Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

JOHN SILVER  A BÉRGYILKOS

  Alfie Hammor pácban volt. Igazán nagy pácban. Igaz, ez nem elõször esett meg vele, élete röpke 26 éve alatt, de most ráadásul - ami még tetézte a bajt - tanáscstalan is volt. Megbánta már, hogy elfogadta a Nagy Bill munkáját, hisz hiába a narkó és a pénz, amit hosszas kupeckedés után kialkudott magának, ha egyszer nem lesz ideje elkölteni. Ugyanis a sitten felettébb keveset költekezik az ember gyereke!
  Pedig olyan szépen indult minden! Épp úgy, ahogy eltervezte! Elkapta a sötét lépcsõházban azt a mocsok kis ügyvédet, aki pofátlanul beleköpött Bill levesébe és mire az észbe kaphatott volna már bele is eresztett kettõt a 357-es Magnumból. Csak úgy fröcsögött a kis buta!
  Hogy az a sikoltozó vén csoroszlya honnan az istenverte francból keveredett elõ, annak csak az ég a megmondhatója, de éppen a legrosszabbkor kalimpált azon a környéken, az egyszer holtbiztos! Azzal az éktelen rikácsolásával egy szempillantás alatt felverte az egész környéket, mielõtt olajra léphetett volna. Még jó, hogy ismeri a város összes sikátorát és igy el tudott tûnni még azelõtt, hogy elõkerûltek volna a fakabátok. Csak az a baj, hogy a fél utca megjegyezhette a képét!
  Most, hogy idõlegesen sikerült egérutat nyernie, már csak egyetlenegy, ám nagyon sürgõs dolga volt. Meg kellett szabadulnia az árulkodó fegyvertõl! Meghozzá minél elõbb!
  Ahogy sietõs léptekkel elhaladt egy gyermekzsivalytól hangos játszótér mellett, a nagy kukafürkészésben nem vette észre, valaki puha léptekkel a háta mögé került. Csak akkor állt meg benne az ütõ, amikor egy gyanúsan vékony, de erélyes hang rászólt:
  - Állj, vagy lövök! Fel a kezekkel!
  A fiatal fekete férfi homlokán izzadságcseppek gördültek alá és nemcsak a nagy melegtõl!
  A francba is! Elkapták! Azok a rohadt, piszkos zsernyákok elkapták! Õt, Alfie Hammort! Dühében legszivesebben a földhöz csapta volna csillogó jelvényekkel diszitett baszk-sapkáját és még ráadásul meg is taposta volna alaposan. De hát ebben a helyzetben nemigen ugrálhatott, hiszen a mai rendõröket ideges ujjal verte meg az isten. Az elsõ rossz mozdulatra képesek és beleeresztenek akár egy egész tárat is, ha úgy adódik.
  - Na jó, nyertetek! - mondta végül keserû szájizzel, azután bal kézzel a csövénél fogva elõvette a piszotlyt, a földre dobta, majd kezeit jólnevelt gyilkoshoz méltóan illedelmesen összekulcsolta a tarkója mögött. Persze azért Alfie-t nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja magát elfogni! Nem, neki volt még egy dobása. Õ most csak várakozó álláspontra helyezkedett és az alkalomra várt, amikoris átveheti a kezdeményezést.
  És az alkalom jött is felé szapora léptekkel!
  Amikor "bûnbánóan" lesütött szemeivel látta, hogy elõtûnik a lába mellõl a fegyvere, tudta, eljött az Õ ideje. Villámgyorsan sarkon perdült, hogy elkapja a még mögötte álló rendõrt és túszul tartva elmeneküljön, de a legnagyobb megrökönyödésére nem egy tagbaszakadt egyenruhással, hanem egy tiz év körüli fiúcskával találta szembe magát. No és egy 357-es Magnummal!
  A gyerek kissé megszeppenve, két kézzel tartotta maga elé a súlyos automata fegyvert, de végül is a halálra éhes, sötét csõ rezzenéstelenül szegezõdött a fölébe tornyosuló férfi mellének. A kis mûanyag játékpisztoly, mellyel oly sikeresen elfogta a fekete férfit, ott fityegett a nadrágszijában.
  - Hogy az a...! - vágta földhöz a sapkáját ezúttal nem csak gondolatban Hammor, csodálatos káromkodás-zuhatag kiséretében, majd kissé lehiggadtabban a sráchoz fordult.
  - Jól van öcsi, te gyõztél! És most szépen add vissza azt a stukkert!
  A mosolygós, pirospozsgás arcú kisfiúnak egyszeriben sirásra görbült a szája.
  - A bácsi már nem akar játszani?
  - Nem, a bácsi nem is akart játszani! - felelte morózusan Hammor.
  - Akkor miért adta meg magát? - kérdezte nyûgösen a gyerek.
  - Mert sikerült alaposan rámijesztened! - vicsorgott a férfi. - No ebbõl elég, ide azt a pisztolyt!
  - Nem! - makacsolta meg magát hirtelen a srác.
  - Te, idefigyelj!... - lépett felé fenyegetõen a fekete, ám amaz sietve elhátrált elõle.
  - Az apád büdös...! - nyomult után hammor, mignem megunva a fogócskát, a kisgyerek felé vetette magát.
  Vesztére.
  A kisfiú ujja rémült görcsbe rándult a ravaszon egyszer..., kétszer..., háromszor. A csendes kis utcát egetverõ robajként töltötték be a lövések. A fiatal bérgyilkos testén hús-virágok nyiltak a becsapódó golyók nyomán. Alfie Hammor lehanyatlott, saját vérében fetrengve vergõdött még néhány másodpercig, aztán kilehelte bûnös lelkét és jobblétre szenderült.