A zene végigkísérte a fehér folyosókon. Elment egy irodaajtó előtt: a Víg özvegy keringője. Másik ajtó: Egy faun délutánja. Egy harmadik: Csókolj meg újra. Befordult egy keresztfolyosóra: a Kardtánc temette cintányérok, dobok, lábasok, fazekak, kések, villák mennydörgésébe és konzerv-villámokba. Mindez elmosódott, amint átsietett egy előszobán, ahol egy titkárnő ült a Beethoven Ötödik mutatós révületében. Úgy ment el a szeme előtt, mint egy kéz: észre se vette őt.

A pszichiáter az irodák méhkasába, az egymást keresztül-kasul beporzó zenei témák sokaságába hatolt be, ahol Stravinskij Bachhal párosult; Haydn eredménytelenül próbálta elriasztani Rachmaninovot; Duke Ellington meg Schubertet gyilkolászta. Odabólintott a dúdolgató titkárnőknek s a reggeli munkájuknak frissen nekilátó, fütyörésző doktoroknak. Az irodájában átnézett néhány iratot a gépírónőjével, aki halkan énekelgetett, majd fölhívta az emeleten a rendőrkapitányt. Pár percre rá fölvillant a vörös lámpa, s egy hang szólalt meg a mennyezeten:

A falirádió csövei és vezetékei darabokban hevertek a szürke szőnyegen. A pszichiáter nem vett róluk tudomást, s az őrizetes mosolyát, mint egy hősugárzó meleg nyalábját magán érezve, a közelgő viharra emlékeztető csöndben leült a betegével szemközt.

- Mielőtt hozzákezdenénk… - Csöndben és gyorsan odalépett az orvoshoz, és lecsatolta csuklójáról a rádiót. Foga közé vette, mint egy diót, ráharapott, az reccsent egyet, s már nyújtotta is vissza a döbbent pszichiáternek, mint aki szívességet tett. - így már jobb…

- Talán arról mondana valamit, hogy mikor gyűlölte meg a telefont?

- Már gyermekkoromban félelemmel töltött el. A nagybátyám kísértetmasinának hívta. Ő volt a testetlen hang. Halálra rémített. Soha életemben nem hagyott alább a szorongásom. Az én szememben a telefon személytelen készülék, amely ha kedve tartja, átengedi vezetékein az ember személyiségét, ha nem akarja, elnyeli, és a másik végén egy acél-, réz- vagy műanyag hang hidege csúszik ki; se hitele, se igazsága. Telefonon könnyű helytelent mondani; a telefon más szavakat ad az ember szájába. Mire az ember észbe kap, már szerzett is egy ellenséget. Meg aztán persze a telefon olyan kényelmes is; csak áll ott, és követeli, hogy az ember hívjon fel valakit, akinek semmi szüksége rá, hogy fölhívják. Örökké csak hívtak, hívtak, hívtak a barátaim. A fenébe is, semmi időm nem maradt. Ha nem szólt a telefon, szólt a tévé, a rádió, a lemezjátszó, ha sarkon a mozi; reklámfilmeket vetítettek az alacsonyan járó gomolyfelhőkre. Már nem is eső esett, hanem szappanlé. S ha nem volt felhőreklám, gépzene szólt a vendéglőben; muzsika és reklám a buszon, amelyen munkába mentem. S ha épp nem volt muzsika, megszólalt a hivatali házitelefon vagy az az iszonyat csuklórádió, amelyen ötpercenként hívogatott a feleségem meg számos barátom. Mi van ezekben a "kényelmi" berendezésekben, ami oly kísértően kényelmessé teszi őket? Az átlagember arra gondol: "Itt vagyok én, épp ráérek, itt a csuklómon a rádió, miért ne csöngetném föl az öreg Joe-t, he?" Hello - hello! Én szeretem a barátaimat, a feleségemet, az emberiséget, nagyon szeretem, de ha az egyik percben a feleségem hív, és kérdi "Most épp hol vagy, drágám?" - a másikban a barátom, és közli: "Ide hallgass, tudok egy jó viccet: az egyszeri vigéc…", aztán meg egy vadidegen pali jön, s nekem szegezi a kérdést: "Itt a Közvéleménykutató Rt. E percben épp milyen gumit rá?…" Hát tudja!…

- Pompásan! Aztán délben az jutott eszembe, hogy a csuklórádiómat széttapossam a járdán. Épp egy fülsértő hang kiáltott rám a testéből: "Mit evett ebédre? Itt a Kilences Közvéleménykutató" - de még a lelket is kitapostam belőle.

