A fából épült fészer egyetlen, festetlen falú helyiségből állt. Az egyik fal mentén, baloldalt, hosszú fa munkapad húzódott, rajta pedig - mindenféle szanaszét szórt drótok, telepek és kis, éles szerszámok között - egy fekete doboz, nagyjából három lábnyi, olyasmi forma, mint egy gyermek koporsója.

Klausner odalépett a dobozhoz, amelynek a teteje nyitva volt; előbb fölé hajolt, majd kotorászni, keresgélni kezdett benne a százféle színes drót és ezüstcsövecske között. Az asztal mellől fölemelt egy darab papírt; néhány pillanatig elmélyülten tanulmányozta, letette, és ismét a dobozba nyúlva ujjaival egyenként követni kezdte a drótokat, közben időnként, mintha csak a csatlakozásokat ellenőrizné, meg-megmozgatta őket. Aztán újra a papírra nézett, majd újra a dobozba, majd ismét a papírra, minden egyes huzalt külön ellenőrizve. Mindez talán egy óráig is eltartott.

Ezután az elejéhez nyúlt, amely tele volt hangológombokkal, majd tekergetni kezdte őket, miközben figyelmes tekintetével a belső szerkezet mozgásait követte. Mindeközben egész idő alatt fojtott hangon magában beszélt, néha bólintott, néha még el is mosolyodott; kezei folyton mozogtak, ujjai pedig fürgén és ügyesen matattak a dobozban. Valahányszor egy-egy feladat bonyolultabbnak vagy nehezebbnek bizonyult, szája fura alakzatokba torzult:

"Igen... Ez az... Na most ezt... Ez az... Úgy van. De várjunk csak - biztosan ez az? Hova az ördögbe tettem a vázlatomat? Nézzük csak... Hát persze... Persze hogy jó. Nagyszerű... Ez az... Igen!" Erősen koncentrált, mozdulatai gyorsak voltak, mintha az, amit csinál, különösen sürgős lenne. Lélegzet-visszafojtva dolgozott. Úgy tűnt, hogy csak nagy erőfeszítések árán tud uralkodni izgatottságán.

- No lám csak - szólította meg az orvos. - Hát itt rejtőzködik esténként?

- Láthatóan. - Scott az ajtóhoz ment, megfordult, és végezetül így szólt. - Nos hát, nem is zavarnám tovább. Örülök, hogy a torka rendben van. Távozás helyett azonban továbbra is csak állt, bámulta a dobozt, mint akit valósággal megbabonázott a szerkezet csodálatra méltó belső bonyolultsága. - De mégis, mire való? - kérdezte. - Egészen felcsigázta az érdeklődésemet.

Megint hallgattak egy pár másodpercig; s pontosan látszott, hogy Klausner nem egészen tudja, hogyan kezdjen neki a történetnek. Egyik lábáról a másikra billegett, közben a fülcimpáját húzogatta; tekintetét a cipője orrára szegezte, majd végül egészen lassan beszélni kezdett.

- Nos, arról van szó... az elv egészen egyszerű. Az emberi fül... maga is tudja, hogy az emberi fül nem hall mindent. Vannak hangok, amik olyan magasak vagy mélyek, hogy az emberi fül nem hallja őket.

- Kissé leegyszerűsítve, azokat a hangokat például, amelyeknek másodpercenként tizenötezernél nagyobb a rezgésszáma, egyszerűen nem halljuk. De a kutyáknak jobb füle van, mint nekünk. Tudja, lehet olyan sípot kapni, amelyik olyan magas hangot ad ki, hogy az ember nem is hallja, de a kutya igen.

- Persze, persze hogy látott. Nos... a skálán fölfelé van egy hang - vagy nevezze rezgésnek, ha akarja, de én szívesebben beszélek hangokról -, ami még ennél a sípnál is magasabb. Az ember ezt sem képes hallani. És afölött is van egy még magasabb, meg afölött is, egyre magasabban a skálán, egész a végtelenségig, egész hangsorozatok... egész hangvégtelenek... Van hang - bárcsak hallhatnánk -, ami olyan magas, hogy rezgésszáma eléri a másodpercenkénti egy milliót is... sőt, olyan hang is, ami ennél milliószor magasabb... és így tovább, egyre magasabban és magasabban, ameddig csak van rá szám, ami nem más, mint... maga a végtelen... az örökkévalóság... a csillagokon is túl.

