Joseph Daniel Peregrine főtisztelendő úr kinyitotta a szemét. Micsoda álom: ő és az unokatestvérei tűzijáték-rakétákkal játszottak nagyapjának vén ohiói háza körül; hány éve már ennek!

Fölkelt, nehezen mozgatva epertől, tejtől és marhahústól terjedelmesre hízott testét.

- A Marson a bűn talán erénynek tűnhet. Védekeznünk kell hát az olyan erényes cselekedetek ellen, melyek később bűnnek bizonyulhatnak! - mondta Peregrine atya ragyogva. - Milyen érdekes! Már évszázadok óta nem jelentett ennyi kalandot misszionáriusnak lenni!

- Ha nem előre megfontolt szándékkal követik el, akkor nem bűn; így büntetést sem érdemel, így mondja az Úr - felelte Stone atya.

- Milyen új bűnt lehet még elkövetni?.

- Ádám nem egyedül esett bűnbe. Éva hozzáadásával jelent meg a kísértés. Egy második férfi pedig a házasságtörést tette lehetővé. Ha egy lény nemet kap és társaságot, megjelenik a bűn. Ha az embernek nem lenne karja, képtelen volna a fojtogatásra. Ez a fajta gyilkosság akkor nem létezne. Amint azonban lesz karja, akkor képes lesz erre az újféle erőszakra. Az amőbák nem követnek el bűnt, mert osztódással szaporodnak. Nem kívánják meg felebarátjuk asszonyát, nem gyilkolják le egymást. De ha nemet adunk nékik, karokat és lábakat, máris megjelenik a gyilkosság és a házasságtörés: Kar, láb vagy társ hozzáadásával, illetve elvételével növelhetjük vagy csökkenthetjük a lehetséges gonosz megnyilvánulások számát. Mi van akkor, ha a Marson öt új érzék, szerv láthatatlan testrész jelenik meg, amelyeket még el sem tudunk képzelni… vajon az nem jelentene öt új bűnt?

- Csupán megőrzöm elmém éberségét, atya, ennyi az egész.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszünk. Néhány óra múlva útra kelünk, hogy megismerjük azokat a maga új bűneit, Peregrine atya.

- Peregrine atya, ön lesz a misszionáriusok vezetője, Stone atyával az oldalán. Hogy miért önt szemeltem ki erre a felelősségteljes posztra, atya, különösebben világos indokkal nem szolgálhatok, de biztosíthatom, írása a más világokon elkövethető bűnökről nem maradt olvasatlan. Ön rugalmas ember. A Mars pedig olyan, akár egy kamra, amelyet több ezer év óta nem takarítottunk ki. A bűnök rengeteg limlomja gyűlhetett ott össze. A Mars kétszer annyi idős, mint a Föld, így duplán számíthatjuk a szombat esti ivászatokat és a leskelődést anyaszült meztelen nők után. Amikor kinyitjuk a kamraajtót, minden a fejünkre zúdul. Egy gyors, rugalmas ember kell nekünk, egy fortélyos elme. Aki egy kicsit is dogmatikus, az derékba törik. Úgy érzem, ön hajlékonyabb. Atya, öné a munka.

Elhangzott az áldás, és a rakétára is spricceltek a szentelt vízből. Fölállva a püspök - így szólt hozzájuk:

Mikor kiléptek az űrből, mintha a valaha látott legszebb katedrálisból sétáltak volna ki. A Mars felszínére érkezve pedig mintha közönséges járda fogadta volna őket a templomon kívül, alig öt perccel azután, hogy igazán megismerték Isten iránt érzett szeretetüket…

- Uram, köszönjük Néked, hogy átutazhattunk a Te országodon. És Uram, mivel új földre jutottunk, új szemekre lesz szükségünk. Új hangokat is hallunk majd, így új fülek is kellenek. És megjelennek új bűnök is, ezért hát kérjük, adj nekünk jobb, szilárdabb és tisztább szíveket. Ámen.

És íme, itt volt a Mars, akár egy tenger, melynek fenekén biológusok álcájában vánszorogtak, életet keresve. Íme, a rejtett bűnök hazája, ó, milyen gondosan kellett egyensúlyozniuk, mint szürke tollaknak, ebben az új közegben, rettegve, hogy már maga a járás is bűnnek bizonyulhat; vagy a légzés, vagy az egyszerű böjt!

