég megelégedettnek látszott azzal, hogy hol is van, de volt valami szörnyen sivár ebben a megelégedettségben: úgy látszott, szó szerint 'A' semmivel van megelégedve. Teljesen üres volt a szoba 18 inchen át az arca elôtt, és a megelégedettsége, ha egyáltalán valamibôl fakadhatott, akkor annak nyilván ebbôl az ürességbôl kellett hogy származzon.
Aztán volt még egy olyan érzés is körülötte, hogy vár valamit. Talán olyan dolog volt, ami bármelyik pillanatban megtörténhet; talán olyan, ami valamikor a héten történik majd meg, vagy esetleg olyan, ami késôbb tötrténik majd meg, mint amikor a pokol befagy és ahogy a Brit Távközlési Rt. kijavítja a hibákat - mindez nem bírt értelemmel számára, mert teljesen ugyanannak tûnt az ô esetében. Ha megtörténik, felkészült rá, ha pedig nem - akkor is megelégedett.
Kate-et ezt a fajta megelégedettséget elviselhetetlen aggodalommal töltötte el.
-Mi a baja? -kérdezte halkan, és azonnal észrevette, hogy úgy beszélt, mintha a beteg nem is lett volna ott, de közben talán a beteg is remekül kibeszélhette volna gondját-baját. Egyébként is, ebben a pillanatban megszólalt.
-Ó... ööö... helló -mondta.- OK, igen, köszönöm.
-Ööö... hello -válaszolta a lány, pedig tudta, hogy nem igazán beszél alkalomhoz illôen. Standish mutogatott, hogy ne beszéljen tovább a férfival.
-Ööö... igen, egy kis sütemény jól esne -mondta a megelégedett ember. Olyan hangszínnel mondta ezt, mintha csak olyant mondott volna, amit el kellett mondania.
-Igen, és egy kis szörpöt is... -tette hozzá a férfi.- OK, köszönöm. -Aztán visszasüppedt a szótlan éberségébe.
-Egy felettébb különleges helyzet -modta Standish-, meg kell mondanom, csak azt tudjuk hinni, hoghy unikum. Semmi ilyesmirôl nem hallottam még, akár csak távolról hasonlító esetrôl sem. Hasonlóképpen lehetetlenségnek bizonyult, hogy a kérdést pontosabban felderítsük, hogy mi a csodának tûnik ez, így örülök, hogy bejelenthetem, hogy nem sajnáltuk az erôfeszítést arra, hogy nevet adjunk az esetnek.
-Segítene, hogy visszasegítsük Mr. Elwest az ágyába? -kérdezte Standish-t a betegkísérô. Standish bólintott. Nem fárasztotta azzal magát, hogy szót vesztegessen a kegyenceire.
A kísérô lehajolt a beteghez.
-Mr. Elwes? -kérezte csendesen.
Mr. Elwes úgy látszott, hogy kikecmereg az álmodozásból.
-Mmmm? -modta, és gyorsan körülnézett. Összezavarodottnak látszott.
-Ó! Ó! Micsoda? -modta gyengén.
-Segítene nekem, hogy visszamenjük az ágyba?
-Ó. Ó, köszönöm, igen. Igen, az nagyon jó volna.
Bár jól láthatóan meghökkent és zavarba hozott, eléggé alkalmas volt azért arra Mr. Elwes, hogy visszamásszon az ágyába, és mindaz, amit a segítônek tennie kellett, csupán megnyugtatás és bátorítás volt. Amikor Mr. Elwes megfelelôen elhelyezkedett, a kísérô tisztességtudóan bólintott Mr. Standish-nek és Kate-nek, és lelépett.
Mr. Elwes gyorsan hátradôlt a révület-állapotába, párnák meredek lejtôjével megtámasztva. A feje egy kicsit elôrebicsaklott, és az egyik térdét nézte, ahogy az kilátszott a takaró alól.
-Hozzátok el nekem New York-ot -mondta.
Kate egy megrökönyödött pillantást vetett Standish-re, remélve, hogy kap valamiféle magyarázatot, de semmirre sem tett szert.
-OK, OK -mondta Mr. Elwes,- ez 541-valami. Várj. -Kimondott egy valami másik négyjegyû számot azon a halott, színtelen hangon.
-Mi történik itt? -kérdezte végül Kate.
-Elég sok idônkbe került, míg kiderült. A leghaloványabb esély jött éppen be, hogy valaki felfedezze. Az a tévé be volt kapcsolva itt a szobában...
Rámutatott az ágy mellett álló kicsiny, hordozható tévére.
-...éppen egy élô showmûsorra hangolva. Kifejezetten rendkívüli dolog. Mr. Elwes éppen itt ült, és arról morgott, hogy mennyire is utálja a BBC-t -nem tudom, hogy a BBC volt-e, valószínû egyike volt azon csatornáknak, amik most az övéké- és kifejezte a véleményét a mûsor gazdájáról, éppen olymódon, mintha az úriember a végbél egy valamije volna, és ezenkívül azt mondva, hogy bárcsak az egész dolognak vége volna már, és igen, úgy van, megy is, és aztán hirtelen amit mondott, az szinte azonnal megszólalt a tévébôl, szinte össze lehetett szinkronizálni ôket!
-Nem értem, mit akar ezzel mondani -mondta Kate.
-Meg is lennék lepve, hogyha megértette volna -mondta Standish.- Minden, amit Elwes kimondott, épp egy pillanat múlva elhangzott a Televízióban is, egy bizonyos Mr. Dustin Hoffmann által. Úgy tûnik, hogy itt Mr. Elwes mindent tud, amit Mr. Hoffmann ki akar mondani, pont kb. egy másodperccel azelôtt, hogy elhangzik. Ha mégsem, azt kell hogy mondjamnm, ha vaklaki, hát Mr. Hoffman mindenképp nagyon megilletôdne, hogyha ezt hallaná. Többször is poróbáltuk a fickót felfigyeltetni a problémára, de valahogy mindig nehéznek sikerrült elérni.
-Most meg mi a szar folyik? -kérdezte Mr. Elwes békésen.
-Ahogy hisszük, Mr. Hoffmann éppen valahol Nyugat-Afrikában forgat.
Ránézett az órájára.
-Azt hiszem, éppen most ébresztették fel a szállójából, és most bonyolítja le a reggeli telefonhívásait. -tette hozzá.
Kate meglepetten járatta a szemét Standish és a rendkívül különleges Mr. Elwes között.
-Mióta ilyen ez a szegény ember?
-Hát, körülbelül öt éve, azt hiszem. Teljesen a szokott úton kezdôdött. Éppen a szokott módon vacsorázott a családjával, amikor hirtelen elkezdett panaszkodni a karavánjáról. Majd egy kicsivel késôbb arról, hogy hogyan lôtték meg. Aztán az egész éjt azzal töltötte, hogy álmában beszélt, ugyanazokat a látszólag értelmetlen fázisokat ismételgetve, és azt is megemlítve, hogy nem nagyon gondolta végig, amit leírtak neki. A családjának ez volt maga a megpróbáltatások ideje, maga is elképzelheti. hogy egy ilyen tökéletességre törekvô színésszel együttélni, és még csak nem is realizálni a kilétét. Most már nagyon meglepônek látszik, hogy milyen sokáig tartott nekik kideríteni, hogy mi is történik. Fôleg, amikor az egyik reggeli órában mindannyiukat felébresztette, és megköszönte mindegyiküknek, mind a producernek és mind a rendezônek az Oscar-ját.
Kate, aki nem tudta még ekkor, hogy az eddigi események semmiségek voltak ahhoz képest, amik ezután következtek, abba a hibába esett, hogy azt higgye, hogy a sokk tetôpontjára érkezett.
-Ez a szegény ember -mondta Kate elfojtott hangon- Micsoda szánalmas állapot lehet a számára. Másvalaki árnyékában élni.
-Nem hinném, hogy bármi fájdalma lenne.
Mr. Elwes úgy tûnt, hogy éppen egy savanyú érveléssel volt elfoglalva, amiben elhangzottak a "pontok", a "növekvés", a "profitok" és a "limo" szavak.
-De ennek a jelentôsége RENDKÍVÜLI, nemde? -kérdezte Kate.- Ténylegesen AZELÔTT mondja mindezt, mielôtt Dustin Hoffmann is kimondja?
-Hát, mindez természetesen csak feltételezés. Csupán néhány biztos bizonyítékunk van az abszolút egybeesésre, és egyszereûen nincs meg a komolyabb lehetôségünk arra, hogy behatóbb vizsgálatokat végezzünk. Mindenkinek be kell látnia, hogy az a pár azonos egyezés nem volt pontosan ledokumentálva, és talán egyszerûbben megmagyarázható lenne véletlen egybeesésként. A többi pedig csupán a bonyolult fantázia terméke is lehetne.
-De hohgyha ezt az esetet annak a lánynak az esete mellé helyezzük...
-Ó, látja, azt nem tehetjük meg! Minden egyes esetet a saját fô szempontjai szerint kell elbírálni.
-De mindketten hasonló cipôben járnak...
-Igen, de mégiscsak más esetek. Nyilvánvalóan, ha Mr. Elwes itt a távolból megtestesítését tudná demonstrálni a, pédául, a Szovjetúnió államfôjének, vagy ami még jobb, az Egyesül Államokénak, akkor termnésztesen jól látható véfdelmi érdekek fûzôdnének az esethez, és valakit biztosan ráálítanánk a témára, hogy mi az, ami véletlen egybeesés és fantázia, és mi az , ami nem, de egy egyszerû színpoadi komikus- úgy van, egy színész, mindenféle politikai szerep nélkül-, úgy van, azt hiszem, ragaszkodjunk a tudomány alapvetô alaptörvényeihez.
-Így -tette hozzá, miközben megfordult, hogy kimenjen, maga után vonva Kate-et-, azt hiszmem, hogy Mr. Elwes, és ööö... mi-is-volt-a-neve, az a kedves lány a karoosszékben, lehetséges, hogy nem sokat tudunk nekik segíéteni, és lehestésgess, hogy kell majd a szobájuk és a kisegítô berendezéseik egy olyan esetnek, aki azt jobban megérdemli.
Ktate nem tudott erre kigondolni semmit, amit kimondhatott volna, ezért csak követte, magában háborogva.
- Á igen, nos itt vagyunk az összességében sokkalta érdekesebb és sokat ígérô esetünknél- mondta Standish, ahogy elôremutatott a következô duplaajtón.
Kate megpróbálta a reakcióit ellenôrzése alatt tartani, de azonban még egy olyan átlátszó és marsi figura is, mint Mr. Standish, sem tudott a dolgon segíteni, csupán detektálni, hogy a hallgatósága nem igazán van vele. Egy kis járulékos udvariatlanság és türelmetlenség surrant be a modorába, hogy az erôiket azon nagymérvû udvariatlansággal és türelmetlenséggel egyesítsék, amik már elôbb is ott voltak.
Lépdeltek lefelé a folyosón egy pár, csendes másodprecig. Kate más utakat keresgélt, hogy véletlenszerû módon bedonbja az utóbbi idôk betegfelfogadásait, de aztán arra kényszerült, hogy elismerje magának, hogy nem próbálhatja meg háromszor ugyanazt a témát bedobni, mert az már a véletlenszerûség életfontosságú tulajdonságát egyre inkább kiölné. Minden ajtóra, ami mellett elkhaladtak, olyan titokban, ahogy csak képes volt, rápillantott, de a legtöbbje gondosan be volt zárva, és amik pedig nem, azok semmiféle érdekességet nem tártak a nagyvilág elé.
Kipillantott az ablakon, ahogy elsétáltak mellette, és észrevette, hogy egy kistehetrautó fordul éppen be a hátsóudvarba. Azért kapta el a figyelmét még ilyen rövid idejû látványa is, mert jól láthatóan se nem volt a sütôde kocsija, se nem a mosodáé. A pékkocsik és a patyolat-kocsik jó nagy betûkkel, a kocsi oldalára felfestett "Pékség", vagy "Mosoda" feliratokkal hirdetik magukat, ez az autó pedig teljesen egyszínû volt. Semmit sem akart mondani, és ezt a semmit vilgosan és hangosan mondta.
Ez egy nagy, súlyos, komoly kinéízetû kisteherautó volt, ami már nagyon közel volt ahhoz, hogy ténylegesen egy igazi teherautó legyen, és az egészet uniformizált metálkékre festették. Ez a szín azokra a hatalmas teherkamionokra emlékeztette Kate-et, amik Bulgárián és Jugoszlávián villámlanak keresztül Albániából jövet, és semmi más nincs az oldalunkon, csak az "Albánia' felirat. Az emlékei között megtalálta, hogy egyszer megkereste, mi a csodát szállíthatnak az albánok ilyen kívülrôl láthatatlan módon, és azt találta, hogy az egyetlen exportárujuk a villanyáram volt- ami, hogy ha az egyetemi fizikatanulmányaira visszaemlékezett, nem volt teherautókon szállítható.
A nagy, fontos kinézetû kocsi megfordult, és elkezdett tolatni a kórház hátsó bejárata irányában. Bármit is szállított -gondolta Kate-, azt mindenképp hozta, vagy vitte. Továbbment.
Pár pillanat múlva Standish egy ajtóhoz ért, gyengéden kopogtatott rajta és érdeklôdéssel bekukkantott az ablakán. Aztán odahívta Kate-et, hogy kövesse befelé.
Ez a szoba teljesen elütött az elôzôektôl. Rögtön az ajtó mögött egy elôszoba terült el, ahonnan egy hatalmas üvegen át látható volt a fô szoba. A két szoba jól láthatóan egymástól hangszigetelt volt, mivel az elôcsarnokot teleponyvázták lehallgató berendezéseekel, számítógépekkel, mindegyik magában morgott, a nagyszobában pedig egy nô feküdt, álomban.
-Mrs. Elsepth May -mondta Standish, és érzete, hogy a legek legjét mutatja be. A szobáját mindenképpen nagyon jól megcsinálták -nagy terû, drágán és kényelmesen bútorozott. Minden felületen friss virágok pompáztak, és az éjjeliszekrény, amin a nô kézimunkája-kötése volt, mahagóniból készült.
Maga a nô kényelmesen formált, ezüstszôke hajú volt, középkorának végén, és az ágyon félig feltámasztva feküdt egy halom párnán, egy rózsaszín gyapjúkardigánban. Egy pillanat múltán Kate számára világos lett, hogy bár a nô aludt, semmiképp sem volt inaktív. A feje békésen hátradôlt, a szemeit lecsukta, de a jobb keze egy tollat markolt, ami dühösen száguldott végig egy hatalmas papíron, ami a nô mellett feküdt. A kéz, csakúgy, mint a tolókocsis leányzó szája, úgy tûnt, mintha magát függetlenítve és lázasan létezett volna. Néhány kicsiny rózsaszín elektródát rögzítettek Mrs. May homlokára, közvetlenül a hajvonala alatt, és Kate feltételezte, hogy ezek szolgáltatták azokat az írásokat, amik keresztültáncoltak az elôszoba, ahol ô is és Standish is állt, számítógépeinek képernyôjén. Két fehérköpenyes férfi és egy nô vizslatta a képernyôket, és egy nôvér álodgált és nézett be az ablakon. Standish pár rövid szót váltott az egyikükkel a beteg jelenlegi állapotáról, amiben mindenki egyetértett, hogy kitûnô.
Kate nem tudta elhessengetni azt az elképzelést, hogy jó lenne, ha tudná, ki is ez a Mrs. May, de nem tudta, így arra kényszerült, hogy megkérdezze.
-Ô egy médium -mondta Standish, egy kicsit rosszkedvûen,- ahogy feltételeztem, hogy tudhatná. Csodálatos erôk birtokosa. Jelenleg transzban van, és automatikus írással van elfoglalva. Tollba mondanak neki. Elméletileg minden kis darabjának annak a diktálásnak, amit vesz, hatalmas értéke van. Nem hatlott még róla?
Kate elismerte, hogy még nem.
-Hát, nem tagadhatja le, hogy hallott már arról a nôrôl, aki azt bizonygatta, hogy Mozart, Beethoven és Schubert diktálkja neki a zenét?
-Igen, hallottam róla. Egy csomó anyag ment le róla a színes újságokban.
-Az állításai, hát, érdekesek voltak, ha pont ez a dolog érdekli az embert. A zene természtesetsn sokkalta színvonalasabb volt annál, mint amit elvárhatunk egy középkorú, zeneileg képzetlen háziaszonytól; de ezt a zenét bármelyikük sietve összeütötte volna reggeli elôtt.
Kate nem tudta ezt a fontoskodást szó nélkül hagyni.
-Ez egy meglehetôsen szexista nézôpont -mondta-, George Eliot egy közxépkorú házvezetô-férfi volt.
