Hallgatta a vén boszorkányok hangját az ablaka alatt, mely úgy zizegett, mint a száraz fű.

- Beszéljetek csak, banyák! - kiáltotta.

A hangok mormolássá halkultak hirtelen, mint a vizek csobogása a hosszú csatornákban a marsi ég alatt.

- Ó, Ettil, hogy gondolkozhatsz így?

Ettil félrerakta fémkönyvét, amely egy intésére egész reggel történeteket mesélt neki vékony aranydrótos keretéből.

- Megpróbáltam elmagyarázni - felelte. - Bolond dolog ez, hogy a Mars megtámadja a Földet. Elpusztítanak minket, egy szálig.

Én a Marson maradok, és könyvet olvasok - mondta Ettil.

Durva kopogás az ajtón. Tylla felelt rá. Az apósa viharzott be.

- Mit kell halljak az én vejemről? Hogy áruló?

- Igen, apa.

- Nem harcolsz a marsi seregben?

- Nem, apa.

- Istenek! - Az idős apa igencsak elvörösödött. - Átok a nevedre! Lepuffantanak.

- Puffantsanak hát, legyen vége ennek az egésznek.

- Ki hallott már olyan Mars-lakóról, aki nem támad? Ki?!

- Senki. Elismerem, ez elég hihetetlen.

- Hihetetlen - recsegték a boszorkányhangok az ablak alatt.

- Apa, nem tudnál szót érteni vele? - követelte Tylla.

- Szót értsek egy trágyadombbal?! - kiáltotta az apja, lángoló szemmel. Odament, és megállt Ettil fölött.

- Rezesbandák játszanak, szép ez a nap, asszonyok pityeregnek, gyerekek ugrálnak, minden a legnagyobb rendben, a férfiak bátran menetelnek, te meg csak itt ülsz! Ó, szégyen!

- Szégyen - zokogták a távoli hangok a sövényben.

- Takarodj az ördögbe a házamból az idióta fecsegéseddel együtt! - tört ki Ettil. - Vidd a kitüntetéseid meg a dobjaid, és fuss!

Ellökdöste apósát sikoltozó felesége mellett, de abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy katonai osztag rontott be.

- Ettil Vrye? - kiáltotta egy hang.

- Igen!

- Ezennel letartóztatom!

- Isten veled, drága feleségem. Elmegyek a háborúba ezekkel a bolondokkal! - kiáltotta Ettil, miközben a bronzpáncélba öltözött férfiak kivonszolták az ajtón.

- Isten veled, isten veled - ismételgették a város boszorkányai, egyre halkuló hangon.

A cella rendes volt és tiszta. Könyvek nélkül Ettil ideges volt. Megragadta a rácsokat, és a rakétákat figyelte, amint az éjszakai égbe emelkednek. Rengeteg csillag ragyogott, mind jéghideg; úgy látszott, mintha szétszóródnának, amikor egy-egy rakéta közébük emelkedett.

- Bolondok - suttogta Ettil. - Bolondok!

A cella ajtaja kinyílt. Egy férfi lépett be kocsit tolva, mely tele volt könyvekkel; itt is, ott is, mindenütt könyvek lógtak le róla. A férfi mögött a sorozótiszt óvakodott.

Ettil Vrye, tudni akarjuk, miért voltak ezek a tiltott könyvek a házadban. A Csodálatos történetek, tudományos elbeszélések és a Fantasztikus történetek példányai. Magyarázatot. - A férfi megragadta Ettil csuklóját.

Az lerázta a kezét.

Ha le akarnak lőni, lőjenek. Ez a földi-irodalom az oka, amiért nem akarom megtámadni őket. Ezért fogtok ti is elbukni.

Hogyhogy? - A sorozótiszt elkomorult, és a megsárgult magazinok felé fordult.

- Ó! - A sorozótiszt elmosolyodott, bólintott.

- Aztán - folytatta Ettil - elbuknak.

- Ez árulás! Ilyen irodalmat birtokolni!

- Csak nem hiszed el ezt?!