- Atyám - szólt a polgármester -, nem hiszem, hogy a Mars-lakók miatt különösebb aggodalomra lenne oka. Két fajuk van. Az egyikük már szinte teljesen kihalt. Csupán néhányuk rejtőzik erre-arra. A másik faj pedig… nos, nem egészen emberi.

- Kerek, világító fénygömbök, atyám, azokban a hegyekben élnek. Emberek vagy állatok, ki tudná megmondani? De úgy hallom, értelmesen viselkednek. - A polgármester vállat vont. - Természetesen nem is hasonlítanak hozzánk, így nem hiszem, hogy törődnie kéne…

- így szól a történet - felelte a polgármester. - Peregrine atya, mivel hát a Mars-lakók legtöbbje elpusztult már, csak ezek a kék gömbök maradtak, higgye el, legjobb lesz, ha beköltöznek az Első Városba. A Mars most tárul föl előttünk. Ez lett a határvidék, ahogy a Földön régen a Vadnyugat és Alaszka. Özönlenek ide az emberek. Van pár ezer fekete ír szerelő, bányász és napszámos az Első Városban, akiknél elkelne már a megváltás, hisz túl sok gonosz asszony viszi őket kisértésbe, no meg túl sok tíz évszázados marsi bor…

- Kék tűzgömbök?

- Úgy hiszem; az ember is furán festhetett megjelenésekor a többi állat szemében. Mégis, minden csúnyasága ellenére lelke van. Még be nem bizonyítjuk az ellenkezőjét, tételezzük föl, hogy ezeknek a tűzgömböknek is van.

- Majd megtátjuk. Először is, reggelizzünk. Aztán maga meg én, Stone atya, kettesben elsétálunk a hegyekbe. Nem akarok ráijeszteni azokra a tüzes Mars-lakókra gépekkel vagy nagy tömeggel. Megreggelizünk hát?

- Nem én, amíg maga az Úr sem. Ó, ne nézzen rám ilyen döbbenten, kérem. Az Úr nem komoly. Valójában azt is nehéz elgondolni; mi lehet még ő a szereteten kívül. És a szeretet összefügg a humorral, nemde? Hisz nem szerethet valakit, ha nem képes hosszú távon elviselni, ugye? Az pedig másképp nem lehetséges, csak ha néha nevetni is tud rajta. Nincs igazam? Mi aztán valóban nevetséges kis állatkák vagyunk, ahogy itt fetrengünk a vattacukros üst fenekén, és Isten csak annál inkább szeret bennünket, mert viccesnek talál minket.

- Nem, figyelje, nézze! - erősködött Peregrine atya.

Már megint a függetlenség nap, gondolta Peregrine atya reszketve. Ismét gyereknek érezte magát, azokon a régi, július negyedikéi estéken, mikor az ég szerterobbant, és megtöltötte a csillagpor s az égés hangja, az ablakok üvegét pedig megrezegtették a detonációk, mintha ezernyi tavacskán hasadt volna meg a jég. A nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek "ó!"-t kiáltottak, akárha egy mennyei doktort szólongattak volna. A nyári ég színéi. És a lángléggömbök, amelyeket engedékeny nagyapja gyújtott meg, szilárdan tartva erős, mégis gyöngéd kezében. Ó, azoknak a gyönyörű lángléggömböknek az emléke, a halvány fényű, melegen hullámzó szövetdarabkák, mint rovarszárnyak, mint összehajtott darazsak feküdtek a dobozokban, mígnem utolsóként, a lázongás és düh napjának végén, előkerültek, és gyengéden széthajtogatták őket, a kék, piros, fehér, nemzetiszínű lángléggömböket! Látta rég halott, mohapalástba burkolózott kedves rokonai arcát, amint nagyapa meggyújtotta az apró gyertyát, és hagyta, hogy a meleg levegő áramlata földagassza a kezében tartott fénylő ballont, ezt a ragyogó varázslatot, melyet legszívesebben sohasem engedtek volna el; mert ha elszállt, azzal egy újabb év repült el az életükből, egy újabb negyediké, ismét eltűnt egy darabka szépség. És a lángléggömbök csak szálltak föl-föl, egyre föl a meleg nyári éjszakában, a csillagok közé; miközben piros-fehér-kék szemek követték útjukon szótlanul, a tornácokról. És csak repültek, be Illinois állam szívébe, el az éjszakai folyók és alvó farmok fölött, közben egyre kisebbnek látszottak, és végül eltűntek; mindörökre…

Peregrine atya könnyeket érzett a szemében. Fölötte ott lebegtek a Mars-lakók, nem egy hanem ezer sustorgó lángléggömb. Bármelyik pillanatban megpillanthatja maga mellett rég eltávozott, áldott nagyapját, aki csak bámulja ezt a gyönyörűséget.

