Nemere István

 

A golyóálló kísértet

 

© Nemere István - Garabonciás Könyvkiadó - Budapest, 1989

 

I. fejezet

 

Cora biztos kézzel vezette az autót. Az út itt magasba tört, a szerpentin kanyarjai fékezték a lendületét. A lány ennek ellenére kitartóan taposta a gázpedált, amikor csak lehetett. A dombok között olykor falvakat láttak. Az égbolt felhõtlen volt, még érzõdött a hajnali hûvösség.

A lány meztelen karjai az elmúlt hetek napozásának nyomait viselték. Csaknem csokoládébarnák voltak. És izmosak - amint azt õ maga állapította meg néha sajnálattal. A sok edzés, torna, aerobic, karate, dzsúdó... De hát ez szükséges! Ez ilyen szakma!

Egy pillantást vetett a tükörbe, megszokta ezt a mozdulatot. Nem az utat kémlelte - a szerpentin ebben az órában meglehetõsen néptelen volt -, inkább a saját arcára vetett egy pillantást. Szerette idõnként - legalább óránként ellenõrizni a  külsejét. Tisztában volt vele, hogy belsõ hangulatait nagyon is tükrözi a szeme és a szája körüli terület a maga kicsiny, de oly jellemzõ fintoraival.

- Nem kell úgy rohanni - mondta mellette Emil.

Cora már csaknem megfeledkezett róla. A következõ kanyar elõtt ránézett. Emil annyi idõs volt, mint õ, és nehezményezte, hogy ilyen a felállás. Egy nõ parancsol a férfinak...!? Emilt régimódian nevelték. Különben is, olyan aggályoskodó, merev, néha meg nagyon is látszik, hogy szeretne kitörni a hivatali keretek közül. Ez általában nem sikerül. És miért lenne baj, hogy Cora a fõnök, Emil pedig engedelmességgel tartozik? Ez nem tõlük függ! Nekik is parancsolnak. Egyszerûen én vagyok a jobb, tehát az elsõ - szokta nyugtatni magát Cora.

- Annak a pasasnak már igazán nem sürgõs - tette hozzá Emil.

Keskeny arcán kicsi az orr, szinte nincs is, sõt, ami van, az is pisze! Nevetséges! Hát férfi az ilyen? - lázadozott Cora, és mint az elmúlt hónapokban nem is egyszer, ismét arra a belátásra jutott: bizony nem az! Emil minden nap itt van vele, de legfeljebb csak segítség, néha még akadályozza is a munkáját.

- De nekünk sürgõs - mondta Cora.

Már a hegytetõn jártak. Egyenes lett az út, azután egy tábla tûnt fel. HOTEL MINDNIGHT 2 KM - olvasta magában. Egy formátlan szellemalak lebegett a felirat mellett. Fehérrel volt ráfestve.

Emil felröhögött.

- Te tényleg elhiszed, hogy ott szellemek kóvályognak?

- Kísértetek - javította ki Cora. - Nem ugyanaz!

Emil legyintett.

A hátralévõ utat hamar megtették. A fennsíkon messzirõl megpillantották a kastélyt. Régi századokból maradt itt, de nem volt nagy. Inkább közepesnek mondható, kétemeletes, vörösessárga épület, nagyon magas, meredek tetõvel. Elõtte kis park, felhajtó az oldalsó parkolóba, távolabb teniszpálya és fürdõmedence. A kapunál nagy tábla. Mellette fák. Sok fa, sok zöld...

- Hotel Éjfél... - morfondírozott Emil, és oldalra sandított Corára. De a lány most nem nagyon figyelt rá. Egy rendõrautó állt a bejáratnál, és egy egyenruhás felemelt kézzel intett állj-t.

  Cora fékezett.

- Jó reggelt! - mondta a rendõr, és tisztelgett. - Ide most tilos behajtani. A szálloda ideiglenesen bezárt.

- Jó reggelt! Hivatalos ügyben jöttem. - Cora elõszedte igazolványát, és felmutatta. Egy kicsit kaján öröm is volt a hangjában, amikor folytatta. - Én vezetem a nyomozást.

A rendõr hátrahõkölt meglepetésében, Cora pedig gázt adott. Begördült a kastély elé. Ott is áll néhány hivatalos kocsi.

- Ilyen cicababák nyomoznak a gyilkossági ügyekben? - kérdezte az elõbbi rendõr a kollégájától.

- Tudod, mióta nõ a belügyminiszter... Minden posztra nõket tesznek a rendõrségnél, akár alkalmasak rá, akár nem... - legyintett az lenézõen.

 

II. fejezet

 

Az épületben nagy volt a sürgés-forgás. A helyszínelõk éppen végeztek. Az orvos félrevonta Corát a folyosón.

- A pasast egy tõrrel szúrták szíven. Valamikor éjfél és fél kettõ között történhetett. A többit a boncolás után.

- Kösz, doki! - Cora igyekezett néha úgy viselkedni, ahogyan azt a krimifilmekben látta. Mostanság sokat videózott, és a tévében szinte naponta adták az ilyen filmeket.

A rendõrök félreálltak az ajtóból. Már ott várakoztak a hullaszállítók is. A halott a szálloda igazgató-tulajdonosa volt. Ötvenöt körüli férfi, Domray volt a neve. Tekintélyes méretû íróasztala mögött, a szõnyegen hevert. Bõven vérezhetett az éjszaka, látta a nyomokat. A halott arcán kínos fintor árulkodott az utolsó percek szenvedéseirõl. A lány egy darabig az áldozat õszülõ halántékát nézte, miközben Emil ott sürgött-forgott.

Cora alaposan megszemlélt mindent, aztán, amikor a fotós végzett, engedékenyen intett a halott felé:

- Elvihetik - mondta, és kiment a folyosóra. Emil követte.

Az ajtó elõtt egy huszonnyolc-harminc éves fiatal férfi várakozott. Keskeny feje, kissé dülledt szeme, barna haja volt. Talán túlzott udvariassággal is hajolt meg Cora elõtt.

- Arcan Domray vagyok, a... a meggyilkolt unokaöccse.

- Ön is itt dolgozik? - fogadta Cora a bemutatkozást.

Letelepedtek egy szófára, amely a pálmák között állt a hallban. Diszkrét, aranyfényû lámpák a falon, tapéta, nem túlságosan elhasznált bútorok. Majdnem elõkelõ hangulat uralkodott.

Cora tudta, hogy itt, az isten háta mögött, a régi kastélyban szállodát alapítani, enyhén szólva merész gondolat volt az öreg Domraytól. Mégsem vallott kudarcot. Úgy döntött, hogy innen kezdi a nyomozást. Ezzel meglepte a fiatalabb Domrayt, ezt rögtön látta annak az arcán.

- Igenis, asszonyom... vagy kisasszony... Hogy szólítsam? - Arcan Domray kínban volt.

- Nincs jelentõsége! Szóval az elõzményekrõl...

- Tizennégy éve történt, én még gyerek voltam. Az apám és a... a meggyilkolt fivérek voltak, és Domray - már elnézést, de a nagybátyámat mindenki így hívta, még én is - sohasem nõsült meg. Ketten együtt örökölték ezt a kastélyt. Elég romos volt. Apám túladott volna a részén, aztán mégis engedett Domray kérésének, aki kölcsönt szerzett, felújította az egyik szárnyon a földszintet, nagy konyhát és egyéb helyiségeket rendezett be. Felvett pár embert és megnyitotta a szállót. A kísértet vonzotta a vendégeket...

- Errõl annyit beszélnek... - vetette közbe Cora kérdõ hangsúllyal, és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. A tekintetét nem vette le Arcanról.

- ...Kezdetben persze, alig prosperált, de aztán elterjedt a híre, hogy itt éjfélkor kísértetek mászkálnak. Ez egyre jobban idevonzotta az embereket. Nem is sejtené, mennyire szeretnek az emberek félni!... A rémfilmek, a krimik és hasonló történetek nézõi kellemes borzongással szereztek róla tudomást, hogy ha idejönnek, mintegy "élõben" is átélhetik azt, amit a képernyõ elõtt a kényelmes fotelekben. Hát jöttek. Olyannyira, hogy Domray egy idõ után kifizethette apám részét, és felújíthatta az egész kastélyt. Beindult a nagyüzem.

Két-három évvel ezután már a tengerentúlon is megismerték a Hotel Midnight nevét. Egyre-másra áradtak a csoportok, és ez így ment mindmáig.

Idõközben teltek az évek. Apám meghalt, az anyám még él, mi sem vagyunk szegények. Tavaly Domray betegeskedni kezdett, és saját bevallása szerint gyakran jutott eszébe a halál. Rábeszélt, hogy jöjjek ide dolgozni, ismerjem meg a szakmát, és majd fokozatosan vegyem át a helyét. Nem volt más rokona a világon, csak én. És most ilyen véget ért... - a férfi elhallgatott.

Cora figyelte az arcát. Látta rajta a szomorúságot, hát gyorsan megkérdezte:

- Ön az örököse?

- Talán furcsán hangzik, de nem tudom. Domray meglehetõsen zárkózott ember volt, ami az üzleti, anyagi dolgokat illeti. Sohasem beszélt a végrendeletérõl, bár úgy tudom, letétbe helyezett egyet a városi közjegyzõnél. Erre majd fény kerül késõbb.

Arcan egy pillanatig maga elé meredt, majd ismét folytatta. - A lényeg az, hogy nem voltak ellenségei. A szálló szépen virágzott, egyre jobb lett a személyzet is. Messze földön híresek a szakácsaink, és a pincéreink is a legjobbak közül valók.

- Már megbocsásson - szakította félbe Cora -, a vendégek mit láthatnak a környéken?

- Semmit! - mosolygott Arcan lefegyverzõen. Most talán még nagybátyja tragikus haláláról is megfeledkezett. Mint aki egy jó trükköt mesél, olyan arcot vágott. - Terméketlen, sivár a fennsík, és olyanok a környezõ hegyek is. Télen nem lehet síelni, csupa kõ minden. Nyáron csak egy-egy bégetõ birkanyáj jelenti a látványosságot. Igaz, a hotelnek van teniszpályája, úszómedencéje... de ez aligha elégítheti ki azokat az embereket, akik már látták a világ minden csodáját. Márpedig éppen ilyenek járnak ide.

- A kísértet...?

- Igen - mosolygott ismét, aztán elkomolyodott. - A kísértet adja itt mindennek a savát-borsát. Nappal nem történik semmi, a vendégek kialusszák az éjszakai rettegést. Sokszor délig alszanak, csak az ebédhez támolyognak le az étterembe. Délután úszkálnak, teniszeznek, kirándulnak a városba vagy a közeli csúcsra. Nézik a tájat, de szerintem tudat alatt akkor is mindnyájan csak azt várják, hogy végre éjszaka legyen már...

- Amikor jön a kísértet... .. Cora nevetni akart, de ez csak félig sikerült.

Arcan bólintott.

- Nézze kezdetben én sem hittem. Ócska, középkori babonának tartottam, amit Domray ügyesen kihasznál, amivel idecsalogatja a vendégeket. Aztán... kérem, ne nevessen ki... három vagy négy esetben magam is láttam az elmúlt év során.

- Hogy nézett ki? - Ez õszinte érdeklõdés volt Cora részérõl. Most elfeledkezett jövetelük céljáról is.

Arcan határozatlanul vállat vont.

- Ahogyan századok óta ábrázolják. Egy nagy fehér lepel két lyukkal a csúcsos fejrészen. Olybá tûnt, ott néz ki a lepel alól... Kétszer a háztetõn is láttam, kintrõl, amint egy oromfalon egyensúlyozott... Mondhatom rémisztõ látvány volt. Egyszer láttam odabent is, a nagy lépcsõházban, szintén fent. Hangtalanul suhant el a régi árkádok alatt, aztán egyszercsak nyoma veszett két oszlop között. Olyan volt, mintha szétfolyt volna a levegõben. Mire odafutottunk az egyik vendéggel, aki akkor velem volt, már semmit sem találtunk.

- Szóval, miatta járnak ide a vendégek. Ki lehet az?

- A régi legendák szerint élt valaha a kastélyban, vagy a hozzá tartozó birtokon egy nemes lovag - kezdte komolyan Arcan. - A középkorban ugyanis a fennsík, ha gyéren is, de lakott volt. Az itteniek fõleg juhtenyésztéssel, gyapjúszövéssel foglalkoztak. A lovag kegyetlen kényúr volt, nagyon könyörtelen, vérszomjas férfiú. Ilyennek maradt meg a krónikában is. A parasztjaival szemben is kegyetlenkedett. Talán ezzel magyarázható, hogy egy napon a fellázadt pásztorok - a saját jobbágyai - lemészárolták a kastély közelében.

A monda szerint a véres holttest felemelkedett, és támolyogva indult a kastély felé. A pásztorok meg halálra rémülten szétszaladtak... Azóta vélik látni a kísértetet a kastélyban. De ismétlem, ez csak az a történet, amit Domray beleíratott a hotel prospektusaiba. Nem kezeskedem a valódiságáért - fejezte be finom mosollyal a történetet.