Klausner percről percre egyre lelkesebbé és izgatottabbá vált. Apró, törékeny ember volt, ideges, csaknem remegő, örökké mozgó kezekkel. Aránytalanul nagy feje kissé balra billent, mintha nyaka nem lett volna elég erős ahhoz, hogy terhét mereven megtartsa. Arca sima volt és sápadt, majdhogynem fehér, fakószürke szemei, pedig az acélkeretes szemüveg mögött zavarodottan, párásan és céltévesztetten pislogtak a semmibe. A törékeny, ideges és rángatózó kis emberke alig volt nagyobb, mint egy molypille; álmatag, szórakozott, aztán hirtelen lelkes és csapongó. Az orvos e pillanatban, ahogy figyelte a különös, sápadt arcot, a fakószürke szemeket, már kezdte úgy érezni, mintha ez az emberke valami hatalmas, mérhetetlen távolban, valahol a végtelenben lebegne, mintha szelleme végtelenül messze lenne testétől.

- Azt hiszem - mondta, talán még lassabban, mint először -, a hangoknak egy egész világa vesz körül bennünket életünk minden percében, hangoké, amelyeket sohasem hallunk. Meglehet, hogy valahol fenn, ezekben a hallhatatlan régiókban számunkra ismeretlen, új, izgalmas zenék szólnak finom harmóniákkal és csikorgó disszonanciákkal, zenék, melyek az őrületbe kergetnének bennünket, ha a fülünk be lenne rájuk hangolva... Akármi is lehet... nem tudhatjuk...

- Nemrég - folytatta Klausner - készítettem egy egyszerű szerkezetet, amely bebizonyította számomra, hogy számtalan, számunkra hallhatatlan, különös hang létezik a világban. Gyakran ülök és figyelem a szerkezetem mutatóját, ahogy rezgéseket jelez a levegőben, miközben én magam nem hallok semmit. Én ezeket a hangokat akarom hallani. Tudni akarom, honnan származnak, és ki vagy mi hallatja őket.

- Elképzelhető. Ki tudja azt előre megmondani? Eddig még nem volt szerencsém. De változtattam egy két dolgon és ma este újra ki fogom próbálni. Ezt a gépet - mondta, miközben kezével megérintette a dobozt - úgy terveztem meg, hogy felfogja azokat a hangokat, amelyek túl magasak az emberi fülnek, s miután felfogta, átalakítja őket hallható hangokká. Ugyanúgy kell behangolnom, mint egy rádiót.

Klausner egy ideig továbbra is a fekete doboz drótjaival vacakolt, majd fölegyenesedett, és elfojtott, de izgatott hangon suttogni kezdett: "Akkor most újra megpróbáljuk... Most szépen kivisszük a kertbe... talán... talán most jobb lesz a vétel... Akkor emeljük fel... óvatosan... Jóságos Isten, de nehéz!" Kivitte a dobozt az ajtóig, de rájött, nem tudja az ajtót kinyitni anélkül, hogy le ne tenné a szerkezetet. Így hát visszavitte, letette a padra, majd kinyitotta az ajtót, és most már, némi nehézséggel ugyan, de ki tudta vinni a kertbe. Óvatosan letette a kis faasztalkára, amely a pázsiton állt, majd visszament a fészerbe a fülhallgatókért. A csatlakozókat a helyére illesztette, majd fejére helyezte a hallgatókat. Kezei pontosan, gyorsan mozogtak. Izgatott volt; hangosan és tátott szájjal, zihálva lélegzett. Közben halk szavakkal vigasztalta és biztatta magát, mintha félne valamitől - talán attól, hogy a gép esetleg nem működik, vagy éppen attól, amit hallani fog, ha mégiscsak működik.

Úgy állt ott a kertben a faasztalka mellett, fakón és soványan, szinte összezsugorodva, mintha valami vén, tüdőbetegségtől csenevész, szemüveges gyerek volna. A nap már leszállt. A szél elállt, egy árva hangot sem lehetett hallani. Onnan, ahol állt, épp átlátott az alacsony kerítés fölött a szomszéd kertbe: egy asszony közeledett karján üres virágkosárral. Klausner egy ideig csak nézte minden különösebb gondolat nélkül. Aztán ismét az asztalon heverő doboz felé fordult, és megnyomta az elejére szerelt gombot. Bal kezét a hangerő-szabályzóra helyezte, a jobbat pedig egy másik gombra, amely egy mutatót mozgatott egy olyasféle számlap előtt, mint ami a rádiókon a hullámhosszakat jelzi. A számlapon rovátkák és sávok voltak feltüntetve, illetve számok, tizenötezertől egészen egymillióig.

