Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

GUY DE MAUPASSANT  A HALOTT SZERETÕ

  Észbontóan szerettem ôt. Miért is szeret az ember? Különös, hogy attól kezdve csak egyetlen lényt látunk a világon, egyetlen gondolat jár az elménkben, egyetlen vágy él a szívben, s a szánkon egyetlen név; s e név, mint a forrásvíz, a lélek mélységeibôl feltör az ajakra, s mondjuk, egyre mondjuk, duruzsoljuk mindenütt, mint egy imádságot.
  Nem mesélem el a történetüket. A szerelemé mindig ugyanaz. Megláttam és megszerettem. Ennyi az egész. S egy évig csak a gyöngédsége, az ölelése, a simogatása, a ruhája, a szava volt az életem, beborított, megláncolt, rabul ejtett minden, ami tôle eredt - olyannyira, hogy azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjjel, meghaltam-e, vagy élek öreg földünkön vagy másutt.
  Aztán meghalt. Hogyan? Nem tudom, már nem is tudom. Egy esôs estén átázva jött haza, s másnap már köhögött. Talán egy hétig köhöghetett, ágynak dôlt. Hogy mi történt? Nem is tudom már.
  Orvosok jöttek, felírtak valamit, elmentek. Orvosságokat hoztak; egy asszony adta be neki. A keze meleg volt, homloka tüzes és nyirkos, a tekintete csillogó és szomorú. Én beszéltem hozzá, s ô felelgetett.
  Hogy mit mondtunk egymásnak? Nem tudom már. Mindent elfeledtem, mindent, de mindent. Meghalt. Még jól emlékszem a pihegésre, arra a gyönge kis pihegésre, az utolsóra. ,,Jaj''- mondta az ápolónô. S én megértettem. Meg.
  Aztán nem hatolt el a tudatomig többé semmi. Semmi. Jött egy pap. Azt találta mondani: ,,A szeretôje.'' Úgy éreztem, sértegeti. Azért, mert meghalt, még senkinek sincs jogában tudni, hogy az volt. El is zavartam. Jött egy másik, az nagyon jóságos volt, nagyon szelíd. Elsírtam magam, mikor róla beszélt. A temetéssel kapcsolatban ezernyi dologban kikérték a véleményemet. Mit tudom már? De a koporsóra még nagyon jól emlékszem, s a kalapácsütésekre, mikor leszögezték. Jaj, istenem!
  A földbe tették! A földbe, abba a lyukba! Néhányan eljöttek, a barátnôi. Én megszöktem. Futottam. Sokáig bolyongtam az utcákon. Aztán hazamentem.
  Másnap elutaztam.