-Igen, igen -modta mogorván Standish, de az ô kezét viszont nem vezette az elhalálozott Wolfgand Amadeus. Ez az egész értelme annak, amirôl beszélek. Kérem, próbálja meg, hogy folytatja ennek az egész vitának a logikáját, és ne hozakodjon elô érdektelenségekkel. Hogyha azt éreztem volna, hogy George Eliot problémája képes lett volna fényt vetni a jelenlegi problémánkra, megbízhatna benne, hogy saját magam vezettem volna be.
-Hol voltam?
-Nem tudom.
-Mabel Doris? Mi volt a lány neve? Szólítsuk csak Mabel-nek. Az a helyzet, hogy a legkönnyebb út, hogy Doris problémáját orvosoljuk, az az, hogy nem vesszük észre. Semmiféle komolyabb dologg nem áll rajta. Pár koncert. Másodosztályú anyag. De itt, itt összességében más természtetû események vannak...
Az utolsó szót elfojtottan mondta, és elfordult, hogy a TV képernyôjét bámulja, ami a nagy rakás monitor köxzött volt. Premier plánban mutatta Mrs. May kezének száguldozását a papíron. A keze eléggé eltakarta, amit írt, de valamiféle matematikának látszott.
-Mrs. May, vagy legalábbis aminek kiadja magát, kezét néhány fizikus vezérli a legnagyobbak közül. Einstein, Heisenberg, Planck. És nagyon nehéz belekötni az állításába, ugyanis az az információ, amit itt nekünk produkál az automatikus írással, ez a... képzetlen hölgy, bizony fizika, mégpedig nagyon mélyrôl jövô szinten.
-A kései Einsteintól folyamatosaan kapjuk a több és még több finomítást a képen, amink van arról, hogy hogyan mûködik a 3 dimenzió és az idô a makroszkópikus világban, és a hasonlóképpen kései Heisenberg és Planck által is egyre inkább megértjük, hogy milyenek az alapvetô összefüggések az atomi szinten. És semmi kétség nincs arra nézve, hogy ezzel az információval egyre közelebb somfordálunk a nehezen meghatározható cél felé: a Nagy, Egyesített Térelmélete Mindennek.
-Nos, ez okoz egy rendkívül érdekes, hogy azt ne mondjuk, valamiképp kínos szituációt a tudósok számára, mivel az a mód, ahogy az információ elkerül hozzánk, teljesen ellentétben van azzal, mint ami a tartalma.
-Olyan, mint a Henry bácsi -mondta hirtelen Kate.
Standish bután bámult a nôre.
-Henry bácsi azt hiszi magáról, hogy naposcsibe -magyarázta Kate.
Standish még mindig megzavarodva nézett rá.
-Biztos hallotta -mondta Kate-

'Szörnyen aggódunk Henry bácsi miatt. Azt hiszi, hogy egy csibe.'
'Hát akkor miért nem küldik el az orvoshoz?'
'A tojásaira azért szükségünk lenne...'
Standish úgy nézett a lányra, mintha egy kicsiny, de tökéletesen formált feketebodza fa nôtt ki volna gyorsan és hivatlanul az orrneyergébôl.
-Mondja el még egyszer -mondta halk, megrémült hanggon.
-Mit, az egészet?
-Az egészet.
Kate megtámasztotta az öklét a combján, és elmesélte még egyszer, a szerepeket most egy kicsit jobban kihangsúlyozva, és bizonyos déli akcentussal.
-Brilliáns! -lélegzett fel Standish, amikor a nô a végére ért.
-Biztos hallotta -mondta a lány, egy kicsit meglepôdve a férfi válaszától.- Ez egy régi vicc.
-Nem -mondta a férfi- nem hallottam. Szülkségünk van a tojásokra. Szükségünk van a TOJÁSOKRA. SZÜKSÉGÜNK VAN a tojásokra. 'Nem küldhetjük el az orvoshoz, mert SZÜKSÉGÜNK VAN A TOJÁSOKRA'. Egy elképesztô fénysugár az emberi állapot és a fárdadhatatlan képességünk irányába, amivel alkalmazkodó ésszerû okfejtést tudunk valkami számára készíteni. Te jó ég.
Kate vállat vont.
-És maga azt mondja, hogy ez egy VICC? -követelôdzött hitetlenkedve Standish.
-Igen. Tényleg egy nagyon régi vicc.
-És mirôl szólnak a viccek úgy általában? Sosem vettem észre,
-Hát...
-Elképedtem -modta Standish-, felettébb elképedtem. Azt hittem, hogy a viccek olyan dolgok, amit a tévében különbözô hájas emberkék adnak elô, és soha nem is figyeltem rájuk. Azt hiszem, hogy az emberek tartogatnak még nekem valamit. Nôvér!
A nôvér, aki eleddig szemmel tartotta Mrs. May-t az ablakon át, ugrott egyet, hogy ilyen váratlanul rávakkantottak.
-Öööö,... Igen, Mr. Standish? -kérdezte. Jól láthatóan idegessé tette a férfi.
-Maga miért nem mondott sosem vicceket?
A nörsz rábámult, és reszketett aannak a lehetetlensége miatt, hogy egyáltalán tudja, hogy mit gondoljon az ilyen kérdésekre adandó válaszokról.
-Öööö... hát...
-Akkor jegyezze meg magának! A jövôben magától is, és az egész kórház személyzetétôl is elvárom, hogy az összes viccet elmondják, amit csak tudnak, megértett?
-Öööö.. igen, Mr., Standish.
Standish kétségekkel és gyanúval telten nézett a nörszre.
-Tud ugyebár 1-2 viccet, nemde, nörsz? -tette erôpróbára a nôt.
-Öööö, igen, Mr. Smith, azt hisem tudok párat.
-Mondjon egyet.
-Micsoda... öööö... most, Mr. Standish?
-Ebben a pillanatban.
-Öööö..., hát, um...- van egy olyan, hogy a beteg felébred azután, miután, ööö, ez az, miután, öööö, bevitték a sebészetre, és felébred, és, nem túl jó vicc, de azért folytatom, bent van a sebészeten, és azt mondja az orvosnak, amikor felébred: 'Doktor! Doktor! Mi a bajom? Nem érzem a lábaimat!' És erre az orvos azt mondja: 'Hát, azt hiszem, le kellett vágnunk mindkét karját'. És tényleg így is van. Szóval ez volt az, amiért nem érezte a lábait, érti?
Mr. Standish egy-két pillanatig szemtôl-szembe nézett rá.
-Maga most kihallgatáson van, nôvér -mondta.
-Igen, Mr.Standish.
A férfi Kate-hez fordult.
-Nincs egy olyan vicc, amikor egy csirke átmegy az úton - vagy valami hasonló?
-Öööö... igen -mondta Kate kétkedôen. Úgy érezte, hogy a szituáció itt egy kicsit fogságba ejtette.
-És hogy szól?
-Hát -modta Kate- úgy szól, hogy 'Miért ment át a csirke az úton?'
-Igen? És?
-És a válasz az, hogy 'Hogy átkerüljön a túloldalra'.
-Értem. -Standish egy pillanatig megrágta a dolgokat. -És mit csinál a csirke, ha megérkezik az út túloldalára?
-Arról nem szól a fáma -válaszolta azonnal Kate.- Azt hiszem, ez kívül esik a vicc hatáskörén, ami tényleg csak a csirke útjával foglalkozik, meg a csirke motivációjával. Egy kicsit olyan ez ebbôl a szempontból, mint a japán HAIKU.
Kate hirtelen rájött, hogy egészen szórakoztatónak találta magát. Egy lopott pillantást ejtett a nôvérre, aki egyáltalán nem tudta, hogy mihez kezdjen.
-Értem -mondta Standish még egyszer, és felhúzta a szemöldökét- És vajon ezeknek a ...ööö... vicceknek a befogadása igényel-e valamiféle elôzetes mesterséges felajzást?
-Ez csak a vicctôl függ, és attól, hogy kinek mondják.
-Hmmm... hát tényszerûen meg kell mondanom, hogy maga egy igen gazdag bányát nyitott nekem, Miss... ööö.... Úgy tûnik most a számomra, hogy a humor minden területe elônyt szerezhetne abból, ha közelebbrôl és azonnal megvizsgálnánk. Értelemszerûen az a legjobb a számunkra, ha kiválogatunk minden olyan viccet, aminbek bármiféle eredeti pszichológia értéke van, szemben azokkal, amelytek csupán a kábítószeres visszaélésekre buzdít, és amiket mindenképp meg kell szüntetni. Jó.
Megfordult, hogy elérhesse a fehérköpenyes kutatót, aki a TV-képernyôt tanulmányozta, amin Mrs. May írkálásait követték nyomon.
-Valamiféle friss és értékes Mr. Einsteintôl? -kérdezte.
A kutató nem emelte fel a szemét a képernyôrôl. Azt válaszolta:
-Azt mondja: 'Hogy készítsem el a tojásaidat? Bugyantsam vagy fôzzem meg?'
Még egyszer, Standish megállt.
-Érdekes -mondta-, felettébb érdekes. Folytasssa a jegyzeteslést mindenrôl, amit csak leír. Jöjjön -ezen utóbbit Kate-nek mondta, és kiment a szobából.
-Nagyon különös emberek, fizikusok -mondta, mihelyt már újra kint voltak. -Az én gyakorlatomban az olyan emberek, akik nem halottak, azok bizonyos értelembern felettébb betegek. Hát, a délután fogyóban, és biztos vagyok benne, hogy minden vágya, hogy elmenjen és megírja a cikkét, Miss, ööö... Természetesen énnekem is vannak unszolóan sürgôs dolgaim, hogy törôdjek velük, és a betegeim is várják a figyelmemet. Szóval, hogyha nincs több kérdése...
-Még egy dolog, Mr. Standish. -Kate elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, elôhozakodik vele. -Ki kell hangsúlyoznunk, hogy az idô sürget. Talán, hogyha tudna rám pazarolni egy kevéssel több idôt, elmehetnénk és megnézhetnénk, ki a legújabb betege.
-Azt hiszem, az egy kicsit nehéz lenne. A legutolsó betegfelvételünk körülbelül egy hónappal ezelôtt volt, aki aztán két héttel utána tüdôgyulladásban elhunyt.
-Ó... ah... Hát, talán még sem olyan rémisztô. Tehát. Semmilyen új beteg az utóbbi pár napban, különösen ilyen árja-típusú, hatalmas-szôke fazonokból, nagy prémkabáttal és talán egy pörölykalapáccsal is. Úgy értem, hogy például. -egy ötlet jutott az eszébe- Talán egy ÚJRAfelvétel?
Standish egyre mélyülô gyanúval fogadta a szavait.
-Miss, ööö...
-Scehcter.
-Miss Schechter, úgy kezdem érezni, hogy a maga érdeklôdése a kórház iránt nem csupán...
Ebben a pillanatban megszakította az, hogy pont mögöttük a lengôajtókat belökték. Felnézett, hogy ki az, és a modorát azonmód meg is változtatta.
Kate-t élesen felkérte, hogy álljon félre, amíg egy nagy tolókocsit át nem tolta egy beteghordozó az ajtón. Egy fiatalabb s egy idôsebb nôvér követte, mint személyzet, és úgy néztek ki, hogy nagyon fontos munka közben voltak, s nem, mint normál ápolónôi munkában.
A tolókocsi vendége egy finom, törékeny idôs férfi volt, olyan bôrrel, ami a finoman erezett pergamenhez volt hasonló.
A tolókocsi hátsó része igen csekély szögben fel volt támasztva, hogy az öregember áttekinthesse a világot, ahogy elhaladt mellette, és valamiféle csendes, jóindulatú irtózattal nézte. A szája kissé nyitott volt, a feje kicsit elôrebukott, s így a padló minden apróbb bukkanójánál mmindig az ellenkezô irányba billent át. Bár, annak ellenére, hogy mennyire törékneyen közömbös volt, a légkör, amit árasztott magából, olyan volt, mintha bár nagyon dikszréten és gyengéden, de mindent birtokolt volna.
A férfi csak egy szemmel nézte mindezt. Minden dolog, amin megpihent, mégha az az ablakon kívül látható látkép is volt, vagy a nôvér, aki kitárta az ajtót, hogy ezáltal a kocsi akadálytalanul átgördülhessen közöttük, vagy akár amikor Mr. Standish-ra rebbent, aki ebben a pillanatban fenemód alázatos és tiszteletadó képet vágott, úgy tûnt, mindezeket azonnal egyetlen birodalomba gyûjtötte ez a hercegi szem.
Kate egy pillanatig csodálkozott, hogy hogy a csudában tudtak azok a szemek ilyan óriási mennyiségû információt közvetíteni a gazdáiról. Végül is, ezek a szemek egyszerû fehér porcogó-gömböcskék voltak. Nem nagyon változtak, ahogy egyre idôsödtek, azon kívül, hogy egyre vörösebbek és nyúlósabbak lettek. Az íriszük kicsit kinyílt és becsukódott, de ennyi volt minden. Vajon e a hatalmas mennyiségû információ honnan jött? Fôleg egy olyan ember esetében, akinek csak egy ilyen szeme volt; a másik helyét pedig egyszerûen bôrrel befedték.
A nô gondolkodását azonnal megszakította, amikor e kérdezô szem Standishról reá vándorolt, és megállapodott rajta. Olyan erôvel ragadta meg, ami úgy megriasztotta Kate-et, hogy majdnem felsikoltott.
A legtörékenyebb mozdulatok legtörékenyebbével a férfi intett a betegkísérônek, aki a kocsit tolta. A kocsi megállt, és a zaj, amit a kerekei keltettek, lecsendesedett, s így, egy pillanatig, más zaj nem is hallatszott, mint egy lift távoli hümmögése.
Aztán a felvonó megállt.
Kate viszonozta a férfi szemezését, egy kis, mosolygó szemöldökrándítással, mintha csak azt akarta volna mondani: "Elnézést, ismerem én magát?" aztán magában csodálkozott, hogy hogy is ismerné. Volt valami futó ismerôsség az arcában, de a nô nem igazán tudta elkapni. Meglepôdve vette észre, hogy bár ez csupán egy tolókocsi, amiben a férfi feküdt, az ágynemû, amin a férfi karjai pihentek, valódi vászonból készült, és ráadásul frissen mosott és vasalt is volt.
Mr. Standish picit köhintett egyet, és közölte, hogy:
-Miss, ööö... ez itt az egyik legnagyobb becsben tartott és ööö... gyöngéden szeretett betegünk, Mr...
-Eléggé jól fekszik, Mr. Odwin? -vágott segíteniakaróan a szavába a nörsz. De nem volt rá szükség. Ez egy olyan vendég volt, akinek Standish mindenképp tudta a nevét.
Odin csendre intette az intések leggyengébbikével.
-Mr. Odwin, -mondta Standish-, ô Miss, öööö....
Kate azon volt, hogy még egyszer bemutatkozik, amikor aztán a meglepetéstôl földbe gyökerezett a lába.
-Pontosan tudom, ki is ô. -modta Odin halk, de jól kivehetô hangon, és a szemeiben épp egy rovarirtó gondolatgazdag érdeklôdése jelent meg egy darázs iránt.
Kate megpróbált felettébb formális és angol lenni.
-Azt hiszem -mondta mereven-, hogy Ön elônyben van velem szemben.
-Igen -felelte Odin.
A férfi intett a kísérônek, és együtt folytatták a nyugalmas utat a folyosón. Standish és a fiatalabb nôvér között szemvillanások zajlottak le, és Kate-et megriasztotta az a felismerés, hogy valaki még állt a sarokban rajtuk kívül.
Feltételezhetôen nem mágikus úton jelent ott meg. Csupán nyugodtan ott állt, amíg a kocsi tovább nem mozgott, és a magassága, avagy inkább a hiánya, olyan volt, hogy egyszerûen eleddig eltakarta a kocsi.
A dolgok sokkal jobbaknak tûntek, amíg az emberke el volt rejtve.
Van egypár ember, akit azonnal megkedvel az ember, néhány, akikrôl azt gondoljuk, hogy egy élet alatt megkedvelnénk, és akadnak olyanok, akiket egyetlen kézmozdulattal eltaszítanánk magunktól. Azonnal egyértelmûvé vált Kate számára, hogy melyik kategóriába is esett Toe Rongy. Az rávigyorgott és rábámult, vagy inkább, úgy tûnt, hogy valami láthatatlan legyet követ, ahogy az a nô feje körül repkedett.
Odafutott, és mielôtt Kate megállíthatta volna, megfogta a nô jobb kezét, és vadul fel-le kezdte rázni.
-Én szintén elônyben vagyok magával szemben, Miss Schechter -mondta, és örvendezve elugrált a folyosón.
12. fejezet

A nagy, fontosnak látszó, szürke kis teherautó lágyan vonult lefelé a hegyrôl, átment a kôkapuk között, és nyugodtan alászállt, miután befordult a sódeerútról az aszfaltozott államira. Az út széles országút volt, zimankós, levéltelen tölgyek és elpusztult szilfák sziluettjeivel szegélyezve. Jó magasan szürke fellegek lógtak a levegôben, mint a párnák. A kocsi közben nyugodtan gyûrte le a távolságot, és hamarosan elveszett az útfordulatok között.