A kattogás mögött ugyan valamiféle fojtott távoli zúgás is hallatszott, ami magának a gépnek a hangja volt, de más semmi. Ahogy hallgatózott, fura érzések hatották át - mintha fülei egyre távolabb nyúlnának fejétől, és már csak egy-egy merev drót vagy inkább csápszerű szár kötné őket helyükhöz, s ezek egyre mélyebbre hatolnának egy tiltott világ testébe, a veszélyekkel teli hangon túli régióba, ahol fül még sohasem járt, és nincs is semmiféle keresnivalója.

A vékony mutató csigalassúsággal mászott a számlap előtt; Klausner hirtelen sikoltást hallott, félelmes, fülsiketítő sikoltást; fölugrott és rémülten megkapaszkodott az asztal szélében. Körbehordozta tekintetét, mintha azt akarná látni, hogy kitől származott a sikoly. De senki sem volt körülötte, kivéve a szomszédasszonyt a túlsó kertben, ő pedig semmiképpen sem sikolthatott. Mélyen lehajolva sárga rózsaszálakat metszett le tövükről, majd sorban a kosarába helyezte őket.

Az asszony körülpillantott, meglátta a pázsit szélén álló szomszédot, ezt a két karral hadonászó, furcsa kis csodabogarat, aki fején fülhallgatójával olyan vékony és erős hangon kiáltott rá, hogy szinte megrémült.

Mrs. Saunders mindig is azon a meggyőződésen volt, hogy szomszédja legalábbis különös alak, most azonban egyenesen úgy tűnt, mintha végleg megőrült volna. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy nem az lenne-e a legokosabb, ha befutna a házba férjéért, de aztán meggondolta magát. Nem, annál ártatlanabb lélek. Miért ne járnék a kedvébe.

Újra hallatszott a fejhallgatóban a félelmetes, nem emberi torokra valló sikoltás, ez alkalommal is pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor az olló összecsattanó, éles szárai elválasztották a rózsát a tövétől. A férfi letépte a fejéről a fülhallgatókat és a két kertet elválasztó kerítéshez rohant.

- Mondanom kell önnek valamit, Mrs. Saunders - szólt ismét Klausner -, valamit, amit bizonyára nehezére esik majd elhinni. - Kezét a kerítés tetejére helyezte, s vastag szemüvegén keresztül mélyreható pillantással a nő arcába nézett. - Ön ma este levágott egy egész kosárra való rózsát. Fogta az éles metszőollóját, és átvágta isten tudja hány eleven lény szárát, e rózsák mindegyike a létező legszörnyűségesebb sikolyt hallatta. Tisztában van ön ezzel Mrs. Saunders?

- Igen, Mr. Klausner, valóban. És... jó éjszakát. - Azzal hirtelen hátat fordított, már el is tűnt a kert mögötti házban. A férfi visszament az asztalhoz. Újra föltette fejhallgatóját és hallgatózni kezdett. Még mindig tisztán hallotta a recsegést és a szerkezet távoli, fojtott zúgását, de semmi mást. Lehajolt, megérintett egy apró, fehér, a fű között megbúvó százszorszépet. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és lassan húzni kezdte oldalra és fölfelé, amíg a virág gyönge szára el nem pattant.

Attól a pillanattól kezdve, hogy húzni kezdte a virágot, egészen addig, amíg a szár végül elszakadt, Klausner halk, magas, és furcsán élettelen kiáltást hallott - igen, határozottan hallotta a fülhallgatóban. Megragadott egy másik százszorszépet és újra elvégezte a kísérletet. Újra hallotta a kiáltást, de már nem volt bizonyos abban, hogy valóban fájdalmat fejezett-e ki. Nem, nem fájdalom volt, inkább meglepettség. Vagy mégsem? Amit a hang kifejezett, az igazán egyetlen emberi érzéssel vagy érzelemmel sem volt leírható. Egyszerű kiáltás volt csupán, egy semleges, élettelen kövek csendüléséhez hasonlatos - hang. A virágok minden valószínűség szerint különben sem éreznek fájdalmat. Valami mást éreznek, amiről azonban semmit sem tudunk - nevezhetjük szenvénynek, zordalomnak vagy zörcenésnek, vagy aminek éppen akarjuk.