- Nem, nem hiszem el, hogy földi emberek ilyesmire képesek, nem. De megvan a hátterük, értsd meg, hisz nemzedékeken át a gyerekeik ilyen irományokat olvasnak és fogadnak be. Az irodalmuk másból sem áll, csak sikeresen visszavert inváziókból. Elmondhatod ugyanezt a marsi irodalomról?

- Hát…

- Nem.

- Azt hiszem, nem.

- Tudod, hogy nem. Mi sosem írtunk ennyire fantasztikus történeteket. Most föllázadunk, támadunk és meghalunk.

- Nem értem az érvelésedet. Mi köze ennek a magazinok írásaihoz?

- A harci szellem. Nagy dolog. A földiek tudják, hogy nem veszíthetnek. Beléjük ivódott ez, a vérükkel lüktet ereikben. Nem veszíthetnek. Minden inváziót visszavernek, bármilyen szervezett legyen is. A fiataljaik, akik efféle történeteket olvasnak, olyan hitet adnak nekik, amivel mi nem versenyezhetünk. Mi, Mars-lakók? Mi bizonytalanok vagyunk, tudjuk, hogy veszíthetünk. A harci szellemünk alacsony, a dobpergések és a fanfárharsogás ellenére.

- Ezzel csak halálnemet választhatok. Inkább megégek.

- Emberek!

Kilökdösték az udvarra. Ott meglátta gondosan összegyűjtött olvasmányait máglyába rakva. Egy különleges gödröt is előkészítettek, benne másfél méter mély olaj állt. Ezt hatalmas dübörgéssel most lángra lobbantották. Egy perc múlva ebbe lökik majd bele.

- Várjatok!

A sorozótiszt arca, melyet megvilágított, a narancsszínű tűzfény, közelebb nyomult a remegő levegőben.

- Mi van?

- Csatlakozom a háborús légióhoz - felelte Ettil.

- Jó! Engedjétek el!

A kezek lehulltak.

Amint megfordult, látta az udvar végében álló, várakozó fiát. Nem mosolygott, csak várt. Az égben egy bronzszínű rakéta pattant a csillagok közé, lángoktól koszorúzva…

- Irány a Föld, a pusztulás - suttogta Ettil.

- Mi? - kérdezte valaki.

- Irány a dicsőséges győzelem - mondta Ettil, grimaszolva.

A rakéta elrugaszkodott.

Az űr, gondolta Ettil. Itt vagyunk egy rézkannában, fekete tintában úszkálva rózsaszín fények között. Itt vagyunk egy ünnepélyes rakétán, mely azért indult el, hogy a félelem lángjaival töltse meg a Földlakók szemét, ha fölnéznek az égre. Milyen érzés messze, nagyon messze lenni az otthontól, a feleségedtől, a gyermekedtől, itt és most?

- Támadóállás, támadóállás, támadás!

- Elkészülni, elkészülni, elkészülni!

- Föl!

- Ki a hálókból, gyorsan!

- Fegyvereket készenlétbe!

- Rendben!

- Megvan a cél!

- Távolság kilométerben?

- Tizenhatezer!

- Támadás!

- Várni! Elkészülni!

Ettil kétségbeesetten kapaszkodott józan eszébe, teljes erőből, hosszan kapaszkodott.

Csönd, csönd, csönd. Várakozás.

- Mi ez?

- A földi rádió!

- Kapcsoljátok be!

- Megpróbálnak elérni, minket hívnak. Kapcsoljátok be!

- li-i-i!

- Na itt van! Figyeljétek!

- A marsi inváziós flottát hívjuk!

A fülelő csend, a rovarzümmögés visszahúzódott, engedve betörni az éles földi hangot a várakozó emberekkel teli helyiségekbe.

Ettil erősen kapaszkodott állásában, előrehajolt, szeme lehunyva.

- Üdvözöljük önöket a Földön.

- Mi? - hördültek föl az emberek a rakétában. - Mit mondott?

- Igen, üdvözöljük önöket a Földön…

- Ez valami trükk!

Ettil összerezzent, kinyitotta a szemét, hogy aztán zavarodottan bámuljon a mennyezeti hangszóróból áradó láthatatlan hangra.

- Ez trükk!

- Pszt, figyelj!

- Ez nem lehet igaz! - suttogta egy hang.