Cora egy pillanatra a hatása alá került, mert nagyon élénk fantáziája volt. Már-már látta a parasztok lázadását, a szörnyû gyilkosságot, a kísértetet. Megrázkódott, aztán Arcanra nézett.

- Kik tartózkodtak ma éjjel a szállodában?

- Furcsa módon egyetlen vendég sem. Ilyesmi nagyon ritkán fordul elõ. Tegnap délután lejárt egy turnus. Ugyanis, ezt nem említettem, szerzõdéses viszonyban állunk néhány brazil, kanadai és spanyol utazási irodával. Azok felváltva küldenek hozzánk egy-egy csoportot, mindig három-négy napra. Ezek szinte teljesen megtöltik a szobákat. Arra nem számíthatunk, hogy az errefelé utazó idegenek tévednek be hozzánk, hiszen nincs a környéken nevezetes látnivaló, és ez az út sem vezet sehová, csak a Hotel Midnight-hoz. Az irodák révén viszont mindig telt ház van.

- Kivéve a tegnapi éjszakát.

- Malõr - legyintett Arcan. - Évente legfeljebb egyszer fordul elõ. Az egyik iroda repülõn küldi a vendégeit a közeli város repülõterére, de ott köd volt, és nem fogadtak egyetlen gépet sem. Így el sem indulhattak felénk. A fõvárosban éjszakáztak. Ma reggel kaptam tõlük egy telexet. Abban jelezték, hogy délelõtt tíz után van gépük, tehát csak ebédre érnek ide. Ötvennégy személy. A meglévõ harminc szobánkból huszonhetet foglalnak el.

- Ön mit csinált ma éjjel?

- Este rendbetettem a recepció adminisztrációját. Ez mindig az én feladatom volt, mióta itt vagyok. Néhány dologban Domray szabad kezet adott. Én intéztem az élelmiszer-megrendeléseket is. õ tartotta a kapcsolatot az utazási irodákkal, fogadta a rendeléseket, intézte a rezervációkat. Megosztottuk a munkát... Szóval, tizenegy után mentem lefeküdni.

- Hol lakik?

- Természetesen itt a szállóban, mint a személyzet nagyobb része. Csak a szakácsok, néhány pincér és a takarítószemélyzet jár haza esténként. A személyzeti szobák a jobb szárny földszintjén, a konyha és a zöldségraktár mellett vannak. Ott van egy szerény kis szobám. Tizenegy után oda mentem be, és rögtön el is aludtam. Reggel hét elõtt ébredtem. Mint mindig. Ki szoktam menni a parkba futni egyet. A szakácsok már rég megjöttek, a konyhai személyzet is nyüzsgött. Lehetetlen lenne tovább aludni akkor is, ha szabadnapos vagyok.

Olyan zajt csapnak...

- Mesélje el, hogyan találták meg a halottat?

- Hét után pár perccel lehetett, éppen befejeztem a borotválkozást. Sportmezt öltöttem, hogy futni menjek. Ilyenkor szoktam megkérdezni az éjszakai recepcióst, hogy mi újság, történt-e valami az éjjel... Azt mondta, hogy Domray még nem jött elõ a szobájából. Mielõtt válaszolhattam volna bármit is, sikoltott egy takarítónõ... Õ ment be Domray irodájába, és meglátta a holttestet.

- Ki volt még itt az éjszaka?

- Cheroy úr, a recepcióban. Ügyelt egész éjszaka. Igen tehetséges fiatalember, törekvõ, már elõttem is dolgozott Domraynak. Dina Galan, a másik recepciós. A hölgy igen... hogy is mondjam csak... csinos, a vendégek kedvelik, több nyelven beszél, és mindent elintéz nekik. õ is itt lakik. Tournon úr, a könyvelõnk, bizony már idõs ember. Neki egyszerûen nincs is lakása a városban. Kezdettõl segítette a nagybátyámat, és hogy úgy mondjam "bérelt helye" van a hotelben. Azt hiszem, Domray, már nem is tudott volna meglenni nélküle. Moraw fõpincér ugyanígy régi embere Domraynak, neki is van egy szobája a jobbszárny földszintjén...

- Látom, a nagybátyja gondoskodott a dolgozóiról.

- Nem lehetne tagadni... De menjünk tovább. Itt van még Bruck, az ügyeletes pincér. Õ nem lakik itt, de minden éjszakára itt kell maradnia egy pincérnek, arra az estre, ha valaki a vendégek közül a késõi óra ellenére extra enni- vagy innivalót rendelne a szobájába... Persze, a leggyakrabban innivalóról van szó, és ezért van egy kis szoba, ahol mindig pihen egy ügyeletes pincér. No, és nem szabad megfeledkezni Evisáról, az ápolónõrõl sem.

- Ápolónõ...?

- Szükség lehet rá bármikor. - Arcan finoman mosolygott, úgy látszik, ismét elfelejtette, hogy haláleset történt az éjszaka. - Evisa is régi bútordarab, azt hiszem. Ha éjszaka a kísértet miatt rosszul lesz egy vendég... ne feledje, ezek javarészt középkorú vagy idõsebb emberek. Evisa jelenti a segítséget, az orvosságot, és ha kell, bead egy injekciót is. Szorult helyzetben telefonon konzultál a városban lévõ orvossal, aki rendszeres havi fizetést húz Domraytól az ilyen esetek miatt.

- Értem. Volt még itt valaki az éjszaka?

- Azt hiszem, már csak Pombal, az õr van hátra. Ez egy idõsebb, de még ereje teljében lévõ férfi, aki tulajdonképpen a házat õrzi nappal és éjszaka. Mondhatnám: örökké szolgálatban van. A parkolóban az autók, az alagsorban a borraktár, a recepcióban az értékmegõrzõ... Sohasem tudhatjuk, mikor jut eszébe valamilyen bûnözõnek, hogy kiautózzon ide a városból. Vagy még messzebbrõl egy kis zsákmány reményében. Pombal rossz alvó, és éjszaka általában többször is körbejárja a házat és a teniszpályákat, a parkolót, a medencét. Mindenen rajta tartja a szemét.

- Tehát ennyien voltak ma éjjel a hotelben?! - kérdezte, illetve állapította meg Cora. Meglehetõsen hivatalosan csengett a hangja.

Arcan töprengés nélkül bólintott.

- Igen. Hacsak...

- Hacsak?

- Hacsak nem számítjuk hozzá még a kísértetet is - mondta fanyar mosollyal.

 

III. fejezet

 

Cora kicsiny jegyzetfüzetébõl neveket diktált Emilnek, azután folytatta:

- Telefonálj a kapitányságra, és kérj meg valakit, lökje fel ezeket az adatokat a személyi nyilvántartó számítógépére. Mindent tudni akarok róluk!

Emil megvakarta gyérülõ haja alatt a fejbõrét. Már nyitotta is a száját, hogy szokása szerint valamilyen aggályának adjon kifejezést, de Cora egyszerûen hátat fordított neki. Elment. Emil sóhajtva leült, és magához húzta a készüléket.

A szoba, amelyet Cora kért és kapott, semmiben sem különbözött a többi huszonkilenctõl. Az elsõ emeleten volt. Az ablakon át látta a park fáit, és megcsillant az úszómedence kékes vize is. Idebent minden bútor a mértéktartó elegancia jegyében készült. Cora leült a kis asztalkához, a másik oldalra állított egy széket, és maga elé tette a jegyzetfüzetét. Hallotta, hogy odakinn többen beszélgetnek. Tehát gyülekeznek már a tanúk! - állapította meg.

- Cheroy urat kérem! - szólt ki az ajtó résén, és visszaült a helyére.

Cheroy alacsony, vékony, harminc körüli férfi volt, jellegtelen arccal. Igaza lehetett Arcannak: az egész emberbõl csak úgy sugárzott a szorgalom, az igyekvés. Már ahogy bejött, és fegyelmezetten leült az üres székre, jelezte: "rendelkezzenek velem. Én mindent megteszek, minden feladatot vállalok..." Cora egy percig szótlanul nézte.

- Cora Warnet felügyelõ vagyok, Domray úr halála ügyében nyomozok. - A hivatalos formula után figyelmeztette a férfit, hogy csak az igazat szabad vallania, majd feltette az elsõ kérdését.

- Ön egész éjjel a recepcióban ült?

- Nem - rázta a fejét határozottan Cheroy. - Hiszen vendég sem tartózkodott a hotelben. Ezt bizonyára tudja. Ezért tizenegy után, amikor Domray úr is elment, bementem a földszinti hallból nyíló kis tévészobába. Az ajtó mellett ültem úgy, hogy halljam, ha valaki jönne, vagy a recepciós pultnál megszólalna a telefon.

- És megszólalt?

- Egyszer, fél tizenkettõ tájban egy... hm... szóval, biztosan részeg férfi érdeklõdött valahonnan a városból, hogy van-e üres szobánk. Természetesen azt feleltem, van. Õ meg erre: még meggondolja, és letette. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy valami kis alkalmi párról lett volna szó... Ugyanis már reggelig nyugalom volt. A pult mögött letettem egy nyugágyat, és ott bóbiskoltam reggelig.

- Domray úrról mit tud?

- Azt mondta, hogy elmegy lefeküdni. Aztán mégis visszament az irodájába. Ezen nem csodálkoztam, mert sokszor fentmaradt késõ éjszakáig, ellenõrizte a papírokat, a szállítóleveleket. Nehezen tudott elaludni. Többször is panaszolta.

- Önnek nem tûnt fel, hogy nem jött ki az irodából... reggelig?

- Nem. Az irodában sötét volt, és mikor a tévészobából visszamentem a recepcióhoz, az hittem, Domray úr már régen elment aludni. Távolabb egész lakosztálya van.

- Ez mikor történt?

- Mikor is? - töprengett egy darabig a férfi. - Két óra lehetett. Egy mûholdas programot néztem, és akkor fejezõdött be a revümûsor.

- Ön szerint ki ölhette meg Domray urat?

- Fogalmam sincs. Nagyon megrázott a dolog. - Cheroy most nem nézett Corára, az asztal sarkát bámulta. - Domray úr senkinek sem ártott, senkinek az útjában nem állt.

- Arcan örökli utána a szállodát! - Lõtt vaktában Cora, és nem vette le a szemét a férfi arcáról.

- Igen? - nézett fel. - Lehetséges. De miért ölte volna meg a nagybátyját, az édesapja testvérét? Hiszen ha így van, ahogyan ön mondja, évek múlva is örökölhette volna a hotelt.

Vannak, akik siettetik a sorsot - vélte Cora, de hallgatott.

- Semmi gyanúsat nem tapasztalt este, éjszaka vagy kora reggel? - kérdezte azután.

- Nem.

- Kérem, küldje be Dina Galant.

És Dina Galan bejött.

Ezt a bejövetelt külön tanítani lehetett volna egy színésziskolán. Persze, nincs kizárva, hogy valahol tanították is, és a hölgy esetleg ott is tanulta.

Galan már harmincöt felé járhatott, de ezt a modern szépítészeti technika összes termékével igyekezett kendõzni. Többnyire sikerrel. A kozmetika erõs oldala lehet - állapította meg Cora nõi szemmel. Dina majdnem molett, de igen fegyelmezett teste elárulta, hogy sokat sportol, talán szépség- és fitt-szalonokba is jár. Arcán nem volt egyetlen ránc sem. A mai menedzsernõ-típus kétségtelenül sikeres változatát képviselte.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt, foglaljon helyet! - Cora kötelességtudóan elmondta ismét az ilyenkor szokásos formulát, majd feltette az elsõ kérdést.

- Hol tartózkodott éjfél és éjjel kettõ között?

- Aludtam. Ha nem vagyok szolgálatban, olyankor aludni szoktam - felelte Dina kissé mély hangján, és nyugodtan nézett Cora szemébe.

Lehet, hogy párbaj készül - villant a nyomozónõ agyába. No, én akkor sem ijedek meg, állok elébe!

- Tehát semmit sem hallott, semmirõl sem tud - provokálta a másikat.

- Azt nem mondtam. - Dina Galan egymásra helyezte formás lábait, és engedélyt kért, hogy rágyújthasson.

Cora nem dohányzott, de tapasztalatból tudta már, hogy a dohányosok a nikotin hatására beszédesebbek lesznek. Várt. A nõ kifújta a füstöt, és halkan elkezdte:

- Kora délután Domray úr nem volt valami jó hangulatban, valami bánthatta. Én éppen teniszeztem. Tudja, ha nincs vendég odakinn a pályákon, akkor a személyzet is játszhat. Bruckkal, a pincérrel játszottam, de az egy nyeszlett alak. Hamar kifáradt, és elment. Egyedül maradtam. Hat óra múlott, éppen kezdett sötétedni. Itt a fennsíkon sokáig süt a nap délután is, de aztán egyszercsak lebukik a hegyek mögé, és akkor perceken belül koromsötét lesz. Ettõl tartottam, és én is szedelõzködtem, hogy bejövök, amikor megláttam Domray urat. A parkoló felõl jött, és magában beszélt. újabban, ahogy öregedni kezdett, ez lett a szokása. Engem nem vett észre. A sövény mögött álltam, és nem akartam megzavarni. De magában mormolt néhány hangosabb szót is, és azokat hallottam.

