Maga az éjszaka lehelt a láp kurta füvében; más nem mozdult. Hosszú évek óta egyetlen madár sem hasította az ég hatalmas, vak kagylóját. Hosszú ideje már az apró kövek adták csak az élet jeleit; szétmorzsolódtak és porrá omlottak. Most csak az éjszaka moccant annak a két férfinak a lelkében, akik a magányos tűz körül kuporogtak a pusztaságban; a sötétség csendesen lüktetett ereikben, halkan tiktakolt a halántékukon, a csuklójukban.

A tűz táncoló fénye narancsszínű foszlányokban ömlött szét vad arcukon és szemükben. Egymás alig hallható, hűvös lélegzését figyelték, szemhéjuk gyíkszerű hunyorgását. Végre az egyik megpiszkálta a tüzet kardjával.

- Nem mindegy? - felelte a másik. - A sárkány mérföldekről megérzi úgyis a szagunkat: Isten leheletére mondom, hideg van. Bárcsak otthon volnék a várban!

- Hadd egye hát meg őket, mi pedig menjünk haza!

Hosszú ideig vártak, de csak lovaik bőre rángatózott idegesen, mint a fekete bársony tamburin, lágyan, nagyon lágyan rázva a csilingelő ezüst kengyelvasat.

- Hah - a második férfi felsóhajtott. - Micsoda lidérces táj! Itt minden megtörténhet. Valaki elfújja a napot, éjszaka lesz. És akkor, akkor, ó, szent halandóság, figyelj! Úgy beszélik, ennek a sárkánynak tűz a szeme. A lehelete fehér gőz; láthatod, amint tüzesen keresztülrobog a sötét tájon. Kéneső és villámlás kíséri; amerre jár, és felperzseli a füvet. A birkák megkergülnek félelmükben. Az asszonyok torzszülötteket szülnek. A sárkány dühe olyan tomboló, hogy a város falai megrázkódnak belé, és porrá omlanak. Áldozatait napkeltekor ide-oda görgeti a szél a hegytetőkön. Hány jó lovag állt már ki e szörny ellen, kérdem én; s bukott el; ahogyan mi is elbukunk majd?

- Több, mint elég! Ebben az elátkozott pusztaságban még azt sem tudjuk, milyen esztendőt írunk!

- Nem, nem - suttogta a másik. - Ezen a lápon nincs Id6, csak az Örökkévalóság. Érzem, ha visszatérnénk az úton, a város már nem lenne ott, az emberek még meg sem születtek volna, a várak kövei még a kőbányákban lennének; a házak gerendái az erdőkben. Ne kérdezd, honnan tudom. A. láp tudja; és megsúgta nekem. Mi pedig itt ülünk egyedül, a tüzes sárkány földjén. Isten legyen irgalmas hozzánk!

- Minek? A sárkány a semmiből rohan elő; sose tudjuk meg, hol az otthona. Eltűnik a ködben, nem tudjuk, hová tart. Igen, öltsük fel a páncélt, haljunk meg méltó öltözetben!

Az éjszakával és megsemmisüléssel teli ködös tájon át magának a lápnak a szívéből szél támadt telve porral; homokórákból szálmázó porral. Fekete napok égtek ennek az új szélnek a szívében, s egy őszi fa milliónyi megperzselt levele a horizonton túlról. A szél megolvasztotta a tájat, nyúlóssá tette a csontokat, mint a fehér viasz, megalvasztotta a megkergült vért, hogy aztán sáros iszapként rakódjon le az' agyakban. Ez a szél ezernyi haldokló lélek volt, ezernyi megzavarodott, átutazó lélek. A sötétség belseje homályt rejtett, a homály pedig ködöt, s ezen az ember nem járta földön nem voltak többé évek vagy órák. Csak ez a két ember járt itt a hirtelen fagy, vihar és fehér mennydörgés arctalan ürességében, amely ott jött a mögött a lezúduló zöld üvegtábla mögött, amely maga volt a villámlás. Szakadó eső áztatta át a füvet; minden elsápadt, míg már csak a lélegzet nélküli csönd honolt, s a hidegségben egyedül a két várakózó férfi jelentett valami melegséget.

- Ott- suttogta az első. - O, ott...

Mérföldekre tőlük, hatalmas robajjal és bődüléssel a sárkány rohant.

A csendben a két férfi felcsatolta a vértjét, és felszállt a lovára. Az éjszakai pusztaságot kettészelte a szörnyűséges dörej, amint a sárkány mind közelebb és közelebb vágtatott; villogó sárga szeme fényt lövellt egy hegy fölé, és akkor a távolban halványan kibontakozott egyre jobban a, sötét test, amely lezúdult azon a hegyen; és eltűnt a völgyben.

- Igen, igen, hangoztassuk az Ő nevét.

Ebben a pillanatban a sárkány megkerült egy hegyet. Szörnyűséges, borostyánsárga szemét rájuk szegezte, és vörös ragyogásba borította a páncéljukat. Rémséges, jajongó üvöltéssel, mindent maga alá gyűrő gyorsasággal vetette előre magát.

A lándzsa a szemhéj nélküli sárga szem alá gyűrődött, meghajlott, és a levegőbe repítette a férfit. A sárkány átgázolt rajta, felborította, maga alá darálta. Ahogy elhaladt, iszonyú erejű vállával az ott maradt lovat és lovast egy százlábnyira lévő sziklának taszította. A sárkány üvöltve, sikoltva haladt tovább, mindenfelé tüzet okádott, rózsaszín, sárga, narancsszín tüzet és hatalmas, puha, mindent beborító füstpamacsokat.

Gőzfelhő szelte ketté a ködös homályt.

Újabb fütty rázta le a harmatot az üres égről. Az éjszakai vonat tüzes tombolással lőtt keresztül egy vízmosáson, fel a hegynek, majd elrobogott a hideg látóhatár mögött észak felé. Fekete füstöt és gőzt hagyott maga után, amely pár perc múlva szétoszlott a zsibbadt levegőben, s a vonat mindörökre eltűnt.