Másnap reggel Klausner talpon volt, ahogy az első napsugarak áthatoltak az éjszaka foszló sötétjén. Felöltözött és már indult is a fészerbe. Ismét fogta a szerkezetet, és összekulcsolt kezeivel mellkasához szorítva, kissé imbolygó léptekkel a teher alatt, kivitte. Végigment a ház mellett, ki a kapun, át az úton, meg sem állt a szemben lévő parkig. Ott egy pillanatra megtorpant, körülnézett, majd odament egy nagy fához, egy erős bükkhöz, és a gépet letette a földre, közvetlenül a fa törzse mellett. Gyorsan visszament a házba, keresett egy fejszét a szenespincében, és más hozta is át az úton a parkba. Letette a földre a fa mellé.

Fejére tette a fülhallgatót majd bekapcsolta a gépet. Egy pillanatig a halk, ismerős búgást hallgatta, aztán fölemelte a fejszét, széles terpeszben megvetette lábait a puha talajon, és amilyen erősen csak tudott, a fa tövére sújtott. A balta éle mélyen a fa testébe vágott s egyúttal benn is szorult; a becsapódás pillanatában Klausner rendkívüli hangot hallott fejhallgatóján keresztül. Új, eddig ismeretlen zaj volt, amilyet még sohasem érzékélt - durva, meghatározhatatlan és félelmetes erejű zaj, vagy inkább üvöltés, mély, de sikolyszerű hang, nem gyors, rövid, mint a rózsák kiáltása, hanem inkább mint valami fel-feltörő zokogás. Egy teljes percig is eltartott - a fejsze becsapódásának pillanatában volt a leghangosabb, és fokozatosan halkult, míg végül semmivé enyészett.

Klausner rémülettől dermedten állt a fa testén ejtett mély seb előtt, aztán óvatosan, csaknem gyengéden megfogta a fejszét, kiemelte a fa törzséből, és gyűlölettel a földre dobta. Ujjaival simogatni kezdte a vágás széleit, próbálta összezárni a tátongó sebet, közben magában beszélt: ;,Ó, fa... kedves fa... annyira sajnálom... de meg fog gyógyulni... szépen rendbe fog jönni, majd meglátod..."

Még néhány percig elidőzött, kezeit a pompás bükk törzsén nyugtatva, aztán hirtelen hátat fordított; kisietett a parkból, át a kapun, be a házba. Odament a telefonhoz, felütötte a telefonkönyvet, keresgélt egy ideig, aztán tárcsázott egy számot, és várt. Bal kezével idegesen marokra szorította a kagylót, a jobbal pedig türelmetlenül kopogott az asztal lapján. A vonal másik végén kicsöngött a hívás. Aztán kattanást hallott, ahogy valaki felemelte a kagylót, végül pedig egy álmos férfihang ezt dünnyögte: "Halló. Tessék."

- Klausner. Emlékszik? Tegnap este beszéltem magának a hangkísérletemről, és arról is, hogy reményeim szerint...

- Kérem, azonnal jöjjön. Szeretném, ha valaki más is hallaná. Megőrülök tőle! Egyszerűen nem tudom elhinni...

Csak arra emlékezett, hogy hihetetlenül erős volt és olyan félelmetes, hogy csaknem hányingere támadt a rémülettől. Megpróbálta elképzelni, vajon milyen hangot adna egy ember, ha a talajhoz horgonyozva kellene állnia, és valaki szánt szándékkal a lábára sújtana egy kis éles tárggyal, úgy, hogy a penge mélyen beleszoruljon a sebbe. Vajon hasonlítana-e a két hang? Nem. Bizonyára egészen más lenne. A fa sikoltása rosszabb volt bármely emberi fájdalomkiáltásnál, mert rémisztő volt és meghatározhatatlan, az embertől annyira idegen. Most más élőlényekre próbált gondolni, az első dolog, ami az eszébe jutott, egy sárguló, hullámzó búzatábla volt, ahogy az aratógép végighalad rajta, egymás után átvágja a szárakat, minden egyes másodpercben ötszázat. Ó, Istenem, gondolta, milyen lehet vajon az a zaj? Ötszáz búzanövény kiált egyszerre ugyanabban a másodpercben, aztán a következő másodpercben ugyanannyi levágott búzaszál kiált; és... nem, gondolta, nem akarok kimenni a búzaföldre a gépemmel. Soha többé nem ennék kenyeret. Na és a krumplik, a káposzták, a sárgarépák, a hagymák? És az almák? Ó, nem. Az almákkal másképpen van. Azok, ha megérnek, maguktól is leesnek. Tehát ha hagyja az ember, hogy maguktól leessenek, nem pedig a fák ágáról tépi le őket, az rendben van. De zöldségekről szó sem lehet. Krumpliról sem, például. A krumpli minden bizonnyal sikolt; a répa is, a hagyma is, a káposzta...