Cora csak egy kicsiny mozdulattal jelezte: õ is szeretné hallani.

Dina nagyot szívott a hosszú, aranyvégû cigarettából, aztán úgy folytatta:

- Nem tudom kirõl lehetett szó. Azt mormolta: "Mivel szolgáltam rá?... Az ördögbe is, nem ezt érdemeltem… Nem kellene így tennie..." És máris eltávolodott, többet nem hallottam.

- Gondolja, ennek köze lehet a késõbbi gyilkossághoz?

- Ezt önnek kell eldöntenie - vágott vissza Dina.

Cora önmagában kénytelen volt elismeréssel adózni a nõ diplomáciai képességeinek... Most valami mást is látott a szemében: szomorúságot. Nem tetette magát. Az imént még nagyon magabiztosnak mutatkozott, de ez lassan lefoszlott róla.

- Éjszaka semmit sem hallott? - érdeklõdött Cora.

- Nem. Hamar a szobámba mentem. Fáradt voltam. Olvastam egy ideig, aztán elnyomott az álom. Éjfél után lehetett.

- Elnézést a talán ostoba kérdésért... A kísértet nem zavarta meg az álmát?

Dina nagyon komolyan válaszolt.

- Nem, tegnap éjjel nem mászkált.

- Hát nem minden éjjel... hm... mutatkozik meg a vendégek elõtt?

Dina könnyedén elmosolyodott, majd ismét komoly lett.

- Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kísértet része a kastélynak, amolyan leltári tárgy. Hát nem! Szó sincs róla! Õ teljesen kiszámíthatatlan. Van úgy, hogy napokig nem mutatkozik, máskor meg két-három egymást követõ éjszakán is hallani. Nem fogható "munkára", csak akkor jön, ha így hozza a kedve. Legalább is így vélem.

- Önök... hogy is mondjam csak... Már megszokták?

- Valahogy úgy. Mindenesetre nem ugrunk ki az ágyunkból félõrülten a rémülettõl, ha üvölteni kezd.

- Üvölt... is?

- De mennyire! Az az egyik fõ attrakciója. Megveri az ajtókat a folyosókon, a tetõn egyensúlyoz, sóhajtozik. Olykor láncokat csörget, és valamilyen más fémtárggyal zörög... Aztán eltûnik. Ennyi!

- Szóval, önök, a személyzet is látják? Valóban létezik?

- Nemegyszer felébresztett már engem is, no és... éjszakai szolgálatban elõfordult, hogy láttam is.

Cora érezte, hogy veszélyes vizekre téved. Inkább abbahagyta ezt a témát.

- Domray úrnak nem voltak... nõkapcsolatai?

- Szeretõre gondol? - zárta rövidre Dina Galan a kérdést. - Dehogynem.

- Megmondaná, kicsoda?

- Nagyon szívesen - felelte Dina éppolyan egyszerûen, keresetlenül. - Én.

Corának elakadt a lélegzete. Ez most nem nõi párbaj volt. Mindketten más-más utat jártak. De nem vették le egymásról a szemüket. Cora arra gondolt: ezért szomorú...?!

- Ez... ez egy aktuális ügy volt? - nyögte ki következõ kérdését, és nagyon szégyellte magát. Mint hasonló esetekben mindig. Nem szeretett mások magánéletében vájkálni, de ez nagyon is hozzátartozott a szakmájához. Ilyenkor, rövid percekre, utálta is azt. Meg önmagát is. Cora Warnet még kezdõ volt a szakmájában, tulajdonképpen ez volt a harmadik jelentõsebb ügye. Még csak a harmadik!…

- Már nem. Két hónappal ezelõtt lett vége. Éppen azzal foglalkoztam, hogy új állást keressek. Minden bizonnyal találtam volna már eddig is, de nem akartam így elbánni a szállóval éppen a szezonban. Meg is mondtam Domraynak, mindjárt a szakítás után, hogy el fogok menni. õ is kért, hogy maradjak még.

- Megkérdezhetem, hogy mi volt a szakítás oka?

- Arcan.

A név szinte brutálisan vágódott be közéjük. Ijedt kis csönd támadt utána, amit Cora töltött ki azonnal, nehogy tovább terebélyesedjen.

- Az unokaöcs... udvarolni kezdett magának?

- Úgy is mondhatjuk - felelte Dina egy szemvillanással, amit Cora úgy is érthetett: "Én csábítottam el".

Kissé tanácstalan lett. Dina mintha érezte volna ezt, a segítségére sietett.

- Arcannak nem volt senkije, amikor a nagybátyja idevette. Ügyes és udvarias, célratörõ fiatalember. Nem titkoltuk elõtte a viszonyt, amellyel mindketten meg voltunk elégedve. Domray úr és én is. Késõbb azonban Arcan jelenléte mérgezni kezdte kettõnk ügyét. Pedig valójában nem tett õ semmit. Csak az, hogy ott volt, fiatal volt, kedves volt... Domray látta ezt, és hétrõl hétre féltékenyebb lett az unokaöccsére.

Végül két hónappal ezelõtt Arcan egyszer elvitt a városba, szórakoztunk egy  kicsit. Amikor visszajöttünk, behívott a szobájába, és... ugye, nem kell mondanom, mi történt? Lefeküdtem vele. De hajnalban bekopogott Domray.

A helyzet világos volt. Mindennek elmondott mindkettõnket, velem szakított.

Arcannal négyszemközt beszéltek, nem tudom, mirõl, de sejtem. Attól kezdve a fiú került, ahogy csak tudott.

- Úgy véli, hogy az öreg megfenyegette, hogy kitagadja az örökségbõl, ha továbbra is szóba áll önnel?

- Becsülöm az éleslátását. - Dina ültében apró meghajlásnak is vehetõ, kis fejbiccentéssel bókolt a nyomozónõnek. - Így lehetett, bár egyikük sem közölte velem. Nem is adtam rá alkalmat. Azóta csak dolgozom, mint egy rabszolga, nehogy kivetnivalót találjanak a munkámban. õk is tudják, hogy amikor beáll az õsz, elmegyek. Mellesleg megmozgattam már az ismeretségeimet, és több ajánlatom is van. Legalább olyan jó szállókban, mint ez. És nem is az isten háta mögött, ahol egy kísértet üvölt éjszakánként, hanem nagyvárosi, központi fekvésû, elegáns intézményekben.

- Mit gondol, miért ölték meg Domrayt?

- Ez éppen olyan, mintha azt kérdezné: ki ölte meg...? Egyik kérdésre sem tudnék válaszolni, hiszen nem ismertem az életét. A múltról sohasem beszélt.

- Miért gondolja, hogy a múltjában kell keresni a megoldást?

- Mert a jelenben nincs semmi ok a gyilkosságra. Domray tizenöt éve a hotel személyzete elõtt élte az életét. Mindent tudtak róla. Még azt is, ha megfázott és köhögött, vagy éjjel rosszul aludt, esetleg jó kedve volt.

- Nyilván azt is tudták, hogy ön... és Domray... - Cora elakadt. De a recepció csinos úrnõje hidegen bólintott.

- Biztosan tudták, ámbár mi nem reklámoztuk ezt túlságosan. De sok éjszakát töltöttem Domray lakrészében. Ezek itt mindent tudnak - intett kissé megvetõen a falakon túlra.

- Köszönöm, egyelõre - mondta Cora, és lapozott egyet a jegyzetfüzetében.

Dina Galan majdnem nesztelenül felállt, és az ajtóhoz ment. Cora utánaszólt, és kérte, hogy küldje be a könyvelõt.

Tournon úr pontosan olyan volt, ahogyan a háború elõtti filmekben a könyvelõket ábrázolták. Volt már vagy hatvan éves, szemüveget viselt és bozontos szemöldököt, ami azért volt kissé meglepõ, mert ezen kívül alig volt haja. Kicsiny, õsz bajuszkája keskeny száj fölé települt. Az öreg bizalmatlanul pislogott a világba. Most éppen az elõtte ülõ fiatal nõre.

- Tournon vagyok - mondta többször is, majd elõrehajolt, és kissé alulról sandított fel a lányra, úgy kérdezte. - Mondja, maga tényleg... detektív?

- Nyomozónõ vagyok. - Cora elõhúzta az igazolványát, és megmutatta… - Felelnie kell a kérdéseimre, Tournon úr!

- Szívesen. De nem tudok semmit - mondta gyorsan a férfi. Úgy látszik, mindig gyorsan beszél. Mivel õ is számos krimit láthatott, tudta már mit várnak tõle, hát elhadarta. - Éjszaka a szobámban aludtam, és nem hallottam semmit. Senkit sem gyanúsítok, és a gyilkosság indítékáról fogalmam sincsen.

Cora csak magában mosolygott. A vékony öregurat aligha gyanúsította azzal, hogy majdnem tövig döfte a tõrt Domray szívébe. Ahhoz azért erõsebbnek kellene lennie. És különben is, Tournon nem keltette egy elvetemült és hidegvérû gyilkos benyomását. Mindazonáltal nem zárhatta ki, hogy tud valamit, annak ellenére, hogy ezt már az elsõ mondatában tagadta.

- Ne olyan gyorsan, kedves uram. Hallottam, hogy ön már sok éve dolgozott együtt Domray úrral. Nyilván sokat tudott az üzleti ügyekrõl is, nincs kizárva, hogy egyéb természetû események sem kerülték el a figyelmét.

Tournon nyugtalanul pislogott. Úgy sejtette, ez a csinos, napbarnított rendõrleányzó hamarosan csapdába csalja. Lehet, hogy nem is járt messze a valóságtól! Corától ugyanis nem voltak idegenek az ilyen módszerek. Ha õ egyszer keresett egy gyilkost, hát nem nagyon válogatott a törvény adta eszközökben. Zavartan mosolygott, de ez csak fintornak sikerült.

- Való igaz... kérem... De nem volt semmi baj. A hotel jól ment, szinte mindig telt házzal. Domray úr sokat keresett, és mi sem panaszkodhattunk. Az adót is rendben fizettük, sehol sem tudtak volna megfogni bennünket. Vagyis hát nem volt felhõ ezen az égen.

- Csak derült égbõl villámcsapás, ma hajnalban?! - kérdezte Cora sebesen.

Az öreg elakadt, krákogott, nagyokat nyelt.

- Hát... ez nagy meglepetés, kérem. Döbbenetes. Szegény Domray úr...! Senkinek sem vétett.

- Biztos ebben?

A kérdés fennakadt, még ott lebegett közöttük. Tournon sóhajtott.

- Ha személyi ellentétekre gondol...

- Például gondolhatunk arra is - provokálta Cora.

- ... akkor erre sem tudok felhozni példát. Domray úr mindenkivel jóban volt.

- Arcannal is? Amikor az unokaöccse ágyában találta a szeretõjét?

Tournon arca elborult.

- Hát már ezt is tudja?

- Is, kedves könyvelõ úr. Szóval, van még több is ugye...?

Az öreg a fejét rázta.

- Sajnálatos esemény volt, én csak a személyzet pletykáiból értesültem róla. De azt sem követte vita vagy veszekedés. A két Domray úr elintézte egymás között. Galan kisasszony sem csinált belõle ügyet, úgy vettem észre. Ez a hotel, kérem szépen, mindig nagyon jóhírû intézmény volt, ahol a személyzet soha nem emelte fel a hangját. Mi itt csak a vendégekért létezünk, kedves Warnet kisasszony.

- Tehát, fogalma sincs, miért ölték meg a fõnökét?

- Nem tudom.

- Semmi rendkívülit nem tapasztalt.

- Nem.

- Elmehet, kérem!

Csak miután az ajtó becsukódott a könyvelõ mögött, értette meg Cora: mindenkitõl megtudott eddig valamit, kivéve éppen ezt a makacsul hallgató öregurat. Elégedetlenül várta, hogy bejöjjön a következõ delikvens.

Nyílt az ajtó, és egy jó negyvenes, tömzsi, vastagnyakú, de könnyed mozgású férfi lépett be a szobába. Szürke szeme Corára tapadt, miközben megállt az ajtó mellett. Fejet hajtott, és bemutatkozott:

- Moraw vagyok, a fõpincér.

- Moraw úr, meséljen nekem Domray úrról. A halottról, természetesen - jutott eszébe, hogy Arcan is ugyanezt a nevet viseli.

Moraw leült, és érdekes módon, amikor már nem állt a lábán, egyszerre nehézkesnek tûnt a teste. Szoborrá vált, márvánnyá. Alig mozdult, csak az álla és az arca, közben a hangok mintha mély pincébõl törtek volna elõ.