Megfordulva észrevette, hogy lavina kavarja fel fönt a port, aztán kis idő múlva száguldó kövek mennydörgésével rájuk omlott a hegyoldal.

Az ég üres volt. Olyan érzésük támadt, mintha egy hatalmas harang épp az előbb hagyta volna abba a kongást. Foguk közt s agyvelejükben visszhangok bolyongtak még.

- Ők nem állatok, Stone atya. Állatok nem mentenek meg életeket, különösen nem idegenekét. Itt könyörületet és együttérzést láttunk. Talán holnap még többet bebizonyíthatunk.

- De én érzek valamit rajtuk - válaszolta Peregrine atya. - Tudom, jelentős kinyilatkoztatás előtt állunk. Megmentettek minket. Gondolkodnak. Volt választásuk: éljünk vagy elpusztuljunk. Ez a szabad akarat bizonyítéka!

- Annak a bizonyításnak nagyon meggyőzőnek kell lennie.

Az éjszaka gyorsan lehűlt, és ők a tűzbe meredtek, legvadabb gondolataikat keresve, miközben kekszet és bogyókat ettek, aztán összegömbölyödve elaludtak a csilingelő csillagok alatt. És mielőtt egy utolsót fordult volna, Stone atya, aki már hosszú percek óta azon törte a fejét, mivel ingathatná meg Peregrine elszántságát; belebámult a halványan pirosló parázsba, és így szólt:

- A Marson nincs Ádám és Éva. Nincs eredendő bűn. Talán a Mars-lakók még Isten kegyelmében élnek. Akkor visszamehetünk a városba, és elkezdhetünk foglalkozni az emberekkel.

- Igen, Stone atya, de a Mars-lakók megölték néhány telepesünket. Ez pedig bűn. Kellett lennie valami eredendő bűnnek, egy marsi Ádámnak és Évának. Meg fogjuk találni őket. Az ember csak ember, sajnos, nem számít, milyen formában jelenik meg, s ennélfogva hajlamos a bűnre.

Természetesen nem engedhetik ezeket a Mars-lakókat pokolra jutni, igaz? Talán visszatérhetnének a telepesek városaiba, megalkudva lelkiismeretükkel; azokba a számtalan bűnös torokkal teli városokba, ahol ragyogó szemű, fehér gyöngyház testű nők henteregnek ágyukon a magányos dolgozókkal? Hát nem ezek lennének a legalkalmasabb helyek az atyák számára? Túrájuk a hegyekbe nem csak az ő saját hóbortja volt? Valóban Isten egyházára gondolt, vagy csak szivacsszerűen mindent magába szívó kíváncsisága szomját enyhítette? Azok a kék, gömbforma Szent Antal tüzek… hogy égették most az agyát! Micsoda kihívás, meglelni az embert a maszk mögött, a humanitást az idegenségben. Nem lenne büszke rá, ha azt mondhatná, még ha csak saját titkos énjének is, hogy megtérített egy hatalmas pörgő biliárdasztalt teli tüzes golyókkal? Micsoda vétke ez a gőgnek! Ezért már érdemes bűnbánatot tartani! Hiszen eddig is annyi büszkeségre okot adó dolgot végzett el szeretetből, és annyira szerette az Urat, és ennek annyira örült is, hogy szerette volna, ha mindenki vele örül.

Stone atya, mint egy zsák, úgy aludt mozdulatlanul, csöndben. Peregrine atya figyelte a lebegő és őt bámuló Mars-lakókat. Olyanok, mint az emberek - tudta már. De ezt be is kell bizonyítania, különben szembekerülhet egy nagyszájú, részvétlen püspökkel, aki szelíden fölszólítja, hogy álljon félre.

De hogyan bizonyíthatná emberi mivoltukat, ha egyre az és magasaiban rejtőznek? Hogyan csalogathatná közelebb őket, hogy választ kaphasson számtalan kérdésére?

