Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

Edgar A. Poe A HOSSZÚKÁS LÁDA

  Pár évvel ezelõtt a dél-karolinai Charleston kikötõjébõl át akartam kelni New York városába a kitûnõ Independence postahajón, melynek parancsnoka Hardy kapitány. Úgy volt, hogyha az idõ engedi, a hónap tizenötödikén indulunk - június volt éppen -, s én az elõzõ nap megjelentem a fedélzeten, hogy elrendezzek egyet-mást a hálófülkémben.
  Megállapítottam, hogy sok utasunk lesz, akik közt a szokottnál nagyobb számban vannak hölgyek. A listán több ismerõsöm is szerepelt; egyebek közt örömmel láttam ott Mr. Cornelius Wyatt nevét, egy fiatal mûvészét, aki iránt meleg barátság érzelmeit tápláltam. Egy idõben voltunk a c...-i egyetem hallgatói, ahol sok idõt töltöttünk együtt valamikor. Az õ temperamentuma olyan volt, mint a zseniális embereké általában: valóságos keveréke a világgyûlöletnek, az érzékenységnek és a rajongásnak. De e jellemvonások a legmelegebb és legõszintébb szívben egyesültek, mely valaha emberi kebelben lüktetett.
  Megfigyeltem, hogy névjegye három fülkére is ki volt függesztve; s mikor utánanéztem az utasok jegyzékében, megtudtam, hogy két húga és felesége számára is váltott jegyet. A kabinok elég tágasak voltak, mindenikben két ágy, egyik a másik fölött. Igaz, ezek az ágyak olyan keskenyek, hogy legföljebb egy személy alhatott meg bennük: mindazonáltal nem tudtam megérteni, miért kellett három fülke ennek a négy embernek? Ebben az idõszakban épp erõt vett rajtam azon szeszélyes lelkiállapotok egyike, melyek az embert abnormisan hajlamossá teszik, hogy kicsiségek után kutatgasson: s szégyennel megvallom, hogy egész csomó illetlen és képtelen föltevést kockáztattam magamban e fölösleges kabint illetõleg. Bizonyos, hogy semmi közöm sem volt hozzá; de elmém annál nagyobb makacssággal kísérletezett, hogy a talányt megoldja. Végül oly konklúzióra jutottam, hogy magam is csodálkoztam, miért nem gondoltam erre elõbb?
  "Valami inasuk van, természetesen - gondoltam -, milyen bolond vagyok, hogy ez a nyilvánvaló megoldás eddig nem ötlött eszembe!" És megint a listához folyamodtam, de ebbõl határozottan konstatáltam, hogy a társaságot semmiféle inas nem kíséri: ámbár az eredeti szándékuk tényleg az volt, hogy hoznak magukkal, mert ez a szó: "s személyzet" oda volt írva és aztán kitörülve.
  "Ó! bizonyára extra poggyász! - mondtam most magamban -, valami, amit nem akart betenni a ruhatárba... amit mindig a szeme elõtt akar látni... ah, megvan... valami kép vagy ilyesmi... és errõl tárgyalt azzal a Nicolinóval, a talján zsidóval." Ez az ötlet kielégített, és egyelõre fölhagytam a kíváncsisággal.
  Wyatt két húgát jól ismertem, nagyon szeretetreméltó és eszes lányok voltak. De feleségét csak nemrég vette el, s õt sohase láttam. Igaz, hogy sokszor beszélt róla jelenlétemben az õ rendes elragadtatott modorában. Fölényes szépségnek írta le, aki amellett szellemes és mûvelt. Így hát valósággal égtem a vágytól, hogy megismerkedhessem vele.
  Aznap, mikor fölmentem a hajóra - tizennegyedikén -, várták éppen az õ látogatásukat is, mint a kapitánytól értesültem: s ezért ott maradtam a födélzeten, több mint egy órával tovább, hogy az új asszonynak bemutatkozzam; de végül is kimentõ üzenet jött: "Mrs. W. kissé rosszul érzi magát, és nem akar a hajóra jönni elõbb, mint holnap, az indulás órájában."
