Ray Bradbury
A látogató
  
   Saul Williams a reggel csöndjére ébredt. Fáradtan nézett ki a sátorból, és azon gondolkodott, milyen messze is van innét a Föld. Millió meg millió mérföldnyire. Hát aztán? Mit tehet ellene? A tüdeje teli "vérrozsdával". És köhög.
   Saul aznap reggel hétkor kelt fel. Nyurga ember volt, ösztövér, csonttá aszalta a betegség. Aznap, a halott tengerfenék néma síkján, csöndes volt a marsbeli reggel - nem fújt a szél. A nap is tiszta és hideg az üres égen. Saul megmosta az arcát, és megreggelizett.
   Ezután nagyon szeretett volna visszakerülni a Földre. Napközben minden lehetőt megpróbált, hogy ott legyen New Yorkban. Néha, ha megfelelően ült, és egy meghatározott módon tartotta a kezét, sikerült. Szinte még a szagát is érezte New Yorknak.
   A délelőtt folyamán, később, Saul megpróbált meghalni. Feküdt a homokon, s ráparancsolt a szívére, hogy álljon meg. De az csak dolgozott. Elképzelte, hogy leveti magát a szikláról, vagy fölmetszi a csuklóján az ereit, de kinevette magát - tudta, hogy egyikhez sincs lelkiereje.
   "Talán ha nagyon igyekszem, és csak erre gondolok, sikerül úgy elaludnom, hogy többé ne ébredjek föl" - gondolta. Megpróbálta. Egy óra múltán fölébredt, s vérrel volt teli a szája. Fölkelt, kiköpte, s nagyon sajnálta önmagát. Ez vérrozsda - azzal van teli a szája és az orra; az csurog a füléből, a körme alól; s egy évbe telik, míg megöli. Más gyógymódja nincs, mint hogy bedugják az embert egy rakétába, s kilövik a Marsra, száműzetésbe. A Földön nem ismerik a gyógymódját, ha ott maradna, csak fertőzné és gyilkolná a többieket. Tehát itt van, vérzik és magányos.
   Saul szeme elkeskenyedett. Távolabb, egy ősi város romjai mellett megpillantott egy másik embert; koszos pokrócon feküdt.
   Mikor Saul odaballagott hozzá, az ember a pokrócon bágyadtan megmoccant.
   - Helló, Saul - mondta.
   - Megint egy reggel - mondta Saul. - Úristen, milyen magányos vagyok!
   - Ez a rozsdások sorsa - mondta a krétafehér férfi a pokrócon. Nem mozdult, úgy festett, mintha puszta érintésre megszűnnék lenni.
   - Bár adná az ég - mondta Saul, és lepillantott rá -, hogy legalább beszélgetni tudnál. Miért van az, hogy tanult, értelmes emberek sose kapják meg a rozsdát, és sose kerülnek ide föl?
   - Ez összeesküvés ellened, Saul - mondta a férfi, és behunyta szemét, mert fáradtvolt ahhoz, hogy nyitva tudta volna tartani. - Valamikor megvolt hozzá az erőm, hogy tanult ember legyek. Most már a gondolkodás is fáradság.
   - Hiszen csak beszélgetni tudnánk! - mondta Saul Williams. A másik közömbösen vállat vont.
   - Gyere holnap. Talán lesz annyi erőm, hogy Arisztotelészről beszélgessünk. Majd megpróbálom. Igazán. - Az ember magába roskadt a viharvert fa alatt. Majd kinyitotta a fél szemét. - Emlékezz csak, egyszer már beszélgettünk Arisztotelészről, hat hónappal ezelőtt, mikor olyan jó napom volt.
   - Emlékszem - mondta Saul, de nem figyelt rá. A halott tengert nézte. - Bár lennék olyan beteg, mint te, akkor talán nem izgatna, hogy tanult ember vagyok-e vagy sem. Akkor egy kicsit talán megbékélnék.