  Tegnap visszaérkeztem Párizsba.
  Mikor viszontláttam a hálószobámat, a hálószobánkat, az ágyunkat, a bútorainkat, az egész házat, ahol ott maradt mindaz, ami agy emberbôl marad a halála után, megint olyan vad keserüség fogott el, hogy kis híján kinyitottam az ablakot, és kiugrottam az utcára. Nem tudtam megmaradni e holmik között, e falak között, melyek egykor ôt oltalmazták, ôt zárták magukba, s amelyek láthatatlan hasadékaikban bizonyára ezernyi atomot ôriznek belôle, a testébôl és a leheletébôl. Vettem a kalapom, hogy meneküljek. De mielôtt az ajtóhoz értem, a nagy elôszobatükör elôtt haladtam el, amelyet azért szereltetett oda, hogy mindennap elmenet tetôtôl talpig láthassa
magát, ellenôrizhesse, jól áll-e, rendes-e és csinos-e rajta minden, a száras cipôtôl a kalapjáig.
S a lábam földbe gyökerezett a tükör elôtt, mely ôt olyan sokszor tükrözte vissza. Olyan, de olyan sokszor, hogy talán meg is ôrizte a képét.
  Ott álltam, reszketve, tekintetem az üvegre meredt, a sima, mély, üres üvegre, amely azonban valaha mindenestül magába foglalta ôt, birtokolta, mint én, mint az én szenvedélyes pillantásom.
  Úgy éreztem, szeretem azt a tükröt; hozzáértem - hideg volt.
  Ó, emlékezés, emlékezés, te fájó, égetô tükör, eleven és szörnyû tükör, ki minden kínt elszenvedtetsz velünk! Boldog a férfi, kinek szíve - akár a tükör, melyen átsiklik, és eltûnik a kép - elfelejti mindazt, amit magába foglalt egykor, mindazt, ami átsuhant elôtte, mindazt, ami nézegette, csodálta magát a szeretetében, a szerelmében! Ó, mennyire fáj!
  Elmentem, s önkéntelenül a temetô felé indultam. Rátaláltam egyszerû sírjára, a márványkeresztre, melyen e két szó állt: ,,Szeretett, szerették, meghalt.''
  Ott van ô, odalenn, ott rohad! Micsoda iszonyat!
  Felzokogtam, homlokom a földre hajtva. Hosszú, hosszú ideig úgy maradtam. Aztán észrevettem, hogy esteledik. S ekkor egy kétségbeesett szerelmeshez illô furcsa, ôrült vágy kerített hatalmába. Ott akartam tölteni mellette az éjszakát, az utolsó éjszakát, hogy kisírjam magam a sírján. De észre fognak venni, elzavarnak. Mit tegyek? Cselhez folyamodtam. Fölálltam, és bolyongani kezdtem az elhunytak városában. Mentem, mendegéltem. Milyen kicsi is ez a város a másikhoz képest, ahol élünk! Pedig mennyivel többen vannak az élôknél ezek a halottak! Nekünk magas házak, utcák kellenek, és mennyi hely a négy nemzedéknek, amely egyszerre látja a napvilágot, issza a források
vizét s a szôlôskertek borát, és eszi a rónák kenyerét. S a halottak összes nemzedékeinek, az elôttünk sírba szállt egész emberi nemnek szinte semmi, csak egy mezô, szinte semmi. Visszafogadja ôket a föld, elmossa a feledés. Isten veletek!
  A lakott temetô szélén megpillantottam az elhagyott temetôt, ahol a rég elhaltak végképp eggyé
válnak a földdel, ahol maguk a fakeresztek is korhadnak, s ahová holnap a legfrissebben érkezetteket fogják helyezni. Tele vadrózsával, buja, feket ciprussal: emberhússal táplált bús, gyönyörû kert.
  Egyedül voltam, egy szál magam. Meghúzódtam egy zöld fa lombja alatt. Egészen elbújtam a vaskos, sötét ágak között. S a fatörzsbe fogódzva várakoztam, mint hajótörött a roncsokon. Mikor koromsötét lett, kiléptem rejtekembôl, és nesztelenül bóklászni indultam e holtakkal teli földön.
  Soká, soká, soká bolyongtam. Nem találtam vissza hozzá. Kinyújtott karral, kimeresztett szemmel sírokba botlottam, sírokat értem kezemmel, térdemmel, mellemmel, sôt a fejemmel is, de ôt nem találtam. Fogdostam, tapogatóztam, mint útját keresô világtalan, érintettem sírkövet, keresztet, vasrácsot, üvegkoszorút, hervadt virágkoszorút! Ujjammal tapogatva betûztem ki a neveket. Micsoda éjszaka, micsoda éj! Õt nem találtam!
  Semmi holdvilág! Micsoda éj! Féltem, iszonyatosan féltem e szûk ösvényeken, két sor sír között. Sír, sír, sír, mindenütt csak sír. Jobbra, balra, elôttem, körülöttem mindenütt csupa sír. Leültem az egyikre, hiszen már menni sem tudtam, úgy rogyadozott a térdem. Hallottam a szívem verését. És mást is!
  Hogy mit? Valami zavaros, meghatározatlan percegést. Bomlott fejembôl, az áthatolhatatlan homályból, vagy a rejtelmes föld alól, az emberi holttestekkel bevetett szántóföld alól jött-e a nesz?
  Körülnéztem.
  Meddig maradtam ott, nem tudom. Megbénított az iszonyat, részeggé tett a a rémület, hogy üvöltöttem volna, hogy meghaltam volna! S egyszerre úgy éreztem, hogy megmozdul a márványlap, amelyen ülök. Igen, mozgott, mintha valaki emelgetné. Egy iramodással a szomszéd síron termettem, és láttam, igen, láttam, hogy a kô, amelyrôl leszálltam, egyenesen fölemelkedik, és megjelent a halott, egy csupasz csontváz, s hajlott hátával visszalökte. Láttam, jól láttam, bár mélységes sötét éjszaka volt. A kereszten ki tudtam betûzni:
  ,,Itt nyugszik Jacques Olivant, élt ötvenegy évet.
  Szerette övéit, jó volt és becsületes, s az Úr békéjében hunyt el.''
  Most a halott is elolvasta, hogy mi van a sírjára írva. Aztán fogott egy követ az útról, egy kis hegyes követ, és gondosan levakargatta az írást. Lassan egészen eltüntette , üres szemével nézve a helyet, ahol az elébb még olvasható volt a bevésés, és a csonttal, amely valaha a mutatóujja volt, felírta fénybetûkkel, mintha a falra, gyufaszállal rótt volna sorokat:
  ,,Itt nyugszik Jacques Olivant, élt ötvenegy évet.
  Szívtelenségével siettette atyja halálát, mert örökölni
  akart tôle; kínozta feleségét, gyötörte gyermekeit,
  becsapta a szomszédait, lopott, ahol tudott, és nyo-
  morultul pusztult el.''
Mikor befejezte, meredten szemlélte mûvét. És hátrafordulva láttam, hogy mindegyik sír megnyílt, minden halott elôjött, mindnyájan letörölték azokat a hazugságokat, melyeket a rokonok írattak a sirkövükre, és kijavították az igazságra. S láttam, hogy mind hóhérai voltak a szeretteiknek, gyûlölködôk, becstelenek, álszentek, hazugok, csalárdok, rágalmazók, irigyek; hogy loptak, csaltak, minden galádságot, minden ocsmányságot elkövettek ezek a legjobb apák, hûséges feleségek, engedelmes gyermekek, szûz leánykák, derék kereskedôk, ezek az úgynevezett feddhetetlen férfiak és nôk.
  Mindnyájan egyszerre írták fel örök nyugvóhelyük küszöbére a kegyetlen, szörnyû és szent igazat, amelyet nem ismer, vagy nem vall meg senki a földön.
  Arra gondoltam, hogy Õ is bizonyosan felvéste a sírjára. És most már félelem nélkül futottam feléje a félig nyitott koporsók, a hullák és csontvázak között, mert biztosan éreztem, hogy rögtön megtalálom. Messzirôl ráismertem, anélkül, hogy láttam volna szemfedôvel borított arcát.
S a márványkereszten, ahol az imént még azt olvastam:,,Szeretett, szerették, meghalt''- most ezt
láttam:
  ,,Egy nap elment hazulról, hogy megcsalja szeretôjét,
  megfázott az esôben, és meghalt.''

 Azt mondják, ájultan szedtek föl napkeltekor, egy sír mellôl.