Pár perc múlva a sárga Citroen tûnt fel a kôkapuk között, kevésbé komótosan. Az útdombomborulatra emelte lapos kerekeit, és belekezdett egy lassú, s mégis nehéz menetbe ugyanabba az irányba.
Kate teljesen össze volt zavarva.
Az utolsó pár perc meglehetôsen kényelmetlen volt a számára. Standish jól láthatóan egy különösen viselkedô ember volt jó perceiben, de miután összetalálkoztak az Odwin nevû beteggel, egyértelmûen ellenségessé vált. Ez a rémisztô ellenségessége volt egy olyannak, aki maga is megrémült -de hogy mitôl, azt nem tudta Kate.
Ki volt a nô?- biztos ezt akarta tudni. Hogy a csudában csikarhatta ki a beajánlást Alan Franklin-ból, aki a szakma megbecsült mûvelôje? Mi után keresgélt? Mi -és ez volt a legnagyobb bökkenô- volt az a dolog, amivel Mr. Odwin ellenszenvét felkeltette?
Kate zordan az úton tartotta járgányát, s az útkanyarolatokat bámulatos erôfeszítéssel vette, az egyenes szakaszokat pedig csak egy kicsit kisebbel. A kocsi egy esteben a bíróságon köttette ki, amikor az egyik elülsô kereke levitorlázott, tett egy kis saját felfedezô körutat, és ezáltal majdnem balesetet okozott. A rendôrségi helszínelô a bíróságon azt mondta az ô mélyen szeretett Citroen-jére, hogy az "az állítólagos autó", és ez a név késôbb rajta is ragadt. Különösképp, sok szempontból imádta ezt az állítólagos autót. Például hogyha az egyik ajtaja kiesett, akkor saját kezûleg vissza tudta rakni, ami már nem mondható el a BMW-rôl.
Csodálkozott, hogy vajon ugyanolyan sápadtan és ólomszínûen néz-e ki, ahogy érezte magát, de a visszapillantó tükör valahol az ülés alatt zörgött, így megtakarította magának a felfedezést.
Standish egyébként eléggé fehér lett és a gyomra is összeszorult annak a gondolatától, hogy valaki is felbosszantja Mr. Odwint, és elhárította Kate olyan próbálkozásait, amiben azt bizonygatta, hogy az égvilágon semmit sem tudott Mr. Odwinról. Ha tényleg ez az eset állt fent, kérdezgette a férfi Kate-tôl, akkor hogy lehet az, hogy Mr. Odwin mindenkinek világosan a tudtára adta, hogy nagyon jól ismeri? Megvádolja Kate Mr. Odwin-t, hogy hazudik? Ha valóban arra játszott, akkor nem árt majd vigyáznia magára.
Kate ezt nem tudta. Mr. Odwin-nal való találkozása teljesen megmagyarázhatatlan volt számára. de azt nem tagadhatta, hogy az ürgében volt egy csomó felhalmozott erô. Ha rádnézett, úgy maradtál. De a szemeinek zavaró, a szilárd bámulásból adódó jellegzetessége mögött még több, méginkább zavaró rejtett dolog feküdt. Még zavaróbb volt, mert ezek voltak a forrásai a gyengeségnek és félelemnek.
És ami azt a másik élôlényt illeti...
Biztosan ô volt azon sztorik valóságalapja, amik újabban a méginkább, extrém módon sokkoló bulvárlapok csak 'Valami rusnya dolog Woodshead-ban'-ként említettek. A történetek, természetesen, támadóak voltak és érzéketlenük alaposak, és általában senki sem törôdött velük az országban annak a pár millió embernek a kivételével, aki imádta a támadó és érzéketlenül alapos dolgokat.
A történetek azt bizonygatták, hogy az embereket valamiféle visszataszító, deformált, 'kobold-féle' véglény terrorizálja, aki rendszeresen kimászkál Woodshead-ból, hogy lenyûgözôen széles skálájú, elmondhatatlan gaztetteket hajtson végre.
Csakúgy, mint a legtöbb ember, Kate is feltételezte, hogy amennyiben egyáltalán rágondolt az egészre egy pillanatra is, hogy néhány szerencsétlen, elborult agyú beteg kirajzott a földekre, jópár arrajáró öreg hölgyre ráijesztett, és a Wapping folyó nyálú zugfirkászai a maradékot összefantáziálták. Most viszont egy kicsit kevésbé bízott ebben az érvelésben, és inkább ingadozott.
Ô (vagy az?) tudta a nevét.
Mi a csudát kezdjen ezzel?
Amit kezdett vele, az kocsijával rossz irányba való elindulás volt. Ahogy belefeledkezett a gondolataiba, elfelejtett lefordulni London felé, és akkor most ki kellett gondolnia, mitévô legyen. Talán egyszerûen visszafordíthatná a kocsit, és visszatolathatna, de már jó ideje nem rakta rükvercbe a kocsit, és ôszintén ideges volt amiatt, hogy ez vajon mit csinálna azzal.
Megpróbálta bevenni a következô két kanyart, hogy lássa, hátha valami irányt azért ad számára, de aztán, mivel nem táplált túl nagy reményeket a dologgal kapcsolatban, nem is tette meg. Inkább egyszerûen továbbhajtott két vagy hérom mérföldet, tudván, hogy a rossz úton megy, de legalábbis, a felhôk között látható világosszürke folt pozíciójából ítélve, azzal áltatta magát, hogy ez a helyes irány.
Egy idô után lelkileg is ráált erre az új útvonalra. Az a pár tábla, amit elhagyott, egyértelmûvé tette számára, hogy egyszerûen a B úton halad vissza Londonba, ami miatt tökéletesen boldog volt. Ha elôbb gonoldt volna erre, valószínûleg már eleve azon ment volna, és nem a forgalmas fôúton.
A kiruccanása teljes bukás volt, és az egésznél sokkal jobb lett volna, ha a délutánját lubickolással tölti. Az egész kaland módfelett bosszantó volt, vagy éppenséggel a rémiisztô felé hajló, és ráadásul még fel is sült, ami az eredeti célját illeti. Már az is eléggé egy rossz dolog volt, hogy nagyon nehezen tudta magát meggyôzni arról, hogy elfogadja, anélkül, hogy az egésszel csúfos szégyent aratna. Annak az érzése, hogy öreg jelentéktelenség kerítette be az ég szürkeségével egyetemben.
Csodálkozott, vajon nem ôrül-e meg egy igen kicsikét. Az élete teljesen a markából kicsúszottnak látszott az utolsó pár napban, és eléggé lesújtó volt arra rájönnie, hogy milyen törékeny is volt a fogása, hogy ilyen könnyen összetörhette egy meglehetôsen kicsiny villám, meteor vagy bármi is volt az.
Az a szó, hogy 'villám', úgy fészkelte bele magát a tudatába mindenféle jelzés nélkül, hogy nem tudott vele mit kezdeni, szóval csak engedte, hogy az agya tetején feküdjék, mint ahogy a törölközô fekszik a fürdôszobájának földjén, ahonnan nem akarta felszedni.
Arra vágyott, hogy a Nap tûnjön már fel a felhôk mögül. A mérföldnyi utak alatta, a felhôk lehangolták, és azt találta, hogy egyre inkább a pingvinekre gondol. A végén úgy érezte, hogy tovább nem bírja ezt elviselni, és hogy egy pár perces séta kellene ahhoz, hogy a rosszkedvébôl kirázza.
Megállította az autót az út szélén, és az idôsebb Jaguár, ami követte az utóbbi tizenhét mérföldön, pont belerohant a hátuljába, ami csak olaj volt a tûzre.
13. fejezet

Elragadó dührohammal, új erôre kapva ugrott ki Kate a kocsijából, és rohant, hogy szónoklatot intézzen a másik autó vezetôjéhez, aki válaszként szintúgy kiugrott a kocsijából, hogy szintén elôadást tartson.
-Miért nem néz a szeme elé, hogy merre megy? -üvöltött Kate a férfira. Egy eléggé túltáplált figura volt, aki egy hosszú bôrkabátot és egy eléggé ronda kalapot viselt, annak ellenére, hogy ez milyen nyilvánvaló kényelmetlenséget jelentett számára. Emiatt Kate kicsit rokonszenvezni kezdett vele.
-Miért nem nézi inkább azt, hogy ÉN hol járok? -válaszolt forróvérûen.- Nem lát a visszapillantó tükrön át?
-Nem -mondta Kate, ökleit a combjaira téve.
-Oh... -mondta az ellenfele.- Miért nem?
-Mert ott van a szék alatt.
-Vettem észre -válaszolt zordan a férfi- Köszönöm, hogy ilyen ôszintén válaszolt. Ugyebár van ügyvédje?
-Igen, van, a rend kedvéér -modta Kate. Ezt rámenôsen és fennhéjazva közölte.
-Na és, elég jó? -mondta a kalapos ember.- Nekem nagy szükségem lesz egyre. Az enyém éppen beugrott a börtönbe.
-Hát természetesen nem bérelheti fel az enyémet.
-Miért nbem?
-Ne legyen abszurd. Ez nyilván az érdekeinket ütköztetné.
A férfi ellenségesen behajlította a karjait, és visszahajolt a kocsijának motorháztetejéhez. Ezt az idôt használta fel arra, hogy feltérképezze a környezetét. Az út lassan elsötétült, ahogy a téli este rátelepedett a tájra. Aztán behajolt a kocsijába, hogy bekapcsolja az elakadásjelzôt. A kocsi hátuljának narancssárga fényei az utat szegélyezô csenevész füvön melegen pislákoltak. Az elsô lámpák nem voltak olyan állapotban, hogy égjenek, mert belerohantak Kate Citroenjének hátuljába.
Visszaállt az elôbbi, megtámasztott pozitúrájába és a szemével fel-le végigmustrálta a lányt.
-Maga egy vezetô -mondta-, és ezt a szavat a legrosszabb lehetséges értelemben használom, tehát úgy értve, mint egy olyan valaki, aki csupán elfoglalja a vezetô helyét abban a bizonyos valamiben, amit 'autónak' fogok nevezni, s ezt a fônevet pontosan, mindennemû elôítélet nélkül használom; miközben az elôrehalad az úton; rendkívüli módon, talán még azt is mondhatnám, hogy emberfeletti felé hajoljék, gyakorlat hiányában. Látja, hogy hova akarok kilyukadni?
-Nem.
-Úgy értem, hogy nem vezet jól. Tudja egyáltalán, hogy egy úton tartózkodott az utóbbi tizenhét mérföldön?
-Tizenhét mérföld! -kiáltott fel Kate.- Csak nem követett?
-Csak egy bizonyos pontig -mondta Dirk.- Megpróbáltam az útnak ezen az oldalán maradni.
-Értem. Hát, köszönöm, hogy visszafelé is ilyen ôszinte volt hozzám. Ez, bár nehezen mondom meg magának, egy merénylet. Jobban tenné, hogyha szerezne egy kibaszott jó ügyvédet, mivel az enyém izzóvörös nyársakat fog a magáéba szúrkálni!
-Talán inkább egy vagdalthúspogácsát kéne szereznem...
-Maga éppen úgy néz ki, akinek elég sok húspogcsa kerül az asztalára. Megkérdezhetném, hogy miért követett?
-Úgy látszott, hogy maga tudja, merre is megy. Legalábbis elindulásképpen. Kábe az elsô száz jardig.
-Mi a francot akart maga ott csinálni, ahova én megyek?
-Ez csak az én navigációs technikám.
Kate összehúzta a szemeit.
Már azon volt, hogy kiköveteljen egy teljes és azonnali magyarázatot errôl a lehetetlen magyarázatról, amikor egy arra járó Ford Sierra lassított le a hátuk mögött.
A vezetô letekerte az ablakot, és kihajolt.
-Csak nem karamboluk van? -kiáltott rájuk.
-De!
-Ha! -mondta, és továbbhajtott.
Egy vagy két másodperc múlva egy Peugeot állt meg mellettük.
-Ki volt az az elôbb? -kérdezte a vezetô, arra a figurára célozva, aki az elôbb ált meg mellettük.
-Nem tudom -felelte Dirk.
-Ó... -mondta a kormányos- Úgy nézem magukat, hogy valamiféle karamboluk vagy hasonlójuk volt...
-Igem -mondta Dirk.
-Jól gondoltam! -mondta a vezetô, és tovahajtott.
-A mai autósoktól nem várhatunk el hasonlatos színvonalat, nemde? -kérdezte Dirk Kate-tôl.
-Megharap egy-két igazi kutya is! -mondta Kate- Még mindig azt szeretném tudni, hogy miért is követett engem. Elhiheti, hogy eléggé nehéz magát NEM extrém vészjósló személyként látnom.
-Ezt könnyen meg tudom magyarázni. -modta Dirk.- Általában az vagyok. Ebben az esetben viszont egyszerûen eltévedtem. Kitérô akcióra kényszerültem egy hatalmas, szürke, szemben jövô kisteherautó miatt, ami az egész utat magának követelte. Csak úgy tudtam elkerülni, hogy egy segédútra szaladtam le, ahonnan viszont már nem tudtam visszakapaszkodni. Még pár fordulás, és teljesen elvesztem. Van a filozófiának egy olyan iskolája, ami azt mondja, hogy ilyen esetekben legjobb, ha egy térképet ütünk fel, de én egyszerûen azt mondom az ilyeneknek: 'Haha! Na és mi történik, ha nincs nálatok térkép? Vagy ha igaz, hogy van, de az Dordogne térképe?' Az én stratégiám, hogy keresek egy olyan autót, vagy a legközelebbi ekvivalenst, ami úgy látszik, mintha tudná azt, hogy hova megy, és egyszerûen követem. Ritkán kötök ott ki, ahova szándékoztam is menni, de gyakran ott találom magam, ahol szükség van a jelenlétemre. Na, erre akkor mit mond?
-Badarság.
-Egyenes válasz. Tiszteletem.
-Éppen azt akartam mondani, hogy én is ezt csinálom magammal néha, de eddig nem akartam ezt elismerni.
-Felettébb bölcs dolog -mondta Dirk.- Nem akar túl sok ütôkátrtyát eljátszani ennél a pontnál. Játsszék rejtélyesen- ez az én tanácsom.
-Nem vágyom a tanácsaira. Hova indult, mielôtt hirtelen eldöntötte volna, hogy tizenhét mérföldnyi ellentétes irányú autókázás talán a segítségére lesz abban, hogy a célja felé menjék?
-Egy bizonyos Woodshead-ba.
-Ó igen, az idegkórház.
-Ismeri?
-Tizenhét mérföldet hajtottam át onnan jövet, és abban bíztam, hogy több is sikerül. Melyik kórterembe iratkozott fel? Csak hogy tudjam, hova küldjem a számlát a javításról.
-Nincsenek kórtrermeik -mondta Dirk-, és azt hiszem, lesújtaná ôket annak a szónak a használata, hogy 'ideggyógyintézet'.
-Bármi, ami rosszul esik nekik, nekem felüdülés.
Dirk körülnézett.
-Szép esténk van.
-Nem hinném.
-Értem -mondta Dirk.- Magának, ha szabad azt mondanom, olyan a lelkivilága, mint egy olyannak, akinek a napjai nincsenek örömmel vagy lelki felemelkedéssel tele.
-Igaza van, nincsenek tele -mondta Kate.- Ma olyan napom volt, ami Assisi Szent Ferencet arra késztetné, hogy a kisdedeket megüsse. Fôleg ha még e nap mellé képzeli a keddet, azt a napot, amikor utoljára voltam eszméletemen. És most nézze. A gyönyörû autóm. Az egyetlen dolog, amit mondthatok a védelmében ennek az egész mindenségnek, hogy legalább nem Oslóban esett meg mindez.
-Értegetem, hogy hogy a csudában vidíthatja ez a tény fel.
-Nem mondtam, hogy felvidít. Csupán megakadályoz abban, hogy öngyilkos legyek. Legalábbis a gyûrôdést megtakaríthatom magamnak, ha már vannak olyan emberek, mint maga, akik ezt szívesen megtennék helyettem.
-Nagy segítségemre volt, Mrs. Schechter.
-ÁLLJON LE!
-Mit csináltam?
-A nevem! Újabban minden idegen, akivel csak találkozom, tudja a nevem. Nem tudnák csak egy másodpercre elfelejteni maguk, hogy tudják a nevemet? Hogy is lehetne egy lány rejtélyes ilyen körülmények között? Az egyetlen emner, aki úgy tûnt, hogy nem tudja a nevem, volt az az ember, akinek történetesen be is mutatkoztam. Rendben -mondta Kate, és vádlóan mutatott ujjával Dirkre- nem lehet, hogy maga természetfeletti, szóval mondja el szépen, hogy honnan tudja a nevemet. Nem engedem el a nyakkendôjét, amíg el nem mondja.
-Nincs is a kezében...
-Pedig fogom, hencegô alak!