- Domray úr jó fõnök volt. Sokat követelt, de nagyon értette a szakmát. Tudta, melyik fajta vendégnek mi kell, és a személyzet azt hogyan adhatja meg neki. Jó fizetést is adott nekünk, kicsi volt a fluktuáció - ezt a szót Cora eddig csak a szakszervezetek és a kormány emberei között folytatott tévévitákban hallotta.

A következõ mondatból kiderült, hogy Moraw mit sem tud a gyilkosságról. Éjszaka korán lefeküdt, és aludt, "mint a bunda", ahogy õ mondta, egészen reggelig.

Cora nagy reményei szertefoszlottak. Majdnem ugyanígy járt Bruck pincérrel is. A magas, karcsú, de nem túl rokonszenves arcú fiatalembernek a városban élt a családja, és csak minden harmadik-negyedik éjszakát töltötte ügyeletesként a kastélyban. Õ ugyan nem aludt, mert a konyhában kellett tartózkodnia, és ott nincs ágy. De Cora pár keresztkérdéssel kiszedte belõle: van ott egy függõágy, amirõl a pincérek senkinek sem beszéltek soha. Ha valamelyik vendég éjfél után kíván italt, leszól a recepcióba, és a portás továbbítja az üzenetet a konyhába. Domray éjfél után pedig soha nem járt arra, hisz általában maga is aludt. A gyilkosságról vagy annak indítékáról - állította Bruck - semmit sem tudott.

De mielõtt kiment volna a szobából, gunyoros mosollyal visszaszólt Corának:

- És a kísértetet nem hallgatja ki...? - azután elment.

A lánynak nem maradt ideje töprengeni a fura mondaton, mert bejött Evisa, az ápolónõ. Leült szemben Corával, kényelmesen hátradõlt. Negyvenöt éves volt, vastaghangú, kedélyeskedõ modorú, az "ami a szívemen, az a számon"-típus.

- Mit akar tudni, aranyoskám? - kérdezte, és azonnal tele lett vele a szoba.

- Elmondták már, hogy az a papagáj, a Dina, a két Domray szeretõje volt?... Nos persze, ezt már biztos tudja. És azt tudja-e, hogy ennek aztán lett folytatása is? Az öreg Domray megfenyegette az unokaöccsét, hogy mondjon le Dináról, különben kitagadja.

Éppen így gondoltam én is - örült magában Cora, de a következõ mondat alaposan lehûtötte a lelkesedését.

- Csak hát a szeretõ szívnek nem lehet parancsolni! - jegyezte meg Evisa ellentmondást nem tûrõ hangon. Amúgy is nagy darab nõ volt, de most egyenesen heggyé nõtt Cora elõtt. A detektívnõ kissé összébb húzta magát. Evisa még nála is barnább volt. Látszott, hogy nappal nincs más dolga, mint a medence partján süttetni magát.

- Arcanra céloz?

- Persze. Titokban továbbra is találkozgattak, aztán beütött a ménkû. Dina terhes lett.

Corának a lélegzete is elállt.

- Tessék?

- Jól hallotta, aranyos. Terhes lett, de persze, nem akarta megtartani a gyereket. Ezek a mai nõk... no, hagyjuk! Szóval, Dina azt mondogatta Arcannak, hogy az õ esetében felelõtlenség, sõt, õrültség lenne. Annál is inkább, mert hamarosan új munkahelyet kell keresnie. Arcan meg azt akarta, hogy tartsa meg. Hogy szülje meg.

Cora agyában egymást kergették a gondolatok. Tegnap az idõsebb Domray megtudta az egészet, talán a személyzettõl valaki befújta neki... Felrúgták a megállapodást? Dühös volt rájuk. Lehet, hogy az értésükre is adta: megszabadul mindkettejüktõl. Most éppen egyikük sem akart távozni. Arcan az örökség reményében, Dina Galan pedig éppen Arcan miatt.

Cora maga elõtt látta az események lehetséges változatát: Dina õrt áll a folyosó hall felé esõ részén, miközben a mit sem sejtõ Cheroy a tévét nézi. A recepcióban nincsen senki. Mindenki más alszik. Arcan beoson a tõrrel a még dolgozó nagybátyjához és egyetlen csapással a szívébe döfi azt...

- Honnan tudja mindezt? - kérdezte Evisától.

- Vékonyak a falak - jegyezte meg Evisa lakonikusan. - A szobám éppen Arcané mellett van.

- Ki mondta el Domraynak, hogy Dina terhes?

- Itt nincsenek titkok.

Szóval, õ mondta el - villant Cora agyába a röpke gondolat.

A két nõ egymást nézte.

Cora hirtelen megsejtett valamit. Ez a csúnya nõ... Senkinek sem kellett. Biztosan nem volt senkije, soha. Nagy, csontos, testes, a férfiak szeme nem akadt meg rajta. Amikor idejött dolgozni, mindennel leszámolt. Itt, az "isten háta mögött" csak röpke kalandokra számíthatott. Néha egy-egy idõsebb vendég... Ha Domray nem vette észre, mert biztosan megtiltotta volna. De azért õ is érzõ lélek lehet. És Domray úr, az idõsebb, korban is hozzáillett... A fõnök-titkárnõ komplexus bontakozott ki a szállodatulajdonos és alkalmazottja, az ápolónõ között?...

- Ön... bizalmas viszonyban volt az áldozattal?

- Mondhatjuk úgy is. Attól függ, hogy mit ért a "bizalmas" szó alatt. Egy biztos, én nem voltam a szeretõje - a hangjából némi önsajnálat is áradt, ezért Cora megerõsítve érezte iménti sejtését.

Hosszú percig újra csak nézték egymást. Valami szövetség láthatatlan, de jól érezhetõ szálai feszültek ki közöttük.

- Ön szerint ki a tettes?

- Arcan - felelte az ápolónõ gyorsan és határozottan.

- Túl egyszerû lenne - ellenkezett Cora. - õ az egyetlen örökös, feltehetõen. Ha a nagybátyja eltûnik a színrõl, Arcan feleségül veheti Dinát, aki megszüli a gyereküket. És mivel övék a Hotel Midnight, hát életük végéig lenne mit aprítaniuk a tejbe...

Evisa az okfejtés közben végig csak bólogatott.

- Így volt, biztosan.

- De arra is gondolnia kellett Arcannak, hogy a rendõrség is erre fog gyanakodni?!

- Más dolog gyanakodni, és megint más dolog bebizonyítani.

Kopogtak, és Emil jött be. Cora elküldte hát az ápolónõt, de sejtette, hogy fog még vele beszélgetni.

- A tõrön nem voltak ujjlenyomatok - mondta a fiatalember. - Manapság már a leghülyébb gyilkos is hallott az ujjlenyomatokról. A televízió megkeseríti a szegény rendõrök életét.

- Mi hír van még?

- Hamarosan megkapom az adatokat a személyi tárolóból. A helyszínelõk viszont semmilyen gyanús nyomot nem találtak. Ujjlenyomat persze, van bõven, de hát ez a normális. A személyzet sokat járt be Domray szobájába... Azonfelül kikérdeztem a személyzetnek azt a felét, amelyik éjszaka nem volt itt, de általában itt dolgozik. Senki sem tudja elképzelni, hogy valakinek árthatott volna a galamblelkû fõnökük, aki aztán ezért fegyvert emelt volna rá...?

- Van odakinn még egy illetõ. Pombal, az éjjeliõr. Légy szíves, küldd be!

Pombal megtört vállú, koránál is idõsebbnek látszó, galambõsz férfi volt. Az adatfelvétel során Cora megtudta, hogy alig múlott ötven, pedig legalább hatvanötnek nézett ki. Nagy megpróbáltatásokon mehetett át régebben, de ezekrõl most természetesen nem esett szó. Pombal amúgy sem szeretett fecsegni.

- ... Mindig ez volt a munkám, már tizennégy éve. Mindig Domray úr volt a fõnököm. Régebben segítségem is volt, egy Stefan Rabas nevû kertész. Fiatalember volt, õ látta el a parkot. De hogy már nincs itt, ez a munka is rám szakadt. Öntözöm a pázsitot is... Tegnap este láttam Domray urat, nagyon dühös volt. Botjával csapkodva ment át a parkon, és mormogott valamit. Messze voltam tõle, nem értettem a szavait. De az biztos, hogy haragudott.

- Nem sejti, hogy ki ölhette meg?

- Én csak odakinn lehetek éjszaka. Éjfél után körbejártam a "birodalmat", a kocsiparkolót is, a garázsokat, a teniszpályát, a parkot, de senki sem mozdult. Van egy kutyám is. Ha én nem, hát az biztosan észrevenné, ha valaki be vagy ki akarna menni a kastélyból.

- Tehát a gyilkos csak odabent lehetett - mondta Cora, inkább csak magának.

- Bizony - bólogatott az öreg. - És volt ott még valaki, akire nem tetszett gondolni, kedves... kisasszony.

- Kicsoda?

- Hát a kísértet.

- Csak nem gondolja komolyan, hogy az a gyilkos?

- Manapság minden elõfordulhat. Õrült világ ez - ingatta az öreg a fejét.

Cora mosolygott, de Pombal komolyan nézte barna szemével, akár egy kutya. Végül a "kisasszony" kezdte magát furcsán érezni. Mintha az öreg valamit szeretett volna a tudomására hozni. Vagy mégsem?

- Keresse a kertészt - mondta végül Pombal, és elment.

Cora a gondolataiba mélyedt. Késõ délután volt, a halottat pedig rég elvitték. Fogta hát magát, és kiment sétálni. Bejárta a parkot, látta a fák között beesõ gyönyörû napsugarakat. Csodálatos illata volt a frissen öntözött pázsitnak. Aztán visszasétált a kastélyhoz. A szeme elõtt egyre csak nõtt az épület, agyában pedig egymást kergették a nyugtalan gondolatok.

Tehát nem kétséges: estefelé valami nagyon felizgatta Domrayt, lehet, hogy ennek a folytatása volt az éjfél utáni gyilkosság. De mi köze lehet mindehhez a kísértetnek? Szerette volna elhessegetni a gondolatot, de nem nagyon sikerült.

Kaptak ebédet is. Arcan nagyúri gesztussal még azt is felajánlotta, hogy ha estig nem fejeznék be a nyomozást, itt is alhatnak.

Emil ebéd közben tett néhány célzást, mire Cora gyorsan lehûtötte:

- Kedves nyomozótársam, jól fülelj a szavamra! Itt alszunk, de két külön szobában. Ne legyenek nagy terveid. Hacsak el nem csábítod Dinát, és ki nem szedsz belõle néhány fontos adatot, amit elõttem esetleg elhallgatott... Akkor minden bûnödet megbocsátom!

- Dina nem nekem való. Nagyúri hölgy - legyintett Emil reménytelenül.

- A te dolgod. Mindenesetre itt éjszakázunk, remélve, hogy meglátjuk a kísértetet. Hátha...

- Már megint kezded? - türelmetlenkedett a férfi. - Micsoda marhaság! Kísértetek, te is tudod, nincsenek!

Autóbusz fékezése szakította félbe a vitájukat. Az étterem ablakán át látták, hogy tarka ruhás turisták érkeztek tömegesen. Spanyolok voltak. Vidáman csivitelve lepték el a hallt. Bõröndhegyek nõttek, az egész személyzet mozgásba jött. Cora és Emil pedig az ebéd végeztével a tömeg elõl ismét a parkba menekült.

- Mi van az adatokkal?

- Kiment a fejembõl, telefonálok a városba - azzal Emil elment a kastély felé, Cora pedig tovább sétált.

Egyszercsak Evisa, az ápolónõ bukkant fel egy fa mögül, és odajött hozzá.

- Bocsásson meg, de délelõtt elfelejtettem megemlíteni egy apróságot.

- Nyomozásnál nincsenek apróságok, minden adat fontos! - közölte Cora meglehetõs szigorúsággal. De Evisát aligha ijesztette meg. A nõ zavartalanul folytatta vastag hangján.

- Tegnap este tizenegykor találkoztam Domrayval, a személyzeti szárny folyosóján. Valakinél lehetett, mert ott csak mi lakunk. Õ maga természetesen külön lakosztállyal rendelkezett. Kérdeztem, nem megy-e aludni, mire azt válaszolta: "Még beszélnem kell valakivel", de ezt olyan fenyegetõ hangsúllyal ejtette ki, hogy egészen beleborzongtam.

Cora nem hitte, hogy Evisa elfelejtette volna közölni vele, éppen a fõnöke halálát követõ órákban. Valószínûbb, hogy valamiért elhallgatta, vagy most találta ki. Esetleg az is elõfordulhat, hogy rávették: mondja ezt?! Talán félre akarja vezetni a nyomozást?! Nézte az asszony szemét, és váratlanul azt kérdezte:

- Ugye, maga nagyon szerette Domrayt?