- Biztos valami trükk!

Ettil nevetni kezdett. A helyiségben mindenki felé fordult. A többi Mars-lakó csak pislogott.

- Ez megőrült!

Az apró, kövér ember a kaliforniai Green Town forró űrrepülőterének közepén előrántotta tiszta, fehér zsebkendőjét, és nedves homlokához érintette.

Vakon pislogott a frissen összeácsolt emelvényről az ötvenezer ember felé, akik, az egymásba kapaszkodó rendőrök sorfala mögött gyülekeztek. Mindenki az eget bámulta.

- Ott vannak!

Sóhajtás.

- Nem, azok csak sirályok!

Csalódott morgolódás.

- Kezdem azt hinni, hogy jobb lett volna háborút hirdetni ellenük - suttogta a polgármester. - Akkor mind hazamehetnénk.

- Sssh! - csitította a felesége.

- Ott! - hördült föl a tömeg.

A Nap felől érkeztek a marsi rakéták.

- Mindenki készen áll? - A polgármester idegesen pillantott körül.

- Igen, uram - felelte az 1965-ös Miss Kalifornia.

- Egen, uram - válaszolta a San Fernando Valleybeli 1956-os Mr. Legnagyobb Grapefruit lelkesen.

- Zenekar kész?

- A zenészek úgy tartották hangszereiket, mint megannyi puska.

- Elkészülni!

A rakéták leszálltak.

- Gyerünk!

A zenekar tízszer eljátszotta a "Kalifornia, itt vagyok"-ot.

Déltől egy óráig a polgármester beszédet mondott kezét a néma, gyanakvó rakéták felé lobogtatva.

A rezesbanda háromszor eljátszotta az "Ó, te arany állam"-ot.

Ettil és ötven másik Mars-lakó ugrott ki, fegyverüket készenlétben tartva.

A polgármester elébük szaladt, kezében a Föld kulcsával.

Fegyvert sehol sem látva a Mars-lakók ellazítottak, de puskájukat azért nem rakták le.

Fél háromkor az 1940-es Miss Amerika vállalkozott rá, hogy megcsókolja az összes Mars-lakót, ha fölsorakoznak előtte.

Kettő harminchétkor a polgármester mindannyiuknak szabadjegyeket adott az Elite és a Majestic színházakba, e gesztus kíséretében pedig újabb beszédbe kezdett ami három utánig tartott.

A zenekar játszott, és az ötvenezer ember énekelt:

Mert mind olyan kedves fickó.

Ennek négy órakor lett vége.

- Ettil leült a rakéta árnyékába, két társával együtt.

- Hát ez a Föld!

Ettil fázott. Most még jobban kezdett reszketni.

- Nem értitek? - súgta. - Ennek az egésznek a feszültségét, gonoszságát. Valami történni fog velünk: kiterveltek valamit. Valami alattomosat és rettenetest. Valamit csinálni fognak velünk… tudom.

- Én azt mondom, öljük meg őket mind egy szálig!

- Hogyan ölhetsz meg embereket, akik "pajtásnak" vagy "havernak" szólítanak téged? - kérdezte egy másik Mars-lakó.

Ettil a fejét csóválta.

A rezesbanda a "Gurítsd ki a hordót" játszotta. Ingyensört osztogattak a fresnói, kaliforniai Hagenback sörgyár jóvoltából.

És jött a rosszullét.

A Mars-lakók szájából zavaros lé tört elő sugárban. Az öklendezés hangja betöltötte a vidéket.

Kezét szájára tapasztva Ettil egy szikomorfa tövében ült.

- Kitervelték, kitervelték… rettenetesen kitervelték - motyogta, most a gyomrát markolászva.

- Mit ettél? - A sorozótiszt állt meg fölötte.

- Valamit, amit ők pattogatott kukoricának hívnak - hörögte Ettil.

- És?

- És még valami hosszú húst egy zsömlén, és valami sárga folyadékot egy jegelt edényből, meg valamilyen halat, és még valamit, amit pastraminak hívnak - sóhajtotta Ettil remegő szemhéjjal.