-Engedje el!
-Miért követett? -kötötte Kate az ebet a karóhoz.- Honnan tudja a nevem?
-Csupáncsak azon okokból követtem, amelyeket el is soroltam. Ami meg a nevét illeti, kedves asszonyom, azt gyakorlatilag maga árulta el.
-Nem tettem ilyet.
-Biztosíthatom, hogy igen.
-Még mindig a kezemben van a nyakkendôje!
-Ha Oslóban kellett volna lennie, és már kedd óta nem volt eszméleténél, akkor feltehetôleg ott volt Heathrow-ban a Kettes Terminálnál, amikor az olyan lehetetlen módon felrobbant. Minden újság írt róla. Azt hiszem, egyiket sem olvasta, amíg öntudatlanul feküdt. Saját magam is kihagytam, mert buja fásultságban szenvedtem, de a ma történtek eléggé megragadták a figyelmemet.
Kate kelletlenül engedett a szorításon, de továbbra is gyanúval telten nézte.
-Ó igen? -kérezte.- Miféle események?
-Felkavaróak, -modta Dirk, lesimítva a ruháját. Bár annyi, amennyit elmondott magáról, nem volt elég arra, hogy azonosítsam magát, az a dolog, hogy maga is meglátogatta ma a Woodshead kórházat, megragadott bennem valamit. Úgy veszem ki a reménytelen hangulatából, hogy az az ember, akit keresett, nem volt ott.
-MI?
-Tessék, fogja csak! -mondta Dirk, gyorsan kihúzva a nyakkendôjét és átnyújta a lánynak- Véletlenül összefutottam ma egy nôvérrel a kórházból az elôbb. Az elsô találkozásunk volt, amit, mindenféle okokból, igyekeztem mielôbb befejezni. Csak amikor a járdán álltam, egy pár perccel késôbb, kivédve a helyi dzsungelvilág támadásait, hogy az egyik szó, amit hallottam a szájából, megragadott, talán azt is mondhatnám, hogy úgy csapott belém, mint egy villám. Az ötlet fantasztikusan, egyértelmûen valószínûtlen volt. De mint a legtöbb fantasztikusan és vadul valószínûtlen valami, legalább annyit ért a végiggondolása, mint egy inkább valószerû dologé, amikhez a tények tevékeny módon össze voltak passzolva.
-Késôbb visszamntem, hogy pár kérdést még feltegyek, és a nörsz megerôsített abban, hogy egy meglehetôsen átlagon felüli beteget a kora reggeli órákban elszállítottak a kórházba, történetesen a Woodshead-ibe.
Hsonlóképp bizalmasan közölte, hogy volt egy másik beteg, akit illetlenül követelôdzött a férfi hollétérôl. Azt a bizonyos beteget Miss Kate Schechternek hívták, és azt hiszem, együtt fog velem érteni, Miss Schechter, hogy a vezetési módszereimnek megvannak az elônyei. Bár nem értem oda, ahova terveztem, hogy megyek, de legalább ott lyukadtam ki, ahol szükség van rám.
14. fejezet

Körülbelül egy fél óra múltán egy izmos ember érkezett a helyi garázsból egy kocsiszállítóval, vontatókötéllel és a fiával. Ahogy felmérte a szituációt, elküldte a fiút és a targoncát, hogy fogalkozzanak más esettel, rákötötte a vontatókötelet Kate mûködésképtelen kocsijára, és saját erejével elhúzta a garázsig.
Kate ezzel kapcsolatban egy-két percig csöndben maradt, és utána azt mondta:
-Nem csinálta volna meg ezt, ha nem lennék amerikai.
A szerelô azt ajánlotta kettejüknek, hogy amíg megtekinti a Citroen hibáit, nézzenek be egy kicsi, helyi kocsmába, ahol megtalálhatja ôket, amikor kész van a diagnózissal. Mivel Dirk kocsiján csupán a jobb elsô indexlámpa ment tönkre, és mivel Dirk azt hangoztatta, hogy úgyis felettébb ritkán fordul jobbra, a kis utat azzal tették meg ketten. Ahogy Kate, egy kevés vonakodással, bemászott Dirk kocsijába, meglelte és körmei közé ragadta a Howard Bell-könyvet, amit Dirk a falatozóban csent el Sally Mills-tôl. Egy pár perccel késôbb, ahogy a kocsmába sétáltak, még akkor is azon gondolkodott, hogy vajon olvasta-e már a könyvet, vagy sem.
A kocsmában megtalálhatóak voltak a történelmi angol bokszok, a Hangysav és a gorombaság. A másik bárból átszûrôdô Michael Jackson-hangfoszlányok elkeveredtek az itteni, idôszakosan felsíró mosogatógép bôgésével, hogy egy olyasféle környezetet teremtsenek a fül számára, mely a zsongásában tökéletesen passzolt a régi festéshez.
Dirk hozott magának meg a lánynak egy-egy italt, aztán melléült a kicsiny sarokasztalnál, amely a bár T-sörtös fô barátságtalanságától talán a legtávolabb esett.
-Olvastam -jelentette be a lány, hogy immár a könyv, az 'Úgy fut, mint az ôrült' jó részét átlapozta.- Vagy legalábbis, belekezdtem, s az elsô pár tucat fejezetet elolvastam. Igazság szerint jópár hónappal ezelôtt. Nem is tudom, minek is olvasom még a könyveit. Igencsak látszik, hogy a szerkesztôje sem olvassa -felnézett Dirkre.- Nem gondoltam volna, hogy ilyenekkel is foglalkozik. Abból a kevésbôl, amit tudtam magáról.
-Tényleg nem -mondta Dirk.- Csupoán....öööö... tévedésbôl szedtem fel.
-Mindenki ezt mondja -válaszolt Kate.- Lehet, hogy valójhában jó -tette hozzá- hogyha az ember szereti az ilyen dolgokat. A bátyám New York-ban írdogál, és azt mondja, Howard Bell újabban felettébb különös lett. Úgy kezdem érezni, hogy mindenki egy kicsit tart tôle, és ôneki ez tetszik is. Temészetesen senkinek sincs mersze ahhoz, hogy megmondja neki, a tizediktôl a tizenghetedikig tartó fejezeteket ki kéne vágnia. Meg mindent arról a bizonyos kecskérôl. Az a szóbeszéd járja, hogy bár többmilliót ad el a könyveibôl, igazából senki sem olvassa végig ôket. Ha mindenki, aki megveszi ôket, ténylegesen végig is olvasná, semmiképp sem tökölne azzal, hogy a következôt megvegye, és a Bell karrierének vége szakadna.
Kate eldobta magától a könyvet.
-Egyébként -mondta- elég értelmesen megmagyarázta nekem, miért is mentem Woodshead-be, de azt nem mondta el, hogy maga miért tartott oda.
Dirk vállat vont.
-Csak megnézni, hogy hogy néz ki -modta semmitmondóan.
-Tényleg? Hát, megtakarítom magának a fáradságot. Az a hely elég szörnyû.
-Írja le. Mondjuk kezdje a reptérrel.
Kate vett egy hatalmas kortyot a Rohadt Mary-jából, és csenedesen elmerengett egy pillanatig, amíg a vodka elterült a belsejében.
-Tehát a reptérrôl is akar hallani? -kérdezte végül.
-Igen.
Kate felhörpintette italának maradékát.
-Akkor viszont szükségem lesz egy másikra is -modta Kate, és odalökte a férfinek a poharát.
Dirk szembeszállt a pincér rovarszemeivel, és egy-két percen belül visszatért az újratöltött pohárral.
-Rendben -modta Kate.- A macskával kezdem.
-Miféle macska?
-Az, amimiatt megkértem a szomszédot, hogy viselje gondját, amíg távol vagyok.
-Melyik szomszédot?
-Amelyik meghalt.
-Értem -modta Dirk.- Mondja már meg, miért nem kussolok el csak úgy simán, és engedem, hogy maga elmondjon mindent?
-Igen -mondta Kate-, az remek volna.
Kate összefoglalta az utóbbi pár nap eseményeit, vagy legalábbis, amikor is eszméleténél volt, majd belekezdett Woodshead-i benyomásainak ecsetelésébe.
Az utálat ellenére, amivel azt lefestette, Dirk számára úgy hangzott, mint az a hely, ahov afelettébb szívesen vonulna nyugdíjba, ha lehetségess, akkor akár holnap. Ez egy, a megmagyarázhatatlannak tett felajánlás volt, ami az ô állhatatos bûne volt (erre csak ilymódon tudott gondolni, és néhanapján dühvel elkábítva sértegette és szídta önnönmagát emiatt), valamiféle dédelgetett szibaritizmussal, ami egyébként egy bûn volt, amihez azért boldog lett volna, ha törekedhet; ha legalábbis megengedhette volna magának.
Legvégül Kate felvázolta bosszantó találkáját Mr. Odwin-nal és az ô visszataszító kegyencével, és emiatt Dirk egy percig felhúzott szemmel, hallgatásban merült el. Ennek a percnek jó részét igazság szerint az töltötte ki, hogy magában hadakozott, hogy vajon csôbe húzza-e magát, és rágyújtson-e. Épp mostanában intették óva tôle, és ez az erôlködés nála már megszokott dolog volt, amit szabályosan el is vesztett, méghozzá gyakran észrevétlenül.
Nagy gyôzedelmesen elhatározata, hogy csakazértse gyújt rá, aztán mégiscsak kerített egyet. Az, hogy elôhalássza az öngyújtóját a tágas zsebébôl, elôször is azt jelentette, hogy elôszedje a borítékot, amit Geoffrey Anstey fürdôszobájából tüntetett el. Odarakta az asztalra a könyve mellé, és meggyújtotta a cigarettáját.
-Az a recepcióslány a reptéren... -mondta végül.
-Az ôrületbe kergetett -mondta hirtelen Kate.- Úgy végezte a munkáját, mint valamifféle ostoba gép. Nem hallgatna, nem gondolkodna. Nem tudom, hogy hol lehet az ilyeneket felszedni.
-Ami azt illeti, éppenséggel az én titkárnôm volt -mondta Dirk.- Egyébként is, nem is tudják, hol lehet most.
-Óóó... Elnézést -mondta Kate azonnal, aztán egy pillanatra elbambult.
-Azt hiszem, azt fogja mopst mondani, hogy a lány mégsem volt ilyen -folytatta Kate.- Hát, ez lehetséges. Azt hiszem, egyszerûen csak védte magát a munkájának frusztációitól. Minden arra kényszeríti a reptereken dolgozókat, hogy érzéketlenül dolgozzanak. Azt hiszem, hogy szimpatizáltam volna vele, ha nem lettem volna magam is olyan átkozottul frusztált. Bocsánat, nem tudtam. Szóval ez az, amit ki próbál róla deríteni.
Dirk semmitmondóan bólintott.
-Többek között -mondta. Aztán hozzátrette- Magándetektív vagyok.
-Tényleg? -kéredezte meglepetten Kate, és aztán tépelôdésbe merült.
-Zavarja magát?
-Nem, semmi, csak az, hogy van egy barátom, aki basszusgitáron játszik.
-Értem -mondta Dirk.
-Amikor az emberek találkoznak vele, és éppen a gitárjával erôlködik, mindenki ugyanazt mondja, ami ôt az ôrületbe kergeti. Azt mondják: 'Lefogadom, hogy inkább pikolón játszanál'. Senki sem volt képes eddig kinyomozni, hogy miért mondja pont ezt mindenki. Én pedig épp azon gondolkodtam, hogy egy magándetektívnek vajon mit mondhat a jónép, hogy ennek kimondását jómagam elkerülhessem.
-Nem. Az történik, hogy mindenki felettébb ravaszkásan néz egy pillanatig, ahogy maga is remekül tette.
-Értem -Kate kiábrándultnak látszott.- Hát, van valami elképzelése arról - igen, ez a megfelelô szó erre, bármi ötlete a titkárnôjével történtekrôl?
-Nem -mondta Dirk-, semmiféle ötletem nincs. Csak egy halovány kép, amivel nem tudok mihez kezdeni. -Gondolatokkal telten játszogatott a cigarettájával, majd engedte, hogy a tekintete visszakalandozzék az asztalra és rajta a könyvre.
Felszedte és végigmérte, azon csodálkozva, hogy vajon milyen ok miatt szedte fel anno elôször.
-Nem igazán tudok valamit errôl a Howard Bell-rôl -mondta.
Kate meglepôdött, hogy a férfi milyen gyorsan témát vátott, de így legalább egy kicsit meg is könnyebbült.
-Csak azt tudom -mondta Dirk-, hogy rengeteg könyvet ad el és mindegyikük felettébb így néz ki. Mit kéne tudnom?
-Hát, felettébb különös szóbeszédek szállingóznak róla...
-Például?
-Például, hogy Amerika-szerte szállodákban száll meg. Senki sem tudja a részleteket, mert csupán felszedik a számlákat és kifizetik, és senki sem kérdez semmit. Úgy érzik, jobban teszik és biztonságosabb talajon állnak, ha nem kérdeznek semmit. Különösen a csirkékrôl.
-Csirkék? -kérdezte Dirk.- Miféle csirkék?
-Hát, úgy járja a mondás, -mondta Kate, a hangját lehalkítva és közelebb hajolva- hogy állandóan élô csirkéket kézbesíttet a szobájába.
Dirk felhúzta a szemöldökét.
-Mi célból? -kérdezte.
-Senki sem tudja. Soha, senki sem hallott arról, hogy mi történik a csirkékkel. Senki sem látja utána ôket. Még -mondta Kate, még közelebb hajolva és még halkabban- egy kis pici tollukat sem.
Dirk csodálkozott, hogy miért ilyen reménytelenül ártatlan és naív.
-Szóval mit gondolnak az emberek, mit csinál a csirkékkel? -kérdezte.
-Senkinek sincs -mondta Kate- a leghalványabb elképzelése róla. Még csak nem is AKARNAK tdni róla semmit. Egyszerûen nem tudják.
Kate vállat vont, és megintcsak felvette a könyvet.
-A másik dolog, amit a bátyám, David, mond róla, az az, hogy ez a név az abszolút perfekt név egy bestseller-író számára.
-Tényleg? -kérdezte Dirk.- Miféle módon?
-David azt mondja, hogy minden kiadó ezt nézi meg legelôször egy új író esetén. Semmiféle 'Vajon jó dolgokat írogat?', vagy 'Vajon a könyve olvasható lesz, ha megszabadítjuk a jelzôktôl?', hanem 'Szép és rövid-e a keresztneve, és a családneve ugye csak egy kicsit hosszabb?'. Érti? A 'Bell'-t nagy, ezüstös betûkkel ki tudják nyomtatni, és a 'Howard' is remekül elfér felette, valkamivel véknyabb betûkkel. Már így is egy védjegy. Egy író mágiája. Hogyha efféle neve van az embernek, akkor már az, hogy mit ír vagy mit nem ír az ember, az már a kisebbik probléma. És ez Howard Bell esetén különösen jól látszik. De ez egy nagyon átlagos név, ha így írjuk le, ahogy maga is látja.
-Micsoda? -kérdezte Dirk.
-Itt a maga borítékján.
-Hol? Hadd lássam!
-Ez itt az ô neve, nemde? Áthúzva.
-Egek Ura, igaza van! -modta Dirk, a borítékot bámulva.- Attól tartok, nem ismertem fel a védjegy-típusú írásalakja nélkül.
-Akkor valami köze csak van a borítéknak hozzá, nemde? -kérdezte a nô, felszedve azt és megnézegetve.
-6szintén szólva, pontosan nem is tudom, mi az -mondta Dirk.- Valamiféle szerzôdéssel lehet kapcsolatban, és valamiféle hanglemezzel.
-Látom én hogy lemezekkel lesz kapcsolatban.
-Honnan tudja?
-Hát, itt ez a Dennis Hutch, nemdebár? Látja?
-Ó igen. Igen, látom -modta Dirk, és önmaga is megvizitálta.- Öööö... ismernem kéne ezt a nevet?
-Hát -modndta lassan Kate- ez attól függ, hogy maga él-e avagy halott, attól tartok. Ô a Szárnyaló Áriák Lemeztársaság feje. Kevésbé híres, mint a Pápa, biztosíthatom, de ... tudja, ki az a Pápa?
-Igen, igen -válaszolt Dirk türelmetlenül- az a fehérhajú srác.
-Ô az. Úgy néz ki, hogy ô az egyetlen ezen a borítékon, aki nem szerepel címzettként., Itt van Stan Dubcek, a Dubcek, Danton, Heidegger és Draycott feje. Asszem ôk kezelik az ARRGH! számláját.
-A... ?
-ARRGH! ez a Szárnyaló Áriák Lameztársasága, azaz Aries Rising Record Gropu Holdings. Azzal, hogy rátehették a kezüket a számlájukre, az ügynökség igencsak szerencsés lóra tett.
A nô ránézett Dirkre.
-Úgy néz ki maga -állította-, mint aki keveset tud a rockiparról vagy a reklámügynökségekrôl.