Evisa már nem volt az a kemény nõ. Kissé ellágyultak az arcvonásai. Emlékezni kezdett.

- Mindig kedves ember volt. Jó szó nélkül sohasem ment el az ember mellett. Segített, ha kellett.

Szerelmes volt belé, és jött ez a Dina. Nem csoda, ha Evisa elmondta Domraynak, mit tudott meg Dináról és az unokaöccsérõl. Remélte, Domray elûzi a nõt, és talán mégis észreveszi õt... - gondolta Cora.

Evisa félig elfordult. Talán könnyes volt a szeme. Hallgatott. Múltak a percek, aztán, mielõtt továbbment, csak annyit mondott:

- Tournon, a könyvelõ... tud valamit.

 

IV. fejezet

 

Délután volt.

Meghosszabbodtak az árnyékok. A kastélyban a szokásos nyüzsgés kezdõdött, labdák pattogtak és ütõk csattogtak a teniszpályán. Többen vidáman sikongattak az úszómedence körül. A parkban párok kószáltak. Autó indult a parkolóból.

A magasban, valahol a középkori vastag falak között, kábult élet vergõdött. Álom és valóság határán bolyongott egy tudat. Ködös agy tisztult lassan, tagokba tért vissza a cselekvõ élet lehetõsége. Ahogy közeledett az este, úgy kelt mindjobban életre egy lény, aki szintén a kastély lakója volt...

V. fejezet

 

- No, lássuk - mondta Cora. Az egyik szobában ültek. Emil az asztalra tette a jegyzeteit.

- A központi nyilvántartás szerint Cheroy, Bruck, Galan, Pombal és Evisa teljesen tiszták. Arcannak viszont pár éve volt egy zavaros pénzügyi csalása, aminek következtében kis híján börtönbe került. Az utolsó pillanatban kifizetett egy nagyobb összeget a károsultaknak. Így kerülte el a börtönt. Peren kívül elintézték az ügyet. Talán éppen Domray nagybácsi segítette ki...

Moraw, a kevésszavú fõpincér fiatalabb korában egyszer úgy megvert egy embert, hogy súlyos testi sértésért fél évet ült. Végül pedig Tournon, a könyvelõ... Bizony, a kisöreg egyszer elkövetett egy szélhámosságot. Részvényeladásról volt szó, kapott egy "fülest" egy ügynöktõl, és idõben árúba bocsátott egy csomó részvényt, ami nem is volt az övé, csak kezelésre bízták rá. Keresett egy halom pénzt, de lebukott, és ült is. Semmilyen rendes cégnél nem lehetett volna könyvelõ, csak itt, ahol Domray talán ügyet sem vetett az ajánlólevelek hiányára.

- Küldd be a pasast! - Corának már órák óta motoszkált a fejében egy gondolat. Egy merész gondolat.

Tournon úr megigazította a szemüvegét. Õszülõ szemöldöke nyugtalanul meredt elõre.

- Beszéljünk nyíltan, uram! - vágott bele Cora bátran, és csak a férfi arcát nézte. - Kiderült néhány disznóság, Tournon úr. Elég, ha csak a vezérszavakat mondok, jó? Részvénycsalás, börtön, aztán ez a kastély, Domray úr, és... mondjuk a kertész, Rabas.

Tournon úr elsápadt, a keze reszketett. Aztán próbált uralkodni magán, de Cora és Emil már látta, hogy mi történt. Emil egészen közelrõl nézett a könyvelõ arcába:

- Beszéljen, öreg, így talán elnézzük magának ezt az újabb botlást.

Még fogalmuk sem volt, mit tudtak meg, de biztosak voltak benne, hogy nyomra bukkantak.

Tournon nagyot sóhajtott.

- Hát kérem... Domray úr meghalt, és nem kell tovább hallgatnom... bizonyos dolgokról. Már amikor idejöttem, dolgozott itt egy kertész, úgy hívták, Rabas. Fiatalember volt, és egyszercsak eltûnt. Többé nem láttam, de Domray úr nem húzatta ki a fizetési listáról. Minden hónapban ki kellett adnom a fizetését. Domray mindig maga vette fel...

- És tegnap mi volt? - kérdezte Emil.

- Este azt mondta Domray úr: "Tournon, nagy baj van. Valaki megzsarolt. Azt hiszem, fizetnem kell." Hiába kérdeztem, többet nem mondott.

Éjjel pedig hallottam, hogy valaki jött hozzá. Éjfél után történt, talán már egy óra is lehetett. Nem mondtam el magának, kisasszony, mert... Domray úr megtiltotta. Az én szobám szomszédos az igazgatói lakosztállyal. Az az ember talán csak öt percig volt odabent, aztán hallottam, hogy kiment. Lehet, hogy együtt mentek át az irodába, ami ott van a közelben. Utána elaludtam, és csak reggel tudtam meg, mi történt.

Cora hátradõlt a széken. Töprengett. A zsaroló odajött, és elmentek az irodába? Miért? Biztosan a pénzért.

- Hol a kassza? - kérdezte röviden, célratörõen Emil. Úgy látszik õ is eddig jutott a gondolataiban.

- Az irodában van egy páncélszekrény. Csak Domray úrnak van hozzá kulcsa. Az este még tele volt. Amikor a holttestet elszállították, és az a sok rendõr is elment, a kulcsot az íróasztal fiókjában találtam. Kinyitottam a páncélt... Üres volt.

- Mennyit vihetett el a... gyilkos?

- Elég sokat. Ötvenezret.

- Miért nem mondta el ezt délelõtt? - csapott le Cora.

Tournon megszeppent.

- Fennállt a veszélye, hogy esetleg... engem gyanúsítanak...

- És most már nem tart ettõl? - kérdezte Emil.

- Maguk rendes emberek - mondta váratlanul az öreg. - Én pedig nem lettem volna képes megölni az egyetlen jótevõmet.

Cora megint az öreg fizikumára gondolt, és sóhajtott.

- Köszönjük, Tournon úr. Egyelõre elmehet.

 

VI. fejezet

 

Éjfélt ütött a nagy óra a hallban.

A recepcióban ülõ Cheroy majdnem elbóbiskolt. Az emeleti szobákban talán senki sem aludt. Aggódó és várakozó tekintetek kémlelték az órákat. Már sötét volt a házban és a környékén is. A park fái között könnyû szellõ bolyongott. Bagoly huhogott, aztán csönd lett megint.

Az õsi falak között a bútorok meg-megreccsentek, a lépcsõk hallgattak. folyosók árasztották magukból a hûvös levegõt. A rémület szinte tapinthatóan jelen volt.

Valahol a magasban, a legfelsõ emeleten nyikorogva nyílott egy ajtó. Legalább hatvan ember várt erre a zajra feszülten. Most megrázkódtak, lúdbõrös lett a hátuk. Aztán lépteket hallottak... A felsõ emeleten lakók egyre jobban közeledni hallották a lépteket...

Cora és Emil a lépcsõházban voltak, amikor meghallották az elsõ sikolyt. Már ez is felidegesítette õket. Valahol egy nõ kiáltott áthatóan, és újabb zajt hallottak... Cora a falnak vetette a hátát. Remegett. Emilnek is vacogtak a fogai, de nem szólt.

Egy fehér folt bukkant föl a második emeleten, a lépcsõház korlátja fölött. Aztán gyorsan lejjebb suhant, mintha az alak nem is érintette volna a lépcsõt... A levegõben haladt?

Egy újabb nõ sikoltott. Az átható hang még a fülükben csengett élesen, amikor a fehér árny eltûnt balra, az elsõ emeleti szárnyon. Cora és Emil akkor mozdultak. Mint akikrõl egy varázserõ bilincsei hullottak le. Nekieredtek a lépcsõnek.

- De Warnet kisasszony...! - kiáltott fojtott hangon Cheroy. Féltette a detektívnõt.

Ám Cora már nem figyelt másra. Szinte száguldott fel a lépcsõn. Kissé lemaradva mögötte Emil igyekezett. Két spanyol férfi állt a lépcsõfordulóban, döbbenten.

Mire Cora felért a folyosóra, a kísértet az épület bal szárnyának végén lebegett tova. Valósággal úszott a levegõben. Mégis, volt valami emberszerû abban, ahogy távolodott tõlük.

Egy nõ éppen kinyitotta szobájának az ajtaját. Meglátta, és ájultan hanyatlott le. A folyosón csak néhány nagyon halvány lámpa égett ilyenkor éjszaka. Ezek fényében haladt a szellemalak. Cora látta a halvány árnyékát is, aztán egyszercsak... nyoma veszett.

A lány remegõ lábakkal állt meg egy pillanatig, aztán erõre kapott. Végigsietett a folyosón... Rémült emberek álltak a nyitott ajtókban.

Valahonnan a távolból iszonyú ordítás, majd lánccsörgés hallatszott. Cora a folyosó végére ért, körülnézett. Csak falat látott mindenütt, vastagon tapétázott, léckeretes faldarabokat, kiszögelléseket, de sehol egy ajtót. A kísértet tehát átment a falon...?!

Valaki hangosan jajgatott. Felbukkant Bruck, az éjszakai ügyeletes pincér. Egy tálcán kicsiny pezsgõspoharak tucatjait vitte. Emil magában áldotta a Hotel Midnight vezetésének az elõrelátását. úgy látszik, odalent a pincér egy pezsgõspalackkal vár minden éjfélkor, és ha a kísértet aznap hajlandó megjelenni, már bontja is a palackot, hogy a rémült vendégek idegeit kissé rendbe hozza vele... Ez aztán a szervezés!

Lefelé menet Evisával találkozott. Az ápolónõ kis táskájával igyekezett felfelé, és a nyomozó hallotta, amint magában dörmögi:

- Már megint pácienseket termel nekem az a lepedõs lovag, hogy az ördög vinné el...

Mintha a kísértet meghallotta volna az átkozódást, valahol a falak mögött ismét felüvöltött. Emilben most már végleg megfagyott a vér, kiverte a hideg verejték. Abban az üvöltésben annyi panasz volt, hogy aki csak hallotta, biztosan halálra rémült.

Emil ekkor értette meg, hogy mi is az a félelem. Az igazi, a zsigerekbe  markoló, kilátástalan, végsõ rettegés. Olyan, ami ellen semmit sem lehet tenni, ami úgy igazán nem is kívülrõl jön, hanem már eleve bennünk van. Talán már születésünket megelõzõen is ott vándorolt õseink génjeiben, míg eljutott hozzánk, és majd vándorol tovább ismét. Az ember félelme volt ez, félelem a barlangi medvétõl, a kardfogú tigristõl, a villámlástól, az árvíztõl, és a földrengéstõl, az ellenséges hordától. Minden kor minden emberének félelme ott lüktetett abban a hatásban, amit az üvöltés kiváltott.

Mire a férfi kissé felocsúdott, Cora állt mellette. Összenéztek, nem kellett beszélniük. Szótlanul, reszketõ térdekkel indultak lefelé. Nem akarózott még beszélni sem. Mit is mondhattak volna? A racionalitások világa hirtelen a távolba süllyedt, hihetetlenül messze került. Talán már nem is létezett? Furcsa volt ránézni ezekre a falakra. Mi mindennek lehettek már a tanúi? Köztük él a kísértet, száz és száz éve...?!

Cheroy csak rájuk nézett, és azt tanácsolta:

- Menjenek lefeküdni. Ilyenkor jót tesz az alvás...

- Már persze, ha el tudunk aludni - nyögte ki Emil.

Cora "jó éjszakát" rebegett halkan, és elment a szobájába.

Emil megtörölte egy kendõvel a homlokát, és Cheroyra nézett.

- Ez így megy minden éjjel? Nem irigylem magukat...

- Megszoktuk - legyintett Cheroy, de azért látszott a szemén, hogy õ is szívesen töltené az éjszakáit nyugalmasabb körülmények között.

 

VII. fejezet

 

Reggel viszont minden másmilyennek látszott.

A nap gyönyörûen sütött. A fennsíkon áttetszõ, szinte szikrázó volt a levegõ. A távoli hegyek is közelinek látszottak. Kékeszöld vonulatok és dombok húzódtak körbe az egész látóhatáron. A kastély parkjában az öreg Pombal ballagott. Öntözõcsövet húzott ki, aztán megeresztette a csapot. Csillogott a szórt vízsugár.

Cora megállt a nyitott ablakban, nagyot nyújtózott. Percekkel késõbb már egy hatalmas reggeli tornával izzasztotta magát, aztán beállt a langyos zuhany alá, és élvezettel verette testét a vízcseppek ezreivel. Amint kilépett és megtörölközött, észrevette önnön árnyékát a falon. És ekkor támadt egy gondolata... Ilyesmit látott az éjszaka, igaz, nagyon gyér fényben... Vajon a kísérteteknek lehet árnyékuk?