   - Hat hónap múlva te is ugyanolyan rossz bőrben leszel, mint most én - mondta a haldokló. - És akkor már semmi más nem izgat, csak hogy alhass, még többet alhass. Majd úgy érzed, mintha az álom az asszonyod lenne. Mindig visszatérsz hozzá; mert friss és jó és hűséges, mert mindig kedves hozzád, és sose változik. Csak azért ébredsz fel, hogy arra gondolj, milyen jó lesz megint aludnod. Kellemes gondolat. - A férfi alig suttogott. Aztán elhallgatott, s már csak halkan szuszogott.
   Saul elment.
   A halott tenger partja mentén, mint megannyi üres palack, amit a rég elült hullámok sodortak partra, alvó emberek feküdtek összekuporodva. Saul ott látta őket mindenütt, amerre az üres meder széle kanyargott. Egy, kettő, három - mind magában aludt, javarészük rosszabb bőrben, mint ő, s mind mellett ott volt kicsinyke élelmiszerkészlete, s mind magába süppedt, mert a társasélet emészti az erőt, aludni viszont jó.
   Kezdetben még megesett, hogy közös tábortűznél töltötték az éjszakát. Ilyenkor mindig a Földről folyt a szó. Csak arról. A Földről: hogy itt vagy ott hogyan csörgedezett a patakban a víz, s hogy milyen jó volt az eperkrémtorta, s hogy milyen volt New York kora reggel, ha az ember a sós szélben a jerseyi kompról nézte.
   "Vágyom a Földre - gondolta Saul. - Annyira vágyom, hogy fáj. Olyasmire vágyom, ami soha többé nem lehet az enyém. És ők is mind vágynak rá, és fáj nekik, hogy nem lehet az övék. Én csak a Földre vágyom. Jobban, mint ételre, nőre, vagy bármi másra. A betegség egyszer s mindenkorra eltávolította tőlem a nőket; azok már nem kellenek. De a Föld, az igen. Azt a lélek kívánja, nem a gyönge test."
   A csillogó fém megvillant az égen. Saul fölnézett.
   Megvillant másodszor is.
   Egy percre rá a rakéta leszállt a tengerfenéken. Kinyílt egy légzsilip, egy férfi lépett ki rajta, poggyásszal a kezében. Két másik férfi kísérte, baktériumölő védőruhában; hatalmas élelmiszeres ládákat raktak ki, és fölverték a sátrat.
   Még egy perc, és a rakéta megint fönn volt az égen. A száműzött ott állt magában. Saul futásnak eredt. Hetek óta nem futott, ez nagyon fárasztotta, mégis futott és kiabált:
   - Hello! Hello!
   A fiatalember tetőtől talpig végigmérte, mikor odaért.
   - Hello. Szóval ez a Mars. Leonard Mark vagyok.
   - Saul Williams.
   Kezet fogtak. Leonard Mark nagyon fiatal volt- legfeljebb ha tizennyolc éves; hirtelenszőke, rózsás képű, kék szemű és a betegsége ellenére is friss.
   - Mi újság New Yorkban? - kérdezte Saul.
   - Ez - mondta Leonard Mark. És ránézett Saulra.
   A sivatagból egyszerre fölszökkent New York márciusi szelekben fürdő kőrengetege. Szenes neonok villogtak, sárga taxik surrantak a csendes éjszakában. Hidak íveltek, s vontatók dudáltak az öbölben az éj közepén. A fölvont függönyökön túl flitteres musicaleket játszottak a színpadokon.
   Saul vadul a fejéhez kapott.
   - Megállj, megállj! - kiáltotta. - Mi van velem? Mi bajom? Megbolondulok!
   A Central Parkban a fákon kipattantak a rügyek, és zölden, frissen hajtottak a levelek. Az ösvényen Saul ballagott, a tavaszt szimatolta.
   - Hagyd abba! Hagyd abba! Te bolond! - kiáltott rá önmagára. Tenyerét homlokára szorította. - Ez nem lehet!
   - De lehet - mondta Leonard Mark.
   New York tornyai elhalványultak. Visszatért a Mars; Saul ott állt az üres tengerfenéken, s dermedten bámult az ifjú jövevényre.
   - Maga volt az - mondta, s kezét kinyújtotta Leonard Mark felé. - Ezt maga tette. Maga tette az agyával.
   - Én - mondta Leonard Mark.
