Ray Bradbury
A gyalogjáró
Ha kilépett egy ködös novemberi este, nyolc óra tájt a város csöndjébe, ha a gidres-gödrös betonjárdát taposta, ha át-átlé
pte a gyomverte repedéseket, ha zsebre vágott kézzel, némán rótta az utat: ez volt Mr. Leonard Mead legnagyobb gyönyörűsége. Megállt egy-egy utcasarkon, ahol két sugárút metszette egymást, végignézett négy irányban a holdvilágos járdán, s eldöntötte, hogy merre menjen, bár igazában olyan mindegy; egymaga volt, vagy mintha egymaga lett volna ezen a világon az Úr 2053. esztendejében, s miután döntött, kinézte az útját, tovább-ballagott, s mint a szivarfüstöt, eregette száján a fagyos párát.Néha órák hosszat
járkált, mérföldeket, s éjfél volt, mire hazaért. Útközben látta a sötét ablakú villákat, házakat, s mintha a temetőt járta volna, az ablakok mögött szentjánosbogárnyi fény ha derengett. Néha mintha szürke szellemek vetültek volna a szobák belső falára, ahol nem húzták be estére a függönyt, vagy halk suttogás hallatszott ki, ahol a sírbolt-házak ablaka még nyitva állt.Mr. Leonard Mead ilyenkor megállt, félrehajtotta a fejét, fülelt, benézett, s továbbment nesztelenül a bibircsókos járdán. Mert nagy bölcsen
már réges-rég gumicipőre váltott át éjszakai barangolásai során, hisz ha kopog a cipője sarka, végigkíséri útján a kutyaugatás, lámpák gyulladnak ki, arcok bukkannak föl, s bámulják a magányos alakot, amint a kora novemberi estében végigbaktat az utcán.A
znap este nyugatnak indult, az elrejtőzött tenger felé. Kristályosan fagyos volt a levegő; csípte az orrát, s tüdeje, mint egy karácsonyfa, sziporkázott belül; szinte érezte, hogy kialszik-felvillan hideg fénye, s valamennyi ágát láthatatlan hó borítja. Elégedetten hallgatta gumitalpa surrogását a járdára hullott levelek közt, halkan, hűvösen fütyörészett, olykor útközben fölvett egy-egy levelet, beszívta korhadékszagát, és a ritka utcalámpák fényében elnézegette az erezet csontváz mintáját.- Hé, odabenn!
- suttogta, ahogy elment egy-egy ház előtt. - Mi megy ma este a négyes csatornán? A hetesen? A kilencesen? Hol vágtatnak a cowboyok, és ott van-e már a fölmentő amerikai könnyűlovasság a szomszéd domb mögött?Az utca néma volt, hosszú és üres, csak az árnyéka kúszott rajta, mint a héja árnya a földeken. Ha a szemét behunyta, és nem moccant, megdermedt, képes volt odaképzelni magát a síkság közepébe, a kietlen, szélcsöndes arizonai sivatagba, ahol ezermérföldnyire nincs ház, és más társaság, más utca sem, csak kiszáradt folyóágy.
- Most mi megy? - kérdezgette a házakat, s rá-ránézett a karórájára. - Fél kilenc? Ez a tucatnyi válogatott gyilkosság ideje? Vagy a ki mit tudé? Vagy most megy a porandparádé? Most hasalt el a komikus a színpadon?
Ez a halk hang, ami a holdvilágos házból kihallatszik, vajon nevetés-e? Már-már megállt, de nem történt semmi több, így hát továbbment. Átbotorkált egy különösen egyenetlen járdaszakaszon. A beton elenyészett a virágok s a gyom alatt. Tízévi éjjeli és nappali kóborlása, ezernyi mérföld során, soha nem találkozott más gyalogossal, soha egyetleneggyel sem.
Odaért egy lóhere formájú, néma útelágazáshoz, ahol két autópálya keresztezte egymást. Napközben dübörögve áradtak itt a kocsik a nyitott benzinkutak közt: egyetlen nagy rov
arnyüzsgés, mintha kipufogóbűzt árasztó szkarabeuszbogarak ügyeskednének hazafelé tartó messzi útjukon. De most a két autópálya is olyan volt, mint a kiszáradt folyóágy - csak kő és kő és holdfény.Visszafordult a mellékutcába, s nagyot kerülve hazafelé indult. Már alig egy utcányira járt hazulról, mikor a magányos kocsi hirtelen befordult a sarkon, s ádáz fehér fénycsóvát vetett rá. Révülten megállt, a fény elkábította, majd maga felé vonzotta, mint egy éjjeli lepkét.
Fémes hang dörrent rá:
- Állj! Egy lépést se! Ne mozduljon!
Megtorpant.
- Kezeket fel!
- De… - kezdte.
- Kezeket fel! Vagy lövünk!