  A holnap elérkezett, s szállodámból a kikötõbe iparkodtam, mikor Hardy kapitány elémbe jött, és tudomásomra hozta, hogy "amint a körülmények alakultak - ostoba, de alkalmas frázis ez! -, azt kezdi hinni, hogy az Independence nemigen kelhet útra egy-két napon belül, s majd, ha minden kész lesz, õ "értesít". Ezt különösnek gondoltam, mert erõs déli szél fújt; de minthogy "a körülmények" csak nem akartak napvilágra jönni, ámbár sok kitartással firtattam õket, nem volt mást tennem, mint hazatérni és kedvemre emészteni türelmetlenségemet.
  Majd egy hét telt el, míg a kapitánytól a várt üzenetet megkaptam. De végül mégis megérkezett, s én azonnal a hajóra siettem. A fedélzet már tele volt utassal, s mindenfelé az a különös zsibongás, ami az indulást rendesen megelõzi. Wyatt társasága körülbelül tíz perccel énutánam érkezett meg. Ott volt a két leány, az új menyecske és maga a mûvész - az utóbbi egyikében azoknak a szeszélyes, embergyûlölõ hangulatoknak, melyek rohamszerûen szoktak erõt venni rajta. Én sokkal jobban hozzá voltam már szokva ehhez, hogysem különös figyelemre méltattam volna. Még a feleségének sem mutatott be; úgyhogy e társadalmi kötelesség teljesítése húgára, Marianne-ra háramlott, aki mint afféle kedves és intelligens leány, pár sietõs szóval hamarosan összeismertetett bennünket.
  Mrs. Wyatt sûrûn le volt fátyolozva; és mikor fátyolát felemelte, hogy köszöntésemet viszonozza, bevallom, mélységes meglepetést éreztem. Bár meglepetésem tán még nagyobb lett volna, ha hosszú tapasztalat meg nem tanít arra, hogy ne fogadjam túlságosan kritikátlan bizalommal mûvész barátom enthuziasztikus leírásait, mikor belemerült a nõi szeretetreméltóság magasztalásába. Ha az asszonyi szépség volt a téma, jól tudtam, mily könnyelmûséggel képes a Tiszta Eszmény régióiba emelkedni.
  Az igazság az, hogy én Mrs. Wyattban nem bírtam mást látni, mint egy határozottan nagyon közönséges külsejû nõt. Ha nem is kimondottan csúnya, véleményem szerint nem volt messze, hogy az legyen. De elõkelõ ízléssel öltözködött - s abban sem kételkedtem, hogy barátom szívét a szellem és érzés tartósabb szépségeivel nyerte meg. Különben alig szólt néhány szót, s férjével együtt azonnal bevonult fülkéjébe.
  Minapi nyomozó kedvem most visszatért. Inas nem volt - ezt kétségtelenül megállapított ténynek kellett tekintenem. Kerestem hát az extra poggyászt. Némi idõ elteltével szekér érkezett a kikötõhöz, azon egy hosszúkás fenyõfa láda; s úgy látszik, ez volt minden, amit vártak. Alighogy megérkezett, meg is indultunk, s nemsokára, szerencsésen túljutva a kikötõ határvonalán, a nyílt tengeren vitorláztunk.