- Miért ne indítanék magányos forradalmat, hogy az emberiséget megváltsam némelyik "kényelmi berendezéstől?" Mert kinek kényelmesek?! - kiáltottam. Kényelmesek a jó barátoknak: "Hé, Al, gondoltam, fölhívlak a Green Hill öltözőjéből. Képzeld, egyből beletaláltam a lyukba. Egyből, Al! Micsoda nap! Most épp ledöntök egy whiskyt. Gondoltam, érdekel, Al!" Kényelmes a hivatalomnak, ha kiszálláson vagyok, mert nincs egy pillanat, hogy ne lenne velem rádiókapcsolatban. Kapcsolatban! Micsoda hamis szó. A markukban vagyok. Rám tenyerelnek. Rángatnak, dögönyöznek, hurkot vetnek a nyakamba URH-hangjaikkal. Nem hagyhatom el a kocsit, hogy előbb ne jelenteném be: "Megállok a benzinkútnál, klozettra kell mennem. - Jól van, Brock, csak menjen. - Brock, miért maradt olyan sokáig? - Elnézést, uram. - Legközelebb ügyeljen, Brock. - Igenis, uram." Tudja, mit tettem, doktor? Vettem egy tölcsér csokoládéfagylaltot, és belekanalaztam az autórádióba.

- Csönd lett. Istenem, de szép volt! Egész nap vartyogott az a rádiós Brock, most ide menjen; Brock, most oda menjen; Brock, jelentkezzék; Brock, végeztem; jól van, Brock; ebédidő, Brock; ebédidő lejárt, Brock. Brock, Brock, Brock! Igen, az a csönd olyan volt, mintha a fülembe kanalaztam volna a fagylaltot.

- Aztán eszembe jutott a kézi diatermiás készülék. Béreltem egyet, s aznap este, hazafelé menet magammal vittem a buszra. Zsúfolásig volt fáradt utasokkal, mindegyiken rajta a csuklórádiója, s csak mondták, mondták a feleségüknek: "Most a Negyvenharmadik utcánál járok, most a Negyvennegyediknél; ez már a Negyvenkilencedik, most fordulok be a Hatvanegyedikre." Egy férj szitkozódott: "Mész haza rögtön a kocsmából, a fene egyen meg, eredj haza, csináld a vacsorát, már a Hetvenedik utcánál vagyunk!" És szólt a buszrádió - Mesél a Bécsi-erdő -, s egy kanári dalolt valami elsőrangú tésztaneműről. És akkor… bekapcsoltam a masinámat! Zaj! Interferencia! Minden feleség elszakadt a hivatalban töltött nehéz napja miatt zsörtölődő férjétől. És minden férj a feleségétől, aki látta, hogy a gyerek pont akkor töri be az ablakot! A Bécsi-erdőt mintha kivágták volna, s a kanárinak torkán akadt a szó. Csönd! Rémisztő, váratlan csönd. A busz utasait az a vész fenyegette, hogy egymással lesznek kénytelenek beszélgetni. Kitört a vakrémület. A közönséges, állati vakrémület!

- A busz kénytelen volt megállni. Hisz a zene összezavarodott, a férjek és feleségek elszakadtak a valóságtól. Zűrzavar, zendülés és káosz. Ketrecbe zárt mókusok makogása! Megérkezett egy riadókocsi, engem nyomban bemértek, megfeddtek, megbírságoltak, a masinámat elkobozták, és hazazsuppoltak.

- Megbocsát, Mr. Brock, ha azt mondom, hogy ez az ön egész cselekménysorozata… hogy is mondjam csak… nem különösen célravezető. Ha nem kedveli a buszrádiókat, a hivatali rádiókat és a vállalati URH-adókat, miért nem lép be valami rádióellenes egyesületbe, nyújt be petíciókat, indít kereseteket, terjeszt fel alkotmányjogi panaszokat? Végül is demokráciában élünk.

- Amelyben én - mondta Brock - az úgynevezett kisebbséghez tartozom. Hát igenis beléptem ilyen egyesületekbe, tüntettem, panaszt tettem, bírósághoz folyamodtam. Évről évre csak tiltakoztam. És mindenki nevetett rajtam. Mert mindenki szereti a buszrádiót meg a reklámokat. Én voltam a kivétel.

- Jelentéstanilag pontos. Megfosztom az életétől. Az is amolyan szájjártató, daloló, dúdoló, időjárásjelentő, versolvasó, regényt idéző, csengő-bongó, ha meg lefeküdtél, altatót suttogó ház. Afféle zuhany alatt is operaáriákat visongó, álmodban spanyolul tanító ház. Afféle szószátyár barlang, ahol tucatnyi elektronikus orákulum fáradozik, hogy az ember egy hüvelyknyivel nagyobbnak érezze magát; ahol még a sütő is megszólal, hogy: "Én vagyok a barackpuding, elkészültem!" Vagy: "Kész a bélszín, kebelezd be!" - meg más ilyen dedós gyagya. Ahol ring az ágy, hogy elaltasson, és megráz hogy fölébredj. Ház; amely épp csak hogy megtűri az embert, én mondom magának. A bejárati ajtó rákiabál: "Sáros a lábad, törüld meg!" És egy elektronikus porszívó-kutya szaglászik a nyomában szobáról szobára, hogy fölszippantson utána minden körömfeketényi cigarettahamut. Uramisten!