   Álltak némán, és nézték egymást. Végül reszketve Saul megragadta a másik száműzött kezét, s lelkesen szorongatta.
   - Ó, de boldog vagyok, hogy itt van! Fogalma sincs, hogy milyen boldog!
  
   Bádogpohárból itták az erős feketét.
   Dél volt. Átbeszélgették az egész meleg délelőttöt.
   - És erre a képességére hogy tett szert? - kérdezte Saul a pohár fölött, s az ifjú Leonard Mark szemébe nézett.
   - Ó, egyszerűen velem született - mondta Mark, s a pohara fenekét nézte. - Anyám ott volt 57-ben, mikor London felrobbant. Én tíz hónapra rá születtem. Nem is tudom, minek nevezzem a képességemet. Gondolom, talán telepátiának vagy gondolatátvitelnek. Én mutatványt csináltam belőle. Körbeutaztam a világot. Leonard Mark, az agycsoda - ez állt a plakátokon. A legtöbb ember kóklernek vélt. Tudja, mi az emberek véleménye az ilyen mutatványos népségről. Csak én tudtam, hogy ez igenis valódi, de nem kötöttem senki orrára. Biztonságosabb volt, ha nem szellőztetem. Néhány közeli barátom persze ismerte a valóságot. Tudok egyet-mást, ami majd jól jön itt a Marson.
   - Kis híja, hogy az előbb holtra nem rémített - mondta Saul a poharát szorongatva. - Mikor New York csak úgy kinőtt a sivatagból, azt hittem, elment az eszem.
   - Ez a hipnózis egy formája, mely egyszerre hat valamennyi érzékszervre: szemre, fülre, orra, szájra, bőrre, szóval mindegyikre. Most mire volna leginkább kedve, mit szeretne?
   Saul letette a poharat, igyekezett megfékezni a keze remegését.
   - Legszívesebben egy patakban fürdenék, Mellin Town mellett, Illinoisban; ott sokat úszkáltam kölyök koromban. Úszni szeretnék, anyaszült meztelenül.
   - Jó - mondta Leonard Mark, és egy csöppet meghajtotta a fejét.
   Saul hátrahanyatlott a homokon, lehunyta a szemét. Leonard Mark ült és nézte. Saul feküdt a homokon. Keze olykor megmoccant, izgatottan meg-megrándult. Szája görcsösen kinyílt; elszoruló-megenyhülő torkából hangok törtek elő.
   Aztán Saul lassú mozdulatokat tett a karjával, előre-hátra, előre-hátra, félrehajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, karja lassan szelte a meleg levegőt, kavarta a sárga homokot, s teste lassan elfordult.
   Leonard Mark nyugodtan kiitta a kávéját. Miközben ivott, szemét nem vette le a mozgó, suttogó Saulról, aki ott hevert a halott tenger fenekén.
   - Elég - mondta Leonard Mark.
   Saul fölült, megdörzsölte a szemét. Egy pillanat múlva megszólalt:
   - Láttam a patakot! Futottam a partján, ledobtam a ruhám - mondta Leonard Marknak lélegzetvesztve, hitetlenkedő mosollyal. - Aztán fejest ugrottam, és ide-oda úszkáltam benne.
   - Örvendek - mondta Leonard Mark.
   - Tessék! - Saul a zsebébe nyúlt, és kivette az utolsó rúd csokoládéját. - Ezt magának adom.
   - Ez micsoda? - nézett Leonard Mark az ajándékra. - Csokoládé? Ugyan. Nem fizetségért tettem. Örömet akartam szerezni magának. Gyorsan dugja vissza, mielőtt még csörgőkígyóvá változtatom, és megmarja magát.
   - Köszönöm, nagyon köszönöm - rakta zsebre a csokoládét Saul. - El nem tudja képzelni, milyen jólesett. - Nyújtotta a kávéskannát. - Iszik még?
   Miközben a kávét töltötte, Saul egy pillanatra behunyta a szemét.
   "Megkaptam Szókratészt- gondolta -, Szókratészt és Platónt, Nietzschét és Schopenhauert. Ez az ember, a beszéde után ítélve, zseni. És amit tud, olyan nincs is! Gondolj csak a hosszú, kellemes napokra és az átbeszélgetett, hűvös éjszakákra. Nem lesz ez rossz év. Korántsem!"