  A láda, mint mondtam, hosszúkás alakú volt. Hossza körülbelül hat láb lehetett, és harmadfél láb a szélessége: jól megnéztem, és szeretek pontos lenni. Mármost ez a hosszúkás forma egészen különösnek tetszett; és amint megláttam, gratuláltam magamnak elsõ föltevésem szabatosságához. Akkor, ha emlékeznek, arra az eredményre jutottam, hogy mûvész barátom extra poggyásza képekbõl fog állni, vagy legalább egy képbõl: mert tudtam, hogy megelõzõleg több héten át tanácskozott Nicolinóval; és most itt volt egy láda, amely alakja után ítélve, a világon semmi mást nem tartalmazhatott, mint Leonardo `Utolsó Vacsorá`-jának egy másolatát; s azt is tudtam, hogy éppen ennek az `Utolsó Vacsorá`-nak egy másolata, melyet az ifjabb Rubini készített Firenzében, bizonyos idõ óta Nicolino birtokában van. Ekként ezt a pontot teljesen tisztázottnak tekintettem. Valósággal vigyorogtam magamban, amikor éles elméjû megállapításomra gondoltam. Tudtommal ez volt az elsõ eset, hogy Wyatt egy ilyen "mûvészi titkot" nekem azonnal el nem árult; de nyilván túl akart járni az eszemen és az orrom elõtt csempészni be egy értékes festményt New Yorkba, azt remélve, hogy még sejtelmem sincs a dologról. Elhatároztam, hogy alaposan megtréfálom most és majd késõbb még.
  Egy dolog mindazonáltal meglehetõsen megzavart. A láda nem került az extra kabinba. Wyatt a magáéba tétette le; és ott is maradt, majdnem az egész padlót elfoglalva, bizonyára nagy kényelmetlenségére a mûvésznek és feleségének; kivált mert a kátrány, vagy festék, amivel terpeszkedõ nagybetûket mázoltak rá, erõs, kellemetlen s az én érzésem szerint különlegesen undorító szagot árasztott. Födelén a következõ szöveg volt olvasható:

MRS. ADELAIDE CURTIS,
ALBANY, NEW YORK
CORNELIUS WYATT ÚR POGGYÁSZÁBAN
FÖLFELÉ FORDÍTANDÓ!
ÓVATOSAN KEZELENDÕ!

  Mármost én jól tudtam, hogy Mrs. Adelaide Curtis, Albany, a mûvész anyósának címe volt, de akkor az egész címzést nem tekinthettem másnak, mint misztifikációnak, mely elsõsorban ellenem irányul. Én természetesen már eldöntöttem magamban, hogy a láda és tartalma sohasem jut északabbra, mint az én embergyûlölõ barátom mûterméig, mely New Yorkban volt, a Chambers Streeten.
  Az elsõ három vagy négy nap szép idõ volt, bár a szél tökéletesen ellenünk, hirtelen északnak fordulva, közvetlen azután, hogy elvesztettük szemünk elõl a partot. Az utasok ennélfogva jókedvûek voltak, és társas hajlamokat árultak el. De kivételt kell tennem Wyatt barátommal és húgaival, akik mereven, sõt nem tehetek róla, de úgy találtam, hogy udvariatlanul viselkedtek a társaság többi tagja iránt. Wyatt viselkedését nem vettem annyira a szívemre. Wyatt rosszkedvû volt, még inkább, mint rendesen - lehet mondani, hogy mogorva volt -, de nála el voltam készülve minden excentrikus hangulatra. Hanem a húgai számára nem tudtam mentséget találni. Ezek az út legnagyobb részén át kabinjukba zárkóztak, és, noha folyton rágtam a fülüket, visszautasítottak minden érintkezést bárkivel az útitársak közül.
