Vissza a fõoldalra Vissza a novellákhoz

CSÁTH GÉZA  A BÉKA

  A békát utálom. Szeretek minden állatot, tudom, hogy egyformán fölséges alkotásai a természetnek, de a békától iszonyatosan undorodom.
  Elmondom önöknek, hogy miért, bár ha csak ráemlékszem is a dologra, reszketõ félelem fog el, a gyomrom rémületes undorban vonaglik, a szemeim elõtt és a torkomon hideg, nedves varangyok mászkálnak, a füleimben egy békanyálszagú hang vartyog, és gerincoszlopomban görcsös, jéghideg iszonyat szaladgál. És én ma éjjel nem fogok aludni. Mégis elmondom, hogy miért iszonyodom a kicsiny békától, miért merednek meg az izmaim halálos izgalomban, amikor két békaszem pislogó, rohadt fényét látom a múltból az agyvelõmbe világolni.
  A béka az az állat, mely az életemnek a legnagyobb, legjelentõségesebb perceit okozta. Csakhogy ezek a percek számomra nem az öröm, hanem a borzalom percei voltak. Tudom, azt gondolják majd, hogy mindazt, amit elmondok, egy szegény, szerencsétlen ember mondja el önöknek, akinek a szeme káprázott. Tudom, hogy legföljebb érdekesnek találják az esetemet. De kérem, gondolják el, hogy ezt tenniök embertelenség volna. Mert végigszenvedtem akkor ezer ember helyett azt az õrjitõ, kárhozatos félelmet, melyet ezer és ezer között nem ismer meg egész életében senki. Önök nem fogják megismerni. Gondolják el, és ne bámuljanak rám, hanem érezzenek együtt velem.
  Egy áprilisi esõs éjszakán fölriadok az álmomból. A másik oldalamra fordulok, és próbálom folytatni az alvást. Hánykolódom, igazgatom a párnát, de nem sikerül az alvás. Ideges, lázas reszketés búvik lassan minden porcikámba, és valami ismeretlen félelem kezd reám szállni a csöndes sötétségben, mialatt künn az áprilisi esõ esik, s mellettem a feleségem lélegzetét hallom.
  Érzem, hogy ismeretlen félelem kerit mindjobban a hatalmába, és hogy nincs ellene védekezés sehol sem.
  Elõször szabadulni próbálok tõle, olvasok magamban. Számokat adok és szorzok össze, a régi tanulótársaim nevét sorolom föl, hiába - nem sikerül. A félelem egyre erõsebb lesz, és minden csepp vérembe beveszi magát, a szivem erõsen dobog, a fejemben nyomást érzek, s mindenem hideg. Az izadtság kiüt a homlokomra.
  S e pillanatban hang üti meg a fülemet. Egy hang, amely gyereksiráshoz és elkinzott állat nyögéséhez hasonló. Egy hang, amelyre meghûl a velõ a koponyámban, és a gerincemen rettenetes görcsös borzongás fut végig.
  Hallgatózom.
  A hang ismétlõdik. Erõsebben és erõsebben. Hallatára idegeim minden szálát elállja a rettenet és a kin. Valami üvöltõ, panaszos, hivó és fenyegetõ hang, amelyet majd végtelen messzeségben, majd közvetlen közelemben hallok, mintha az ágyam fájából és a szobabútorokból áramlana felém.
  Mintha egy halálra kinzott kicsi gyerek nyöszörögne. Mintha valami kitépett szárnyú vén bagoly üvöltene az éjszakába az elmúlásról.
  És a hang nem szûnik. Rövid szüneteket tart. Majd folyton erõsödik, remületesebbé és fájdalmasabbá válik.
  Az egész testem csupa hideg veriték. Fölugrom az ágyból, gyertyát gyújtok, azután rohanok vele szobáról szobára. Megállok. Hallgatózom. A hang egyszer távolabbról, másszor közelebbrõl hangzik. Reszketve és fülelve sietek újra és újra keresztül a szobákon. Mintha a hang a konyhából jönne.  Valóban, amikor kiléptem, betöltötte az egész konyhát ez a nyögõ, pokolian nyávogó, vartyogó hang.
  Sietve keresni kezdtem, honnan jõ. Egy sarokból hangzott, ahol a mosóteknõ állott. Elveszem a teknõt. Egy állatot látok ott, akkorát, mint egy kis macska. Gömböcbe gabalyodva ült, és lomha mozdulattal felém fordult.