- Emlékszik arra a Gilbert és Sullivan dalra, hogy: "Jegyzékbe vettem, soha nem feledtem." Nos, hát aznap éjjel jegyzékbe foglaltam a panaszaimat. Másnap, kora reggel vásároltam egy pisztolyt. Szándékosan besároztam a lábamat, és odaálltam az ajtó elé. Rám dörrentett: "Lába piszkos, lába sáros, ez már egészségre káros. Törülje meg!" Belelőttem az átkozott kulcslyukába! Berontottam a konyhába, ahol épp a sütő nyafogott: "Kapcsolj ki!" Ott, az automata rántottasütés kellős közepén megöltem. Ó, hogy sistergett és sikongott: "Zárlatos vagyok!" Aztán a telefon nyafogott, mint egy elkényeztetett fehérnép. Belefojtottam a szemétledobóba. De meg kell mondanom, itt és most, hogy a szemétledobó ellen semmi kifogásom: az csak ártatlan szemtanú volt. Nagyon sajnálom, igazán hasznos szerszám, soha nem szól egy szót sem, legfeljebb dorombol, mint egy álmos oroszlán, s megemészt minden ételmaradékot. Majd megjavíttatom. Aztán mentem és agyonlőttem a tévét, ezt az álnok bestiát, ezt a medúzát, aki minden este milliárdnyi embert dermeszt kővé a merev tekintetével, ezt a szirént, amely folyton magához szólítja az embert, énekel neki, mindent megígér, és végül olyan keveset ád, de ami engem illet, én mindig visszamegyek, visszamegyek, reménykedem és várok, amíg csak… bumm! A feleségem, mint egy eszét vesztett pulyka, hurukkolva rontott ki az ajtón. Megjött a rendőrség. És én itt vagyok!

- És azzal tisztában volt-e, mikor e bűncselekményeket elkövette, hogy a csuklórádió, a tévé, a telefon, a buszrádió, a hivatali házitelefon mind vagy bérelt holmi, vagy más tulajdonát képezi?

- Én csupán előharcosa vagyok annak a kis közösségnek, amely ráunt a zajra és arra, hogy kihasználják, összevissza lökdössék, rákiabáljanak, örökké muzsikáljanak neki, minden percben odafigyeljen valami hangra, szájába rágják, hogy ezt tegye meg azt tegye, de gyorsan-gyorsan, most itt, most ott. Majd meglátja. A forradalom kezdetét vette. Az én nevem bevonul a történelembe.

- Persze, ehhez idő kell. Mert kezdetben minden olyan elbűvölő. E holmik ötlete, átültetése a gyakorlatba, csodálatos. Valamikor majdhogynem játékszerek voltak, jólesett eljátszani velük, de az emberek nagyon belebonyolódtak, eltúlozták a dolgot, képtelenek levetkőzni a szokásaikat, de azt se képesek bevallani, hogy gúzsba vannak kötve. Így aztán igyekeznek az idegállapotukat mással magyarázni. A mi modern korunk - mondják. A körülmények - mondják. - A feszültség - mondják. De jól jegyezze meg, a mag el van vetve. A rádióból, a tévéből, a filmhíradóból az egész világ megismert; magukra nézve ez a dolog iróniája. Ez öt napja történt. Milliárdnyi ember szerzett rólam tudomást. Nézze csak meg a lapok pénzügyi rovatát. Bármelyik napét. Mondjuk, a mait. S látni fogja, hirtelen fölszökött a csokoládéfagylalt forgalma!

Megnyomta a rejtett jelzőcsengőt, az ajtó kinyílt, kilépett rajta, az ajtó becsukódott és bezárult. Egymagában ment végig az irodák ajtajai közt, a folyosón. Első húsz lépését a Kínai csörgődob kísérte. Ezután a Tzigane következett, majd Bach Passacuglia és fúgája valamilyen mollban, utána a Rongyszőnyeg és, a Hamvadó cigarettavég. Kivette a zsebéből a törött csuklórádiót. Mint egy döglött ájtatos manó. Befordult az irodájába. Megszólalt egy csöngő: a mennyezetről egy emberi hang érdeklődött:

- Teljesen zavarodott, de láthatólag derűs. Nem hajlandó elfogadni környezete legegyszerűbb valóságait sem, együttműködésre teljesen képtelen.

Három telefon csöngött. A tartalék csuklórádió az íróasztala fiókjában cirregni kezdett, mint egy sérült szöcske. A házitelefonon villogott a piros lámpa, s szaggatott búgást hallatott. Három telefon csöngött. A fiók cirregett. Muzsika hatolt be a nyitott ajtón. A pszichiáter, halkan dudorászva, fölcsatolta a csuklójára az új rádiót, bekattintotta a házitelefont, beszélt pár szót, majd fölvette a városi telefon kagylóját, beszélt; fölvette a következőt, beszélt; fölvette a harmadikat, beszélt; megérintette a csuklórádió gombját, beszélt, nyugodtan és halkan, hűvös arccal és derűsen, miközben szólt a zene, villogott a piros lámpa; megint csörgött két telefon, keze ide-oda járt, a csuklórádió cirregett, szólt a házitelefon, hangok szólongatták a mennyezetről. S ilyen nyugalmasan telt a napja a hűvös, légkondicionált irodában egész délután; városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió, házitelefon, városi telefon, csuklórádió…