Ím egy képzelt város, mely alig különbözik másban a valóditól, mint hogy a térképen hiába keresnénk. Harmincmillió lelket számlál, mégsem zsúfolt, mert sokfelé tagolják a hegyek-völgyek s a közepén áthömpölygõ, tószerüen széles folyam. Ha jól meggondoljuk, a félelem teremtette, s ennyiben nyilvánvalóan rosszabb, mint a földrajzban számontartott testvérei - s annyiban is, hogy sokkal bizonytalanabb: hiszen, ha valamely zegzugát nem alkottuk meg elég élesen, vajjon visszatalálunk-e belé valaha?
    Mégis örüljünk, hogy ez is létezik, hirdetve az emberi képzelet hatalmát, mely ha csekély is, de nem semmi. Íme a folyami kikötõ, éles napsütésben, kék, sárga, vörös, lila vitorláival, libegésükben hosszan húzódik a gyümölcs-piac, és a forróságban lüktetõ halántékkal sétálnak az asszonyok; s a messzirõl érkezett matróz, akinek itt csak egy fél napja van, nézelõdik és talán nem gondol semmire sem; ernyõs fogatok gördülnek a parti ligetben, és madár-alakú csónakok siklanak az egyenletes méltósággal hullámzó vizen. Hátrább egy gyermek-játszótér sárga, mint a sivatag és négyszögletes, mint a számolótábla; s a házak között látszanak az erdõs hegyek, kopár csúcsaikkal, miket egy-egy torony, menedékház, vagy régi templom kapcsol az ember birtokává - a farkasok, medvék, keselyûk és hiénák nem értenek ilyesmihez.
    Templom, cikázó páfrányok és erkélyek, villogó márvány és tarka szegély; kék-vörös oszlopsor, mögötte óriási brokátfüggöny rejti a bálványokat. Odább vasúti pályaudvar: az ízléstelenség elfogadására kész várakozásunk ellenére, kicsiny és szerény, sõt mocskos. Mögötte a vasgyár dísztelen kockaépületei: kopár nagyvonalúságukban, tán ezek a legszebbek mind között.
    A szálloda különtermében sakkverseny folyik. Ebben a városban nem ismer engem senki, és az itteni nyelvet nem tudom (ugyan melyik világ ismeri a teremtõjét, és ugyan melyik teremtõ ért a teremtményei nyelvén?) s ezért unalmamban bemegyek és a sakkversenyt figyelem órákig; senki se törõdik velem. Véletlenül köhintek: az egyenruhás ember kivezet, udvariasan, de határozottan, az utcára; itt a legkisebb lárma is szinte gorombaság, amit finoman és kérlelhetetlenül visszautasítanak.
    Igen, érdemes volt ezt a várost létrehoznom, bár magam iszom meg a levét: õgyelgek a hosszú, nyílvesszõ-hegyességû utcán, egy fillérem sincsen, saját teremtéményem közepén éhenhalhatok. A feliratokat figyelem: Vorpara ganteu, ez a hosszú utca neve, s ezt értem is, Pirostelep-utat jelent; s odább egy tér, a Csombari, a Hattyúvirág, villamos-sínek szövevénye közt tengõdõ füves-bozótos pásztáival. És ezen túl a baranavizû kisebb-nagyobb csatornák, a Jenu-k és Jad-ok - ó, milyen jó csengésû volna itt minden, csak szívesen látnának.
    A Vorpara páfrányfa-szegélye alatt, egy összefarigcsált padon ülve, édesdeden képzelegni kezdek. Hátha él itt egy lány, aki egyszerre csak befogja szememet, rám mosolyog és hív magával - nem is egy, hanem kettõ. Az egyik szõke, magas, karcsú és Majtje-nak hívják; ez kicsit távolabb áll, igen tartózkodó modorú, mint az idevalósiak általában; büszke és ugyanakkor szerény. A másik (az, aki a szememet befogja) alacsony, barna hajú, barna bõrû; neve Ajetje, és virgonc, élénk, közvetlen: nem ide való, a síkságról érkezett. Õk ketten elvezetnek, jól megetetnek, aztán látják, hogy fáradt vagyok és ágyba dugnak, utána összevesznek rajtam, valami furfanggal békítem össze õket.
    A páfrányfa kéreg-darabja, mint egy kis kigyó, ölembe hullik; itt ülök a padon, egyedül. Szédülés környékez. Fölkelek, tovább kullogok, a papi városrész hegyi-tava felé. Már esteledik. Lenn a folyamparti palota-soron, az Aliénám, mulatóhelyek sokféle zenéje zendül. Így érkezem a vörösmárvány kilátóra, melyet még az alapító elsõ király építtetett; itt áll két hatalmas nõalak, két óriásszobor, egyik az Emlékezet, másik a Megértés. Megsimogatom kopott, bronz-köntösüket: énrám egyik sem emlékezik, engem egyik sem ért, s ha ez éppen most kényelmetlen is, ugyan kívánhatnék-e többet és különbet? Nem volna-e szörnyû, ha rám ismernének és menten aranyba rántanának?
    A tó mellett, a nagytemplomban, már énekelnek a papok, zene és ének hömpölyög, mint a tenger:

Juhoa huluma jeniva
emora homeja kullo
tepale meluva...
Jeniva homeja juhoa
kullo tepale...

    Az ének erõsödik, a nagytemplomból kizúdul a körmenet, baldachinokkal, bársonyokkal, istenszobrokkal. Teremtõjüket imádják; vagyis engem, csak nem vesznek észre, ahogy ott állok nyomorultan. De nem is akarom: mit érnék minden hódolatukkal? Hiszen az én képzetemben élnek: tulajdonképpen magam hódolnék önmagamnak. Hirtelen eszembe villan: ma van a fõpap születése-napja; iszkolnék elfelé, idegennek ílyenkor nem illik idetolakodni. S egy pénzdarab gurul utánam. Aztán mégegy és mégegy, egész sereg pénz, mint a jégesõ.
    Éhes vagyok; elmegyek néhány vendéglõ mellett és nem térek be egyikbe sem. Csupa ünnepi pénzt kaptam, fából és papírból vannak. Egy óra múlva visszamegyek abba a világba, melyet nem én teremtettem: ott mégse leszek ennyire magányos.