  Mrs. Wyatt maga szeretetreméltóbbnak mutatkozott. Azaz legalábbis beszédes volt; s ez nem csekély elõny tengeren. A legtöbb hölggyel túlságosan is összemelegedett; és legnagyobb bámulatomra félre nem érthetõ hajlamot árult el a férfiakkal kacérkodni. Mindannyiunkat a legnagyobb mértékben mulattatott. Azt mondom: "mulattatott" - s alig tudom, hogyan fejezzem ki magam. Az igazat megvallva, nemsokára rájöttem, hogy inkább rajta mulatunk, mint vele. Az urak nemigen beszéltek róla; de a hölgyek hamarosan kimondták, hogy "jólelkû teremtés, se nem szép, se nem csúnya, teljesen mûveletlen, és határozottan közönséges". Mindenki nagyon csodálkozott, hogy eshetett bele Wyatt ilyen házasságba? A közhit szerint a vagyon volt a kulcs, de én jól tudtam, hogy nem az; mert Wyatt nekem elárulta, hogy egyetlen dollárt se kapott vele, és nem is várhat az õ révén semmit. Azt mondta, hogy "kizárólag" szerelembõl házasodik; és a menyasszonya több mint méltó a szerelmére". Mikor barátomnak ilyetén kifejezéseire gondoltam, bevallom, leírhatatlanul meg voltam akadva. Lehetséges, hogy elment az esze? Mi mást gondolhattam? Õ, aki oly kifinomult volt, valóságos intellektuel, oly finnyás mindenben, oly érzékenyen meg tudta látni a hibát, s oly csalhatatlanul értékelni a szépséget! Egy bizonyos: az asszony a bolondulásig szerelmesnek látszott bele, s különösen kimutatta ezt az õ távollétében, mikor azzal tette magát nevetségessé, hogy derûre-borúra idézte az õ "imádott férje, Mr. Wyatt" mondásait. Ez a szó: "férjem" - hogy a saját finom kifejezéseinek egyikével éljek - valósággal "mindig a nyelve hegyén volt". Viszont a hajón mindenki megfigyelhette, hogy a férje kifejezetten kerüli õt, és többnyire egyedül bezárkózott kabinjába, úgyhogy valósággal azt lehet mondani, ott élt éjjel-nappal, teljesen szabadjára hagyva feleségét; mulasson, ahogy jónak látja, a nyilvános társalgóterem vidám közönségével.
  Mindabból, amit láttam és hallottam, azt következtettem, hogy a festõ, valamely megmagyarázhatatlan szeszély vagy sors folytán, vagy talán a rajongó és képzelõdõ szenvedély hirtelen rohamában, egy mélyen alatta álló személyhez kapcsolat életét, s a természetes következmény: a  yors és tökéletes kiábrándulás be is következett. Szívem mélyébõl sajnáltam õt, de azért nem tudtam egészen megbocsátani titkolózását az `Utolsó Vacsorá`-ra vonatkozólag. El is határoztam, hogy ezért bosszút állok.
  Egy nap feljött a fedélzetre, s én szokásom szerint belekarolva föl és le sétáltam vele a deszkákon. Komorsága ugyan - amit az adott körülmények közt nagyon természetesnek gondoltam - nem enyhült akkor sem. Keveset és mogorván szólt hozzám, látható megerõltetéssel. Egy-két élcet kockáztattam, és õ mosolyogni próbált, hogy rossz volt nézni. Szegény fiú! - ha a feleségére gondoltam, csodálkoztam, hogy egyáltalán képes csak színlelni is a vidámságot. Végre nyílt támadásra szántam magam. Elhatároztam, hogy egy csomó burkolt célzást vagy vágást sorakoztatok föl a hosszúkás ládára vonatkozólag, csak éppen, míg lassanként észreveszi, hogy nem vagyok egészen zsákmánya vagy áldozata az õ csinos kis misztifikációjának. Elsõ megjegyzésem mintegy rejtett üteg sortüzét akarta megnyitni. Mondtam valamit "annak a ládának a sajátságos formájáról", és szavaim közben értõen mosolyogtam, rákacsintottam, és mutatóujjammal gyöngéden oldalba döftem.
  Ahogy Wyatt ezt az ártatlan tréfát fogadta, az egy csapásra meggyõzött, hogy egészen õrült. Elõször rám bámult, mintha lehetetlennek találná megérteni célzásom elmésségét; de amint értelme lassan-lassan agyához látszott érni, szeme éppoly mértékben dagadt ki gödrébõl. Aztán elvörösödött, majd rettenetesen elsápadt, aztán, mintha õrülten mulatna azon, amire gondolok, hangos és mértéktelen kacagásban tört ki, amely, nagy bámulatomra, tíz percig is, vagy még tovább tartott, sõt fokozatosan erõsbödött. Végül egész hosszában és teljes súllyal végigvágódott a födélzeten. Mikor odaugrottam, hogy fölemeljem, minden látszat szerint halott volt.