   Kiloccsantotta a kávét.
   - Mi baj?
   - Semmi. - Saul zavart volt, döbbent.
   "Elmegyünk Görögországba - gondolta. - Athénba. És Rómába, ha kedvünk kerekedik, s a római írókat tanulmányozzuk. Megállunk a Parthenonban és az Akropoliszon. Nemcsak beszélünk róluk, hanem ott is leszünk. Ez az ember képes rá. Hatalmában áll. S ha Racine-ról beszélgetünk, színpadot is tud teremteni, színészeket meg minden mást. Uramisten! Ez jobb, mint az életemben eddig bármi! Jobb itt betegen, mint a Földön e nélkül! Vajon hány modern ember látott görög drámát játszani görög színpadon, időszámításunk előtt 31-ben?
   És ha megkérem, komolyan és csöndesen, hogy vállalja Schopenhauer, Darwin és Bergson szerepét, és az évezredek minden nagy gondolkodójáét?... Nos, miért ne? Még elképzelni is: itt ül az ember, és magával Nietzschével és Platónnal beszélget..."
   Csak egyvalami hibádzott. Saul érezte, hogy megtántorodik. A többiek. A többi beteg a halott tenger partján.
   A távolban emberek mozogtak, lassan feléjük tartottak. Látták fölvillanni a rakétát, látták leszállni, s látták, hogy kirak valakit. S most jöttek lassan, kínlódva, hogy üdvözöljék a jövevényt.
   Saul fázott.
   - Ide hallgass - mondta. - Mark, azt hiszem, jobban tennénk, ha fölmennénk a hegyek közé.
   - Miért?
   - Látod ezeket az embereket? Némelyikük bolond.
   - Igazán?
   - Igen.
   - Mitől ment el az eszük, a magánytól meg más effélétől?
   - Igen, attól. Induljunk már.
   - Nem látszanak veszélyesnek. Alig vonszolják magukat.
   - Majd meg leszel lepve.
   Mark ránézett Saulra.
   - Reszketsz. Miért?
   - Most nincs időnk beszélgetni - mondta Saul, és sietve fölállt. - Gyerünk. Hát nem érted, hogy mi lesz itt, ha fölfedezik a képességedet? Összekapnak rajtad. Ölni fogják egymást, téged is megölnek -, azért, hogy melyiküké légy.
   - Ó, nem vagyok én egyiküké sem - mondta Leonard Mark. Ránézett Saulra. - Nem. Még a tied sem.
   Saul fölkapta a fejét.
   - Ezt nem is hittem.
   - Igazán nem? - nevetett Mark.
   - Most nem érünk rá vitatkozni - felelt Saul. Meg-megrebbent a szeme, az arca égett. Gyerünk már!
   - Eszem ágában sincs. Itt maradok ülve, megvárom őket. Kissé erőszakos vagy. Az én életem az enyém.
   Saulnak ocsmány érzése támadt. Arca rángatódzni kezdett. - Nem érted, mit mondtam?
   - Hallod-e, hamar átváltoztál barátból ellenséggé - jegyezte meg Mark. Saul megütötte. Gyors, pontos ütés volt.
   Mark félrekapta a fejét, és kacagott.
   - Azt már nem!
   Egyszeriben a Times Square közepén voltak. Kocsik rontottak rájuk vadul dudálva. Házak szöktek föl, forrón, a kék égre.
   - Ez nem igaz! - kiáltotta Saul, és megtántorodott a vizuális csapástól. - Az isten szerelmére, Mark, ezt ne! Jönnek az emberek! Megölnek!
   Mark ült a járdán, saját tréfáján kacagott. - Hadd jöjjenek! Őket is bolonddá teszem.
   New York lekötötte Saul figyelmét. Az is volt Mark célja; le akarta kötni Sault a város gonosz szépségével a sokhavi távollét után. Így képtelen volt bántani Markot, csak állt, és itta az idegen és mégis oly ismerős képet.
   Behunyta a szemét.