-El kell ismerenem -felelte Dirk, s nagy-kegyesen meghajtotta a fejét.
-Szóval, mire kell ez a boríték?
-Amikor sikerül majd kinyitnom, megtudom -mondta Dirk.- Van magánál egy kés?
Kate megrázta a fejét.
-Ki egyáltalkán ez a Geoffrey Angstey? -kérdezte.- Ô az egyetlen ember, akinek nem húzták át a nevét. A barátja?
Dirk egy kicsit elsápadt, és nem válaszolt azonnal. Aztán azt mondta:
-Ez a különös figura, amit említett... Ez a 'Valami Rusnya Személy Woodshead-ban' lény... Mondja el még egyszerr, hogy mit mondott magának.
-Azt mondta: 'Nekem szintén elônyöm van magával szemben, Miss Schetchter'. -Kate megpróbált vállat vonni.
Dirk a gonolatait latolgatta egy pillanatig.
-Azt hiszem, éppenséggel lehetséges -mondta végül-, hogy maga valamiféle veszélyben van.
-Úgy érti, hogy mindenféle elmebajosok belém jöhetnek az úton? Az a fajta veszély?
-Talán még rosszabb.
-Ó tényleg?
-Igen.
-És mibôl gondolja?
-Nem igazán tiszta még a számomra -válaszolta Dirk egy szemöldökrándítással.- A legtöbb ötlet, amire jelenleg gondolok ezzel az egésszel kapcsolatban, teljes lehetetlenség, szóval inkább óvatos vagyok az elmondásukat tekintve. Bár egyébként ôk az egyetlen gondolataim.
-Talán lenne pár más ötlketem -modnta Kate.- Mi is volt Sherlock Holmes alaptétele? 'Amikor kizártuk a számításból a lehetetlent, ami marad, bármennyire is valószínûtlen, az lesz az igazság'.
-Ezt teljességgel elutasítom. -mondta élesen Dirk.- A lehetetlen dolgok gyakorta olyan kapcsolatokban állanak az igazsággal, amikkel a csupán valószínû dolgok nem rendelkeznek. Magácska hányszor szembesült egy lkátszólag szakszerû magyarázattal, ami minden eestben mûködik, egy kivételével, ami, igen, ez az, reménytelenül valószínûtlen? Az ösztöne azt súgja, hogy azt válaszolja: 'Igen, de ô bizonyára nem tenné meg pont ezt az egyetlen dolgot!'
-Igen, és pontosan ez történt meg ma velem -válaszolta Kate.
-Ó igen, -mondta Dirk, az astztalra csapva, hogy a poharak felugráltak egy kissé- a lány a tolószékben - egy kitûnô példa. Az az ötlet, hogy valamiféleképp a levegôbôl nyeri ki az elôzô napi tôzsdeeredményeket, ez egyszerûen lehetetlen, és így ilyen esetnek KELL lennie, mivel az az ötlet, hogy fenntart egy hihetetlenül komplex és kicsiszolt blöff-apparátust, abból számára semmi elônye sem származik, s így renménytelenül valószínûtlen. Az elsô ötlet csupán azt feltételezi, hogy van itt valami, amirôl nem tudunk, és talán csak az Isten tudja, hogy elég van-e belôle. A második pedig ellentétben van az alapvetô és emberi képességekkel, mármint azokkal, amiket ismerünk. Emiatt felettébb elôvigyázatosnak kellene lennünk ezzel kapcsolatban, és úgyszintén mindenféle jól hangzó racionalitásának viszonylatában.
-De nem fogja elmondani, mit gondol.
-Nem.
-Miért nem?
-Mert nevetségesen hangzik. De azt hiszem, veszélyben van. Azt hiszem, hatalmas veszélybe kerülhet.
-Nagyszerû! És mit javasol, mit tehetek ezügyben? -mondta Kate, belekortyolva a második poharába, ami egyébként eddig szinte érintetlen maradt.
-Azt javaslom -mondta komolyan Dirk- hogy menjünk vissza Londonba, és az éjszakát töltse a házamban.
Kate nevetve hurrogta le, és ezután elô kellett halásznia egy Kleenex-et, hogy a paradicsomlét letörölje magáról.
-Már elnézést, de mi az olyan különleges ebben? -méltatlankodott Dirk, meglehetôsen zavarba ejtve.
-Ez a leggyönyörûbben összecsapott felkérés, amit eddig hallottam -mosolygott Kate a férfira.- Attól tartok, hogy a válasz egy messze hangzó 'nem'.
A férfi -gondolta a nô- bár érdekes és szórakoztató egy valamiféle különc módon, ugyanakkor szörnyen antipatikus is.
Dirk felettébb kínosan érezte magát.
-Azt hiszem, volt itt jópár meghökkentô félreértés -modnta.- Engedje meg, hogy elmagyarázzam, hogy...
Félbeszakította a szerelô megérkezése, pár hírrel Kate kocsijáról.
-Megcsináltam -mondta.- Valójában semmi mást nem kellett helyrepofozni, mint az ütközôt. Semmi más újdonság. Az a röhejes hang, amit említett, csupán a motor volt. De most már jól fog menni. Csak jó fel kell pörgetni, benyomni a kuplungot, és utána egy kicst tovább várni, mint amit megszokott.
Kate egy kicsit mereven megköszönte a tanácsot, és megengedte Dirknek, hogy kifizesse a 25 fontnyi javítási költséget.
Odakint, az autóparkolóban, Dirk újfent erôteljesen felkérte a lányt, hogy tartson vele, de amaz hajthatatlan maradt, és mindaz, amire szüksége volt, egy jó kis esti alvás, ami után, reggel, minden ollyan fényesnek, tisztának és könnyen kezelhetônek látszik.
Dirk ragaszkodott hozá, hogy legalábbis kicserléjék a telefonszámaikat. Kate ezzel egyetértett, azzal a feltétellel, hogy Dirk keres egy másik utat Londonba, és nem ül a szoknyájára.
-Legyen nagyon óvatos! -mondta neki Dirk, amikor a kocsija kidübörgött aa útra.
-Az leszek -üvöltôtte a lány-, és biztosítom, hogyha bármi lehetetlen történik, maga lesz az elsô, aki megtudja!
Egy rövid pillanatig a kocsijának sárga indexei nehézkesen megcsillantak a fogadóból kiáramló fényben, majd aztán a nyomasztóan rájukboruló éji sötétséggel szembe állt, ami hamarosan elnyelte.
Dirk megpróbálta követni, de a kocsija nem akart beindulni.
15. fejezet

A fellegek még súlyosabban másztak a földek felett, nehézkes tornyokba összetornyosulva, miközben Dirk-nek, hirtelen vészérzetében, újfent ki kellett a szerelôt hívnia a garázsból. Az most lassabban érkezett meg a targoncájával, és rossz hangulatú, valamint ittasabb is volt, mint jómúltkorában.
Jópár részeges vakkantásszerû röhögést hallatott Dirk kellemetlensége okán, majd ügyetlenkedve kinyitotta Dirk kocsiájnak motorháztetejét, és Dirk-nek egy csomó dolgot elmormolt az elosztócsövektrôl, pumpákról, váltókról, jégmentesítôkrôl és elszntan nem huzakodott elô azzal, hogy vajon tud-e az ügyben valamit tenni, hogy a kocsi még aznap éjjel közlekedhessék.
Dirk képtelen volt értelmes választ kapni, vagy legalábbis olyan választ, ami bármit is jelentett violna a számára, például arról, hogy mi okozta a váltó zûrjét, mi vágta tönre a benzinbefecskendezôt, milyen módon tévedt tévútra az induló motor, és miért nem mûködött az idôzítés.
A végén felfogta, hogy a szervizes arról magyarázott, hogy valamifajta jégmentesítô a motor érzékenyebb részein ütött tanyát, és következésképp azt szörnyen tönkretette, a motor meglehetôsen fontos pontjait magával ragadva, és ezen a ponton Dirk magával kezdett elkeseredetten vitatkozni, hogy vajon mitévô legyen.
Kiszúrta, hogy a szerelô targoncája járó motorral a közelben várakozott és úgy határozott, hogy inkább ezzel lép le. Mégiscsak kevésbé volt lassú és nehézkes, mint a még apait-anyait is beleadó mester.
Eldülöngélt az országútra, elpöfögött, és három kilométerrel odébb leállt. Bekapcxsolva hagyta a lámpákat, leengedte a kerekeit és elrejtôzött egy fa mögé. Körülbelül tíz perc múltán a száguldó Jaguárja tûnt fel, elszáguldott a szállítókocsi mellett, hirtelen megállt, és vadul visszatolatott. A szerelô feltépte az ajtót, kiugrott, és odaszáguldott, hogy újra birtokba vegye a tulajdonát, és így Dirknek volt arra esélye, ami ahhoz kellett, hogy elôlépjen a fa mögül és újra birtokba vegye az övét.
Felpörgette a kerekeket, és valamiféle kegyetlen gyôzedelmi mámorban elszáguldott, még mindig nevetve, ámbátor valamiféle aggódással, aminek még nem tudott nevet adni vagy alakkal felruházni,
Kate eközben megállt a sötéten csillogó, sárga sorba, ami történetesen Acton és Ealing nyugati külvárosaiból kígyózott London szíve felé. Lassacskán átvánszorgott a Westway felüljárón, és röviddel ezután északra fordult, a Primrose Hill és az otthona felé.
Mindig is élvezte, ahogy a park mellett haladt, a fák sötét árnyai megnyugtatták, és sokáig ágyának nyugodt csöndjében tartották.
Ami hazáig a legközelebbi parkolóhely volt, az harminc jardnyira volt a házától. Kimászott a kocsijából, és gondosan elfelejtette lezárni. Sosem hagyott benne semmiféle értéket, és úgy találta, hogy neki is elônyös, hogy nem törik fel csak azért a kocsiját, hogy aztán erre rájöjjenek. A kocsit kétszer is ellopták, de mindkét esetben húsz jarddal odébb, elhagyatottan rátalált.
Nem ment egyenesen haza, inkább az ellenkezô irányba indult el, hogy vegyen egy kis tejet és szemetes-bélést a szomszédos utca sarki üzletében. Egyetértett a gyengéd-képû pakisztánival, hogy önmaga elég fáradtnak nézett ki, és mielôbb ágyba kéne bújnia, de aztán visszafelé még egy kis kerülôutat tett, nekitámaszkodott a park kerítésének, és beszívta a fák hûvös, nehéz levegôjét. Végül elindult a lakása felé. Befordult az utcájába, és ahogy az elsô lámpa alatt elhaladt, az épp akkor égett ki, a nôt egy kicsi árnyéktócsába kerítve.
Az ilyesféle dolog mindenkit elég randán érint.
Azt mondják, hogy semmi meglepô nincs abban a gondolatban, hogy például az ember gondol valakire, akire évek óta már nem gondolt, és a következô nap megtudja, hogy valójában az a valaki épp akkor halt meg. Mindig van egy halom ember, akinek agyában nagyhirtelen felbukkan olyanok képe, akikre már jó idehje nem gondoltak; és mindig is sok ember hal meg. Mondjuk egy olyan nagy populációjú országban, mint Amerika, a nagy számok törvénye alapján nem meglepô, hogy az elôbb említett különleges egybeesés legalább naponta tízszer elôfordul, de ez senkit sem nyugtat meg, akivel éppenséggel ez esik meg.
Ugyanezen elv alapján, az utcákon mindig is vannak kiégô villanykörték, és jó részüknek pontosan akkor kell kihúnyniok, amikor valaki elhalad alattuk. Még így is, a dologban érintett személyt ez meglehetôsen rondán érinti, fôként akkor, amikor a következô lámpa alatt is hasonló élményben lesz része.
Kate földbe gyökerezett lábbal állt.
Ha egy egybeesés megtörténhet -mondta magának-, akkor egy másik egybeesés is létrejöhet. És ha egy ilyen egybeesés pontosan egy másik egybeesés után történik, attól az még mindig véletlen esemény mnarad. Tehát semmiféle rémületnek nincs helye olyan esetben, amikor az utcai lámpák tucatjai kiégnek. S éppen egy tökéletesen normál és barátságos utcán állt, ahol a házak körbe-körbe világítottak. Felnézett a mellette álló házra, de pont abban a szerencsétlen pillanatban, amikor annak utcára nézô ablaka elsötétült. Ez nyilvánvalóan amiatt történt, mert a szobában tartózkodók pont ezt a pillanatot választották arra, hogy kimenjenek. De egy ilyen egybeesés nem sokat tudott javítani az idegállapotán.
Az utca maradék része még mindig sárga fényben fürdött, csak az a pár lépésnyi környezet volt hirtelensötét a nô körül. Vett egy mély levegôt, összeszedte magát, és a fényfolyam felé sétált, pont abban a pillanatban, amikor az kioltotta magát.
Annak a két háznak, amely mellett elhaladt, a lkaói jól láthatóan szintúgy azt választották, hogy lelépjenek a nappaliból, és ugyanezt tették az utca másik oldalán lakó szomszédaik is.
Talán egy népszerû televíziós shownak van vége. Biztos ez lesz. Mindenki feláll, kikapcsolja a tévét és a fényeket, és az ezek miatt bekövetkezô feszültségingadozások égetik ki az utcai lámpákat, Vagy legalábbis valami hasonló. A feszültséglökések egyébiránt a nô vérét is felpumpálták kissé. Továbbment, próbálkozva a nyugton maradással. Mihelyt hazaér, megnézhetné az újságban, hogy miféle tévémûsor volt errefelé, ami ennyi utcai lámpát ki tudott égetni.
Négy.
Megállt, és tökéletes csöndben állt a sötét lámpaoszlop mellett. Még több ház sötétedett el. Amit felettébb rémisztônek talált, az az volt, hogy mindegyik akkor sötétült el, amikor ránézett.
Pillantás- fények kihúnynak.
Még egyszer megpróbálta.
Ránézett- elsötétült.
Mindegyik, amire csak rávetette a szemét, azonnyomban sötétbe borult.
Pillantás- sötét.
A szívében hirtelen félelemmel rájött, hogy nem szabad többé olyan házra néznie, amelyik még fényt áraszt. Az ésszerû teória a nagy számok törvényérôl, amit megpróbált összehozni, most keresztbe-kasul rohangált a fejében, üvöltve, hogy engedje ki ôket, és a nô így is tett. Megpróbálta a kövezeten tartani a pillantását, attól való félelmében, hogy az egész utca elsötétül, de nem tudta megállni, hogy kis oldalpillantásokat ne vessen a házakra, hogy lássa, hogy mûködik-e a dolog.
Pillantás- elsötétülés.
Lefagyasztotta a pillantását az elôtte levô keskeny útszakaszra. Az út jó része ekkorra már sôötét volt.
Már csak három lámpa választotta el házának kapujától. Bár a szemeit félrefordította, észrevette, hogy az ô lakása alatti lakás fényei világítanak.
Neil lakott ott. Nem tudta emlékezetébe idézni a férfi családnevét, csak azt tudta, hogy szabadidejében basszusgitáros volt, valamint antikvitás-ügynök, aki mindenféle tanácsokkal boldogította a nôt, amire annak abszolút semmmi szüskége nem volt, csakúgy, mint a tejének eltulajdonítására- szóval a nô és a férfi kapcsolata mindig is egy kissé fagyos szinten maradt. De ebben a pillanatban a nô azért imádkozott, hogy ott legyen Neil, hogy megmondja, mint tart a kanapéjának legfôbb problémájának, és hogy a lakásából kiszûrôdôô fény ne szûnjék meg; ahogy a pillantása ott reszketett a járdán elôtte, ahogy a három megmaradó fénypatak rácsörgedezett az útra, amin végig kellett mennie.
Egy pillanatig meg próbált fordulni, hogy megnézze, mi van a háta mögött. Minden sötétbe borult, beleolvadva a park feketeségébe, ami most már nem nyugtatta, hanem inkább fenyegette ôt, rondán elgondolt sûrûségével, bütykös gyökereivel, és alattomos, csalóka, sötét, rothadó avarjával.
Újfent megfordult, a tekintetével mélyen söpörve az utat.
Három fényfforrás.
A lámpák eddig nem akkor sötétedtek el, amikor rájuk nézett, hanem amikor elhaladt alattuk.
Összezárta a szemeit, miután lefotózta azokkal a következô, elôtte és felette levô lámpa pontos helyét. Felemelte a fejét, és gondosan újra kinyitotta a szemét, pont belebámulva a narancsárga fényözönbe, ami a vékony üvegen kereszztül áramlott kifelé.
Szilárdan világított.
Ahogy a szemét rajta tartotta, úgy, hogy a fény a retinájába beleégette magát, óvatosan továbbmozdult, lépésrôl lépésre, azon fáradozva, hogy égve tartsa, amíg megközelíti. A lámpa tovább égett.
Még egy lépést tett elôre. Még tovább égett. Még egy lépés, és az égô még mindig árasztotta a fényt. Most már majdnem alatta volt, kinyújtott nyakkal, hogy láthassa az izzót.