  Segítséget hívtam, és nagy nehezen eszméletre hoztuk. Amint magához tért, egy ideig összefüggéstelenül beszélt mindenfélét. Végre eret vágtunk rajta, és ágyba dugtuk. Reggelre teljesen egészséges volt, már ami a testi egészségét illeti. A szellemérõl természetesen nem szólok. Az út további részében kerültem a vele való társalgást, a kapitány tanácsára, aki, úgy látszik, teljesen egyetértett velem õrültségére vonatkozólag, de óva intett, nehogy errõl a hajón bárkinek is említést tegyek.
  Közvetlenül Wyatt e különös rohama után különbözõ körülmények merültek föl, melyek hozzájárultak, hogy kíváncsiságom, ami már egészen erõt vett rajtam, még növekedjen. Többek közt: ideges voltam; nagyon sok erõs, úgynevezett zöld teát ittam, és rosszul aludtam éjszakánként - egyszóval, két éjen át jóformán nem is hunytam le szememet. Mármost kabinom a társalgóba nyílt, mint az összes magános férfié a hajón. Wyatt három fülkéje a hátsó teremben volt, melyet a  társalgótól csak egy kis tolóajtó választott el, amit még éjjel sem csuktak be soha. Minthogy állandó szél alatt jártunk, és a szél ereje nem csekély volt, a hajó meglehetõsen megdõlt a szél felõl; s valahányszor jobbról fújt a szél, a csapóajtó a két helyiség közt kivágódott, és úgy maradt, mert senki sem fáradt azzal, hogy fölkeljen és becsukja. De az én ágyam úgy állt, hogy ha a kabinajtó és a szóban forgó tolóajtó egyszerre volt tárva-nyitva - és az én ajtóm mindig nyitva állt a hõség miatt -, egész jól beláthattam a hátsó terembe, sõt annak éppen abba a részébe, ahova Mr. Wyatt fülkéi nyíltak. Nos, két nem egymást követõ éjszakán, mialatt ébren feküdtem ágyamon, világosan láttam Mrs. Wyatt alakját, amint - mind a kétszer körülbelül tizenegy óra felé - óvatosan kilopózott Mr. W. kabinjából, és átsurrant az extra kabinba, s ott is maradt egészen hajnalig, amikor férje hívására visszament. Nyilvánvaló volt, hogy tulajdonképpen nem élnek együtt. Külön fülkét béreltek, bizonyára elõlegezve a végleges válás szándékát; s mindent összevéve, ebben megtalálni is véltem az extra kabin rejtélyét.
  De még egy körülmény volt, ami szerfölött érdekelt. A szóban forgó két álmatlan éjen, közvetlen Mrs. Wyattnak a különkabinban való eltûnése után, bizonyos sajátságos, óvatos, halk neszek vonták magukra figyelmemet, melyek a férj hálófülkéjébõl származtak. Miután egy darabig megfeszült tûnõdésben füleltem, végre tökéletesen sikerült megállapítanom e zajok értelmét. A mûvész bekémlelt a hosszúkás ládába, vésõ és kalapács segítségével, s ez okozta a zajt; a kalapács nyilván be volt pólyázva vagy elhalkítva valami puha gyapjú- vagy gyapotanyaggal, amely verõjét beborította.