Mindenfelől a marsi támadók nyögései hallatszottak - Öljük meg az alattomos kígyókat! - kiáltotta valaki elhalóan.

- Kitartás - mondta a sorozótiszt. - Ez is csak vendégszeretet. Egyszerűen túlzásba vitték. Na gyerünk, talpra, emberek. Be a városba. Föl kell ott állítanunk pár kisebb helyőrséget, hogy biztosak lehessünk benne, minden rendben. A többi hajó más városokban landol. Itt nekünk kell helytállnunk.

Az emberek talpra kászálódtak, és ostobán pislogva álltak.

- Előre indulj!

Egy-két-há-négy! Egy-két-há-négy!…

A kisváros fehér boltjai, álmodozva nyúltak el a vibráló hőségben. Minden meleget árasztott - az oszlopok, a beton, a fém, a ponyvák, a tetők, a kátránypapír - minden.

Mars-lakók léptei hangzottak föl az aszfalton.

- Óvatosan, emberek! - súgta a sorozótiszt.

Elvonultak egy kozmetikai szalon mellett.

Bentről fojtott kacagás hallatszott.

- Nézzétek!

- Ezt is kitervelték - suttogta Ettil. - Kitervelték, én mondom nektek!

Parfüm illata keveredett a nyári levegőbe a barlangok szellőzőnyílásaiból, melyekben asszonyok bújtak meg, mint tengeri lények, elektromos kúpok alatt, hajuk vad csigákba és csúcsokba tekeredett, szemük ravasz és üveges, állatias és huncut, szájuk neonvörösre festve. Legyezők forogtak, a parfümös szél kiáradt a nyugodt levegőbe, elszállt a zöld fák között, bekúszott az ámuló Mars-lakók közé.

- Fogd már be!

Őket bámulva odabent arra gondolt, hogy a ruháik úgy mozognak, akár a kopoltyúk, oszlopos lábaik körül. Fölüvöltött.

- Valaki tapassza be a száját!

- Miért ne? - kérdezték a többiek.

- Megpörkölnek titeket, kifehérítenek, megváltoztatnak! Feltörnek és addig hántolnak, amíg mások nem lesztek, csak férjek, munkások, akik pénzt hoznak haza, hogy aztán ők eljöhessenek ide üldögélni és nyeldesni ördögi csokoládéikat! Azt hiszitek, kordában tarthatnátok őket?

- Igen, az istenekre!

A távolból egy hallatszott, magas, éles hang, egy nő hangja.

- Hát nem csinos az a középső?

- Hé, ti ott. Juhú! Mars-lakók! Hé!

Ettil sikoltozva elfutott…

- Helló.

Remülten kapta föl a fejét.

Egy asszony ült a mellette levő padon, lustán rágcsálva gumiját.

- Ne szaladj el, nem harapok - mondta.

- Ó - felelte ő.

- Szeretnél moziba menni? - kérdezte az asszony.

- Nem.

- Ó, ugyan már - sürgette az. - Mindenki más elmegy.

- Csak? Hát nem elég? - Az asszony kék szeme gyanakvóan tágra nyílt. - Mit vársz tőlem, üljek otthon és olvasgassak? Haha! Ez jó.

Ettil egy pillanatig csak nézte őt, aztán megkérdezte:

- Csináltok valami mást is?

- Talán a moziba?

- Mi bajod azzal?

- Semmi… semmi

- Tudod, hogy beszélsz te, miszter? - kérdezte. - Mint egy kommunista! Bizony ám, és ezt a fajta szöveget mifelénk nem szeretik, az tuti. Semmi baj nincs a mi régi jó rendszerünkkel. Elég rendesek voltunk hozzátok, Mars-lakókhoz, hogy hagytuk magunkat megtámadni, és még csak a kisujjunkat sem emeltük föl ellenetek, ugye nem?

- Éppen ezt próbálom megérteni - mondta Ettil.- miért hagytátok?

- Mert nagylelkűek vagyunk, miszter, azért! Ezt ne felejtsd el, nagylelkűek. - Azzal elsétált, hogy keressen magának valaki mást.

"Kedves Tylla…"

De ismét félbeszakították. Egy kislánytermetű vénasszony, arca sápadt, ráncos, rázta meg csörgődobját az orra előtt, arra kényszerítve, hogy fölnézzen.