Reggel telefonálással kezdte a napot. Fõnökének, a fõfelügyelõnek tett rövid jelentést, aki kiérezhette a hangjából, hogy már úgy érzi, nyomra bukkant. Így nem is sürgette. Csupán finoman értésére adta, hogy azért holnapra már várna valamilyen írásos anyagot is a nyomozás eddigi állásáról.

Cora ezután a telefonhoz kérette egyik munkatársát, és lediktált neki egy nevet.

- Keressétek meg az illetõt - kérte. Azután lement reggelizni.

Délelõtt Cora kihallgatta azokat, akik tegnap Emil kérdéseire voltak kénytelenek válaszolni. A szakácsok, konyhalányok, takarítónõk, szobalányok, londinerek, a többi recepciós vallomása semmi újat sem hozott az ügyben. Ebéd után Cora és Emil sétálni ment a parkba. Árnyékok és fényfoltok között ballagtak a sétautakon.

- Jutottál valamire? - kérdezte a férfi.

- Még nem - vallotta be a lány. - Pedig már több mint huszonnégy órája nyomozunk!

- Azt az éjszakai félórát szívesen kihagytam volna! - Emil a homlokát ráncolta. - A kísértet nem megy ki a fejembõl. Hogyan tûnhetett el a falban?

- Hát te nem tudtad, hogy az ilyenek átmennek a falon? - évõdött Cora.

- Átmennek, átmennek... - dohogott a fiatalember. - Legközelebb, ha felbukkan, beleeresztek egy golyót. Akkor kiderül, tényleg szellem-e vagy sem?

- Ha minden vendég így gondolkodna, már csupa golyóütötte lyuk lenne a falakon.

 

Cora megállt, a kastélyt nézte. Milyen magas a teteje... A padlástér egy részét elfoglalják a személyzet kicsiny szobái, látta ezek keskeny tetõablakait. De a szobák szintje fölött még mindig maradt éppen elég hely. Most õ is a homlokát ráncolta.

Emil még morgott valamit a kísértetekrõl, aztán megkérdezte:

- Kit gyanúsítasz a szíved mélyén?

- Elsõsorban Arcant, pedig tudom, ez túl egyszerû lenne.

- Õ örökölte a kastélyt, az szinte biztos. Vagy tegyük fel - Emil belelendült a találgatásba -, hogy az öreg Domray éppen tegnap közölte vele: a Dina-ügy miatt megváltoztatja a végrendeletét, és már nem Arcan lesz a kizárólagos örökös... Ezért nem sok ideje maradt, hiszen másnap Domray feltehetõen elhívta volna a közjegyzõt, hogy lediktálja, tanúk elõtt aláírja az új végrendeletet... Arcannak hát cselekednie kellett. Az sincs kizárva, hogy Dina is segített neki. Lehet például, hogy õ vigyázott odakinn a folyosón, amíg Arcan végzett a nagybátyjával.

- Megölte volna a saját nagybátyját?

- Na hallod! Az emberek a saját szüleiket is képesek eltenni láb alól, nemhogy a nagybátyjukat. A gyilkosságoknak több mint a fele családi körben történik - idézte Emil az ismert adatot, amit a rendõrakadémián az egyik elõadó minden órán elmondott.

- És ha nem így volt? - ellenkezett a lány. - Hanem például úgy, hogy a pasas vagy a nõ, aki zsarolta Domrayt, éjjel bejött vele az irodába, a páncélszekrényhez. Domray ellenkezett, nem akart annyit fizetni, amennyit az követelt, esetleg felkapta a telefont, hogy hívja a rendõrséget... Mindegy. A pasasnál volt már egy tõr, minden eshetõségre. Vagy eleve meg akarta ölni Domrayt?... És akkor döfött. Utána kivette a kasszából az összes pénzt. Ez jóval több lehetett, mint amennyit õ akart kifacsarni a szállodásból...

Cora újra a kastély felé irányította a lépteit.

Mikor átvágtak a kis parkolón, ahol most csak egy autóbusz és néhány kocsi, köztük az övé is állt, Arcan bukkant fel a fõbejáratnál. Kezét szeme fölé tartva kémlelte a közeledõket.

- Ifjabb Domray úr figyel bennünket - jegyezte meg Emil bosszúsan.

Amikor közelebb értek, a fiatalember megszólalt:

- Kedves kisasszony, telefonon keresik a városból.

Cora a recepció melletti kis fülkében emelte fel a kagylót.

- Cora Warnet vagyok.

A kollégája jelentkezett a rendõrségtõl. Közölte, hogy a keresett személy nem található semmilyen számítógépes nyilvántartóban, sõt erre a névre útlevelet sem váltottak ki soha. Tehát nehezen képzelhetõ el, hogy az illetõ az elmúlt években, vagy akár csak tegnap, külföldre távozott volna.

Cora letette a kagylót, és kiment a hallba. Arcan Domray még mindig a közelben volt. A lány érezte, hogy oda fog jönni hozzá, és nem tévedett.

- Kedves felügyelõ kisasszony... ugye, ön engem gyanúsít a gyilkosság elkövetésével?

Cora ránézett a férfire. Most õszintének tûnt a viselkedése, de a lány nem vetkõzhette le az iránta érzett ellenszenvét. Különösen, amióta tudta, mi volt Arcan és Dina között.

- Miért nem mondta az elsõ kihallgatás során, hogy elszerette a nagybátyja szeretõjét? - kérdezte a rá jellemzõ kegyetlen és célratörõ õszinteséggel.

Arcan zavarba jött, de nem túlságosan.

- Ugyan, kérem... ez magánügy.

- Semmi sem magánügy immár, ami az áldozatra vonatkozott. Domray úr nagyon haragudott magára ezért?

- Hát nem örült neki, az biztos. Lehet, régebben még az is megfordult a fejében, hogy feleségül veszi Dinát... De ez most mellékes. Valaki délután megzsarolta, és nyílván az tette el láb alól.

- Aki zsarol, az nagyobb összegre számít. Nem öli meg az aranytojást tojó tyúkot, különösen nem azelõtt, hogy csak egyszer is fizetett volna.

- Honnan tudja, hogy a nagybátyám nem fizetett...?

- Tournon tudna róla.

- Ugyan, kérem... Domraynak éppen elég készpénze volt mindig a saját kasszájában. Kétségkívül rablógyilkosság volt...

- Amit nem követhetett el kívülálló, csak a személyzetbõl valaki - vágta rá Cora.

- Szóval, ön nem hiszi a rablógyilkosság-verziót?

- Jó indíték lehet egy zsíros örökség is - jegyezte meg Cora.

Arcan is végiggondolhatta már ezt, mert most azonnal kész volt a válasszal.

- Senki sem tudhatja, mi van Domray végrendeletében. Soha senkinek sem beszélt errõl. Én legalábbis nem hallottam ilyen híreszteléseket. Még aránylag fiatal volt. Lehet, hogy nem is készített végrendeletet...

Érvelése nem gyõzte meg Corát.

- Az éjjeliõrt is beleértve, az áldozaton kívül maguk nyolcan tartózkodtak akkor éjjel a szállodában. Senki más. Tehát a gyilkosnak is maguk között kell lennie.

Arcan elsápadt, és kezdte volna mondani, hogy kívülrõl is bejöhetett bárki, ha Pombal és Cheroy nem elég figyelmesen vigyáztak a fõbejáratnál... De Cora ezt már nem hallgatta végig. Támadt egy ötlete.

Most értette meg: ez a dolog, akár gyermekkorában az észre sem vett, játék közben a bõrébe fúródott tüskék, már régóta gyötri a tudatát, piszkálja az akaratát, csak eddig nem figyel rá. Mire a lépcsõházba ért, már nagyon világosan érezte a késztetést. Ment föl a lépcsõn. Arcan ott maradt a hallban, és borús tekintettel nézett utána.

Sok spanyol akkor ment le az udvarba. Idõsebb urak félhangosan tárgyalták egymás között, vajon sikerül-e teniszpályát szerezniük, vagy inkább menjenek be a városba... Dina Galan is feltûnt. Most õ volt a nappalos a recepcióban. Kedves mosollyal, anyanyelvükön üdvözölte a vendégeket. Volt, akinek már a nevét is tudta. Valóban vérbeli szállodás - ismerte el magában Cora, de nem állt meg. Ment, egyre feljebb.

A második emeleten jobbra fordult. Az épületszárnyban csönd honolt. Ilyenkor minden vendég odalent vagy odakint tartózkodott. A lány egyre lassuló léptekkel haladt, és a falat szemlélte. Itt volt ma éjszaka, itt tûnt el nyomtalanul a falon is átjutó kísértet... Megrázkódott, amint újra eszébe jutott a rémes jelenet.

De nem hátrálhatott meg. Ha Cora valamit eldöntött, nem nyugodott, amíg végre nem hajtotta. Most ugyan volt benne egy kis tétovázás, mégis tovább keresett. Ujjaival tapogatta a falat, idõnként megnyomta itt-ott... Kemény ellenállás volt a válasz. A réges-régi kõfal a tapéta és a lambéria-deszkák alatt is hûvös levegõt árasztott magából.

Már majdnem a folyosó végéhez ért, amikor...

Az egyik szegélyléc - barnára pácolt, gyönyörû, eres, vékony deszka volt - a lány keze nyomására egy milliméternyit besüppedt a falba. Akkor Corának úgy tûnt, ha erõsebben  megnyomja, talán még beljebb is megy... Körülnézett. A folyosón senki sem volt. Csak a halványfényû lámpák égtek, ugyanúgy, mint az éjszaka. Éjszaka... Nagyot sóhajtott, és egész testtel nekidõlt a szegélyléc melletti textiltapétás faldarabnak.

Amikor a tõle jó félméterre levõ másik szegélyléc mentén egyszerûen benyílott a "fal", már nem lehettek kétségei. Embernyi széles és magas rés volt ez. Amolyan tapétaajtó, amit kívülrõl senki sem vehetett észre. Valamilyen erõs rugó is be volt építve, hiszen amikor elõször megnyomta a lécet, még jelképesen sem engedett. Tehát, ha valaki véletlenül hozzáért, vagy egy takarítónõ, esetleg egy vendég könnyedén nekitámaszkodott, semmi sem árulta el a rejtett mechanizmust és a nyílást. Viszont, ha valaki tudta, hol és milyen erõvel kell nyomni, a rugó engedett...

A kísértet mégsem ment át a falon? - villant a lány agyába. A következõ gondolata már az volt, hogy visszamegy a földszintre, és idehívja Emilt. Kettejüknek talán mégis biztonságosabb lenne a dolog... De aztán el is felejtette az ötletet. Emil aggályoskodó, panaszkodó típus. Végigsírná az utat a rejtett folyosón. Vagy éppenséggel nem is merne elindulni.

Rejtett folyosó...? Annak látszott. Cora majdnem teljesen sötétben volt. Egyik kezével még görcsösen fogta az "ajtót", aztán gyorsan elõvette zsebkendõjét, a résbe illesztette, majd lassan ráengedte az ajtót.

A szeme kezdte megszokni a sötétséget. Látta, hogy az ajtón belül is van egy fém kapaszkodó. Úgy látszott, hogy valaki kifelé, a folyosóra is szokott itt járni, nem csak befelé.

Lélegzése szaporodott. Nagyon félt, és hiába próbált másra gondolni, nem sikerült. Régi, nyirkos leheletet árasztó kõfalak között állt. Ha pókhálók is lesznek... Megborzongott. Lábával tapogatta a talajt, még egyenes volt, egyik kezét maga elé tartotta a pókok miatt, és elindult...

Lassan, lépésrõl lépésre haladt elõre. A folyosó szabályosan fordult jobbra, körívet követve. Aztán lépcsõ került eléje, de felfelé vitt. Hát igen, ostobaság lett volna feltételezni, hogy egy ilyen több száz éves építményben ne lennének titkos átjárók. Rejtett lépcsõk, vagy ahogyan sokfelé régebben nevezték õket: gyilokjárók. Hiszen az orgyilkosoknak el kellett jutniuk egyes hálószobákba és más helyiségekbe. Valaha régen, ha gazdag és befolyásos urak laktak vagy csak szálltak meg az ilyen kastélyokban, sohasem lehettek biztonságban. Mindig, minden percben félthették az életüket. Gyakran nem is ok nélkül...

  Ez is ilyesmi lehetett. Nagyon keskeny volt. Biztosan valamelyik falban haladt tova, amelyik több helyiséget választott el egymástól. Cora szinte azonnal elvesztette tájékozódóképességét. Csak annyit sejtett, hogy a kastély egyik szélsõ falában megy felfelé a keskeny lépcsõn. A gyilokjáró néhol annyira összeszûkült, hogy õ is csak oldalazva haladhatott benne. Magasan volt, talán a manzárdok szintjén. Itt az út kétfelé ágazott. De az egyik ág rövid volt, alig két méteres, és egy régi fal zárta el. Befalazták?... Cora úgy hitte, itt is elég elmozdítani egy követ vagy vasat. Itt is rejtekajtót keresett, de nem járt sikerrel. Ez igazi fal volt. A kastély urai a rejtekajtót, ha volt is valaha, már régen likvidálták.