A doktor Klausnerre nézett. Most sokkal nyugodtabbnak látszott. Arcán nyoma sem volt őrület vagy hisztéria nyomainak, pusztán izgatott volt és némileg zavarodott.

- Egy pillanat múlva megérti. De most kérem, tegye föl a fejhallgatót, figyeljen. Erősen összpontosítson, utána pedig írja körül részletesen, hogy mit hallott. Egészen biztos akarok lenni a dologban...

Klausner csak állt, kezében a fejszével, és próbálta rávenni magát, hogy lesújtson a fa tövére - de felidéződött benne a zaj, amit az elózd alkalommal hallott, ettől egy pillanatra ismét elbizonytalanodott.

- Semmire - válaszolta, majd fölemelte a szerszámot, meglendítette, és miközben lendítette, úgy érezte, legalábbis meg tudott volna esküdni, hogy úgy érezte, mintha lába alatt megmozdult volna a föld, mintha a fa gyökerei mocorognának a föld alatt, de már késő volt megállítani a suhanó vasat, és a fejsze éle mélyen a fa törzsébe vágódott. Ugyanebben a pillanatban magasan a fejük fölött hangos reccsenést hallottak és levélsuhogást, mindketten fölpillantottak, és Scott fölkiáltott.

A doktor letépte a fejéről a fejhallgatót, és amilyen gyorsan csak tudott, futásnak indult, Klausner azonban csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába az ámulattól, nézett fölfelé a hatalmas, legalább hatvanlábnyi hosszú ágra, amint az lassan kezdett recsegve-ropogva lehajolni, kettétörve, forgácsokat szórva legvastagabb pontján, ott, ahol a törzshöz csatlakozott. Az ág óriási csattanással ért földet, s Klausner még éppen idejében félre tudott ugrani. Az ág a dobozra zuhant és darabokra törte.

Klausner továbbra is csak bámulta a fát. Nagy fejét egyik vállára ejtette, sima, fehér arcán pedig feszült, rémült kifejezés ült. Lassan odalépett a fához és óvatosan kilazította a fejszét a törzsből.

- Nem tudom - mondta a doktor. - Nem tudom, mit hallottam. Valószínűleg a reccsenést, amikor eltört az ág. - Hadarva beszélt, mint akit bosszantanak a kérdések.

- A pokolba is! - felelt az orvos. - Isten bizony nem tudom, ha mondom. Őszintén szólva jobban érdekelt, hogy ép bőrrel megússzam a dolgot. Hagyjuk a fenébe.

- Az Isten szerelmére, honnan tudhatnám, hiszen a fél fa rám akart dőlni, az életemért futottam, ember! Határozottan idegesnek látszott, annyira, hogy az még Klausnemak is föltűnt. Mozdulatlanul állt, bámult az orvosra, egy teljes fél percig meg sem szólalt. A másik kinyújtotta a lábát, vállat vont, félig már hátat is fordított, hogy távozzék.

Fölemelte fekete táskáját, amely úgy tízlépésnyire hevert a fűben, kinyitotta, kivett egy fiola jódot meg egy vattapamacsot. Odalépett a fához, kivette az üvegből a dugót, benedvesítette jóddal a vattadarabot és elkezdte átitatni vele a sebet. Egyik szemét közben Klausneren tartotta, aki mozdulatlanul állt mellette, kezében a fejszével, és figyelt.

- Jöjjön, mennünk kell! - s már indultak is, mentek sietős léptekkel, ők ketten, csöndben, át a parkon, át az úton, vissza a házba.