Még egy kicsit elôremozdult, és látta, ahogy az üvegben az izzószál megrezdül, és szétszakad, csupán egy, a nô szemeiben vadul táncoló szellemképet hagyva maga után.
Lesunyta a szemeit, és szilárdan maga elé nézett, de agyában mindenfelé ôrületes árnyak ugrándoztak, és érzete, hogy egyre inkább elveszíti az önuralmát. A következô lámpáig elôrevetette magát, és megintcsak, hirtelen sötétség fogadta érkeztét. Megállt ott, lihegve és pislogva, megint megpróbálta magát lenyugtatni, és a látását helyrehozni. Ahogy elôrenézett az utolsó utcai lámpa felé, úgy gondolta, egy alakot lát alatta. Nagydarab, táncoló narancssárga árnyakkal körvonalazva. Hatalmas kürtök magasodtak az ember fejérôl.
A lány ôrült erôvel bámult bele a hulllámzó sötétbe, és hirtelen ráüvöltött:
-Ki maga?
Egy kis szünet volt, aztán egy mély hang válaszolt:
-Van valamiféle ötlete, hogy szedjem le a hátamról ezeket a padlódeszka-darabokat?
16. fejezet

Egy másik szünet volt, másmilyen és kissé zavaros.
Hosszú volt, és azt találgatta, vajon melyik irányból törik is meg. A sötét út nem akart beleszólni a témába, és inkább védekezô szemszöget vett fel.
-Micsoda? -sikoltott vissza végezetül Kate a figurára.- Azt mondtam... MICSODA?
A hatalmas alak megmoccant. Ekkor Kate még nem látta ôt teljes valójában, mert a szemeiben még mindig kék árnyak ugráltak, amiket a narancs fény égetett oda.
-Hozzáragasztottak -mondta az alak- a padlóhoz. Az apám...
-Maga csinálta... Igen? -Kate reszketett az összefüggéstelen dühtôl- Maga a felelôs MINDEZÉRT? -Dühösen megfordult, és karjával végigsepert az utcán, hogy megmutassa azt az agyrémet, ami épp az imént kísértette.
-Fontos tudnia, ki is vagyok.
-Ó igen? -kérdezte Kate.- Hát akkor gyorsan mondja meg a nevét, hogy azonnal a rendôrségre siethessek, hogy a kopókat magára úszíthassam valamiféle szándékosságért. Megfélemlítés. Meggátolása a...
-Thor vagyok. A Villámok Istene. Az Esô Istene. A Magasan Úszó Felhôk Istene. A Villámok Istene. A Forgó Áramlatok Istene. Az Elemi Részecskék Istene. A Formáló és az Összetapaszttó erôk Istene. A Szelek Istene. A Kihajtó Vetemények Istene. Mjollnir Kalapácsának Istene.
-Tényleg? -kérdezte Kate, mint aki lassú tûzön sül.- Nincs kétségem afelôl, ha egy más pillanatban tartott volna egy ilyen vontatott elôadást, akkor talán érdeket volna a dolog, de ez esetben mindez felettébb bosszantó volt számomra. Kapcsolja be azokat az átkozott fényeket!
-Én vagyok...
-Azt mondtam, hogy kapcsolja be a lámpákat!
Valamiféle zavarba ejtô tündökléssel az utcai lámpák fénye mind visszatért, és a házak abalaki is újfent felfénytlettek. Ami lámpa alatt Kate állt, az szinte azonnal kiégett.
-Régi volt és gyenge -védekezett a férfi.
A nô továbbra is a férfira bámult.
-Nézze -mondta amaz-, megvan a címe. -Megmutatta azt a cetlit, amit a nô adott neki a reptéren, mintha ezzel mindent megymagyarázna és a világ dolgainak rendet teremtene.
-Én...
-Vissza! -üvöltötte a férfi, és a karjait az arca fölé emelte.
-Micsoda?
Hatalmas szélsüvöltéssel egy sas csapott le az éjszakai égboltból, kitárt körmökkel, hogy elkapja vele a férfit. Thor csépelte-ütötte, amíg a hatalmas madár hátra nem tántorodott, megfordult, majdnem a földnek csapódott. összeszedte magát, és a szárnyainak nagy, lassú csapásaival visszaemelte magát a levegôbe, és letelepedett egy utcai lámpán. Keményen ragadta meg a körmeivel és így elég jól rrögzítette magát, az egész lámpaoszlopnak egy gyenge remegést kölcsönözve.
-Tûnj el! -üvöltött rá Thor.
A sas ott ült, és lebámult a férfira. Az eleve hatalmas élôlény még tagbaszakadtabbnak látszott a narancs fényben, ami felett elterpeszkedett, hatalmas, csapkodó árnyékot vetett a közeli házakra. Különös, kör alakú rovátkákat viselt a szárnyán. Olyan díszek voltak ezek, amiken Kate csodálkozott, mintha már látta volna ôket egy rémálmában; de abban most sem volt bizotos, hopgy most nem éppen egy rémálom szereplôje-e.
Nem volt kétséges, hogy rátalált a férfira, akit keresett. A hasonlatos nagydarab forma, jeges szemek, az arrogáns elkeseredés hasonló villanása, egy kisfokú szétziláltság, csak most hatalmas nyúzottbôr-cipôkben, hatalmas prémkabátban, szíjakkal és korbácsokkal, amik a válláról lógtak le, egy hatalmas, kürtözött acélsisak a fején, és az elkeseredése most nem egy légikisaasszony ellen irányult, hanem egy hatalmas sas ellen, ami egy lámpaoszlop tetején üldögélt, Primrose Hill közepén.
-Menj el! -kiáltott rá újfent Thor.- A dolog az én hatalmamon kjívül esik! Mindent megcsináltam, amire képes
vagyok! A családodat rendesen ellátják. Nézd, nem tehetek semmi mást! Jómagam erôtlen és beteg vagyok.
Kate hirtelen rá kellett hoigy döbbenjen, hogy a férfi bal karján hatalmas barázdákat szántott a sas körme, ahol az belevágta és szétszaggatta a bôrét. Vér patakzott elô belôlük, úgy, ahogy a sütôtepsibôl elôsomfordálnak a kenyerek.
-Menj! -kiáltotta újra a férfi. Az egyik keze élével letörölte a vért a másikról, és a nagydarab vércseppeket a madár felé hajította, ami csapkodva hökölt hátra, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. Hirtelen a férfi magasra ugrott, és megcsáklyázta a lámpa felsô részét, ami most már, kettejük súlya alatt, vészterhesen ingott. A madár, hangos kiáltásokkal, veszekedetten cípkedte a férfit, míg az a másik, szabad kezével azon mesterkedett, hogy a madarat megakadályozza, hogy újra leszálljék.
Egy ajtó kinyílt. Kate házának ajtaja, és egy szürke szemüvegkeretû, takaros bajszú ember nézett ki. Neil volt az, Kate szomszédja a földszintrôl, meglehetôsen feldúltan.
-NBézzék, én tényleg azt hiszem... -kezdte. Egyébként gyorsan kiderült, hogy nem tudta, mit higgyen, és meghátrált, kelletlenül magával víve rosszkedvét is.
A hatalmas férfi nekigyûrkôzött, és egy hatalmas ugrással keresztülvetette magát a távolságon a következô lámpaoszlopig, amin kismérvû, ellenôrzés alatt tartható hajladozást okozott, s ami kismértékben meg is hajolt a súlya alatt. Leguggolt, haragos tekintettel méregetve a sast, ami hasonlóképp bámult vissza.
-Tûnj el! -kiáltotta újra, a kezét meglóbálva a sas felé.
-Gaarh! -a madár visszavisított.
Karjának egy másik ívével egy hatalmas, rövidnyelû pörölykalapácsot rántott elô a prémjei alól, és sokatmondóan méregette a súlyát kezeivel. A fejsze feje durván megmunkált acéból készült, és körülbelül akkora és olyan alakú volt, mint egy pintnyi sör egy hatalmas korsóban; a nyele pedig mokány, csuklónyi szélességû, ôsi tölgybôl készült, rátekert bôrszíjakkal.
-Gaaarrrh! -visította megint a sas, de a fejszét éles szemmel, gyanakodva méregette. Ahogy Thor elkezdte lassan lengetni a fejszét, a sas feszülten helyezte ide-oda a súlypontját a két lába között, a pörölykalapács ingásának ritmusában.
-Menj! -mondta megint Thor, még halkabban, de nagyobb fenyegetéssel. Minden súlyát a lámpaoszlop tetején összpontosította, és a fejszéjét mind gyorsabban pörgette egy hatalmas kör mentén, majd hirtelen a madár felé dobta. Ugyanebben a pillanatban a lámpából, amin a madár ült, egy hatalmas villám csapott ki, arra kényszerítve azt, hogy hangos rikácsolással fellszálljék. A fejsze ártalmatlanul elvitorlázott a lámpa alatt, felszállt a magasba, és kisazállt a park sörtétjébe, amíg Thor, a fejsze eldobásának impulzusa miatt ide-oda lengedezett és tántorgott a lámpa tetején, majd körbefordult, és újra összeszedte az egyensúlyát. A madár, a levegôt vadul csépelô szárnyaival, szintén egyensúlyba került; összeszedte magát, felrepült, és egy utolsó zuhanóbomnbázó-támadást vezetett le Thor ellen, aki leugrott a lámpáról, hogy ezt elkerülje, majd újra felszállt a magasba, ahol hamarosan már csak egy kicsiny, sötét foltnak látszott, és végül véglegesen eltûnt.
A fejsze felszökkenve repült vissza az éjszakából, fejével a járdakövekbôl kis szikrákat karcolva elô , kétszer megfordulva a levegôben, aztán a fejével Kate mellett szállt le, és a nyelét lágyan a nô lábának támasztotta.
Egy idôsebb hölgy, aki eleddig árnyékban állt kutyájával egyetemben a kiégett lámpa alatt, észrevette -helyesen- hogy minden izgalomnak vége, és elindult feléjük. Thor nyugodtan kivárta, míg elhalad a kutyájával, majd odament Kate-hez, aki a kezét összekulcsolva bámulta ôt. Az utolsó két vagy három perc eseményei után úgy tûnt, hogy a leghalványabb elképzelése sincs a férfinak arról, hogy mit is mondjon, és az adott pillanatban inkább csupán gondolatokkal telten elmerengett a távolba.
Kate-ben felötlött az a világos benyomás, hogy a gondolkodás a férfi számára, minden mástól elválasztott cselekvésként, egy olyan dolog, ami a saját helyét és idejét igényelte, és nem volt kombinálható más cselekvésekkel, mint a járás, beszélgetés vagy repülôjegyek vásárlása.
-Jobban tennénk, ha megvizsgálnánk a kezét -mondta Kate, és felment a lépcsôkön a házáig. A férfi engedelmesen követte.
Ahogy Kate kinytitotta a bejárati ajtót, ott találta Neilt a hallban, ahogy a hátával a falnak dôlt, és vad élességgel bámult egy Coca-Cola automatát, ami a szemközti fal elôtt állt, és irdatlan méretû helyet elfoglalt az elôtérbôl.
-Nem tudom, mit fogunk mindezzel tenni, tényleg nem tudom -mondta.
-Mi a csudának van ez itt? -kérdezte Kate.
-Hát ez az, amit én is kérdezek magától, attól tartok -mondta Neil.- Nem tudom, hogyan fogja a lépcsôn fevinni. Nem tudom, hogy ezt hogy lehet megtenni, hogy teljesen ôszinte legyek magához. És nézzünk szmbe a tényekkel, nem hinném, hogy ha egyszer felvitte az egész hóbelevancot, akkor is kedvelni fogja. Tudom, hogy nagyon modern és amerikai, de gondolja meg. Van magának az a szépséges francia cseresznyefa-asztala, az az ágy, ami szép lesz, mihelyt eltünteti róla azt a szörnyûséges Collier Campbell-plédet, ahogy -folytatom a szöveget- kéne tennie, csak megint nem fog rám hallgatni, és én egyszerûen, semmilyen szemszögbôl nem látom, hova és hogy fog ez itt beférni. És nem is vagyok olyan biztos benne, hogy engednem kéne a dolgot, úgy értem, hogy elég nehéz ez a vacak, és tudja, hogy mit mondtam a ház padlózatáról. Újra meggondolnám, tényleg úgy tennék, tudja-e.
-Igen, Neil, hogy került ez ide?
-Hát, a barátja hozta ide úgy egy órája. Nem tudom, hogy hol készítették ennyire ki a testét, de sokért nem adnám, ha láthatnám a tornatermét. Azt mondtam, az egész dolog felettébb hihetetlennek tûnik, de ô egyre csak erôsködött, és a végén még kezet is nyújtottam neki. De meg kell mondanom, hogy ezt az egész dolgot komolyan át kell gondolnunk. Megkérdeztem a barátját, hogy szereti-e Wagnert, de nem válaszolt túlságosan kielégítôen. Szóval, nem tudom, mit akar ezzel a dologgal csinálni.
Kate egy nagy lélegzetet vett. Azt tanácsolta hatalmas vendégének, hogy menjen fel a lépcsôn, és akkor majd hamarosan ô is utánamegy. Thor nehézkesen elment, és abszurd módon mászott fel a lépcsôkön.
Neil nagyon közelrôl belebámult Kate szemeibe valamiféle ötletért, hogy mi a csoda történt, de Kate épp olyan üres volt, mint amennyire ô maga tudta.
-Sajnálom, Neil -mondta tárgyilagosan.- Az automata eltûnik. Ez csupán egy félreértés. Kidobom már a holnap folyamán.
-Igen, így minden rendben -mondta Neil-, de hol hagy engem ez az egész dolog? Úgy értem, érti a problémámat.
-Nem, Neil, nem értem.
-Hát, itt van ez a... dolog, meg magának az a... férfija odafent, és ez az egész dolog egy teljes értelmetlenségnek tûnik.
-Van bármi dolog is, amivel bármit is javíthatnék a dolgok állásán?
-Hát, ez nem ilyen egyszerû... nemde? Azt hiszem, el kéne egy kicsit gondolkodnia, ez minden. Úgy értem, minderrôl. Azt mondta nekem, hogy elmegy. Aztán hallom, ahogy a fürdôvize folyik a délután. Mire kellett gondolnom? És azután, amikor azzal a macskábval szöszmötölt, pedig tudja, hogy nem állok le macskákkal.
-Tudom, Neil. Ezért is kértem meg Mrs. Grey-t a másik lakásból, hogy vigyázzon rá.
-Igen, és nézze meg, mi történt vele. Szívrohamban meghalt. Mr. Grey felettébb feldúlt, tudja-e.
-Nem hiszem, hogy bármi köze lenne a dologhoz annak, hogy megkértem a feleségét, hogy nézzen néha a macskám után.
-Hát, csak annyit mondhatok, hogy FELETTÉBB feldúlt.
-Igen, Neil. A felesége meghalt.
-Hát, inkább nem mondok semmit. Csak azt mondom, hogy el kéne a dolgokon gondolkodnia. És az ég szerelmére- mi a csodát csinálunk mindezzel? -tette hozzá, újra a Coca-Cola automata felé irányítva a figyelmét.
-Megmondtam, hogy teszek róla, hogy eltûnjön reggel, Neil -mondta Kate.- Boldog vagyok, hogy itt állhatok, és üvölthetek, ha azt hiszi, hogy ez segít valamit a dolgon, de...
-Halgasson, kedves. Csak megmagyarázom a dolgot. És remélem, hogy nem csinál odeafent túl sok zajt, mert ma este gyakorolnom kell a hangszeremmel, és tudja, hogy csendre van szükségem a koncentrációhoz. -Sokatmondó pillantást vetett Kate-re a szemüvege fölül, és lelépett a lakásába.
Kate ott állt, és csendesen elszámolt egytôl tízig, amilyen számokra épp képes volt visszaemlékezni, majd a megingadhatatlanul a lépcsô felé fordult, hogy felzavarja a Villámok Istenét, érezve, hogy nincs olyan hanggolatban, hogy az idôjárásról vagy a teológiáról tárgyaljon. A ház dobogni és rázkódni kezdett, ahogy a THE RIDE OF THE VALKYRIES fô témája a Fender Precision basszusgitárból elôcikázott.

17. fejezet

Ahogy Dirk áttülekedett az Euston Úton, a csúcsforgalmi óra közepén megrekedve, ami a kései hetvenes évekbenm kezdôdött, és tíz elôtt 15 perccel még egyáltalában nem mutatta a csökkenés jeleit, azt gondolta, hogy valami érdekes dolgot vett észre.
Mindezt a tudatalattija mondta neki- az a bosszantó része az embernek, ami a vallatásra sosem válaszol, csupán kicsiny, jelentôségteljes oldalba bökéseket produkál, aztán magában csendesen elsomfordál, semmit sem mondva.