Ledobott egy kavicsot. Pillanatokkal később meghallotta a koppanását odalenn a sziklákon.

- De előbb még egyszer megpróbálkozom. - Azzal odakiáltott nekik: - Helló! Helló!

Mély lélegzetet vett. Egész élete elúszott a szeme előtt, és arra gondolt: "Még egy pillanat, és meghalok? Attól tartok, túlságosan is szeretem az életet. De más dolgokat még annál is jobban".

- Bolond! - kiáltotta. Bukfenceket hányva száguldott lefelé. - Tévedtél! - A sziklák sebesen közeledtek felé, és ő már látta magát, amint szétkenődik rajtuk, és rögtön üdvözül is. - Miért csináltam ezt? - De tudta a választ, és Egy pillanattal később bele is nyugodott már. A szél süvöltött körülötte, s a sziklák elébe siettek.

Aztán hirtelen meglódultak a csillagok, kék fény ragyogott föl, és érezte, hogy körülveszi ez a kékség, és lefékezi. Egy pillanattal később kis zökkenéssel letették a sziklákra, ahol egy hosszú percig csak ült, élve, tapogatva magát és fölbámulva az azonnal visszahúzódó kék tüzekre.

- Látja? - szólt Peregrine atya, leengedve kezét, hagyva, hogy a pisztoly a golyók után hulljon. - Tudják. Megértik. Ők nem állatok. Gondolkoznak, döntenek, erkölcsösen élnek. Melyik állat akadályozott volna meg engem ebben? Egyik se tette volna meg. Csak egy másik ember, atya. Most már hisz nekem?

- Azt hiszem, legjobb lesz, ha lemegyünk a többiekhez, mindent elmondanunk nekik, és fölhozzuk ide őket - mondta Peregrine atya.

- Szerencsés hasonlat, ugyanis szimbólumokkal van dolgunk. Krisztus attól még nem kevésbé Krisztus, ezt el kell ismerje, hogy kör avagy négyzet alakban ábrázoljuk. Évszázadokon át a kereszt jelképezte az ő szeretetet és haláltusáját. Nos, ez a kör lesz a marsi Krisztus. Így fogjuk őt elhozni a Marsra.

- Ellenkezőleg. Csak érthető alakban állítjuk eléjük Istent. Ha Krisztus polipként jön el hozzánk a Földre, vajon készek lettünk volna elfogadni őt? - Széttárta a kezét. - Akkor tán ez is csak olcsó bűvésztrükk volt az Úr részéről, hogy Krisztust hozzánk Jézus, egy ember alakjában küldte? Miután megáldottuk az itt építendő templomot, és megszenteltük az oltárt ezzel a jelképpel együtt, úgy gondolják, Krisztus nem lesz hajlandó felölteni előttünk ezt a testet? A szívükben tudják, hogy hajlandó lesz.

- Ezen már túlestünk többször is, mióta reggel visszatértünk. E lények kimentettek minket a hegyomlásból. Ráébredtek, hogy az önpusztítás vétek, és megakadályozták, méghozzá többször is. Ezért kell építenünk egy templomot a hegyekben; velük élni, hogy megtaláljuk az ő különleges bűneiket, ezeket az idegen módokat, és segítsünk nekik fölfedezni Istent.

- Vajon azért van ez, mert olyan furcsák a szemnek? - töprengett Peregrine atya. - De mi az alak? Csak egy edény lángoló lelkünknek, melyet Isten adott nekünk. Ha holnapra kiderülne, hogy az oroszlánfókák rendelkeznek szabad akarattal, értelemmel, tudják, mi számit bűnnek, és mi az élet, s a törvénykezést könyörülettel enyhítenék, az életet pedig szeretettel, akkor én építenék egy tenger alatti templomot. És ha a verebek csodálatos módon, Isten akaratából, holnapra halhatatlan lelket kapnának, én megtöltenék egy templomot héliummal, úgy mennék utánuk, mert minden lélek, akármilyen is a megjelenési formája, ha rendelkezik szabad akarattal, és tudja, mi a bűn, a pokol tüzére jut, ha nem adunk neki lehetőséget az őt megillető áldozásra. Én nem hagyhatom, hogy akár egyetlen marsi gömb is pokolra szálljon, mert az én szememben csupán egy gömbnek látszik. Ha behunyom a szemem, itt áll előttem az intelligencia, a szeretet, a lélek, és ezt nem tagadhatom le.