- Testvér! - kiáltotta lángoló szemmel. - Megmentettek már?

- Miért, veszélyben vagyok? - Ettil - tollát eldobva ugrott föl.

- Rettenetes veszélyben! - nyüszítette a vénasszony, megcsörgetve tamburinját és az égre meredve.

- Meg kell mentsenek téged, testvér, a legsürgősebben!

- Ma már rengeteget megmentettünk közületek. Én magam hármat is, ilyen marsi embereket. Hát nem remek? - Rávigyorgott.

- De, azt hiszem.

Az öregasszony rendkívül gyanakvó volt. Előrehajolt, úgy suttogta:

- Testvér, megkereszteltek már téged?

- Nem tudom - suttogta vissza ő.

- Nem tudod? - kiáltotta a vénasszony, magasba lendítve kezét s a dobot.

- Az olyan, mintha lelőnék az embert? - kérdezte Ettil.

- Testvér - mondta a vénség -, te nagyon rossz, bűnös állapotban vagy. Ezt tudatlan nevelőid számlájára írom. Biztos rettenetesek a marsi iskolák, semmi igazságot nem taníthatnak ott. Csak csupa hazugságot. Testvér, ha boldog akarsz lenni, meg kell keresztelkedj.

- Az még ezen a világon is boldoggá tenne?- kérdezte.

- Ne akarj mindent a tálról - felelte a vénasszony. - Elégedj meg az összeaszott borsóval, mert van egy világ, ahová mindannyian eljutunk, s amely jobb, mint ez itt.

- Ismerem azt a világot - mondta ő.

- Békés - mondta a vénség.

- Igen.

- Csöndes - folytatta.

- Tej- és mézfolyók folynak.

- Hát, igen - felelte ő.

- És mindenki nevet.

- Most már látom - mondta Ettil.

- Egy jobb világ - mondta a vénség.

- Sokkal jobb - értett egyet ő. - Igen, a Mars nagyszerű bolygó.

- Miszter - mondta a vénasszony, elkomorodva, a tamburint már szinte az arcába rázva -, szórakozik velem?

- Dehogyis. - Teljesen összezavarodott. - Azt hittem, arról beszél…

- El kell ismerjem, a Föld nem túl kellemes hely. Gyönyörűen írta le.

- Miszter, már megint csúfot űz belőlem! - kiáltotta az öregasszony mérgesen.

- Nem, nem, kérem. Esküszöm, nem szándékosan tettem.

- Majd megpróbálok - felelte tétovázva.

A vénasszony elsietett az utcán, csörgődobját ütögetve, teli torokból énekelve: "Boldog vagyok, mindig boldog".

Ettil kábultan visszatért a levélhez.

"Kedves Tylla! Ha elgondolom, milyen naiv voltam azt képzelvén, a Föld-lakók majd fegyverekkel és bombákkal állnak ellen. Nem, nem. Borzasztó nagyot tévedtem. Nincs se Rick, se Mick, se Jick, se Bannon… azok az okos fickók, akik mindig megmentik a világot. Nem.

És nemcsak ezek, kedves Tyllám, de az egész civilizációjuk, melybe mi úgy hullottunk bele, mint egy lapátnyi mag egy hatalmas betonkeverőbe Egyikünk sem élheti túl ezt. Nem fegyver végez velünk, hanem az üdvözlő kéz. Nem rakéta pusztít el bennünket, hanem az automobil…"

Valaki sikoltott. Egy csattanás, aztán még egy. Csönd.

"Drága, drága Tylla, ha megengeded, most néhány statisztikai adattal szolgálok. Negyvenötezer ember hal meg évente ezen az amerikai kontinensen, szétkenődve a nagy lekvárosdobozban, vagyis autóbalesetben. Vérvörös lekvár fehér velős csontokkal, mint hirtelen gondolatokkal, nevetséges, rémisztő gondolatokkal, melyek átdöfik a zselé változtathatatlan felszínét.

Az autók szardíniásdobozokként gyűrődnek egymásra - olajos lében, némán.