-Hát, természetesen épp most láttam egy olyan dolgot, amit felismerek -motyogta Dirk magában a tudatalattijához- Itt hajtok ezen a sötétbe borult fôútvonalon havonta húszszor. Elvárható tôlem, hogy felismerjek minden gyufaszálat az árokban. Nem lehetnél egy kicsit pontosabb? -A tudatalattiját nem lehetett megfélemlíteni, és csendben maradt. Semmi mást nem lehetett hozzátenni. A város különben is tele van szürke furgonokkal. Teljességgel észrevehetetlenek.
-Hol? -motyogta Dirk indulatosan, a székében ide-oda vonagolva.- Hol a csudában láttam én egy szürke furgont?
Semmi.
Alaposan körülzárta a forgalom, és egyik irányba sem tudott elmanôverezni, pláne nem elôre. Kiszállt a kocsijából, és hátrafelé kezdett el lökdösôdni, hirtelen fel-és lehajolva, hogy lássa, hogy hol, ha egyáltalán valahol, tudja elkapni egy szürke furgon látványát. Ha mégis látott egyet, az mostanra már kicsúszott a markából. A tudatalattija csak üldögélt, és nem mondott semmit.
A kocsisor még mindig nem mozdult, és így Dirk továbberôlködte magát visszafelé, de egy hatalmas motorbiciklis kézbesítô, egy kormos, óriási Kawasakin, elállta a további útját. Dirk egy kevesett civakodott a motorossal, de elvesztette a csatát, mert amaz képtelen volt meghallani Dirk szólamait. Hirtelen Dirk visszahökölt a kocsiáradatban, amikor az lassan megindult az ô kocsija, ami vezetô nélkül, mozdíthatatlanul és gúny tárgyává válva állt, sávja kivételével az összes többi sávon.
Hirtelen örömmámorban kezdett úszni, ahogy a kürtök felharsantak, és ide-oda hajolgatott az útján, az összetorlódott kocsisor mellett, visszafelé. Hirtelen úgy vélte, hogy önmagának úgy tûnt, mint azok az ôrültek, akiket New York utcáin látott, akik ki voltak képesek vágtatni az utakra, a közelgô Végítélet Napjáról szónokolva, vagy a küszöbön álló idegen-invázióról, esetleg a Pentagon-beliek alkalmatlanságáról vagy korrupciójáról. Felemelte a kezeit a feje fölé, és elkiáltotta magát:
-Az Istenek lejöttek a Földre! Az Istenek a Földre lejöttek!
Ez késôbb lángra lobbantotta azok érzelmeit, akik eddig az álló kocsijára dudálgattak, és hirtelen az egész úton növekvô erôvel fenséges kakofónia terült széít, Dirk hangjával a közepén.
-Az Istenek lejöttek a Földre! Az Istenek a Földön járnak! -kiabálta torkaszakadtából.- Az Istenek lejöttek a Földre! Köszönöm! -tette hozzá, és bebújt a kocsijába, hajtásba kapcsolt és elhúzott, ezzel engedve az egész feltorlódott tömegnek, hogy elôrezuboghassék.
Csodálkozott, hogy miért volt ebben olayn biztos. "Isteni Jel." Csupáncsak egy véletlen, egy nemtörôdöm mondat, amit az emberek kényelmesen elintéznek egy kínos, természetfeletti dologként, amire nem lehet racionális magyarázatot találni. De ez volt az az eset, hogy a nemtörôdömség lehetôsége volt az, ami Dirkhez szólt, mivel a szavakat nemtörôdöm módon formálták, mintha semmiféle komoly módon nem tudtak volna hatni, s az ilymód elmodott dolgok sokszor engedték a szigorúan ôrzött titkok kiszivárgását.
Egy megmagyarázhatatlan eltûnés. Oslo és egy fejsze: egy piciny, piciny egybeesés, ami egy pici, pici zongorabillentyût ütött le valahol. Egyébként, ez a hang pont a napi, átlagos fehérzaj közepén zengett, és egyéb, azonos hangmagasságú húrok is szóltak odabent. Egy Isteni Tett, Oslo, és egy pörölykalapács. Egy férfi, akinél van egy kalapács, és Norvégiába akar menni, amiben meggátolják, elveszti a türelmét, és a végeredmény egy Isteni Tett.
Ha -gondolta Dirk-, ha egy élôlény halhatatlan lenne, akkor még ma is élne. Ez volt az, meglehetôsen egyszerûen, amit a 'halhatatlan' jelentett.
Egy halhatatlannak vajon hogy is lehetne útlevele?
Eléggé leegyszerûsítve a dolgot: mégis, hogyan? Dirk megpróbálta elképzemlni, hogy mégis mi történhet, ha -a nevet csak úgy találomra vette fel- Thor Isten, norvég származású, és nagy kalapácsával egyetemben, el kellett hogy menjen az útlevélosztályra, és meg kellett magyaráznia, hogy hogyan eshet meg, hogy nem tud születési anyakönyvi kivonatot felmutatni. Nem volna semmiféle sokk, rémület, semmi hangos csodálkozó kiabálás, csak buta, bürokratikus lehetetlenség. Nem lenne baj, ha vajon bárki is hinne vagy sem a dologban, ez csupán annak a kérdése lenne, hogy vajon fel tud-e mutatni születési bizonyítványt vagy sem. Egész nap ott állhatna, csodálatos dolgokat engedve szabadjára, de aztán a munkaidô lejártával, ha nincs egy igazi anyakönyve, egyszerûen megkérték volna, hogy távozzon.
És a kreditkártyák.
Hogyha a hasonló, önkényes hipotézist életben tartjuk még egy pár percig, akkor, ha Thor Isten Angliában élt volna, akkor valószínûleg ô volt ott az egyetlen olyan ember, akinek nem kellett elviselnie az állandó zárótüzét annak, hogy zerezzen be egy American Express kártyát; nyers fenyegetéseket ugyanazzal a postával, hogy elveszik a kártyáját, és ajándék-katalógusokat egy rahedli fényûzôen barátságtalan dologról, pazarlóan egy erôs, barna plasztikborítékba rejtve.
Dirk az egész ötletet kifejezetten lélegzetelállítónak találta.
Ez az, hogyha nagyjából ô volt errefelé az egyetlen isten - ami, hogyha az elsô, furcsa hipotézist már képes az ember elfogadni, már nehezen fogadható el tényként.
De képzeljünk csak el egy pillanatra egy ilyen személyt, aki épp el akarja hagyni az országot! Nincs sem útlevele, sem kreditkártyája, csupán az a hatalma, hogy villámokat szórjon, és ki tudja, még mit. Valószínûleg a heathrow-i Kettes Terminálban történt eseményekhez felettébb hasonlatos történésekre számítana mindenki.
De miért, ha az ember egy északi Istenség, akkor miért akarná elhagyni az országot egy teljesen normál légijárattal? Talán voltak ennek más okai és magyarázatai is? Dirk leginkább arra gondolt, hogy aki egy halhatatlan istenség, az jogosan hordja fenn az orrát, ugyanis saját erejébôl képes repülni. Azokból, amiket a norvég mondavilágról olvasott évekkel ezelôtt, arra emlékezett vissza, hogy az istenek folyamtosan repkedtek ide-oda, és semmiféle utalás nem volt arra, hogy mindenféle reptéri várótermekben molnárkát eszegetve töltötték volna az idejüket. Kétségkívül, akkoriban nem hemzsegtek a Földön légijárat-irányítók, radarok, rakétás figyelmeztetôrendszerek és hasonlók. Mégis, egy gyors ugrás az Északi-tenger felett nem lehetett túl nagy probléma egy isten számára, fôleg, ha az idôjárás is az ô pártján áll, amit, ha az ember a Villámok Istene, a legkevesebb, amit elvárhat. Vagy, ha nem, szeretnénk tudni az okát, hogy miért nem. Nemde?
Egy másik kicsi hang szólalt meg Dirk agyában, hogy aztán elvesszen a fehérzajban.
Egy pillanatig azon csodálkozott, hogy mi lett volna, ha olyan ez az egész tudatalatti hang-dolog, mint egy bálna. Fizikailag -gondolta- jó helyen volt, hogy jópár ösztönös megérzét felszedhessen, ámbátor a bálnák jobban alkalmazkodtak ahhoz, hogy ide-oda sikoljanak a hatalmas mélytengeri kékségben, minthogy a Pentonville út forgalmán, hozzá hasonlóan, keresztülerôlködjék magukat egy felettébb viseletes Jaguárban - de amire gondolt, valójában a bálnák éneke volt. A múltban a bálnák képesek voltak arra, hogy egész óceánnyi távolból egymáshoz énekeljenek, sôt, még több óceánnyi távolból is, mert a hang nagy távolságra terjed a mélytengerben. De most, megintcsak amiatt, ahogy a hang terjed, nincs egy hely sem az óceánban, ami nincs tele hajómotorok zajongásával, amin át gyakorlatilag lehetetlenné vált a bálnák számára, hogy meghallják egymás énekét vagy üzeneteit.
Szóval, a kibaszott életbe, egyre több ember érti meg ezt a problémát, és ez felettébb érthetô- gondolta Dirk. Mindent összevéve, ki a csoda akar hallgatni egy nagy rakás hájas halat, ó rendben... emlôst, ahogy egymásra böfögnek?
De ebben a pillanatban Dirk úgy érezte, hogy végtelenül elveszett és szomorú, hogy valahol az ôrjöngô zaj közepette a napról-napra sokkolt emberi életben mégscsak arra gondolt, hogy mintha mégis hallott volna pár olyan akkordot, ami az istenek játékait igazolja.
Ahogy északnak fordult Islingtoinba, és elkezdte a széllel szembeni manôvereit a pizzasütôdék és házügynökségek sorfala mellett, úgy érezte, hogy majdnem ôrjöng attól az eszmefuttatástól, hogy vajon az istenek jelenlegi élete milyen is kell legyen manapság.


18. fejezet

A villámlás kicsiny ujjai utat törtek a nehézkes felhô-talapzatokon át, amik úgy lógtak az égrôl, mint megannyi petyhüdt has. Egy kis korholó ropogás egy bosszús villámtól pár silány, zsíros esôcseppet húzott ki a felhôkbôl.
Az ég alatt hatalmas mennyiségben álltak vad kô-, bütykös templom- és egyéb dísztornyok, amik döfködték az eget, nógatva, nógatva és feldühítve, amíg csak úgy nem tûnt, hogy az egek szét nem robbantják és el nem árasztják ôket egy rothadó rémület-óceánban.
A villódzó sötétben, magasan, néma figurák álltak ôrt hosszú pajzsaik mögött, sárkányok guggoltak szájtátian az égre bámulva, míg Odin, az asgardi Istenek Atyja, meg nem közelítette a hatalmas acél-díszkapukat, amik az ô birodalmába, valamint a Valhalla boltozatos csarnokába vezettek. A levegô tele volt hatalmas, szárnyas kutyák hangtalan üvöltésével, ahogy köszöntötték a trónjára visszatérô mesterüket. Villámok cikáztak a csúcsok és a toronyormok között.
A hatalmas, ôsi és halhatatlan asgardi Isten olyan okból tért vissza birodalmának ezen pontjára, ami még akkor is meglepte volna, amikor életének delén járt- még a halhatatlan istenségeknél sem értelmetlenség az élet delelôjérôl beszélni, amikor a hatalmuk buja, és egyszerre táplálják és tartják uralmuk alatt az emberek világát, azt a világot, amely szükségletei teremtették ôket magukat is- szóval egy nagy, szürke Mercedes furgonban tért vissza.
A furgon lefékezett egy félreesô helyen.
A teherkocsi ajtaja kinyílt, és egy lassú felfogást mutató arcú ember kászálódott ki belôle, feltûnés nélküli szürke egyenruhában. Azért pont ezt az embert bízták meg ezzel az élethosszig tartó munkával, mert olyan ember volt, aki senkinek sem tett fel kérdéseket- nem is inkább azért, mert természetes érzéke volt a diszkréció, hanem mert egyszerûen képtelen volt bármiféle kérdést is kigondolni. Lassú, hajlongó járással mendegélt, mint ahogy egy kanalat húzunk végig a zabkásában, eljutott a furgon hátsó részéhez, és kinyitotta az ajtaját- egy bonyolult cselekvéssor, ami magában foglalta egy halom kar és tekerô koordinált kezelését.
Végezetül az ajtók feltárultak, és amennyiben Kate jelen lett volna, meglepte volna a gondolat, hogy ténylegesen albán elektromos energiát szállított volna-e a furgon. Homályos fény üdvözölte Hillow-ot -a férfi neve Hillow volt-, de ebbôl semmi sem érte váratlanul. Ugyanilyen homályos fény volt az, amit várt, hogy lát, amikor csak kinyitotta ezt az ajtót. Amikor legelôször feltárta azokat, azt gondolta magában: "Óóó... Homályos fény... Rendben...", és aztán ennyiben maradt, ami garantálta az egész életre szóló foglalkoztatottságát.
Végül a csillogó fény lecsillapodott és egybeolvadt egy végtelenül öreg, tolóágyon fekvô ember képébe, aki mellett egy alacsony, kicsiny figura állt, akirôl Hillow valószínû azt gondolhatta volna, hogy ô volt a leginkább ördögi figura, akit valaha is látott, ha lett volna annyi memóriája, hogy visszaemlékezzék a többi emberre, akivel valaha is találkozott az életében, és mindegyiken képes lett volna egyesével végigfutni, hogy az összehasonlítást megejthesse. Ez pedig nehezebb volt annál, mint amit Hillow meg akart csinálni. Most az egyetlen dolog, amivel törôdnie kellett, az az volt, hogy segítse a kicsi fugurát, hogy a földre áttegyék az öregember kocsiját.
Ez elég könnyen ment. Az ágy lábai és kerekei a legmodernebb technika könnyedén mûködô csodái voltak. Kiengedték ôket, forogtak, bonyolultan összekapcsolt mûveleteket végeztek, ami a lépések összehangolását rendkívül gördülékennyé és simává varázsolták.
Ettôl a területtôl jobbra feküdt egy hatalmas elôcsarnok, finoman faragott faborítással, nagy márvány fáklyatartókkal, amik büszkén meredeztek a falon. Balra pedig, a fenséges belsô hajókba nyílt bejárás, ahova Odin is készült, hogy felkészüljön az esti találkozásra.
Ezt az egészet utálta. Kiûztek az ágyamból -motyogta magában-, bár igaz ami igaz, az ágyat is vele együtt hozták. Még egyszer oda próbál majd figyelni annak az elpuhult, begyöpösödött fejû, harsogó fiának -aki nem fogadhatná el, nem tudná elfogadni, egyszeûen nincs elég intelligenciája hozzá, hogy elfogadja az élet új realitásait- a hatásvadász akcióira. Ha nem lesz képes elfogadni az új idôk szavát, akkor pusztulnia kell, és ma este Asgard épp az elôtt van, hogy egy halhatatlan Isten elmúltát lássa. Ez már -gondolta Odin csökönyösen- túl sok volt az ember számára egy egész életen át, mégha felettébb fejlett is volt az, bár egyetlen kifejezett irányban sem volt túlképezve.
Odin csupán ott akart maradni a kórházában, amit imádott. Az elôkészületek, amikkel arra a helyre vitték, a legédesebb dolgok egyike volt, és igaz, hogy nem került fillérekbe, ezt a váltságot mégis ki kellett bírni, és összesen ez volt az, amit meg kellett tennie. Van egy csomó új realitás, és megtanulta, hogy hogyan tekintse ôket át. Azok, akik erre nem voltak képesek, egyszerûen szenvedniök kellett ennek következményeitôl. Semmi sincs ingyen, még egy istenség számára sem.
A mai este után képes lesz visszamenni Wooodshead-be, és ez felettébb jó lesz. Ugyanezt elmondta Hillow-nak is.
-Tiszta, fehér ágynemû -mondta Hillow-nak, aki csupán bután bólintott egyet.- Vászon ágynemû. Minden nap, tiszta ágynemû.
Hillow az ágyat egy lépcsôfok körül manôverezgette, majd felhúzta rá.
-Istenként, Hillow -folytatta Odin-, istenként, hát, tisztátalan volt, hallod, amit mondok? Nem volt senki, aki gondját viselte volna az ágynemûmnek. Úgy értem, hogy istenigazából figyelt volna rá. Gondolnád? Egy olyan pozzícióban, mint én? Az Istenek Atyjaként? Nem volt senki, abszolút nem volt senki, hogy bejöjjön, és azt mondja: "Mr. Odwin" -magyarázta Hillownak-, tudja, Mr. Odwinnak szólítanak ott. Nem is igazán tudják, kivel is van dolguk. Nem is hinném, hhogy tudnának valamit kezdeni a dologgal. Hillow? Azelôtt, az egész idô alatt, senki, de senki sem volt, aki bejött és azt mondta volna, hogy 'Mr. Odwin, kicseréltem az ágynemûjét és most friss a lepedôje.' Senki sem. Állandó szöveg ment a dolgok feldarabolásáról, szétzúzásáról, és darabokra törésérôl. Rengeteg szöveg arról, hogy valaki mennyire mindenható, és azokról a dolgokról, amit sikerült szétverni, valamint azokról, amik rabjai más dolgoknak; de nagyon kevés figyelmet fordítottak, ahogy most már látom, az ágynemûnek,. Hadd mutassak egy példát...