- Gondoljon a kínaiakra - felelte Peregrine atya rendíthetetlenül. - Miféle Krisztus alapított volna keresztény kínai vallást? Egy keleti Krisztus, természetesen. Mind láttak már ázsiai keresztény szentképeket. Hogy van öltözve azokon Krisztus? Keleti ruhákba. Na és a környezet? A kínaiaknál bambusz, ködös hegy és hajlott törzsű fa. Mandulavágású szeme van, és hosszú arccsontjai. Minden ország, minden nép hozzáad valamit a mi Urunkhoz. Eszembe jut például a Guadalupei Szűz, egész Mexikó szeretetének tárgya. Milyen a bőre? Észrevették, hogy van kifestve? Sötét a bőre; akárcsak hívőié. És szentségtörés ez? Egyáltalán nem. Nem logikus, hogy az emberek olyan Istent tiszteljenek, bármilyen valóságos is, akinek más a bőrszíne. Gyakran elgondolkozom, vajon hogy dolgozhattak olyan eredményesen misszionáriusaink Afrikában az ő hófehér Krisztusukkal. Talán mert a fehér szent szín, akár albínókról, akár másról legyen szó, az afrikai törzsek szemében. Idővel vajon nem sötétült volna el ott is Krisztus? A forma nem számít. A tartalom a lényeg. Nem várhatjuk el ezektől a Mars-lakóktól; hogy egy idegen formát fogadjanak el. Egy a saját képükre alkotott Krisztust adunk nekik.

- Hiba van a gondolatmenetében, atya - szólalt meg Stone atya. - Vajon nem fognak bennünket a Mars-lakók képmutatással gyanúsítani? Hisz előbb-utóbb ráébrednek, mi nem egy gömbforma Krisztust imádunk, hanem egy embert, fejjel és végtagokkal. Hogy magyarázzuk el a különbséget?

- Megmutatván, hogy nem létezik. Krisztus megtölt bármilyen edényt, amit neki ajánlunk. Legyen az test vagy gömb, ő benne van, és mindenki ugyanahhoz imádkozik, csak másképp jelenik meg neki. Sőt nekünk is hinnünk kell ebben a gömbben, amit a Mars-lakóknak adunk. Hinnünk kell egy olyan alakzatban, amely számunkra különben értelmetlennek tűnik. Ez a gömb maga Krisztus lesz. És nem szabad elfelednünk, hogy mi magunk és a mi földi Krisztusunk tűnhetünk értelmetlennek, nevetségesnek, fölösleges anyagpazarlásnak a Mars-lakók szemében.

- Azt hiszem, ezt csak a saját kényelmünkért hozattam - ismerte be Peregrine atya. - Néhány ismerős dologra szükségünk van. Ez a templom olyan kevéssé emlékeztet templomra. És olyan képtelennek tűnik az egész… még nekem is; hisz egészen új dolog ez, megtéríteni egy idegen világ lényeit. Néha úgy érzem magam, mint egy nevetséges színész. Olyankor Istenhez imádkozom, hogy adjon nekem erőt.

- Az első istentiszteleten szólaltatjuk meg, holnap.

- Vajon itt a Marson is vasárnap van ma? - tűnődött Peregrine atya, de látva az összeránduló Stone atyát, gyorsan tovább beszélt: - Lehet kedd is vagy csütörtök… Ki tudja? De nem számít. Lustaságom azt súgja, nekünk ma vasárnap van. Jöjjön…

Peregrine atya elmondott egy kisebb imát, aztán ujjait az orgona jeges billentyűire helyezte. A zene úgy szárnyalt az égbe, mint egy csapat gyönyörű madár. Keze úgy futkározott a billentyűkön; ahogy egy elvadult kert buja növényzetén simít végig az ember, s a szárnyaló szépség birtokba vette a hegyeket.

Egy Bach-mű felépítésébe kezdett, egyik finom követ a másik után rakta, olyan hatalmas zenei katedrálist emelve, aminek legtávolabbi szentélyei még Ninivében voltak, legmagasabb kupolája pedig Szent Péter bal kezénél.

- Eljönnek! - De Peregrine atya érezte már a mellében növekvő pánikot. - Imádkozzunk. Kérjük őket, hogy jöjjenek. Gondolatolvasók, tudni fogják.