Véres trágya a zölden dongó nyári legyeknek, végig az országutak mentén. A hirtelen megállástól mindenszentek napi maszkokká vált arcok. Mindenszentek az egyik ünnepük. Azt hiszem, ezek az automobilt imádják - mindenesetre a halállal van kapcsolatban.

Valahol a Földön ma éjjel, Tyllám, ott áll egy ember a kapcsolónál, ami, ha megnyomja, megmenti majd a világot. Ez az ember jelenleg munkanélküli. Kapcsolóját belepte a por. Ő pedig épp kártyázik.

Halkan szipogva összehajtotta a levelet, és emlékeztette magát, hogy el ne felejtse később föladni a rakétapostával.

A mechanikus haláldobozaikban mellette elhúzó Föld-lakók megszállott arcát nézte. Hamar - igen, nagyon hamar - föltalálnak majd egy olyan autót, amin hat ezüstfogantyú lesz csak!

- Hé, te ott!

Egy autóduda. Hatalmas, hosszú: halottaskocsi, fekete és baljóslatú, állt a járda mellé. Egy férfi hajolt

- Mars-lakó vagy?

- Igen…

Mintha hipnotizálnák, Ettil kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt.

Elhajtottak.

- Mi legyen, E. V.? Mit szólnál egy manhattanhez? Két manhattant, pincér. Jól van, E. V. A vendégem vagy. Én fizetek, illetve a nagy stúdiók! Hozzá se nyúlj a tárcádhoz. Örülök, hogy találkoztunk, E. V. Az én nevem R. R. Van Plank. Talán hallottál már rólam. Nem? Nem baj, kezet rá.

Ettil érezte, hogy megszorítják a kezét, aztán elengedik. Egy sötét lyukban ültek, ahol zene szólt, és pincérek sürögtek. Két italt tettek eléjük. Minden olyan gyorsan történt. Van Plank most karját a mellén összefonva marsi felfedezettjét vizsgálgatta.

- De… - kezdte Ettil.

- Tudom én jól, pénzt szeretnél. Hát abból is lesz elég. Egyébként van egy kis fekete könyvem, tele narancsokkal, amik rád várnak.

- A legtöbb földi gyümölcsöt nem igazán kedvelem, és…

- De a marsi városok nem olyanok…

- Színt kell vigyünk bele, kölyök. Színt. Erről majd a papa gondoskodik. Na szóval, az összes Mars-lakó ott táncol a tűz körül…

- Mi sosem táncolunk tűz körül…

- A marsi nők sötét hajúak…

- Nézd, nem tudom, hogy fogunk így kijönni egymással, E. V. Apropó, fiam, nevet kéne változtass. Mondd csak el még egyszer.

- Ettil.

- Arra gondoltam…

- És még valami kell, egy nagyon könnyes jelenet, amiben a marsi asszony megmenti egy hajó egész legénységét a haláltól, amikor egy meteor vagy ilyesmi ütközik nekik. Pipec kis jelenet lesz. Tudod, örülök, hogy rád találtam, Joe. Jó üzletet kötünk majd, nekem elhiheted.

Ettil kinyúlt, és erősen megszorította a férfi csuklóját.

- Egy pillanat. Szeretnék valamit megkérdezni.

- Hát persze, Joe, lökjed.

- Miért ilyen kedvesek hozzánk? Mi megtámadjuk a bolygójukat, maguk meg valamennyien úgy fogadnák bennünket, mint rég elveszett gyerekeket. Miért?

- A mi civilizációnk sokkal régebbi, mint a tiétek…

- Kérlek, Joe, elszomorítasz, ha folyton közbevágsz. Hadd fejezzem be az elméletem, aztán te is elmondhatod, amit csak akarsz. Szóval, ahogy mondtam, magányosak voltatok odafönt, ezért lejöttetek, hogy lássátok a városainkat, az asszonyainkat meg mindent, és mi szívesen fogadtunk benneteket, mert testvéreink vagytok, hétköznapi emberek, mint mi mindannyian.