Egy pillanatra félbeszakították a visszaemlékezéseit, amikor az ágya megérkezett egy nagy kapuhoz, amit elôttük egy izzadó, maszatos alak vigyázott, ide-oda ingázva, csípôre tett kézzel. Toe Rongy, aki eddig mély csöndben volt, míg kimért lépésekkel vonult az ágy elôtt, elôrerohant, és pár futó szót váltott az izzadó élôlénnyel, aki vörös képpel és kétrét görnyedve kellett hogy hallgassa. Aztán hirtelen az izzadó ember visszahúzódott, sziporkázó szolgalelkûséggel, sárga barlangjába, és aztán a szent tolókocsi begurult a nagy termekbe, boltívek alá és sarkok közé, ahonnan hatalmas, lobbanékony visszhangok dübörögtek elô, és büdös tömjén szaga szivárgott ki.
-Hadd mutassak egy példát, Hillow -folytatta Odin.- Nézd meg például ezt a helyet. Nézd meg Valhallát...
19. fejezet

Az északra fordulás Dirk számára általában egyet jelentett a dolgok értelmének és józanságának visszatértével, de most nem tudta elkerülni azt, hogy valamit elôre megérezzen.
Továbbá szemerkélni is kezdett, ami még segített volna, de ez olyan pocsék és nyomorúságos esô volt, ráadásul ilyen nyomott égbôl aláhullva, ami csak fokozta a klausztrofóbia és frusztáció érzését, ami az estét megragadta. Dirk bekapcsolta az ablaktörlôket, de azok csak csikorogtak, mert nem volt elég víz, amit eltakaríthattak volna, s így Dirk inkább kikapcsolta ôket. Az esô gyorsan bepettyezte az ablakot.
Újfent bekapcsolta az ablaktörlôket, de azok még mindig nem mûködtek megfelelôen, nyöszörögtek és vinnyogtak, ahogy próbáltak ellenállni. Az utcák bizonytalan csúszóssá váltak.
Dirk megrázta a fejét. Felettébb abszurd volt, mégpedig a létezô legrosszabb módon, mondta magának. Olymódon engedte magát szeszélyesnek lenni, amit lenézett. Elképesztették azok a vad fantazmagóriák, amiket kiagyalt a legkisebb, hát, ne nevezzük bizonyítéknak, feltételezések alapján.
Baleset a reptéren. Valószínûleg egyszerû magyarázattal.
Egy férfi egy kalapáccsal. És?
Egy szürke szállítókocsi, amit Kate Schechter látott a kórháznál. Semmi különös nincs benne. Dirk majdnem összeütközött vele, de újra, ez újfent csak egy mindennapos esemény volt.
Egy Coca-cola automata - ezt bizony nem vette anno számításba.
Hova illeszkedik egy Coca-Cola automata ebben a régi istenekrôl elmélkedô gondolatmenetben? Az egyetlen ötlete pedig túl nevetséges volt ahhoz, hogy szóba öntse, így még csak nem is nyugtázta magában.
Épp ekkor hajtott el Dirk az elôtt a ház elôtt, ahol, ugyanaznap reggel, találkozott egy ügyfelével, kinek fejét, mely egy lemezjátszón forgott, egy zöldszemû, kaszát, és egy vérrel aláírt szerzôdést lóbáló ördögfajzat vágta le, aki aztán késôbb szôrén-szálán eltûnt.
Elbambult, ahogy így elhaladt a ház mellet, és ebben a pillanatban húzott le a járdáról egy nagy, sötétkék BMW, amibe bele is rohant, és az adott napon másodszorra kellett üvöltve kiugrania az autójából.
- Hogy az a jó isten, nem tudják nézni, merre hajtanak? - kiáltotta, abban a reményben, hogy ellenfelének legjobb beszólásait már kezdetben lelövi. - Seggfejek! - folytatta, lélegzetet sem véve. - Illegetve magukat a cirkálójukban. Anélkül, hogy odafigyelnének. Vakmerô támadás! - zavard meg az ellenfeledet, gondolta. Körülbelül olyan volt, gondolta, mint valakit felhívni, és azt mondani mély hangon, hogy "Halló!", ami Dirk legjobb módszerei közé tartozott, hogy agyonüsse az idôt a hozzú, forró vasárnap délutánonként.
Lehajolt, és megvizsgálta a kézzelfogható horpadást a felettébb új BMW hátulján. A franc essen bele, milyen új kocsi! - gondolta.
- Nézzék meg, mit csináltak az ütközômmel! - üvöltötte.- Remélem, hogy jó ügyvédjük van!
- Jó ügyvéd vagyok, -mondta egy halk hand, amit egy alig hallható kattanás követett. Dirk egy kis pillanatnyi félelemmel feltekintett. A kattanás csak a BMW ajtajának csukódása volt.
A férfi olasz öltönyt viselt, ami szintúgy csöndes volt. Csendes szemüveget, csendesre nyírt hajat, és, bár egy csokornyakkendô, természeténél fogva, nem csendes valami, a szóban forgó csokornyakkendô, amit viselt a férfi, mégis a csendes életképhez tartozott. A férfi egy vékony tárcát és egy szintúgy vékony ezüsttollat húzott elô. Átsáétált, minden sietség nélkül, Dirk kocsijának hátuljához, és felírta a rendszámát. Közben megkérdezte, anélkül, hogy felpillantott volna:
- Van kártyája? Itt az enyém - tette hozzá, elôhúzva a sajátját. Valamit feljegyzett a hátuljára. - A rendszámom.- mondta,- és a biztosítótársaságom neve. Talán lesz annyira kedves, és elárulja az önét. Ha nincs önnél, majd felhívatom a titkárnômmel.
Dirk sóhajtott, és úgy döntött, hogy nincs értelme küzdeni. Elôhalászta tárcáját, és végigpörgette ujját a különbözô kártyákon, amik, úgy látszik, a semmibôl elôtûnve gyûltek ott fel. Egy pillanatig játszadozott a gondolattal, hogy Wesley Arlottnak adja ki magát, aki éppenséggel egy óceánjáró jacht-ügynök Arkansasból, de aztán jobbat eszelt ki. A férfi mégiscsak felírta a rendszámát, és bár Dirk nem elmlékezett arra, hogy az utóbbi idôben bármikor is fizetett volna biztosítást, de arra sem volt bizonyítéka, hogy nem tett így, így egy szemrándulással átnyújtotta a sajátját. A férfi megnézte.
- Mr. Gently - mondta. - Magándetektív. Bocsánat, HOLISZTIKUS magándetektív. Rendben.
Eltette a kártyát, további érdeklôdést nem tanúsítva.
Dirk sosem érezte magát ennyire leereszkedôen kezelve. Éppen ebben a pillanatban egy másik kattanás hallatszott az autó túloldaláról. Dirk odanézett, hogy egy vörös szemüveges, arcára fagyott mosolyú nôt lásson. Az a nô volt, akivel reggel beszél Geoffrey Anstey kertjében, és a férfi, következtetett Dirk, valószínûleg a férje lehetett. Egy ideig játszott azzal a gondolattal, hogy leteperi mindkettejüket a földre, kérlelhetetlenül és erôszakosan kihallgatva ôket, de hirtelen mérhetetlenül fáradtnak és kimerültnek érezte magát.
Üdvözölte a nôt egy gyors fôbólintással.
-Minden rendben, Cynthia - mondta a férfi, mosolyával megfricskázva a nôt. - Mindent elintéztem.
A nô alig észrevehetôen bólintott, és mindketten visszaszálltak az autójukba, és pár pillanat múlva elhúztak. Dirk a kezében tartott kártyát bámulta. Clive Draycott. A City-beli ügyvédek egyik fejese volt. Dirk berakta a kártyát a tárcájába, csüggedten bemászott a ocsjába, és visszahajtott a házába, ahol egy aranyszínû sast talált a küszöbén üldögélve.
20. fejezet

Kate rátámadt a vendégére, miután, hogy mindketten megérkeztek a lakására, becsukta az ajtót és megbizonyosodott arról, hogy Neil nem akart kisettenkedni a lakásából. Basszusgitárjának folyatódó puffogása legalábbis garancát jelentett arra, hogy privát beszélgethetnek.
-Rendben - mondta indulatosan. - Szóval, mi a helyzet a sassal? És a lámpákkal az utcán? Eh?
A Villámok Istene félszegen bámult rá. Le kellett vennie a kürtökkel ékesített sisakját, mert az a mennyezetet veregette, és nyomokat hagyott a vakolaton. Hóna alá csapta.
- Mi ez az egész a Coca-Cola automatával? - folyattta Kate. -A fejszével? Röviden, mi ez az egész? He?
Thor nem mondott semmit. Szemöldökét egy pillanatra felhúzta arrogáns ingerültséggel, majd valamivel, ami zavarodottságnak tûnt, aztán csak ott állt, miközben folyt a vére.
Pér másodpercig a lány ellenált annak a fenyegetésnek, hogy póza esetleg összeomlik, aztán észrevette, hogy az mindenképp bekövetkezik, hát hagyta is.
- OK - mormogta.- Töröljük fel az egészet. Némi fertôtlenítôszert kerítek.
Kiment keresgélni a konyhai szekrényben. Amikor visszatért egy üveggel a kezében, arra Thor tagadólag nézett:
- Nem.
- Nem mi? - kérdezte a lány dühösen, haragosan levágva az üveget az asztalra.
- Az, hogy - monta Thor, és visszalökte az üveget a lánynak - nem.
- Mi a baj vele?
Thor csak vállat vont és rosszkedvûen bámulta a szoba sarkát. Semmi sem volt abban, ami akár csak távolról is érdekesnek nevezhetô, szóval csak puszta makacsságból bámulta.
- No idefigyelj, Rontó, -mondta Kate, - Ha szólíthatlak Rontónak, ami-
- Thor, -mondta Thor, - Istene az...
- Igen, -mondta Kate, - már elmondtad nekem, minek is vagy az isetene. Megpróbálom helyrehozni a karodat.
- Sedra - mondta Thor, kinyújtva vérzô kezét, de arra vigyázva, hogy ne tartsa közel a nôhöz. Idegesen bámult rá.
- Mi?
- Összepréselt sedralevelek. Barackmag magjából préselt olaj. Keserûnarancs leforrázott virága. Mandulaolaj. Zálya és pozdor. Nem ez.
Odébblökte a fertôtlenítôt, és búskomor hallgatásba mélyedt.
- Rendben! -mondta Kate, felszedte a az üveget és odataszította a férfinek. Az üveg visszapattant a férfi arccsontjáról, ott egy vörös nyomot hagyva. Thor dühödten elôrelépett, de Kate nem mozdult a helyérôl. Ujját rátartotta.
- Ott maradsz, romboló! - mondta, és megállt. - Miféle speciális dolgot igényelsz?
Thor egy kicsit összezavarodott.
- Erre! - mondta Kate, a Thor arcán virázgó foltra mutatva.
- Vérbosszú! - mondta Thor.
- Meglátom, mit tehetek -mondta Kate. Sarkon fordult, és kimért léptekkel kisétált a szobából.
Körülbelül kétperces, színfalak mögötti ténykedés után visszatért, párafehôt húzva maga után.
- rendben van -mondta, - gyere velem.
Kivezette a fürdôszobába. Vonakodva kísérte, de nem ellenállt túlságosan. Kiderült, Kate azért húzott maga után párafehôt, mert a fürdôszoba tele volt azzal. Maga a fürdôkád színültig volt bugyborékoló habfürdôvel.
Volt pár, fôként üres, üveg és csésze, sorba állítva a fürdôkád felett, egy szekrény mellett. Kate szép sorban mindegyikt felszedte, és mgmutatta Thornak.
- Barackmag magjából préselt olaj. - mondta, és a fejre állította, hogy demonstrálja az üveg ürességét. - Minden itt. - ttt hozzá, a bugyborékoló kádra mutatva.
- narancsvirágolaj. - mondta, felszedve a következô flkaont, - keserûnarancs leforrázott virágából kinyerve. Minden a fürdôben.
Felkapta a következô üvget. Narancskr2m- habfürdô. Madulaolaj van benn. A vízben.
Felszedte a csészéket is.
- Zálya és pozdor - mondta az gyikrôl - és sedraolaj. Az egyikük kézkrém, gy másik meg hajkondícionáló, de mind ittvan, együtt egy aloé ajakrúzzsal, némi uborkából készült vértisztító szer, mézbôl készült mézviasz, jojobából készült vértisztító, rhassouli agyag, sampon hínárból és nyírbôl, zsíros éjjli krém E-vitaminnal, és egy csomó tôkehalmáj-olaj. Sajnos attól tarok hogy semmi 'vérbosszúból' készült anyagom nincs, de itt van egy kvés Calvin klein-féle 'Zaklatás'.
Leszedte a kupakot az egyik parfümös üvegrôl, és az üveget bedobta a kádba.
- A szomszádos szobában leszek, amikor végzel.
Ezzel kimasírozott, és bevágta maga mögött az ajtót. A szomszédos szobában várt, tántoríthatatlanul olvasva.

21. fejezet

Úgy egy percig Dirk mozdulatlanul ült az autójában, pár méternyire otthonának ajtajától. Azon gondolkodott, hogy mi legyen a következô lépése. Egy kis, óvatos lépés, gondolta. Az adott pillanatban egyáltalán nem kívánt egy sarokba szorított sassal csatázni.
Elszántan bámulta a sast. Szemtelenül fényûzô pózban állt ott, karmaival elszántan markolva a lépcsôfokot. Idônként tollászkodott, majd élesen végigpásztázta az utcát, egyik körmét a küszöbön felettébb nyugtalanítóan végighúzva. Dirk kifejezetten becsülte az állat méretét, tollazatát és repülési képességeit, de, amikor azt kérdezte magától, ugyanígy elismerte-e az állat szemein, ill. körmén megcsillanó lámpafényt is, akkor már el kellett ismernie, hogy nem válaszolt volna igennel.
A csôr egy igazi fegyver volt.
Ez egy olyan csôr volt, ami a világ összes állatát halálra félemlíti, még az olyanokat is, amelyek már halottak és egy konzervdobozban vannak. A körmei arra is képesnek tûntek, hogy egy kisebb Volvo tetejét feltépjék. És ez az egész a küszöbjén üldögélt, olyan tekintettel pásztázva az utcát, ami egyszerre volt sokatmondó és aljas.
Dirk azon tanakodott, hogy vajon el tud-e hajtani, hogy elhagyja az országot. Nála volt az útlevele? Nem, otthon. Az ajtó mögött volt, ami pedig a sas mögött leledzett; valahol egy fiókban, vagy -valószínûbben- elveszve.
Csôdöt is jelenthetne. Az ingatlanügynökök aránya a házakhoz képest felettébb gyorsan emelkedett a kerületben, s lassanként megközelítette az egyet. Valamelyikük jöhetne, és megvehetné a házát. Elege lett így is belôle, a hûtôszekrényeivel, dzsungeltörvényeivel és kiirthatatlan pozíciójával az American Express postalistáján.
Vagy, konstatálta kicsit megremegve, megnézhetné, mit is akar a sas a lépcsôjén. Ez egy jó gondolatnak tûnt, hisz a sas patkányokra vagy kisebb palotapincsikre is ügyelhetett. Mindn, ami Dirknél volt, kimerült némi Krispi rizs és egy régi teasütemény képében, és ezek aligha vonzották volna az állatot. Inkább az villant fel agyában, hogy a fenevad karmaira alvadt vérként végzi, de ezt a nevetségességet megátalkodottan próbálta kihessegetni agyából.
Nem volt más dolga, minthogy elômászik és szembenéz a vaddal, megmagyarázni neki hogy éppen nincsenek friss patkányai, és viselni a következményeket.
Csendesen, végtelenül csendesen, kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilopakodott belôle, fejét leszegve. A motorháztetô felett bámulta a madarat, ami nem mozdult. Mondjuk úgy, nem hagyta el a körletet. Fokozott elôvigyázatossággal vigyázta az utcát. Dirk nem tudta, miféle távoli sasfészekben nevelkedett a madár, hogy felfigyelt az ajtópántok halk nyikordulására is.
Óvatosan, lehajtott fejjel, Dirk végigosont azon autók mögött, melyek megakadályozták abban, hogy a háza elôtt parkoljék le. Pár másodperc múlva mindaz, ami a házától elválasztotta, egy kék Renault volt.
Mi legyen?
Egyszerûen felállhatna és megmutathatná magát. Hatásosan közölhetné is: -Itt vagyok, tégy amit akarsz!-. Bármi történne is, a Renault biztos bírná a csapódást.