- Mi a Vének vagyunk - mondta, úgy hatolva az agyába, mint egy gáznemű kék villám, ott égett a fejében. - Az öreg Mars-lakók vagyunk, akik elhagytuk márványvárosainkat, és a hegyekbe vonultunk, lemondva az addigi anyagias életről. Akkor, nagyon régen, ezekké a valamikké váltunk, amik most is vagyunk. Valamikor emberek voltunk, testtel, lábbal, karral, amilyen a tietek. A legenda szerint egyikünk, egy jó ember, fölfedezett egy módszert a lélek és intellektus fölszabadítására, hogy megszabaduljon a testi bajoktól, a búskomorságtól, a haláltól, az átváltozásoktól, a rossz viccektől és a szenilitástól; így aztán fölvettük a villám, a kék tűz alakját, és attól kezdve a szelek közt, az égen, a hegyekben éltünk büszkeség és arrogancia nélkül, gazdagok és szegények nélkül, szenvedély és ridegség nélkül. Különváltunk azoktól, akik hátramaradtak, ennek a világnak a többi emberétől, s annak története, hogyan is ment végbe az átalakulás, rég elveszett, elfelejtődött; de sosem halunk meg, és nem is ártunk senkinek. Elvetettük a test bűneit, és Isten kegyelmében élünk. Nem kívánjuk meg soha másét, hisz nincs is semmink. Nem lopunk, nem ölünk, nem vágyakozunk, se nem gyűlölünk. Boldogságban élünk. Nem szaporodunk; nem eszünk, nem iszunk, nem háborúzunk. A test minden érzékiségétől, gyermetegségétől és bűnétől vele együtt megszabadultunk. Hátrahagytuk a bűnt, Peregrine atya, és az elégett, akár az őszi falevelek, eltűnt, akár a gonosz telek keményre fagyott hava, akár a vörös-sárga tavasz nemiséget sugárzó virágai, akár a legforróbb nyár lihegő éjszakái, és azóta az éghajlat is mérsékelt és gondolatokban gazdag.

- El akarjuk mondani, hogy nagyra értékeljük, amiért ezt a helyet nekünk megépítettétek, de nekünk nincs semmi szükségünk rá, mert mindannyian magunkban hordozzuk a templomunkat, így más helyre, ahol megtisztulhatnánk, nincs szükségünk. Bocsáss meg, amiért nem jöttünk korábban, de eléggé elkülönülten élünk, távol egymástól és senkivel sem beszéltünk immár tízezer éve, a bolygó életébe sem avatkoztunk be azóta. Eszedbe jutott talán, hogy mi vagyunk a mezők liliomai; nem munkálkodunk és nem fonunk. Igazad van. Ezért azt ajánljuk, vigyétek ennek a templomnak a darabjait a saját új városaitokba; és ott tisztítsatok meg másokat. Mert, biztos lehetsz benne, mi boldogok vagyunk, és békében élünk.

Az atyák ott térdepeltek a ragyogó kék fényben; Peregrine atya is lerogyott közébük, és mind sírtak, nem számított már, hogy veszendőbe ment az idejük; egyáltalán nem számított.

Naplementekor levonultak a hegyekből. Visszatekintve Peregrine atya megpillantotta a lángoló kék tüzeket. Nem, gondolta, a hozzátok hasonlóknak nem építhetünk templomot. Ti magatok vagytok a szépség. Miféle templom kellhetne versenyre a tiszta lélek görögtüzével?

- Én úgy látom, minden bolygón létezik egy igazság. Ezek pedig részei a nagy igazságnak. Egy szép napon majd mind egymásba illeszkednek, mint egy kirakós játék darabkái. Megrázó élmény volt ez. Többé nem kételkedem; Peregrine atya. Mert ez az itteni igazság ugyanolyan igaz, mint a Föld igazsága, és ezek egymás mellett léteznek. Tovább fogunk menni, más világokra, összeadva az igazság darabkáit, míg egy napon az egész ott áll majd előttünk, mint egy új hajnal napsugara.

- Nem hittem volna, hogy ezt pont öntől hallom egyszer, Stone atya.

- És tudja - szólt végül Stone atya, tekintetét Mathias testvéren nyugtatva, aki előttük lépdelt, kézében gyengéden tartva az üveggömböt, melyben most már mindörökre ott lobogott a foszforeszkáló kék fény -, tudja, Peregrine atya, az a gömb…