   - Nem! - Elzuhant, s magával rántotta Markot is. Fülébe autódudák üvöltöttek. Fékek csikorogtak, kocsik torpantak meg hirtelen. Állon vágta Markot.
   Csönd. Mark ott feküdt a tengerfenéken.
   Az öntudatlan embert karjába véve, Saul nehézkesen futásnak eredt.
   New York eltűnt. Nem maradt más, csak a halott tenger tágas némasága. Az emberek mindenfelől közeledtek. Ő értékes terhével, New Yorkkal, a vidék zöldjével, a friss vizű forrásokkal és régi barátokkal a karja közt irányt vett a hegyek felé. Elbukott, újra talpra vergődött, s csak futott, futott, meg sem állt.
  
   A barlang megtelt éjszakával. A szél ki-be járt, tépdeste a kicsike tüzet, szórta a hamut. Mark kinyitotta a szemét. Meg volt kötözve, a barlang száraz falának támasztották, arccal a tűznek. Saul ágakat dobott a tűzre, néha ideges macskapillantást vetett a barlang bejáratára.
   - Bolond vagy.
   Saul meghökkent.
   - Az - mondta Mark. - Bolond. Úgyis megtalálnak. Ha fél évig kell keresniük, akkor is. Mint a délibáb, megjelent előttük, ha csak távolról is, New York. És mi voltunk a közepében. Azt hiába is képzeled, hogy nem lesznek kíváncsiak, és nem jönnek utánunk.
   - Akkor majd továbbköltözöm veled - mondta Saul, és a tűzbe bámult. - Oda is utánunk jönnek.
   - Pofa be!
   Mark elmosolyodott.
   - Így beszélsz a feleségeddel? - Hallod, mit mondtam?!
   - Ó, szép kis házasság ez: a te mohóságod és az én tehetségem. Most mit szeretnél látni? Mutassak neked még valamit a gyerekkori képeidből?
   Saul érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték. Nem tudta, Mark tréfál-e vagy sem. - Mutass - mondta.
   - Jó - mondta Mark. - Figyelj!
   Lángok csaptak ki a sziklából. Sault kénszagú füst fojtogatta. Az üregekből kénkő robbant ki, rengett a szikla. Saul öklendezett, köhögött, tántorgott, égett, aszott a pokol tüzében!
   Aztán a pokol megszűnt, visszatért a barlang. Mark kacagott. Saul megállt előtte.
   - Te - mondta hidegen, és fölébe hajolt.
   - Hát mit vártál? - kiáltotta Mark. - Az embert megkötözik, elhurcolják, s egy magányos bolond szellemi feleségévé teszi... mit gondolsz, élvezem én ezt?
   - Kioldozlak, ha megígéred, hogy nem futsz el.
   - Nem ígérek semmit. Szabad ember vagyok. Nem vagyok senkié.
   Saul térdre hullott.
   - De hát kell, hogy valakié légy, hallod? Kell, hogy valakié légy. Nem engedhetlek el! - Drága öregem, ezt minél többet mondod, annál távolabb kerülök tőled. Ha lett volna egy kis eszed, és értelmesen viselkedsz, barátok lehettünk volna. Én igazán szívesen megtettem volna neked ezeket a kis hipnotikus szívességeket. Végül is nem gond előbűvészkednem őket. Sőt élvezet. De te mindent elfuseráltál. Teljesen magadnak akartál. Attól féltél, hogy a többiek majd megfosztanak tőlem. Ó, hogy mennyire nem volt igazad! Hisz van annyi erőm, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem. Megosztozhattatok volna rajtam, mint egy közös konyhán. Én meg úgy éreztem volna magam, mint egy isten a gyerekek közt, egy jóisten, aki a kedvükre tesz, s viszonzásul apró ajándékokkal, jó falatokkal halmozzák el.
   - Bocsáss meg! Bocsáss meg! - kiáltotta Saul. - De én nagyon jól ismerem azokat az embereket!
   - És te talán más vagy? Aligha! Menj ki és nézd meg, jönnek-e. Mintha lépteket hallottam volna.