Cora zajtalanul visszaosont az elágazáshoz, és a másik irányban ment tovább. Ez ismét felfelé vitt. Már jóval a manzárdok fölött, a tetõtér szintjén járhatott. Ismét elállta valami az útját. Csöndesen tapogatózott, és fellélegzett. Ez nem kõfal volt, hanem fa. A hideg kövekhez képest szinte meleg deszkák. Ajtó...?! Próbálta kifelé nyomni, de az meg sem rezdült. Ha zárva van!... Vissza kell mennie, és kutathat tovább...

Aztán húzta volna maga felé is, de jó ideig nem talált a deszkán semmiféle kapaszkodót. Végre, meglehetõsen alacsonyan, körülbelül a combja magasságában kitapogatott egy fémgombot. Ez bizonyosságot adott a számára, hogy valóban húznia kell. Itt is olyan rugó mûködhetett, mint odalent...

Egy sarokvas megnyikordult halkan. Az ajtó oldalát itt is falnak álcázták. Cora lassan, lassan tágította a nyílást, aztán kinézett...

Jókora helyiségben találta magát. Padlástér. Felül öreg, de még szemlátomást erõs gerendák. Alul deszkapadló. Két apró, szinte csak tenyérnyi tetõablak, amelyeken keresztül kevés fény szivárgott be. A falak mentén szekrények, könyvespolcok, egy asztal. Kényelmes székek, szétszórt ruhadarabok... A hanyagul megvetett ágyon egy férfi feküdt és aludt.

Cora alig látta az arcát. Abban biztos volt, hogy a kastélyban még nem találkozott vele. Kis habozás után úgy vélte, közelebb kell mennie. Azt már megállapította, hogy a szobának nincs más kijárata, illetve lehet, hogy csak egy másik gyilokjárón lehet elhagyni...? Több falrészlet ugyanis gyanús volt neki. A szobának nyílván több rejtett kijárata is volt... De most a férfira koncentrált, aki megérezhetett valamit, mert hirtelen felébredt. Szeme kinyílt, a mennyezetre meredt, aztán teljesen magához tért.

Cora kezében pisztoly volt, retiküljét a vállára akasztotta. Hátát a falnak vetette, és úgy állt az ágynál. A férfi hirtelen felült, és meglátta a nõt. Nem kiáltott, csak meglepetten pislogott. Lehet, hogy azt hitte, még mindig álmodik...? Cora megnedvesítette az ajkát, és halkan megszólalt.

- Üdvözlöm, Rabas úr!

 

VIII. fejezet

 

Emil csak délután öt óra felé kezdett nyugtalankodni. Hol lehet Cora? Még az is az eszébe jutott, hogy talán beugrott valamiért a városba, és õt egyelõre kihagyta ebbõl a kirándulásból. Kiment a parkolóba. Látta, hogy a kocsijuk most is ott áll, ahol tegnap reggel hagyták. A parkban vendégek sétáltak, a medence körül férfiak és nõk járkáltak. A szálloda egyik pincére italt hordozott körül. A busszal egy kisebb csoport akkor jött vissza a városból. Ebéd után engedtek az idegenvezetõ rábeszélésének, és megnézték a környék egyetlen nevezetességét, a középkori katedrálist.

Emil sejtette, hogy ezeket az embereket valójában nem a katedrális érdekli. Ilyesmit máshol is láthatnak, sõt, biztosan láttak is sokszor. A Hotel Midnight az éjféli kísértet látványosságával dicsekedhetett. Márpedig ilyesmire másutt nem számíthatnak. Legfeljebb a skót várkastélyokban, de azokban ritkán rendeznek be szállodákat.

Késõbb Emil visszament a hallba. Evisa, az ápolónõ akkor jött a parkból, és a szemlátomást árválkodó fiatalember mellé telepedett.

- Nos, uram...? Hogy érzi magát nálunk?

Lehet, Evisa gúnyolódott. Emil maga is tisztában volt vele, hogy az éjszakai esemény kissé megviselte a külsejét. De ennyire...? Hogy azt még másnap délután is látni lehet rajta? Felsóhajtott.

- Az a kísértet nem megy ki a fejembõl. Néha már úgy tûnik, valóságos üzlettárs, nem...? Hiszen õ is éppen eleget dolgozik azért, hogy a hotel prosperáljon.

- Méghozzá kivétel nélkül mindig éjszakai mûszakban - mosolygott Evisa.

Ilyenkor meglehetõsen rokonszenves volt az amúgy csöppet sem szép arca. De most a nõ elkomolyodott.

- Jutottak már valamire, kedves uram?

- A gyilkosra gondol?

- Természetesen. Hiszen azért jöttek, hogy kinyomozzák a személyét - türelmetlenkedett az asszony.

  - Nem is könnyû feladat - mondta Emil óvatosan. - Mindenki gyanús. Ön is!

Ha azt remélte, hogy ettõl megijed az ápolónõ, hát tévedett. Evisa könnyedén legyintett egyet.

- Én nem öltem meg, tehát már csak hét gyanúsított marad.

- Az a baj, hogy a többiek is mind ugyanezt mondják...

Ekkor bukkant fel Cora. A lépcsõ felõl jött. Az arcán feszült, komoly kifejezés ült. Emil azonnal felpattant, és Evisától elnézést sem kérve, gyorsan a társához sietett.

- Hol bujkáltál...? Tudod, mit álltam ki? Már-már az is megfordult a fejemben, hogy a gyilkos téged is elintézett.

- Tudok védekezni - jegyezte meg a lány tárgyilagosan.

Emilnek voltak fogalmai arról, hogy Cora igazat mond. Hiszen a karate- és dzsúdó-edzéseken nem egyszer földhöz teremtette õt is...

- Gyere a parkba, beszédem van veled! - és máris maga után húzta a férfit. Odakinn senki sem hallhatta õket. Cora itt sem volt bõbeszédû, két perc alatt elmondta, amit akart. Elõvette kocsija kulcsát.

- Nesze, menj le a városba. Hozd el, amit mondtam. Tíz órára itt legyél, érted?... és hozz legalább négy rendõrt is, azt hiszem, ennyire szükség lesz, ha valami váratlan dolog történne... Ketten álljanak a hátsó, személyzeti kijárathoz, ketten pedig elõl várakozzanak, de maradjanak a sötétben. Legjobb, ha a kocsijukban ülnek.

Emil még csodálkozott.

- No jó, de kinek kell az a...

- Ne beszélj túl sokat, csak hozd el, és add át nekem. Éjféltõl pedig legyetek készültségben!

 

IX. fejezet

 

Este tíz óra után pár perccel Cora a földszinti kis társalgóba hivatta mind a nyolc gyanúsítottat. Arra kérte a lelépõ recepcióst, hogy egy kis ideig maradjon még a pultjánál, mert Cheroy úr csak rövid tanácskozásuk végeztével veheti át tõle a szolgálatot. Ugyanez történt a két ügyeletes pincérrel.

Dina Galan és Evisa nyugtalanul figyelték a detektívnõt. De Arcan sem volt éppenséggel nyugodt. Cheroy tekintete a többieket fürkészte: mit tudnak? Mirõl lesz itt szó? Pombal, az éjjeliõr volt csak olyan, mint máskor. Nem szólt egy szót sem, szoborként ült az egyik fotelben. Nem illett oda. Pombal tulajdonképpen még ma is paraszt volt, akárcsak minden õse.

Tournonnak, a könyvelõnek remegett a keze. Sok megpróbáltatást kellett átélnie az utolsó két napban. Ezt sugallta minden mozdulata.

Cora még mindig nem szólt semmit, csak figyelte õket. A társaság is hallgatott, aztán a csönd kezdett elviselhetetlenné válni. Akkor Cora végre megszólalt:

- Egy dologban eddig tévedtem - kezdte. - A gyanúsítottak száma nem nyolc, hanem kilenc.

- Kire céloz? - kérdezte Arcan.

- Egy bizonyos Stefan Rabasra, aki valaha kertész volt a kastélyban.

Pombal nyugtalanul megmozdult. Cora ránézett. Közben azonban Tournon felkapta a fejét.

- Rabas...? Nem az, akinek a bérét Domray úr minden hónapban felvette?

- Igen, õ az - folytatta Cora. - Kezdettõl izgatott, miképpen lehetséges, hogy van a fizetési listán egy ember, akit állítólag tizenhárom vagy tizennégy éve nem látott senki a kastélyban? És aki hivatalosan nem is létezik! Eltûnt nyomtalanul! Már nagyon régen! Legalábbis ezt állítja a rendõrség nyilvántartása. Egy férfi, most körülbelül negyven éves, aki nem lakik sehol, nem jelentkezett be egyetlen szállodába sem, nem kért semmilyen személyi iratot, soha nem vett fel kölcsönt egyetlen banktól sem, nem jelent meg a kötelezõ egészségügyi szûrõvizsgálatokon sem... Nincs, és mégis van. Mert csak egyetlen helyen lehet a nyomára bukkanni: itt a kastélyban. Minden hónapban fizetést kap. De hol költi el...?

Tournon a szája elé kapta a kezét. Cora ránézett.

- Tudom, mit akar mondani. Domray úr iratai között találtunk néhány befizetési igazolást. Én késõbb még több hasonlót is találtam. Még nem mondhatom el, hol... Ezek azt igazolják, hogy Stefan Rabas, a kastély egykori kertésze egy, csak számmal jelzett titkos folyószámlára jelentõs összeget tett be minden harmadik hónapban.

- De miért kapott fizetést? És éppen itt? - értetlenkedett Cheroy. - Sohasem láttam azt az embert. Maga ismeri? - fordult a mellette ülõ Bruckhoz. A pincér vállat vont, de nem vette le a tekintetét Coráról.

- Én ismertem - mondta váratlanul Pombal. Az öreg körülnézett. - Úgy van, ahogy a hölgy elmondta. Kertész volt itt, aztán eltûnt. Ma talán már meg sem ismerném...

- Nem ismerné meg - hagyta rá Cora. - Ugyanis többször megfordult az elmúlt évben a parkban, a vendégek között. Biztosan önök is látták - mondta a többieknek.

Moraw, Bruck, Evisa döbbenten és értetlenül figyelték.

- Azt hitték - folytatta Cora -, hogy egyike a vendégeknek. Könnyedén elvegyülhetett közöttük, hiszen mindig sokan voltak a szállodában, és mindig rövid ideig. Mire a személyzet megjegyezte volna az arcukat, a nevüket, már el is utaztak.

- Nos jó, lehet, hogy így volt - szakította félbe türelmetlenül Arcan -, de ki ez az ember?

- Domray úr alkalmazottja volt. És továbbra is a Hotel Midnightban dolgozik. Õ... õ a kísértet.

Döbbent csönd támadt. Arcan szeme kidülledt, Dina keze a levegõben maradt, ahogy éppen kinyújtotta. Moraw a lélegzetét is visszafojtotta. Evisa pedig mosolygott.

- Mindig sejtettem, hogy valami disznóság van a dologban - jegyezte meg halkan.

Bruck nagyot lélegzett. Tournon bólintott.

- No igen, így már érthetõ...

- Szóval, nincs kísértet? - kérdezte Moraw.

- Dehogy nincs! - Cora mosolygott. - Jobban már nem is létezhetne. Nem jutott eszükbe, hogy valamiképpen szervezett dolog lehet...? Ne csináljanak úgy, mintha sohasem fordult volna meg a fejükben a gondolat...!

- Megfordult - bólintott Arcan, de látszott rajta, hogy még mindig a hallottak hatása alatt áll. - De akkor Domray miért nem mondta el... legalább nekem? Hiszen más ügyekben sokszor intézkedhettem helyette...

- Vagy nekem... - bólogatott Tournon öregesen.

- Talán késõbb állt szándékában - morfondírozott Evisa. - Szóval, nekem feltûnt, hogy a kísértet mindig szorgalmas... Két-három naponta megjelenik kísérteni, de volt úgy, hogy egy héten át minden áldott éjszaka ott sóhajtozott, csörgette láncait, meg-megkopogtatta az ajtókat az emeleten, ahol a vendégek aludtak... Te jó ég, hány ájult nõt kellett magához térítenem! Soha nem aludhattam el egy óra elõtt.

- Szóval, a kísértet... csak egy ember? A volt kertész? - kérdezte Bruck, a pincér.

- Igen. Domray úr alkalmazta annak idején. Mint kertész nem sokra vihette volna az életben ez a Rabas. De élénk eszû, jó fantáziájú ember volt. Domray tudta, valamit ki kell találnia, hogy ezt az isten háta mögötti, romos kastélyt felfuttassa, hogy kifizetõdjön mindaz, amit a tatarozásra költött. Biztosan olvasott valahol az ilyen régi kastélyokról, és hallott a kísértetekrõl is... Hát zseniális ötlete támadt. Ha nincs igazi kísértet, csinálni kell! Rávette Rabast, hogy vállalja el a szerepet. Természetesen a körülmények szigorú fegyelmet követeltek.