Persze a rendőrség, de milyen valószínűtlen, milyen ritka eset; a hárommilliós városban egyetlen rendőrkocsi maradt igaz? Alig egy évvel ezelőtt, 2052-ban, a választás évében csökkentette a rendőrség a kocsik számát háromról egyre. A bűnözés alábbhagyott; nem is volt már szükség rendőrökre, elég volt ez az egyetlen kocsi, mely örökké az üres utcákat járta, járta.
- A neve? - kérdezte fémesen suttogva a rendőrkocsi.
A rendőrt nem látta a kocsiban, káprázott a szeme.
- Leonard Mead
- Hangosabban!
- Leonard Mead!
- Foglalkozása?
- Azt hiszem, leginkább még írót mondhatnék.
- Az nem foglalkozás - mondta a rendőrkocsi, mintha magában beszélne. A fény Meadet a helyéhez szögezte, mint a testén átdöfött tű a bogarat a bogárgyűjteményben.
- Ebben van valami - mondta Mr. Mead. Már évek óta nem írt. Képeslapot, könyvet nem vett már senki. Manapság, folytatta a gondolatot, minden éjszaka történik azokban a sírboltforma házakban.
Mint a holtak, ülnek az emberek este a sírboltokban, a tévé homályában, a szürke vagy sokszínű fény az arcukat éri csak, a lelkük mélyére nem hatol.- Az nem foglalkozás - szögezte le sziszegve a fonográfhang. - Mit művel itt házon kívül?
- Járok - mondta Leonard Mead.
- Jár!
- Csak járok - mondta ő egyszerűen, de érezte, arcából kifut a vér.
- Jár, csak úgy jár?
- Igen.
- És hova megy? Miért?
- Hogy levegőn legyek. Hogy lássak.
- A címe?
- Saint James Street 11.
- Magánál otthon talán nincs le
vegő, Mr. Mead, nincs légkondicionáló berendezése?- De van.
- És nincs tévé?
- Nincs.
- Nincs? - Úgy reccsent rá a kérdés, hogy az már önmaga vád volt. - Maga nős, Mr. Mead?
- Nem.
- Szóval nőtlen - szögezte le a rendőrkocsi az ádáz fénypászma mögött. A h
old magasan járt, és tisztán világlott a csillagok közt, a házak szürkék voltak és némák.- Nem kellettem senkinek - mondta Leonard Mead, és elmosolyodott.
- Akkor beszél, ha kérdezik!
Leonard Mead csak várt a hideg éjszakában.
- Szóval jár, Mr. Mead?
- Igen.
- De még nem adott rá magyarázatot, hogy milyen célból.
- Mondtam: hogy levegőzzek, hogy lássak, és egyszerűen hogy járjak.
- Ezt gyakran teszi?
- Évek óta minden este.
A rendőrkocsi megült az utca közepén, s rádiótorka halkan búgott.
- Jól van, Mr. Mead - mondta.
- Végeztünk? - kérdezte ő udvariasan.
- Igen - mondta a hang. - Tessék. - Egy szisszenés hallatszott, egy kattanás. Kitárult a rendőrkocsi hátsó ajtaja. - Szálljon be!
- Megálljunk csak, én nem követtem el semmit!
- Szálljon be!
- Tiltakozom!
- Mr. Mead.
Ment, mint aki hirtelen lerészegedett. S ahogy elment előtte, benézett a kocsi elülső ablakán. Ahogy számított is rá, a vezetőülésen nem ült senki. A kocsi üres volt.
- Szálljon be!
Rátette kezét az ajtóra, s bepillantott a hátsó ülésre: kis börtöncella volt, rácsos kis fekete börtöncella. Acélszagú. És karbolszagú - tisztaság-, keménység- és fémszaga volt. Nem volt benne semmi lágy.
- Még ha lenne felesége, aki igazolná az alibijét - mondta a fémhang. - De…
- Hová visznek?
A kocsi habozott, vag
yis halkan búgó, kattogó hangot adott, mintha valahol, tájékoztatásul, lyukkártyák peregtek volna elektronikus szemek előtt.- A Haladásellenes Hajlam Kutató Elmekórtani Központba.
Beszállt. Az ajtó tompa puffanással becsukódott. A rendőrkocsi végiggördült az éjszakai sugárutakon, előtte a reflektor tompított fénye.
Alig egy percre rá, az egyik utcán, elmentek egy ház előtt, az egyetlen ház előtt csupa sötét ház városban, amely fényesen ki volt világítva, amelynek minden ablaka harsány sárga fényben izzott,
szögletesen, melegen a hideg sötétben.- Ez az én házam - mondta Leonard Mead.
Senki se felelt rá.
A kocsi kiszáradt folyóágyban gördült végig mind messzebb-messzebb, kihalt utcákat hagyott maga mögött, és sehol egy hang, sehol egy mozdulat a fagyos novemberi éjszakában.
Göncz Árpád fordítása