Aztán pedig, egyfajta mellékhatásként, Roscoe, ebből az invázióból egy kis hasznot is lehetne zsebelni. Itt van például ez a film, amit tervezek, Az tisztán hozhat a konyhára egymilliárd dollárt is, lefogadom. Következő héten piacra dobunk majd egy különleges Mars-lakó bábut harminc dolcsiért. Gondold el, az hány milliót hoz. Arra is van szerződésem hogy egy, Mars játékot áruljak, öt dolcsiért. Mindenhol csurran-cseppen valami.

- Értem - mondta Ettil, hátrébb húzódva.

- Várj. Még egy kérdés.

- Lökd.

- Mi a te keresztneved? Minek a rövidítése az R.

- Richard Robert.

Ettil a mennyezetre nézett.

- Néha talán, egyszer-egyszer, alkalmanként, véletlenül nem hívnak… Ricknek?

- Hogy találtad ki, haver? Rick, persze.

Ettil felsóhajtott, aztán nevetni kezdett, nevetni.

Kinyújtotta a kezét.

- Szóval te vagy Rick? Rick! Szóval te vagy Rick!

- Mi itt a poén, vidám fiú? Avasd be a papát!

- Úgysem értenéd… ez amolyan privát vicc. Haha!

- Hé, vigyázz a szádra! Talán nem vagyok Apolló, de…

- Mi nem hordunk cipőt.

- Mit nem hallok? - kérdezte R. R. a mennyezettől.

- Egy egész bolygó tele mezítlábasokkal? Nézd, Joe, erről is gondoskodunk. Mindenki szégyellni fogja magát, aki nem hord cipőt. Aztán pedig jöhet a cipőkrém!

- Ó!

Ettil karjára csapott.

- Rosszul vagyok - mondta Ettil. Megitta a manhattant, és már kezdett elkékülni tőle.

- Jaj, de sajnálom! Nem tudtam, hogy ilyen hatással van rád. Szívjunk egy kis friss levegőt.

A szabadban Ettil jobban lett, habár imbolygott még.

Szóval ezért fogadott be minket a Föld?

- Miért?

- Gallagher, fura egy szerzet vagy, de tetszel nekem. Jó éjt. Boldog inváziót!

Az autó elhajtott.

Ettil hitetlenkedve, pislogva bámult utána. Aztán tenyerével a homlokát dörzsölve lassan végigsétált az utcán az űrkikötő felé.

- No, most mihez kezdesz? - kérdezte magától hangosan.

Egyre csak ezt mormolta:

- Nem kapok levegőt… összenyom, csapdába ejt.

A zokogás elhalkult. Ettil kilépett az árnyékból, és egy széles sugárúton haladt tovább a hajók felé.

A távolban látta a részegen heverésző őröket. Fülelt.

A hatalmas város felől autók, muzsika és szirénák halk hangjai érkeztek. Aztán elképzelt más hangokat is: a malátalét keverő gépek, alattomos zörgését, amik felhizlalják majd a harcosokat, lustává és feledékennyé teszik őket, a mozibarlangok narkotikus hangjait, melyek sebesen, sebesen elkábítják a Mars-lakókat, álomba ringatják őket, egész további életükre alvajáróvá téve őket.

Egy év múlva vajon hány Mars-lakó hal meg májzsugorodásban, veseelégtelenségben, magas vérnyomástól vagy öngyilkosságtól?

Az üres sugárút közepén állt. Kétblokknyi távolságban egy autó száguldott felé.

- De mi lesz jövőre? - kérdezte.

De nem most rögtön. Néhány nap alatt hazaérhet. Tylla ott várja a fiúkkal, és akkor arra a pár nyugodt évre ott ülhet még a feleségével a csatorna peremén, a süvítő szélben, olvasva a jó, finom könyveit, ritka, könnyű borokat kortyolva, végig beszélgetve, leélve azt a rövid időt, amíg a neonok zűrzavara aláhull az égből.

Pontosan tudta, mit fog mondani Tyllának.

- A háború rossz dolog, de a béke maga lehet az élő rettenet.

A széles sugárút közepén állt.

Futni kezdett.

Igen, igen, gondolta fáradtan, háta mögött az autóval, milyen különös, milyen szomorú. Annyira hasonlít ez a hang egy… egy betonkeverőére.

Németh Attila fordítása