A kísértet nappal nem mászkálhatott itt "civilben", nem végezhetett egyéb munkát. Teljesen át kellett állnia az éjszakai életmódra, sõt, tanulnia is kellett a "szakmáját". Rabas így sok kézikönyvet elolvasott, sõt, irigylésre méltó kis könyvtára van odafent - intett valahová a magasba. - Fokozatosan megismerte a rejtekutakat, a falakba épített kanyargós lépcsõket és ajtókat, amelyekrõl még a tatarozók sem szereztek tudomást. Az ezekrõl szóló információk kihaltak a kastély egykori gazdáival együtt. Olyan rejtekutakon járt, amiket évszázadok óta nem taposott senki.

Rabas újra felfedezte az épületet, hisz éjszakánként mindenhová eljuthatott... Nincs ember, aki nála jobban ismerné ezt a házat. Így aztán könnyen eltûnhetett, ha egyes bátrabb "kísértetvadászok" szerették volna elkapni, vagy sarokba szorítani. Csak ott mutatkozott idegenek elõtt, ahol villámgyorsan egérutat is nyerhetett elõlük. Az élelmezését természetesen maga Domray úr végezte. Esténként egy rejtekúton vitték fel neki a másnapi ennivalót. A folyószámlán pedig csak gyûlt, csak gyûlt a pénz...

Tévednek, ha azt hiszik, Rabas különös életmódja miatt elmaradt a világtól. Számos padlástéri és a támfalak közé épített rejtekeinek egyikén-másikán fülhallgatós rádiója, sõt, tévéje is van. Folyamatosan figyelemmel kísérte hát a világ eseményeit. Idõnként beöltözött rendes ruhájába. Levetette a fehér lepedõkbõl varrott kísértet-munkaruhát, és elvegyült a vendégek között. Nemegyszer azok autóbuszán ment a városba. De, mint mondotta, megtörtént már az is, hogy a hallból taxit hívott. Volt rá elég pénze...

- Szóval, részben neki köszönhetõ, hogy a hotel ilyen jól megy? - kérdezte Evisa.

- Mindnyájukat bizonyos mértékig Rabas tartja el - hagyta helyben Cora. - De azért ne essünk túlzásba. Domray zseniális ötlete nem kapcsolódik személyhez. Rabas sem fogja örökké ezt a szerepet játszani. Nehéz is elképzelni egy reumás, szakállas, hexenschusszos kísértetet... Szóval, biztosan eljön majd az ideje, amikor itt hagyja ezt az állást, és visszatér a civilizált világba.

- Keresünk majd egy másikat! - mondta eltökélten Arcan.

Dina ránézett, és nem szólt.

Cora sorban az arcukat fürkészte, a szemüket kereste. Nem mindenkivel sikerült ez. Többen kerülték a tekintetét.

- Miért mondta ezt? - kérdezte Tournon. Érzõdött rajta, hogy kissé kiábrándult. Talán úgy érezte, kellemes azt hinni, igazi a kísértet...? Nem csupán egy vendégcsalogató ötlet tökéletes kivitelezése!

- Mert ebben az ügyben neki is köze van a gyilkossághoz. Hölgyeim és uraim! Ma délután beszéltem Stefan Rabas-szal, és õ a leendõ bírósági tárgyaláson tanúként fog megjelenni. Szemtanúként.

- Tessék - döbbent meg Arcan.

Cora figyelmét nem kerülte, hogy Moraw, Evisa és Bruck is nyugtalanul mozdultak. Csak Dina õrizte meg nyugalmát.

- Igen. Rabas úr, ha ritkán is, de olykor lemerészkedik kísértetként az elsõ emeletre, sõt a földszintre is. Azon az éjszakán csak háromnegyed egy után kezdett ügyködni. Elhagyta rejtekhelyét, és végigment, de a kísértet megjelenését rettegve-akarva váró vendégsereg helyett... senkit sem talált. Sok év óta ugyanis ez volt az egyetlen éjszaka, amikor nem volt vendég a szállóban.

Végül lejött. Már egy óra felé járt az idõ, legalább is úgy sejti. Végigment a hallon is... És látott valakit kijönni Domray szobájából, ahová azért igyekezett, hogy megtudja, miért nincsenek vendégek. Egy perccel késõbb benyitott a szobába, és látta a tulajdonost vérbe fagyva a padlón. Akkor megzavarodott kissé. Visszament a rejtekhelyére. Azon az éjszakán senki sem látta õt. Senki sem ijedt meg tõle.

- Ki volt az, akit látott? - kérdezte Arcan, és nagyot nyelt.

Cora nézte õket. Cheroy. Dina. Moraw. Bruck. Pombal. Tournon. Arcan. Lassan kezdte mondani:

- Nem tagadható, hogy a különös életmód és a kísértetként átélt kalandok hatására Rabas úr lelkivilága... hogy is mondjam csak... elváltozott kissé. Különc lett. Amikor megkérdeztem, hogy kit látott egy óra tájban kijönni abból a szobából, csak jelentõségteljes arcot vágott, és közölte: ma éjfélkor megjelenik a hotel vendégeinek, és a személyzet tagjai közül síri hangon szólítja majd azt, aki... aki meggyilkolta Domray urat.

Döbbent volt a csönd.

Cora az órájára nézett.

- Fél tizenegy múlott. Már csak másfél óra maradt. Arra kérem önöket, ne hagyják el a hallt. Mellesleg úgysem találnák meg a kísértet rejtekhelyeihez vezetõ egyik utat sem. És õ is résen van! Azt hiszem, tudja, milyen fontos lesz a bejelentése - mosolygott gúnyosan. - Várjanak türelemmel. Hamarosan megtudjuk, ki a gyilkos...

 

X. fejezet

 

- Cora, itt vagyok!

- Elhoztad, Emil?

- Itt van. De áruld el már, minek kell...

- Majd megtudod. Most foglaljátok el a helyeiteket. Éjfél elõtt okvetlenül gyere le a lépcsõházba, és figyeld a gyanúsítottakat... helyettem is.

- Miért, te hol leszel?

Emil nem kapott választ.

 

XI. fejezet

 

Éjfélt ütött az óra.

Brucknak torkában dobogott a szíve. Evisa egy fél pohár italt szorongatott, de maga is tudta, hogy nem fogja meginni. Az idegességtõl elszorult a torka. Cheroy otthagyta a pultját, és felment az elsõ emeletig, ahol már ott állt Arcan és Dina is. Pombal - mivel a rendõrnõ azt parancsolta - szintén bejött, és felment a lépcsõn. Idegenül mozgott ebben a fényes környezetben, a halvány lámpák és a metszett tükrök között, a vörös szõnyegen.

Éjfélt ütött az óra.

Az egész épület egyetlen hatalmas várakozás volt. Senki nem aludt. A vendégek is az óramutatókat nézték, és hallgatóztak. Hiszen nyilvánvaló - még az útikönyvekben is benne van -, hogy a Hotel Midnight-ban éjfél és egy óra között gyakran feltûnik egy kísértet... Ma éjszaka kivételesen a személyzet egy része is nagyon várta a kísértet felbukkanását. Homályba borultak a szép, régi lépcsõk, a márványkorlátok. A galériák. A folyosók... Valahol hangosan nyikordult egy ajtó... Idegölõ volt a zaj. Mindenki beleborzongott. Ajkakat rágtak fogak, körmök és ujjak mélyedtek a tenyerekbe. Valahol egy kéz fémre fonódott... Verejtékcseppek indultak rövid útjukra, hideg verejtékcseppek...

A egyik folyosón valaki közeledett. Aztán - egy villanás volt az egész - a kísértet máris megjelent a legfelsõ emeleten. Nesztelenül leszáguldott a lépcsõn, fehér volt és gyors. A lepel tetején két fekete nyílás volt, azokon át nézte a világot...?

- Aaaaa...! - üvöltötte. A hang mintha nem is belõle jött volna, hanem fentrõl, magasról. Emilnek reszkettek a térdei, és érezte, hogy elfogja a halálos sápadtság. Az a hang vérfagyasztó volt.

A kísértet megtorpant az elsõ emeleti lépcsõk fölött. Egészen közel jött a márványkorláthoz. Csaknem kihajolt. Mindenki érezte, ismét üvölteni fog...

Akkor lövés dörrent a lent várakozók közül. Emil azonnal magához tért, a lövöldözõ után vetette magát. Az menekülni próbált. Talán azt hitte, csak a személyzettel áll szemben... Nem számított a Cora által állított csapdára. Alulról két rendõr szaladt fel a lépcsõn. A kísértet elzuhant a korlát mögött, és nem mozdult.

- Vigyázz!

- Lelõtte a kísértetet!

- Fegyver van nála...!

A rendõrök, a félhomályban már nem tévesztették szem elõl a menekülõt, hamar utolérték, és lefegyverezték. Emilnek baljós sejtései voltak, felszaladt a lépcsõn. Lehajolt a korlát mögé. Fehér lepelben egy alak... Ha felemeli a lepedõt, vajon vérfoltot és halottat talál-e alatta...? Mégis döbbenete leírhatatlan volt, amikor a golyószaggatta lyuk mellett felemelte a fehér anyagot, és...

Cora sápadt arcát pillantotta meg.

 

XII. fejezet

 

- Mindjárt rendben lesz - mondta Evisa.

- Nagy szerencse, hogy rajta volt a golyóálló mellény - sóhajtotta Emil. - Most már legalább tudom, miért hozatta velem ide olyan nagy titokban.

Cora elkábult az ütéstõl. A páncélmellény, amit az antiterrorista alakulatok használtak, megvédte az életét. Emil hajolt föléje.

- Mit mûveltél megint, te lány...? Majdnem otthagytad a fogadat. És ha az a pasas a fejedre célzott volna?!

Cora Evisa segítségével felállt.

- Nyugalom. Megkértem Rabast, hogy fél egy elõtt ne jöjjön kísérteni. Kölcsönadta az egyik leplét...

- Ezt értem, de miért kellett neked megjátszanod a kísértetet?

- ...Rabas csak üvöltött onnan fentrõl, én meg itt kitettem magamat a golyónak... Csapda voltam, Emil. A gyanúsítottak mind tudták, hogy ma éjfélkor a kísértet közli a gyilkos nevét... Pedig ezt csak én találtam ki. Rabas senkit sem látott akkor éjjel, nem is járt idelenn. De tudtam, a gyilkos elárulja magát. El kell tennie az egyetlen szemtanút láb alól... Sikerült elkapni?

- Persze. Arra számított, hogy a sötétben nem ismerjük majd fel, ki lõtt... Már megbilincselték a fiúk.

Cora erõre kapott, és lement a hallba. Két rendõr között lehorgasztott fejjel Moraw fõpincér várakozott. Cora megtorpant elõtte, és így szólt:

- Kileste valamelyik éjjel, hogy Domray ennivalót visz fel a padlásra, igaz? Hamar megfejtette a rejtvényt. Az igazi kísértet, a szellem nem fogyaszt ételt... Megzsarolta hát a tulajdonost: elmondja az újságíróknak, hogy a Hotel Midnight kísértete csupán egy fizetett alkalmazott... Ezzel tönkretette volna a szállodát és Domrayt. Azon az éjszakán kellett Domraynak választ adnia. Maga bement, de az öreg közölte: nem fog fizetni. Összevesztek, és a szóváltás közben maga felkapott egy kést... Hiszen ült már hirtelen felindulásban elkövetett erõszakos cselekedetért, Moraw úr - az "úr" szót gúnyosan megnyomta. - Aztán meglátta a kassza kulcsát - folytatta. - ...Majd a kapitányságon elmondja, hová tette a pénzt... - Cora várt egy kicsit, miközben nézte a férfi elborult, gyötrõdõ arcát. A fõpincér nem válaszolt.

A rendõrök elvezették.

- Hogyan köszönjük meg? - kérdezte Arcan. Dinával együtt ott állt a két detektív mellett. Emil látta az arcukon a boldogságot. Ezek most egybekelnek, és a nõ talán mégis megszüli a gyermeket - gondolta.

Cora a nehéz páncélmellényt átadta Emilnek.

- Cipeld csak te, Emil. És gyerünk a kocsihoz. Ma éjjel szeretnék a saját ágyamban aludni. Kísértetüvöltés nélkül... Viszontlátásra mindenkinek! Holnap majd felvesszük a jegyzõkönyveket.

XIII. fejezet

 

A sötét úton csak a fényszóró fénykúpját és az elõttük haladó rendõrkocsit látták. Emil még mindig a fejét csóválta.

- Cora, te aztán vakmerõ vagy! Még a szellemeket is felhasználod a nyomozáshoz... -megsimogatta a lány fejét.

Cora ránevetett.

- Néha kifejezetten jól jön egy kísértet a háznál.

Az autók rohantak a fennsíkon, a fényesen ragyogó csillagok alatt...