  Ily módon azt képzeltem, hogy pontosan meg tudom állapítani a pillanatot, amikor sikerült a láda födelét fölemelnie, sõt meg tudom határozni azt is, mikor a födél minden oldalon levált, s mikor letette a fülke alsó hálóhelyének ágyára; az utóbbi idõpontot például bizonyos halk zörejekrõl állapítottam meg, melyeket a födélnek az ágy deszkaszéléhez való ütõdése okozott, amint iparkodott nagyon óvatosan ráhelyezni, mert a padlón már nem volt a számára hely. Aztán halálos csend lett, és nem hallottam semmit, egyik alkalommal sem, egész hajnalig; hacsak nem említhetek itt talán valami halk zokogó vagy mormogó hangot, de ez annyira fojtott volt, hogy alig lehetett hallani, ha ugyan az egész utóbbi neszt nem inkább csak az én képzelõdésem hozta létre. Mondom, zokogáshoz vagy  sóhajtáshoz hasonlított, de persze az is lehet, hogy nem volt egyik se. Azt hiszem, inkább csak a fülem csengett. Mr. Wyatt nyilván, szokása szerint, csak túlzott érzelmi kitöréseinek egyikét engedte szabadjára, a mûvészi enthuziazmus rohamai vehettek erõt rajta. Azért nyitotta ki a hosszúkás ládát, hogy a benne elrejtett festõi kincsen legeltesse szemét. De mi volt mindebben, ami zokogásra bírhatta volna? Azért ismétlem, hogy az egész alig lehetett más, mint fantáziám szeszélye, amelyet a jó Hardy kapitány zöld teája fölcsigázott. Közvetlen hajnal elõtt, mind a két szóban forgó éjszakán, tisztán hallottam, amint Mr. Wyatt visszaillesztette a hosszúkás láda födelét, és a szögeket újra beverte régi helyükre a bepólyázott kalapáccsal. Ezt elvégezvén, kijött a kabinból, felöltözve, és Mrs. Wyatt fülkéjéhez lépett, hogy õt is kihívja.
  Hét napja voltunk a tengeren, és éppen elhagytuk a Harreras-fokot, mikor félelmesen erõs szél támadt délnyugatról. Ámbár bizonyos mértékig el voltunk készülve rá, mert az idõjárás már jó darabja fenyegetõ jeleket mutatott. Fölkészültek a viharra fönn és lenn; és mivel a szél folyton erõsbödött, már csak farvitorla és elõderékvitorla alatt futottunk, s az is félig bevonva.
  Így fölkészülve meglehetõs biztonságban haladtunk negyvennyolc órán át - a hajó több tekintetben kitûnõ tengerjárónak bizonyulván, mely nem eresztett magába vizet számba vehetõ mennyiségben. De negyvennyolc óra múlva a szél orkánná nõtt, és hátulsó vitorlánk pántlikákra hasadt, annyira belefordítva bennünket a vízbe, hogy egymás után több óriási hullámtömeg nyomult a hajónkba. E szerencsétlenség révén három embert vesztettünk el, amint a szakácsfülke és majdnem az egész hajókonyha a tengerbe billent. Alig tértünk magunkhoz, mikor az elülsõ tetõvitorla szakadt rongyokká; ekkor fölhúztunk egy szükségvitorlát a támaszkötélre, s evvel néhány óráig elég jól boldogultunk, úgyhogy a hajó még derekasabban szállt szembe a hullámokkal, mint elõbb.
  De a szél tovább tartott, és semmi jelét sem láttuk, hogy alábbhagyna. A túlerõltetett kötélzet meglazult, és a vihar harmadik napján, körülbelül öt órakor, elõárbocunk, amint egyszer teljes súlyával szélnek feszült, hirtelen lezuhant a födélzetre. Egy óra hosszat, vagy tovább is, hasztalan igyekeztünk megszabadulni tõle, oly rettenetesen hánykódott a hajó; és mielõtt még sikerült volna, hátrajött az ács, és jelentette, hogy négy lábnyi víz gyûlt föl a hajófenékben. Hogy dilemmánk még súlyosabb legyen, megállapítottuk, hogy a szivattyúk bedugultak, és majdnem használhatatlanok.
  Most csupa zavar és kétségbeesés volt minden - de azért tettünk egy kísérletet, hogy a hajót megkönnyítsük, tengerbe dobva rakományából annyit, amennyihez hozzá lehetett férni, és levágni a két megmaradt árbocot. Ezt nagy nehezen véghez is vittük - de a szivattyúkkal még akkor sem tudtunk semmit sem csinálni: és közben a lék fenyegetõen növekedett.
  Naplemente felé a szél ereje észrevehetõen csökkent, s minthogy evvel a tenger is nyugodtabb lett, még volt némi halvány reményünk, hogy a csónakokon megmenekülhetünk. Este nyolc órakor a felhõk a szél irányában meghasadtak, és nagy elõnyünkre telehold volt - oly szerencse, mely csodálatosan hozzájárult ahhoz, hogy csüggedt kedélyünket fölbátorítsa.