   Saul futott. A barlang bejáratában szeme fölé ernyőzte a kezét, s fürkésző pillantást vetett az éjszakával teli szakadékba. Tompa árnyak mocorogtak. Vajon csak a száraz gyomot fújja a szél? Saul összerezzent - fájón, finoman reszketett.
   - Nem látok semmit. - Visszament a barlangba. A tűzre bámult. - Mark!
   Mark eltűnt.
   Nem volt ott semmi más, csak az üres barlang, teli sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal, a pislákoló, magányos tűz s a szél sóhajtása. És Saul megállt, hitetlenül, zsibbadtan.
   - Mark! Mark! Gyere vissza!
   Mark lassan, óvatosan kiszabadította magát a kötelek közül, s azzal a csellel, hogy közeledő emberek lépteit hallja, megszökött - de hova?
   A barlang mély volt, de sziklafalban végződött. Mark semmiképpen nem surranhatott ki mellette az éjszakába. Hát akkor?
   Saul körüljárta a tüzet. Előhúzta a kését, s odament egy sziklához, mely ott állt a barlang falánál. Mosolyogva nekiszegezte a kést a kőnek. Mosolyogva megérintette vele. Aztán fölemelte, hogy belemártsa.
   - Megállj! - kiáltotta Mark.
   A szikla eltűnt. Mark volt a helyén.
   Saul kezében megállt a kés. A tűz fénye játszott az arcán. Szeme tébolyultan csillogott. - Ez most nem sikerült - suttogta. Lehajolt, Mark torkára tette a kezét és ujjai összezárultak. Mark nem szólt semmit, csak kényelmetlenül fészkelődött a marka közt, szeme gúnyos volt, s olyasmit mondott Saulnak, amit Saul úgyis tudott.
   "Ha megölsz - mondta a szeme -, mi lesz az álmaiddal? Ha megölsz, hova lesznek a patakok s a pisztrángok belőlük? Ha megölsz, megölöd bennem Platónt, megölöd Arisztotelészt, megölöd Einsteint; igen, megölsz mindannyiunkat. Gyerünk, fojts meg! Én nem félek tőled!"
   Saul ujjai fölengedtek a torkán.
   Árnyékok hatoltak be a barlang száján. Mindketten arrafelé fordultak.
   A többiek voltak. Öten; az úttól megviselten, lihegve álltak meg a fény külső körén. - Jó estét! - köszönt rájuk kacagva Mark. - Parancsoljanak beljebb, uraim!
   A vita és ádáz fenyegetődzés még hajnalra sem ért véget. Mark ott ült a fölhevült emberek közt, a kötelek közül nemrég kiszabadított csuklóját dörzsölgette. A barlangból mahagóni bevonatú tárgyalótermet varázsolt, s középre egy márványasztalt. Azt ülték körül mind, a muris szakállú, büdös, izzadt és mohó emberek, s szemük a kincsükre tapadt.
   - A megoldás - mondta végül Mark -, hogy mindenkinek kijelöljük a maga idejét a megadott napon és órában. Mindenki egyenlő elbánásban részesül. Köztulajdon leszek, szabadon jöhetek-mehetek. Ez így tisztességes. Ami meg Sault illeti, őt próbaidőre bocsátjuk. Ha bebizonyítja, hogy tud udvariasan is viselkedni, kap tőlem egy-két kezelést. Addig semmi közöm hozzá.
   A többi száműzött vigyorogva figyelte Sault.
   - Bocsánat - mondta Saul. - Nem tudtam, mit teszek. Most már semmi bajom.
   - Majd meglátjuk - mondta Mark. - Akkor hát adjunk magunknak, mondjuk, egy hónapot, jó?
   A többiek vigyorogva nézték Sault.
   Saul nem szólt semmit. A barlang talaját bámulta.
   - Hát lássuk - mondta Mark. - A hétfő, mondjuk, legyen a magáé, Smith.
   Smith bólintott.
   - Kedden Peter jön ide hozzám, mondjuk, egy órára.
   Peter bólintott.
   - Szerdán Johnsonnal, Holtzmannal és Jimmel végzek.
   Az utóbbi három összenézett.
   - A hét hátralevő részében szigorúan magam vagyok, hallják? - mondta Mark. - A kevés is több, mint a semmi. Ha nem engedelmeskednek, nem játszom.
