Gólem: Héber szó, alaktalan anyagot jelent, például “hylét", de Ádámot is (139. zsoltár, 16. vers) jelöli megalkotása közben. A kabbalista hagyomány gyakran tesz említést arról, hogy nagy mesterek értettek állítólag ahhoz, hogyan kell előállítani “robotszerű" szolgákat agyagból a teremtés szava segítségével (sem hamphoras). Így például Eleazár rabbi (talán azonos a Raziel angyalnak tulajdonított könyv szerzőjével), aki a titkos istennév hatékonyságát fejtegeti. Egy bizonyos zsidó legenda szerint a chelmi Elijah rabbi (16.sz.) készített egy Gólemet, és felírta az agyagfigura homlokára az Isten titkos nevét. E téren a legismertebb mester azonban a prágai Jehuda Löw ben Besalel rabbi volt, a “nagy Löw rabbi", II. Rudolf császár kortársa, aki a Gólem megalkotásáról híres. Maga Löw rabbi rombolta szét művét, amikor az megszentségtelenítette a szombatot. A lengyel Elijah rabbiról azt mesélik, hogy az őt szolgáló Gólemnek, miután egyre nagyobbra nőtt, azzal vette életét, hogy a mágikus “emeth" (igazság) szóból törölte az aleph betűt, így maradt a “meth" szó, ami halottat jelent. Szerencsétlenségére azonban a Gólem porrá omlás közben a mestert is agyonnyomta. A Gólem-monda valószínűleg összefügg az alkímista elképzelésekkel is. (MMZSL)(SÁ)
Grál: A latin “cratale" szóból, ez a “cratus"-ból, ill. a görög “kratér"-ből származik, ami az edényre utal, amiben az ókoriak elsősorban a bort keverték. Ófranciául “graal", a középkori misztikus spekulációkban szereplő nagyon jelentős tál neve, a monda szerint ugyanaz, amelyben Jézus megmártotta a kezét (Máté 26, 23), és amibe arimatiai József felfogta a Megváltó kiömlő vérét. A középkori monda forrása elsősorban az apokrif Nikodémusz-evangélium. Eszerint a Grálnak Napnyugatra kell kerülnie, és ott addig rejtve maradnia, amíg fel nem bukkan egy megjövendölt grálkirály (Perceval). A Grál eredetileg drágakőedény, amit az angyalok hoztak a földre, s amit később a templomos lovagok őriztek a várukban, a Mont Salvat hegyén. (MMZSL)(SÁ)
Gyűrű: Éppúgy, mint az amulett, fontos szerepet játszott a talizmanikában és a népi mágiában. A kései ókori csodatevőnek, a tüanai Apolloniosznak 7 darab planétaszimbólummal ellátott amulettgyűrűje volt, így aztán naponként mindig másikat viselhetett és élvezhette ezáltal az éppen kormányzó planétaisten védelmét. Már Josephus Flavius megemlékezik Salamon varázsgyűrűjéről. Azt a szokást, hogy gyűrűket viselünk, többnyire a "gyűrűsujjunkon", tehát elsősorban a bal kéz 4. ujján, Aulus Gellius (2. század) a görög "Apión"-ra való hivatkozással azzal magyarázza, hogy az egyiptomi papok a halottak boncolásakor találtak egy nagyon finom ideget, ami egyenesen csak ezt az ujjat köti a szívvel össze. A kései ókor néphitében szó esik gyűrűorákulumokról is. Ez úgy történt, hogy egy fonálon lógó gyűrű lengett ide-oda egy olyan serpenyő fölött, aminek a szegélyébe belekarcolták az ábécét, s az így megjelölt betűket fejtették aztán meg. A középkorban mindenekelőtt szerelmi talizmánoknak tekintették a gyűrűket, de szerelmi varázslásnak is, ha mágikus jeleket karcoltak beléjük. Gyűrűket alkalmaztak gyógyeszközként görcsök és nyavalyatörés ellen is ("görcsgyűrűk"), miután előzőleg 9 napig fecskefészekbe rejtették őket. Különös hatóerőt szereztek a gyűrűk akkor, ha asztrológiai szabályok szerint drágaköveket foglaltak beléjük. A mondákban gyakran van szó olyan gyűrűkről, amik roppant erőt kölcsönöznek viselőiknek. Egyébként "végtelen" formájuk miatt ékszerek gyanánt fogadalmak és eljegyzések megerősítésére szolgálnak. Rokonértelmű a gyűrűkkel a koszorú és a korona, amik a farkába harapó kígyónak (ouroborosz) a jelképei, ami anélkül zárja le a kört, hogy kezdete és vége lenne. Királyok, győztesek, költők, menyasszonyok, papok, halottak, - vagyis azok, akik áldozatot hoznak, mind viselik a gyűrű bilincsét és megkoszorúzzák őket. (MMZSL)(SÁ)