  Hihetetlen erõfeszítéssel végre sikerült az öreg bárkát vízre bocsátani különösebb szerencsétlenség nélkül; s ebbe bezsúfoltuk az egész legénységet és az utasok nagy részét. Ez az expedíció azonnal útnak indult, és sok szenvedés után végre épségben érkezett meg három nappal a hajótörés után az Ocracoke nevû öbölbe.
  Tizennégy utas a kapitány vezetésével a hajón maradt, elhatározva, hogy sorsukat a hajófaron felkötött kisebb ladikra bízzák. Ezt nehézség nélkül leeresztettük, noha valóságos csoda volt, hogy sikerült meggátolnunk: meg ne merüljön, mikor vizet ér. Amikor végre a hullámokon lebegett, a következõk ültek benne: a kapitány és neje, Mr. Wyatt és útitársai, egy mexikói tiszt, feleségével és négy gyermekével, s végül én magam, egy néger inassal.
  Természetesen a csónakba nem fért kívülünk egyéb, mint néhány okvetlen szükséges szerszámféle, valamelyes élelem, és a rajtunk lévõ ruha. Senki se gondolt rá, hogy még csak kísérletet is tegyen egyebet megmenteni. Képzelhetõ hát, mennyire megütköztünk mindannyian, mikor alig párcsomónyira távolodva a hajótól, Mr. Wyatt fölállt a deszkákon, és hidegen azt kívánta Hardy kapitánytól, hogy a csónak forduljon vissza, és vegye föl az õ hosszúkás ládáját!
  - Üljön le, Mr. Wyatt - felelt a kapitány kissé udvariatlanul -, fölborít mindnyájunkat, ha nem ül le. Már majdnem víz éri a ladik szélét.
  - A ládát! -kiáltott Mr. Wyatt, még mindig állva. - A ládát kérem! Kapitány úr nem tagadhatja meg - nem fogja megtagadni! A súlya egészen csekély - igazán semmi -, annyi mint semmi! A szülõanyjára kérem - az ég szerelmére - az üdvösség reményére könyörgök, hogy forduljunk vissza a ládáért!
  A kapitányt egy pillanatra meghatotta a mûvész esdeklése, de aztán visszanyerte szigorú nyugalmát, és csak ennyit mondott:
  - Mr. Wyatt, ön õrült. Nem hallgathatok önre. Üljön le, mondom, mert fölborítja a csónakot. Megálljon!... fogják meg!... tartsák vissza!... ki akar ugrani! No itt van - tudtam - kiugrott!
  Amint a kapitány ezt mondta, Mr. Wyatt csakugyan kivetette magát a ladikból, és mivel még mindig azon a részen voltunk, ahol a hajóroncs fölfogta a szelet, sikerült majdnem emberfölötti erõfeszítéssel megragadnia egy kötelet, ami az elülsõ láncrúdról csüggött le. A következõ pillanatban fenn volt a fedélzeten, és õrjöngve rohant a kabinba.
  Mi közben a hajó fara felé sodródtunk, s egészen kikerülvén szélvédett oldala mögül, ki voltunk szolgáltatva a rettenetes hullámzásnak, mely még egyre tartott. Elszánt erõfeszítést tettünk visszaevezni, de kicsi bárkánk valóságos pehely volt az orkán lélegzetében. Azonnal láttuk, hogy a szerencsétlen festõ sorsa meg van pecsételve.
  Míg a hajóroncstól való távolságunk sebesen növekedett, láttuk, hogy az õrült - mert csak annak tekinthettük - fölbukkan a fedélzetre vezetõ hágcsónál, amelyen csodásnak tetszõ erõvel vonszolta föl egymaga a hosszúkás ládát. A legnagyobb fokú bámulatban szemléltük, hogyan csavar, nagy sietséggel és többszörösen, elõször a láda, aztán önmaga teste körül egy háromujjnyi vastag kötelet. Egy perc múlva már test és láda is a habokban voltak - eltûnve hirtelen, együtt és örökre.