   - Akkor majd kényszerítjük, hogy játsszék - mondta Johnson. Elkapta a többiek tekintetét. - Ide figyeljetek, mi öten vagyunk egy ellen. Azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ha összefogunk, megütöttük a főnyereményt.
   - Ne legyetek hülyék - figyelmeztette őket Mark.
   - Várj, én tettem le a garast - mondta Johnson. - Most ő mondja meg, mit tegyünk. Miért ne mi diktálnánk őneki? Erősebbek vagyunk, mint ő, nem? S még ő fenyegetődzik, hogy nem játszik! Verjünk csak szilánkot a Iába körme alá, vagy égessük meg egy kicsit az ujját egy vasdarabbal, majd meglátjátok, hogy játszik! Csak azt szeretném tudni, miért ne nézhetnénk előadást a hét minden estéjén?
   - Ne hallgassanak rá! - mondta Mark. - Botond. Nem lehet adni a szavára. Tudják, mit fog csinálni? Nem? Majd elaltatja az éberségüket- egyikükét a másik után -, aztán sorra megöli mindnyájukat; igen, mindannyiukat, míg a végén egyedül nem marad - egyedül velem. Ez ilyen ember.
   Az emberek figyeltek, és összehúzták a szemüket. Először Markra, majd Johnsonra meredtek.
   - Ami azt illeti - jegyezte meg Mark -, ez az őrültek konferenciája. Senki se bízhat a másikban. Amint az egyik hátat fordít a többinek, a többiek nyomban végeznek vele. Merem állítani, hogy nem ér véget a hét, s már mind halottak lesznek, vagy haldoklanak.
   Hideg szél csapott be a mahagóni terembe. Az kezdett szétfoszlani, s megint barlanggá vált. Mark belefáradt a tréfájába.
   A márványasztal összeomlott, vízzé vált, elpárolgott.
   Az emberek gyanakodva méregették egymást, apró, fényes állatszemükkel. Amit Mark mondott, igaz volt. Látták egymást az elkövetkező napokban, amint rajtaüt egyik a másikán, megöli - mígnem a szerencsés utolsó maga élvezheti ezt a közöttük járkáló agykincset.
   Saul őket nézte; magányos volt és nyugtalan. Ha az ember egyszer hibázott, nehéz a hibáját beismernie, visszafordulnia és mindent újrakezdenie. És ők mind hibáztak. Amúgy is régóta elveszett emberek. De ez még annál is rosszabb.
   - S hogy még keservesebb legyen az ügy - mondta végül Mark -, egyiküknek pisztolya is van. A többieknek csak késük. De az egyiküknek, tudom, pisztolya is.
   Mind fölpattantak.
   - Motozzák meg egymást! - mondta Mark. - Keressék meg azt az egyet, különben mind a halál fiai.
   Ez megtette a magáét. Nem tudták, kin kezdjék, csak rohangáltak vadul összevissza, ordítoztak, rángatták egymást, és Mark megvetően figyelt.
   Johnson hátraugrott, és benyúlt a zubbonya zsebébe.
   - Jól van - mondta. - Essünk túl rajta most. Nesze, Smith!
   Mellbe lőtte Smitht. Smith összeesett. A többiek üvöltöttek. Szétszaladtak. Johnson célzott, s még kétszer elsütötte pisztolyát.
   - Megállj! - kiáltotta Mark.
   Ott szárnyalt körülöttük New York; a sziklából, a barlangból, az égből nőtt ki. A magas tornyokon megcsillant a napfény. Mennydörgött a magasvasút; vontatók dudáltak a kikötőben. A zöld nőalak kezében fáklyával nézett el az öböl fölött.
   - Ezt nézzék, ostobák! - mondta Mark. A Central Parkban kibomlott a tavaszi virágok csillaghalmaza. A szél frissen kaszált fű illatát sodorta feléjük hullámokban.
   És itt, New York szívében, zavartan toporogtak a férfiak. Johnson még háromszor elsütötte a pisztolyát. Saul előrerohant. Nekiment Johnsonnak, leteperte, kicsavarta kezéből a fegyvert. Az még egyszer eldördült.