  Béka volt. De milyen béka. Soha ezelõtt nem láttam olyant. Szõrök voltak a testén. A szemeibõl zöldes lidércfény világolt. A teste halotti bûzt terjesztett. Undok nagy szájából csak úgy ömlött a rémületes hangok áradata. Mintha valami felsõbb hatalom parancsára végezte volna pokoli énekét.
  Abban a pillanatban, ahogy megláttam, eszembe jutott valami, amitõl a szivem verése megállt egy pillanatra.
  A vidékünkön az a hit van elterjesztve, hogy amely házban ilyen szõrös béka éjjel megjelenik, ott hamarosan meghal valaki. Abban az idõben több ilyen esetet hallottam. Egy szomszédunk - jómódú gazdaember - mondta nekem, hogy saját szemével látta az átkozoztt szõrös békát, és leánya, a szép, tizennyolc éves Ágnes, rövid idõre azután meghalt.
  Akkor egy pillanatig se hittem a dolgot, végre is az ember nem hisz el meséket, ezenkivül a természetrajz se ismeri azt a békát, miért higgyem el tehát én.
  De amikor ezzel a békával ott szemben álltam, minden csepp véremmel hittem rémséges jelentõségében. Villámgyorsan rávetettem magam, és rátérdeltem a hideg, undok testére.
  Hatalmas bömbölésbe kezdett, mely oly mély és erõs volt, hogy lónyeritéshez hasonlithatnám. Megrémültem, hogy a feleségem fölébred rá. Fölkaptam hát az állatot, és teljes erõvel odacsaptam a konyha köves padlójához. Úgy koppant, mint egy vasgolyó, és hirtelen talpra állva, méternyi ugrással a sarokba igyekezett. Tehetetlenségemben ide-oda rugdosni kezdtem, s nem engedtem, hogy talpra álljon. Zöld varangynedvet lövellt ki a teste, és ez a nyúlós, bûzös folyadék jelölte az útját. Mig igy idõt nyertem a gondolkodásra, megpillantottam a favágó baltát, s elhatároztam, hogy azzal pusztitom el a szörnyet. Odatereltem tehát a sarokba, ahol a balta állott, azután fölkaptam a szerszámot, hogy gyorsan végezzek vele. Idõt vesztettem-e, vagy hogy volt, nem tudom, de a varangy talpra állt, és villámgyorsan nekem ugrott, éppen a nyakamra, és megharapott.
  Fogai voltak.
  Leráztam magamról, és lefogtam. Reá térdeltem újra: megint azt az erõs, nyeritõ hangot hallatta. - Azután rávágtam a fejére a balta fokával. Zöld vér freccsent az arcomra, és éreztem, hogy a tehetetlen állat micsoda óriási erõfeszitést tesz, hogy elmeneküljön. Újra ütöttem, vágtam. Földaraboltam. Levágtam a lábát, a fejét, úgy, hogy a végén csak egy alaktalan, nyálas, bûzös, zöld tömeg feküdt elõttem.
  Mikor elvégeztem rémes munkámat - föllélegeztem, úgy éreztem, mintha talán sikerült volna megvédeni enyéimet a fenyegetõ halálveszedelemtõl. Reszketve, fázva, de megkönnyebbülve mentem vissza a hálószobába. A feleségem csendesen, nyugodt lélegzettel aludt. Halovány arcán enyhe mosolygás lebegett. Odamentem és megcsókoltam, mire gyengén sóhajtott. Egy ideig szorongva néztem az arcát, azután fáradt és mély álomba merültem.
  Másnap korán reggel, amikor felébredek - mert korán kelõ vagyok - rémülve jut eszembe, hogy a béka tetemét, a véres baltát és az éjjeli küzdelem nyomait elfeledtem eltakaritani. Kiugrom az ágyból, és a konyhába sietek, hogy - ha lehet - még elejét vegyem annak, hogy a cselédek vagy a gyerekek meglássanak vagy megtudjanak valamit.
  Csodálkozásomra nem volt semminek semmi nyoma. A balta a helyén állott. A konyha kövei tiszták, a szolgáló még nem jött be a cselédszobából.
  Önök most azt mondják, kérem, hogy álmodtam. Tudják meg tehát, hogy a feleségem e nap után két hétre kiteritve feküdt.