  Egy darabig szomorúan tartottuk magunkat evezõinkkel egy helyben, szemünket a tragédia színhelyére függesztve. Majd meghúztuk, és továbbmentünk. Egy óra hosszat senki sem törte meg a csendet. Én voltam az elsõ, aki egy megjegyzést kockáztattam.
  - Megfigyelte, kapitány úr, milyen hirtelen merült el? Nem találja a dolgot különösnek? Én bevallom, némi gyönge reményt tápláltam, hogy a végén megszabadul, mikor láttam, hogy a ládához kötözi magát, és úgy ugrik a tengerbe.
  - Természetesen lemerült - felelt a kapitány -, éspedig mint a kõ. Majd felmerül megint, de - `csak ha a só elolvad`.
  - A só?! - kiáltottam.
  - Csitt! - szólt a kapitány, az elhunyt özvegyére és húgaira mutatva.
  - Majd alkalmas idõben beszélünk errõl a dologról.
  Sok szenvedésen mentünk át, és csak hajszálon függött a menekvésünk; de mint a nagyobbik bárkában ülõ társainkat, minket is megsegített a sors. Végre inkább holtan, mint elevenen, kikötöttünk, négynapi keserves kínlódás után, a Roanoke szigettel szemközti parton. Itt egy hétig maradtunk, még a hajótöröttek szokott hiénái sem fosztottak ki, s végre sikerült följutnunk egy New Yorkba induló hajóra.
  Körülbelül egy hónappal az Independence katasztrófája után véletlenül találkoztam Hardy kapitánnyal a Broadwayn. Beszélgetésünk természetesen a szerencsétlenség körül forgott, és kivált a szegény Wyatt szomorú sorsa körül. Így tudtam meg a következõ részleteket:
  A mûvész magának, feleségének, két húgának és egy szolgálónak váltott jegyet. Felesége, mint ahogy elõttem mindig lefestette, csakugyan nagyon szeretetreméltó és nagyon mûvelt nõ volt. Június tizennegyedikén reggel - azon a napon, amikor elõször látogattam meg a hajót - az asszony hirtelen megbetegedett, és meghalt. Az ifjú férj õrjöngött a fájdalomtól, de a körülmények lehetetlenné tették, hogy New York-i utazását elhalassza. Imádott nejének holttestét haza kellett vinnie az asszony anyjához, másrészrõl viszont mindenki ismeri az elterjedt elõítéletet, mely megakadályozta, hogy ezt nyíltan tehesse. Az utasok kilenctizede inkább azonnal elhagyta volna a hajót, semhogy egy holttesttel utazzon.
  E dilemmában Hardy kapitány úgy intézkedett, hogy a holttest, elõbb részben bebalzsamozva, és nagy mennyiségû só között egy megfelelõ nagyságú ládába csomagolva, a hajón mint poggyász tegye meg az utat. A hölgy halálát mindenki elõtt eltitkolták; és minthogy az utasok jól tudták, hogy Mr. Wyatt a számára is jegyet váltott, szükségessé vált, hogy valaki az út tartalmára ezt a szerepet magára vegye. Az elhunyt hölgy szobalánya könnyen kapható volt erre. Egyszerûen megtartották az extra kabint, amelyet eredetileg úgyis ennek a lánynak béreltek, mikor még az asszonya is élt. Az álfeleség éjjelente természetesen ebben a kabinban aludt. Nappal, amennyire tudta, eljátszotta úrnõje szerepét, akit személy szerint, mint errõl gondosan meggyõzõdtek, a hajó utasai közül senki sem ismert.
  Az én tévedésem elég természetes volt, tekintetbe véve kissé felületes, bár nagyon is kíváncsi s nagyon is impulzív vérmérsékletemet. De újabban ritkán alszom egész nyugodtan. Egy arc kísért örökké, bármerre fordulok. S egy hisztérikus kacaj cseng mindig a fülemben.