   Az emberek megdermedtek, álltak egy helyben. Saul Johnson testén feküdt. Már nem dulakodtak.
   Iszonyú csend volt. Csak álltak mind, s nézték, mi történik. New York elsüllyedt a tenger vizében. Sziszegve, bugyborékolva, sóhajtozva; az épületek meghajoltak, megvetemedtek, szétnyíltak, összeomlottak, sírt bennük a roncsfém és a kor.
   Mark ott állt az épületek közt. Majd takaros lyukvöröslött a mellkasán, s maga is szótlanul, mint egy ház, összeomlott.
   Saul hol az embereket, hol a holttestet nézte. Fölállt, kezében a pisztoly.
   Johnson meg se moccant - félt megmozdulni.
   Mind lehunyták a szemüket, majd kinyitották megint, mintha azt hinnék, hogy ezzel életre kelthetik, aki ott hever előttük.
   A barlang jéghideg volt.
   Saul szórakozottan nézegette kezében a pisztolyt. Majd messze elhajította a szakadékba, s meg se nézte, hova esik.
   A többiek a holttestet nézték, nem akartak hinni a szemüknek. Saul lehajolt, és megfogta a petyhüdt kezet.
   - Leonard - szólította halkan. - Leonard! - Megrázta a kezét.
   De Leonard Mark nem moccant. Szeme zárva volt; mellkasa se emelkedett-süllyedt. Teste kezdett kihűlni.
   Saul kiegyenesedett.
   - Megöltük - mondta, és nem nézett a többiekre. Szája megtelt a fanyar folyadékkal. Megöltük az egyetlent, akit nem akartunk megölni.
   Reszkető kezét a szeméhez emelte. A többiek álltak és vártak.
   - Hozzatok egy ásót - mondta Saul. - Temessük el. - Elfordult. - Semmi dolgom veletek.
   Egyikük elment ásóért.
  
   Saul úgy elgyöngült, hogy mozdulni se tudott. Lába a földbe gyökerezett, mély gyökeret vert a magányba, félelembe és az éjszaka hidegébe. A tűz már szinte kialudt, s már csak a kettős hold fénye derengett a kék hegyeken.
   Valaki ásott; hallotta, hogy megpendül az ásó.
   - Különben sem szorulunk rá - mondta valaki a kelleténél hangosabban.
   Az ásás nesze folytatódott. Saul kitántorgott, nekitámaszkodott egy fa törzsének, elengedte magát, lecsúszott a tövébe, a homokba, s a keze bénán feküdt az ölében.
   "Aludni - gondolta. - Most mind aludni fogunk. Legalább az megmaradt nekünk. Aludj, s próbálj New Yorkról álmodni meg a többiről."
   Bágyadtan lehunyta a szemét, orrában, szájában, reszkető szemében gyűlni kezdett a vér.
   - Vajon hogy csinálhatta? - kérdezte fáradt hangon. Feje a mellére hanyatlott. - Hogy hozta ide New Yorkot, s tudta megcsinálni, hogy sétálgassunk is benne? Próbáljuk meg. Nem lehet nagyon nehéz. Gondolkozz! Gondolj New Yorkra! - suttogta, s kezdte elnyomni az álom. - New Yorkra, a Central Parkra, aztán a tavaszi Illinoisra, az almafa virágára és a zöld gyepre.
   Nem ment. Ez nem volt ugyanaz. New York eltűnt, s csinálhat akármit, nem tudja visszahozni. Föl fog ébredni minden reggel, és barangolni fog a halott tenger medrében, és keresni fogja, és körbekóborolja a Marsot, és keresni fogja, de soha meg nem találja. És végül lefekszik, mert már a barangolásba is belefáradt, és az agyában próbál majd New Yorkra lelni, de ott se találja.
   Az utolsó hang, amit hallott, mielőtt elnyomta volna az álom, az emelkedő, földbe mélyedő ásó nesze volt; az üreget mélyítette, amelybe félelmes fémcsikorgás közepette, a szagok, színek és hangok arany ködében beleomlik New York, és ők eltemetik.
   Álmában végigsírta az éjszakát.
  
   Göncz Árpad fordítása